Jesmyn Ward regénye lírikus sorokkal vág gyomorszájon olyan módon, hogy aztán levegőt sem kapsz. Olyan könyv ez, amit olykor kifejezetten nem szerettem olvasni a benne elmesélt vagy megtörtént dolgok miatt. Ám mindeközben mégis nehéz volt kilépni a történetből, mert ugyan sok mindennel kapcsolatban nem kertelt, de mégis sok igaz gondolat is helyet kapott benne.
És persze, Kaylát és Jojot, ezt a két kisgyereket nem tudtam csak úgy otthagyni ebben a borzalomban. Tudnom kellett, mi történik velük. Hát így, ilyen kettős érzésekkel keltem és feküdtem Jesmyn Ward regényével.

Szeretem azt hinni, hogy tudom, mi a halál. Szeretem azt hinni, hogy olyasmi, amitől nem kell elfordítanom a tekintetemet.

Jojo, ez a tizenhárom éves fiú rajongva szereti színes bőrű nagyapját, Popot, aki sokat mesél a régmúltról, főleg azokról az időkről, amiket a Parchmanben töltött. A történetek sosem lineárisan követik egymást, Jojo maga foltozza össze őket, hogy végül egésszé váljanak, ám a történet vége mindig hiányzik. Kimondatlanul, elmeséletlenül marad csendje ennek az életszakasznak. Hiába mesélteti el Poppal újból és újból a Parchmant és az ott töltött időket, a teljes történet a maga befejezetlenségével lebeg mindig felettük.
De minden történetnek kell a befejezés, ugye?
Hogy ez a befejezés eljöjjön, egy új történetnek kell kezdődnie: Jojo apját kiengedik a börtönből, ezért Leonie, a drogfüggő anya fogja két gyerekét, Jojót és a hároméves Kaylát, hogy együtt odautazzanak a Parchmanhez és együtt hozzák haza Michaelt. Ám a visszaútra nemcsak ő lesz az útitársuk, hanem egy szellem a múltból, Pop múltjából, aki a történet befejezéséért utazik vissza velük. Hogy Pop végre elmesélje, hogy is végződött az a történet, amit újra és újra, mindig máshonnan nekirugaszkodva el akar mesélni.

Tommy Orange Sehonnai című regénye sokszor eszembe jutott a történet olvasásakor, hiszen Ward is a társadalom peremén élőket helyezi a középpontba. Az ő elmeséletlen történeteikről szól ez a könyv is. A személyeseken keresztül kivetítve valami szélesebbé, valami nagyobbá. Hiszen hány mélyszegénységben élő afroamerikai nő osztozhat Leonie-val a sorsban? Hányan tudnak hasonló gyerekkort felmutatni, mint Jojo és Kayla?
És ezek az elmeséletlen történetek kísértenek. Nem hagynak nyugtot senkinek ebben a regényben. Ott lüktetnek a felszín alatt, elhallgatva, eltemetve, elfojtva. Mindent tönkre tesznek maguk körül. Ám nem maradhatnak így örökké. A történetek azért vannak, hogy egyszer, valamikor mégis kimondásra kerüljenek.  Ám valóban felszabadulást hoznak ennyi idő után magukkal?

Leonie-t, a könyv legellenszenvesebb karakterét is kísérti a múlt. Azért hajszolja Michael szeretetét, azért menekül a drogokhoz. Anyaként teljesen diszfunkcionális: képtelen érzékelni gyerekei igényeit, vágyait, de még a legalapvetőbb szükségleteit is. Idegenek számára, ahogy ő is a számukra. És ez a közös utazás nem hogy összehozná őket, hanem még inkább mélyíti közöttük a szakadékot.

