Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Igaz, hogy a könyv már lassan négy éve kapható kicsiny hazánkban, de népszerűségéből mit sem veszített az évek alatt - ugyanis legalább két éve próbálok hozzájutni könyvtárban, de akárhányszor néztem, mindig kikölcsönözték. Azt hittem, hogy maximum nyugdíjas éveimben ismerkedhetek majd meg ezzel a könyvvel, de mákom volt: egyszer, mikor egy végül-is-miért-ne-menjek-most-könyvtárba könyvtártúrát tartottam, ott virított a könyvespolcon, és egyszerűen nem hagyhattam ott. Persze, mikor megfogtam, hogy leemeljem onnan, azért óvatosan körbenéztem, hogy vajon kivel kell majd megverekednem érte, de szerencsére sehol nem volt a láthatáron olyan ember, akit potenciális ellenfélnek tekinthettem volna. Hacsak azt a fiatal srácot nem számítom, aki pár polccal arrébb lapozgatott egy Philip K. Dick könyvet... de azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy A másik Boleyn lányra pályázott volna.

Philippa Gregory regénye a mindenki által jól ismert románc történetét dolgozza fel, amely Boleyn Anna és VIII. Henrik közt szövődött, ami végül az anglikán egyház kialakulásához vezetett, s így Anna hivatalosan is királynővé válhatott. VIII. Henrik szerelmeinek igazán regényes története van, nem csoda hát, hogy annyi film és regény alapjául szolgáltak. Philippa Gregory kicsit más módon nyúlt a megszokott történethez, hiszen nem Boleyn Annát állította a középpontba, hanem mára elfeledett nővérét vagy húgát (a történészek még a mai napig nem tudják biztosra melyikük volt az idősebb), Mary Boleynt.
Mary ugyancsak Henrik király szeretője volt, még Anna előtt, és a történészek valószínűsítik, hogy két gyermeke, Katalin és Henrik, a királytól fogant, s nem pedig férjétől, Sir William Carey -től. Bár, erre bizonyíték nincs, de kortársai közül néhányan állították, hogy fia, Henrik sok vonásában igencsak hasonlít a királyra.

Boleyn Annáról még csak Robin Maxwell regényében olvastam, és ott merőben máshogy jelent meg alakja: míg Maxwell egy jóindulatú, fülig szerelmes hölgyként ábrázolta, addig itt egy hataloméhes, irigy és önző dögként jelenik meg, aki bármire képes azért, hogy elérje azt, amit akar. Ha a két regényt nézzük, nem kétséges, hogy Gregory könyve magasan veri a másikat, sokkal valósághűbbnek, sokkal logikusabbnak tűnt számomra ez az egész a családok versengésével, a hatalmi játszmákkal, a sok hamissággal...

Igazából, szerettem olvasni ezt a könyvet, és tényleg el tudom képzelni, hogy így mentek akkor a dolgok, és a királyi udvar szinte tényleg egy nyilvános bordélyházhoz volt hasonlatos, ahol a király kedvére válogathatott az új udvarhölgyek közül, miközben a nemesi családok azon izgultak, hogy vajon az ő lányaikból választ-e majd Henrik, és vajon ennek segítségével mennyire magasra tudnak majd kapaszkodni?

Tényleg jó és izgalmas regény volt, nagyon olvastatta magát, sokszor észre se vettem, és már vagy kétszáz oldalt haladtam a könyvben. Viszont ami olykor zavarta a szemem, azok a vulgáris szavak voltak. Igaz, nem sokszor fordultak elő, de én tényleg megütköztem rajtuk, valahogy nem éreztem odaillőnek azokat - persze, annak ellenére, hogy nem egy vattacukros regényvilágról beszélünk. A másik dolog, ami zavart benne, az Mary későbbi kapcsolatának a leírása, ami már tökéletes példa a giccs fogalmára, szerintem. Olykor úgy éreztem, mikor egy-egy együttlétüket megjelenítette, hogy valahogy így képzelek el egy Romana vagy Tiffany regényt belülről :-). Úgy érzem, ott néha kicsit elragadta az írónőt a hév, én meg legszívesebben rohantam volna a felmosóvödörért. Azért félreértés ne essék, ezeket teljesen megbocsátottam Gregory -nak, mert a többi rész tökéletesen élvezetes volt, és kellően realista, midenféle giccs és szirup nélkül.

Szóval, összességében végül is jó könyv ez, jó kis kikapcsolós könyv: intrikával, hatalomvággyal tele; egy olyan világról, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Ja, és 2008-ban filmvászonra vitték a regényt Justin Chadwick rendezésében, Mary Boleyn szerepében Scarlett Johansson, Anna szerepében pedig Natalie Portman - a regényhez képest elég sok mindent változtattak rajta, de alapvetően rendben van, Natalie Portman szerintem remekel Boleyn Anna szerepében - én legalábbis valahogy így képzeltem el őt. Ha van időtök, nézzétek meg (ha még nem tettétek)!

Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám:716
Eredeti ár: 3890 Ft
Kiadó: Palatinus

képek:
1. Mary Boleyn portréja
2. Anne Boleyn portréja
3. részlet a filmből

The Triwizard Tournament

J. K. Rowling: Harry Potter and the Goblet of Fire

Még ma is emlékszem arra az érzésre, amikor először befejeztem a negyedik részt, és még sehol nem volt a láthatáron a folytatás. Arra gondoltam akkor, hogy ez mekkora szívás, hogy pont itt ér véget, és reménykedtem benne, hogy igen, Rowling folytatni fogja a sorozatot, és magyarul is meg fog jelenni, és nem fognak a kiadók elfeledkezni erről a sorozatról. S amíg vártam a folytatásra, még jó párszor kiolvastam a meglevő négy kötetet, és találgattam, hogy vajon mi fog ezután történni...

Szóval, nagy események kezdődnek a varázsvilágban: Harry és barátai a nyári szünetben ellátogatnak a Kviddics Világkupára, ahol végül a Halálfalók is tiszteletüket teszik, és egy jó kis felfordulást csinálnak a finish után. Majd a Roxfort is egy hasonlóan nagyszabású esemény helyszínéül fog szolgálni - igaz, a Halálfalók bulija nélkül - , ugyanis a nemzetközi varázslóiskolák közötti versengést, a Trimágus Tusát fogják itt rendezni, ami egy kicsit megkavarja a tanév szokásos menetrendjét. Ahogy az lenni szokott, Harry ismét az események sűrűjébe kerül - ismét nem saját akaratából -, hiszen a Tűz Serlege őt is a versenyzők közé választotta. Már csak az a kérdés: ki tette bele Harry nevét a Serlegbe? És mi volt ezzel a célja?

Rowling első hosszabb regénye már jóval sötétebb hangulatú az előzőeknél, hiszen már az első oldalakon felbukkan a Sötét Nagyúr, tanúi lehetünk egy gyilkosságnak, Halálfalók teszik tönkre a Kviddics Világkupa grandiózus eseményét, és ez a továbbiakban csak fokozódik. Hogy őszinte legyek, nagyon örülök, hogy Rowling a harmadik résztől szakított az első két rész felépítésével, és elkezdte a történetet egy olyan irányba terelni, ami nem a megszokott panelelemekből áll - szerintem igazából ezzel a kötettel érkezik el a sorozat ahhoz a fordulóponthoz, amitől annyira zseniális lesz ez az egész.

Krimiként még mindig remekül funkcionál ez a kötet is. A vége tudatában igyekeztem most úgy olvasni a regényt, hogy vajon, ha eléggé figyelmes az olvasó, képes-e rájönni, hogy ki áll ennek az egésznek a hátterében (persze, Voldemortot leszámítva). Nos, tényleg voltak apró jelek, amikből esetleg sejteni lehetett ki a hunyó, de ha esetleg ez valakiben mégis megfogalmazódott, Rowling rögtön véget is vetett minden ilyesfajta találgatásnak egy hihetetlenül ügyes húzással, amit aztán egy olvasó se kérdőjelezhetne meg, és így sikeresen el is terelte a gyanút. Hiába, Rowling szerintem egy nagyon jó manipulátor! Úgy irányítja az olvasója figyelmét, ahogy csak akarja, hogy aztán a végén egy triplacsavarral mégis meglepje, és akkor az emberlánya csak pislog, mint borjú az új kapura.

S persze, a fantáziája továbbra is dicséretet érdemel: ahogy mélyíti, tágítja az általa kitalált varázsvilágot, én egyre jobban beleszerelmesedem. Olyan jól kitaláltak itt a dolgok, hogy a ki tudja hanyadik újraolvasás után is csak ámulok és bámulok. A legeslegkedvencebbem a merengő, amely képes tárolni az emlékeket, és segítségével az ember bármikor belemerülhet a múltba. itt kicsi spoiler következik: s igazából az a jelenet volt a legárulkodóbb a belső ellenség kilétéről, mikor Harry alámerült Dumbledore emlékeibe, aki az általa gyanúsítottakról helyezett bele egy-egy kulcsfontosságú emléket, s köztük volt a kérdéses személy is. Valószínűleg csak a "hogyan?" kérdésre nem tudta a választ, bár lehet, hogy Piton mégis meglátta őt a Tekergők Térképén, és már tudták ki a hunyó, tényleg csak arra vártak, hogy mi fog ebből kisülni. Spoiler vége

A külföldi varázslóiskolák is a kedvenceim voltak, örültem, hogy a varázsvilágot igyekszik még jobban kitágítani. Bár, azt kicsit nehezményeztem, hogy a Beauxbatons és a Durmstrang kicsit olyan hatást keltett, mintha az ott tanuló diákok csupán egy alapvető tulajdonságnak lennének alárendelve, akárcsak a Roxfortban a négy ház tanulói... ez igazából csak azért zavart egy picit, mert így ebből az egészből az jött le nekem, hogy a Roxfort sokkal különbözőbb egyéniségeknek ad otthont, míg a másik két iskola ezzel ellentétben túl egyszerű, kevésbé színes. Ez persze, a Roxfort szempontjából nem baj, csak a másik két iskolát is lehetett volna kicsit összetettebbnek ábrázolni. És azt is sajnálom, hogy a további részekben már nem kapnak szerepet.
Viszont, ahogy a külföldi akcentust belevitte a szövegbe! Na, az teljesen levett a lábamról. Igaz, hogy a Durmstrangosok bolgárok, de mégis tipikusan azokat a kiejtési hibákat követik el, amikre mi magyarok is hajlamosak vagyunk (pl. a 'w' v-nek ejtése etc.) Szóval Krum megszólalásait hihetetlen élvezettel olvastam, de Fleur és Madame Maxime -éit is, mert nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartottam.

Harry -t viszont továbbra sem tartom nagyra, nem szeretem, hogy ennyire buta és lusta is. Olykor annyira alapvető és nyilvánvaló dolgokra képtelen rájönni, amitől néha az ember már a fejét fogja. megint egy kis spoiler: Erre nagyon jó példa az a jelenet, mikor Cedric azt tanácsolja Harry-nek, hogy a tojást a prefektusi fürdőben nyissa ki, és akkor rá fog jönni a feladatra. Harry engedelmeskedik is, viszont nem fordul meg abban a csöppnyi agyacskájában, hogyha már egy fürdőben kell kinyitnia a tojást, akkor ez azt jelenti, hogy a víz alatt kéne tennie? Különben akár a folyosón is kinyithatná... vagy azt gondolta, hogy a prefektusi fürdőnek varázsereje van? spoiler vége De nem búsulok miatta, szerencsére rengeteg olyan szereplő akad, aki képes nálam ellensúlyozni Harry hülyeségeit. Csak gondoltam, ezt közlöm, hogy még mindig nem a szívem csücske (és tudom, a további kötetekben pedig még úgyse lesz az)

