Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó rajongás; a mindent IS el kell tőle olvasni érzés. Aztán... aztán történik valami, és az a szerző vagy akár műfaj egyszer csak kikerül a kedvenceink közül. Érdektelenné válik az érdeklődésünk vagy egyenesen viszolygásba csap át a szeretett rajongásunk. Bizonyára mindenki tapasztalt már ilyet olvasói léte során. Ha még nem, hát majd idővel biztosan fog. Hiszen ez nemcsak az irodalom, hanem egyáltalán az élet velejárója.
Az ilyesmi szerintem sosem - vagy legalábbis nem mindig - az átgondoltságunk vagy pont az át nem gondoltságunk függvénye. Sokszor egyszerűen csak változunk. Ami valamikor sokat jelentett akkor és abban az élethelyzetünkben, ami válaszokat adott az akkor megfogalmazott, ám ma már elmaradt, túllépett kérdéseinkre vagy csak ami egyszerűen elkapott akkor valamit belőlünk: érzést, hangulatot, humort vagy csak az újdonság varázsát volt képes adni, nem feltétlen tart ki velünk életünk végéig. Persze, vannak azok a könyvek, amik túlélnek bennünk és velünk bármennyi időt, de bizony ott vannak azok is - nem is kevesen - , akik nem képesek úgy kiállni az idő próbáját.
És persze ne feledkezzünk meg arról az esetről sem, amikor egyszerűen akkora és olyan mértékű csalódást okoznak nekünk bizonyos szerzők vagy műfajok, hogy akár egy könyv alatt is képesek vagyunk kiszeretni belőlük. Vagy könyvről könyvre vesztik el a beléjük vetett végtelennek hitt bizalmunkat. Régebben nehezen lehetett eltántorítani a rajongásaim tárgyaitól, azonban az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem kell sok hozzá, hogy végleg lemondjak egy-egy szerzőről. Lehetséges, hogy a részemről egyre tudatosabban művelt elengedés-dolog már az olvasmányaimra is kihat, de az is lehet, hogy tényleg ekkora csalódást okoztak számomra bizonyos szeretett szerzők, hogy onnan már nehéz visszajönniük.
Aki elsőre beugrik számomra ebben a kategóriában, az Fredrik Backman, akinek a könyveiért teljesen odáig voltam. Az Ove jött, látott és győzött nálam, a nagymamás könyvének is sikerült közel kerülnie hozzám (bár nem voltam annyira odáig érte, mint a morgós vénemberért). De úgy éreztem, innentől kezdve mindent IS be kell szereznem ettől a szerzőtől, mert imádtam ezeket a különc alakokat regényeinek lapjain. A Mi vagyunk a medvék már kicsit más koncepcióban íródott ugyan, de nekem bejött ez a kisvárosi történet, ahol sok mikrotörténet áll össze egy egésszé. Epedve vártam a folytatást, ami viszont olyan mértékű csalódást okozott számomra, hogy a szerzőtől azóta se olvastam semmit és nem is vágyom rá. Az Egymás ellen egy erőltetett életbölcsességekkel teleszuszakolt kisvárosi füveskönyv, ahol oldalanként felbukkan az élet értelme. Számomra annyira izzadságszagú volt és hatásvadász sok helyen, hogy nemcsak az, hogy totálisan elment a kedvem a többi jövőbeni könyvétől, de igazából még az előző, általam szeretett és olvasott könyvekben is kicsit megrendült a hitem. Vajon mindig is svéd Coelho volt ő, és csak most esett le számomra? Kicsit elbizonytalanodtam ebben a kérdésben. Ezen persze csak egy újraolvasás segíthetne, de az Ovéról túl kedves emlékeket őrzök, nem szeretném máshogy látni azt a történetet.
Legújabb csalódásom ért a legnagyobb meglepetésként, mégpedig Christelle Dabos személyében, akinek a Tükörjáró sorozata visszahozta azt a rég elveszett történetbe feledkezős, szívvel-lélekkel belemerülős rajongást, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára. Az első két részt imádtam. Bár ez a szó nem fedi le teljesen ezt az érzést, mert ennél jóval több volt. Aztán a harmadik rész olyan szinten tönkrevágta a dolgot nálam, hogy nem is vagyok abban teljesen biztos, hogy innen fel tud jönni a történet. A harmadik rész ugyanis világossá tette számomra azt, amit az első két kötet ügyesen palástolt: még pedig, hogy a főszereplő Ophelie túl kevés ehhez a történethez. Egyáltalán nem érdekes karakter, sőt kifejezetten unalmas. A csetléseiből, botlásaiból pedig már tényleg sok volt nekem így a harmadik 900 oldal után. Egyszerűen neonfénnyel világított minden elesése, tüsszentése. Mintha önmaga paródiája lett volna. És persze mindemellett sehova se ment a történet, a 800 oldal háromnegyed részében nem történt SEMMI, de tényleg SEMMI, ami külön kötetet érdemelt volna. És leginkább az, hogy ekkorát csalódtam Ophelie karakterében, szóval ez az, ami miatt teljesen elmúlt az ingerenciám arra, hogy elolvassam a negyedik kötetet. Jó, persze nyilván el fogom, de teljesen kibírom lelkileg, ha ez csak az év vége felé vagy netán jövőre jön össze.
Victoria Schwab bár nem okozott ilyen mértékű csalódást, hiszen az Egy sötétebb mágia trilógiájába éppen csak belezuhanni kezdtem az első résszel - plusz ugye egy másik sorozatát, Az Archívumot nagyon szerettem -, hogy aztán a második rész jól pofáncsapjon MarySue karakterével és funkciótlan jeleneteivel. Itt is igazából a csalódást okozó karakter miatt kaszáltam a sorozatot, és azóta elég gyanakvó is lettem a könyvei irányába. Fülszöveg alapján sok minden érdekesnek hangzik tőle, ugyanakkor nem tudom, mennyire érdemli meg az időmet. Nem kaszáltam el teljesen, mint szerzőt, de már nem nagyon kapom fel a fejem újabb megjelenésének hírére.
Nem teljesen ebbe a kategóriába tartozik Cassandra Clare, aki szerintem érezhetően sokat javult írástechnikailag a könyveiben. A Csontváros trilógiáját szerettem anno, annak ellenére, hogy sok hibáját láttam már első olvasásra is, mégis volt benne valami plusz, ami miatt nem zavartak annyira. Szívesen kalandoztam az Árnyvadászok világában, és évekkel később pedig kíváncsian vettem a kezembe a Pokoli szerkezetek trilógiáját is, ami sok tekintetben kiküszöbölte a Csontváros bizonyos hibáit, és sikerült valahogy megint elérnie azt, hogy örömmel olvassam ezt a történetet. Nem kifejezetten kerestem Cassandra Clare könyveit, ugyanakkor valamiféle komfortszerzővé lépett elő nálam, akitől tudom, hogy mit várhatok és mit tud számomra nyújtani. Aztán legutóbb pont ugyanezért vettem a kezembe a Lady Midnight-ot (magyarul Éjfél kisasszony címmel jelent meg), és rá kellett jönnöm, hogy unom Clare önismétléseit. Ismét csak egy ugyanolyan történet kezdett volna előttem kibontakozni, mint a Végzet Ereklyéiben vagy a Pokoli szerkezetekben. Meguntam, hogy ugyanazt a történetet ismétli újra és újra kicsit más körítéssel. És bár tényleg sokat fejlődött a Csontváros óta, mégis hidegen hagynak már a könyvei.
És innen mindjárt eszembe is jutott, hogy mikor még újdonságnak számított a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös sorozata - öreg motoros bloggerek emlékezhetnek erre az időszakra, amikor minden csapból a Vörös Pöttyösök folytak - , akkor engem is magával ragadott a hév. Hogy dizájnban, vagy akár a történettípust tekintve mennyire különböztek az addig piacon levő könyvektől, és ez a különbözőség igencsak érdekelt engem. Nagyon sok VP könyv került ekkor a birtokomba. Aztán úgy egy vagy két év után, ahogy elmúlt bennem az újdonság varázsa és eloszlott a rózsaszín köd, rá kellett jönnöm, hogy megvolt ezeknek a helye és ideje az olvasói létemben, de ez már elmúlt. Néhány kivételtől eltekintve örökre búcsút is vettem ezektől a könyvektől, és azt hiszem, a Pokoli szerkezetektől eltekintve nem is olvastam azóta VP könyvet, aminek egy idő után lett egy kis pejoratív értelme is bizonyos olvasói körökben. Mármint magának a Vörös Pöttyös fogalomnak. Mindenesetre bárhogy is gondolkodunk ezekről a könyvekről, szerintem az tagadhatatlan tény, hogy anno jelentősen átrajzolta a hazai young adult (16-18 éveseknek szóló) kínálatot, beemelve oda egy csomó urban fantasyt ennek a korosztálynak, amik között azért voltak egészen értékes történetek is.
