Azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy Charlotte Bronte regényének legégetőbb kérdése az, hogy mégis hol a csudában van Shirley? Legalábbis a könyv 218. oldaláig mindenképpen. Ugyanis addig kábé az egész falu magánéletének kisebb és nagyobb dolgait megismerjük, de Shirley még csak említés szinten se kerül elő. Úgyhogy itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy végre leírhassam, Charlotte -ra bizony ráfért volna egy keménykezű szerkesztő, aki nem csupán itt, hanem később is kigyomlálta volna a felesleges részeket.
Plusz az olykor előforduló, indokolatlanul pátoszos hangnemet, kissé túl körülményes megfogalmazást is átiratta volna vele esetleg.

***

De egyéb problémáim is akadtak vele.
Szóval, összességében elmondható, hogy ez a regény inkább érdekesség volt, mint nagyszerű élmény.

Érdeklődésemet meglepő módon nem annyira az ipari forradalom korának és társadalmi változásainak hosszú oldalakon keresztül való bemutatása keltette fel, hanem az a tény, hogy a címszereplő Shirley-t testvéréről, Emily-ről mintázta. Mindenképpen tudni szerettem volna, hogy milyennek látta őt Charlotte, hogyan elevenedik meg előttem a lapokon keresztül Emily alakja. Shirley - miután végre valahára felbukkan - valóban egy nagyon különleges, igazán badass női karakternek indul, aki magasról tesz a korabeli női szereplőktől elvárt szendeségre és engedelmességre. Shirley-nek határozott véleménye van a legtöbb dologról, és ezt egyáltalán nem fél megosztani másokkal, még a férfiakkal sem. Nem köntörfalaz egy percre sem: ő kimondja azt, amit ki kell. Emellett önálló, független, nem szorul rá senki támogatására sem anyagilag, sem lelkileg - igazán üdítő ellentéte a túl naiv, már-már málészájúnak nevezhető Caroline-nak, aki a regény elejétől fogva egy olyan pasi után epekedik, aki egyáltalán nem méltó hozzá.

Caroline-t egy ideig talán fel lehet menteni tapasztalatlanságából és fiatal korából adódóan, viszont Robert későbbi tetteinek egy bármilyen háttérrel rendelkező egészséges lelkületű lánynál meg kéne kondítania a vészharangot. Mert hogy ez a Robert igencsak egy tuskó, és ezt talán még túl szépen is fogalmaztam. Mert az még csak hagyján, hogy ismerve Caroline iránta való vonzódását, ő mégis az anyagiakat helyezi előtérbe az egyik lánykérésénél. Ám miután az mégis kudarcba fullad, és végre megtörténik a totálisan kiszámítható fordulat, és megkéri Caroline kezét, azért még pár percig azon lamentál a menyasszonya előtt, hogy hát igen, az előzetesen megkért hölgy valóban nem való hozzá, de azért mégis mennyire vonzónak találja meg a pénze is jól jött volna. De ha már így alakult...  Caroline regényen túli sorsáról meg talán jobb nem is beszélni. A Robert által megrajzolt jövőkép mindent tartogat, csak szellemi szabadságot és egyenrangúságot nem. De Caroline ennek ellenére boldogan ugrik fejest új életébe. De amíg tőle ez talán inkább szomorú, mint meglepő fordulatnak nevezhető, addig másnál egy valódi karaktergyilkosságról beszélhetünk.

Ugyanis sajnos a későbbiekben Shirley-ről se lehet jobbakat elmondani. Pedig igazán ígéretesen indult a karaktere, egészen a legvégéig ő volt számomra az egyetlen pozitív vonulat ebben a regényben, aki képes lett volna megmenteni a szememben a történetet. Mondván, hogy oké, túlírt meg minden, de ott van Shirley... Caroline bár idegesítően naív, de ott van Shirley... És még folytathatnám. Ám az utolsó oldalakkal Charlotte mindent áthúzott, és amellett hogy teljesen ellehetetlenítette ezt a badass női karaktert, korábbi jellemvonásait totálisan értelmetlenné tette. A regény végén még ő maga sem tudta levonni történetének tanulságát, és hát az az igazság, hogy én se nagyon.
Hová tűnt a Jane Eyre-ben annyira csodált modernség és frissesség? Ugyanis meglepő módon a Shirley című regény íródott később, és mégis ez esik a korai regények hibájába. Mindemellett tudom, hogy például az ipari forradalom gazdasági és társadalmi hatásainak az elemezgetése illetve a napóleoni háborúk következményeivel való foglalkozás igencsak egy komoly lépés volt akkoriban a női irodalomban, és persze mindez bizonyos mértékig valóban érdekes is, de valahogy a cselekménnyel való egybegyúrása mégsem ment annyira zökkenőmentesen. Taxner-Tóth Ernő a Bronte nővérekről szóló könyvében megjegyzi, hogy a Shirley hossza tulajdonképpen az akkori divatot követte, ugyanis minél hosszabb volt egy regény (minél inkább el lehetett adni folytatásosként) annál nagyobb hasznot hozott a kiadónak. Mindemellett picit mégis ironikus, hogy a kiadó szerkesztői szintén rövidíteni akartak a Shirley hosszán, mert ők is túlírtnak találták, ám ebbe Charlotte nem igazán akart beleegyezni.

Érdekességként kell megemlítenem azt is, hogy az addig teljes ismeretlenségben élő, álnéven író Charlotte-ot ez a regény buktatta le. Egy Haworthból származó kereskedő rájött, hogy a regényben használt bizonyos nyelvi fordulatok csakis szülőfalujára jellemzőek, és ezt a felfedezését egy újságban is megírta, rögtön lerántva a leplet Charlotte-ról. A hír gyorsan szárnyra kapott és a falubeliek is rögtön összekapcsolták ezt a hírt a lelkészlak nagy postaforgalmával, a sok Londonból érkező levéllel és csomaggal.

Sokak szerint a Shirley messze kiemelkedik nem csupán Charlotte, hanem a Bronte nővérek művei közül modernségével valamint azzal, hogy a társadalmi változásokra és problémákra ilyen nagy hangsúlyt fektetett a regényében. Én mégha az utóbbi megállapítással ugyan egyet is értek, de olvasóként én mégis azt mondom, hogy - nagy részében - kihívás volt olvasni ezt a könyvet és mint ahogy fentebb említettem, a főszereplők sorsának alakulásával én nem igazán értek egyet. Sőt, hogyha pontosabb akarok lenni, kissé dühített is.
De mindenképp folytatom Charlotte többi művével való ismerkedést a későbbiekben, mert tudni szeretném mi van a Jane Eyre-en túl.

Charlotte Bronte: Shirley
Shirley
Fordította: Szepessy György
Európa Kiadó
704 oldal

Egy lowoodi árva története

Charlotte Bronte: Jane Eyre

kiolvastam: 2010. január 25.

Jane Eyre története már a maga korában is igen nagy népszerűségnek örvendett, egy igazi bestsellerré nőtte ki magát, olyannyira hogy még maga az angol királynő is nagy rajongója lett. Charlotte úszott a dicsfényben, s úszik azóta is: emberek millióit hódította meg a lowoodi árva története, amely példát ad az embereknek bátorságból és tartásból egyaránt.

