Hiába sajátította ki mára a Disney ezt  a meglehetősen csekély értelmű medvebocsot magának, bennem mégis E. H. Shepard illusztrációval él a Százholdas Pagony minden lakója. A kötetet még anyai nagymamámtól kaptam, és emlékszem rá, milyen büszkén olvastam el alsó tagozatosként ezt a teljes könyvet egy hétvége alatt. Imádtam az illusztrációit és a könyv elején található térképet, amelyet aztán napokon keresztül böngészhettem, és a segítségével feleleveníthettem az átélt kalandokat. Azt hiszem, itt kezdődött igazán a vonzódásom a könyvekben rejlő térképek iránt. 

– Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy.

S hogy milyen volt visszatérni a Százholdas Pagonyba közel huszonöt év után? Nos bárcsak azt írhatnám, hogy ugyanazt a szórakozást volt képes nyújtani, mint anno sok évvel ezelőtt, de azt hiszem, ez nem lenne teljesen igaz. Kétségtelen, hogy a történet nosztalgiafaktora elég erősen működött, és a könyv fizikai példánya is elég kitüntetett helyet foglal el a szívemben. Az a pillanat, ahogy mamám átadja nekem ezt a kötetet a második részével egyetemben, örökre belémvésődött, és mindig eszembe jut, akárhányszor rápillantok. 

Ezek a lazán összefüggő történetek még mindig rendkívül humorosak voltak számomra, a karakterek olyan jól visszahozták a gyerekkorom légből kapott, ám akkor mégis nagyon komolyan kigondolt játékait: például abban a fejezetben, amikor Róbert Gida elhatározta, hogy expedíciót szervez az Északi-sarkra. De rengeteg ilyen momentum volt még a történet során, ami visszahozott valamit a gyerekkorom képzelt, ugyanakkor nagyon is valós kalandjaiból. 

– Hé, Nyuszi! – kiáltotta. – Te vagy az?
– Tegyük fel, hogy nem – mondta Nyuszi. – Ez nagyon érdekes lenne.
– Üzenetem van számodra.
– Majd átadom magamnak.

Ugyanakkor kár is lenne tagadnom azt a dolgot, hogy Micimackó csekély értelműségének filozófiája olykor fárasztott és picit untatott. Pont ezért voltam képtelen sokat olvasni ebből a könyvből egyszerre, maximum egy vagy két fejezetet, mert míg az első egy-két butácska eszmefuttatásán képes voltam szórakozni, egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a jóból is megárt a sok. És hát persze ott voltak a lassan közhellyé váló, Facebookon unásig osztogatott idézetek is a könyvből, amik ezredjére olvasva már tökéletesen elvesztették azt a varázst, amit adhattak volna - és adtak is anno - egyébként. Bármennyire is elitistának hangzik ez a dolog, de igenis sok kárát látom az ész nélkül osztogatott idézeteknek különböző felületeken. Mert bár sok ember képes azonosulni a mondandójukkal, de ez, hogy valami ennyire az ember életének hétköznapjaivá válik, el is vesz belőle valamit. Pont a lényegét: azt az erőt, azokat a ráismeréseket, amiket adhatnának az embernek a könyv olvasása során. És ez persze, nemcsak a Micimackóra igaz, hanem bármilyen örökzölden felkapott irodalmi műre. 

Mindenesetre szerintem A. A. Milne regénye megkerülhetetlen, ha gyermekirodalomról van szó. S bár arról nincs tudomásom, hogy más nemzeteknél milyen fordítókat kapott a történet, de nálunk Karinthy Frigyes olyan játékosan és kreatívan ültette át nekünk magyarra, hogy már maga a fordítás is külön élményt nyújt. A kisfiammal közösen olvasandó könyveink listájára mindenképp rákerül majd, ha ott tart korban, mert szeretném majd vele együtt is átélni ezt az élményt, egy szép időbeli folytonosságot adva ennek a példánynak, amit sok-sok évvel ezelőtt egy nyári délutánon, a buszról leszálló mamám izgatottan adott át nekem, hogy legyen mit olvasnia az iskolás unokájának. 

A. A. Milne: Micimackó

Winnie-the-Pooh

Fordította: Karinthy Frigyes

Magyar Postabank és Takarékpénztár Zrt.

124 oldal

Minden élő az ég alatt

James Herriot szinte minden második történetében könyékig benne van egy éppen ellő tehénben. Mindemellett ez az egyik leggyönyörűbb könyv, amit az utóbbi hónapokban olvastam. Hogy Herriot történeteivel való megismerkedésemet miért is húztam idáig, fogalmam sincs, de most már roppantul örülök, hogy megismertem, mert ennél remekebb kabátkönyvet keresve sem találhattam volna.

Talán a legelső mondatomból mégse a kabátkönyv kifejezés jutna először az ember eszébe. Egy herriottalan olvasó talán nem is érti, hogy egy tehén megelletésének vagy egy ló patkójából egy tályog eltávolításának leírása hogyan és miképp is melengetheti meg az ember szívét olyan módon, hogy utána napokig kereknek érzi a körülötte lévő világot.

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

A Minden élő az ég alatt nem egy egybefüggő regény, sokkal inkább novellafüzérnek mondanám, amiben az egyes epizódok nem igazán vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamiféle kronológiát azért követ persze, de alapvetően inkább történetek gyűjteménye ez egy yorkshire-i állatorvos tollából. S mégis, ezek a lazán egymásba kapcsolódó rövid kis írások gyönyörűen kibontják előttünk ennek a yorkshire-i kisvárosnak és a benne élő, dolgozó (kissé különc) emberek képét. És persze a hamisítatlan yorkshire-i hangulat és táj erőteljesen utat tör magának a történeteken keresztül.
Hogy ennek a könyvnek a titka miben áll is pontosan? Talán abban, ahogy a világot látja maga körül. Hogy az állatok és a hozzájuk kapcsolódó emberek olyan tiszteletteljes, őszinte és szeretetreméltó portréjait tárja elénk a lehető legegyszerűbben. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Herriot folyton azon fáradozna a sztorizgatásai alatt, hogy jól meghassa olvasóját. Mert egyáltalán nem fáradozik, a sírás néha csak úgy kibuggyan az emberből, amikor állat és ember különleges kapcsolatáról olvas. De a könyv emellett - sőt leginkább - tele van számtalan humoros jelenettel is, mint például maga a kezdő történet is.
Ám a szórakoztatás mellett a szakmai alázat, az állatok tisztelete és szeretete is átsüt minden során. S mindezt úgy képes átadni, hogy az ember míg olvassa valóban elhiszi, hogy bizony nincs a világon szebb dolog egy tehén elletésénél. 

Mindenfajta szórakoztatás mellett azért szerintem egy meglehetősen valós képet fest a vidéki állatorvosi pályáról, ahol bizony adódnak olykor nehézségek: előfordul, hogy az orvosnak fogalma sincs, mi lehet a beteg valódi baja, vagy hogy számos sérüléssel is járhat egy-egy állat ellátása. A bűzről vagy a kételkedő gazdákról nem is beszélve.
S mégis... nincs is annál csodálatosabb, mint James Herriottal barangolni a yorkshire-i gazdaságokon, érezni, ahogy a csípős reggeli levegő az arcunkba fúj és újra és újra ráébredni vele, hogy mennyire csodás és lenyűgöző igazából minden élő az ég alatt.
Ha ez utóbbit esetleg néha elfelejtenétek, vegyetek kezetekbe ti is egy Herriot könyvet. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt
Every Living Thing
Fordította: Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás
Ciceró Kiadó
436 oldal

Puszi, Erzsi!

Vannak, akik mondjuk Sarka Katát vagy Rubint Rékát követik Facebookon, én Erzsit. Bár nem mondanám magam rajongónak; semmi személyeskedés, csak abban az online térben ritkán tudom mondani, hogy valakinek a rajongója lennék. Sőt, most hogy jobban belegondolok, nem is nagyon tudok ilyet. De mindegy, ez már igazán más tészta. 

Szóval, mikor Erzsit úgy kábé egy évvel ezelőtt elkezdtem követni, nem mondanám, hogy a bennem olykor-olykor felszínre törő őrült macskás nő cicanézegető reflexeinél több gondolatiság rejlett a döntésemben. Ez van; ahogy a legtöbb ember, én is igénylem a cukiságfaktort, mit is tagadjam. 

"Ragadozó vagyok, még akkor is, ha tündérbogárnak néznek néha. Ennyi…"

Bár Erzsi Facebook-oldalát jobban megnézve, a cuki talán a sok közül az egyik olyan jelző, amit nem feltétlenül használnék vele kapcsolatban. A csodaszép brit csíkos macska külseje mögött minden felsőbbrendűségű macskasággal megáldott, olykor erősen narcisztikus személyisége rejtőzik.  Olykor azonban nem csak a napi tonhaladagja érdekli, hanem például a melegek jogai is vagy éppen a menekültkérdés - és szerintem ez jó dolog, hogy felismerik és ki is használják ennek a felületnek a szemléletformáló erejét, főleg akkor, ha az üzenetek az emberségesség körül forognak.
S persze, nem Erzsi az egyedüli négylábú Facebook sztár, de ettől még miért ne működhetne a dolog? 

A könyvet, bevallom, nem terveztem megvenni. Mert... hát mert nem. Bár rengetegen rendelték tőlünk, egész kis várólista alakult ki, aminek még mindig nem értünk a végére. Amikor felvittem először a rendszerünkbe, azért csak belelapoztam, hogy vajon milyen is lesz, és pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egész jól sikerült. Már a műfajához képest. Így hát akkor úgy gondoltam, beállok én is a várólista hosszú sorába, és csak elolvasom végig. 

Bár annyira nem lepődtem meg ezen a felfedezésemen, ugyanis azt tudtam, hogy Gergely bizony tud írni. Pár rövidebb írását olvastam már korábban a személyes Facebook-profilján (fogalmam nincs, hogy és mikor keveredtem oda), és abból azért szerintem lehetett látni, hogy van stílusa és mondanivalója is. Erzsi könyvével kapcsolatban sincs rá panaszom, szerintem egy rendkívül humoros, jól megírt könyv ez, aminek az olvasása közben szinte minden macska tulajdonos talál valami közös pontot Gergely és Erzsi életével kapcsolatban. Mint például nálam is édesanyám hiába próbálkozott 18 éven keresztül megtanítani nekem, hogy pakoljak el mindig mindent magam után... ehhez két macska kellett meg pár szétrágott kábel és jópár asztalról leborított pohár. Engem is ők tanítottak meg úgy igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni és gondoskodni valakiről.

No, de visszatérve a könyvre: a Puszi, Erzsi! egy délután alatt simán elolvasható, rövid olvasmány. Néhányan panaszkodtak is túl rövid hossza miatt, de én mégis azt mondom, hogy inkább legyen rövid, de kerek egész, mint egy túlírt, felesleges és unalmas kitérőkkel tarkított valami, aminek a sztorija szétfolyik a lapokon. Engem nem zavart a széles margó vagy a közel 2-3 óra alatt elfogyasztható szöveg: én ezt így éreztem egésznek és feszesnek, és nem volt hiányérzetem az olvasás után.  Ha nem is vagy rajongója Őcirmosságának, de a macskáknak igen, szerintem olvasd el, hidd el, jól fogsz szórakozni. 

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel

Libri Kiadó

186 oldal

Örömhozó, bánatrontó

Szabó Magda életművével még csak az ismerkedési fázisban vagyok szégyenszemre, ám az Abigél óta iszonyatosan eltökélt vagyok. Az ezévi töltött káposzta zabálós, mézeskalácsillatú karácsony alkalmából pedig ezt a könyvet kaptam Édesapámtól ajándékba, ami higgyétek el ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A boldog, ám kissé fárasztónak mondható kétnapos szocializációt ezzel a könyvvel pihentem ki ma délután a kanapénkon elterülve, miközben a két cicám a hasamon/fejemen elhelyezkedve hangos dorombolással nyugtázta, hogy ezt a napot már semmiféle idegen embertömeg meg nem zavarja, s egy roppant idilli, csendes délutánnak nézhetünk elébe.  

Az Örömhozó, bánatrontó tulajdonképpen nem is regény, mégcsak levélregény sem, sőt még csak nem is könyvnek készült eredetileg. Csak a sors - és az olvasók szerencséje - hozta úgy, hogy végül mégiscsak azzá lett. Szabó Magdáék még 1960-ban költöztek a Júlia utcába cicájukkal, Évukával együtt, ahol amarosan jó barátságba kerültek a szomszéd házaspárral, akik szívesen gondoskodtak Évukáról, mikor az írónőék bokros teendőik miatt kénytelenek voltak elutazni; még egy pallót is tettek a két erkély közé, hogy ilyen alkalmakkor Évuka akárhányszor egyedül érzi magát, át tudjon menni a szomszédba. Szabó Magda jó néhány levelet írt nekik cicája nevében, megköszönve óvó gondoskodásukat és hogy olyan fantasztikus pótgazdik Évuka számára. A kötet nagyrészt ezeket a leveleket tartalmazza, de helyet kapnak még benne Konstantin - az írónő későbbi cicája - levelei is, melyeket a Pomogáts házaspárnak küldött.

Bevallom, korábban fogalmam sem volt arról, hogy Szabó Magda ennyire állatbarát volt - így már még jobban tisztelem őt. Hihetetlen megértéssel és szeretettel ír ezekben a levelekben kedvenceiről, ahogy csak egy igazán jó gazdi képes. Kicsit intimebb élmény is olvasni ezeket a sorokat, hiszen itt nem írónőként szól, s ráadásul nem is nekünk, olvasóknak... s emiatt lehet, nincs akkora irodalmi értéke, mint a Régimódi történetnek vagy Az ajtónak, mégis ott van benne az a megfoghatatlan báj és kedvesség, amely engem, mint fanatikus állatbarátot és boldog cicatulajdonost, rögtön levett a lábamról. Sokszor nyerítve nevettem fel egy-egy számomra is ismerős szituáción, különösen a cicák vízipálmák iránti gyengéd vonzalmaikat ecsetelő részeknél - Marcipán cicámnál ez már-már beteges méreteket öltött. Szegény Peti! tudniillik ő a vízipálmánk. Mármint a Peti - vagy éppen azon, hogy a macskák vajon mit gondolnak a ruhákon jelentkező hatalmas cicaszőr mennyiségről. Bár őszintén hiszek abban, hogy minden állat egyedi és megismételhetetlen személyiség, azért Évuka leveleit olvasva néha-néha bizonyos lelki rokonságot is felfedeztem közte és az én paMacskáim között. 

Minikém a kissé fóbiás, s rettentő manipulatív cicám

Szó mi szó, igazán csodás olvasmány volt, amely még közelebb hozta hozzám Szabó Magdát; azt a Szabó Magdát, akit szerető állatok vettek körül egész életében, beleértve az utolsó napjait is.  A kötetben található számos fénykép még jobban erősítik az írások intim jellegét, s a Tasi Géza által írt bevezetőt elolvasva jól el tudjuk helyezni magunkban Szabó Magdának ezen írásait. Én amondó vagyok hogy akár állatbarátok, akár Szabó Magda-rajongók vagyunk, mindenképp élmény olvasni ezt a kis könyvecskét - persze nyilván más szempontok vezérlik ilyenkor az embert, az biztos hogy így vagy úgy, de különleges... 

No, be is fejezem mert már kezd rám jönni a késztetés, hogy a cicáimról szóló történetekkel traktáljalak titeket, amit szerintem csak én élveznék. Mégis úgy érzem, ez az a könyves bejegyzés, ahová abszolút nyugodt szívvel és indokoltan berakhatom az én csodás kedvenceim fényképét még ha csak én egyedül olvadozom ettől a dologtól , hiszen olvasás közben olyan sokszor eszembe jutottak, hogy nem átallottam két oldalanként megölelgetni őket, amit ők roppant kegyesen fogadtak. Ez a mi könyvünk volt, a mi délutánunk.

Marcipán, a vízipálmazabáló. Itt éppen ártatlan cica benyomását kelti.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba
Kiadó: Európa
Oldalszám: 132

u.i.: s végezetül pedig álljon itt az a vers a kötet végéről, amelyen én annyit, de annyit sírtam... A könyv alapvetően vidám különben, csak hát itt... itt törött el a mécses.

