Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

Alias Grace

A történetek különös lények. Egyszer így, máskor amúgy formázódnak, csavarodnak, kitekerednek, olykor önmagukból is. Darabokra szakadnak, majd újból és újból összeállnak egy új egésszé. Mindig mások és mások, ugyanakkor mégsem. A történetek akkor születnek, amikor elmesélik őket. Addig formátlanul, meg nem foghatóan lebegnek valami éteri térben. Ám ez a születés sem ad számukra végső formát, hiszen minden egyes elmondás egy újabb születés is. S hogy melyik az igaz történet?
Létezik olyan egyáltalán?

Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

"Elhagyni azt, ami ismerős számunkra, bármily kellemetlen is, az ismeretlenért, mindig nyugtalanító érzés - gondolom, ezért félnek sokan a haláltól."

Atwood regényének nem az a fő kérdése, amit elsőre várnánk. Nem válaszolja meg számunkra, hogy bűnös-e Grace Marks. A regény fő kérdése inkább az, hogy elmondhatja-e Grace a saját történetét? Lesz-e aki meghallgatja?
Grace már sok éve raboskodik a börtönben, amikor felvesszük az elbeszélés fonalát. Túl van már a tárgyaláson, a sajtó őrületein, és megtapasztalta azt, hogy a saját élete, döntései, tettei mások által elmondott történetekben léteznek. Az ő történetére senki sem volt kíváncsi, még az ügyvédje sem - ő is egy történetet adott Grace szájába, hogy a kívánt hatást érje el a bíró előtt. Grace ezért eleinte kétkedve fogadja Jordan doktor kíváncsiságát és kérdéseit. Sokszor elmondja neki, hogy mennyire feleslegesnek tartja Jordan doktor kívánságát, miszerint meséljen magáról. Hiszen az évek során sokan, sőt rengetegen megtették ezt már helyette.
De még ha meg is teszi azt, hogy elmesélje a történetét, Jordan doktor úgyis azt fogja kivenni a történetből, amit hallani akar. Bármit is szeretne mondani Grace, a sztereotípiák, az öntudatlanul is előre megkonstruált sztorik a hallgatóság fejében úgyis más formát adnak az általa elbeszélteknek.
És lehetünk-e mi, Olvasók az előítéletmentes hallgatóság vajon? Hiszen Grace nekünk is mesél, sőt, nekünk többet mesél a lapokon keresztül. De talán mi sem lehetünk ártatlan hallgatóság, hiszen Atwood a történet elején már bemutatja az Olvasóknak a sajtó írásait, a bíróság jegyzőkönyveit, a vallomásokat, a szemtanúk beszámolóit - kicsit előttünk is megidézi Grace Marks alakját korabeli írások alapján. Mi sem léphetünk be Grace fejébe előítéletektől mentesen.

Ahol mellesleg létezni nem könnyű dolog. Grace tele van sodró ritmusú gondolatokkal, amelyek ha nekilódulnak, átszakítják a gátakat. Bizonyos képek, érzések, asszociációs bevillanások meg-megszakítják az események lineáris idejű láncolatát, éket vernek közéjük.  Grace gondolattengerének olvasásakor sosem lehetünk biztosak benne, hogy mi az, amelyek Jordan doktor előtt is kimond, és mi az, ami elmondatlan marad. Mert itt talán nem is Jordan doktor a lényeg, hanem hogy Grace végre elmondhassa a saját történetét. Nem a gyilkosnőét, hanem Grace Marksét. Grace itt maga a mesélő és a hallgatóság is egyben - önnön történetének közönsége. 

Grace ezzel hogy maga magáért kezdi mesélni önmagát, megszűnik eszköznek lenni, ami egész életében volt eddig - sok nőtársához hasonlóan. Hiszen csupán eszköz volt már édesapja számára is, ahogy később eszköz lett munkaadóinál is. Ügyvédje aztán karrierjének megalapozásaként tekintett rá, és Jordan doktor is hasonlóan vélekedett róla sok-sok évvel később. Grace Marksra, az emberre, az individuumra senki sem volt kíváncsi, senki nem kért belőle igazán. Használták sokféleképpen, és sokan - ahogy a regény többi nőalakját is mindenféle társadalmi pozícióból, korra való tekintet nélkül.

Hogy bűnös volt-e Grace Marks, azt nem tudom. De az ellene elkövetett bűnöket felismertem.

Margaret Atwood: Alias Grace
Alias Grace
Fordította: Csonka Ágnes
Jelenkor Kiadó
 768 oldal

 

A szolgálólány meséje

"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.