2018. augusztus 27., hétfő

Amikor megérkeztek a boltunkba a példányok, mindenképpen valami látványos helyre szerettem volna kipakolni őket, hogy rögtön szemet szúrhassanak. Emlékszem, ahogy egy srác a pénztárnál való várakozása közben megszemlélte a borítót, majd szemforgatva húzta a száját. Mondtam neki, hogy ez egy egyébként szuper könyv, és a magyar történelem ismert illetve - nagy részében inkább -  kevésbé ismert nőalakjairól szól. Levette a polcról, majd pár perc múlva végül csak a kosarában landolt a könyv. 
Ha nem lett volna sok dolgom, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért volt ilyen az első benyomása a könyvről. 

Tudom, hogy vannak, akiknek a könyökén kezd kijönni, hogy az utóbbi kábé öt-tíz évben megszaporodtak valamelyest azok a filmek, könyvek és egyebek, amelyek a nőket helyezik a középpontba, ahol mondjuk nem egy megmentendő áldozatként vagy egy minden szempontból passzív félként, hanem önálló akarattal rendelkező, tettre kész individuumként vannak reprezentálva. Ez valóban szörnyűséges dolog, hiszen mit tanulnak ebből a lányok? És a fiúk? ... És ez az újfajta reprezentáció már tényleg annyi ilyen történetet és női alakot kitermelt magából, hogy az elmúlt sokszáz év történetének szinte kizárólagos férfiközpontúsága és marginális Mary Sue-jai már totálisan el is lettek nyomva, egyszerűen eltörpülnek a mostani iszonytató mennyiség mellett.  (gyengébbek kedvéért: irónia a négyzeten)

De térjünk inkább vissza a könyvre, mielőtt nagyon elkalandoznék. (Pedig ez a téma is megérdemelne egy bővebb kifejtést, de mindegy.)
Az 50 elszánt magyar nő szerintem egy iszonyatosan fontos kiadvány a magyar gyermekirodalom piacán. Sőt, nem csak ott. Legalábbis én ilyen gyűjteményről nem igazán tudok idehaza, ami a magyar történelem fontos nőalakjait gyűjtötte volna össze mindenféle területről, és mindezt könnyen befogadható stílusban és érdekesen tárta volna közönsége elé. Ami itt jelen esetben a 10-14 éves korosztályt jelenti. De az idősebbek is bátran lapozgathajták, mert a stílusa nem degradáló, az olvasóját partnerként kezeli, és rengeteg új információt képes adni nekik is. Hiszen naná, hogy hallottam korábban már Szilágyi Erzsébetről, Zrínyi Ilonáról, Kertész Erzsébetről vagy Lomb Katóról. De például Jósika Júliáról, az első női haditudósítóról előtte még soha, ahogy Sass Flóráról, az első felfedezőnőről sem. De még ezen kívül rengetegen voltak, akiknek a nevével itt találkoztam először. És az élettörténetüket olvasva igazán kár lett volna, ha ez a tudatlanságom megmaradt volna. 

A szerzőket, Fodor Marcsit és Neset Adriennt az az elképzelés mozgatta, hogy bemutassák a magyar történelem ezidáig háttérbe szorított alakjait; hogy megmutassák, ezek a nők mit adtak hozzá a magyar történelemhez. Elmondásuk szerint  rengeteg anyag gyűlt össze, amiből végül szelektálniuk kellett. Így behoztak egy újabb szempontot a válogatás során, ez pedig az elsőség volt. Mert valamiben elsőnek lenni mindig iszonyatosan nehéz: szembeszállni az ellenzőkkel, kitaposni a szükséges utat... ehhez mind szükséges az önmagukban való megrendíthetetlen hit, ami nem engedi eltántorítani őket a céljuktól.
Ez az ötven élettörténet szinte minden történelmi korszakból merít egy-egy szeletet: Sarolttól, Géza fejedelem feleségétől egészen a közel ezer Instagram követővel rendelkező, világutazó-hajóstoppos Wynne-Hughes Veronikáig bezárólag. Királynők, sportolók, felfedezőnők, írónők és katonák... - szakmai életüket tekintve is elég változatos a beválogatott hölgyek élettörténete, cseppet sem egysíkú vagy unalmas válogatásról beszélhetünk tehát. Minden korból, minden területről találhatunk szemezgetni valót.

Továbbá az úttörő kötet designja mellett se lehet elmenni szerintem szó nélkül: színes, vibráló, ugyanakkor igényes, átlátható és jó ritmikájú. Tetszettek nagyon az illusztrációk, tényleg nagyon örülök, hogy az igényes szöveg igényes megjelenést kapott, és így valóban öröm volt lapozgatni. Remélem, lesz még folytatása, még több elszánt magyar nőt a könyvlapokra!

Fodor Marcsi- Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő
Illusztrálta: Rátkai Kornél
Kiegészítő illusztrációk: Berthóthy Ágnes
Bookline Könyvek
208 oldal

2018. augusztus 20., hétfő

Ha jobban belegondolunk, az olvasás eléggé hasonlít a randizáshoz. Előzetes elvárások, remények vesznek körbe minket mielőtt belekezdenénk egy könyvbe. Szeretnénk, ha minden jól klappolna; ha valami igazán fergeteges sülne ki az egészből, vagy hogy legalább azt elmondhassuk, jól szórakoztunk az együtt töltött idő alatt. Hogy legyenek kis emlékmorzsák, amikre jól esik majd visszagondolnunk - vagy esetleg azt érezzük, hogy egy alkalom nem volt elég. 
Ám sajnos, nem minden találkozás ilyen szerencsés, bármennyire is reméltük vagy éppen szerettük volna. Számos oka lehet a csalódásunknak: aktuális rossz hangulat, nem a megfelelő időben és helyen történt az első találkozás, a túl magas elvárások - vagy csak egyszerűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy bármennyire is hittük, mégsem voltunk egymáshoz valóak. Van ilyen. Mert nem minden olvasónak való egy bizonyos könyv - és fordítva: a könyvnek se való minden olvasó. 
És szerintem hasznunkra válhat, ha fel tudjuk ismerni ezeket az okokat. Ha nem csupán dühtől toporzékolva a sarokba hajítjuk könyvmoly életünk újabb csalódását, hanem - legalább utána - meg hányjuk-vetjük magunkban, mi is történt pontosan velünk. 

Életem könyves csalódásait azt hiszem, sohasem striguláztam. 


Direktben legalábbis. De a legborzalmasabbak mind kitörölhetetlenül beleégtek a tudatomba - illetve voltak olyanok is, amikről már azt se tudom megmondani, miről szóltak, részleteiben miért nem tetszettek, csak azt, hogy nem klappoltunk valamiért. Amúgy talán ez az utóbbi fajta a legrosszabb, hiszen még csak nyomot se hagytak bennem - ez pedig tényleg az időrablás netovábbja. Ebben a bejegyzésben a teljesség igénye nélkül igyekeztem számot vetni könyvmoly életem csalódásaival, rossz időzítéseivel és a túl magas elvárásaimmal.

Rossz helyen, rossz időben


Még éretlen voltam vagy már túlhaladtam. Ideges  vagy éppen fáradt időszakomat éltem. Túl cinikus voltam hozzá vagy túl sznob. Könyvmoly létemben éppen nyűglődtem vagy túlságosan is pörögtem. Ezerféle oka lehet annak, ha egy alapvetően jó könyvvel éppen nem találkoznak a horizontjaink. Ilyen esetekben azért ott szokott motoszkálni bennem egy érzés, hogy itt bizony velem van a gond. Ha élvezhetetlen az élmény emiatt, akkor inkább elteszem későbbre, egy alkalmasabbnak ítélt időszakra - vagy a másik esetben: belátom, hogy a mi időnk már lejárt, sajnos. Azonban ha egy kicsit is élvezni tudom, akkor azért igyekszem végigolvasni, bár fogalmam sincs, miért, hiszen így sérül az élményem, és csupán az időzítés miatt nem lesz belőle fenomenális olvasás. Talán, a kíváncsiság vagy a jobb élmény reményében olvasok tovább ilyenkor. 
Tipikus példa erre egyébként Kurt Vonnegut, akitől eddig egyetlen ízig-vérig Vonnegut regényt se tudtam elolvasni, mert mindig rosszkor nyúltam hozzá. Leginkább olyankor, amikor csak ifjúsági regényeket voltam képes befogadni alapvetően. Az Éj anyánkat még az egyetem alatt olvastam tőle, és imádtam, de azóta se sikerült jobban megismerkednem vele. Afonzo Cruzzal való első találkozásom is ilyen élmény: azt éreztem, hogy éretlen vagyok még hozzá könyvmoly ügyileg, a posztmodernség egyébként is mindig megriaszt. De a másik regényével pár év múlva mindenképp tenni fogok egy próbát, hátha addig kicsit benő a fejem lágya. Szerb Antal regényét az Utas és holdvilágot biztos vagyok benne, hogy tizenöt évvel ezelőtt imádtam volna. Együttéreztem volna Mihály minden nyűgjével és világfájdalmával, de most csak eeeehhhh.... fárasztott. Sajnálom, nincs erre jobb kifejezésem. Szeretem az életemet - ha meg éppen nem, akkor szeretném ismét szeretni.
Aztán - kicsit könnyedebb vizekre evezve-  ott van még Jonathan Stroud Bartimeus-trilógiája, ami egy nagyon eredeti és vicces ifjúsági fantasy történet, de mivel már előtte totálisan elfogult Lockwood rajongó lettem (Sherlock-figura, szellemek, alternatív Anglia, érdekes női főhős stb. Istenem, olvassatok Lockwoodot!!), és a hamarabb megjelent, ám általam később olvasott Bartimeus könyv ehhez képest nekem kevésbé érett benyomást keltette, így azt éreztem, hogy hiába tetszett volna X évvel ezelőtt ez a történet, ma már képtelen vagyok a szívembe zárni. A pasi egyébként zseniális, és vérzik a szívem, hogy a Lockwood sorozatból nem jelent meg magyarul csak az első rész... 

Bridget Jones is alapvetően ilyen számomra, hogy az eredeti naplóját nem a megfelelő időben  olvastam. A film életem egyik meghatározó élménye, a mai napig évente minimum háromszor megnézem, hiába tudom kívülről az egészet. Helen Fielding írását viszont nem tudtam megkedvelni, és ennek az okát ott látom, hogy a film akkora szerelem számomra, hogy könyves változata képtelen nálam felvenni vele a versenyt. De még mindenképp tervben van egy újraolvasás, hátha revideálni tudom magamban ezt a dolgot. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófjának olvasásával szintén késtem legalább tíz évet. Tizenéves korom kezdetén biztosan odáig lettem volna tőle, de amikor ténylegesen a kezembe került, már rég kinőttem belőle. Túlságosan színpadias volt, túlságosan ifjúsági és emiatt túlírtnak éreztem. Ettől függetlenül Dumas-t azért szeretem, de ma már óvatosabban vennék a kezembe tőle bármit is.  Becky Albertalli sztárregénye a Simon és a Homo Sapiens-lobbi esetében többféle ok is közrejátszott, hogy felkerült a listámra. Például, hogy ebben a témában (LMBT)  már olvastam korábban egy zseniális ifjúsági regényt, az Aristotle és Dantét - és ehhez képest Simon története nem igazán fogott meg, plusz maga a stílus se tudott megtalálni - de az is lehet, hogy csak túl magasak voltak az elvárásaim. 

Amikor túl magas a léc


És akkor el is érkeztünk azokhoz az esetekhez, amikor a marketing túl jól sikerül. Nem feltétlen a kiadók által közvetített marketingre gondolok most, hanem más olvasók áradozásaira, világrengető élményeire. Amiknek az őszinteségét egyáltalán nem vonom kétségbe, hiszen pont ez az őszinte rajongás képes olyan könyvek iránt is felkelteni az érdeklődésemet, amiket lehet hogy alapvetően elkerültem volna. De ilyenkor én mindig azt érzem, hogy én is részese akarok lenni ennek a fülig szerelemnek - és ha mindenki ennyire rajong érte, akkor én miért ne rajonganék? Tudom, tudom: naiv elképzelés ez, de szeretem a rajongás érzését. 
Neil Gaiman könyveivel alapvetően mindig így járok - néhány üdítő kivételtől eltekintve. Gaimannel ritkán rezgünk azonos tartományban (ám ha igen, akkor nagyon is), de a rengeteg rajongó vélemény újra és újra csapdába csal. Az Amerikai istenek véleményem szerint például egy hihetetlenül túlírt valami, amiért szinte mindenki odáig meg vissza van. És hiába csalódtam már korábban Gaiman regényeiben, a sok szuper vélemény mégis rávett az elolvasására. És nagy valószínűséggel ez a jövőben is meg fog történni, mert a Gaiman-rajongók mindig olyan jól tudnak rajongani. 
E. Lockhart We were Liars (magyarul: Hazudósok) szintén ide sorolható. A rengeteg dicsérő, szinte ódával felérő írás hihetetlen óriási és letaglózó rejtélytől volt hangos, igazi falhoz vágós élményt ígértek - ehhez képest nagy kíváncsiságomban a könyv első negyedénél megfejtettem a rejtélyt, és utána már csak az agyamra ment a történet. Talán, ha nem így és ilyen módon találkoztam volna vele, talán nekem is tetszett volna. 
Ernest Cline: Ready Player One regényével kapcsolatos vélemények hihetetlenül eredeti, műfajformáló regényt ígértek, ami annyira felforgatja az olvasó világát, hogy utána hetekig képtelen magához térni, és minden korábban olvasott könyv eltörpül majd Cline regénye mellett. Hát naná, hogy felkeltette a kíváncsiságomat - geekségek és minden csupa jóság. Hát persze, hogy jöhet! Azonban esetemben ez a lufi egyre jobban ereszteni kezdett, míg a végén igazán kínos hangtól kísérve totálisan ellaposodott. 
Tracy Chevalier könyveit alapvetően szeretem, bár még csak kettőt olvastam tőle, de azok mind fantasztikusak voltak és maradandó élmények. A lány gyöngy fülbevalóval mindenki kedvence és (meglepő módon) meghatározó élmény sokak számára - én viszont, képtelen voltam eddig az ötvenedik oldalnál továbbjutni, pedig már háromszor is nekifutottam. Itt a túlzott elvárásaimat hibáztatom az élvezhetetlenségért. Hiszen nem létezik, hogy ha Chevaliert alapvetően szeretem, pont ezt a regényét ne tudnám... 
Stephen King is valahogy ebbe a kategóriába sorolható esetemben. Rengetegen rajonganak a regényeiért, és olyan szuper dolgokat mondanak/írnak róluk mindig, hogy mindig feltornázzák az elvárásaimat vele szemben, és aztán csak egy langyos élményt kapok legtöbbször. Bár a Carrie-t eléggé imádtam én is. 

Ó, miért? Ó, miért?? Miért kerültél az utamba???


És vannak azok a könyvek, amik ellen semmit nem tudunk felhozni mentségként. Egyszerűen nem. Legszívesebben az emlékét is kitörölnénk az emlékezetünkből, és még az is elképzelhető, hogy hirtelen felindulásból fizikailag komoly bántódásuk esett az olvasás során. Persze, nyilván nem. Mert nyilván, a legdühítőbb könyv esetében is képesek vagyunk megőrizni hidegvérünket, és a tombolás helyett szemöldökráncolva elmajszolunk egy teasüteményt a könyvtől biztonságos távolságra. Vagy nem. 
Mostanában a dühítő könyveket nem szoktam végigolvasni, csak a legritkább esetben - még pedig azon oknál fogva, hogy nincs időm rossz könyvekre. Régen azért kitartottam, mindig reménykedtem abban, hogy a könyv a végén mégis bebizonyítja, hogy nem rossz könyv ő, és képes nekem pozitív élményt okozni. 
(Elárulom: ilyen egyébként sose fordult elő. Ami még a közepénél is idegelt, az utána végig kiakasztott. Most már bevezettem a 100 oldalas szabályt: ha a 100. oldal környékén is még tépem a hajam, akkor nekem és a könyvnek befellegzett örökre. )
Életem első borzasztóan megrázó, könnyfakasztóan iszonytató élménye az Egri csillagok volt. Én alapvetően szerettem amúgy a kötelező olvasmányokat, de az Egri csillagok volt az, ami felett legtöbbször sírtam - nem a meghatottságtól, hanem mert annyira gyűlöltem az olvasását. Pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, érdemes újra nekikezdenem, hátha csak az életkorommal volt a gond; hátha most már jobb élmény lenne: a 95. oldalig jutottam, és a véleményem nem változott. Talán annyi, hogy már nem sírtam felette, mert amikor már tényleg nagyon untam, csak becsuktam, és halálos nyugalommal visszavittem a könyvtárba. Elvégre most nem volt muszáj végigolvasnom. Gárdonyi más regényeit (Ida regénye, A láthatatlan ember) imádom, de az Egri csillagok sehogy sem tudott közelebb férkőzni hozzám, és ez szerintem már így is marad.
Julie Orringer regénye A láthatatlan híd szintén egy dühítő élményként maradt meg bennem. Elképesztően túlírt, nyálas, önismétlő regény, ami szereti az olvasójának megmondani, hogy egyes szereplőkről éppen mit is kéne gondolni. András és Klára banális párbeszédei még sok-sok év után is kísértenek. 
A közelmúltból hiba lenne kihagyni ebből a felsorolásból Stephanie Garber regényét a Caravalt. Az egész egy nagy katyvasz: Garber a történetet mintha csak írás közben kanyarította volna. A szereplők egy faék egyszerűségével vannak megáldva, a narráció nem különben -  hiába próbál nagyon költői lenni, igazából csak random szavak vannak egymásra pakolva, amivel csak egy WTF élményt volt képes nálam produkálni. Ezt igazából csak azért olvastam végig, mert megvettem és baromi drága volt - gondoltam, a pénzkidobás miatt megérdemlem a szenvedést. 
Jude Deveraux regénye, a Madame Zoya szintén a borítójával és a fülszövegével fogott meg anno. Azt gondoltam izgalmas lesz meg jó, aztán nem lett egyik sem. Már nem is emlékszem rá igazán, hogy mi volt konkrétan, ami idegesített benne, csak arra, hogy nagyon buta könyv volt szerintem. 
John Greentől a Csillagainkban a hiba lehetett volna jó. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 
Ruth Ware: A nő a tizes kabinból és Camilla Lackberg: Jéghercegnő című regényét nem is venném külön, mert ugyanaz volt a bajom mindkettővel. A női főszereplők súlytalan nyafogásai a sminkről, a pasikról és az úristen-vajon-kövérebb-lettem-mint-tegnap-voltam kérdésköre teljesen feleslegesen foglalt el oldalakat a komoly és érdekesebb témáktól. Lehettek volna jók is, ha bátrabban belemennek azokba a komoly problémákba, amiknek kapargatták a felszínét (zaklatás, gyermekbántalmazás, nők kiszolgáltatottsága stb.) - de ehelyett inkább az előbb említett témákról olvashattam nagyrészt, ami ugyan elég érdeke... janem
Naomi Novik regénye, a Rengeteg is a tévútra vitt történet tipikus példája. Nem is értem, hogy mi történt Novikkal félúton, de sikerült az ígéretesen induló történetet olyan irányba kanyarítania, amivel az egészet taccsra vágta. Ha csak ránézek - az egyébként csodás - borítójára, öntudatlanul is kitör belőlem egy eeeeeh...dekárérte! felkiáltás. 
Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak című könyvét még a kezdeti urban fantasy YA regények felfedezésének korszakában olvastam. Ne kérdezzetek, fogalmam nincs, miről szól. Ez a könyv már pár nap elteltével fehér folttá változott számomra. Ez a könyv életem egyik legértelmetlenebb olvasásaként van számontartva. 

***És nektek milyen könyvek okoztak csalódást? Volt olyan, amit legszívesebben a falhoz vágtatok volna? Ha van mit mesélned, írd meg kommentben vagy csatlakozz te is a Témázós csapathoz, írj róla bejegyzést és linkeld valamelyikünk posztja alá, hogy mi is belinkelhessünk téged. :) ***

Témázók:
Bea

Később csatlakozók:


Follow Me @photos_from_anna