Sírfelirat Ifinek

Én sose jártam nélküled,

Csak most jöttem előre;

Az ifjúságod elgurult,

Azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

A fényes szál kibomlott,

Ne sírj, ha e kövek felé

Hajolsz, s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

Mint otthon, odafenn,

S nem tudta más, hogy közeledsz,

Csak szívem és fülem.

Majd rád nézek, mint annyiszor,

Hogy mit hoztál nekem,

Ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn.

Városi Eső Sanyarú Tél

Mostanában kicsit kezdek elkalandozni a gyerekkönyvek világába, mert ez (is) egy olyan szelete az irodalomnak, amivel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. Sőt, hogy úgy mondjam, sehogy se. A gyerekirodalom terén én megrekedtem a nyolcvanas évek végefelé. Amivel éppen semmi gond nincs, mert a láthatáron sincs olyan esemény, ami miatt áptudétnek kéne lennem, de ahogy egyre inkább szembejönnek velem a csodásabbnál csodásabb kivitelezésű, tarkabarka kötetek, előtör belőlem a kíváncsiság. Itt is van példának okáért a Pipogya-sorozat, amire elsősorban a meleg színeket használó illusztrációi miatt figyeltem fel, melyek igazán szemet gyönyörködtető harmóniát árasztanak magukból, és nem mellékesen Gyöngyösi Adrienn munkáit dicsérik. Meg hát persze, maga a Pipogya név mint olyan, szintén beindította nálam a szemező-reflexet, mert ezt már kimondani is gyönyörűséget okoz.

"Az emberek (...) borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek el szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik."

Szóval, a sorozat első kötete a Pipogya, a budapesti medve címet viseli, és azt hiszem, nem okozok vele fergeteges meglepetést senkinek, ha azt mondom, hogy a főszereplője egy Budapesten élő medve, aki a Pipogya névre hallgat. Igen ám, csakhogy ez a medve láthatatlan - na, ezt viszont nem gondoltad volna, mi? - és nemcsak ő, még sok más vadállat él a városokban szerteszét, az emberek közvetlen közelében láthatatlanként. Az állatok sok-sok évvel ezelőtt ugyanis az emberek kegyetlenkedései miatt háromféle döntést hoztak: voltak, akik úgy döntöttek, behódolnak az embernek és háziállatokká válnak; voltak, akik azt mondták, hogy a szabadban vívják meg az emberekkel a maguk harcait; és voltak, akik a láthatatlanság mellett döntöttek, mert biztos védelmet nyújt és a szabadságuk is az övék marad.
Ezek a városban lakó, láthatatlan állatok az évek során végül kellően antropomorfizálódtak: lakásokban, házakban élnek, a felnőttek dolgoznak, míg a csemeték iskolába járnak. A ruhákról meg már ne is beszéljünk. Igen ám, csakhogy ennek a boldog láthatatlanságnak egyszer csak vége szakadt, mikor Pipogyát, aki éppen az utcán békésen bandukolt, a vele szembejövő kisgyerek kikerülte. Vajon mi történhetett? Pipogya és barátai nyomába erednek a rejtélynek...

Ahogy olvasni kezdtem, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csupán az illusztrációk fantasztikusak, hanem a szöveg a stílusa is: vicces, a szókincse választékos, és ami a legfontosabb: csöppet sem bugyuta. A történetek nem csupán az állatok szeretetére tanítanak, hanem a másság elfogadására is, s mindezt közel sem annyira didaktikusan teszik, mint ahogy én erre előzetesen számoltam. S persze, a mondanivaló kicsit feltűnőbb és pont ezért egyértelműbb, mint egy felnőtteknek írt regénynél (s persze, a gyerekkönyveknél erre szükség is van. Hm, különben milyen érdekes ez az író által vezetett értelmezés lazulása az olvasmányoknál a kor előrehaladtával.... hm!), de mégsem fárasztóan szájbarágós, szóval idősebbek számára is abszolút fogyasztható szerintem.

(A könyv egyik illusztrációja. Gyöngyösi Adrienn munkája)

A cselekmény elég lendületes és klasszikus értelemben, jól kivehetően követi a dráma szerkezetét, ám mintha a cselekmény kibontakozása kicsit hosszadalmasra nyúlt volna. Bevallom, már a tetőponthoz közelítve kicsit lankadt az érdeklődésem, de a tortacsata végül mindenért kárpótolt. A sorozat második része már nem lett ennyire túlnyújtva, ott pont a megfelelő ritmusban pattogtak elő a különböző történések, csavarok - sokkal gördülékenyebbnek éreztem ezt a kötetet.

A karakterek terén két rész alatt nem történtek nagy változások, sőt: hogy úgy mondjam egyáltalán nem is. De mivel a könyvek lényege egyáltalán nem erről szól, ezért ezt nem is lehetne felróni nekik. Meg hát szerencsére mindegyik szereplő, egytől egyig igazán szórakoztató és első pillantásra szerethető (kivéve a tündér. Ő valahogy nem lett szimpi a két kötet alatt sem), hogy őszinte legyek nem is tudnék kedvenc szereplőt választani Pipogya, Oroszlán Géza és Tigris Oszkár közül. Az embergyerekek háza táján éreztem némi hiányosságokat - ha már elméletileg ugye ők is a "banda" tagjai - , hiszen nem igazán hordoznak magukon markáns karakterjegyeket, szinte elhalványodnak állatbarátaik mellett. Ők olyan semmilyenre sikerültek, ami számomra zavaró volt. Viszont egy gyerekolvasó szemével ez nem feltétlenül tűnhet hiányosságnak - most hogy jobban belegondolok, és próbálok más olvasóvá átvedleni. Bár így utólag ugye nem biztos, hogy sikerül - , hiszen így biztosan könnyebb beleképzelniük magukat Tomi, Anna vagy Eszter helyébe, és ezáltal átélhetőbbé válik a történet.

Mindenesetre apróbb hibái ellenére - amik talán nem is hibák, hanem a műfaj sajátosságai. Hiszen mint mondtam, nem vagyok még otthon a gyerekirodalomban - , ez egy igazán bűbájos sorozat tele kalanddal és izgalommal, és igazán jó humorral. Különben most az egyszer sajnáltam picit (de csak egy icipicit, és igazán átmenetileg), hogy nem vagyok budapesti. Poén lett volna ezt a két könyvet ott valahol egy téren vagy egy parkban olvasni, s közben fel-felkémlelni a lapok közül, hátha megpillantom én is Pipogyát, ahogy végigcammog az utcán Oroszlán Gézával az oldalán. Mert akkor biztosan elkezdtem volna nagy hévvel kalimpálni felé, és kiabálni teli torokból, hogy Sziaaaa Pipogyaaaaa!
Szegeden is feltűnhet azért vajon?

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve; Pipogya és a Városvédő Szent
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Kiadó: Pagony
Oldalszám: 88 oldal; 95 oldal

Kutyavilág

A Virginia Woolf által írt életrajz - mert hogy ez a könyv egy életrajz - roppant eredeti és roppant mód különös is. Az esetek nagy részében az életrajzokról elmondhatjuk, hogy olyan életutakról számolnak be az olvasóközönségnek, amelyek követendő vagy éppen elrettentő példával szolgálhatnak az embereknek. Sok esetben előfordul az is, hogy nem maga a bejárt életút a lényeg elsősorban, hanem maga a személy, aki ezeket át-illetve megélte. S hát itt van a Flush, melyet ha valóban életrajzként olvasunk - mint fentebb említettem - roppant mód különös. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem egy híres vagy éppen hírhedt személy áll a középpontjában, hanem ott van az is, hogy még csak nem is ember, hanem egy kutya életéről szerezhetünk tudomást.

"Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. "

Számomra itt maga a témaválasztás is az, ami érdekessé teszi ezt a kis könyvecskét. Az viszont, hogy Woolf miképp töltötte ki Flush életének eseményeiről szóló dokumentumok között tátongó hézagokat, amelyek nyilvánvalóan a fikció szintjén mozognak - pl. Flush gondolatai a társadalomról stb. - az életrajzírásnak olyan momentumaira világítanak rá, amelyeket nem feltétlen veszünk észre egy emberről írt életrajz esetében, még pedig: a másokról írt életrajzokban a fikciók, a spekulációk ugyanúgy jelen vannak, akárcsak (teszem azt) egy történelmi regény esetében. Igen, ott vannak a dokumentumok, a naplók, a levelek stb., de bármennyi is áll a rendelkezésünkre, akkor sem képesek lefedni egy egész élet minden egyes momentumát. S ha már hézagok vannak, akkor jönnek a (nem mindig tudatos) spekulációk, a vetítések.
És itt jön az az érdekes kérdés (ami lehet, hogy csak számomra érdekes), hogy vajon létezhet-e hiteles életrajz bárkiről is? Nem arról van-e szó, hogy a lapokon egy olyan embert ismerünk csupán meg, amit az életrajzíró látni/láttatni akar? S ezáltal ezek a hús-vér emberek a hátrahagyott, kézzel fogható dokumentumaikkal együtt nem válnak-e fiktív szereplőkké?

(James Edwin McConnell: Elizabeth Barrett-Browning és Flush.
Kép forrása: http://www.bridgemanartondemand.com)

Ám a Flush-t egy ember (pontosabban egy nő) életrajzának is tekinthetjük. Ő pedig nem más, mint (Amadea által az utóbbi időkben oly' sokszor emlegetett, és általa nagyon kedvelt) Elizabeth Barrett-Browning költőnő. És ez egy tök izgalmas megközelítése a témának (szerintem), és a fentebbi bekezdés utolsó gondolataihoz szorosan kapcsolódik. Flush szerintem egy ideális életrajzíró: az ő szemén keresztül ismerjük meg Barrett-Browning kisasszonyt, hiszen árnyékként követi minden egyes lépését. Flush ennek ellenére sok dolgot nem ért gazdájával kapcsolatban: nem érti motivációit, gondolatait,érzéseit. S ő ezekkel tisztában van, ezt többször be is vallja. Nem áltat, nem spekulál, nem von le konzekvenciákat: csak annyit mond, amennyit lát. Nem többet. Különben ezek, hogy pl. csak azt mondjuk el, amit látunk, ne többet, látszólag pofon egyszerűnek tűnnek, pedig tudatosan vagy nem tudatosan, de minden mondatban ott vagyunk mi is. S szerintem ezért ideális életrajzíró Flush, mert képes szétválasztani saját maga gondolatait és a látványt. Továbbá tudatában van a gazdája és a közte levő szakadéknak - ami nem azért van ott véleményem szerint, mert két külön fajról beszélünk. Ez a szakadék ott van köztünk, emberek között is: soha nem leszünk képesek egymást teljesen és igazán megérteni. S pont az a dolog okozza ezt az igazán mély szakadékot köztünk, ami ennek az áthidalására jött létre: a nyelv maga. (és erre volt is a könyvben egy tökre idevágó idézet, de lustaságom és betegségem okán ezt nem jelöltem olvasás közben, és most az istenért sem találom sehol. jellemző... )

Különben korántsem ennyire elméleti ez a regény, mint ahogy én most bemutattam. Simán lehet egy aranyos kutyás sztorinak is olvasni, vagy csak egy kedves kis történetként, de nekem ilyesmik jártak a fejemben olvasás közben vagy éppen az olvasások között. Woolftól a második regényem volt, és ezzel még inkább meggyőzött magának. Én ezt a könyvét is, ahogy a Saját szobát, csak ajánlani tudom. Stílusos, érdekes, és hihetetlenül intelligens kisregény.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Virginia Woolf: Flush
Eredeti cím: Flush: A Biography
Fordította: Rónay György
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 158 (jegyzetestül mindenestül)
Eredeti ár: passzolom. Az Európa újra kiadta a Woolf-életmű sorozatában.

Főszerepben: egy bolond kutya

John Grogan: Marley meg én

Kiolvastam: 2009. november 27.


Sajnos, nekem sose lehetett kutyám, bármennyire is szerettem volna, mert sose laktam kertes házban. Gyerekként is mindig azzal nyúztam anyát, hogy legyen egy kutyám, és ilyenkor fűt-fát megígértem cserébe. De anya tudta, hogy egy kutya nem érezné jól magát egy lakásban, s ezért mindig ellenállt a könyörgéseimnek. Most, hogy a párommal összeköltöztünk, ugyancsak egy lakásba, a kutya már eszembe se jut, mert tudom, lesz még idő, amikor kertes házban fogok lakni, és akkor lesz két gyönyörű szép labradorom.

Nos, ennek a könyvnek is labrador a főhőse. De ne egy Lassie reinkarnációt képzeljünk el, aki ahol tud, segít. Marley-ra inkább az ahol-van-baj-van a jellemző. Javíthatatlanul kíváncsi, neveletlen, képes a gazdáját végighúzni a betonon sétáltatás közben ha meglát egy másik kutyát, szereti a vendégek sliccét szagolgatni, a kukában turkálni, az ajtón levő szúnyoghálót rendszeresen kiszakítja nekifutásból, retteg a vihartól és ilyenkor ijedtében szétkaparja a falat, ja és a kutyaiskolából is kirúgták, mert egy parancsot se volt hajlandó megtanulni. De mindezek ellenére (miatt) Marley mégis egy szeretnivaló kutya, aki viszontszereti gazdáit.

A fiatal Grogan-házaspár egyre csak pusztítja a cserepes növényeket, és végül úgy döntenek, hogy meg akarják tanulni a felelősséget. Így vesznek egy kiskutyát. A könyvben figyelemmel kísérhetjük Marley csínytevéseit, lükeségeit, miközben a házaspár életének a fontos eseményeinek is tanúi lehetünk: hogyan válik a feleségből anyáskodó nő, hogyan vészelik át az első vetélés nehézségeit, hogyan képesek megbirkózni két totyogós gyerek nevelésével, a munkahelyváltással, Marley nevelésével, a házasságban adódó hullámvölgyekkel, a költözésekkel.

A házaspár életének fontosabb eseményeinél mindig ott volt ez a szerethető, ám szertelen kutya. S a könyv végén az olvasónak is nehéz tőle búcsút vennie, mert ekkor már a saját kutyájának is érzi, nemcsak egy szereplőnek. Az író stílusa szerintem nagyon rendben van, habár néha idegesítettek a ritkán előforduló mintha-Marley-most-azt-mondaná-hogy típusú bekezdések, de ezek száma szerencsére nagyon kevés volt. A regény egyébként a férj nézőpontjából van megírva, szóval nem a beszélő kutya esete forog fenn.

Igazából ez az a regény, ami a legszélsőségesebb hangulatokat képes belőlem kiváltani: az egyik oldalon szabályosan bőgtem, de annyira, hogy a könnyeimtől nem láttam a betűket; aztán pár oldal után pedig hangosan felkacagtam.

A regényből egyébként film is készült Jennifer Aniston és Owen Wilson főszereplésével, amit tavasszal vagy nyáron adtak a mozikban. A filmről röviden annyi, hogy néhány humoros történetet nagyon jól vissza tudtak adni, de nekem nagyon nem tetszett, hogy a férj, John Grogan figuráját annyira megváltoztatták. Mondjuk annyira nem rossz film.

Fülszöveg:

Marley a világ legrosszabb kutyája, akit gazdái, John Grogan újságíró és felesége Jenny kölyökkorában vásárol. Hogyan lehet egy labrador, a legkezesebb és legszelídebb munkakutya ennyire nevelhetetlen? Ezt nem érti a fiatal házaspár sem. A Marley meg én egy gazdi könyve felejthetetlen kutyájáról mindenkinek.

Összegzés:

Meg kell valljam őszintén, nekem az olyan regények tetszenek, amik 1: van bennük valami fantasy elem vagy 2: nem ebben a korban játszódnak 3: humorosak. Nos, Grogan könyve egyik kategóriába se sorolható igazán, mondjuk a humorosnál rezeg a léc, mert nagyon sok kedves és vicces történet van benne, de összességében kevés ahhoz, hogy humoros könyvnek tituláljam az egészet (mert ami nálam humoros, az végig az, és nincsenek benne megszakítások). De ennek ellenére nekem mégis elnyerte a tetszésem, és bátran merem mondani, hogy ez egy jó könyv! A véleményem kialakulásához nagyban hozzásegített Marley, a bolondos kutyának az alakja, és hogy a könyvnek van valami mondanivalója, üzenete az olvasó számára. Szerintem mindenkinek megéri az elolvasást, akinek van kutyája vagy volt, vagy csak szeretne egyet. Az én értékelésemben végül 8 pontot ért el.