Bevallom, még szülőként is van bennem egyfajta ellenérzés a gyereknevelési könyveket tekintve, mert én valahogy úgy képzelem ezt a dolgot, hogy nincs egyetlen jó válasz semmilyen kérdésre sem, ha erről a témáról beszélünk. Annyi minden múlik a gyerek személyiségén vagy akár a szülő habitusán is. Szerintem a legfontosabb az önazonosság minden esetben, még a gyereknevelésben is, és nem hiszem, hogy létezik olyan univerzális irányzat, ami mindenkinek választ adna vagy útmutatásul szolgálhatna. 

Persze, ettől nem mondanám magam magabiztos szülőnek. Rengetegszer kételkedem magamban, főleg mostanában, hogy átléptük a dackorszak kapuját a Fiatalúrral. Nehéz és embert próbáló időszak ez olykor, ugyanakkor mégsem azt érzem, hogy nonstop hisztikből állnának a napjaink, mint amivel sokan rémisztgettek annak idején. De vannak időszakok, amikor nem tudom, hogy megfelelően kezelem-e a kisfiamból kontrollálhatatlanul kitörő dühöt. És nehéz megértetni bizonyos emberekkel, hogy ezek az olykor megjelenő állatias üvöltések és keserves sírások nem azért vannak, hogy a felnőtteket idegesítsék, hanem mert még képtelen kordában tartani az érzelmeit és képtelen arra, hogy a megfelelő szavakkal kifejezze azt, amit éppen akkor nagyon, de nagyon szeretne vagy csak azt, hogy mit érez. Legtöbbször inkább dühítő tehetetlenség ez részéről - meg igen, a saját akarat is, persze. De mégis hogy kezelje jól az ember ezeket a helyzeteket? Hogyan tudnék neki abban segíteni, hogy megtanulja kezelni és kicsit nyugodtabb mederbe terelje az érzéseit? Hogyan tudok vele ilyenkor kapcsolatot teremteni? Hol kell legyek én ilyenkor, mint anya? 

Mindenesetre mielőtt még jobban belemerülnék a dackorszak pszichológiájába, gyorsan rátérek inkább a könyvre magára, amit nagyjából a fentebb megfogalmazott kérdéseim miatt vettem le a polcról. Mert úgy éreztem, kell valami támpont, valami ami továbblendít a megrekedtségemben. Lawrence J. Cohen könyve alapvetően azzal vívta ki ismeretlenül a szimpátiámat, hogy magát a játékot helyezte az egész nevelési módszerének a középpontjába. És ahogy olvasni kezdtem, éreztem, hogy ez a könyv pont olyan dolgokat fogalmaz meg, amik nekem és a Fiatalúrnak jól tudnak jönni bizonyos helyzetekben. Alapvetően már egyébként is valami ilyesmit műveltem én szülőként - kevésbé tudatosan és kevésbé rávetítve minden helyzetre, de elég gyakran alkalmaztam ezt a módszert úgy alapjáraton, és amikor krízishelyzetben sem felejtettem el használni a kreativitásomat,  akkor elég gyakran használt is. De mondom, emögött semmi tudatosság nem volt részemről, inkább csak ösztönből csináltam. És a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy tényleg nem mindig elég a szülői ösztön, igenis vannak olyan időszakok, amikor jól jön egy-egy olvasmány, módszer vagy szakemberi tanács, ami az általunk kitaposott ösvényen haladva lendít tovább minket. 