Mindamellett, hogy ez a regény egy fájdalmasan valósághű látlelete a Délen, mélyszegénységben élő afroamerikai rétegnek, ebbe a kegyetlen realitásba be-bekúszik, majd életre kel egy olyan fajta ősi hiedelemvilág, ahol halottak szellemei jelennek meg a kiválasztottaknak. Kéretlenül, olykor a legváratlanabb pillanatokban felbukkannak, és kommunikálni próbálnak. Leonie-t halott bátyja kísérti akárhányszor elszáll a szertől, Jojo pedig a Parchmanbe tett útjuk alatt találkozik össze eggyel, aki Pop múltjához kötődik.
A regény igazi különlegessége emellett, hogy múlt, a jelen és a jövő néha egyszerre létezik ebben a történetben.  Az idősíkok olykor értelmüket vesztik. Csak az évek során rárakódott érzések léteznek a helyeken: ilyenkor mintha felülemelkednénk az időn. 

Dédapám azt mondta, mindenben van lélek. A fákban, a holdban, a napban, az állatokban. Azt mondta, a nap a legfontosabb, és nevet is adott neki: Aba. De szükség van mindre, az összes lélekre, hogy egyensúly legyen.

Azt hiszem nem túlzás kijelentenem, hogy a Hallgasd a holtak énekét! elképesztően meghatározó olvasmány lett számomra. A lírai szöveg, a fájdalmas valóságba betörő, életre kelt hiedelmek és az összetört, vakvágányon haladó emberi sorsok olyan elegyet alkottak ebben a történetben, hogy az még sokáig, napokon keresztül kísértett engem.
Nehéz kilépni az ilyen regények bűvköréből, még akkor is, ha nem szívesen időzünk ott.

Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!
Sing, Unburied, Sing
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó
320 oldal

Biblioterápia | Könyvek a gyászról és annak feldolgozásáról

Halottak napja környékén minden boltban, szupermarketben, virágosnál ott lóg a mementója annak, hogy ki(k)re is kéne emlékeznünk. Nem mintha az, aki veszített már el hozzá közel álló személyt nem gondolna rá minden nap. Ott van egy hirtelen felbukkanó emlékben, egy rá emlékeztető mozdulatban vagy hangsúlyban, egy másodperc törtrésze alatt átsuhanó gondolatban, a beszélgetések alatt hirtelen beálló csöndekben

Hiszek benne, hogy a könyvek képesek átsegíteni az embert saját életének problémáin. Kívülállóként tekintve saját helyzetünkre hozhat egy történet friss nézőpontot számunkra; egy jól eltalált mondatával megerősíthet lelkileg, vagy éppen utat mutathat. 

Vannak persze olyan érzések és akadályok is, amelyek nem megoldhatóak. Ilyen például az is, ha elveszítünk valakit. Ez egyébként sem egy megoldandó probléma, és a gyász miatt érzett fájdalom és szomorúság nem egy eltüntetni való érzés. Meg kell tanulni vele együttélni. A könyvek pedig segíthetnek ebben. Segíthetnek formát adni ennek az erőteljes érzelemmasszának, megfogalmazni magunkban dolgokat, amiket megfogalmazhatatlannak gondoltunk. Egy történet segíthet, hogy ismét fel tudj állni azután, ha a veszteség miatti fájdalom újra rád tör és padlóra küld. Segíthet abban is, hogy a tabujelleg eltűnjön az elvesztett személyről. Persze, ez az egész hosszú és rettenetesen magányos folyamat. Itt nem egy történet fog kirángatni a gödörből és megtanítani arra, hogyan élj együtt a saját gyászoddal. Sok-sok történet kell hozzá, és sok-sok beszélgetés önmagaddal. 

A következő listát nem szakemberként állítottam össze, hanem ez az én saját, szubjektív listám, amit úgy gondoltam, talán érdemes volna megosztani, hogy akinek szüksége van rá vagy akit érdekel a téma, tudjon róla szemezgetni, legyen honnan elindulnia vagy ha nem is elindulni, de mondjuk akadjon az útjába egy újabb könyv, ami talán segíthet.
Kezdetben nem szívesen olvastam erről a témáról, sőt kifejezetten kerültem az ilyen könyveket. Amikor még túl friss az élmény, túlságosan is nagy az üresség belül - vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan is leteríti az embert, akkor még nem biztos, hogy az ilyen könyvek a legjobb választások. Bár ez is személytől függ szerintem. Az igény, hogy ez az érzés elbeszélhető, leírható legyen számunkra egyszer csak előbukkan a semmiből, és akkor van itt az ideje az ilyen témájú könyveknek. Erre nincs recept vagy szabály, hogy mikor: hetek, hónapok vagy akár évek, évtizedek múlva.  Ezt mindenki érezni fogja, mikor lesz rá szüksége.

Én például először óvatosan és vigyázva kezdtem belefeledkezni az ilyen történetekbe. Először egy young adult regényen keresztül, ahol a főszereplő lány elvesztette édesanyját: de a könyv központi témája nem ez volt, hanem az új iskolába való beilleszkedés nehézségei - a gyász témája tehát marginálisan volt jelen, egy komor tónus volt az egyébként kedves történetben. Utána jó pár hónapra jött egy csodálatos mese, amely csupaszítottan, mesei egyszerűséggel, ugyanakkor nagyon is őszintén és igazan szólt az elvesztésről és a hiányról, amit egy szeretett személy halála után érzünk. Aztán egyre több olyan young adult regény akadt az utamba, ahol - az első általam olvasotthoz hasonlóan - a gyász és a halál valamiféle marginális, sötét tónusként vonult végig a történeten, miközben a fiatalok számunkra már egyszerűnek tűnő problémái voltak inkább előtérben. Azt hiszem, nekem sokat segítettek ezek a regények, hiszen ezeken keresztül jöttem rá, hogy a gyászról olvasni bár fájdalmas, de valamifajta könnyebbséget is ad. Mert a ráismerés, illetve az elhallgatott és mélyen magunkba temetett dolgok kimondása óhatatlanul is beindítja a feldolgozás folyamatát. Szóval, szerintem nyugodtan lehet ilyen kis lépésekben is elkezdeni, nem jelent kevesebbet egy mese vagy egy ifjúsági regény elolvasása.
Kifejezetten felnőtteknek írt könyveket még nem olvastam igazán a témában, de már egyre jobban késznek érzem magam rá. Egyszer eljön majd az az idő is, hogy például Helen Macdonald vagy Cheryl Strayed könyvét is elolvassam.
De lássuk akkor ezt a kissé szedett-vedett, szubjekítv listát. Ajánlásokat is szívesen fogadok, hiszen én is folyamatosan keresem az ilyesfajta történeteket.

Amiket már olvastam

 

J. K. Rowling: Harry Potter -sorozat - számomra a kritikus utolsó hetekben rengeteg erőt adott. Rowling az egész sorozatba beleírta édesanyja miatti gyászát: a halál, az elengedés és a gyász motívumként vonul végig a történeten, ami számomra csak akkor vált igazán hangsúlyossá és fontossá, amikor már tudtam, valóban tudtam, hogy miről ír. Sok gondolatát mantráztam magamnak abban az időben. Segített.

Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny - az eddigi legkegyetlenebb és legőszintébb könyv, amit ebben a témában olvastam. Kicsit maga alá tepert, ugyanakkor újabb utat nyitott a saját gyászom magamnak való elbeszélésében.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj - ez volt az a könyv, amivel elkezdődött az én terápiám. Ez volt az, amelyik megmutatta, hogy igenis érdemes keresnem ezt a témát a könyvekben; hogy a halál és a gyász ne váljon tabuvá számomra.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Fredrik Backman: Hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabb - a főszereplő egy nagypapa, aki kezdi elveszíteni az emlékeit és önmagát is. Egyre hosszabb időbe telik, amíg sikerül felvennie élete jelenlegi folyamát. Önmagától való búcsúzásában társa kisunokája, Noahnoah aki nagyapjával együtt végigsétál egy megélt élet emlékein - kisebbeken és nagyobbakon egyaránt, miközben jácintok nőnek a pad alatt, amelyen meg-megpihennek az út során.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható. 

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak - hogyan lehet továbbélni, ha az a személy, akivel megosztottuk életünket, akinek halálunkig hűséget és szeretetet esküdtünk, meghal? Ove története erről is szól. Hogyan lehet újra megszeretni az életet, a mi kis maradék időnket, ha a társunk már nincsen mellettünk. 