Mindent összevetve, továbbra is imádom, és újra el vagyok bűvölve. Nem hiába kedvenc könyv.

képek forrása:
1. craibea.tumblr. com (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)
2. hp-lexicon.org (a kép Mary GrandPre munkáját dicséri)

Az olvasás 7 hete - Hetedik hét

Igazából, sose gondoltam bele, hogy esetleg a könyvek kiválasztásában szerepet játszana az, hogy milyen hónapot is írunk - pedig de. Nem valami radikális dologra kell gondolni, inkább csupán arra, hogy nyári hónapokban szívesebben olvasok könnyed könyveket: amik megnevettetnek, elszórakoztatnak. Ez annak köszönhető szerintem, hogy nyáron mivel legtöbbször iszonyatosan meleg van, és én ettől csak szenvedni tudok a panelkatlanban (hiába van klímánk, azért az sem mehet mindig, mert égbeszökő lenne a villanyszámlánk), ezért nincs türelmem a súlyosabb könyvekhez (sőt, őszintén bevallom, mikor olyan nagyon-nagyon, de olyan igazán meleg van, úgy abszolúte a könyvekhez sincs türelmem, ilyenkor csak látványosan szenvedek).
Ősz végén, tél elején, mikor már nagyon várom az első hóesést, szeretek olyan történeteket keresni, amelyekben tombol a zimankó - így egyre jobban várom a havat. Például tavaly a Crowfield átka volt a hóesést váró könyvem. Meg általában télen szoktak lekerülni a polcomról a kicsit komolyabb, kicsit fajsúlyosabb könyveim is, amiket nagyon szívesen olvasok egy haaatalmas bögre forró tea mellett, takaróba beburkolózva, és így elmélkedem a dolgokról nagy sóhajtások közepette. Na jó, nem is. Nem szoktam sóhajtozni.

Hogy miképp változtak az olvasási szokásaim, erre nem igazán tudnék válaszolni... Borzalmas a memóriám (bár, azt hiszem, ezt már párszor leírtam... mondom én, hogy borzalmas) . Viszont azt bizton elmondhatom, hogy régen sose volt olyan, hogy egyszerre több könyvet olvastam volna, nem is igazán tudtam elképzelni a dolgot, hogy hogyan is lehetséges féllábbal az egyik világban lenni, féllábbal meg a másikban... Szerettem, ha teljes egészemben kizárólag egy történet rabja vagyok, egészen a végéig. Aztán, hogy mégis hogyan is történt, hogy mainapság már kettő-három, sőt szélsőséges esetekben akár négy-öt-hat-hét könyvet is olvasok egyszerre, fogalmam sincs. Egyszer csak így találtam magam. Néha szeretem, de mostanában inkább elegem van ebből, és szeretnék visszatérni az egyszerre-csak-egy-könyv dologhoz, amit reményeim szerint a mostani megkezdett olvasmányaim befejeztével meg is fogok valósítani.

S hogy hol szeretek olvasni? Leginkább itthon az ágyamban a paMacskáimmal körülvéve, hason fekve vagy ülőhelyzetben - bár, eléggé mozgékony vagyok, így sose tudok félóránál tovább megmaradni egy pozícióban, muszáj változtatnom a testhelyzetemet: felhúzom a lábam, hátamra fekszem, felülök, majd megint hasra fekszem, keresztbe fekszem az ágyon és így tovább, és így tovább.... Olykor két-három óra is eltelik, mire sikerül megtalálnom egy közel tökéletes helyzetet, ami aztán azt eredményezi, hogy elalszom, mert annyira tökéletes. Nehéz a bányászok élete, én mondom!
De az olvasós fotelemben is szeretem eltölteni az időt a könyveim társaságában, elvégre, ha már ez a neve, akkor csakis ilyen célokra való. Ez egy kagylóformájú rattan fotel, ami irtózatosan kényelmes - sajnos elég görbén ülök, sehogy se sikerült megtanulnom a helyes testtartást, amiből következik, hogy a sok üléstől általában meg is fájdul a hátam. De ezt a fotelt mintha csak nekem találták volna ki: tökéletesen követi a hátam vonalát, így akár órákat is eltölthetek benne, mégsem fájdul meg. (fizetett hirdetésünket olvashatták)
De azért néha szoktam trolin, buszon, villamoson is olvasni. Mondjuk ott néha bezavarnak bizonyos hanghatások - pl. hangosan nevetgélő tinilányok, kiabáló kismamák, ordító gyerekek, zsémbeskedő idősek... szóval, számomra ott nem volt mindig leányálom az olvasás, olykor igazi kihívásnak éreztem. Hiába, nem igazán szeretem a háttérzajokat. Én inkább amolyan otthon-olvasós típus vagyok, azt hiszem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete elnevezésű esemény keretében született, melynek kitörpölője Andiamo volt. Köszönöm, hogy részt vehettem! És a szervezésért pedig külön köszönet illeti a Nagyfőnököt!
*taps*
*balra el*

Toodle-oo, Jeeves!

P. G. Wodehouse: Halihó, Jeeves!

Wodehouse ismét levett a lábamról már valahol az első fejezet közepén. Hihetetlen, hogy mennyire imádom ezt a kissé beképzelt, és ügyefogyott Bertie Wooster -t, és a nagy komoly álarca mögött nagyon is huncut inasát, Jeeves -t. És ezzel a vallomással most jól belecsaptam a lecsóba, amit kivételesen nem is bánok, mert szó mi szó, ennyi a lényeg: imádom, és zseniális, és szeretnék még olvasni tőle.

Szóval, ha jó az emlékezetem - bár, erre ne vegyetek mérget - ez A Sorozat - igen, nálam így nagybetűvel - első darabjaként ismeretes, de elárulom Nektek (mármint azoknak, akik ezt még nem tudják/nem ismerik), hogy nem egy olyan tipikus sorozat-elsővel van dolgunk - ami azt jelenti, hogy nem itt kezdődik el Minden. Nyugodt szívvel kezdhetjük az ötödik kötettel, hogy aztán az elsővel folytassuk; esetleg a másodikkal is kezdhetjük, majd kézbe vehetjük utána a negyediket, vagy bármilyen más kombináció megengedett, az élményből nem von le semmit a kaotikusság. Zárójel vége.

Bertie olyan kalandokba keveredik ebben a kötetben Agatha nénikéjének, Bingo nevezetű barátjának és a két rosszcsont unokaöccsének hála, hogy kénytelen amolyan romantikus bestselllerek női írójának kiadnia magát, lesz itt pár meghiúsult házassági kísérlet is, vagy például fogadásokat is kötnek a vidéken unatkozó előkelőségek a falusi tiszteletesek prédikációinak hosszúságára vonatkozóan, igazán szép összegeket feltéve egy-egy tippre, bundázások a vidéki úri mulatságokon, az álszakállas csínytevések sem maradhatnak ki, és pár szerelmi affért is el kell simítania - de mire menne Bertie a fantasztikusan eszes inasa nélkül?

Volt itt hangos hahotázás, kacarászás, kuncogás és minden ehhez hasonló, ami csak szem-szájnak ingere - csak semmi komolyság. És végül is, ezért imádom én annyira ezeket a könyveket: kiváló helyzetkomikumok és nyelvi brillírozás, eszméletlenül jó karakterek mind kivétel nélkül megtalálhatóak bennük. Bár, a narráció most nem volt annyira frenetikus, mint a Megőrült, Jeeves? című kötetben, azt egy csöppet jobban sikerültnek éreztem, de mindegy is, mert ettől függetlenül még annyi más szeretni való dolog volt benne, hogy nyugodt szívvel hunytam szemet felette. Jó volt elővenni ezt a könyvet azokon a napokon, amikor mindenből elegem volt, és az egész világot a hátam közepére kívántam.
Wodehouse olyan nekem, mint Bertie -nek Jeeves: úgy tekintek rá, mint szellemi vezetőre, filozófusra és barátra. Még akkor is (vagy pont ezért), ha nem olyan mélyenszántó, mint egy Heidegger vagy egy Paul de Man tanulmány. Ez "csak" humor - de ez a "csak" olykor sokkal, de sokkal többet ad, mint a világ legfrenetikusabb gondolatai a nagy világmindenségről meg ilyesmikről.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: The Inimitable Jeeves
Fordította: Bakó
Oldalszám: 253
Eredeti ár: 1890 Ft

Az olvasás 7 hete - Hatodik hét

Tartozom egy vallomással: az általános iskolai irodalom órákat végigunatkoztam, annak ellenére, hogy a tanító néni igazán kedves és mosolygós hölgy volt, és én voltam az egyik kis kedvence (no, hát ez nem dicsekvés, csak egy picit .-) ): folyton versenyekre kellett járnom - akár akartam, akár nem - , sőt egyszer mikor hármasra írtam az egyik témazárómat (ó, micsoda emlék! Még ma is emlékszem arra a szomorú napra, amikor kikaptam a kijavított dolgozatomat... ) , stikában megengedte nekem, hogy javítsak, és szemet hunyt a rossz jegy fölött - értsd: nem került bele a naplóba. Szóval, igazán szerencsés voltam, de mégsem élveztem sem a nyelvtan- , sem az irodalomórákat. Egyszerűen dögunalmasnak tartottam, hogy az olvasókönyvben levő olvasmányainkat 45 percen keresztül hangosan fel kellett olvasnunk, méghozzá annyiszor, hogy a tanév végére kívülről fújtam az olvasókönyvet. Egyszerűen semmi kreativitás nem volt közel s távol... S aztán még ott voltak a kötelező olvasmányok. Már akkor is lázadó voltam olyan tekintetben, hogy egyszerűen ki nem állhattam, ha valamit muszáj. Olyankor előtört belőlem a csakazértsem. Persze, hol volt ekkor még a tinédzserkor, szóval néhány átsírt éjszaka után az eminens tanuló énem mégiscsak győzött. Elolvastam a kötelezőket, egyetlen rossz szó nélkül, sőt még élveztem is.

De tudjátok, már akkor úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező olvasmány -dologgal... Minden hónapra megvolt a kötelező adag, hogy mennyit kell elolvasni A két Lottiból, a Lassie-ből stb. - amit persze sose tudtam betartani, mert mindig valami tök izgi résznél ért véget a havi apanázs, így igazából jóval hamarabb elolvastam a könyveket, mint kellett volna. Na, de nem is az adagokkal volt igazából a gond, hanem ami ezután következett... szóval miután elolvastuk az az évi kötelezőt, egy hihetetlenül fantáziátlan fogalmazást kellett írni, és kb. minden évben az alábbi címek közül választhattunk: Képzeld el, hogy Te vagy XY szereplő, meséld el a történetedet! vagy: Írj jellemzést XY szereplőről! Jaj, hogy uuuuuuuuutáltam ezeket! Semmi kihívás, semmi élvezet nem volt bennük... És kb. a dolgozatok megírásában ki is merült az olvasmány feldolgozása. Néha még a filmeket is megnéztük a nyári szünet előtti utolsó irodalomórán. Fúúúú.... Őszintén szólva, igazából nem is csodálkozom azon, hogy az osztálytársaim nagy része nem szeretett olvasni ( a jelenről nem tudok nyilatkozni, de azért remélem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan rátaláltak az olvasás csodáira).

Először is egy alapos módszerváltásra lenne szükség szerintem, melynek egyik fő célkitűzése lenne, hogy élvezetessé tegyék az olvasmányok feldolgozását. (Bár, ha jól sejtem ez nem csupán a tanító nénik kreativitásán múlik, hiszen bizonyos dolgokban az ő kezük is meg van kötve) Az irodalom a fantázia és a kreativitás birodalma, s az irodalomóráknak ezt kéne visszatükrözniük már általános iskolában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez jóval nagyobb munkával járna a pedagógusok részéről, de szerintem hamar megtérülne a befektetés. Legalábbis én szeretnék ebben hinni.

