2021. április 11., vasárnap

 

 

A költészet számomra sokáig egy mesterségesen tantermi keretek közé szorított dolog volt, amit ha tetszett, ha nem, minden egyes alkalommal a hivatalos iránymutatást követve szanaszét kellett elemezni, mindig azon morfondírozva, hogy mire gondolhatott a költő (de valójában a tankönyv szerzője), mégha ezzel párhuzamosan nyelvtanórákon azt tanultuk, hogy mennyire nem lehet egyébként megérteni a másik ember gondolatait, mennyi minden félremehet a kommunikáció során. Hát még a mindenféle költői képekkel, rímekkel teletűzdelt sorok esetében! A versek számomra sokáig nem éltek. Még annak ellenére sem, hogy évente többször is jártam versmondó versenyekre, ahol olykor - a rutin miatt -  a versválasztásnál és versmondási stílusnál teljesen szabad kezet is kaptam a felkészítő tanáromtól. Nekem a verseny általános iskolásként azt jelentette, hogy kaptam egy teljes szabadnapot egy pár perces szereplésért cserébe, na meg könyvutalványt - jobb esetben. Rosszabb esetben verseskötetet, aminek bár szintén örültem azért, de mégse tudom azt mondani, hogy egy hatodikos lánynak minden vágyálma Petőfi válogatott verseinek birtoklása - különösen úgy, hogy otthon aztán dögivel voltak verseskötetek tanár apukámnak köszönhetően. 


Csokonai, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila - ezen férfiak uralták versismereteim nagy részét, ami aztán gimiben és egyetemen még tovább bővült természetesen. Bejött a világirodalom, a magyar irodalom is árnyalódott, de a versekhez társított hívószavaim továbbra is a ridegség, távolságtartás, szanaszét elemzés és a memoriterek maradtak - még akkor is, ha olykor meg-megszólítva éreztem magam vagy nagyon megtetszett egy -egy költői kép, szófordulat, amit azóta is őrzök az emlékezetemben. 


Aztán a könyves blogolásnak köszönhetően felfedeztem azt is, hogy a verseket lehet csak úgy szórakozásból olvasni is, és nem kell a hivatalos kánonban levő férfiakkal foglalkozni feltétlenül, hanem van női költészet is, ami nem csupán Nemes Nagy Ágnesből áll (bár őt tényleg zseniálisnak tartom egyébként). És persze, ne értsetek félre, szeretem, sőt imádom én Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Simon Mártont, Fodor Ákost, de ahogy a próza esetében is, úgy a költészetnél is észrevettem, hogy a női szerzők jobban meg tudnak pendíteni bennem valamit, jobban vagy több helyen érzem azt esetükben, hogy engem szólítanak meg, olyan témákról beszélnek, amikkel nekem is szembe kell néznem. Szóval a kis privát felfedezéseim alatt bukkantam rá Emily Dickinsonra vagy éppen Szabó T. Annára, akik tényleg mindenestül megnyertek maguknak. Korábban azt hittem, hogy rajongok Radnótiért vagy éppen Fodor Ákosért, de ennek a két fantasztikus nőnek a költészete jobban megragadott, mint eddig bármi más a költészetben. 


És aztán a Fiatalúr érkezése a költészethez való viszonyulásomat is alaposan megváltoztatta. Neki köszönhetően fedeztem fel ugyanis, hogy a költészet mennyire egy élő valami. Ami nem némán épül belém, hanem hangosan kimondva létezik. Nem mesterkélten, műpátosszal telve, hogy a versmondó verseny zsűrijét lenyűgözze az ember, hanem játékosan, kacagósan él, és mégis sokkal, de sokkal komolyabb a tétje, sokkal fontosabb embert kell vele lenyűgözni, mint anno sok-sok évvel ezelőtt. Nem könyvutalvány vagy verseskötet a nyeremény, hanem egy, a magyar nyelvet valóban élvező, minden szavát mélységesen átélő kis felfedező, akinek a nyelvtanulás fázisában rengeteget tud adni egy Varró Dani, egy Tóth Krisztina vagy egy Szabó T. Anna. Merőben más élmény számomra az utóbbi időkben a költészet, ami végigkíséri a napjainkat. Velünk van evés közben, sétáláskor, utazáskor vagy éppen lefekvéskor. Beépült a napjaink rutinjába, csupa mókát és kacagást hozva magával, és én csak nézem a kis közönségemet, akit megszólít egy-egy vers, ki tudja, miért. Gondolatokat, szavakat, képeket ültetek vele a fejébe, miközben nevetünk vagy éppen áhítattal hallgat csendben, és újra és újra kéri ugyanazt a verset, és századjára is ugyanolyan élvezettel hallgatja, mintha csak először mondanám. És számomra most ez a költészet igazi ereje. Lüktet, árad, belénk épül - ez az, amit egy tanóra se tudott volna átadni nekem, azt hiszem. Legalábbis az irodalomoktatás mai formájában biztosan nem. 


Úgyhogy ha nem érted, mi az a költészet, olvass verseket. Hangosan. 

Főleg gyerekeknek.

2021. április 10., szombat

 

 

 

Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

 

A világban több az éhség, mint a szeretet.

 


A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 


- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.


Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 


Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.


Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 



2021. március 29., hétfő

 


A könyvespolc az a mágikus hely, amelyből különleges ajtók nyílnak. Különböző világok és kalandok hívogatnak, hol suttogva, hol kiabálva, hogy lépjek be rajtuk, vesszek el bennük. És hát nem is kell sokat könyörögniük nekem, hogy tegyek egy sétát a Megyében, tévedjek el Harry-ékkel a Roxfort folyton átalakuló titokzatos lépcsőin, kóboroljak az Arrakis forró, futóférgektől hemzsegő sivatagában, szeljem a tengerek végtelenségét egy élőhajó fedélzetén, beüljek egy korsó sörre a Totenham Court Road egy kocsmájába Strike és Robin társaságában vagy visszafogottan vegyek részt egy Netherfieldi bálon. Mindezt bármikor megtehetem, csak oda kell lépnem a könyvespolc elé, és már nyílnak is az ajtók. 

Gyerekkorom óta kedvelt elfoglaltságom az is, hogy csak ülök a könyvespolc előtt és végigfuttatom a szemem a könyvgerinceken. Az eddig megtett utak és kalandok járnak ilyenkor  a fejemben, és persze azok is, amik még mindig rám várnak. Ez a legkülönlegesebb hely számomra mindig az otthonomban, ami nélkül el se tudnám képzelni a helyet, ahol élek. Az igazi otthon fogalmában - sok más dologgal egyetemben persze - nekem mindig ott a könyvekkel teli könyvespolc. Amikor egyetemista voltam, bár egy icipici félszobában éltem kezdetben, mégis első naptól kezdve ott kellett lennie egy éppen beférő icipici könyvespolcnak is, rajta azokkal a könyvekkel, amelyek nélkül nem tudtam volna elképzelni magamat. Könyvtáram legesszenciálisabb darabjait tudtam ugyan csak összeválogatni (kb 30 könyvet), mert több tényleg nem fért el abban a pici szobában, de tudtam, hogy könyvek nélkül nem élhetek ott. Engem mindig is könyvek vettek körül mióta csak az eszemet tudom. Szüleim, nagyszüleim mind könyvszerető emberek voltak, óriási padlótól plafonig érő könyvespolccal, olykor saját könyvtárszobával. Számomra ez a természetes közeg, enélkül a lakás sivárnak tűnne. 

Voltak könyveim a hálószobában, a nappaliban, ebédlőben - legtöbbször polcokon, de volt, hogy az ágy alatt vagy a földön is tornyosultak. Aztán lett könyvtárszobám is, ami persze még mindig megvan, csak már nélkülem, ezer kilométerrel távolabb. Amikor nemzetközi költözésre adtuk a fejünket, a férjem már ismert annyira, hogy a költözésbe ne csak engem, a gyereket és a macskákat kalkulálja bele, hanem a könyveim egy részét is. A könyvtáram csupán töredéke került ki ugyan, de mégis megnyugtató számomra, hogy itt vannak ezek az ajtók, amiken bármikor beléphetek. 

A könyveimet tekintve mindig is rendszerszerető ember voltam, sokféleképpen kategorizáltam őket a polcokon. Volt, hogy téma szerint; kiadó szerint; szerző szerinti ABC rendben vagy ezeket különféleképpen vegyítve. Sajnos - vagy éppen nem, ki minek gondolja - ez nem annyira Insta-barát elrendezés. Inkább egy szépérzékileg káoszosnak vélt térkép ez arról, ahogy a könyveimmel kapcsolatban gondolkodom. 

Ám sajnos, mióta kiköltöztünk nem csupán látványilag káoszos a könyvespolcom, hanem elrendezésben is. A lakásunk felszerelése egyelőre annyira minimál, hogy a könyvespolc bővítése az utolsók között van a listán, így szeretett könyveim úgy vannak rá - illetve mellé - felkupacolva, ahogy éppen elfértek - vagy ahogy éppen nem. Sci-fik polcán néhány krimi is befigyel, a kortárs szépirodalom komolysága mögül előbukkan néhány ifjúsági kötet is. Korok, műfajok, kiadások keverednek össze az én mindig kínosan rendben tartott polcaim felületén. De azért a sorozatokat, szerzői életműveket próbáltam egyben tartani, mégha emiatt még jobban keresztbe-kasul is állnak a könyvek, mert ebből képtelen vagyok még a káosz ellenére is engedni. Úgyhogy emiatt nálam hagyományos könyvespolc mustra nem lesz - majd egyszer talán, ha már tényleg csak a könyvespolc beszerzésén,. bővítésén kell gondolkodnom. De arra gondoltam, hogy tőlem szokatlan módon egy booktagféleséget hívok most segítségül, hogy azért valamiféleképp mégis be tudjam mutatni a velem levő könyveim gyűjteményét. 


A könyv, amit kevés helyen láttam, mégis megérdemelné a nagyobb figyelmet


A sok túlhypeolt újdonság mellett sokszor elvesznek a régi megjelenések vagy éppen a kevésbé szerencsés kiadói marketinggel rendelkező történetek. Ide - többek között - egy óriási kedvencemet választottam, Marjane Satrapi Persepolis című graphic noveljét, amely egyfelől rémesen komoly dolgokról szól (mint a diktatorikus állam begyűrűzése a emberek hétköznapjaiba vagy a nők helyzete Közel-Keleten stb), másfelől pedig egy kislány felnövés története is, ami azért a humort is gyakran eszközéül hívja. Érzékeny, értő és roppant fontos írás.


De ott vannak még James Herriot, a yorkshire-i állatorvos szívet melengető, az emberi és állati portrékat érzékenyen megrajzoló történetei is, amik nem mellesleg legalább annyira viccesek, mint Durrell regényei. Tavaly kezdődött a könyveiből készült sorozat (All Creatures Great & Small), ami szintén zseniális, ám a könyvekről sem szabad lemaradni ettől független.


 

 

A könyv, ami megnevettet


A Családom és egyéb állatfajták, mint említettem, egy sírva röhögős élményem volt. Egy meglehetősen különleges brit család kalandjai Korfu szigetén, ahova soha nem hittem volna, hogy vágyni fogok valaha, de a könyv után mégis.

 

 

 

 


David Nicholls: A nagy kvízválasztó című regénye pedig egy brit egyetemista csetlés-botlásairól szól a felnőtt életnek nevezett valamiben, amibe éppen csak belecsöppent, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte. A főszereplővel sok közös vonást felfedeztem magamban sok-sok évvel ezelőtt, úgyhogy kiváló görbetükör is volt számomra ez a könyv. 

 

 

 


Kerstin Gier: Rubinvörös trilógiája amellett, hogy nagyon kalandos meg minden, kiváló kis fricska a YA regények műfajának. Sokszor önironikus a műfaj kliséivel szemben, és hát úgy amúgy is nagyon szeretnivaló történet.


 

 

 

 

A könyv, amin elsírtam magam



Bár már Fredrik Backman lekerült a piedesztálról nálam, de tagadhatatlan, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak egy hangulati hullámvölgy volt számomra. Egyik oldalon hangosan röhögtem, és aztán azzal a lendülettel sírva fakadtam ennek a magányos, morgós öregembernek a történetén.

 

 

 

 


Gail Honeyman Eleanor Oliphantja is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. De azt hiszem, a végére azért inkább kifacsart, mintsem szórakoztatott. A legszomorúbb történet számomra, amit az utóbbi időben olvastam.

 

 

 

 

 


 

A Harry Potter könyvek legtöbbjén bármikor sírva tudok fakadni még ennyi év és ennyi újraolvasás után is. Néha jönnek be újabb jelenetek ebbe a spektrumba, ez az éppen megélt életemmel függ össze, azt hiszem.





Egy könyv, ami inspirált

 


 

Michelle Obama könyve, Woolf Saját szobája, vagy az Anne of Green Gables mind csupa olyan könyv, aminek az elolvasása után éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami fontos folyamat elindult. Nem voltam sose híve az önsegítő könyvek műfajának (bár idén ezen tervezek változtatni), de például ez a három kötet valami ilyesmi hatást váltott ki bennem.

 

 

 

 

 

Egy könyv, szavak nélkül


Shaun Tan:  The Arrival című könyve egy bevándorló életét meséli el csupán képek segítségével. Elképesztően erős hatású történet, nem is gondolná az ember, hogy szavak nélkül ennyi mindent el lehet "mondani".

 

 

 

 

 

Egy könyv, amit megfilmesítettek


Igazából manapság már az a kérdés, hogy mit nem filmesítettek meg? :D Hiszen hála a Netflixnek most már tényleg elég tekintélyes mennyiségű megfilmesített vagy sorozattá formált történettel találkozhatunk. Ami szerintem egyébként jó dolog. Egy kevésbé hypeolt könyvet választottam a polcomról, mégpedig a Napok romjait Kazuo Ishiguro Nobel-díjas szerzőtől. Gyönyörűen megírt történet egy éppen átalakuló világról.

 

 

Egy könyv, amit többször is olvastál


Theodora #haviegyújraolvasáskihívásának köszönhetően ez a lista egyre jobban gyarapszik esetemben, és rájöttem arra, amit régen tudtam, csak aztán a blogolás időszakában aztán valahogy elfelejtettem, mégpedig hogy mennyire szuper dolog az újraolvasás. Legutóbbi szuper élményem Jean Webster könyvei voltak, a Nyakigláb apó és a Kedves Ellenségem. Bájos, vicces kis történetek ezek, amik megmelengetik az ember lelkét a fázósabb napokon.


 

 

 


Egy könyv, aminek a címében egy szín szerepel

A jelenlegi könyveim között elég kevés ilyet találtam, de egyik kedvenc illusztrátorom szupercuki és vicces ifjúsági könyvét, az Ottolina és a sárga macskát szeretném mindenképpen kiemelni. A magyar fordítás szerintem zseniálisan játékos, imádtam olvasni.

 

 

 

 


Egy könyv, aminek egyszavas címe van

Madeline Miller Kirké című könyvének például. Varázslatos könyv, ami pontosan az én szájízem szerint dolgozza fel a görög mitológia egy szeletét.


 

 

 


 


Egy klasszikus könyv

Rengeteg klasszikus könyvem van, különösen angol klasszikus irodalomból, mert szeretem. Most egy ifjúsági klasszikust választottam a The Secret Garden személyében, mert ezt még nem olvastam, de a közeljövőben szeretném majd nagyon. 




Egy könyv csillagokkal a borítóján


Ez a szempont elég nehéz volt, mert nincs ennyire jó memóriám, azt hiszem. De szerencsémre némi kereségélés után rábukkantam az Éjszakai cirkuszra, amit amúgy még mindig nem olvastam, és a The Starless Sea után lehet még talonban is marad egy picit.

 

 

 

 


A legrégebbi könyv a polcomon

Nem sok régi könyvet hoztam magammal, mert elsősorban a kedvencek, az újraolvasásgyanúsak és a még olvasatlanok, de a közeljövőben olvasásgyanúsak voltak a főbb válogatásom szempontjai, amikor a velem kiköltöző könyveket válogattam. De Anya Emmájának és Jane Eyre-ének tudtam, hogy mindenképp helyet kell szentelnem. 




Egy könyv, ami a legtöbb kiadásban birtokolsz



 

Ez egyértelműen a Harry Potter és a bölcsek köve. Igazából így alakult a dolog, nincs ebben semmi tudatosság:  kezdődött azzal, hogy angolul is ki szerettem volna gyűjteni a sorozatot. Aztán kaptam ajándékba is - húgomtól és a férjemtől, mert mindketten tudják, mennyire kötődök érzelmileg ehhez a kötethez. A griffendéles kiadás egyenesen Norvégiából repült hozzám a férjem táskájában - , jött az illusztrált kiadás is és életemben egyetlen egyszer nyertem könyves nyereményjátékon (oké, úgy általában nyereményjátékon), és az az Animus Kiadó oldalán volt.  




Egy könyv, amire nagyon kíváncsi vagy

Sherry Thomas. A Study in Scarlett Woman című Sherlock-átgondolására eléggé kíváncsi vagyok.



Esszékötet a polcodról


Szeretem az esszéköteteket, évente legalább egyszer szívesen olvasok ebben a műfajban. Ugyan sok élvezetesen megírt esszékötetet tudnék felsorolni, de mégis Umberto Eco neve számomra az igazi fogalom ebben a műfajban. A Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől pedig az egyik legkedvesebb könyvem tőle.



Egy verseskötet a polcodról

Mostanában leginkább gyerekverseket olvasok, de azt szinte minden nap. A Kinőtt szív volt az egyetlen felnőtt verseskötet, ami velem jött ide. Gyászfeldolgozásos versek, pont olyanok, amik jól esnek néha az ember lelkének.




Egy könyv, amiben nagyot csalódtam


Christelle Dabos sorozata jött, látott és győzött nálam az első két kötetettel, olyan mértékű rajongást kiváltva belőlem, amire hosszú évek óta nem volt példa. A harmadik kötet viszont pofáncsapósan nagy csalódás volt számomra, igazából a negyedik részhez már nem is rohantam annyira.





Egy könyv, amiről nem hittem volna, hogy tetszik, aztán mégis


Ez a Locke&Key, aminek az első részét a bennem levő bizonytalanság, ugyanakkor csillapíthatatlan kíváncsiság miatt inkább könyvtárból vettem ki. Aztán teljesen beszippantott, úgyhogy nem volt mese, meg kellett vennem a folytatásokat is az első rész mellé.






Ne ítélj a borítóról!

Robin Hobb Bűvös hajóját soha az életben el nem olvastam volna, ha egy kedves barátnőm nem vette volna meg nekem születésnapi ajándékként azzal a felkiáltással, hogy ez az ő egyik kedvenc könyve, és biztos benne, hogy nekem is tetszene. Így is lett. Szuper klasszikus fantasy élőhajókkal, kalózokkal és rengeteg érdekes karakterrel - köztük számos összetett és erős női alakkal.


Egy könyv, ami emlékeztet valakire



A legtöbb könyv, amit valakinek az ajánlására szereztem be, az adott illetőt juttatja eszembe. Mégis a legmarkánsabb érzés a Harry Potter kapcsán kerít hatalmába, ami az elejétől a végéig örökre összekapcsolódott bennem Anyukámmal. A Gyűrűk Ura pedig apukámra emlékeztet, akivel egy nyáron keresztül közösen kalandoztunk Középföldén, és utána évekig filozofálgattunk még egy-egy beszélgetésünk során Bombadil Toma kilétéről vagy a Középfölde istarjairól és más egyéb izgalmas témákról a könyvvel kapcsolatban. 


Hát ez lenne az én könyvespolc mutogatásom, amit idővel majd frissítek kicsit, ha elkészül a terveim szerinti olvasósarkom.  Lesd meg a többiekét is:

 

Zakkant

Theodora

Sister

Zenka

Mandi

Cloudbookatlas

Larawyn

Readingspo

PuPilla


Utóvéd:

Nita

2021. március 21., vasárnap


 

Alix E. Harrow könyve Ajtókról szól (nagy A-val természetesen, hiszen ezek azok a fajta ajtók, amelyek más világokba nyitnak utat a kíváncsiskodóknak). Talán már te is találkoztál ilyen Ajtóval; félig megbújva, kicsit megrothadva egy ódon templomban valahol vagy fényesen, hívogatóan ragyogva egy téglafalban. Talán, te is azok közé a kissé hóbortos, fantáziavilágban élők közé tartozol, akik folyton váratlan helyeken találják magukat, és képesek ilyen Ajtókon gondolkodás nélkül benyitni, csak hogy lássák hova vezet -  mint e regény főszereplője, January Scaller. 

1901-ben January megtalálta az első ilyen Ajtaját egy rét közepén, amely egy tengerek uralta világba nyílt. Ám az ajtót aztán valaki örökre bezárta, és January-nek éveket kellett töltenie azzal, hogy elfelejtse ezt az élményt, mert köztudottan az ilyen ábrándozások nem kívánatosak bizonyos körökben. Tíz évvel később valaki egy bőrkötéses könyvet ajándékoz neki azzal a szándékkal, hogy ez magyarázatul szolgál January életének rejtélyeire: az Ajtókra, az idegen világokra, a szavak hatalmára és saját, kissé ködös múltjára. Alix E. Harrow regénye egyaránt szól a hatalomról és a történelemről, a kalandokról és az igaz szeretetről és persze a történetekről, amelyeket örökül hagynak ránk. A kiutak és a hazautak regénye ez. 


Destiny is a pretty story we tell ourselves. Lurking beneath it there are only people, and the terrible choices we make.

 

 A Tízezer ajtó egy portálfantasy, amely egy kicsit csavar egyet a műfaji hagyományokon, hiszen nem az idegen világokba csábításról, hanem a hazatérésről szól. Ez jó hír azoknak, akik kicsit unják a műfaj kliséit. Hozzám mondjuk elég közel áll az ilyesmi, így Alix E. Harrownak nem volt nehéz dolga, hogy meggyőzzön róla már az elejétől kezdve, hogy szuper könyvet tartok a kezemben. 

Szerettem az írónő különleges stílusát, és azt is, ahogy a történetekről és azok fontosságáról beszélt. Kellett valami ilyesmi most a lelkemnek, ami újra fogalmazza számomra, mit is jelent nekem az irodalom, a könyvek világa. Hiszen, akárcsak January, én is önmagamat olvasom ki a történetekből. Számomra a könyvek Ajtók. Amelyek nem csupán más világokba vezetnek, hanem lelki utazást teszek általuk: ismerős és ismeretlen, várt és váratlan helyeket egyaránt felfedezek önmagamban. Alix E. Harrow regénye szintén ezt az érzést erősítette bennem, ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a saját történetemnek nem csupán olvasója lehetek. Hogy a kezembe vehetem a narratívát, hogy képes vagyok én alakítani a sorsomat. Hogy amint készen állok szembenézni az adott történetben megbúvó önmagammal, a való életben a kezembe vehetem a pennát, és én alkothatom tovább a saját történetemet. A történetek, az Ajtók ebben is segítenek. Nemcsak megérteni, megértetni, hanem cselekvésre késztetni. És ez szerintem a legfontosabb felismerés, amit egy történet nyújthat az olvasónak. 

How fitting, that the most terrifying time in my life should require me to do what I do best: escape into a book.

 

January jelene kellően sötét ahhoz, hogy már szinte az elejétől kezdve várjuk, mikor szabadulhat ki innen, mikor léphet be egy olyan világ kapuján, ami olyan nyugalmat áraszt, mint a zúgó tengerek morajlása azon a bizonyos Ajtón túl. A ház, ahol nevelkedik ugyanis minden, csak nem szerető otthon. Egyetlen élő szülője, az édesapja folyamatosan távol van ilyen-olyan megbízásokkal, így annak munkaadója, az elképesztően gazdag Mr. Locke neveli őt már egészen kislány kora óta. Ám Mr. Locke nem egy jóságos nagybácsi típus. A lelki bántalmazások olyan formáit veti be January nevelése során, hogy sokszor összefacsarodott a szívem olvasás közben. January sorsát már kezdetektől fogva a szívemen viseltem, így kicsit nehéz volt megbarátkozni a regény elbeszélésének a formájával, vagyis hogy főhősnőnk történetét félbeszakítja az a bizonyos bőrkötéses könyv, amit January olvas. Ez a két idegen világból származó szerelmespár története számomra sokkal kevésbé volt magával ragadó, mint a történetekbe menekülő, Ajtókat megtaláló, abúzustól szenvedő kislányé. Igazából mindig nagyon vártam, hogy vége legyen azoknak a fejezeteknek, hogy végre January szálához érkezzek megint. És persze, bár a végén aztán minden szál összeért, minden magyarázatot nyert, méghozzá nem is akárhogy, és ennek ismeretében egyáltalán nem tartom öncélú formának az írónő által választott elbeszélési módot, mégis.... mégis azt kell mondanom, hogy én azokat a fejezeteket a legtöbbször untam. 


De talán ennyi hibáját tudnám említeni ennek a fantasztikus regénynek, ami megadta számomra azt, amit Erin Morgenstein The Starless Sea című kicsit köldöknézegetősre sikerült bölcsészregényétől vártam. Hogy a könyvek Ajtók önmagunkba, amin be kell lépnünk ahhoz, hogy felfedezzük és megértsük a bennünk dolgozó lelki folyamatokat. A könyv nemcsak egy író történetét rejti, nemcsak egy főhős kalandjait éljük meg, hanem a miénket is. S így lehetünk jó írói a saját életünknek. Ha minél több Ajtón belépünk, ha minél több világot fedezünk fel önmagunkban. Ez a történetek igazi hatalma, és erről szól valójában a Tízezer ajtó. 

 

Words and their meanings have weight in the world of matter, shaping and reshaping realities through a most ancient alchemy.

 

És te belépsz rajta?




Alix E. Harrow: The Ten Thousand Doors of January

Orbit Books

394 oldal

2021. február 26., péntek

 

 

Emlékszem még azokra a végtelennek tűnő időkre, amikor általános iskolásként, gimisként még saját magam fedeztem fel a könyvek világát. Nem volt mankó a kezemben, nem olvastam blogokat, nem nagyon volt olyan a környezetemben, aki annyit olvasott volna, mint én, hogy alaposan kibeszélhessük egymással az aktuális kedvenc könyveinket. Órákon keresztül bóklásztam az iskolai vagy a városi könyvtár polcai között, és fülszöveg vagy éppen a szerző alapján választottam ki a következő olvasmányomat. Rengetegszer újraolvastam abban az időben, előfordult olyan is, hogy szinte rögtön egymás után négyszer is elolvastam ugyanazt a könyvet. Ma már mintha kevesebb időm lenne, sok új, még ismeretlen történet vonz - és valahogy nem érzem az idő végtelenségét. 


Azokban a régi időkben nekem például szuper fogódzót nyújtottak maguk a szerzők. Ha valakitől megtetszett egy olvasmány, akkor a könyvtárban vagy a könyvesboltban fellelhető összes kötetét elolvastam - szinte majdhogynem egymás után. Így daráltam le Milan Kundera életművét, Edgar Allane Poe műveit vagy éppen Umberto Ecotól is ekkor olvastam elég sokat. Meg persze Dan Brown nevére is eléggé figyeltem, hogy mikor jön ki tőle újabb regény. Később, mikor már könyvesblogoltam, meg a molyon lógtam elég sokat, és egyre több könyv bejött a horizontomba, az életművek olvasása akkor is még elég sokáig benne volt az olvasói attitűdömben. Igaz, már ugyanannak a szerzőnek a könyveit nem olvastam annyira egymás után, de viszonylag rövidebb szünetekkel azért mindig sorra kerültek elég hamar. Agatha Christie-be való belebolondulásom például ekkoriban kezdődött egy molyos kihívásnak köszönhetően, amikor is egy év alatt legalább tíz könyvét kellett elolvasni a krimikirálynőnek. Azóta bár nem ekkora éves mennyiségben olvasok tőle, de azért évente egyszer sorra kerül tőle valami. A Bronte nővérek, Austen művei is évente azért előkerültek nálam - utóbbi életművével már végeztem, de ez a szép az újraolvasásban: újra lehet kezdeni. 


Manapság már nem mondanám, hogy életműveket olvasnék. A szerző személye egyre kevésbé meghatározó nálam, mintha az író szépen, lassan kikúszna a képből. Csak én vagyok és a történetek. Történetek, amik vagy megszólítanak engem már az olvasásuk előtt valamilyen módon, vagy hidegen hagynak még akkor is, ha valaki olyan írta, aki korábban már más könyvével hatalmas katarzis élményt okozott. Hiszen pár tudatosabb életmű olvasással rájöttem, hogy bármennyire is zseniális valaki, mégsem tudja mindig azt az élményt adni minden könyvével (erre csak nagyon kevesen képesek nálam), és csalódni pedig mostanában nem igazán szeretek, időm sincs rá. Az idő végtelenségét birtokolva egy-egy csalódáson viszonylag hamar túltettem magam és könnyen tovább tudtam lépni más történetek és világok felé, manapság azonban olyan szinten fel tud idegesíteni az, ha valamire csak pazaroltam az időmet, hogy azt el nem tudom mondani. És persze, ez talán nem is mindig az író hibája, lehet az is benne van a pakliban, hogy csak én változom közben. Hogy a mondanivalója, a stílusa ugyanaz, mint más könyvében, és mégse jelenti már ugyanazt a számomra. Persze, így is vannak azért olyan szerzők, akiktől szeretnék még olvasni illetve, akiknek egy-egy új megjelenése (ha élő személyekről van szó) azért eléggé felcsigáz. Ilyen például Rowling (bár valahogy az Ickabog nem igazán vonz), Agatha Christie, L. M. Montgomery vagy tavaly óta Robin Hobb. De biztosan vannak még mások is, csak most nem jutnak eszembe.


A sorozatok olvasásával is hasonlóképpen vagyok, mint az életművekkel. Régen nem érdekelt, hány részes a sorozat. Amennyiben tetszett, ledaráltam egyben az összeset, ha elérhető volt. Ha nem, akkor minden rész megjelenésekor újraolvastam a korábbi köteteket, és úgy kezdtem bele az újba. Ma már ez másképp van. Bármennyire is tetszik egy sorozat, képtelen vagyok egyben ledarálni. Szükségem van a részek közötti szünetre, még akkor is, ha elérhető az összes rész már. Persze, azért nem mindegy, mekkora szünetről van szó. Egy éven belül még elő tudom magamban hívni játszi könnyedséggel azt a rajongást, azt az izgalmat vagy egyáltalán azt, hogy mit is szeretek abban az adott történetben. De például, ha már két év eltelik két rész olvasása között, elvesztem a fókuszt. Lelohad a lelkesedés, elfelejtek egy csomó mindent, és bár az eszemmel tudom, hogy szerettem a történetet, mégse bújik elő a rajongó-énem. És innen nehéz már visszajönni, nehéz meggyőznie a történetnek, hogy nekem szükségem van rá. Például így járt Victoria Schwab trilógiája is, az Egy sötétebb mágia, ahol az első részt rajongva szerettem, aztán valahogy mégis csak kikerült a látóteremből, és a második részt már jóval később olvastam csak el. Szerencsétlen véletlen, hogy a Gyülekező árnyak egyébként is egy elég gyengécske sztori lett, a középső részek minden hibájával egyetemben, szóval végül nem is folytattam tovább a sorozatot, mert képtelen volt visszahozni bármit is abból az érzésből, ami az első olvasása közben elborított. 

De persze, az is egy elég komoly gond, hogy sok megkezdett sorozatban benne vagyok így vagy úgy, viszont nem akarok állandóan sokadik részeket olvasni. Kellenek az új történetek, a kezdőkötetek vagy az önálló történetek. Mert ritka az, hogy egy sorozat az életem minden területére reflektálni tudjon (kivéve a Harry Potter, az mindig reflektál elég sok mindenre az életemben), és számomra az olvasás valahol én-terápia is. Fontos, hogy az aktuális olvasmányomban megtaláljam azt az önmagamat, aki akkor, azokban a napokban vagy a hetekben vagyok. Hogy akárcsak egy jelenetig, egy mondatig arról olvassak, ami engem akkor éppen érdekel vagy nem is tudom még, hogy érdekel, de mégis valamilyen módon, valami titkos tudatalatti útvesztő útján mégis csak megfog és nem ereszt. És ezért ugrálok én mostanában történetről történetre, belekezdve, félbehagyva, félrerakva, halasztva vagy éppen tartogatva részeket, mert azt a folyton változó, formálódó önmagamat keresem bennük; akiben szintén ott vannak a történetek, az én-történetek, az elmesélendő témák és érzések, amiket csak bizonyos történetek lapjain keresztül vagy azok mentén tudok magamnak megfogalmazni és elbeszélni. Egy könyv számomra nem csupán egy izgalmas, kalandokkal teli jelenetek füzére, hanem ott kell legyek a lapokon én magam is. Jó lenne persze, ha tudnék annyira fókuszált lenni, hogy ha akkor éppen megfog egy sorozat, akkor kitartsak mellette, és hajlandó legyek hosszú ideig élni a szereplőkkel együtt, vagy annyira rajongani valakiért, hogy minden könyvét és a bevásárló listáját megszerezzem és hagyjam, hogy beszippantson teljesen magába, mígnem ki nem ürítem azt a bizonyos poharat, amit a szerző felkínált számomra. Hogy egyben, egy hajtásra megigyam, mohón nyelve minden egyes cseppet, és valaha valóban ilyen voltam, de most... Most már nem. 

 

Most már ha könyvekről van szó, akkor csak én vagyok. Ha rajongok egy történetért, hagyom, hogy átjárjon az érzés, hogy felfaljon a könyv, bekebelezzen kicsit és én is őt. Magamra vetítsem azokat a jeleneteket, mondatokat, amik  én vagyok, amik rólam szólnak. Ott van még a rózsaszínköd, csak már máshogy. Néha szeretem tartogatni azt, ami a pohárban van. Lehet, mert úgy érzem, talán ekkora mennyiségben nem bírnám el azt az önmagamat, aki akkor vagyok. Kell egy későbbi én, egy másik élettapasztalattal, másik hangulattal, látásmóddal, idősebben, hogy a történet ne le húzzon, hanem továbbra is felemeljen. Ferrante tetralógiája például pont ilyen. Imádom, de mégsem tudnám egyben megemészteni, mert a történet falna fel engem mindenestül, hogy aztán megrágva és kiköpve heverjek a padlón napokig miatta.


Úgyhogy a címbeli kérdésre az én válaszom az utóbbi években egyértelműen a szünet felé billen, még akkor is, ha annyira imádom azt a sorozatot, mint Robin Stevens Murder Most Unladylike-ját. Néha persze jól esne felfalni mindent egy szuszra, de közben azért mégis ott van bennem, hogy jó lenne tartogatni az ilyen szuper élményeket. Beosztani ínségesebb időkre vagy ha nem is amiatt, hanem jó, ha aztán vannak kötetek, amikbe jó érzés belemélyedni és megint rajongani.

És ti hogy álltok ehhez a kérdéshez?


A többiek a témában:

PuPilla

Theodora

ZakkantAnett

Sister

Mandi

Nita

Avilda

A Szofisztikált Macska

2021. február 19., péntek


 Mindig is irigyeltem azokat, akik a középsulis éveikre boldog nosztalgiával gondolnak vissza, és életre szóló barátságokat tudnak felmutatni azokból az időkből vagy legalább örömmel vegyes kíváncsisággal járnak rendszeresen az osztálytalálkozókra. A gimiből az egyetlen pozitív emlékem az, amikor az érettségi bizonyítványt mentem átvenni, és amikor megfogtam az ódon bejárati ajtót, arra gondoltam, hogy utoljára kell lenyomnom ennek az átokverte iskolának a kilincsét. A gimire én képtelen vagyok a mai napig pozitívan visszagondolni, még akkor is, ha az évek során azért sok minden átértékelődött bennem, s mai érettebb fejjel sok mindent másként is csinálnék már. Azonban az tagadhatatlan tény, hogy mindig is azt éreztem ott, kívülálló vagyok egy közösségben. Nem éreztem ott semmit sem magaménak, nem volt meg soha az az érzés, hogy én most úgy igazán a helyemen lennék. Nem azért, mert valóban kinéztek volna - azt hiszem - , sokkal inkább én zárkóztam el szinte mindenkitől, mert úgy éreztem, felesleges lenne nyitnom, hiszen úgyse értenek meg, úgyse vagyok olyan érdekes, mint a többiek. Persze, ezeket az okokat akkor még nem tudtam, inkább csak önként választottam ezt a fajta száműzetést, ami miatt meg nyilvánvalóan szenvedtem, és nem voltam miatta boldog. És hát leginkább ezt bánom az egészben, hogy így fogtam fel, ahelyett, hogy vettem volna a bátorságot, és nyitottam volna mások felé. Lehet, megérte volna. 

De az is teljesen elképzelhető, hogy pontosan olyan voltam valahol, mint Ánya. Aki szintén kívülállónak érzi magát a középiskolában ilyen-olyan indokok miatt: mert orosz származású, mert kicsit teltebb idomú és még ki tudja mennyi mindenért inkább úgy érzi, hogy különbözik, mintsem hasonul másokhoz. Ám aztán Gyima, a valódi kívülálló, akinek egyáltalán nincsenek barátai és még csak meg sem próbál hasonulni a többiekhez, mert nem érdekli, számára az orosz közösség a közösség , na szóval aztán ő ébreszti rá Ányát, hogy ő valójában totálisan jól beilleszkedett a középiskolába, hiszen vannak barátai, elhagyta az orosz akcentusát és tökéletesen betagozódott az amerikai gimisek közé. Ánya Gyima számára inkább amerikai, mintsem orosz már - s valahol itt, ezen a ponton hozott nekem igazi ráismeréseket ez a történet. Lehet, én sem voltam kívülálló a gimiben valójában, csak valamiért ezt éreztem, ki tudja, mennyi társammal egyetemben. S az is lehet, hogy mindenki életében van egy ilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó időszak, amikor ez az érzés hatalmasodik el rajta. Hogy ez valóban így van-e vagy csak a fejünkben létezik, ebben az időszakban azonban teljesen mindegy: igazából az a lényeg, hogy hátra tudjuk-e ezt az érzést hagyni valaha vagy sem.

 

A nálam csupán pár évvel idősebb Vera Brosgol elég hasonló életutat járt be, mint főhőse, Ánya. Moszkvában született, és mikor ötéves volt, a családjával együtt az U.S.A.-ba költözött. Az Ánya kísértete volt az első debütáló graphic novelje, ami szakmabeli körökben is igencsak neves elismeréseket hozott számára, akárcsak későbbi, gyerekeknek készült képeskönyve,  a Leave Me Alone! is. A számos díjjal kitüntetett művész nemcsak graphic noveleket készít, hanem olyan animációs filmek megszületésében is közreműködött, mint a Coraline vagy a Kubo és a varázshúrok. 


Az Ánya kísértete mind grafikailag, mind mondanivalóját tekintve nagyon egyben van. Hiszen egyszerre képes ötvözni a sötétebb, komorabb hangulatot a könnyedséggel és a cukisággal. A rajzok elég sötét tónusúak - monokrómok pontosabban, ám formavilágát tekintve inkább a gyerekek számára készült rajzfilmekéhez áll közel. A figurák megjelenítése bájos, ám a sötétkék különféle árnyalataival mégis csak ad egyfajta komolyságot a megjelenítésnek is. S igazából a történetről is pont ezt tudom elmondani: egy könnyed kis gimis filmnek indul, amely megvan hintve némi kulturális beilleszkedési nehézséggel, és aztán egyre sötétebb lesz, a végére már-már horrorba hajló vonalba csap át. 


Egy szűk két órámba telt egyébként elolvasni ezt a történetet, és a viszonylagos könnyedsége ellenére mégis okozott nekem valódi ráismeréseket a saját tinédzserkorommal kapcsolatban. Talán ez volt a legváratlanabb fordulat számomra az egészben, mert én teljesen gyanútlanul barangoltam Vera Brosgol világában, Ányára koncentráltam és nem magamra, mégis találkoztam sok évvel ezelőtti önmagammal, akinek végre tudtam mondani valami bíztatót, valami pozitívat, és végre nemcsak azt, hogy túlleszel rajta. Történhetett volna minden másként, de ez már így alakult. Ahogy ez a bejegyzés is szólhatott volna kevésbé rólam, és inkább a könyvről. De az az igazság, hogy nekem erről szólt ez az olvasás. Elemezgethetem meg leírhatom azokat a dolgokat, amiket már jó néhányan leírtak előttem nagyon profin, de az nem az én élményem lenne. Így kénytelenek vagytok megelégedni azzal, hogy szuper történet, olvassátok.


Vera Brosgol: Ánya kísértete

Anya's Ghost

Fordította: Márton Zsófia

Ciceró Kiadó

223 oldal


2021. február 14., vasárnap

 

Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 


Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó – mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 


A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 


S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?


Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 


Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal

2021. február 10., szerda

 

 

Bevallom, még szülőként is van bennem egyfajta ellenérzés a gyereknevelési könyveket tekintve, mert én valahogy úgy képzelem ezt a dolgot, hogy nincs egyetlen jó válasz semmilyen kérdésre sem, ha erről a témáról beszélünk. Annyi minden múlik a gyerek személyiségén vagy akár a szülő habitusán is. Szerintem a legfontosabb az önazonosság minden esetben, még a gyereknevelésben is, és nem hiszem, hogy létezik olyan univerzális irányzat, ami mindenkinek választ adna vagy útmutatásul szolgálhatna. 

Persze, ettől nem mondanám magam magabiztos szülőnek. Rengetegszer kételkedem magamban, főleg mostanában, hogy átléptük a dackorszak kapuját a Fiatalúrral. Nehéz és embert próbáló időszak ez olykor, ugyanakkor mégsem azt érzem, hogy nonstop hisztikből állnának a napjaink, mint amivel sokan rémisztgettek annak idején. De vannak időszakok, amikor nem tudom, hogy megfelelően kezelem-e a kisfiamból kontrollálhatatlanul kitörő dühöt. És nehéz megértetni bizonyos emberekkel, hogy ezek az olykor megjelenő állatias üvöltések és keserves sírások nem azért vannak, hogy a felnőtteket idegesítsék, hanem mert még képtelen kordában tartani az érzelmeit és képtelen arra, hogy a megfelelő szavakkal kifejezze azt, amit éppen akkor nagyon, de nagyon szeretne vagy csak azt, hogy mit érez. Legtöbbször inkább dühítő tehetetlenség ez részéről - meg igen, a saját akarat is, persze. De mégis hogy kezelje jól az ember ezeket a helyzeteket? Hogyan tudnék neki abban segíteni, hogy megtanulja kezelni és kicsit nyugodtabb mederbe terelje az érzéseit? Hogyan tudok vele ilyenkor kapcsolatot teremteni? Hol kell legyek én ilyenkor, mint anya? 


Mindenesetre mielőtt még jobban belemerülnék a dackorszak pszichológiájába, gyorsan rátérek inkább a könyvre magára, amit nagyjából a fentebb megfogalmazott kérdéseim miatt vettem le a polcról. Mert úgy éreztem, kell valami támpont, valami ami továbblendít a megrekedtségemben. Lawrence J. Cohen könyve alapvetően azzal vívta ki ismeretlenül a szimpátiámat, hogy magát a játékot helyezte az egész nevelési módszerének a középpontjába. És ahogy olvasni kezdtem, éreztem, hogy ez a könyv pont olyan dolgokat fogalmaz meg, amik nekem és a Fiatalúrnak jól tudnak jönni bizonyos helyzetekben. Alapvetően már egyébként is valami ilyesmit műveltem én szülőként - kevésbé tudatosan és kevésbé rávetítve minden helyzetre, de elég gyakran alkalmaztam ezt a módszert úgy alapjáraton, és amikor krízishelyzetben sem felejtettem el használni a kreativitásomat,  akkor elég gyakran használt is. De mondom, emögött semmi tudatosság nem volt részemről, inkább csak ösztönből csináltam. És a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy tényleg nem mindig elég a szülői ösztön, igenis vannak olyan időszakok, amikor jól jön egy-egy olvasmány, módszer vagy szakemberi tanács, ami az általunk kitaposott ösvényen haladva lendít tovább minket. 

Hogy ez hogy is néz ki, egy kis történettel szeretném bemutatni. (Ígérem, a gyerekes sztorizgatásaim után már tényleg rátérek a könyvre) Szóval a Fiatalúr az utóbbi hónapokban rákapott arra a játékra, hogy ő a szörny, aki engem üldöz én pedig ijedten menekülök előle. Ezt olykor naponta többször is eljátszuk, van amikor hetekig elő sem kerül, de mindenesetre ez elég megunhatatlan játéknak tűnik számára. Lawrence J. Cohen könyvének  a hatására ezt a szörnyes játékot egy hisztiroham kellős közepén vettem elő újra. Ő keservesen és vigasztalhatatlanul sírt, csapkodott, én pedig egyszer csak teátrálisan felkiáltottam, hogy "Jaaaj, itt a szörny! Segítség! Hol van a kisfiam?" Ő pedig abbahagyta a sírást, majd felkiáltott, hogy "Anya, itt vagyok! Elment a szörny!" majd utána folytattuk a szörnyes játékot - immár sírás nélkül. Pár hisztirohamnál nagyszerűen bevált, azonban pont múlt héten volt egy olyan, aminél bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kimozdítani a hisztiből - pedig láthatóan már ő is szerette volna abbahagyni, csak nem sikerült neki - . A szörnyes játékra is csak sikítással reagált, és akkor eszembe jutott az egyik passzusa a könyvnek, és a teátrális megijedést befejezve csak annyit mondtam neki halkan, hogy "de én a szörnyet is nagyon szeretem." És a sírást mintha elvágták volna, odaszaladt hozzám és megölelt, és így voltunk hosszú perceken keresztül. Azt hiszem, ez mindkettőnk számára katarzissal felérő élmény volt.

 

Ha nincs a könyv, eszembe se jutott volna az általa szeretett játékot bevinni a krízishelyzetbe, és igazából el se gondolkodtam volna az egész szörnyes játékunk metaforikus jelentésén, és hogy miért is ilyen fontos neki, hogy jókedvében ezt többször eljátsszuk. 

Hogy a játék mennyi mindenre jó, azt eddig is sejtettem, illetve volt fogalmam róla. Hogy miképp fejleszti észrevétlenül a kreativitást és egy csomó más készséget, miképp tanulnak ezen keresztül is szocializálódni, és persze, hogy a fel nem dolgozott kisebb és nagyobb traumák milyen hatással vannak az adott gyerek játékára. Tudtam, hogy fontos dolog, hogy megtanítsam játszani. Hogy a játék - bármennyire is ezt hiszi sok felnőtt - nem velünk született dolog, hanem olyan, amit tanulni kell. Rémesen szomorú szerintem az olyan gyermek látványa, aki nem tud mit kezdeni a játékaival. 

De ezen kívül a játékra, mint a kapcsolatteremtés, vagy mint a bizalomépítés módszerére, nem is gondoltam korábban, pedig Cohen könyve igencsak meggyőzően érvelt emellett remek példákkal alátámasztva ezt. És ez nálunk valóban működni látszik a legdacosabb napokban is. Sok, sok és annál is rengetegebb együttjátszással valóban harmonikusabbá tudom tenni ezeket az időszakokat is. De az apák sem maradnak ki a könyv módszertanából, például egy igencsak szuper fejezet szól a hancúrozásról, arról a kicsit "durvább" játékmódszerről, amit rendszerint az édesapák művelnek a gyerekekkel. A csikizés, a műbirkózás, a levegőbe dobálás és társai, aminek a látványától mi, anyukák inkább gyorsan el is fordulunk. Mert sikítozós, mert vadabb, mert valami más, mint amit velünk játszik a gyermekünk. Cohen szuperül leírja, hogy mit szabad itt megengednünk (mármint nem anyukaként, hanem birkózó szülőként) és mit nem, hogy tulajdonképpen ez az egész mit erősít a gyerekben, és nekünk felnőttként hogyan is kell viselkednünk ezekben a játékokban, hogy valóban azt segítsük elő velük, amit szükséges. 

A kötet nagyon alaposan, szinte minden szemszögből körbejárja a játékok típusait, és hogy melyikkel mit is kezdjünk, hogyan is értelmezzük a különböző életkorokban, hogyan oldjunk fel vele konfliktusokat. Hogy miképp is használhatjuk a játékot önbizalomerősítésre már igen korán gyermekünk esetében, és hogy miképp is lehet fegyelmezni a játék segítségével. Mert igen, Cohen szerint ezt is lehet. A játékos nevelés alapvetően a gyerekek és a világuk iránti tiszteleten és csodálatán alapul. Persze, mint minden gyerek esetében előfordulnak ballépések, hibák, olyan dolgok, amik felett - bármennyire is csodáljuk ezt a gyermeki világot - nem hunyhatunk szemet. Például az agresszió, a kötelességek elmulasztása (pl leckeírás stb). De a szigorú büntetés sem hozhat ezekben az esetekben megoldást. Valamit valóban tenni kell, de a büntetés, a fenyegetőzés sajnos nem igazán érnek célt. Maximum csak látszólagos célt. 

A közelség, a játékosság és az érzelmek megértése jobban és hatékonyabban szolgálják a céljainkat, mint a büntetés vagy a szélsőséges engedékenység. A játékos nevelésben fontos pont az is, hogy megtanuljuk elfogadni az erős érzelmeket is - nemcsak a gyerekét, hanem a saját magunkét is. Hogy elfogadjuk azt, hogy a frusztráció, a düh, a szorongás vagy akár a gyász az élet természetes velejárói, amiket meg kell olykor élni, hogy hátrahagyhassuk őket. Beszél arról, hogy milyen károkat tudnak okozni az olyan mondatok, mint a "Nagyfiúk nem sírnak" vagy a "kislányoknak nem illik így viselkedni" és társaik. A játékos nevelés ebben is segít, hogy a gyerekek visszatalálhassanak az érzelemkifejezés szabadságához, és a szülőknek is, hogy megértsék, miért is olyan fontos ezeket az érzelmeket is megélniük a gyerekeknek. 


Sok mindent tanultam ebből a könyvből, és sokszor számomra észrevehetetlen vagy éppen megmagyarázhatatlan dolgokra is válaszokat kaptam. Például, hogy olykor miért is fakad látványosan sírva egy vidám labádázás alkalmával. Cohen szerint a felszabadult játék alatt jelentkező túlzott és elsőre érthetetlen sírások tulajdonképpen egyfajta feszültséglevezetések valami korábbi konfliktus vagy szorongó helyzet miatt. És tényleg, amikor ezt elkezdtem tudatosabban figyelni a Fiatalúrnál, valóban találtam elég egyértelmű összefüggéseket ezek között. De ott van még például a szemkontaktus fontossága, ami szintén elég jó mentőmellény volt bizonyos helyzetekben. Például amikor a férjem egyszer olyan sokáig dolgozott, hogy nem tudta ő intézni a Fiatalúr fürdetését - ami rendszeres apa-fia program nálunk. Miután végzett, beköszönt hozzánk altatás előtt, és a Fiatalúron látszólag semmi törés nem látszott, ám nem volt hajlandó az apjával szemkontaktust létesíteni. Elég látványosan kerülte a tekintetét. És ha nincs ez a könyv, ezt észre sem vettem volna ekkor. Valószínűleg jó adag későbbi konfliktust megúsztunk azzal, hogy ezt jeleztem a férjemnek, és kértem, hogy játsszon vele kettesben egy kicsit. Bár az altatás így eléggé elhúzódott, de végül létrejött ismét a kapocs kettejük között, és ez szerintem többet ért most a napirendnél. 


Cohen könyve nekem most egyfajta bibliaként szolgál, amit sose hittem volna egy gyereknevelési könyv kapcsán. Nagyon sok mindent másképp látok, új megvilágításban és nagyon sok mindent, amit eddig csináltam, alátámasztva érzem. Kicsit magabiztosabb lettem bizonyos kérdésekben, és nemcsak az elmélet, hanem a tapasztalat is ezt támasztja alá. Bár mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy a játékos nevelést úgy művelni, ahogy a könyvben van, szinte lehetetlenség. Mert emberek vagyunk mi is, saját frusztrációkkal, mindennapi gondokkal, amiket néha nehéz sajnos levetkőzni. Egy-egy igazán feszültebb vagy fáradtabb napon képtelen vagyok alkalmazni ezt a módszert, mert nincs ihlet, nincs bennem kreativitás. De valamikor meg úgy van, hogy mindezek ellenére mégis sikerül megtalálnom a játékos énemet magamban, hiába vagyok ideges vagy éppen bánatos. És ezek a pillanatok szuper élmények, mert valamennyire talán terápiaként is működik számomra az ilyen helyzetekben. 

És igen, a gyereknevelés nehéz, mert sokszor önmagunkat kell legyőznünk, saját magunkkal és a hibáinkkal is szembe kell nézni elég gyakran. Gyakran vannak olyan helyzetek, amikor muszáj teljesen ott lennünk fejben, amikor magunkat kell kicsit félreállítani, lemondani az önzőségünkről, hogy másvalakinek egyengethessük az útját az életben. Ám mindezek mellett nem muszáj csak ilyen komoly dolgokról szólnia. A játékos nevelés bennünk is felszabadít gátakat és sokkal, de sokkal több nevetést hoz a hétköznapjainkba. Aki hasonló elveket vall, annak nagyon tudom ajánlani Lawrence J. Cohen Játékos nevelés című könyvét. A szerző másik kötetét pedig mindenféleképpen be fogom szerezni. 


Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés

Playful Parenting

Fordította: Károlyi Juli

Kulcslyuk Kiadó

419 oldal

2021. február 6., szombat


 

Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 


És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 


Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.


Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 


Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal


2021. február 2., kedd


 

A januárról azt tudom mondani, hogy eltelt. Nem gyorsan, de nem is vánszorogva, szokásos boldogságszinttel, és végre úgy érzem, hogy valóban visszataláltam ismét a könyvekhez. Majdnem lett könyves beszerzésem is, de aztán az utolsó pillanatban mégsem, úgyhogy amit könyvügyileg fel tudok mutatni, az négy darab elolvasott könyv - sőt, ebből kettő 600 oldal feletti. Két olvasmányt is kipipálhatok már a puszta önszorgalomból játszott Várólistacsökkentős kihívás idei listájából (Hattyútolvajok és a Monstress első része), és a januári újraolvasásom a Harry Potter sorozat utolsó része volt, hiszen hamarosan közeledik a Roxfort Expressz Podcast lezárása. 


Szóval, az első idei olvasmányom a január 1-jén este megkezdett Hattyútolvajok, ami az alkotni vágyás lázát és a tehetség árát állítja a középpontba. Annak ellenére, hogy nem lesz az év élménye, nagyon érdekes történet volt, Kostova olvasmányos stílusa pedig hamar belefeledkeztetett ebbe a közel 700 oldalba. Utána következett egy olyan gyerekneveléssel foglalkozó kötet, aminek végre kb minden mondatával azonosulni tudok, és amit egyébként kevésbé tudatosan, kevésbé átgondoltan, inkább csak ösztönből eddig is műveltem, szóval igazán jól jött, hogy Lawrence J. Cohen tudatosította, tágította számomra ezt a módszert és alkalmazását, és sok bizonytalanságomat eloszlatta ezzel kapcsolatban, amit a nagy hangú tekintélyelvű nevelés hívei szoktak bennem leginkább kelteni. Végre elolvastam Marjorie Liu fanastyképregényét, a Monstress első részét is, ami iszonyatosan magával tudott ragadni. A rajzok csodaszépek, a történet pedig nagyon ígéretesnek tűnik, úgyhogy amint lesz lehetőségem, a másik két részt is beszerzem magamnak mindenképp. A hónap utolsó olvasmánya pedig a Harry Potter és a Halál ereklyéi lett, ami természetesen egy újraolvasás volt. Majd erről a podcastban bővebben mesélek, illetve ha kikerül az utolsó kötet felvétele is, szeretnék a blogra is írni a sorozat újraolvasásának élményéről egy összegző posztot is. 

Mindemellett pedig belevetettem magamat a német tanulásba, ebben egyelőre a legfőbb segítségem Maklári Tamás és az ő Lazán németül című kötete, valamint a Duolingo mobilapplikáció. Egyelőre egészen jól haladok velük, napi félórát minimum sikerül a nyelvvel tudatosan foglalkozni, bár még eléggé messze vagyok attól, hogy ne automatikusan angolul beszéljek olyan helyzetekben is, amikor már némi erőlködéssel talán össze tudnék eszkábálni egy rögtönzött német mondatot. Mindenesetre lelkes vagyok, már nézegetem a speciálisabb német nyelvkönyveket is. 

A blogon januárban öt darab bejegyzés született, ebből kettő a szokásos évvégi összegző és újévi tervezgető. Résztvettem az idei első témázásában is, amelyben azokról a szerzőkről, műfajokról, témákról beszéltünk, amikből az idők során vagy valami hatására kiszerettünk. Összesen egy könyvélményes bejegyzést produkáltam, amikor a tavaly olvasott Little Fires Everywhere-ről meséltem kicsit. Februárban célom, hogy ne csupán az olvasási, hanem a blogolási kedvem is visszajöjjön. A januárban olvasottakról mindenképp szeretnék majd írni, úgyhogy amint megkapom az intravénás feltunningolásomat, akkor igazi bejegyzésdömping várható tőlem.

 



 

Terveztem, hogy idéntől (Sister nyomán) én is felvésem a hónap kedvenc filmes és sorozatos élményeit a havi beszámolóimba, de az az igazság, hogy nem tudok most valami változatos palettát felmutatni, hiszen a Netflixen január 15-én stratolt Dawson és a haverok minden figyelmemet elvitte másról. Érdekes, hogy ebben a tinikoromban imádott történetben ma is mennyi mélységet látok - leginkább a karaktereket tekintve. Persze, nyilván nem Dawson itt az érdekes, az ő személye és története kicsit klisés és unalmas is, azonban körülötte számos izgalmas és megindító sors tekeredik végig a sorozatban. Még nagyon nem értem a végére, szerintem a tempómat ismerve ez majd márciusban lesz csak, de már most azt tudom mondani, hogy akinél esetleg kimaradt, mindenképpen ajánlom megnézésre - már csak a szuper zenék miatt is megéri. Januárban még megnéztem a Disney +on a legújabb mesefilmet, a Soult, ami magyarul Lelki ismeretek címmel jelent meg. Felnőtteknek való animációs film ez mindenképp, hiszen olyan bonyolult kérdéseket boncolgat zseniális megvalósítással, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi, és mitől leszünk mi önmagunk. Szerintem külön megrendítő ezt úgy nézni, hogyha az ember veszített már el valaki igazán fontosat az életében. Felemelő film, ugyanakkor kicsit ki is facsart egy bizonyos tekintetben.

Februárra már vannak tervek a fejemben olvasásügyileg, és úgy vélem, igazán remek történetekkel fogok találkozni akkor is. De ezeket inkább nem jegyzem fel, inkább hagyom, hogy egyik történet sodorjon a másik után - és ígérem, igyekszem megállni olykor ebben a sodrásban, hogy ide felvéssem a könyvek lapjain tett utazásaimat. S eközben várom, nagyon várom már a tavaszt!

 

A többiek januárja

PuPilla

Theodora

Nita 

Amadea

Sister

Follow Me @photos_from_anna