A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Ali Benjamin: Suzy és a medúzák - Suzynak tizenkét éves korában kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak történetek, amik nem kapják meg a maguk boldog végét. A nyári szünet utolsó heteiben jött a hír: legjobb barátnője, Franny megfulladt. Suzy képtelen felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akiknek az életből csupán tizenkét évnyi jutott. Kell lennie valami magyarázatnak, hiszen ilyesmi nem történhet meg "csak úgy".
Suzy elkezdi keresni a maga válaszait, nem is akárhogy: egy tudományos projekt keretében. Hiszen a tudomány nem hagyja az embert válaszok nélkül.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Coraline Bickford-Smith: The Fox and the Star - Ez a rövid mesekönyv gyönyörűen beszél a veszteségről és a gyászról. Egyszerűen, letisztultan, mindenféle sallangtól mentesen. Hogy milyen nehéz szembesülni azzal a ténnyel, amikor egy számunkra fontos ember örökre eltűnik az életünkből, csak a sötétséget hagyva maga után.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Leiner Laura. Ég veled - Újvári Hanna egy egészen átlagos tinilány volt addig a pontig, amíg édesanyja rákos nem lett. Ez mindent megváltoztatott. Történetünk kezdetekor már egy éve él kettesben édesapjával, és nagyon nehezen zökken vissza az élet a saját kerékvágásába. Hanna már rég nem ugyanaz a lány, aki volt és nem tudják foglalkoztatni korosztályának átlagos problémái. Aztán persze mégis foglalkoztatni fogják, mikor szépen-lassan része lesz ismét a közösségnek. Kedves, humoros történet némi komorsággal.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Jennifer Niven: Veled teljes a világ - voltak ugyan hibái a regénynek, de az kétségtelen, hogy például a főszereplő gyászát nagyon jól meg tudta fogni. Nem véletlenül: ugyanis a szerző, Jennifer Niven szintén elvesztette az édesanyját a könyv megírásának környékén. Sok értékes gondolatot találtam benne ezzel kapcsolatban én is.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

... és amik még hátravannak

• Shona Innes: Az élet olyan mint a szél (gyerekirodalom)
• Helen Macdonald: H mint héja (felnőtt irodalom)
• Cheryl  Strayed: Vadon (felnőtt irodalom)
• Lucy Strange: A fülemüleerdő titka (ifjúsági irodalom) Azóta elolvastam, a bejegyzésem róla ITT elérhető
• Elizabeth Stroud: Maradj velem! (felnőtt irodalom)
• Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi (felnőtt irodalom)
• Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek (felnőtt irodalom)
• Donna Tartt: Az aranypinty (felnőtt irodalom)
• Milena Busquets: Ez is elmúlik (felnőtt irodalom)
• Cecelie Enger: Anyám ajándékai (felnőtt irodalom)
• Riika Pulkkinen: Igaz (felnőtt irodalom)

Egy különc srác feljegyzései

Szóval, ha bárki kétségbe vonná a Young Adult regények fontosságát vagy azt fejtegetné éppen, miért nincs helye ennek a műfajnak az irodalomban, nyomjátok az illető kezébe például Stephen Chbosky regényét, ha éppen a polcotokon van. Az Egy különc srác feljegyzései a kamaszok problémáiról mesél: az általánosakról és a kissé specifikusabbakról egyaránt - mint a homoszexualitás, az abuzív kapcsolat vagy éppen a gyerekkori molesztálás. Egyenesen kimondott és a sorok között elrejtett titkokkal, érzésekkel teli történet ez, ami nem feltétlen mutat meg mindent a maga teljes valójában: sejtet, elhallgat dolgokat - fontos dolgokat - , amiket nekünk, olvasóknak kell kihámozni a szövegből. És ez nagyon jó. Szeretem, ha egy könyv nem feltétlen adja könnyen magát.  

Pontosabban Charlie az, aki nehezen nyílik meg előttünk, hiszen az ő leveleiből áll össze a könyv. Ő a mi szubjektív, érzékeny, saját helyét kereső elbeszélőnk, akivel kapcsolatban már az első levelek után érezzük, hogy valami nincs teljesen rendben; hogy ez az egész többről szól, mint a hiperérzékenység. Valami sokkal mélyebb, sokkal feldolgozhatatlanabb dolog lappang a háttérben. Amit egy külső narrátor se tudna nekünk elmesélni olyan módon és annyira őszintén és igazan, ahogy Charlie teszi. Az ilyen dolgokat senki más nem beszélheti el, mert nem az ő történetük - csak és egyedül az mesélhet róla, akivel megtörtént. Charlie számára a levelek terápiás célúak - az éntörténetek ugyanis gyógyító erejűek. A dolgok pedig akkor válnak történetekké, ha valakinek elmeséljük azokat. Akár úgy, ahogy Charlie teszi: egy ismeretlen barátnak. 

Charlie mint elbeszélő és a levélforma mint elbeszélésmód a lehető legtökéletesebb választás volt. 

Hogy kinek írta konkrétan a feljegyzéseit, sose tudjuk meg. De itt talán nem is ez a lényeg. Hiszen Charlie sose számított tőle válaszra. Csupán egy olyan ember kellett számára, amilyen ő volt a körülötte élők számára: egy ember, akihez beszélhet. Akinek elmesélheti magát valamint azt, ami körülötte történt. 

Ugyanis Charlie valahogy képtelen megnyílni bárki előtt a környezetében. Mindenkit meghallgat, mindenkire odafigyel, de a saját akaratát, a saját érzéseit képtelen kifejezni mások előtt. Talán, még önmaga előtt se sikerül. 

Visszaidézett valamit a tinédzserkoromból nálam is, annak ellenére, hogy sokszor szembesített azzal a ténnyel is, hogy mennyire nem vagyok már az. Azt hiszem, ezt a felnőtt látásmódot már soha nem fogom tudni levetkezni a valódi tinédzser életérzést bemutató könyveknél. 

De ahogy Bill is mondta egy ponton Charlie-nak az egyik könyvvel kapcsolatban: "Inkább szűrő legyél, mint szivacs" - így én is ezt tudom tanácsolni ezzel a regénnyel kapcsolatban. Sok fontos dologról mesél és világít rá, anélkül, hogy a didaktikusság unalmába esne. Nem egy modern Zabhegyező. Csak egy kicsit szomorú könyv bizonyos dolgokról, amiket az ember kamaszként megél és olyan dolgokról, amiket csak egyesek élnek át. Charlie nem súlyoz, nem tesz különbséget egyik között sem. Hiszen tudja, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.

És ez a kamaszkorra talán valóban többszörösen is igaz.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

The Perks of Being a Wallflower

Fordította: Gyuris Norbert

Alexandra Kiadó

238 oldal

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 

Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal

Szikomorfán születtem

Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 

Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.

– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 

Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 

Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 

Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 

Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat

Fordította: Sinka Erika

IPC Könyvek

373 oldal

A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.

Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

Mielőtt megismertelek

A Mielőtt megismertelek az a könyv volt, amiből szinte folyton túl kevés volt a boltunkban, és az a kevés is napok alatt elfogyott. Komoly előjegyzési lista alakult ki rá, és minden második ember, aki bejött hozzánk, tutira ezt a könyvet kereste. Be kell vallanom azonban, hogy ez a nagy kereslet se indította be bennem a kíváncsiságot a könyv irányába, szóval egyáltalán nem volt rajta a várólistámon.

A félfüllel hallott információim alapján egy keményvonalas romantikus történetet képzeltem, és tejóég mekkorát tévedtem. Vagy legalábbis az én olvasatomban Ha húgom nem áradozik róla nekem és nem ajánlja, akkor valószínűleg megmaradtam volna ebben a hitemben. 

"A mi családunkban semmi olyasmi nem történhet, amit ne lehetne megoldani egy csésze teával. Állítólag."

Louisa Clark viszonylag elégedett az életével: egy folyton nyüzsgő kávézóban dolgozik, és bár nem veti fel a pénz, de ettől függetlenül szereti ezt a helyet és a vendégek mögött megbúvó történeteket. Még mindig együtt él szüleivel, nagyapjával és húgával, Treenával, aki valaha a család reménysége volt, ám teherbe esett és ez keresztülhúzta a tanulmányaira vonatkozó számításait. A ház kicsit ugyan zsúfolt és zajos, de mégis árasztja magából az otthon melegét, ahova jó Louisának visszatérni a fárasztó munkanap után. Emellett van egy barátja is, akivel már lassan hét éve együtt vannak - szóval mint mondtam, viszonylag elégedett az életével. 