Még a Vörös Pöttyös időszak előtt, a blog kezdetének környékén eléggé szerettem még a történelmi romantikus könyveket is. Bár nem voltam a műfaj fanatikus rajongója, mégis könnyen el tudott csábítani mondjuk egy Boleyn Annáról szóló történet vagy bármi, ami a régebbi korban játszódott és kalandot és romantikát ígért. Aztán nem tudom, mi történt, de ez a műfaj aztán háttérbe szorult. Konkrét csalódás nem ért vagy legalábbis nem emlékszem rá, szerintem inkább az a dolog lehet benne, hogy ezután kezdtem el kicsit tudatosabban tágítani a komfortzónámat, megismerkedni jobban a szórakoztató irodalom különböző területeivel, és a romantika helyét inkább átvette a nyomozás és a rejtélyek megoldása.
De mióta gyerekem van, a nyomozós sztorik is árnyalódtak picit nálam. Az anyaság az olvasói létemre is hatással lett óhatatlanul is, amit nem gondoltam volna - vagy legalábbis nem ebben a formában. Egyszerűen képtelen vagyok azóta olyan történetet olvasni, amiben a gyerekek az áldozatok. Persze, eddig sem a kedvenc témám volt ez, de valahogy el tudtam ettől távolodni és tényleg a nyomozásra magára koncentrálni, de azóta minden idegszálam sikítani kezd és totálisan felkavarja a lelkivilágomat, ha a narrátor részletesen ecsetelni kezd bármiféle abúzust egy gyerek irányában, vagy ha ne adj isten egy gyerek holttestére bukkannak a nyomozók. Ilyenkor mindig a Fiatalurat látom ezekben a gyerekekben, és teljesen kikészülök az ilyen képektől. Most az az igazság, hogy nem is jut eszembe annak a könyvnek a címe, amit tavaly két oldal után letettem, és megfogadtam onnantól kezdve magamnak, hogy soha többet ilyen történetet, mert már az első fejezet eleje is annyira kikészített, hogy nagyon nehezen tudtam magamhoz térni.
Theodora #haviegyújraolvasáskihívása is hozott néhány kellemetlen ráismerést a sok fantasztikus újrafelfedezés mellett. Sarah Addison Allen könyvére, A csodálatos Waverley-kertre boldog nosztalgiával gondoltam mindig vissza, és esküszöm, akárhányszor ránéztem annak a könyvnek a gerincére, eszembe jutott az a szép, virágillattal teli május, amikor olvastam ezt a történetet sok-sok évvel ezelőtt. Pont ezért is vettem a kezembe a pandémia kezdetén, hiszen biztos voltam benne, hogy fel fog tölteni lelkileg. Ám sajnos az ígéretes kezdet után rá kellett jönnöm arra, ami anno valahogy elkerülte a figyelmemet: Allen a funkciótlan jó seggű, csókos szájú pasi szereplőkkel igazából seperc alatt egy Tiffany-füzet lapjaira kanyarította át az egyébként kifejezetten hangulatos mágikus realizmusos történetet. És hát persze ott volt még tavaly Audrey Niffenegger is, akinek Az időutazó felesége című regényéért anno minden könyves blogos odáig és vissza volt, plusz én is eléggé szerettem, ha jól emlékszem. A tavalyi újraolvasás azonban elég kényelmetlen ráismeréseket hozott, amik után már egyáltalán nem tudtam olyan jó szívvel visszagondolni erre a történetre.
Talán a csalódások azok, amik a legnagyobb kárt tudják okozni nemcsak az emberekkel, hanem a könyvekkel kapcsolatban is. Persze, nem mindig mindenki vágódik el nálam egy-egy kicsit rosszabbul sikerült történet után, de az az igazság, hogy a piedesztálról lehet a legnagyobbat esni. De így mindig jöhetnek új kedvenc szerzők, témák, műfajok a régiek helyére, halad tovább nemcsak az élet, hanem a könyvmoly-lét is. S talán ez a mozgalmasság, ez a fajta folytonos változás is válasz számunkra arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk és mit keresünk a történetekben - és ezáltal a világban valamint önmagunkban.
A többiek csalódásai: