Boris Danzer- Kantof: Magánélet Napóleon korában

elolvastam: 2011. június 8.

Valamikor a gimis éveim során jöttem rá arra, hogy a történelemben sose (vagy ritkán) az az igazán érdekes, amit az órán tanulunk. Nem a nagy távlatból bemutatott lejegyzésre méltónak vélt események az igazán izgalmasak, sokkal inkább azok, amik apró, mára elfeledett könyvecskék, poros lapjain bújnak meg; azok az apróságok, amik bizonyítják, hogy a sok száz évvel ezelőtt élt emberek ugyanolyan emberek voltak mint mi magunk, nem pedig képzelet szülte kitalált alakok.

A történelem még ma is körülvesz minket - akár tudunk róla, akár nem. Egy-egy utcakő mennyi mindent mesélhet arról, hogy kik jártak rajta előttünk, vagy egy háznak is biztosan rengeteg története lehet, ahogy a folyóknak, erdőknek, hegyeknek is. Csak meg kell hallgatnunk a suttogásukat...

A Corvina Kiadó által megjelentetett Magánélet... sorozat pont az ilyen információkat szedte össze - amik valahogy mindig kimaradnak az átlagos történelmi tananyagból, pedig igazán érdekesek! Hohó, de még mennyire...! Nem csatákról, szerződésekről, államalapításokról olvashatunk benne, hanem a történelem hétköznapi embereiről. Akikről elsőre talán furcsa lehet elgondolni, hogy nem csupán háborúztak, politizáltak, hanem öltözködtek, ettek, kirándultak, és bizony nekik is megvoltak a maguk hóbortjai.

Kicsit anarchista korszakomat éltem, amikor kiválasztottam a Napóleon koráról szóló kötetet, ugyanis ez szám szerint a második darabja a sorozatnak. De oda se neki, majd pótlom legközelebb! A könyv, mármint a Napóleon korszakáról szóló, négy hatalmas fejezetre van felosztva, amelyeket aztán jópár kisebb alfejezet darabol szét a könnyebb áttekinthetőség érdekében.
Az első a Család és erkölcs címet viseli, és meg kell mondjam, hogy az olvasása közben többször is kirázott a hideg, többek közt a nők korabeli helyzetéről írtak miatt, a korabeli kiházasítási szokásokat, ami körülbelül egy bútorvásárláshoz hasonlított a legjobban. S persze akkor még nem is beszéltem azokról a borzalmas higiénés viszonyokról, amik a születendő csecsemőt fogadták... vagy a bábaasszonyok azon szokásáról, hogy az újszülött koponyaformáját az ujjaikkal alakították ki, vagy a csecsemő nyelvfékének elvágásáról ne is beszéljünk! S még jópár dolog volt még ebben a fejezetben, amiért hálát adtam annak, hogy én szerencsére nem ebben a korban élek. Valahogy a regényekből nem tűnt ez a kor ennyire borzalmasnak..

A második nagyobb fejezet a lakóhely és a korabeli kényelem témakörét járja körbe, kitérve alaposan mindegyik társadalmi réteg otthonára, divatos tárgyaira, házaik dekorációira, bútorzataikra. Olvashatunk Napóleon szemkápráztató építkezéseiről is, ahol nem csupán látvány tekintetében igyekezett javítani a városok összképén, hanem az egészségügyi helyzeten is. S bizony nem kevés teendő akadt e tekintetben...

"Bármilyen jó gyalogló vagy is, nehezen szánod rá magad, hogy órákon át tapicskolj a szemétben, a bűzös ürülék mocskolta utcákon."

Őszintén? Én egyáltalán nem gondoltam, hogy Párizsban a XIX. század elején ilyen borzalmas állapotok uralkodtak, nagyon meglepő volt ilyesmit olvasni, s a könyvben található korabeli illusztrációk még jobban segítették elképzelni ezeket a számomra elsőre hihetetlennek tűnő dolgokat.