Hogy ez hogy is néz ki, egy kis történettel szeretném bemutatni. (Ígérem, a gyerekes sztorizgatásaim után már tényleg rátérek a könyvre) Szóval a Fiatalúr az utóbbi hónapokban rákapott arra a játékra, hogy ő a szörny, aki engem üldöz én pedig ijedten menekülök előle. Ezt olykor naponta többször is eljátszuk, van amikor hetekig elő sem kerül, de mindenesetre ez elég megunhatatlan játéknak tűnik számára. Lawrence J. Cohen könyvének  a hatására ezt a szörnyes játékot egy hisztiroham kellős közepén vettem elő újra. Ő keservesen és vigasztalhatatlanul sírt, csapkodott, én pedig egyszer csak teátrálisan felkiáltottam, hogy "Jaaaj, itt a szörny! Segítség! Hol van a kisfiam?" Ő pedig abbahagyta a sírást, majd felkiáltott, hogy "Anya, itt vagyok! Elment a szörny!" majd utána folytattuk a szörnyes játékot - immár sírás nélkül. Pár hisztirohamnál nagyszerűen bevált, azonban pont múlt héten volt egy olyan, aminél bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kimozdítani a hisztiből - pedig láthatóan már ő is szerette volna abbahagyni, csak nem sikerült neki - . A szörnyes játékra is csak sikítással reagált, és akkor eszembe jutott az egyik passzusa a könyvnek, és a teátrális megijedést befejezve csak annyit mondtam neki halkan, hogy "de én a szörnyet is nagyon szeretem." És a sírást mintha elvágták volna, odaszaladt hozzám és megölelt, és így voltunk hosszú perceken keresztül. Azt hiszem, ez mindkettőnk számára katarzissal felérő élmény volt.

 

Ha nincs a könyv, eszembe se jutott volna az általa szeretett játékot bevinni a krízishelyzetbe, és igazából el se gondolkodtam volna az egész szörnyes játékunk metaforikus jelentésén, és hogy miért is ilyen fontos neki, hogy jókedvében ezt többször eljátsszuk. 

Hogy a játék mennyi mindenre jó, azt eddig is sejtettem, illetve volt fogalmam róla. Hogy miképp fejleszti észrevétlenül a kreativitást és egy csomó más készséget, miképp tanulnak ezen keresztül is szocializálódni, és persze, hogy a fel nem dolgozott kisebb és nagyobb traumák milyen hatással vannak az adott gyerek játékára. Tudtam, hogy fontos dolog, hogy megtanítsam játszani. Hogy a játék - bármennyire is ezt hiszi sok felnőtt - nem velünk született dolog, hanem olyan, amit tanulni kell. Rémesen szomorú szerintem az olyan gyermek látványa, aki nem tud mit kezdeni a játékaival. 

De ezen kívül a játékra, mint a kapcsolatteremtés, vagy mint a bizalomépítés módszerére, nem is gondoltam korábban, pedig Cohen könyve igencsak meggyőzően érvelt emellett remek példákkal alátámasztva ezt. És ez nálunk valóban működni látszik a legdacosabb napokban is. Sok, sok és annál is rengetegebb együttjátszással valóban harmonikusabbá tudom tenni ezeket az időszakokat is. De az apák sem maradnak ki a könyv módszertanából, például egy igencsak szuper fejezet szól a hancúrozásról, arról a kicsit "durvább" játékmódszerről, amit rendszerint az édesapák művelnek a gyerekekkel. A csikizés, a műbirkózás, a levegőbe dobálás és társai, aminek a látványától mi, anyukák inkább gyorsan el is fordulunk. Mert sikítozós, mert vadabb, mert valami más, mint amit velünk játszik a gyermekünk. Cohen szuperül leírja, hogy mit szabad itt megengednünk (mármint nem anyukaként, hanem birkózó szülőként) és mit nem, hogy tulajdonképpen ez az egész mit erősít a gyerekben, és nekünk felnőttként hogyan is kell viselkednünk ezekben a játékokban, hogy valóban azt segítsük elő velük, amit szükséges. 

A kötet nagyon alaposan, szinte minden szemszögből körbejárja a játékok típusait, és hogy melyikkel mit is kezdjünk, hogyan is értelmezzük a különböző életkorokban, hogyan oldjunk fel vele konfliktusokat. Hogy miképp is használhatjuk a játékot önbizalomerősítésre már igen korán gyermekünk esetében, és hogy miképp is lehet fegyelmezni a játék segítségével. Mert igen, Cohen szerint ezt is lehet. A játékos nevelés alapvetően a gyerekek és a világuk iránti tiszteleten és csodálatán alapul. Persze, mint minden gyerek esetében előfordulnak ballépések, hibák, olyan dolgok, amik felett - bármennyire is csodáljuk ezt a gyermeki világot - nem hunyhatunk szemet. Például az agresszió, a kötelességek elmulasztása (pl leckeírás stb). De a szigorú büntetés sem hozhat ezekben az esetekben megoldást. Valamit valóban tenni kell, de a büntetés, a fenyegetőzés sajnos nem igazán érnek célt. Maximum csak látszólagos célt. 

A közelség, a játékosság és az érzelmek megértése jobban és hatékonyabban szolgálják a céljainkat, mint a büntetés vagy a szélsőséges engedékenység. A játékos nevelésben fontos pont az is, hogy megtanuljuk elfogadni az erős érzelmeket is - nemcsak a gyerekét, hanem a saját magunkét is. Hogy elfogadjuk azt, hogy a frusztráció, a düh, a szorongás vagy akár a gyász az élet természetes velejárói, amiket meg kell olykor élni, hogy hátrahagyhassuk őket. Beszél arról, hogy milyen károkat tudnak okozni az olyan mondatok, mint a "Nagyfiúk nem sírnak" vagy a "kislányoknak nem illik így viselkedni" és társaik. A játékos nevelés ebben is segít, hogy a gyerekek visszatalálhassanak az érzelemkifejezés szabadságához, és a szülőknek is, hogy megértsék, miért is olyan fontos ezeket az érzelmeket is megélniük a gyerekeknek. 

Sok mindent tanultam ebből a könyvből, és sokszor számomra észrevehetetlen vagy éppen megmagyarázhatatlan dolgokra is válaszokat kaptam. Például, hogy olykor miért is fakad látványosan sírva egy vidám labádázás alkalmával. Cohen szerint a felszabadult játék alatt jelentkező túlzott és elsőre érthetetlen sírások tulajdonképpen egyfajta feszültséglevezetések valami korábbi konfliktus vagy szorongó helyzet miatt. És tényleg, amikor ezt elkezdtem tudatosabban figyelni a Fiatalúrnál, valóban találtam elég egyértelmű összefüggéseket ezek között. De ott van még például a szemkontaktus fontossága, ami szintén elég jó mentőmellény volt bizonyos helyzetekben. Például amikor a férjem egyszer olyan sokáig dolgozott, hogy nem tudta ő intézni a Fiatalúr fürdetését - ami rendszeres apa-fia program nálunk. Miután végzett, beköszönt hozzánk altatás előtt, és a Fiatalúron látszólag semmi törés nem látszott, ám nem volt hajlandó az apjával szemkontaktust létesíteni. Elég látványosan kerülte a tekintetét. És ha nincs ez a könyv, ezt észre sem vettem volna ekkor. Valószínűleg jó adag későbbi konfliktust megúsztunk azzal, hogy ezt jeleztem a férjemnek, és kértem, hogy játsszon vele kettesben egy kicsit. Bár az altatás így eléggé elhúzódott, de végül létrejött ismét a kapocs kettejük között, és ez szerintem többet ért most a napirendnél. 

Cohen könyve nekem most egyfajta bibliaként szolgál, amit sose hittem volna egy gyereknevelési könyv kapcsán. Nagyon sok mindent másképp látok, új megvilágításban és nagyon sok mindent, amit eddig csináltam, alátámasztva érzem. Kicsit magabiztosabb lettem bizonyos kérdésekben, és nemcsak az elmélet, hanem a tapasztalat is ezt támasztja alá. Bár mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy a játékos nevelést úgy művelni, ahogy a könyvben van, szinte lehetetlenség. Mert emberek vagyunk mi is, saját frusztrációkkal, mindennapi gondokkal, amiket néha nehéz sajnos levetkőzni. Egy-egy igazán feszültebb vagy fáradtabb napon képtelen vagyok alkalmazni ezt a módszert, mert nincs ihlet, nincs bennem kreativitás. De valamikor meg úgy van, hogy mindezek ellenére mégis sikerül megtalálnom a játékos énemet magamban, hiába vagyok ideges vagy éppen bánatos. És ezek a pillanatok szuper élmények, mert valamennyire talán terápiaként is működik számomra az ilyen helyzetekben. 

És igen, a gyereknevelés nehéz, mert sokszor önmagunkat kell legyőznünk, saját magunkkal és a hibáinkkal is szembe kell nézni elég gyakran. Gyakran vannak olyan helyzetek, amikor muszáj teljesen ott lennünk fejben, amikor magunkat kell kicsit félreállítani, lemondani az önzőségünkről, hogy másvalakinek egyengethessük az útját az életben. Ám mindezek mellett nem muszáj csak ilyen komoly dolgokról szólnia. A játékos nevelés bennünk is felszabadít gátakat és sokkal, de sokkal több nevetést hoz a hétköznapjainkba. Aki hasonló elveket vall, annak nagyon tudom ajánlani Lawrence J. Cohen Játékos nevelés című könyvét. A szerző másik kötetét pedig mindenféleképpen be fogom szerezni. 

Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés

Playful Parenting

Fordította: Károlyi Juli

Kulcslyuk Kiadó

419 oldal

Üdvözöllek a gyereked agyában

Alapvetően igyekszem nem ráizgulni a gyereknevelésre, miközben azért mégis csak a szemem előtt lebeg, hogy mekkora felelősséggel tartozom most már egy kis életért. Hogy milyen ember lesz majd belőle, hogy látja a világot és benne önmagát, képes lesz-e a boldogságra és tud-e bízni önmagában... És ez még csak a jéghegy csúcsa, de mégis nagyjából ezek azok a dolgok, amik így két hónapos szülőként folyton eszembe ötlenek, miközben - mint említettem - próbálok nem rágörcsölni erre a dologra és önmagamat adni ebben az újfajta szerepemben is. Igyekszem a bettelheim-i értelemben elég jó szülőnek lenni. 

Dr. Sandra Aamodt és Dr. Sam Wang könyve jó és hiteles bevezetésnek tűnt ehhez a témához, hiszen a szerzők már kábé negyven évet töltöttek idegtudományi kutatásokkal, illetve maga Wang a Princeton Egyetem kutatója és professzora. Hiszen szerettem volna első körben egy olyan, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott, ám mégis nagyjából laikusoknak szóló könyvet olvasni, ami jó alapot adhat számomra, ha nem is feltétlenül a gyerekneveléshez, de mondjuk az olyan kattintásvadász cikkek kiszűréséhez, amik fennenhangoztatják, hogy ők aztán megmondják a tutit, hogy mit kell tenned annak érdekében, hogy a gyereked ilyen vagy olyan legyen. Például okos, tehetséges, jó nyelvérzékű és a többi és a többi. Nem mintha nekem lennének elvárásaim a gyermekemmel kapcsolatban. Nem szeretnék belőle kis Mozartot nevelni és nem várom el azt sem, hogy tízéves korában már legalább három nyelven beszéljen folyékonyan. De nem vagyok ellene az egészséges mértékű fejlesztésnek: aminek köszönhetően nem kis zsenit nevelek, csak alapot szolgáltatok számára ahhoz, amiből aztán később saját maga építkezhet, és sikeres, boldog felnőtt válhat belőle. A siker szót pedig természetesen a lehető legtágabb értelemben értem. 

Visszatérve a könyvhöz: szóval a szerzőpáros az agykutatások eredményeinek köszönhetően egy csomó gyereknevelési mítoszt tudományos érvekkel megcáfol. Mint például hogy a gyerekek okosabbak lesznek a zenehallgatásnak köszönhetően vagy azt, hogy valaki hanyadikként érkezik a családba, hatással van a személyiségére vagy hogy a szoptatott csecsemők IQ-ja jóval magasabb lesz, mint a cumisüvegből etetetteké.

Persze, a könyv nem csupán mítoszrombolásból áll, hanem egy csomó érdekes és hasznos dolgot is tartalmaz, ami bármely leendő vagy már gyakorló szülő hasznára válhat. Saját megközelítésük alapján egy egész fejezetet szentelnek például a természet vagy nevelés? témakörének. Ebben az örökös vitában sokan azon az állásponton vannak, hogy a fejlődést alapvetően a gének határozzák meg, a környezet pedig rugalmasan járul hozzá ehhez a folyamathoz. Például különböző neműek viselkedése is örök vitatéma ebben a kérdéskörben: vajon eredendően, biológiailag térnek el egymástól vagy a szocializáció felel a nemek közötti eltérő viselkedésért? A szerzőpáros szerint ez abszolút meddő vita, ugyanis mindkét feltevés helytelen. 

Az agy építkezésének programját a gének alapozzák meg, de az agy folyamatosan reagál a világra, és erőteljesen ráhangolódik a helyi feltételekre. Az embernek az a képessége, hogy a lehető legváltozatosabb körülmények között képes élni, a gének természetének és a viselkedés rugalmasságának köszönhető. A viselkedést meghatározó gének szinte mindegyike úgy működik, hogy egy adott fejlődési kimenetnek változtatja meg valamely tényezőjét, nem pedig úgy, hogy pontosan meghatározza azt. 

Valójában az egyes neuronok szempontjából nehéz különbséget tenni a genetikai és a környezeti hatások között. Azok a jelzések, amelyek az agyat érik a szem és a fül révén, kémiai jelek útján módosítják a géneket - hasonlóan a genetikai hatásokhoz. E változások némelyik visszafordítható, mások pedig nem - de nem az a lényeges momentum, hogy a hatások a testen kívülről vagy belülről érkeznek. 

"Miközben a gyerekek vígan növekednek, mint gaz az árokparton, agyuk olyan hévvel égeti az energiát, mint egy fáklya."

Alaposan kifejtik például az ún. érzékeny korszakok jellemzőit és fontosságát. Ezek az érzékeny korszakok azok az időszakok ugyanis, amelyek különösen meghatározóak az idegrendszeri pályák kialakulásában. Az ebben az időben szerzett tapasztalatok megalapozzák bizonyos viselkedésformák kialakulását, és tartós hatást fejtenek ki. Ilyen például a nyelvtanulás is. Még az egyetemen pszicholingvisztika órán tanultuk, hogy bizony az anyanyelv elsajátításának van egy végső életkori határa. Ez pedig a hatodik-nyolcadik életév között van valahol. Ha a gyermek addig nem hall emberi beszédet, utána képtelen lesz megérteni és elsajátítani bármilyen nyelvet. De vannak olyan érzékeny korszakok is, amik már a születés előtt végbemennek: ilyen például a tapintási érzék kialakulása.

Persze, a korai fejlődésnek nem minden aspektusa függ a külső hatásoktól, tapasztalásoktól. Például a retinában és a gerincvelőben található idegpályák előre kódolt program szerint alakulnak ki. És vannak területek, amik alakíthatóak tapasztalás révén, de nem rövid távon, hanem az egész élet során. Alaposan, példákkal alátámasztva magyarázzák ezen fejlődési típusoknak a különbségeit illetve egymásra épülését. 

A szerzőpáros szerint azonban a legnagyobb ajándék, amit a szülő adhat gyermekének, az az önfegyelem képessége. Mivel az önfegyelem számos képesség hátterében húzódik meg, a szocializációtól az iskolai feladatvégzésig, azt mondják, hogy ez sokkal inkább hozzájárul a szellemi sikerességéhez, mint az IQ-értékei. Fontos még azt is hozzátenni, hogy Sandra Aamodt és Sam Wang nem hisz a gyereket asztalhoz szegező önfegyelem-javító technikákban, hanem ehelyett inkább a játékot pártolják: "amíg a gyerekek el tudnak merülni egy tevékenységben és csak arra figyelni, azalatt biztosan fejlődik önszervező képességük és jó kilátásokkal néznek a jövöbe."

Tetszett ebben a könyvben, hogy az agyműködés ennyire központi szerepet kapott, és mindezt le tudták vezetni a szülők által is hasznosítható tudássá. Hogy mertek mítoszokat rombolni, még az olyanokat is, amiket már-már tényként kezelünk, meg sem kérdőjelezve annak hamisságát. Valamint az is nagyon tetszett ebben a kötetben, hogy bizonyos konkrét gyereknevelési irányzatokat is alaposabban kiveséztek neurológiai szempontból. Például a pozitív fegyelmezés hatásosságát, néhány tippet is adva, hogy ezt hogyan  is lehetne alkalmazni vagy a dicséret és az önbizalom kapcsolatát. 

Ez a könyv alapvetően nem paráztatja agyon az egyébként is komplexusokkal teli szülőket sem. Hiszen, mint azt ahogyan több ponton is hangsúlyozza, a gyermek agya önállóan fejleszti magát olyan helyzetekben is, amikben nem is gondolnánk. 

Dr. Sandra Aamodt - Dr. Sam Wang: Üdvözöllek a gyereked agyában

Welcome to Your Child's Brain

Fordította: Buda Júlia

21. Század Kiadó

399 oldal