Stephanie Meyer: Breaking Dawn - Hajnalhasadás

kiolvastam: 2010. november 1.

Ma már nem nagyon van olyan ember, aki ha el szerette volna olvasni ezt a részt is, még nem tette meg. De ha esetleg ebbe a csoportba tartoznál, akkor ne olvass tovább, mert nem garantálom a spoilermentességet ebben a bejegyzésben.

A harmadik rész után reménykedve vettem a kezembe ezt a kötetet, hátha tetszeni fog s hátha néhány pozitív gondolattal tudom lezárni a sorozatot. Sajnos azt kell mondanom, hogy a negyedik rész egyáltalán nem tudott megmozgatni semmit se bennem, nem éreztem azt a katarzist, amit a könyv hátuljába beillesztett rajongói vélemények százai ígértek nekem. De talán azért, mert én nem vagyok rajongó. S itt persze, szó sincs arról, hogy becsaptak volna vagy bármi, egyszerűen ízlések és pofonok - valakinek tetszik valami, valakinek meg nem. Ez szerintem így van rendjén, elég unalmas lenne, ha mindenkinek ugyanaz tetszene, nem?


Mikor elolvastam az utolsó oldalt, hatalmas kérdőjelek jelentek meg a fejem körül, ugyanis nem értettem, hogy mi szükség volt erre a kötetre... Ez az egész olyan volt, mint egy nyolcszáz oldalas hepiend, amit elég lett volna a harmadik rész végére biggyeszteni egy rövid fejezet gyanánt. De ennyire elnyújtani ezt az egészet, s az, hogy ráadásul közel hatszáz vagy hétszáz oldalon keresztül elhúzza előttünk az írónő a mézesmadzagot, miszerint egy hatalmas, példátlan összecsapásnak lehetünk majd a tanúi, s az utolsó oldalakon pofonként csattan felismerés, hogy ebből mégse lesz semmi - na, erre mondom, hogy funkciótlan az egész.

Bella továbbra se tudott megnyerni magának: ez a sok szenvedés, problémázás, Edward szépségén elmerengés még mindig nem az én műfajom. Bella olyasmiken problémázik, aminek az okai számomra megfejthetetlenek: ilyen például az esküvő. Az, hogy hozzámegy a szeretett vámpírjához, akivel egyébként is az idők végezetéig együtt akar lenni, nem értem miért okoz akkora gondot, hogy úgy szenvedjen az esküvői előkészületeknél, mintha a fogát húznák?

Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy Jacob is elbeszélő lesz pár fejezet erejéig, nagyon vágytam már arra, hogy kikerüljek a csaj fejéből. De örömöm teljesen felesleges volt, mert bár Jacob, mint elbeszélő még mindig elviselhetőbb barátnőjénél, de gondolatait/viselkedését sokszor egy hisztis kamaszlány is megirigyelhette volna. Sajnos most Alice alakja se tudta feledtetni velem ezt a rengeteg problémázgatást, szenvedést, mert ebben a kötetben eléggé háttérbe szorította őt az írónő.

De meg kell jegyezni, hogy a kiadó remek munkát végzett, hiszen elütésekkel nem igazán találkoztam olvasás közben, s a borító is továbbra is csodaszép, s annak ellenére, hogy puhafedeles könyv, nagyon jól tartja magát, nem esik darabokra.

Na, hát lássuk milyen hozadékai voltak számomra Meyer sagájának:
TOP 5

1. Az "Edward gyönyörű" ezután a közel négyezer oldal után lassan állandó szókapcsolattá lépett elő. Ha meghallom ezentúl, hogy Edward, kénytelen vagyok hozzátenni a gyönyörű szót is, mert ez így kerek egész.
2. Igen, Bella, nyugi, megjegyeztem hogy nincs a világon még egy ilyen különleges szerelem, mint a tiétek. Nem kell többször mondanod. Igazából, már az első rész után szólni szerettem volna Neked erről, hogy elég ezt egyszer leírni. (Már ha ennyire szeretnéd direktbe kimondani.)
3. Ha az ember regényt szeretne írni, fölösleges bíbelődni a szinonimákkal. A gyönyörű szó annyira univerzális, hogy képes mindenfajta szépséget leírni. Ha esetleg mégis fokozni akarnád, akkor elég odabiggyesztened elé a tökéletes és a szívdöglesztő szavakat, s máris egy teljesen másfajta szépséget társz az olvasó elé.
4. Írj minél hosszabb regényt! Ha esetleg nincs nyolcszáz oldalnyi mondanivalód, akkor úgyis kitöltheted az oldalakat, ha közel azonos mondatokat írsz le egymás után, csak más-más szórenddel, s lám, így születnek a többoldalas monológok, melyben a szereplők alaposan elgondolkodnak érzéseik felől, többször megrágva azokat.
5. Mindig kövesd az előző kötetek szerkezetét - ha esetleg sorozatot írnál! A több száz oldalnyi felvezetés után az utolsó előtti fejezetben jöhet egy kis csihi-puhi, amit nem kell túlragozni, harminc oldalban is el lehet intézni. Ezt a szerkezetet még akkor is kövesd, ha nem szeretnél ilyesmit a végére: maximum elintézed az egészet egy "Béke, Aro!" mondattal, aztán jöhet a boldog főcímdal.

