Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet. 

– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .

Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc. 

A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.

Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem.  A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt. 

Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.

Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz. 

S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.

Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.

Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal

Többszörösen tükröződve

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.

Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.

Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.

Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

Itt és most

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
kiolvastam: 2010. július 10.

Különös dolog az idő. Illékony és megfoghatatlan, mégis érezzük, hogy létezik, tudjuk, hogy múlnia kell. Nemcsak a Nap járásából, az évszakok váltakozásából látjuk ezt, hanem a jeleket saját magunkon is észrevesszük. Kezdetben hihetetlen boldogságot érzünk, ahogy hónapról hónapra, évről évre hány centivel leszünk magasabbak, ahogy egyre többet tudunk magunkról és a minket körülvevő világról, s rájövünk mennyi mindent megtapasztalhatunk: egyre jobban úgy érezzük mienk a világ. Ám mindenkinek az életében van egy fordulópont. Egy pont, ahol a világ nem tágul tovább számunkra, hanem egyre zsugorodik, egyre keservesebb lesz minden egyes felkelés reggelente, ráncaink végigszántják arcunkat, mozgásunk lassú lesz és nehézkes, s előbb-utóbb az idő végez velünk. Ez a sorsunk.

Henry DeTamble, Niffenegger regényének főhőse, mindnyájunknál szorosabb kapcsolatban van az idővel: nagyobb szerepet játszik az életében, mint bárkinek. Henry időutazó. Itt persze gondolhatnánk egy furcsa és kicsit hibbant, kócos hajú feltalálóra aki egy fura szerkezetet tervezett, ami a fénysebességnél gyorsabban képes száguldani, s így képes túllépni az idő korlátait. Izgalmas lenne, de ezt már megfilmesítették mások. Henry esetében nem ez van: az időutazás számára nem lenyűgöző dolog, hanem nyűg. Egy genetikai betegség eredménye, minek következtében az időutazás számára kontrollálhatatlan: nem tudja mikor és hova fog kilyukadni. S az egész dolog egyik nagy kellemetlensége: az időutazás során nem tud semmit magával vinni, még ruhát sem.

Egy biztos, hogy az élete érzelmi csomópontjai szolgáltatják számára az időutazások színhelyeit: ez jó dolog, de ugyanakkor nagyon fájdalmas is. Találkozhat az általa szeretett emberekkel, de újraélheti élete borzalmait is, és semmit se tud tenni, hogy megakadályozza. Hiszen Niffenegger regénye szerint az embernek nincs lehetősége megváltoztatni a múltat, az mindenféleképp úgy fog alakulni, ahogy alakulnia kell. Nincs kiút.

Míg az átlag emberek mindig a múlt után vágyakoznak, s próbálnak hozzá vissza-visszatérni, de azok fénylő homokszemként peregnek le ujjaikról, s nincs lehetőségük a megtartására, addig Henry a jelen, az itt és most meghatározhatatlan, számára illékony homokjában igyekszik megkapaszkodni, de az folyton kifolyik a markából. Számára a jelen csak annyiban különbözik a többi idősíktól, hogy bármennyire is szeretne mindig és teljes egészében ott létezni, mégse képes rá.

Az egyetlen biztospont, akihez mindig visszatér (hol a múltban, hol a jelenben, hol a jövőben) az Clare, a felesége. A lány hatévesen pillantotta meg először férjét, aki a jövőből jött. A közös jövőjükből, amely boldogsággal és csalódásokkal egyaránt tele van, de igyekeznek normális családként élni mindennapjaikat.

A regény Clare és Henry nézőpontjából mondja el kettejük nem éppen kronológikus történetét. Ez talán az elején kicsit zavaró lehet, de hamar hozzászokik az ember az időbeli ugrásokhoz, és a regény atmoszférája előbb-utóbb körüllengi, nem ereszti. Tetszett benne, hogy nem egy csöpögős, nyáltól fröcskölős szerelmi történetet olvastam, amit zsebkendővel kell felitatni, de mégse veszített semmit abból a tulajdonságából, amely képes megérinteni az ember lelkét. A nyelvezetének vulgaritására sokan panaszkodtak, s ez engem is olykor zavart, néha nem éreztem odaillőnek, de volt hogy csak átsiklottam ezen. Inkább a fordításnak a hibái ütköztek ki nálam (vagy ez inkább a lektorálás hiánya lett volna? Nem tudom.), volt hogy szívesen áthúztam volna a mondatot, úgy ahogy van.

De összességében tetszett a történet, ezért végül 8 pontot adok neki. A filmre is kíváncsi vagyok most már, szóval a napokban meg is fogom nézni. Vajon hogy sikerült ezt a nem mindennapi történetet átültetni a filmvászonra?

Fülszöveg:

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb.
Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

„Azoknak, akik azt mondják, nincsenek igazán új történetek, szívből ajánlom Az időutazó feleségét, ezt az elragadó regényt, amely irodalmilag kiváló, szédítően fantáziadús, és észbontóan romantikus.”
Scott Turow