A másik dolog, amit előttem is jó néhányan elmondtak: maguk a kötelezők. Szerény személyem még az alsó tagozatos olvasmányokkal totálisan meg volt elégedve, de a felső tagozatos kötelezők... hát... erről mindig eszembe jutnak azok a délutánok, amikor sűrűn záporozó könnyek között hajoltam az Egri csillagok fölé, és olvastam.... közben folyton néztem az órát, és számoltam vissza a perceket, hogy még mennyi van hátra Édesanyám által szigorúan kiszabott vasárnap délutáni olvasási időmből (Ez azért kellett, mert máskülönben le nem ültem volna olvasni azt a könyvet. Nem én!)... és ez így ment végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokon keresztül. Az Egri csillagok volt életem első borzalmas könyvélménye, és az volt benne a legrosszabb, hogy nem hagyhattam félbe, muszáj volt végigolvasnom... Higgyétek el nekem, ez embertelen volt! Azon az ominózus nyáron nem is vettem könyvet a kezembe... Hogy ezen a sokkon mégis túllendültem az kizárólag a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhető, akik imádtak/imádnak olvasni. Így pár hónapi "gyógyulás" után visszatértem az olvasás birodalmába. Most, hogy belegondolok: mekkora mákom volt/van!

Kicsit elkanyarodtam a témától... szóval, azt szerettem volna írni, hogy a kötelező olvasmányok listáján változtatni kéne. Az általános iskolai irodalomórának véleményem szerint az lenne a feladata, hogy 1. megtanítson olvasni 2. megtanítson szöveget érteni 3. megszerettesse az olvasást. Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc mind-mind Nagy Írók, de: nem feltétlen alkalmasak arra, hogy egy kisgyermekkel megszerettessék az olvasást. Hogy miért is? A történeteik ritmusa túl lassú ahhoz, hogy a mai rohanó világban élő gyerekek információéhségét kielégíthessék. A másik dolog: ezek a világok, történetek annyira távol állnak a mai gyerekek érdeklődési körétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezekhez a művekhez érni kell. S ezt tapasztalatból mondom: Jókait én egyetemi éveim alatt szerettem meg: huszonegy évesen már képes voltam értékelni (mit értékelni, egyszerűen odáig voltam) híres-hírhedt tájleírásait is, egyszerűen elvesztem a regényeiben, szinte ittam a szavait (pedig általános iskolásként meg gimisként is módszeresen átlapoztam a nem szorosan a cselekményhez tartozó leírásokat, egyszerűen az őrületbe kergetett vele).

Az igazán élvezetes, igényes ifjúsági (és valóban ifjúsági, nem pedig annak kikiáltott) regények listája - ezt is írták már előttem páran, és én mélységesen egyetértek - igazán fantasztikus ötlet. Jó lenne, ha a tanuló saját érdeklődési körének, ízlésének megfelelően választhatná ki az olvasmányát az adott tanévben a pedagógus által összeállított listából... szerintem sokkal murisabb lenne így a dolog, és esetleg az év végén élménybeszámolót is tarthatna olvasmányélményéből, hátha ettől a többi diáknak is kedve szottyan a nyáron elolvasni a könyvet.

Igazából, a középiskolai irodalomóráim már sokkal jobbak voltak: nagyon fiatal tanárnőnk volt, nem az a naivan lelkes fajta, inkább az a komoly-de kreatív példány. Az órái alatt úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világirodalom hatalmas, színes és csodás könyve. Imádtam, hogy egy csomó érdekességet belevitt az órákba, az életrajzoknál sose felejtett el egy-egy korabeli szóbeszédet megemlíteni "Irodalmi Pletykarovat" címszó alatt (ez a személyes kedvencem volt). Rengeteg képet és egyéb szemléltetőeszközt hozott be az órákra, az irodalmi irányok változásainak miértjeit nem bemagoltatta velünk, hanem igyekezett, hogy logikus gondolkodással saját magunk jöjjünk rá a következményekre és az okokra is, továbbá fontos dolognak tartotta azt is, hogy az adott kor történelmével is tisztában legyünk, és ez szintén frenetikus volt, mert így megtapasztalhattuk, hogy a különböző órák tananyagai igenis összefüggnek, és hihetetlenül jó érzést adott, amikor egy az egyben láttuk a dolgokat. Ó, de még mennyire!

Bár, angol-német, és nem pedig humán tagozatosok voltunk, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gimis tananyag nagy részét ne a tankönyvből, hanem egyenesen az adott irodalmi művön keresztül tapasztalhassuk meg. Persze, ezzel nem aratott mindig osztatlan sikert, sokszor panaszkodtunk, hogy nyelvtagozatos létünkre a humánosoknál háromszor (olykor négyszer) több kötelező olvasmányunk van egy évben. Én személy szerint nem is a kötelezők számától voltam felháborodva, inkább a visszakérdező dolgozatoktól... komoly, de kreatív tanárnőnk igyekezett kikerülni azt a problémát, hogy egyesek esetleg a Kötelezők röviden híres-neves könnyebb utat választanák, ezért a számon kérő dolgozatokban olyan kérdéseket tett fel, amikre csak az tudott válaszolni, aki valóban elolvasta az adott könyvet (vagy még az sem... :-) így írtam a Hamletből kettes dolgozatot). Minden ilyen számon kérő óra előtti szünetbe az alábbihoz hasonló párbeszédektől zengett az egész osztály:
- Te, milyen illatot érzett Anna, mikor először belépett Vizyék lakásába?
- Várj, mindjárt megnézem, felírtam a füzetembe....

Szóval, igen... ez nem volt a szívem csücske. De végül is túléltem, és a magyar szakon kötöttem ki, olyan olvasmányokkal a hátam mögött, amelyek jolly joker -nek bizonyultak nem is egyszer az irodalomtörténeti vizsgákra való felkészüléseim folyamán.
Megtanított még arra is, hogy miképp rakjak össze egy jól felépített, épkézláb feleletet; hogyan lehet feltűnésmentesen elterelni a témát az olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs, és tényleg olyan lexikális tudást adott, amit még az egyetemi éveim során is vígan felhasználhattam.
Szóval, köszönöm Tanárnő! Mindent nagyon köszönök!


A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény keretében született, kitörpölője: Andiamo.

(képek forrásai:
jaj, gyerekek! Fogalmam sincs, fáradt vagyok... a weheartit.com -ról szedtem le őket még vagy ezer évvel ezelőtt, pontosabb linket nem tudok adni. De majd a jövő héten megkeresem a pontos helyüket, és kiírom, cserkészbecsületszó! )

Hány békát kell megcsókolni hát?

Victoria Clayton: Hol késel, hercegem?

Már megint egy olyan könyv került az utamba, ami már a borítójával megvett kilóra - aztán mikor elolvastam a fülszövegét, már biztos voltam, hogy én nagyon szeretném elolvasni ezt a könyvet. A balett világa már kicsi koromtól kezdve nagyon érdekel, mindig is imádtam nézni azokat a kecses, hajlékony táncosnőket, akik a gravitációval dacolva szinte repülnek a színpadon a csodálatosan szépséges ruháikban. Ezért mikor első osztályos lettem, édesanyám beíratott egy balett-szakkörre (na, jó - igazából azért is íratott be, mert a zenéhez túl botfülem volt/van, így a zeneiskola már helyből ki volt lőve, és hát kellett valami szakkör féleség) , amit hihetetlenül imádtam, még olyan cuki balettcipőm is volt, de tütüt sajnos nem kaptam - bár, sajnos a szakkör csak egy évig működött, utána már nem indították a túl kevés jelentkező miatt. Ez egy pici kisváros volt, na. (habár, nem hiszem, hogy valaha is hivatásos balett-táncos lehettem volna, de azért jó hinni, hogy csak ezen múlt :-D )

No, de a könyvről: szóval, adott nekünk egy hihetetlenül ügyes, becsvágyó táncosnő, Marigold Savage (hú, még a neve is olyan balettos, ugye?), aki előrébb jutása érdekében hagyja, hogy a balett társulat vezetője kikezdjen vele - nem az a "romantikus, vörös rózsát dobálós" kapcsolat ez, hanem olyan "feküdj az íróasztalra, most rögtön" féle szigorúan testi kapcsolat. Szóval, értitek. És ez így megy ki tudja mióta, és így is menne ki tudja meddig, ha Marigold az egyik próbán el nem törné a bokáját - emiatt kénytelen egy kis kényszerszabadságra menni harapós nyula, Siggy társaságában. És hát hová is mehetne, mint vidéken élő szüleihez. És ha már vidék meg szülők, meg gyermekkor, akkor hamarosan színre lép a régi plátói szerelem, Rafe személyében is. Ám azóta már sok év telt el, és most nagyon úgy tűnik, hogy már nem olyan egyoldalú a vonzalom. Vajon Rafe lesz az Igazi? Vagy a balett társulat vezetője pálforduláson megy át, és rájön: komoly érzelmeket táplál Marigold iránt? Vagy van még valaki a háttérben?

Tudom, tudom: ez most nem valami meggyőző, ugye? De egyébként megnyugtatásul mondom, hogy ez nem olyan "szeret-nem szeret" meg "jaj, Jose Armando" típusú regény. Igaz, hogy elsősorban romantikus, de tényleg nem szirupos történet - de természetesen, nem is az a nagy volumenű szerelmi eposz, inkább csak olyan, olyan... na, szóval olyan könnyed, romantikus történet, amit én még a totálisan emészthető kategóriába sorolok. (Egy fia nyálas mondat sincs benne - legalábbis, ha jól emlékszem, én nem találtam.)

Az elején kicsit szoknunk kellett egymást - most vagy az van, hogy én nem voltam megfelelő hangulatban, vagy tényleg ilyen a könyv első akárhányszáz oldala - de az elejét hidegnek, didergősnek éreztem. Tudjátok, ahol nincs semmi melegség, vagy csupán egy jó szó - inkább minden és mindenki rideg. Talán egy fűtetlen táncteremhez tudnám hasonlítani, ahol nincs semmi dekoráció, csak a parketta és a tükör van, a világítás is csupán pislákol; ahol a táncosok keményen összpontosítanak, hogy elérhessék a koreográfus által megkívánt tökéletességet, és ő pedig mégis csak a hibáikat emlegeti (rosszul tartod a kezed, nem elég kifejező az arcod), ha valamit jól csinálnak az említésre sem méltó.

Persze, a történet előrehaladtával sem éreztem változást a "fűtetlen táncterem" hangulatban, de valamit mégis felfedeztem benne, ami enyhíteni tudta ezt a sok ridegséget, és ez pedig a humor volt. Lehetséges, hogy a könyv első részében is fellelhetők ilyen poénok, de valószínű túlságosan dideregtem ahhoz, hogy észrevegyem őket.

Igazából, romantikus regénynek tényleg fura - nem tudom, hogy ezt jó vagy rossz értelemben mondjam. De a balettet és a Siggy névre hallgató nyuszit viszont imádtam, és így a történet megítélése is pozitív irányba mozdul nálam. Oké, voltak szemkerekítő meg dühítő részek is - néha csak pislogtam, mint borjú az új kapura, bár, azt hiszem, hogy az első néhány fejezet után egyébként is tisztába jön az olvasó azzal a ténnyel, hogy itt bizony nincs csillám, flitter meg vattacukor...



Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: A Girls' Guide to Kissing Frogs
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 704
Eredeti ár: 3499 Ft

képek forrása:
1. iamamonsterandyouloveme.tumblr.com
2. coccinellex3.tumblr.com

Az olvasás 7 hete - Ötödik hét

Ha jobban belegondolok, minden könyv hat rám valamilyen szinten - van, amelyik jobban, és van, amelyik kevésbé. Igazából nem a könyv színvonalán múlik legtöbbször, hogy a két lehetőség közül melyik következik be: hanem inkább attól, hogy vajon mennyire képes válaszolni életem aktuális Nagy Kérdéseire (mert ilyen is mindig van ám :-) ), mennyire passzol az adott hangulatomhoz, és hát úgy egyáltalán a lelkivilágomhoz. Bár, erre az egészre tuti recept nincs, olyan is volt már, hogy csak úgy megtörtént a nagy egymásra találás.

Ha az utcán nekem szegeznék azt a kérést, hogy mondjak egy könyvet, ami megváltoztatott valamilyen szinten (tudom, tudom - ez elég szélsőséges példa, nem valószínű, hogy bárki letámadna ezzel, de tegyük fel), kapásból a Harry Potter-sorozatot mondanám. Tudom, kicsit unalmas válasz, de tényleg így van. A Bölcsek köve volt életem első olyan könyve, ami miatt képtelen voltam aludni éjszaka, mert annyira érdekelt, hogy mi lesz a vége. És emlékezetem szerint ez volt az első olyan könyv, amiért rajongtam, méghozzá annyira, hogy amint elolvastam a negyedik kötetet, rögtön újra kezembe vettem az elsőt (mert akkor még csak az első négy kötet volt kapható magyarul, és még a megfilmesítés is jó pár évet váratott magára), és ez így ment nem is tudom meddig...

Természetesen, A Gyűrűk Ura sem maradhat ki a sorból, hiszen ez a trilógia volt rajongásom következő tárgya, ekkor már olyan tizenhat éves lehettem. Teljesen rabul ejtett a világa, egyszerűen imádtam. Ahogy Tolkien -t is. Ennek a hatására vettem kezembe életem legfurább olvasmányát: egy Magyar-finn szótárt. Igen, az elejétől a végéig... és a szépen hangzó szavakat kijegyzeteltem egy kis füzetkébe.

A másik Jane Austen: Büszkeség és balítélet című regénye volt - nem emlékszem pontosan hány éves is lehettem, mikor először elolvastam, de valószínűsítem, hogy gimis éveimben történt. Mr. Darcy volt az első regényhős, aki megdobogtatta a szívemet - pedig nem voltam soha az a fajta tini, aki folyton plátói szerelembe esik egy énekes, színész, akrobata, tigrisszelídítő és még ki tudja milyen híres ember miatt. Azért bevallom, örülök, hogy Mr. Darcy -ra esett a választásom.

Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is valamilyen szinten ebbe a kategóriába sorolható. A gimiben a Hamleten és a Rómeó és Júlián már réges-rég túl voltunk ekkor, és egyik sem lett a szívem csücske - valahogy nem ragadtak magukkal. Aztán egy nyári estén leemeltem Anyu polcáról a Szentivánéji álmot (nem is tudom már milyen indíttatásból...), és rájöttem - szeretem a drámákat, és Shakespeare -t is. Azon a nyáron végigolvastam az otthon fellelhető valamennyi Shakespeare -kötetet (vagyis az életmű elég nagy százalékát), de a Szentivánéji álom mindig is az örök kedvencem marad. Imádtam betanulni az általam kiválasztott dialógusokat, monológokat - és bár nincs színészi tehetségem, de a hálószobám magányában a cicánknak tartott előadásaimkor mégis azt éreztem, hogy talán van. (de nem, egyébként nincs.)

Igaz, hogy Vámos Miklós Apák könyve című regényét alig pár hónapja olvastam, de érzem, hogy megmozdított bennem valamit. A családi anekdoták, az ősök tisztelete, a tudat, hogy honnan is jöttünk - mind-mind nagyon fontos része az életemnek, és ezt nagyrészt Édesapámnak és Nagypapámnak köszönhetem, akik soha nem fogynak ki az izgalmas és érdekes történetekből, mindig van mit elmondaniuk egy-egy családi összejövetel alatt. S Vámos Miklós könyve mintha ezt az egészet igazolta volna előttem: ha nem ismerjük a múltunkat, mégis honnan tudnánk merre tartunk?

Ám a legnagyobb tanítómesterem, és egyben egyetlen papír-barátnőm nem más, mint Anne Shirley. Hajlamos vagyok olykor a pesszimizmusra (na, jó... nem olykor, szinte mindig), ám Anne megtanított arra, hogy bármilyen apró, hétköznapi dologban is megtalálhatjuk azt a csodát, amire a lelkünknek szüksége van, és ekkor máris könnyebb hinni önmagunkban, és úgy általában mindenben. S legyen bármennyire is kegyetlen a hozzánk az élet, ha tág teret engedünk a fantáziánknak - szárnyalhatunk. Egészen a végtelenségig.



A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született, melynek találékony kiötlője Andiamo.

Különös ismertetőjele: nincs

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele: nincs

Ismét egy Kosáryné könyv, ami meggyőzött arról, hogy én bizony imádom az írónőt, és most már arra az elhatározásra jutottam, hogy minden fellelhető regényét el szeretném olvasni. Vagyis nem is szeretném... akarom!

A Különös ismertetőjele: nincs című regényére nagyon találóan illik az elfeledett jelző, hiszen első, 1941-es megjelenése óta csak tél volt és csend, és hó és halál. Most 2011-ben, hetven év elteltével jutott el a második kiadásig. Teljes az értetlenségem: miért? Hiszen, ez (is) egy hihetetlenül jó regénye - nekem még a Porszem a napsugárban -nál is jobban tetszett.

A regény fő témáját talán a cselédsorsban lehetne meghatározni, bár itt nem annyira tragikusan jelenik meg, mint Kosztolányi Dezső mindenki által jól ismert Édes Annájában. Itt a legfőbb kérdés, hogy vajon áthidalhatók-e a társadalmi különbségek, vajon képes-e a cseléd egy család jó barátjává válni, vagy csupán láthatatlan alkalmazottként járhat-kelhet a házban? S vajon a családtagok képesek-e rádöbbenni arra, hogy alkalmazottuknak ugyanúgy vannak érzései, gondolatai, akárcsak nekik?

Juszti, a falusi, okos kisiskolás lány ígéretes jövő elé néz: akár még tanító kisasszony is lehet belőle. Ám egy sajnálatos esemény miatt kénytelen eldobni magától ezt a lehetőséget, és cselédnek áll. Hiába végzi jól a munkáját, az otthoni gondok mégsem oldódnak meg - sőt... bekövetkezik a tragédia. Juszti összetörten, reményvesztetten ismét beáll cselédnek, és most már véglegesen maga mögött hagyja az otthonát. Végre egy olyan családhoz kerül, ahol nem kiabálnak vele folyton - s ez egyelőre bőven elég neki. A hónapok, évek múlásával igyekszik mindent megtenni munkaadóiért, sokszor olyasmiket is, ami nincs benne a munkaköri leírásában.

Az írónő ismét női szemmel láttatja a világ dolgait, a családi életet és a szerelmet. A nőalakok finom érzékenységgel megrajzoltak: erőteljesek, hangsúlyosak, cselekedeteik érthetőek; míg a férfiak inkább a háttérben húzódnak meg: nem látunk bele úgy a gondolataikba, és a reakcióik sincsenek annyira megmagyarázva, mint női társaiknál. A Porszem a napsugárban című regénnyel ellentétben itt a házasság már nincs olyan árnyaltan bemutatva, nem érezhetők azok az apró lelki rezdülések - itt csupán fekete és fehér van. Ám ezt mégsem érezzük hiányosságnak, hiszen nem is ez a regény fő témája - maga a házasság egy elég periférikus téma itt, maximum a kiházasítás bírhat nagyobb hangsúllyal.

Komoly kérdések, problémák kerülnek elő ebben a regényben, úgymint az álmok feladása, hogy vajon mi az, amiért képesek vagyunk feladni őket? S vajon milyen következményekkel jár ez az életünkre nézve? De a kemény, megterhelő munka, és a családi problémák is előtérbe kerülnek, mint az alkoholizmus, az egymásra oda nem figyelés, a következetlen nevelés. A regény olykor könnyed hangvétele, humoros helyzetei enyhítik a téma súlyosságát, ennek köszönhető, hogy nem érezzük úgy, hogy ránk telepednének a nehézségek.

Mind jellemrajzai, mind stílusa tekintetében zseniálisan megírt regény, ami kiváló kikapcsolódást nyújt, miközben felidéződik előttünk a '30-as évek Magyarországának hangulata. Ahogy elolvastam az utolsó sort, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez valóban egy méltatlanul elfeledett könyv - megérdemli a figyelmünket.

"...ametiszt-emlékezés csak az enyém."

Emily Dickinson válogatott írásai

Jó érzés, amikor az ember megtalálja azt a költőt, akinek a versei valóban a szívéhez szólnak. Persze, eddig is voltak kedvenc verseim, de egyiknél sem éreztem azt a különös, furcsa érzést, amit Emily Dickinson verseinek olvasása közben. Hogy igazából mi is ez, megmagyarázni nem tudom. De most rajongok.

Az elmúlt közel egy hétben többször is elővettem verseskötetét: először egy szuszra végigmasíroztam az egészen, majd az utána következő olvasásoknál két-három versét kiválasztva szívtam magamba szavait, és rajongásom egyre és egyre csak fokozódott. Emily Dickinson verseinek erősségei a szokatlan metaforák, amik folyton ámulatba ejtettek; a filozofikus mondanivaló (a hódolattal és félelemmel szemlélt örökkévalóság, illetve a lét és nem-lét kérdése "egy tövön két virág") és az erős képiség, amely segít elmondani az elmondhatatlant, megérteni a megérthetetlent.

"elmémben deszkaszál törik
S fokonként zuhanok,
Egy-egy világhoz ütközöm
S az eszmélet halott."
(280. vers)

Különös lüktetés robog végig költeményein, s emiatt az első olvasáskor legtöbbször csak "végigrohantam" a versein - a szemem a ritmusra szeretett volna figyelni csupán, hallani a versek dobjait...
S a szavakkal, a képekkel való játék, a csudálatos metaforák olyan sok mindent mondanak! Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövidke versekben mennyi mondanivaló rejtőzik! Mintha két versszakban létezne a világ - de nem bepasszírozva, nem erőszakos módon beletuszkolva. Inkább könnyedén, természetesen - mert mindez elfér egy leheletnyi versben.

" A lehetségesben lakom-
Valónál szebb e lak-
Az ablaka sokkalta több -
Ajtaja - számosabb

Szobái mint a cédrus -
Szemnek nem győzhető -
S az ég oromzatából
Az örökös tető -

Vendégek - jobbnál jobbak -
Tennivaló csekély -
Kitárni mind a két kezem
Az Édenért - "
(657. vers)

Bocsánat, azt hiszem többet mondani nem tudok - nehéz róla beszélni, inkább olvasni kell a verseit, és akkor meglátjátok mire gondolok. S persze a fordító, Károlyi Amy munkáját is csak dicsérni tudom. Bár (még... de ami késik, nem múlik) nem olvastam eredetiben a verseket, szóval viszonyítani sajnos még nem tudok - de egy biztos: ha olyan rossz munkát végzett volna, most nem rajonganék ennyire. Egyszóval le a kalappal előtte is!

Most pedig be kell szereznem egy saját példányt Emily Dickinson verseiből. Szeretném, ha még velem maradna...