De azért félretéve egy kicsit a rossz érzéseimet a Twilight-sagával kapcsolatosan, azt azért mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy rengeteg tinédzser pont emiatt a történet miatt vett kezébe könyvet minden utálat nélkül. S szerintem, ez viszont fantasztikus dolog! Ha ezek után a több millió közül legalább egy ember úgy határoz, hogy elolvassa Bella kedvenc könyveit (Bronte, Austen), s még ráadásul tetszeni is fognak neki, akkor szerintem már megérte ez az egész. Vagy ha az embereket meggyőzi arról, hogy az olvasás egyáltalán nem ciki és unalmas dolog, hanem varázslatos, akkor mégse tudok negatívan tekinteni erre a sagára, függetlenül attól, hogy nekem nem tetszett. S szerintem ez a legfontosabb és legjobb hozadéka ennek az egésznek!
A könyv az értékelésemben 2 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Breaking dawn
Fordító: Bosnyák Viktória
Eredeti ár: 4999 Ft
ISBN: 9 789632 452760

Fülszöveg:
Amikor Bella Swan ráébred, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett egy vámpírba, az élet hirtelen veszedelmesen izgalmas lesz számára: tündérmese és rémálom keveréke. Mivel érzései két irányba rángatják: – szenvedélyesen szerelmes Edward Cullenbe, ugyanakkor mély barátság fűzi Jacob Blakchez, a vérfarkashoz –, viharos, küzdelmekkel és lemondásokkal teli évet tudhat maga mögött, míg végre eljut a végső fordulópontig. Rövid időn belül döntenie kell: a halhatatlanok sötét, de csábító világát választja-e, vagy a teljes emberi életet? Márpedig ez a döntés lesz az a hajszál, amelyen két törzs élete is múlik.
Most, hogy Bella meghozta a döntést, megdöbbentő, váratlan események sorát indítja el vele. Amelyeknek felmérhetetlen, megsemmisítő következményei is lehetnek. Lehetséges, hogy most, amikor Bella élete szövetének különböző szálai – amelyeket először az Alkonyatban követhettünk, majd az Újholdban és a Napfogyatkozásban kísérhettük figyelemmel szétbomlásukat és elszakadásukat –, úgy tűnik, készek újra egyesülni, éppen most fognak megsemmisülni… végleg?
Az Alkonyat-saga legújabb döbbenetes, türelmetlenül várt kötetében, a Hajnalhasadásban végre fény derül ennek a lenyűgöző romantikus történetnek, amely olvasók millióit bűvölte el, minden titkára és rejtélyére.

Hölgyválasz

Stephanie Meyer: Eclipse

kiolvastam: 2009. december 8.


Eljutottam én is odáig, hogy nekem is kezembe akadt Meyer új könyve. Megjegyzem, nagyon tartottam tőle, mert az eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy a sorozat és én nem igazán férünk össze. Az Alkonyat olyan, hát-elmegy-könyv volt számomra, amikor először olvastam, másodjára viszont legszívesebben a falhoz vágtam volna (szerencséje, hogy olyan szép a borítója). De az Újhold volt számomra a mélypont: sokszor éreztem olvasás közben azt, hogy nekem meg kell találnom azt az írónőt, és fejbe kell kólintsam párszor ezzel a könyvvel. De hát messze van Amerika...

Na, szóval ilyen előélettel kezdtem neki a dolognak. Megjegyzem, most kellemesen csalódtam. És meg kell valljam, az eddigi három rész közül én ezt élveztem a legjobban. Miután letettem a könyvet, el is gondolkodtam rajta, hogy ez miben más, mint az előzőek.

Hát, először is maga a téma tényleg sok feszültséget hordoz magában. Milyen lehet két férfi közt őrlődni? És a végén mi alapján választunk? Itt úgy éreztem, hogy Meyer végre talált valami normális témát a könyvéhez, amiért tényleg érdemes elolvasni 600 oldalt. Az előzőeknél sokszor felesleges szócséplésnek éreztem azt a rengeteg oldalt, de itt valahogy nem. (mondjuk nem azt mondom, hogy nem lehetett volna elintézni 60 oldalban az egészet...)

Ez a kötet még azért is kedveltebb számomra, mert végre felfedeztem valamiféle humort a sorok között. Jó párszor rándult mosolyra a szám. A legkedvesebb jelenetem pedig az volt, amikor Bella, Jacob és Edward a sátorban fagyoskodtak, és amikor a csaj nagyjából elaludt, akkor Edward nyíltan beszélt az érzéseiről a vérfarkasos srácnak. Na, itt és úgy általában a regényben a két fiú csipkelődései elég sokszor mosolyra késztettek. Szerintem ezekre nagy szükség volt, mert különben túl melodrámaira sikeredett volna, és persze így sikerült nagyjából elterelni a figyelmemet Belláról....

Mert komolyan, az a csaj! Hát, ha én ebben a regényben szereplő volnék, tuti hogy már rég kinyírtam volna. Hogy ez mennyit tud nyafogni, meg szenvedni meg hisztériázni, meg semmi se jó neki és..... folytathatnám még bőven a sort, de inkább nem. Komolyan, a mély pont számomra az volt, amikor a harc előtt voltak és ő össze vissza nyafogott, hogy ő is ott akar lenni a harctéren meg mittom én. Most komolyan, ezzel mit segített volna? Ennél a csajnál teljesen olyan érzésem van, hogy ő imád áldozat lenni, és ha nem rágja le érte senki se a tíz körmét, akkor az úgy marhára nem okés számára.

Igen, ez a legnagyobb bajom ezzel a sorozattal: hogy Bella szemén keresztül látjuk a dolgokat, akivel én egyáltalán nem tudok azonosulni. És ez még enyhe kifejezés... Lehetett volna egy kicsit szimpatikusabb, kevésbé hisztis és kevésbé áldozat típust teremteni helyette. De persze, azért vannak olyan szereplők, akiket szerintem tényleg nagyon eltalált! Nekem például Alice (mint oly' sokunknak) a kedvencem. Őt tényleg nem lehet felülmúlni! :-) de még Edwardot is nagyon kedvelem. No, persze nem úgy... csak nagyon szimpatikus volt most a hozzáállása ehhez az egész Jacob vs. Edward helyzethez. Jacobot inkább idegesítőnek és olyan igazán kihasználósnak éreztem, persze tisztában vagyok, hogy ez az élethez közelibb viselkedés. Valószínűleg hasonló helyzetben én is így viselkednék... Meg azért azt megjegyzem, hogy a végén nagyon sajnáltam szegényt.

JA, és örömmel konstatáltam hogy végre eltűnt ez a Rómeó és Júliára való utalgatás. Nem tudom, hogy Amerikában miért van az, hogy ha azt akarjuk bemutatni, hogy valaki fúúú, de művelt, akkor Shakespeare erre a darabjára hivatkozunk. Mert az olyan intelligens dolog, ha valaki szereti és állandóan csak azt olvassa. Hát, az ilyennel engem meg lehet ölni. Shakespeare -nek szerintem ez a leggyengébb darabja, sokkal de sokkal jobbak találhatók az életművében (Szentivánéji álom, királydrámák, Ahogy tetszik, Vízkereszt és még sorolhatnám), a másik dolog pedig, hogy szerintem boldog-boldogtalan ismeri a történetet, nincs a földön olyan ember, akinek ha azt mondják, hogy Rómeó és Júlia, akkor csak néz, mint borjú az új kapura és aztán megkérdezi, hogy mivan??? (persze, ezzel nem a Rómeó és Júlia fanokat akartam megsérteni, hanem csak annyit szerettem volna mondani, hogy már unalmas az erre való utalgatás a könyvekben, filmekben)

Summa summarum:

Elolvastam, jó volt. Jobban tetszett nekem, mint a többi. Persze, azért Meyer stílusa sajnos nem sokat csiszolódott még ennyi könyv után sem. Még mindig túl sok a klisé a számomra, így nem tudom megállni a szemforgatásokat és a hasonló reakciókat. De azért most már (ezektől eltekintve) tényleg kezdem felfogni, hogy a rajongóknak miért tetszik. Nos, ha még nem olvastad és nem vagy rajongó: azoknak ajánlom, akik szeretnének pár nap kikapcsolódást szerezni maguknak, mert elegük van a tanulásból/munkából és csak pihenni és szórakozni vágynak.
Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kétbalkezes tinilány, vámpírfiú és a szerelem

Stephanie Meyer: Twilight

kiolvastam: 2009. szeptember 4.



" Alkonyat van megint - mormolta. - Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér. - Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük - szűrtem az összeszorított fogaimon keresztül, mert abban a pillanatban teli lettem feszültséggel. Felsóhajtott. - Azért hoztalak el a bálba -kezdte lassan, mert végre elszánta magát, hogy válaszol a kérdésemre -, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj. Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed olyan normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volnan 1918-ban, ahogy történnie kellett volna. Összeborzongtam attól, amit mondott, aztán dühösen megráztam a fejem. - És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon. Egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme komor maradt. -Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad. - De csak azért nem, mert veled voltam. Egy percig hallgattunk: Edward a holdat bámulta, én őt. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki, mennyire nem érdekel engem a normális emberi élet!"
Fülszöveg:
Forks fölött mindig felhős az ég, Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ideköltözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nemcsak a mindennapi csetlések-botlások fenyegetik.
Hanem Ő...
Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. Egy nap a legenda megelevenedik...

Értékelés:

Kezdjük azzal, ami a regény talán egyetlen pozitív tulajdonsága: a külseje. Nagyon szép kivitelben jelent a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. A kötet igazán kézbe való, hívogató, csábító... Jó ideig el lehet benne gyönyörködni!

De nem úgy, mint a regényben... Nem mondanám azt, hogy szerintem borzalmas. de nem is jó. Persze, itt leszögezném, hogy ez az én privát véleményem és nem akarok ezzel senkit se megsérteni, tekintve, hogy mekkora rajongó-tábora van... És pont ez az, amit nem értek! Annyi, de annyi jó ifjúsági könyv van és most mégis ez a mérvadó.

Pedig az írónak (végülis nevezhetjük így, mert van pár könyve) olyan, de olyan borzalmas stílusa van! A könyv olvasása közben az az érzésem támadt, mintha egy hisztis, hormonjaival küszködő lány blogját olvasnám az interneten. Jó, persze itt lehetne azt mondani, hogy ennek pont ez a lényege, mert egy hisztis, hormonjaival küzdő lány szemszögéből látjuk ezt az egész történetet és milyen jó írói fogás, hogy stílusában is bele tud illeszkedni ebbe a szerepbe. Na, de itt jön az, hogy az írói nagyságnak ezen keresztül is kellene érződnie. De mégis hol? Ezt mondja meg nekem valaki! HOL???

A tájleírások nagyszerűségében ( körübelül így néz ki egy: "minden zöldben játszott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden szűrődött át a falevelek között" és itt vége is a tájleírásnak) amiket már egy tizenöt éves, kisebb-nagyobb írói ambícióval megáldott tinédzser is szebben meg tudna fogalmazni. Legalább ebben megcsillogtathatta volna a szerző saját tudását. De persze, gondolom a tájleírás ma már nem divat. Hát, persze. Csak ez lehet a gond. De akkor nézzük meg a szereplőket! Az már csak divat, hogy tudjuk milyen jellemek szerepelnek a műben. De sajna, az Alkonyatban ebből a szempontból is csalódnunk kell... Meg tudjuk ugyan, hogy Bella kétbalkezes és Edward olyan, mint egy görög isten, de ez még nem jellemábrázolás, szerintem. Legalábbis én ezzel nem elégszem meg.

Amit még dícsérni szoktak ebben a könyvben, az a szerelemábrázolás... őőőő, hát nem tudom.... akik dícsérték, azoktól megkérdezném, hogy voltak-e már valaha szerelmesek vagy ha azok nem is, akkor olvastak-e IGAZI szerelmes regényt. Mert szerintem nem. Vagy nekik vajon tényleg csak a külsőségeket jelenti a szerelem? Mert a regényben folyamatosan csak annyit lehet olvasni, hogy ez az Edward milyen jól néz ki stb stb. És persze, az elválás fájdalmának leírása kimerül abban, hogy nem kap levegőt és fáj a mellkasa. Nem hiszem, hogy ennyivel le lehetne írni ilyesmit. De persze, lehet hogy csak az ő érzései ilyen szegényesek.

Vannak benne még idegesítő dolgok, például Bella viselkedése az apjával szemben (megsúgom: önző, folyton elégedetlenkedő. Mondjuk az apjának mindjárt jobb helyzete lesz a lánya szemében, mihelyt vesz neki egy autót). De végülis, ezt kell erősíteni a tinédzserekben... a mai világban.... Na, de ezt nem is részletezem tovább.

Összegzés:
Egy olvasásnak elment. Többnek nem hiszem. Abszolút tinédzser-regény, ennél nem több. Viszont még abból is a rosszabb fajtából van, szerintem semmiféle pozitív előképet nem állít a fiatalok elé. CSak a szerelem külsőségeit, a szülőktől való eltávolodást, a zárkózottságot. De lehet, hogy csak én várok el túl sokat az ifjúsági regényektől... MAjd igyekszem lejjebb tenni a mércét. De sajnos, erre a regényre minden reményem ellenére csak 3 pontot tudok adni. De ez ugye, szubjektív... Lehet, hogy valakinek meg ez lesz A REGÉNY.