Ám a főnöke egy nap váratlanul bejelenti, hogy holnaptól bezárja a kávézót, mert vissza kell mennie Ausztráliába. Louisa egyik napról a másikra elveszíti állását, és kénytelen szembenézni vele, hogy az álláskeresés szakképzettség nélkül nem egyszerű dolog. Végül sok sikertelen próbanap és egy csirkefeldolgozó üzemben eltöltött borzalmas idő után, egy hirdetés érkezik a munkaügyre, ahol egy kvadriplégiás beteg mellé keresnének gondozót. Louisa eléggé ódzkodik ettől a dologtól, mert elmondása szerint nem képes a beteg emberekkel bánni, még a saját nagyapját se tudja ápolni.  Ám mivel a munkaügyis kvázi rákényszeríti, hogy elmenjen az interjúra, Louisa kénytelen belemenni. Legnagyobb meglepetésére egy igazán előkelő házba érkezik, ahol mesés fizetést és egy kvázi társalkodónői munkát ajánlanak neki Will Traynor mellé, aki egy végzetes baleset következtében teljesen lebénult, és azóta gyűlöli az életét. 

Persze, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem romantikus történetről beszélünk, mert az nem lenne igaz. A Mielőtt megismertelek című regény alapvetően egy modern Szépség és a Szörnyeteg átirat. Ám a hangsúly nem a romantika részén van, hanem sokkal inkább az énkeresésen. Louisa sokak szerint többre hivatott, mint ami most, ám ő képtelen megfogalmazni céljait magának, és ahelyett hogy a saját boldogulását tartaná szem előtt, inkább másoknak teszi folyton a szívességeket.
Will úgy látja, Lousia mellett elrohan az élet, és a végtelen sok lehetőségét nem hajlandó észrevenni, inkább kényelemből beskatulyázza magát ebbe a kisvárosi, középszerű életébe, amit valójában még csak nem is élvez. Mert ő is többre vágyna - bár ezt sose merte bevallani magának. Louisának egy olyan ember mutatja meg végül az élet sokszínűségét, aki - saját elképzelése szerint - már csak a fekete és fehér árnyalatát tudja megélni betegsége miatt.

Will helyzetéről nem könnyű beszélni... Fájdalmasan nehéz lehet egy olyan férfinak (vagy egyáltalán bárkinek) másoktól ilyen szinten függeni, aki korábban két kanállal habzsolta az életet. Akinek megvolt a csodaszép, csillogó élete, és most képtelen mozdítani a végtagjait. És úgy kell már élnie, hogy tudja, az állapota nem hogy nem lesz jobb, hanem a fertőzések, betegségek miatt egyre és egyre nehezebb lesz. És persze nem arról van szó, hogy ez az éles kontraszt adná meg a balesetének a tragédiáját, hiszen ez már önmagában is szörnyű, nem kell ehhez csillogó élet... Egyszerűen szar helyzet ez, nincs rá jobb szó. Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy a bénulástól miatti újrakezdéshez is mekkora akaraterő kell, hogy tényleg akard és ne add fel az egészet. De ott van egy kis remény az önállóságra, van rá esély, hogy gondoskodhass egyszer önmagadról, még ha nem is olyan formában, mint régen. De ott, ahol erre még csak remény sincs... Nem tudom, hogy én mit választanék. Nem tudom, hogy én ezt el tudnám-e valaha is fogadni.

Szerettem a könyv humorát, és a mondanivalóját is. Szerettem Louisa Clark fura ruháit, és Will Trainor életszeretetét. Mert ő igenis szerette az életet, talán túlságosan is.
Egyszerűen csak szerettem.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Me Before You
Fordította: Lányi Judit
Cartaphilus Kiadó
484 oldal

A könyvtolvaj

"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."

Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 

Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal