Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy Mesi húgom sokkal szórakoztatóbb könyveket olvasott kiskamaszként, mint én. Persze nyilvánvalóan ezt akkoriban a világért se ismertem volna be, ahogy dafke azért sem olvastam el akkoriban Meg Cabot egyetlen könyvét sem, pedig ő hatalmas rajongója volt az írónőnek. Jó, igazából nem a húgom rajongása tartott vissza az olvasástól, sokkal inkább a borítók, amikkel megjelentek a könyvei, mert akkoriban nekem azok túlságosan gyerekesnek tűntek, pedig én nagyon komoly és érett  tizennégy éves voltam - bizonyára. 

Mindenesetre A neveletlen hercegnő naplójából készült filmeket azért mégiscsak instant megkedveltem. Anne Hathaway és Julie Andrews feledhetetlen alakítást nyújtottak számomra, és igazából én a filmekkel teljesnek is éreztem a Genovia-élményt. Talán ezért is maradhatott el aztán a könyvek olvasása. 

De így a harmincon túl mégiscsak szerettem volna becsempészni az idei nyárba egy kiskamaszos vakáció-feelinges olvasást, így jött velem haza a könyvtárból Meg Cabot híres sorozatának első három része. 

" Senki nem mer kikezdeni egy Martens-bakancsos csajjal, főleg ha az még vegetáriánus is."

Szóval Mia Thermopolis élete alapjáraton se könnyű, ahogy más kamaszlánynak sem. Plátóian bele van zúgva a gimi legmenőbb és leghelyesebb fiújába, aki észre sem veszi őt. Mindemellett úgy érzi, hogy a normális méretnél jóval magasabb, a mellei viszont a kelleténél jóval kisebbek. És persze, senki sem érti meg őt. Ráadásul mindennek a tetejében az édesanyja elkezdett randizni a matektanárával - mi ez, ha nem ciki? Ja, és utána kiderül, hogy Mia egyébként Genovia trónörököse is. Szóval, innentől kezdve még bonyolultabb az élet.

A sorozatból végül csak az első két kötetig jutottam, pedig eredetileg az egész sorozat tervben volt. De az az igazság, hogy bármennyire is szórakoztató volt olvasni ezt a könnyed kis történetet, ami nem mellesleg remek humorral is rendelkezik, egyszerűen fárasztott. Mia kamaszlányos nyavalygásai, számomra érthetetlen hangulatingadozásai, sok szempontból éretlen hozzáállása néhány dologhoz képes volt villámgyorsan lehozni az életről. Azt hiszem, nem lennék megfelelő hallgatóság egy kamaszos lelkizéshez. Ez a dühös, kamaszos meg nem értettség néha már a könyv humorát is elnyomta számomra. Túlságosan is ki van ehhez simulva az én lelkem, és biztos vagyok benne, hogy a hormonjaim is túlságosan rendezettek már az ilyen monológokhoz.
De végig csak arra tudtam gondolni, hogy tizenkét-tizenhárom éves koromban mennyire egy húron tudtam volna pendülni Miával, és mennyi új és hasznos perspektívát hozhatott volna az akkori életembe. Igazán sajnáltam ezt az elkésett találkozót, amire igazán jó lett volna időben érkezni.

Mivel csak az első két kötetig jutottam, azért maradtak bennem égető kérdések is a folytatásokkal kapcsolatban. Például vajon Mia rájön-e valaha, hogy mennyire nincsenek barátai? Hogy Lily, akit a legjobb barátnőjének hisz, mennyire nem nyújt számára támogató közeget. Szerintem az sose igazi barátság, ha fontos dolgokat fél az ember elmondani a másiknak, mert tudja, hogy az el fogja őt ítélni érte. Persze, nem kell, hogy mindenben megegyezzen az ember a barátaival, de építőjelleggel átbeszélni azokat a problémákat, amik az életben adódnak; elmesélni azokat a hibákat, amiket az ember óhatatlanul is elkövet - szóval mégis kinek mondja el ezeket egy tinédzserlány, ha nem a barátnőjének? Mia rettentő módon magányos szerintem, ami részben persze az ő elzárkózásából is fakad, de valahol azért mégis csak ott van az, hogy nincs a környezetében senki se, akivel megbeszélhetné a fontos kérdéseket. Őszintén remélem, hogy ez a későbbi kötetek folyamán változik, és Mia tényleg szerez egy olyan barátnőt vagy társat maga mellé, akivel ugyanolyan őszintén és fesztelenül megoszthatja titkait és gondjait, mint velünk olvasókkal.

Meg Cabot regényére egyébként mára már szinte modern klasszikusként is tekinthetünk, népszerűsége idehaza és külföldön is máig töretlen. A titkát talán ott kell keresni, hogy Mia hangja abszolút hiteles és a humora még ennyi év után is frissnek hat. Óriási nosztalgiafaktort jelentettek számomra a kilencvenes évekbeli kamaszkorom hívószavai, tinikorom sztárjai és minden olyan dolog felbukkanása, ami az akkori tinédzserek életét meghatárázta. Nem tudom, ezek egy mai fiatalnak mit jelenthetnek - valószínűleg semmit -, de nekem szuperül visszaidézte azokat az éveket, amikor én is gondoltalanul olvasgattam a Százszorszép Magazint, hallgattam a walkmanemen (majd a discmanemen) az 'N Syncet vagy Britney-t, s miközben kerestem önmagam meg a helyem a világban, iszonytatóan bő cuccokkal próbáltam elrejteni egyre nőiesebbé váló testemet, és természetesen sose voltam elégedett magammal semmilyen formában sem.
Szóval, azt hiszem sok-sok évvel ezelőtt igazán jó barátok lettünk volna.

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1-2.
Princess Diaries
Fordította: Merényi Ágnes
Ciceró Könyvstúdió

Lídia, 16 + Lídia, 17

Vannak azok a helyzetek, amikor egyik könyv vezet a másikhoz. Néha direkt, olykor inkább indirekt módon. Az ilyesfajta találkozásokat nagyon szeretem, hiszen igazi flow-élményt adnak az olvasás aktusához. Gévai Csilla ifjúsági regénysorozatával is pont így jártam. Ha nem olvasom el a tök jó koncepciójú, ám számomra közepes élvezeti értékkel bíró Időfutár sorozat első részét, akkor - valószínűleg -  soha nem kezdek el gimis témájú hazai ifjúsági regények témában szörfölgetni a molyon, és akkor nem találtam volna rá az írónő nevére, és ki se hoztam volna a könyvtárból a Lídia-sorozatot. Amiért igazán kár lett volna, mert akkor egy nagyon eredeti, igazi hazai ifjúsági történetről maradtam volna le. 

Kicsit elegem van az angolszász irodalom majmolásából, az az igazság. Nem azért, mert annyira hazafi vagyok, csak számomra nem hiteles például, ha egy magyar író által írt regény Londonban játszódik mégpedig úgy, hogy a szerzője mégcsak a közelében sem járt vagy maximum egy hosszúhétvége erejéig. Ahogy azt se igazán szeretem, ha amerikai filmek és sorozatok elemeiből van összeollózva a történet és azt mondják, hogy Budapesten játszódik. Ez a fajta hitelesség is sokat számít egy ifjúsági regényben (is) szerintem, ahogy az is, hogy a főszereplő tényleg a korának megfelelően viselkedjen és gondolkodjon. 

Vasárnap, amikor nem történik velem semmi, talán akkor érzem magam a legjobban. Ezt nem úgy értem, hogy akkor a legszórakoztatóbb a világon lenni, sokkal inkább olyasmire gondolok, hogy akkor érzem magamat a legközelebb önmagamhoz. Ülök a szobámban az ágyon, nézem a szobám falát, a cuccaimat, a könyveim gerincét, és eszembe jut, hogy jé, én most vagyok.

Gévai Csilla regényének főhőse Lídia pedig végre egy olyan tinédzserlány, akit nemcsak a hormonjai irányítanak, és képes másra is gondolni, mint a fiúk. Nekem ez egy nagyon fontos és elképesztően pozitív meglepetés volt, hogy végre találkoztam olyan ifjúsági regénnyel, ahol a női főszereplő nem csak a fiúk és saját kinézetének tengelye mentén képes gondolkodni. Mert eddig én bárhogy is próbáltam, sose - vagy csak nagyon ritkán - voltam képes megtalálni sok-sok évvel ezelőtti önmagamat a modern gimis történetek lapjain. Sokszor a lányok - meg persze a fiúk is - csupán  leegyszerűsített hormonlények, ritkán találni olyan szereplőket, akik túlmutatnak ezen. 

Mert szerintem a tiniket bizony ilyesmik is foglalkoztatják, mint az élet értelme, a vallásfilozófia és ehhez hasonló, kicsit elvont, de a világ - nem feltétlen természettudományos értelemben vett - megismerésére tett gondolatkísérletek. Legalábbis engem érdekeltek anno az ilyesmik. Sokat monologizáltam magamban ilyen témában - ennek az akkori naplóim a tanúi -  és a barátaimmal is jókat tudtunk ilyesmikről beszélgetni. Kicsit olyan köldöknézegetős bölcsészkedések voltak ezek, amiknek ma nem feltétlen látom értelmét, de akkoriban fontos szelete volt a személyiségemnek. Nem tartottam magam ettől különleges gyereknek: tinédzser voltam, aki amellett, hogy önmaga felfedezésére és megvalósítására törekedett, a környezetéről és a világunk különféle síkjairól is sokat gondolkodott. Ahogy a barátaim is. Szóval, én ezt tényleg nem egyedi esetnek gondolom. És végre itt van Lídia, akit anno simán befogadtam volna a baráti társaságomba. Akinek a titkos szerelmi crusha nem Robert Pattinson vagy Cole Sprouse, hanem Gulácsy Lajos, a festő. Ami így kicsit randomnak tűnik, de ha elolvassátok, megértitek, hogy miért pont ő. A második részben pedig Latabár Kálmán veszi át a helyét, aki bár kevésbé intenzíven lesz jelen a történetben, de legalább annyira szórakoztató lesz, mint a Lajos. 

Eleinte Sárának úgy beszéltem Gulácsyról, mintha ez a fiú eggyel felettünk járna, és nem tűnt fel neki, hogy szerelmem tárgya igaz felettünk járt, de kábé kilencvenöt évvel ezelőtt!

Merthogy Lídia titkos szerelmei bizony hiába távoztak már az élők sorából, ebben a naplóregényben - főhősnőnk kreativitásának és humorának köszönhetően - bizony ők is kimondják, amiket ki kell mondani. Kommentálják tetteit, gondolatait egy-egy széljegyzet formájában, ami nagyon jó humorforrásként is szolgál. Maga a napló is - merthogy ez egy naplóregény, mondtam már? - teljesen hiteles formailag tekintve. Rajzok, firkák bontják meg olykor-olykor a szöveget vagy csak megbújnak visszafogottan a margó takarásában. Lídia nem párbeszédezik benne, ha mégis, akkor azért, mert próbálja úgy leírni az eseményt, mint egy színdarabot (azt hiszem, ez egy dráma tagozatos diáktól még egészen hihető is az ilyen irányú ambíció). Plusz az is különösen tetszett, hogy a naplóját olvasva, én tényleg elhittem Lídiáról, hogy ő egy okos és művelt lány. Nem azért, mert azt írta, hogy jó jegyeket kap a suliban vagy megemlített pár klasszikus könyv címet, hogy éppen ezeket olvassa. Nem. Hanem mert Lídia szóhasználata, fogalmazásmódja valamint a művészettörténeti és irodalmi utalásai tényleg ezt a benyomást keltik az olvasóban. 

A két rész alatt ugyan sokat változott főhősnőnk, ám talán ez pont az a kor, amikor az ember gondolkodásmódja rohamléptekben változik és átalakul. Az első rész könnyed gimis érzete erősen átalakul a második részre. Nagyobb teret kap az elvontság: Lídia olykor egészen transzcendentális vonalra nyergel át. A keleti vallás és filozófia jobban begyűrűzik a szövegbe, hiszen Lídia még inkább keresi a helyét a világban. Az időpont vészesen közeleg, amikor is neki el kell döntenie, hogy merre a tovább, mit kezd az életével a gimnázium után. A második részt én ezért kicsit komorabbnak és komolyabbnak éreztem. Nem vált a szöveg hátrányára, és teljesen hihető volt ez a fajta elmozdulás, de őszintén megmondom, azért meglepetésként ért. A humor már nem volt annyira jellemző a történetre, ezt viszont picit sajnáltam, mert nagyon jól állt az első kötetnek.

Tetszett az is a sorozatban, hogy az alapvetően könnyed, gimis történetbe nem félt az írónő komoly témákat is behozni - már az első részben sem- , és ezek nem feltétlenül kerültek fel- vagy éppen megoldásra a végére. Azért is tetszett ez, mert ha belegondolunk, az élet is ilyesmi: nem mindig kerül pont minden mondat végére.

Gévai Csilla regénye egy teljesen hiteles és ezenfelül szuper történet, ami sajnos valahogy kevés figyelmet kapott idehaza. Igazán kár érte, pedig megérdemelné, ha sokan ismernék és olvasnák. Értékes ifjúsági regény, egy nagyon különleges és szerethető főszereplővel. Szerintem - és most tényleg nem túlzok - egy igazi gyöngyszem a hazai ifjúsági irodalom palettáján. Ismerjétek meg Lídiát, ha még nem tettétek.  

Gévai Csilla: Lídia, 16 + Lídia, 17

Tilos Az Á Könyvek

The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 | A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója

Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

" I went to school. I was feeling rebellious, so I wore red socks. It is strictly forbidden but I don't care anymore."

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.

Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

S mindeközben a hűvös, esős Angliában...

- avagy hogyan is nyomja rá bélyegét a kibírhatatlan meleg a címválasztásaimra -

Anne Brontë regényét már régóta el szerettem volna olvasni. Az Agnes Grey óta legalábbis mindenképp, mert ott sokan mondták, hogy a Wildfell asszonya mennyivel másabb, és hát íme, több mint egy év után eljutottam oda, hogy végre én kompetens lehetek ebben a kérdésben. Bár az iszonyatosan apró betűkkel szó szerint küzdöttem olvasás közben.

A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...

Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.

Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.

Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.

Következtetésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik…

Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.

A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Anne Brontë: Wildfell asszonya
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Kiadó: Lazi (és még Európa, Palatinus)
Oldalszám:387
Eredeti ár: 2699 Ft (újonnan, de biztos lehet antikokban olcsóbban is hozzájutni)

Ápdét: És most olvastam Katherine blogbejegyzését az írónőről, ami (ismét) zseniális. Minden, ami Anne Brontë a Katherine's Bookstore- on.