2021. január 28., csütörtök


 

Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó rajongás; a mindent IS el kell tőle olvasni érzés. Aztán... aztán történik valami, és az a szerző vagy akár műfaj egyszer csak kikerül a kedvenceink közül. Érdektelenné válik az érdeklődésünk vagy egyenesen viszolygásba csap át a szeretett rajongásunk. Bizonyára mindenki tapasztalt már ilyet olvasói léte során. Ha még nem, hát majd idővel biztosan fog. Hiszen ez nemcsak az irodalom, hanem egyáltalán az élet velejárója. 

 

Az ilyesmi szerintem sosem - vagy legalábbis nem mindig -  az átgondoltságunk vagy pont az át nem gondoltságunk függvénye. Sokszor egyszerűen csak változunk. Ami valamikor sokat jelentett akkor és abban az élethelyzetünkben, ami válaszokat adott az akkor megfogalmazott, ám ma már elmaradt, túllépett kérdéseinkre vagy csak ami egyszerűen elkapott akkor valamit belőlünk: érzést, hangulatot, humort vagy csak az újdonság varázsát volt képes adni, nem feltétlen tart ki velünk életünk végéig. Persze, vannak azok a könyvek, amik túlélnek bennünk és velünk bármennyi időt, de bizony ott vannak azok is - nem is kevesen - , akik nem képesek úgy kiállni az idő próbáját. 

 

És persze ne feledkezzünk meg arról az esetről sem, amikor egyszerűen akkora és olyan mértékű csalódást okoznak nekünk bizonyos szerzők vagy műfajok, hogy akár egy könyv alatt is képesek vagyunk kiszeretni belőlük. Vagy könyvről könyvre vesztik el a beléjük vetett végtelennek hitt bizalmunkat. Régebben nehezen lehetett eltántorítani a rajongásaim tárgyaitól, azonban az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem kell sok hozzá, hogy végleg lemondjak egy-egy szerzőről. Lehetséges, hogy a részemről egyre tudatosabban művelt elengedés-dolog már az olvasmányaimra is kihat, de az is lehet, hogy tényleg ekkora csalódást okoztak számomra bizonyos szeretett szerzők, hogy onnan már nehéz visszajönniük.

Aki elsőre beugrik számomra ebben a kategóriában, az Fredrik Backman, akinek a könyveiért teljesen odáig voltam. Az Ove jött, látott és győzött nálam, a nagymamás könyvének is sikerült közel kerülnie hozzám (bár nem voltam annyira odáig érte, mint a morgós vénemberért). De úgy éreztem, innentől kezdve mindent IS be kell szereznem ettől a szerzőtől, mert imádtam ezeket a különc alakokat regényeinek lapjain. A Mi vagyunk a medvék már kicsit más koncepcióban íródott ugyan, de nekem bejött ez a kisvárosi történet, ahol sok mikrotörténet áll össze egy egésszé. Epedve vártam a folytatást, ami viszont olyan mértékű csalódást okozott számomra, hogy a szerzőtől azóta se olvastam semmit és nem is vágyom rá. Az Egymás ellen egy erőltetett életbölcsességekkel teleszuszakolt kisvárosi füveskönyv, ahol oldalanként felbukkan az élet értelme. Számomra annyira izzadságszagú volt és hatásvadász sok helyen, hogy nemcsak az, hogy totálisan elment a kedvem a többi jövőbeni könyvétől, de igazából még az előző, általam szeretett és olvasott könyvekben is kicsit megrendült a hitem. Vajon mindig is svéd Coelho volt ő, és csak most esett le számomra? Kicsit elbizonytalanodtam ebben a kérdésben. Ezen persze csak egy újraolvasás segíthetne, de az Ovéról túl kedves emlékeket őrzök, nem szeretném máshogy látni azt a történetet.


Legújabb csalódásom ért a legnagyobb meglepetésként, mégpedig Christelle Dabos személyében, akinek a Tükörjáró sorozata visszahozta azt a rég elveszett történetbe feledkezős, szívvel-lélekkel belemerülős rajongást, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára. Az első két részt imádtam. Bár ez a szó nem fedi le teljesen ezt az érzést, mert ennél jóval több volt. Aztán a harmadik rész olyan szinten tönkrevágta a dolgot nálam, hogy nem is vagyok abban teljesen biztos, hogy innen fel tud jönni a történet. A harmadik rész ugyanis világossá tette számomra azt, amit az első két kötet ügyesen palástolt: még pedig, hogy a főszereplő Ophelie túl kevés ehhez a történethez. Egyáltalán nem érdekes karakter, sőt kifejezetten unalmas. A csetléseiből, botlásaiból pedig már tényleg sok volt nekem így a harmadik 900 oldal után. Egyszerűen neonfénnyel világított minden elesése, tüsszentése. Mintha önmaga paródiája lett volna. És persze mindemellett sehova se ment a történet, a 800 oldal háromnegyed részében nem történt SEMMI, de tényleg SEMMI, ami külön kötetet érdemelt volna. És leginkább az, hogy ekkorát csalódtam Ophelie karakterében, szóval ez az, ami miatt teljesen elmúlt az ingerenciám arra, hogy elolvassam a negyedik kötetet. Jó, persze nyilván el fogom, de teljesen kibírom lelkileg, ha ez csak az év vége felé vagy netán jövőre jön össze.

Victoria Schwab bár nem okozott ilyen mértékű csalódást, hiszen az Egy sötétebb mágia trilógiájába éppen csak belezuhanni kezdtem az első résszel - plusz ugye egy másik sorozatát, Az Archívumot nagyon szerettem -, hogy aztán a második rész jól pofáncsapjon MarySue karakterével és funkciótlan jeleneteivel. Itt is igazából a csalódást okozó karakter miatt kaszáltam a sorozatot, és azóta elég gyanakvó is lettem a könyvei irányába. Fülszöveg alapján sok minden érdekesnek hangzik tőle, ugyanakkor nem tudom, mennyire érdemli meg az időmet. Nem kaszáltam el teljesen, mint szerzőt, de már nem nagyon kapom fel a fejem újabb megjelenésének hírére. 


Nem teljesen ebbe a kategóriába tartozik Cassandra Clare, aki szerintem érezhetően sokat javult írástechnikailag a könyveiben. A Csontváros trilógiáját szerettem anno, annak ellenére, hogy sok hibáját láttam már első olvasásra is, mégis volt benne valami plusz, ami miatt nem zavartak annyira. Szívesen kalandoztam az Árnyvadászok világában, és évekkel később pedig kíváncsian vettem a kezembe a Pokoli szerkezetek trilógiáját is, ami sok tekintetben kiküszöbölte a Csontváros bizonyos hibáit, és sikerült valahogy megint elérnie azt, hogy örömmel olvassam ezt a történetet. Nem kifejezetten kerestem Cassandra Clare könyveit, ugyanakkor valamiféle komfortszerzővé lépett elő nálam, akitől tudom, hogy mit várhatok és mit tud számomra nyújtani. Aztán legutóbb pont ugyanezért vettem a kezembe a Lady Midnight-ot (magyarul Éjfél kisasszony címmel jelent meg), és rá kellett jönnöm, hogy unom Clare önismétléseit. Ismét csak egy ugyanolyan történet kezdett volna előttem kibontakozni, mint a Végzet Ereklyéiben vagy a Pokoli szerkezetekben. Meguntam, hogy ugyanazt a történetet ismétli újra és újra kicsit más körítéssel. És bár tényleg sokat fejlődött a Csontváros óta, mégis hidegen hagynak már a könyvei.


És innen mindjárt eszembe is jutott, hogy mikor még újdonságnak számított a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös sorozata - öreg motoros bloggerek emlékezhetnek erre az időszakra, amikor minden csapból a Vörös Pöttyösök folytak - , akkor engem is magával ragadott a hév. Hogy dizájnban, vagy akár a történettípust tekintve mennyire különböztek az addig piacon levő könyvektől, és ez a különbözőség igencsak érdekelt engem. Nagyon sok VP könyv került ekkor a birtokomba. Aztán úgy egy vagy két év után, ahogy elmúlt bennem az újdonság varázsa és eloszlott a rózsaszín köd, rá kellett jönnöm, hogy megvolt ezeknek a helye és ideje az olvasói létemben, de ez már elmúlt. Néhány kivételtől eltekintve örökre búcsút is vettem ezektől a könyvektől, és azt hiszem, a Pokoli szerkezetektől eltekintve nem is olvastam azóta VP könyvet, aminek egy idő után lett egy kis pejoratív értelme is bizonyos olvasói körökben. Mármint magának a Vörös Pöttyös fogalomnak. Mindenesetre bárhogy is gondolkodunk ezekről a könyvekről, szerintem az tagadhatatlan tény, hogy anno jelentősen átrajzolta a hazai young adult (16-18 éveseknek szóló) kínálatot, beemelve oda egy csomó urban fantasyt ennek a korosztálynak, amik között azért voltak egészen értékes történetek is.


Még a Vörös Pöttyös időszak előtt, a blog kezdetének környékén eléggé szerettem még a történelmi romantikus könyveket is. Bár nem voltam a műfaj fanatikus rajongója, mégis könnyen el tudott csábítani mondjuk egy Boleyn Annáról szóló történet vagy bármi, ami a régebbi korban játszódott és kalandot és romantikát ígért. Aztán nem tudom, mi történt, de ez a műfaj aztán háttérbe szorult. Konkrét csalódás nem ért vagy legalábbis nem emlékszem rá, szerintem inkább az a dolog lehet benne, hogy ezután kezdtem el kicsit tudatosabban tágítani a komfortzónámat, megismerkedni jobban a szórakoztató irodalom különböző területeivel, és a romantika helyét inkább átvette a nyomozás és a rejtélyek megoldása. 


De mióta gyerekem van, a nyomozós sztorik is árnyalódtak picit nálam. Az anyaság az olvasói létemre is hatással lett óhatatlanul is, amit nem gondoltam volna - vagy legalábbis nem ebben a formában. Egyszerűen képtelen vagyok azóta olyan történetet olvasni, amiben a gyerekek az áldozatok. Persze, eddig sem a kedvenc témám volt ez, de valahogy el tudtam ettől távolodni és tényleg a nyomozásra magára koncentrálni, de azóta minden idegszálam sikítani kezd és totálisan felkavarja a lelkivilágomat, ha a narrátor részletesen ecsetelni kezd bármiféle abúzust egy gyerek irányában, vagy ha ne adj isten egy gyerek holttestére bukkannak a nyomozók. Ilyenkor mindig a Fiatalurat látom ezekben a gyerekekben, és teljesen kikészülök az ilyen képektől. Most az az igazság, hogy nem is jut eszembe annak a könyvnek a címe, amit tavaly két oldal után letettem, és megfogadtam onnantól kezdve magamnak, hogy soha többet ilyen történetet, mert már az első fejezet eleje is annyira kikészített, hogy nagyon nehezen tudtam magamhoz térni. 

 

Theodora #haviegyújraolvasáskihívása is hozott néhány kellemetlen ráismerést a sok fantasztikus újrafelfedezés mellett. Sarah Addison Allen könyvére, A csodálatos Waverley-kertre boldog nosztalgiával gondoltam mindig vissza, és esküszöm, akárhányszor ránéztem annak a könyvnek a gerincére, eszembe jutott az a szép, virágillattal teli május, amikor olvastam ezt a történetet sok-sok évvel ezelőtt. Pont ezért is vettem a kezembe a pandémia kezdetén, hiszen biztos voltam benne, hogy fel fog tölteni lelkileg. Ám sajnos az ígéretes kezdet után rá kellett jönnöm arra, ami anno valahogy elkerülte a figyelmemet: Allen a funkciótlan jó seggű, csókos szájú pasi szereplőkkel igazából seperc alatt egy Tiffany-füzet lapjaira kanyarította át az egyébként kifejezetten hangulatos mágikus realizmusos történetet. És hát persze ott volt még tavaly Audrey Niffenegger is, akinek Az időutazó felesége című regényéért anno minden könyves blogos odáig és vissza volt, plusz én is eléggé szerettem, ha jól emlékszem. A tavalyi újraolvasás azonban elég kényelmetlen ráismeréseket hozott, amik után már egyáltalán nem tudtam olyan jó szívvel visszagondolni erre a történetre.


Talán a csalódások azok, amik a legnagyobb kárt tudják okozni nemcsak az emberekkel, hanem a könyvekkel kapcsolatban is. Persze, nem mindig mindenki vágódik el nálam egy-egy kicsit rosszabbul sikerült történet után, de az az igazság, hogy a piedesztálról lehet a legnagyobbat esni. De így mindig jöhetnek új kedvenc szerzők, témák, műfajok a régiek helyére, halad tovább nemcsak az élet, hanem a könyvmoly-lét is. S talán ez a mozgalmasság, ez a fajta folytonos változás is válasz számunkra arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk és mit keresünk a történetekben - és ezáltal a világban valamint önmagunkban. 


A többiek csalódásai:

PuPilla

Sister

Theodora

Zakkant

Nita

Kritta

2021. január 17., vasárnap

 

 

Celeste Ng regénye, a Kis tüzek mindenütt egy igazi fotelba szegezős élmény, ami egyszerre váltott ki bennem mérhetetlen dühöt bizonyos témákat tekintve. Talán azért, mert annyira belehelyezkedtem rövid idő alatt a történetbe, hogy képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Hiszen amellett, hogy az írónő eszméletlen jól tud atmoszférát teremteni, szinte észrevétlenül és eszméletlen gyorsan berántja az olvasót ebbe a kissé utópisztikus, ám sok tekintetben a fehér kerítéses házakkal telepöttyintett kisvárosok valóságával tűpontosan megegyező világába. Liane Moriarty Hatalmas kis hazugságok című regénye óhatatlanul is sokszor bekúszott a fejembe Ng regényének az olvasásakor, és hát nem véletlen. Hiszen mindketten ugyanazt a miliőt választották történetük aktívan működő hátteréül. 