A könyv utolsó két fejezete volt számomra az igazi kedvenc, mert itt a divat és az ételek kerültek szóba. Megtudhattam, hogy mi volt az akkori párizsi divat - nem csupán a meseszép ruhák terén, hanem alsóneműk, kesztyűk, főkötők, frizurák is szóba kerültek, így ha egyszer időutazásra adnám a fejem, valószínűleg Titus-frizurát vágatnék magamnak, és egy meseszép selyemturbánnal ékesíteném, és biztosan nem hagynám otthon a retikülömet, és a kor divatja szerint fehér szaténruhában libbennék be az ajtón. S persze azt is tudom már, hogy miként cseveghetnék a hölgyekkel a szalonokban, milyen újságot járatnék (naná, hogy a Journal des dames et de la mode -ot... még szép!), és kinél varratnám a ruháimat (biztosan Leroy-nál, a "szabók hercegénél, a hercegek szabójánál" ). Persze, azért a higiéniához továbbra is ragaszkodnék.
Az utolsó fejezetnek köszönhetően eszméletlenül sikerült megéheznem: olyan szívesen ettem volna egy hatalmas baguette -et egy kis sajttal (ó, tejóég mennyi sajt volt felsorolva)...
De ezt félretéve, egyébként nagyon sok érdekes dolgot tudhattam meg még ebben a fejezetben a korabeli asztalterítésről, a szervírozásról, az étkezések időpontjaitól, különféle táplálkozási szokásokról, a vendéglőkről, a pezsgőről és a borokról... Nem hiába lett kedvenc ez a fejezet!

Nagyon tetszett ez a könyvecske, amely bár elég vékony, de ez ne tévesszen meg senkit: rengeteg érdekesség, jópár korabeli forrás felhasználásával, érthető nyelven megírva, amiket csodaszép illusztrációk tarkítanak. Szerintem érdemes elolvasni!

El nem múló szerelem

Jane Austen: Meggyőző érvek

kiolvastam: 2010. június 20.

A Meggyőző érvek Jane Austen utolsó befejezett regénye, mely az írónő halála után jelent meg. Főhősnője Anne Elliot, egy melegszívű, okos teremtés, aki nagyon kilóg a környezetéből már e két tulajdonsága miatt is. Apja és Elizabeth nővére a sznobok legrosszabb fajtájából valók (már ha létezik rangsorolás): fellengzősek, s folyton csak szórják a család pénzét, mígnem a teljes anyagi csőd szélére kerülnek, s kénytelenek kiadni bérbe a Kellynch-ben levő birtokukat. Másik testvére Mary, aki már férjhez ment és elköltözött otthonról, még mindig magán viseli az úgynevezett Elliot-gőgöt, s elviselhetetlenségét súlyosbítva még hipochonder hajlamai is elég gyakran kiütköznek a regény során, főleg mikor mellőzve érzi magát a társaságban.

Austen -nak igazán jó humora van -ez a gondolat többször is felötlött bennem olvasás közben. Ahogy az ember végignézi a szereplőgárdát, inkább azt gondolná, hogy valami kabaréba csöppent bele: szinte mindegyik mellékszereplőnek vannak karikatúraszerűen felnagyított rossz tulajdonságai, amik miatt a való életben hajlamosak lennénk megfojtani őket egy kanál vízben, de itt inkább csak nevetünk rajtuk. Én Mary-n és az ő képzelt betegségein tudtam a legjobban szórakozni, de maga a bath-i elit társadalom leírása is sokszor késztetett nevetésre.



Az írónő igazi kritikusként veszi górcső alá a kor embereinek családi életét, s házasulási szokásait. Találunk itt példát olyan szülőkre, akik a szórakozást s egyéb vigasságokat részesítik előnyben beteg gyerekükkel szemben, vagy az olyan típusú anyákra, akik képtelenek megnevelni gyermekeiket, vagy csak unják a velük való foglalkozást. A házasságok megkötésének okai is terítékre kerülnek, s bár Austen nyílt ítéletet nem mond egyik felett se, de Anne végső választása mégis útmutatóként szolgálhat.

Egyedül Wentworth kapitány és Anne Elliot azok, akik teljes mértékben pozitív szereplőként tűnnek fel a regényben. Mindketten tökéletes emberek, híján vannak az emberi gyarlóság minden formájának, s mindenféle hátsószándék nélkül cselekszenek.

Az ő első találkozásuk jóval korábbi időben történt, még a regény kezdete előtt: Mr. Wentworth és Anne nyolc évvel ezelőtt szerelmesek voltak egymásba, ám Anne családja nem támogatta ezt a kapcsolatot a férfi vagyontalanságára és alacsony társadalmi helyzetére hivatkozva. Így a lány kénytelen volt őt visszautasítani, s ezzel kapcsolatuknak vége szakadt. Ám a szerelem soha nem múlt el, még ilyen hosszú idő távlatából sem. Anne, bár eleinte kerüli a vele való találkozást, mégis szerelmes borzongás fut át rajta valahányszor megpillantja őt, vagy csak meghallja a Wentworths nevet. Anne, a nők szerelmének elfeledhetetlenségéről, így vall a regény vége fele Harville kapitánynak:

"– Egyetlen nő sem tudná feledni, akit igazán szeretett.
Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hűséget tulajdonít a női nemnek?”. Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre:
– Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erőfeszítésre kényszerülnek. Van hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatásos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba szólítja őket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak az érzelmek."

A regény cselekménye nagyon lassan indult be, s bevallom az első ötven-hatvan oldal egyáltalán nem kötött le, de szerencsére nem adtam fel, mert tudtam, hogy Austen bizony tud ennél többet is. S valóban, nem is olyan sokára én is szerelmes sóhajtozások közepette olvastam a Wentworth nevet, s izgultam hogyan fog mégis ez a két ember újra szerelmet vallani egymásnak, mikor lesz a nagy egymásra találás.

Fülszöveg:

Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet – csak Anne Elliot nem…

A Meggyõzõ érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.

Összegzés:

Bár nagyon tetszett, de azért mégsem múlja nálam felül a Büszkeség és balítélet -et. Jó volt, jó volt, de azért mégiscsak az maradt a kedvenc. A könyv elolvasása után egyébként megnéztem a BBC által készített filmváltozatot is (köszönöm Bridge!!), ami szintén elnyerte a tetszésem, s megjegyzendő, hogy nagyon helyes Wentworths kapitányt választottak be a szereplőgárdába.
A regény az értékelésemben 8 pontot ért el végül!

.

Kísértetjárta

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója
kiolvastam: 2010. április 21.

Mindenütt jó, de legjobb otthon! - ugye ismerős ez a mondás? S bizonyosan az emberek nagy része valóban így érez saját kis kuckója iránt, amely mindig puha ágyat nyújt a fárasztó nap után, meghittséget mikor már éppen kiüresednénk, erőt ad mikor úgy érezzük híján vagyunk ennek, hiszen az az x négyzetméter alkotja a saját bejáratú kis világunkat, amit mi teremtettünk magunknak.

De vajon Ellen Rimbauer is így érez otthona iránt? Hát, erre kicsi az esély. Az álompasi, a mesebeli kastéllyal együtt rémálommá vált Ellen számára: nincs szerető férj, se meghitt otthon, helyette viszont kapott egy erőszakos, kéjsóvár férfit, aki titkos leshelyekről kukkolja a tusoló cselédeket a fürdőszobában, miközben a házban ahogy telik az idő, egyre több eltűnt vagy meggyilkolt személyről lesz Ellennek tudomása. Hát, ez lenne Rose Red.

Joyce Reardon, a paranormálissal foglalkozó professzor, egy árverésen véletlenül rábukkan Ellen Rimbauer naplójára: a könyv ezt a naplót tartalmazza, amely a hölgy házasságának kezdetétől egészen élete végéig tárja fel előttünk az ő életét és Rose Red titkát. Persze, itt felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ezek a borzalmas esetek tényleg a házhoz köthetők és nem pedig az asszonyhoz? Hiszen a nem mindennapi szél, amely egy fát csavart ki s különös hidegséget árasztott, már akkor mutatkozott, mikor még Rose Red fel sem épült, s Ellen a saját otthonában volt. Nem tudom, én végig ezen a kérdésen vacilláltam: hogy vajon kitől is kell igazából tartani?

A könyv egyébként rendkívül érzékletesen és olvasmányosan van megírva, gyorsan lehet vele haladni. Igazán jól ábrázolja szerintem a korabeli helyzeteket is, hiszen bepillantást nyerhetünk egy több, mint száz évvel ezelőtti amerikai házaspár életébe: hogyan éltek, miért házasodtak, mivel töltötték napjaikat, hogyan viszonyultak egymáshoz? Szerintem ez is rendkívül érdekes volt, a kísérteties dolgok mellett, amik kellően ijesztőek voltak számomra ahhoz, hogy ne merjem este olvasni. Így maradtam inkább a nappalnál, ami igaz, hogy nagyban lecsillapította az idegeimet, s a rettegést teljesen semmissé tette, de számomra még ennek ellenére is érdekes maradt, ami szerintem feltétlenül csakis egy jó könyv védjegye lehet: hiszen még úgy is megállja a helyét, ha elveszti legjobban reklámozott tulajdonságát.
Fülszöveg:

A Rose Red klasszikus kísértetkastély. John Rimbauer seattle-i gyáros építtette feleségének, Ellennek. Az épületben huszonhat ember tűnt el vagy vesztette életét tisztázatlan körülmények között. Köztük volt Ellen Rimbauer és lánya, April is.

Joyce Reardon 1998-ban egy árverésen régi és poros, lelakatolt könyvet vásárolt. Ellen Rimbauer naplóját, amelyet 1907-től 1928-ig vezetett. A szöveget Reardon nem változtatta meg, a bejegyzések sorrendiségét is megtartotta.

Rose Redet óriási birtok veszi körül, állapotát fotók és rajzok mutatják be a könyvben, viszont nem tudjuk, ki is rajzolta őket. Elképzelhető, hogy ezek Ellen rajzai. Azt sem lehet tudni, valójában hány szoba van Rose Redben. Egy mondás szerint: „Ha hétfőn 74 szobát számolsz, akkor pénteken már 87 szoba lesz…”

Hogy mindez lehetetlen? Ez Rose Red!

Összegzés:
Kérem, ezt csak az olvassa el, aki szeretné tudni a könyvvel kapcsolatos igazságokat!
Igazából az volt a legrosszabb, hogy a könyv bűvereje, hogy ez valóban megtörtént és ez egy igazi napló, már az olvasása előtt eltűnt, mert sajnálatos módon ráakadtam egy angol weboldalon arra, hogy valójában ez az egész csak kitaláció, a napló hamis. Persze, valahol sejtettem én, hogy amit így adnak el, hogy „igazi-titkos-napló-ami-feltárja-és-bizonyítja-a-természetfelettit” és még ráadásul olvasmányos is, sőt kapni is lehet könyvalakban, több nyelven, nos ez számomra túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Tovább az összegzésre:
A könyv nagyon tetszett, volt valami sajátos atmoszférája, leírhatatlan hangulata, és mindig volt valami esemény, titok vagy érzés ami miatt tovább és egyre tovább lapoztam a könyvet, míg végül vége nem lett. Igazán nem bántam meg, hogy a kezembe vettem! Akik szeretnek borzongani azoknak feltétlen ajánlott (már ha be tudják szerezni, mert igen nehéz)! Az értékelésemben 8 pontot ért el!