A regény középpontjában maga az elbeszélő, azaz Jane áll, aki az évek távolából jegyzi le történetét: megismerteti velünk, olvasókkal az idegen családba való bekerülés borzalmait, milyen úgy élni, hogy nem látnak otthon szívesen. Aztán ízelítőt kaphatunk a nevelőintézet borzalmaiból, embertelen környezetéből. Az itt történt borzalmakat Charlotte valós forrásból merítette: édesapja Charlotte -ot és testvéreit beíratta egy, a szegény lelkészek lányai számára létrejött iskolába, melynek a vezetője egy bizonyos Wilson tiszteletes volt. Ott is igyekeztek a lányokat a szegény életre felkészíteni, habár a korabeliek szerint Charlotte a regényében sokat szépített a módszereken. Az bizony ennél is keményebb volt és embert próbálóbb... Mikor felütötte a fejét a tífusz, sokáig nem is akarták elhinni, hogy a leányok tényleg megbetegedtek, azt hitték csak lustálkodnak. És mire felismerték a dolog súlyosságát, az egész iskolát be kellett záratni, s a tanulókat hazaküldeni. Ebben a betegségben hunyt el Charlotte két nővére is.

Jane Eyre is egy fontos személyt vesztett el a nevelőintézetben, még hozzá Helen Burnst -öt. Ő az a lány, akinek a gondolatait nem csak Jane csodálja, hanem az olvasó is: mennyivel másabb lenne a világ, ha mindenki Helen tanácsait követné! Mikor olvastam ezeket az oldalakat sokszor megálltam és jól megrágtam magamban, de rájöttem képtelen lennék ezeket követni, nem vagyok én annyira jó. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a pár fejezet lett az egyik kedvencem a könyvből, s Helen Burnst alakját rögtön a szívembe zártam, s az utolsó jelenetét pedig alaposan megkönnyeztem.

A másik szereplő, akit most már a kedvenceim között tartok számon az nem más, mint Mr. Rochester. Róla teljesen Byron személye ugrott be: ez a világjáró, borús hangulatú ember megfestése folyton őt jutotta eszembe. Élvezettel olvastam hogy mennyit ármánykodott, csak hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: azaz végre Jane is kimutassa iránta az érzelmeit. Igazi taktikus veszett el ebben az emberben, én mondom (na, meg persze Zenka is :-) )! És a végére kicsit fordult a kocka: a kapcsolatban Jane lett inkább a dominánsfél, hiszen ő lett a mankója, a szeme és a szíve is.

Jane függetlenségében a mai szemlélő számára nincsen semmi különös, de akkoriban szerintem meglepődést válthatott ki az emberekből. Ő egy igazi újrakezdő alkat, aki sokszor kerül ugyan a padlóra de mindig talpra áll, s ugyanolyan erővel elölről kezdi az életét. Szépségének hiánya többször is hangsúlyozva van a regény során, de az olvasó, aki beletekint Jane lelkébe, egyáltalán nem "látja" csúnyácskának: épp ellenkezőleg! S én például mindig megütköztem azokon a mondatokon, amikor a szereplők nyilatkoztak külsejéről: ahogy az ember egyre jobban megismerte őt, megszépült a szemében. Persze nem a konkrét kinézet, hanem az az összhatás, ahogy az ember csak akkor láthatja a másikat, ha ismeri a belső tulajdonságait is: így a látszólagos világszépe ronda banyává válhat, s a csúnyácska lány pedig szépséges hercegnővé.

Minden karakternek megvan az a vezető eszméje, amely uralkodik a viselkedésén, megmagyarázza tetteit, s persze ha az eszme rossz, akkor a karakter viselkedése sem helyénvaló. De igazából én abszolút meg vagyok elégedve a szereplőkkel, engem nem zavart az ilyesmi, egyedül talán St. John karaktere volt egy kissé túl irracionális, elrugaszkodottabb a többinél, de még megbocsájtható.

Összegzés:
Egy remek történet, de sajnos nem a legjobb időpontban. Valahogy még mindig a Hász Róbert regényének a hatása alatt voltam, nehezen tudtam emiatt belerázódni a stílusába, és magába a történetbe. De pedig tudom, hogy ha nem így lett volna, akkor eszméletlenül tetszene. Néhol egy kicsit túlírottnak éreztem, de lehet hogy ez is Hász számlájára írható. Majd legközelebbi olvasásnál kiderül, mert bizony tervbe van véve. Az értékelésemben 7 pontot kapott.