 

She smelled of home...as if home had never been a place, but had always been this little person whom she'd carried alongside her.


Kicsit egyébként meg is lepődtem, amikor jobban utánanéztem a helyszínnek, hogy Shaker Heights egy valóban létező kisváros Ohioban. És a Google képtalálatokat tekintve nem is akármilyen! Mintha egy tökéletes várost mintázó filmdíszlet lenne, tele szebbnél szebb kúriákkal, színes és rendezett városközponttal, ami elképesztően esztétikus és mintaszerű. Mint a Wikipédiáról sikerült megtudnom, Celeste Ng szülővárosa egyébként, aki tíz évvel az onnan való elköltözése után kezdte igazán értékelni a shaker heights-i élet nem mindennapiságát. Egy olyan történetet szeretett volna írni erről a kisvárosról, amelyben az ottani közösség számos aspektusát felvillantaná az olvasók előtt. És hát ez sikerült, még hozzá nem is akárhogyan. Shaker Heights Celeste Ng könyvében egy tökéletesen működő, teljesen kiszámítható életet nyújtó kisváros. Ahol mindenki éli a magas színvonalú, központilag kicsit keretek közé szorított átlagon felüli életét. Nem festheted akármilyen színűre a házadat, hogy bele tudjon az otthonod illeszkedni az utcaképbe; nem nőhet az udvarodon a fű x centinél nagyobbra, mert különben figyelmeztetést kapsz a városképtől. Ám mindezért cserébe ott van a rendezett, harmonikus utcák látványa, ami hűen tükrözi az ott lakók rendezett kis életét is. 

 

"To a parent, your child wasn't just a person: your child was a place, a kind of Narnia, a vast eternal place where the present you were living and the past you remembered and the future you longed for all at the same time. "


Ebbe a sablonos, mintaszerű életbe érkezik meg Mia és lánya, Pearl cseppet sem mintaszerű és cseppet sem szokványos életével. Ők az igazi indikátorai a környéken fellobbanó apró kis tüzeknek. Amiknek a szikrái eddig is ott voltak, de az ő érkezésük, az ő nem mindennapiságuk az, ami mozgásba hozza a szőnyeg alá söpört, észre nem vett konfliktusokat. Már a kezdetektől fogva olyan érzésünk van, mintha vékony jégen járnánk a történetben. Ahogy egyre inkább betekintünk az otthonokba, ajtót nyitunk a szobákba, ott forrong körülöttünk a sok ki nem mondott feszültség, aminek már tényleg csak egy apró elem kell, hogy beinduljon a láncreakció és leégessen mindent maga körül. 


Annyi mindenről lehetne beszélni ennek a könyvnek kapcsán, ám nem szeretnék maratoni hosszúságú bejegyzést, úgyhogy a számomra legérdekesebb és legszélsőségesebb reakciókat kiváltó témáról írnék egy kicsit, mégpedig az örökbefogadás témájáról. Amiben hozzátenném, egyáltalán nem vagyok kompetens vagy szakértő, de valahogy ez a szál annyi mindent megmozgatott bennem és a végén több kérdés maradt bennem, mint válasz. Például el lehet-e tekinteni egy örökbefogadás kapcsán a gyermek származásától? Elfogadható-e az, hogy az ázsiai gyermeket olyan fehér szülők nevelnek, akik nem olyan kulturális háttérrel és tudással rendelkeznek, mint egy kínai család? Egy ilyen speciális helyzetben levő gyermeknek elég az, amit a más kulturális háttérrel rendelkező család nyújtani tud?  Ez vajon a gyermek erőszakos kolonizálásának számít? Vajon a fehér szülők - minden igyekezetük ellenére - valóban meg fogják tudni érteni azt a kívülállóságot, amit a gyermek fog tapasztalni a külseje miatt esetleg más közösségekben? Vagy pedig ezt egyáltalán számon lehet kérni a befogadó szülőkön? A gyermek számára nem elég az, hogy megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van? A többi kulturális dolog nem mellékes inkább? És még persze folytathatnám a kérdések sorát, mert rengeteg van bennem, amikre igazából nincsenek válaszaim. Rendkívül érdekes szempontokat hozott fel az írónő ennek az esetnek a kapcsán, ahol az olvasó egy ideig talán úgy véli, tud igazságot tenni, de aztán annyi nézőpont és annyi részigazság kerül elő, amitől a végére totálisan elbizonytalanodik az ember, mindegy melyik irányba fordult kezdetben.

És én ezeket a fajta könyveket szeretem, amik így láttatják a világot. Hogy nincs fekete-fehér, sokkal inkább minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. S itt is minden felbukkanó konfliktus mögött valójában sebzett múltak, elhibázott döntések, sérült lelkek húzódnak még akkor is, ha körülveszi őket a tökéletes élet díszcsomagolása. Celeste Ng karakterei annyira élethűek, hogy akár közöttünk is járhatnának. Félelmetes emberismerettel és nagy adag írói tehetséggel rajzolja meg Shaker Heights lakóit és a periférián élőket egyaránt. Dühített, letaglózott, magához láncolt ez a kisvárosi történet, nehéz volt a végén csak úgy elengedni a szereplőket. 


Celeste Ng: Little Fires Everywhere

Penguin

432 oldal 


2021. január 11., hétfő

 

Ennek az évnek se tudok tervek nélkül nekiindulni, annak ellenére, hogy a tavalyi célokat kicsit bebuktam. Pedig igazán nem terveztem sokat szerintem, mégis a nagy része maradt úgy, ahogy eddig is volt. Ennek leginkább az életemben bekövetkező nagy volumenű változások az okai. De erre már igazán rájöhettem volna ennyi év után, hogy a tervekbe bizony sokszor beleszól az élet. De mindezen tapasztalatok ellenére most is úgy érzem, hogy muszáj terveznem, mégha nem is sokat, nem is komolyan, de valahogy úgy érzem, hogy ha teljesen tervtelen lennék, csak a nagy nihilbe csapódnék bele.


Mielőtt rátérnék az idei kitűzött céljaimra, még elmerengek kicsit a 2020-as terveimről és sikerességükről.


> Várólista csökkentés: a felét, azaz hat darab könyvet sikerült teljesítenem az alternatív lista nélkül induló vcs könyvkupacomból. Ebből három instant kedvenc is lett, mint Robin Stevens sorozata, James Herriot bácsi könyve és persze Eleanor Oliphant is. Soha rosszabb arányt, én azt mondom. 


> Goodreads Reading Challenge: minden évben 50 könyv elolvasása a cél, ezen sose változtatok, mert ez az a mennyiség, ami nem okoz nekem szorongást vagy teljesítménykényszert. Lazán teljesíteni tudom a nyári olvasói válságommal is, de az élet most kicsit tovább közbeszólt. Végül 48 könyvet sikerült tavaly elolvasnom, remélem, most már kezdek visszatalálni az olvasáshoz. 


> #haviegyújraolvasáskihívás: Sajnos a szabályok szerint nem sikerült, ugyanis egy újraolvasást nem tudtam az adott hónapban befejezni, így nem lett érvényes. De 2020-ban tizenhárom könyvet olvastam újra. Oké, ennek nagy része Harry Potter volt, hiszen a podcast miatt elsőbbséget élveztek. Az elején próbáltam azért más típusú olvasmányokat is beválogatni a Harry Potterek mellé, de aztán ősszel már sajnos nem jutott erre kapacitásom. 


> Még több képregényt! -2019-ben nagyon rákaptam erre a műfajra, és szerettem volna ezt a lelkesedést átvinni a következő évre is, és jobban beleásni magam a képregények világába. Végül szánalmasan keveset, összvissz hármat - ebből egy újraolvasás volt -  sikerült magamévá tennem. Na de azok micsoda képregények voltak! Újraolvastam a Persepolist, az egyik legkedvencebb történetemet. Megismerkedtem David Petersen csodálatos Egérőrségével, és persze ott volt a monumentális Sandman, ami egészen elképesztő élmény volt. 


> Átgondolt vásárlások: oké, kicsit több sikerült mint 2019-ben, amikor összesen 25 könyvet szereztem be. 2020-ban ez a szám 37 lett.  Különösen a tavaszi járvány idején igyekeztem támogatni valamennyire a kiadókat, így könnyebben elcsábultam egy-egy vásárlásra. A nagy akciókat nem használtam ki, mert azok nem átgondolt vásárlások lettek volna, inkább csak a szokott árengedménnyel rendeltem a kiadók oldaláról, de valóban azokat, amik ott csücsültek a kívánságlistámon. Illetve egy nyári könyvesboltozás alkalmával teljes áron is vettem könyveket, ami a saját olvasmányaimat tekintve nem is tudom, mikor fordult elő utoljára... Gyerekkönyv vásárlásaimmal (amik ugye nem az én könyvtáramba mentek) pedig a szegedi csoda gyerekkönyvesboltot támogattam, az Ákombákomot a tavaszi járvány idején minden hónapban. Ezek nem olyan átgondolt vásárlások voltak, hogy már régóta szerettem volna a Fiatalúr könyvtárába őket, hanem inkább abban az értelemben, hogy átgondoltam, hova tesszük a pénzünket, kit segítünk ki ebben a szorult helyzetben. Mindig szuper gyerekkönyveket kutattak fel számunkra az ott dolgozók, sok örömet köszönhetünk mi is nekik. Illetve a szintén nehéz helyzetbe kerülő Csirimojó Könyvkiadót is támogattuk egy vásárlással, akik nagyon igényes gyerekkönyveket adnak ki, amik igazán nem mindennapiak. Az Egérke Enciklopédiájába ugyan még nem nőtt bele a Fiatalúr, de ezt hosszú távú befektetésnek gondolom. 


> változatos nemzetiségek: ez nem hiszem, hogy összejött, ha jól számolom, talán négy nem angolszász szerzőtől olvastam 2020-ban. Azt hiszem, ez kicsit messze van a változatosság fogalmától. 


> Olvassak tudatosan angolul: ha nem számoltam el, összesen nyolc darab könyvet olvastam angolul, ami a 2019-es öt darabhoz képest előrelépés ugyan, viszont bevallom őszintén, azt hittem, sokkal több volt az idegennyelvű olvasásom. Legalább egy duplázásban reménykedtem, de ez mégse jött össze.

 

És mik a terveim 2021-re?

 

A szokásos kihívások természetesen maradnak, még akkor is, ha nem sikerült tavaly teljesítenem őket. Mindenképp indulok - játékon kívül ugyan - Lobo várólista csökkentéses kihívásán, amihez a polcot már össze is állítottam. Szeretnék ismét csak 50 könyvet belőni magamnak a Goodreads Reading Challenge-en, és persze a kedvenc kihívásomon, a #haviegyújraolvasáskihíváson is részt fogok venni mindenképp. 


> Könyvbingó: theodora másik szuperötletes kihívásán is részt fogok venni, ami már a 8.éve fut. Nagyon izgis szempontok szerepelnek benne ismét, úgyhogy úgy döntöttem ezt is megpróbálom. Az elején nem feltétlen tervezek ide direktbe olvasni, hanem majd egy idő után megnézem, hogy is állok a dolgokkal, és majd utána kezdem tudatosan kitöltögetni a fennmaradó helyeket. Majd meglátjuk, mennyire sikerül. 


> önismeret, önfejlesztés: idén nagyon szeretnék erre a témára rákoncentrálni, mert úgy érzem, sokat kell fejlődnöm bizonyos területeken. Nem tudom, könyvekből mennyire tudom ezeket elsajátítani vagy szükséges-e a terápia, mindenesetre én egy jó kezdésnek tartom, ha először könyveken keresztül megtapasztalom ezt és kicsit elmélyülök a témában. Aztán a többit majd meglátjuk. 


> természetismeret: ez a másik téma, amire idéntől szeretnék jobban rákoncentrálni. Az, hogy az új lakhelyünkről pár perc alatt kint lehetünk a természetben, barangolhatunk a környező erdőkben, ellenállhatatlan vágyat ébresztett bennem, hogy jobban rákoncentráljak a természet megismerésére, újbóli felfedezésére. Gyerek - és tinikoromban nagyon élveztem az ezzel a témával foglalkozó írásokat, de aztán a fikciók világa elfordított attól, hogy ilyesmiket keressek tovább a könyvekben. Jó lesz újra felfedezni, és amiatt is fontosnak tartom ezt, hogy a Fiatalúrnak is át tudjak adni fontos, hasznos vagy éppen érdekes ismereteket a sétáink, túráink során. 


> több angol nyelvű olvasmány: mondjuk, ha már tíz környékén összejön, teljesítettnek nyilvánítom.

Az átgondolt vásárlások természetesen továbbra is célok, bár ezt már nem nagyon érzem megerőltető dolognak részemről. A mértéktelen halmozás már egyenesen taszít, el sem tudnám képzelni már, hogy egy jó akció kedvéért 10-20 könyvet bevásároljak. Jó lenne még valamikor mostanában kiszanálni a kívánságlistámat is, mert ahogy mostanában átnéztem, már nem mindegyikre éreztem ingerenciát, hogy birtkoljam.


 És azt hiszem, ennyi idénre. Mindenkinek hajrá a komoly és komolytalan célkitűzésekkel egyaránt, vagy ha azok nincsenek, akkor éljen a spontaneitás!

 


2021. január 9., szombat

 


Mondjuk idén játékon kívül, mert megcsúsztam a jelentkezéssel. De ez nem szegi kedvem, így azért megcsináltam a Lobo által írt szabályok szerint a kis kupacomat, ami most 18 könyvet tartalmaz. Lehet, más könyvek kerültek volna rá, ha az egész házi könyvtáram rendelkezésre áll, de mivel a költözéskor csak minimális könyvmennyiséget hozhattam magammal, ezért egy kicsit szűkösebbek voltak a keretek. Mindenesetre szerintem így is változatos könyveket sikerült beleválogatnom - akár műfajukat vagy éppen hosszúságukat tekintve. 

Az utóbbi években nem igazán volt számszerű sikerem ennél a kihívásnál, de sok remek élményt és kedvenc könyvet köszönhetek neki, így a lelkesedésem ezért is töretlen. Ahogy az évösszegzőmben is említettem, talán nem is az a lényeg - legalábbis számomra - , hogy valóban elolvassak 12 könyvet a rég tologatottak közül, hanem igazából már ha pár darab olvasmány a kihívás miatt előtérbe kerül nálam, már az is siker. Hajlamos vagyok ugyanis elsikkadni a régi beszerzéseim felett, ha azok mondjuk már két-három esetleg ennél is több éve ott árválkodnak a polcaimon. Mert mindig jönnek az újabbak vagy vérszemet kapok egy újabb könyves témában, vagy csak elvisznek az olvasmányaim teljesen más irányba, valami olyanba, ahová nem érnek el ezek a régi beszerzések. És ezért is szuper ez a kihívás, hogy emlékeztet arra, hogy a nagy felfedezések és aktuális rajongások között bizony vannak még érdekes vagy legalábbis annak tűnő könyveim. 


De térjünk rá a lényegre! A 2021-es várólista-csökkentéses játékban résztvevő kiszemeltjeimre. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok - ezt január 1-jén már el is kezdtem olvasni, úgy döntöttem, nem riadok többé vissza a hosszúságától. Ami persze teljesen irreleváns félelem részemről, hiszen sok hosszú kedvenc könyvem van, de ahhoz, hogy belekezdjek az ilyesmikbe, mindig kell egy jó nagy levegő. Szóval nagyívű regény a festészetről, a szerelemről, a zsenivel való együttélésről, amiről Nikkincs olyan jókat írt anno, hogy muszáj volt beszereznem ezt a könyvet. Eddig egyébként szuper!


Naomi Novik: Ezüstfonás - bár a Rengeteg sajnos csalódás volt nekem, de erről a történetről olyanok is elismerően nyilatkoztak, akik szintén nem voltak elájulva a szerző előző regényétől. Női sorsok, mítoszok és tündérmesék. Adok neki még egy esélyt!


Szécsi Noémi - Géra Eleonora: A budapesti úrinő magánélete - Ez a korszak mindig is érdekelt, női szemszögből meg aztán pláne. Aztán a könyv az évek során valahogy sikeresen elsikkadt a könyvespolcom rejtekeiben. Tavaly olvastam a Lányok és asszonyok aranykönyvét Szécsi Noémitől, és akkor ismét a látómezőmbe került ez, a már megjelenésekor megvásárolt kötet. Nem kérdés szerintem, hogy mennyire fog tetszeni. 


Andri Snaer Magnason: LoveStar - pár éve vettem a Coopban kemény 500 Ft-ért. Akkoriban olvastam Magnason pár könyvét könyvtárból, és jelnek vettem, hogy akkor ez legyen a következő. Aztán mégsem folytattam az ismerkedést akkor a szerzővel, de ha már ismét a kezembe került, miért is ne kerülhetne fel a listámra? Izlandi író, disztópia. Szerintem jó kombó.


L. M. Montgomery: Emily - A tűzpróba - L. M. Montgomery írásait imádom, de eddig még csak az Anne-sorozatot olvastam tőle illetve A kék kastélyt, amin azért jó lenne továbblépni, bármennyire is zseniális. A választásom az Emily-trilógiájára esett, kíváncsi vagyok, hogy ez a másik hősnője mennyire lesz rokonlélek. 


Tove Jansson: Jön az üstökös - gyerekként nagyon  szerettem a furcsa hangulatú Múmin-rajzfilmeket, és mivel sok ismerősöm szereti az eredeti írott történeteket is, ezért én is szükségét érzem, hogy megismerkedjek ebben a formában is velük. A rajzfilmekből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy mennyire szerettem. Biztos vagyok benne, hogy könyvben sem lesz ez másként. 


Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - ahogy PuPilla mondaná, ő egy igazi listaveterán nálam. Igen, tudom, még mindig nem olvastam, pedig eskü szeretném, de aztán mindig elétolakodik valami más, és szegény süni csak ott szomorkodik tovább a polcaimon. De idén ennek vége, belevetem magam, mert Amadea azt mondta, hogy nekem való könyv, és neki általában igaza van ezekben a kérdésekben. :)


Richard Adams: Gesztenye, a honalapító - nem egy cuki nyuszis történet, ellenben egy igazi angol klasszikus, ami már ősidők óta  a listámon van. A könyvet szinte rögtön a 2012-es megjelenése után megvettem, tehát már lassan kilenc éve csücsül a polcomon. Atyaég! Olvasni kell, most már tényleg. 


Margaret Atwood: Guvat és Gazella - Szeretném folytatni az Atwood-olvasásomat, ami tavaly abbamaradt. Igazából A vak bérgyilkos is tervben van, de majd meglátjuk, sorra kerül-e. 


Donna Tartt: A titkos történet - sokáig valahogy nem vonzott a történet, pedig mindenki ódákat zeng róla, akivel nagyjából egyezni szokott az ízlésünk. Aztán  valamikor kattant bennem valami, és nem sokra rá - tavaly januárban - szembejött velem egy Libris akcióban. Mi ez, ha nem egy jel?


Jean Webster: Patty a kollégiumban - Jean Webster adta nekem Judy Abbottot és Sally McBride-ot, akiket i-má-dok. A Kedves Ellenségem! újraolvasása tervben is van idén. Jó lenne megismerni Pattyt, ezt a harmadik főhőst, aki remélem, szintén ugyanolyan kellemes órákat tud nekem szerezni, mint a fentebb említett két másik lány. Odáig vagyok az ilyen bájos könyvekért. 


L. M. Montgomery: Az ezüst erdő úrnője - A bájos történeteknél maradva, ismét csak egy L. M. Montgomery könyvet tettem fel a listámra, mert biztosra szeretnék menni, hogy a kedvesség ne maradjon ki az olvasmányaim közül idén sem. Mert lelkileg feltöltenek és a világ is rögtön színesebb utánuk. Terveim szerint még ennél is több hasonló kontent várható idén nálam. 


Edith Wharton: A vigasság háza - Már két vcs-t megjárt ez a kötet, mert Whartont nagy hiányosságomnak tartom. Persze, nem az "elmondhassam-hogy-olvastam" érzés miatt szeretnék tőle olvasni, hanem mert úgy érzem, ő is az a tipikusan nekem való szerző. Szatirikus stílus, érdekes női főszereplő... ez így egészen jól hangzik.


Jenn Lyons: Királyok veszte - imádok belehelyezkedni a nagyívű fantasykbe. Női szerzős, úgyhogy még jobban izgat. 2019 karácsonyán vettem a férjemnek ajándékba, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy majd én is olvasni szeretném, ha jó. És elég jó volt, mert négy nap alatt elolvasta ezt a monstrumot. Nyilván én nem fogom ennyi idő alatt semelyik dimenzióban, de mindenképp szeretnék megismerkedni vele. Kitabu is jókat írt róla. 

 

Marjorie Liu: Monstress 1. - lenyűgözött ez a képregény a rajzaival, amik olyan aprólékosak, olyan csodás stílusúak, hogy kész vizuális gyönyör az egész kötet. Vegyes értékeléseket olvastam a sztoriról egyébként, kíváncsi leszek én hova fogok tartozni. De olvasni tuti csak akkor fogom, ha visszatérünk Magyarországra, mert ha mégis jó a sztori, eléggé bajban leszek, hogy nem tudok azonnal a folytatásait beszerezni. 


Leigh Bardugo: Crooked Kingdom - a Six of Crows-t (magyarul Hat varjú címen) még tavaly előtt olvastam, és eléggé bejött ez a fantasys Ocean's Eleven történet. Igen, voltam olyan kis felszínes, hogy a folytatását is a díszkiadásban szerettem volna megvenni, ha már az elsőt abban vettem. Mivel ezt pár hónapra rá sikerült csak, így a lnedületem kicsit megtört ennél a történetnél. Idén szeretném majd ezt pótolni, és megtudni, hova fut ki ennek a furcsa kompániának a története. 


Kleinheincz Csilla: Ólomerdő - úristen, ez a könyv is mióta megvan. Elképesztő. Még a blogolásom hajnalán vettem meg Delta Visionös kiadásban. Aztán ahogy abból az időből rengeteg könyv, ez is elsikkadt a polcaim mélyén. Theodora nem régen olvasta a trilógia utolsó részét, és a lelkesedése ismét csak emlékeztetett arra, hogy nekem bizony itt van az első rész ovlasatlanul a polcomon. Sokan a hazai fantasyirodalom klasszikusának tartják már ezt a történetet, ideje lenne megismernem nekem is.


Maja Lunde: Hónővér - ha ez sorra kerül nálam, az csakis decemberben. Elképesztő grafikával megáldott keserédes karácsonyi történet, aminek az olvasását tekintve 2020-ban rezgett a léc, de aztán nem szerettem volna lehozni magam az életről ebben az érzékeny korszakomban. Úgyhogy majd idén hátha sorra kerül.




 * Ahogy szoktam, majd ezt a bejegyzést is frissítgetem a linkekkel bizonyos időközönként. Mindenkinek hajrá idén is!  *

2021. január 2., szombat


 Ismét véget ért egy év, a blog életében már a tizenegyedik, és én éppen a tizenegyedik évösszegzésemet írom. Nagyon furcsa évet hagytunk magunk mögött, olyan dolgokat tapasztaltunk, amiket talán soha nem gondoltunk volna. Mintha egy disztópikus történetbe csöppentünk volna, aminek nem vagyok biztos benne, hogy látjuk már a végét. De azért persze, én is reménykedem. 

Mindezen dolgok ellenére én úgy érzem, hogy kihoztam ebből az évből, amit ki lehetett, és óriási szerencsémre vannak jó dolgok, nem is kicsik, amikre emlékezni tudok 2020. kapcsán. Ez az év kellemes és kellemetlen ráismeréseket is hozott nekem, de ezek közül is inkább csak a jókra akarok emlékezni. Örülök, hogy meg tudtam találni az örömöket akkor is, amikor ránk szakadt a világjárvány; örülök, hogy örömömet tudtam lelni az olyan egyszerű dolgokban, mint a napfény melege az arcomon, a madrácsicsergés, a tavaszi virágillat vagy éppen abban, hogy milyen különösen szép a naplemente. Muszáj volt. Én úgy éreztem, hogy engem anyukaként nem temethet maga alá a rettegés, a depresszió, mert az átragadna a Fiatalúrra is. És örülök, hogy sikerült felszabadítanom magamban az életvidám énemet, örülök, hogy ezt meg tudtam tenni, mert ez nekem is baromi sokat segített. 

Az év sok magánéleti változást hozott, ebben is szerencsére a jók vannak túlsúlyban. Mindemellett Brigivel, akit a Popkult, csajok, satöbbi podcastból már ismerhettek, elindítottuk az év - számomra - legnagyobb projektjét, a Roxfort Expressz Podcastet, aminek keretében életem legmeghatározóbb történetét, a Harry Potter sorozatot olvassuk újra és részről részre kibeszéljük a ráismeréseinket, az érzéseinket és a tapasztalatainkat. Rengeteg örömet okoznak a podcast kapcsán érkező pozitív visszajelzések, a hallgatások nagy száma és úgy egyáltalán jól esik ilyen formában is górcső alá venni ezt a történetet, ami ennyi mindent jelent nekem. Nagyon örülök, hogy belevágtunk - sőt, igazából tök büszke vagyok magunkra, mert mindketten hajlamosak vagyunk túlizgulni és túlgondolni a jó ötleteket, amik aztán így sose valósulnak meg. De ez mégis életre kelt és örömet okoz. Úgyhogy mindenképp itt a helye az emlékezetes eseményeim listájában. 


A bloggal és az olvasással az év elején nem várt lendülettel haladtam. A bezárkózás nem szegte kedvem a könyvekkel vagy a bloggal kapcsolatban, sőt igazából júniusig tőlem szokatlanul magas havi 6-8 darab bejegyzés is érkezett. Aztán jött a nyár, végre láthattuk a családot, néhány baráti találkozót is összehoztunk és sikerült kicsit kimozdulnunk is belföldön. Az élmények, a rég nem látott emberek annyira felvillanyoztak a három és fél hónapnyi bezárkózás után, hogy a könyveknek sajnos esélyük sem volt. Nem tudtam elmerülni semmiben, úgy éreztem zsizseg körülöttem minden - pedig ha nem 2020.ról lett volna szó, igazából csak egy átlagos hónapnak lehetett volna nevezni, a szokásos nyári élményrengetegtől messze el is maradt. De még így is sok élmény ért 2020. nyarán, úgyhogy tényleg nem panaszkodom. Ám az olvasás, a bloglás háttérbe szorult, mert aztán jöttek a nagy változások szépen, egymás után és valamikor egyszerre is. Szóval, nem csoda, hogy se erőm, se kedvem nem volt a könyvekhez. Az év második felében szánalmasan keveset olvastam, és júliustól kezdve összesen 11 bejegyzés született. Ilyen mélypontja a blognak talán öt éve nem volt, de őszintén remélem, hogy lassan visszatalálok az elvesztett lendülethez. 




2020. kihívásairól

Nem sok kihívásban vettem részt, összesen hármat mertem bevállalni, ezek közül kettő már szinte állandónak mondható. A Goodreadsen évi 50 könyvet szerettem volna elolvasni - ez már legalább négy-öt éve a kitűzött célom, ami sok ember szemében talán kevés, de nekem ez az a mennyiség, ami úgyis kényelmesen tartható, ha beüt nálam a szokásos 2-3 hónapig tartó nyári olvasói válságom. Nos, 2020-ban ezt bebuktam, igaz csak két könyvvel maradtam le. 48 könyvet olvastam el, de ezek közül nagyon sok szuper élmény volt, úgyhogy én azt mondom, hogy ennek fényében teljesen jó évet zártam mégis. Persze, mesekönyvekkel növelhettem volna a listámat, úgy bőven 60 felett lettem volna, de én a lapozókat, rövidebb mesekönyveket, amiket 5 perc alatt elolvasok, képtelen vagyok beleszámolni a saját olvasmányaimba - igazából talán nem is a rövidségük miatt, hanem azért, mert ezeket igazából a Fiatalúr olvassa, én csak a felolvasója vagyok. 

Lobo várólistacsökkentéses kihívása se jött össze - legalábbis a számokat tekintve. Pontosan a felét, azaz 6 darab könyvet olvastam el a tizenkettőből (ahol egyébként annyira laza voltam, hogy nem tettem be alternatív listát). De amiért én mégis sikeresnek nyilvánítom ezt a kihívást, az az, hogy három szuperkedvenc könyv is született számomra ennek hála. Egyik Gail Honeyman: Eleanor Oliphant, köszöni jól van című regénye, a Murder Most Unladylike -sorozat Robin Stevens tollából (aminek már négy részét el is olvastam, hamarosan felkészül az ötödik!) és persze James Herriot bácsi a Minden élő az ég alatt című kötetével. És hát miért is, ha nem ilyen élményekért csinálunk kihívásokat, nem? 


A harmadik kihívást is elbuktam a szabályokat tekintve. Theodora Havi egy újraolvasás kihívása az egyik legkedvesebb kihívásom lett 2020-ban, mert végre tényleg rávettem magam az újraolvasásokra, nem csak mondogattam őket magamnak. Számszerűsítve tizenháromszor olvastam újra 2020-ban, de sajnos az októberben elkezdett Főnix rendjének befejezése átcsúszott november elejére, és így ez az újraolvasásom nem volt érvényes. De ez nem szegi kedvem, nem is kérdés, hogy ebben az évben is folytatni fogom! 

Íme a lista az újraolvasott könyveimről

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly (január, majd a podcast miatt augusztusban is előkerült)

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége (február)

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert (március)

A. A. Milne: Micimackó (április)

Marjane Satrapi: Persepolis (május)

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve (június)

J. R. R. Tolkien: The Hobbit (június)

J. K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája (július)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz serlege (szeptember)

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (szeptember)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix rendje (október-november)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér herceg (december)


Persze az év második felében a podcast miatti Harry Potter újraolvasások elvitték a kihívás hangsúlyát nálam, de akkor már beláttam, hogy nem fogok tudni ennyit olvasni, hogy a HP újraolvasások mellett egyebeket is produkáljak. Az időutazó felesége és A csodálatos Waverley-kert sajnos nagy csalódást okozott, őket talán jobb lett volna szép emlékként meghagyni. De A hobbit angolul is szuper élmény volt, ahogy a Persepolist is jól esett elővenni és újra megfogalmazni magam számára, hogy miért is az egyik legkedvesebb könyvem. 

 

Még egy kis blogos élet

Több Témázós bejegyzés is született idén, ugyanis igazán megtisztelő módon csatlakoztam a Témázós csapat első körös tagjaihoz. Szuper, hogy itt lehetek velük, ez is a 2020-as év örömei címszó alá került számomra egyértelműen. Hét bejegyzés született idén ennek keretén belül. Mindegyik témát nagyon szerettem, de a legkedvencebb számomra talán a Lélekmelengető könyvek című bejegyzésem volt, amit a világjárvány közepén - vagyis hát most már azt mondhatjuk, elején - írtam. A többi Témázós bejegyzést ITT tudjátok elérni. 

Leglátogatottabb bejegyzéseim:

Sandman - Az álmok fejedelme gyűjtemény 1.

Sorozat gyilkos? - A sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról [Témázás]

Egy egyéves kisfiú kedvenc könyvei | Gyerekkönyvtár



2020-ban összesen 37 könyvet szereztem be, ami kicsit több, mint tavaly volt. De igazán nem bánom, szerintem kezelhető mennyiség, illetve mind átgondolt vásárlás volt és jól esett. A nagy kiadói akciókat nem annyira használtam ki, de igyekeztem közvetlenül a kiadóktól rendelni a könyveket. A Könyvtündértől is volt pár rendelésem, illetve nyáron néhányat teljes áron is vásároltam a Libriben, mert nem tudtam ellenállni a könyvesboltozás mámorának. 




2020. olvasmányairól

Ha 2020-ra gondolok, természetesen elsősorban a Harry Potter sorozat jut eszembe, hiszen az alapos át- és kibeszélésekkel nagyon mély nyomot hagyott bennem, talán másképp is, mint eddig. De persze ezen kívül is akadtak bőven feledhetetlen élmények. Az első emlékezetes olvasmányomra nem kellett sokat várnom. Január második hetében talált rám Jesmyn Ward Hallgasd a holtak énekét regénye. Ami olyan módon gyomorszájon rúgott többször is, hogy még a mai napig élénken élnek bizonyos jelenetek a történetből. Nem sok könyvre rá megismerkedtem a Murder Most Unladylike sorozattal, ami óriási kedvenc lett - majd mindenképp tervezek egy összegző posztot írni a sorozatról, ha már a részenkénti beszámolók elmaradtak. Daniel Höra regénye, a Betolakodók szintén meghatározó olvasmány volt, ma is emlékszem, ahogy szívdobogva olvasom az esti lámpa fényénél. Szécsi Noémi könyvét, a Lányok és asszonyok aranykönyvét úgy faltam mint egy jó regényt szokás. Élvezetes, érdekes és olvasmányos könyv volt, mindenképpen szeretnék belőle majd saját példányt is. Kicsit fájó szívvel vittem vissza a könyvtárba. De ott volt még az Egérőrség csodaszépen megrajzolt világa is, ami olyan csodás vizuális ingereket okozott a szememnek, hogy elképesztő. Imádtam elmerülni Robin Hobb Bűvös hajó című fantasyjében, ami olyan jól megírt és olyan jól felépített, amilyet régen tapasztaltam fantasy regény esetén. Pont az ilyen belemerüléseket szeretem, amit ez a történet adott számomra. De nem mehetek el szó nélkül Michael J. Sullivan Trónbitorlók című regénye mellett sem, ami bár sokkal könnyedebb volt, mint a Hobb regény, mégis nagyon jól elszórakoztatott azon a forró augusztusi héten. Martin Gayford: The Pursuit of Art című könyvéről nagyon sajnálom, hogy nem írtam bejegyzést, pedig nagyon megérdemelte volna. Lehet, ezt még pótlom majd januárban, mert van róla egy piszkozatom. Olvasmányosan szól a XX. századi képzőművészet világáról, és olyan lelkesedéssel, hogy játszi könnyedséggel rám is átragadt. Delia Owens regényéről, az Ahol a folyami rákok énekelnek címűről sem írtam bejegyzést, pedig nagyon jól esett elmerülni ebben a lápvilágban. Mindenképp szeretném majd megvenni a könyvet (ez is könyvtári volt), úgyhogy egy újraolvasás simán elképzelhető majd idén, és majd akkor pótolni fogom. Kellemes meglepetés volt Agatha Christie-től a Gyilkosság a paplakban című regénye, aminek nem Poirot hanem Ms. Marple a nyomozója, és meglehetősen élveztem az öreg hölggyel a detektíveskedést. Celeste Ng könyve, a Little Fires Everywhere volt 2020. utolsó olvasmánya, méghozzá majdnem szó szerint, ugyanis az utolsó 30 oldalt tényleg 31-én este tudtam csak elolvasni. Néhol dühítő, néhol érdekes, de mindenképpen baromi izgalmas volt Celeste Ng könyve, ami sok tekintetben a Hatalmas kis hazugságokra emlékeztetett. 


Az elolvasott 48 könyvből 8 könyv volt angol nyelven, ezen kicsit meglepődtem, mert azt hittem, nagyobb arányban olvastam angolul, de ezek szerint mégsem. A képregények aránya is kicsit alacsony volt, összesen 3 darab került fel az olvasmánylistámra 2020-ban. Ifjúsági, mágikus realista, fantasy és sci-fi, esszékötet is csúszott idén, szóval azért sikerült változatosan olvasnom az alacsony olvasmányszám ellenére is.

Na de jöjjenek a 2020-as év legjei, avagy a

 

TOP5 olvasmányom 2020-ban

Óriási szerencsém van, hogy baromi nehéz volt öt könyvre leszűkíteni a legjobb olvasmányaimat. Az előbb felsoroltakból még legalább kettőt vagy hármat, esetleg négyet is be tudnék tenni lazán ebbe a listába, de úgy döntöttem, nem töröm meg a hagyományaimat, és idén is csak öt könyvet emelek ki. A könyvek között nincs sorrend, mindegyik ugyanannyira, ám máshogy felejthetetlen számomra. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt

A bejegyzésem ITT elérhető

Egy yorkshire-i állatorvos novellái a praxisában megfordult állatokról és emberekről.

 

Ahogy Gerald Durrellt is, úgy James Herriotot is mérhetetlenül szeretem azért a tiszteletteljes és értő állatszeretetéért, ami átsüt minden sorából. A szakmai alázat előtt egyébként is mindig leborulok, de James Herriot állatorvosi hozzáállása tényleg olyan, ami tiszteletet érdemel a legobjektívabban nézve is. S persze mindezen csodálatosságok mellett olyan értőn és érzőn alkotja meg állatok és gazdáik portréit, hogy ezt a könyvet tényleg csak szeretni lehet.



Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

A bejegyzésem ITT elérhető

Magányos főhősnők legmagányosabbika, aki köszöni, jól van. Vagy talán mégsem? 


Eleanorral irdatlan mélységeket és magasságokat járunk be a történet során. Látszólag egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ám aztán rájövünk, hogy Eleanor mégsincsen jól. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú. Szívembe zártam ezt a kissé különc és furcsa főhősnőt, aki a legbátrabb fiktív ember, akit csak ismerek. A történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És talán ezért is szerettem meg annyira ezt a könyvet.



Robin Stevens: Murder Most Unladylike-sorozat

Az első részről szóló bejegyzésem ITT elérhető

Két bentlakásos iskolás lány önjelölt detektív társasága előtt nem marad felderítetlen gyilkosság.

Robin Stevens sorozatában benne van minden, amit csak szeretek egy jó regényben. Remek és izgalmas karakterek még érdekesebb háttértörténetekkel, kellően fifikás rejtélyek, életszerű kapcsolati dinamikák, na és persze azt is nagyon szeretem benne, hogy a szerző nem fél belemenni az olyan témákban sem, mint az idegenség érzése egy másik országban, a másság témája több szinten is, az elvárások lelki terhei vagy éppen a lányok. nők korántsem egyszerű társadalmi helyzete. Kedves történet, ugyanakkor mégsem az: bár middle grade történetről van szó, a gyilkosságoknak súlya van. Nincsenek elcukiskodva a komoly témák sem, és külön tetszik, hogy olyan lánybarátságról van szó, ami építő. Nem irigykedésre vagy elnyomásra épül, hanem egyenlő felekként léteznek, akik elismerik a másik erényeit és erősségeit is. Egyik legjobb ifjúsági sorozat szerintem.


Frank Herbert: Dűne

A bejegyzésem ITT elérhető.

Összeesküvésekkel teletűzdelt Messiás-történet egy elsivatagosodott bolygón. 

A regény, amit képtelen voltam letenni, mert annyira magával ragadott ez a sok ármánykodás és cselszövés. Még úgyis, hogy a karakterek fekete-fehér egysíkúsága kicsit untatott, de Herbert olyan érdekes világot ábrázolt regényének lapjain, ami napokon keresztül kísértett. Történetvezetése sodró lendületű, a lehetetlenséggel egyenlő letenni ezt a könyvet.

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

A bejegyzésem ITT elérhető

Egy diszfunkcionális család fel nem dolgozott egyéni tragédiái, amik újra és újra belerondítanak a jelenükbe. 

Khemiri könyve hozzáértőn és néha összekacsintós humorral mesél nekünk azokról az általunk kövekként hurcolt sérelmekről, tragédiákról, amik nem engedik a maguk teljességében megélni a jelenünket. Mesél nekünk arról, hogyan kell ezeket hátrahagyni, és mi lesz velünk, ha ezt nem tesszük meg. Khemirisen szórakoztató, ugyanakkor mégis mélyen bölcs történet. 


Történetek, amik akár ki is maradhattak volna

Persze, a sok szuperséges könyvélmény mellett idén is akadtak csalódások, amiknek a léte mindig szíven üt. Az első csalódásom Az időutazó felesége kapcsán ért, ami tudom, hogy sokaknak kedvenc könyve, én Henry és Clare kapcsolatán mégis sok esetben nem tudtam túllépni mai fejjel. Sajnos, ebbe a listába kell sorolnom Christelle Dabos sorozatának harmadik részét is, a Bábel emlékezetét, ami funkciótlan, unalmas rész volt (az első kettővel merőben ellentétben), és Ophelie képtelen volt a hátán elvinni a történetet. Ian McDonald Síkvándor című regénye. Klisés, kiszámítható és tele van logikai bakikkal. Igazán kár volt erre fecsérelnem az időmet. 


Hamarosan érkezem az idei évre vonatkozó könyves terveimmel is - na az viszont tutira nem lesz maratoni hosszúságú. 

Egy szebb, jobb évet kívánok mindenkinek, és remélem, megtalálnak akkor is titeket is a szuperséges könyvélmények!


A többiek évzárása:

Theodora

Nima

Reea

A szofisztikált macska

Ilweran

PuPilla

Zakkant

Amadea




Follow Me @photos_from_anna