Pages

Csökkentsd a várólistádat 2019! | Számvetés

2019. december 31., kedd


Bebuktam. Nincs mit szépíteni. 
Pedig jó könyvek kerültek be a listámba. Annak ellenére, hogy nem sikerült, én még mindig amondó vagyok, hogy szuper lista volt ez. Mindenre gondoltam. Min-den-re. Csak éppen arra nem, hogy a figyelmem aztán teljesen másfelé fog engem vinni. Pedig áprilisig teljesen jó voltam, vitt a lendület meg minden, a felét el is olvastam addigra. Aztán nem tudom, mi történt, de mindig jött valami más, valami aktuálisan sokkal érdekesebb. A kimaradt könyvek mindig ott voltak az agyam hátsó traktusában, hogy majd onnan választok következő olvasmányt, de aztán olyan szeptember-október környékén elengedtem a dolgot. Nem azért, mert ott már lehetetlennek tűnt a dolog, de úgy voltam vele, ha eddig nem választottam további könyveket a listámról, akkor ezután már ne görcsöljek ezen. 

A felét, azaz hat könyvet mégis csak sikerült azért elolvasnom a fő listámról, és ez azért egészen jó arány. Sok közülük tényleg hosszú évek óta halogatott könyv volt mint a Shirley, és tényleg nagyon örülök, hogy ennyivel is sikerült tudatosan csökkentenem az el nem olvasott könyveim számát. Lássuk hát sorrendben, miket is sikerült végül elolvasni:

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc - ez egy nagyon erős Picoult regény volt véleményem szerint. Az elolvasása után nagyon sokáig járt a fejemben Peter története, illetve az, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia kidolgozva az iskolai bántalmazások kezelésére. Nagyon fontos könyv, nagyon fontos témával. Jó szívvel tudom ajánlani!

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak - az első részét a trilógiának nagyon szerettem, de ez a folytatás eléggé mellément. Vagy csak én változtam közben, nem tudom. Mindenesetre ez egy teljesen funkciótlan és felesleges szócséplés volt, ami sehova se vitte a történetet. Kicsit dühösen fejeztem be ezt a regényt. A lezárásnak nem tudom, adjak-e esélyt, ebben a kérdésben még mindig tanácstalan vagyok.

Anita Diamant: A vörös sátor - Erről a könyvről végül azért nem írtam, mert az az igazság, hogy olyan dolgok miatt nem tetszett, amik egyáltalán nem kérhetőek számon ezen a történeten, és ezért én magamat valamint a vele kapcsolatos érzéseimet abszolút igazságtalannak éreztem. Dühített a gyermekházasságnak a gondolata is, illetve hogy egy alig tizennégy éves lány azt várja türelmetlenül, hogy mikor élhet a férjével végre házaséletet. És tudom, tudom: ez a bibliai korban teljesen normális és megszokott, sőt hétköznapi dolog, de én mint XXI. századi nő egyszerűen rosszul voltam ettől annak ellenére is, hogy az eszemmel tudtam, hogy ez nem a regény hibája. Képtelen voltam összeegyeztetni az én világnézetemet és gondolkodásomat a kor világával, és emiatt értékelni sem tudtam azokat az elemeket, amiket értékelnem kellett volna benne. Igazán sajnálom, hogy így sikerült ez a találkozás, pedig rettentően vártam rá. 

Bagdy Emőke - Kádár Annamária - Pál Ferenc: Bízz magadban - erről meg azért nem írtam, mert a szülésem környékén olvastam ki, aztán a poszt meg elmaradt, érthető okokból. Nem volt rossz kötet emlékeim szerint, de igazából nem is fogott meg. Az írásoknak több mint a fele érdektelen volt számomra, vagy a témája vagy a stílusa miatt. Pál Ferenc és Kádár Annamária írása volt az, ami a hátán vitte a kötetet számomra. Azokért viszont megérte elolvasni. 

Charlotte Bronte: Shirley - Hol van az a lány.... akit Shirley-nek hívnak. A Shirley már kábé egyetem óta előttem álló mumus volt, és azt kell mondanom, hogy nem lettem sokkal több az elolvasásával. Voltak érdekes részei ugyan, de alapvetően egy rettentően túlírt könyvről beszélünk, aminek a vége totál csalódás volt. 

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap - Hosseini könyve ismét csak nagyon falhoz vágott, emlékszem, hogy napokig nem tértem magamhoz az olvasása után, valamint olvasás közben is teljesen letaglózott ez a világ, ahol nők ilyen körülmények között élnek, és nem érnek többet mint egy egyszerű tárgy. Húsba vágó és elképesztő történet ez két nőről és a kettőjük között kialakuló barátságról. Ha valaki egy megrendítő könyvet szeretne olvasni, akkor Hosseini könyvét ne hagyja ki.  

Összességében azt kell mondanom, hogy megérte ismét részt venni ezen a kihíváson. Mert bár nem volt mind kiemelkedő élmény számomra, de amik végül azok lettek, értük igazán kár lett volna, ha még további sok évig tologattam volna magam előtt. Jövőre is indulok Lobo kihívásán, ez nem is kérdés. 

Akit szintén érdekel egy ilyen várólista csökkentős kihívás, az látogasson el az Olvasónaplóra, ahol minden részletet meg lehet tudni róla. Még éjfélig van idő összeállítani a listát 2020-ra! Hajrá mindenkinek!

#december


Az első kisgyerekes karácsonyunk elképesztően boldog volt, csodálatos és olyan gyorsan elszállt, mint egy szempillantás. Azt hiszem, a jövőben egy újfajta ütemtervet kell kialakítanom az év lezárásához, ugyanis a korábbiakban megszokott szilveszteri szöszmötölés már nem lesz igazán működőképes, hiszen csak az este az, amit erre fordíthatok. Az pedig édeskevés arra, hogy egy év blogbejegyzéseit belinkelgessem a megfelelő helyekre, megcsináljam a szuper Excel táblázatomat és mindeközben megírjam az év végi összegzést is és a jövő évi terveket is. Igen, tudom hogy kell bulizni szilveszterkor :D Persze, nem mintha görcsölnék ezeken a dolgokon, de azért szeretem rendezetten hátrahagyni az évet könyves szempontból is. 

Decemberre semmilyen könyves beszerzést nem terveztem magamnak, mert hát minek. Nekem most úgyis ez a karácsony, amit már olyan réges rég óta vártunk, szóval ez az igazi ajándék.  És nyugodtan képzeljetek ide még több nyálas közhelyet, mert mindegyik igaz erre a karácsonyunkra. 
Mindenesetre az örök emlékek mellett azért mégis csak érkeztek hozzám könyvek is, úgy tűnik, a könyvek elől nem bújhatok el karácsonykor. Óriási meglepetés volt, hogy a férjemtől megkaptam az illusztrált Harry Potter és a Tűz Serlegét, aki ennyi együtt töltött év után már kisujjból rázza, hogy mivel lehet levenni a lábamról. Barátnőm mellé betársultam egy netes rendelésbe a Könyvtündértől, így lett az enyém a Hónővér 25% olcsóbban. Andri Snaer Magnason könyve, a LoveStar kemény 590 forintért jött velem haza az itteni vegyesboltból. Az Időláda című middle-grade regényét olvastam tőle idén, és eléggé bejött. Gondoltam, ennyiért igazán hazahozhatom ezt a könyvét is. A hétvégén pedig a könyvesboltban megláttam Tove Jansson: Jön az üstökös című regényét, ami a Mumin könyvek első része, és annak is egy vadiúj fordítása. Gyerekkoromban nagyon szerettem azt a mesét, és így kapva kaptam az alkalmon, hogy a rajzfilm alapjául szolgáló történetekkel is megismerkedjek. És hát biztos vagyok abban is, hogy évek múlva ez szuper összebújós, közös olvasmány lehet nekünk a Fiatalúrral. 

Olvasás terén is teljesen jól haladtam egészen karácsonyig, amióta kicsit megtorpant a lendület. A kedv nem fogyott el, viszont most annyi élményt kell feldolgoznom, hogy képtelenség könyvekbe temetkezni. Így négy regényt sikerült elolvasnom ebbe a hónapban, ami azért nem is annyira rossz arány, tekintve, hogy én már kábé december 1-je óta karácsonyi lázban égtem. Olvastam két krimit egy Angela Marsons és egy Agatha Christie által írtat. Kalandoztam Nápolyban, és Párizsban is - utóbbit Katherine Rundell middle-grade regényének köszönhetően. A legjobban a Mrs. McGinty meghalt nyerte el a tetszésemet, nagyon humoros és szórakoztató történet volt ez, szerettem olvasni mézeskalács majszolás közben. Jelenleg pedig A lány, aki holdfényt ivott című ifjúsági regényt olvasom, de ezzel nem hiszem, hogy végeznék még év vége előtt. Decemberben sajnos nem sikerült újraolvasnom egy könyvet sem, pedig az illusztrált Harry Potter és az azkabani fogoly volt tervben. De belátható, hogyha egy Agatha Christie krimit öt napon keresztül olvasok, akkor nem igazán van hely a szokásos karácsonyi Harry Potter olvasásnak. 

Pár nap múlva hozom az évösszegzőmet meg a terveket is, úgyhogy addig is itt kívánok mindenkinek nagyon boldog, élményekben és könyvekben gazdag újévet! 

A többiek decembere:
Amadea
Theodora
PuPilla
Sister
Nita

Kérdezz-felelek: 10 év kihívás

2019. december 30., hétfő


Kereken tíz éve írom a blogomat, nyáron tartottam pár visszatekintést egy-egy bejegyzés erejéig. De most hogy megláttam Theodoránál ezt a kérdéssort, úgy éreztem, igazán szuper lenne még egyszer, így az év vége kapujában összehasonlítani a jelenlegi és a tíz évvel ezelőtti olvasós énemet. 
 
1. Mi volt a kedvenc könyved 2009-ben?
A Harry Potter sorozat mindig is ott volt a kedvenc könyveim listáján, úgyhogy ezt nem is számolom most ide. Ahogy visszaolvastam az évzáró bejegyzéseimet, Emily Brontë: Üvöltő szelek című könyve volt 2009. legklasszabb olvasmánya számomra. És most teljesen meglepett, hogy ennyire régen olvastam ezt a könyvet.

2. Mi volt a kedvenc könyved 2019-ben?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, amin már legalább két hete gondolkodom, de még nem sikerült dűlőre jutni ez ügyben. Rengeteg szuper könyvvel találkoztam idén is, mint például Jeanette Winterson önéletírása, Lucy Strange regényei, a Kirké és a Locke & Key világa is teljesen magával ragadt. Az idei évzáró bejegyzésben nehéz dolgom lesz majd, úgy érzem.

3. Melyik könyvet szeretted legkevésbé 2009-ben?
Danilo Kis: A holtak enciklopédiája című műve volt 2009-ben a Citrom díjas nálam. Emlékszem, ez egy egyetemi olvasmány volt, és olvasóként nem igazán találtam meg vele a közös hangot. Nem tudom, most hogy tetszene, de a rossz emlékek miatt nem igazán érzek ingerenciát az újraolvasására.

4. Melyik könyvet szeretted legkevésbé 2019-ben?
Nem emlékszem kifejezetten rossz olvasmányra idén, mert ami nem tetszett, azt félbehagytam. Például Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból című kisregénye elképesztő csalódás volt számomra, igazából végig se olvastam. Számomra érdektelen volt a megvalósítása az egészen ígéretes ötletnek, és a stílusa se klappolt hozzám. Ilyenkor egyébként mindig bizonyságot érzek arra nézve, hogy nem nekem való a távol-keleti irodalom, hiába próbálom kiszélesíteni a látókörömet. Egyszerűen őket valahogy nem tudom olvasni.

5. Melyik az a könyv, amit 2009-ben adtak ki és még mindig el szeretnéd olvasni?
Fogalmam sincs. Kár, hogy nem találtam olyan lehetőséget, hogy kiadási év szerint keressek a könyvek között. Biztosan van ilyen, de ez így fejből nem igazán megy.

6. Melyik az a könyv, amit 2019-ben adtak ki és 2020 előtt el szeretnéd olvasni?
Már tuti semmi ilyesmit nem fogok elolvasni 2020 előtt. De egyébként sok minden van, ami még a sorára vár. Például a Hónővér Maja Lundétól, Stephen Fry Mítosz című könyve vagy éppen A gesztenyeember is. Most jelenleg A lány, aki holdfényt ivott című middle grade regényt olvasom, de elég lassan haladok, ugyanis csomó minden könyves adminisztrációmat le szeretném zárni még újév előtt, amikkel eléggé el vagyok maradva, mert nem voltam előrelátó. Úgyhogy most esténként olvasás helyett leginkább ezekkel molyolgatok.

7. Mi az a zsáner, amiből régen sokat olvastál, de ma már nem annyira?
A paranormális YA regények aranykorszaka volt az évtized eleje szerintem sokunknál. Ma már szerintem le is csengett valamennyire ez a dolog, nem csak nálam, hanem másoknál is. Legalábbis nem nagyon jönnek velem szembe angyalos, vámpíros, vérfarkasos ifjúsági történetek - de ezeken már egyébként is túlléptem egy jó ideje.

8. Mi az az új zsáner, amit felfedeztél 2009 óta?
Idén konkrétan a képregények nagy felfedezése volt nálam. Annyi szuper történet születik ebben a műfajban, és az, hogy a magyar könyvpiacra is egyre inkább beszivárog ennek a zsánernek a krémje, még inkább kedvcsinálóként hat. Rengeteg képregény van már a listámon, amit mindenképp szeretnék a jövőben nem csak elolvasni, hanem beszerezni is. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, pedig sokáig ódzkodtam tőle.
Emellett pedig az utóbbi években egyre tudatosabban keresem az értékes ifjúsági regényeket, amik valamilyen problémát állítanak a középpontjukba. Például a gyász, a családon belüli erőszak vagy a magány.
És hát a női sorsokkal foglalkozó könyvek is a szívem csücskei lettek, számos kedvenc könyvem került ki ebből a tematikából.

9. Mi az az olvasós - könyves szokás, amit magad mögött szeretnél hagyni 2019-ben?
Jó lenne a bejegyzések tekintetében tartani a tempót az olvasási sebességemmel. De ezt nyilván az élet alakítja, nem én. Nem tudom, egyébként most nem jut eszembe semmi sem.

10. Mi az az új olvasós cél, vagy szokás amit szeretnél megvalósítani a következő 10 évben?
Szeretnék minél több nem angolszász irodalmat olvasni, megismerkedni más népek irodalmával is. Jó lenne kicsit jobban beleásni magamat a fantasy és a sci-fi világába, ott is rengeteg olyan könyv van már most, ami eléggé érdekel. És hát nyitottnak maradni mindenre, mint eddig is. 

Mrs. McGinty meghalt

2019. december 29., vasárnap

Hogy Agatha Christie krimijei mikor is lettek nekem karácsonyi olvasmányok, fogalmam sincs. De tény, hogy az utóbbi években a karácsonyfa árnyékában, mézeskalácsot majszolgatva esik a legjobban Poirot-val tartani a furfangos nyomozásokban. És hát igen, még mindig abszolút Poirot párti vagyok. Valahogy ez a kissé piperkőc, hiú kis belga meg az ő szürke agysejtjei jobban tudnak szórakoztatni. 
De azért Ms. Marple-nak is adok majd egy újabb esélyt valamikor a közeljövőben, sose lehet tudni, hova változott az ember sok év alatt. 

– Mrs. McGintynek egyhangú élete volt?
– Azt hiszem, rettenetesen – mondta Mrs. Summerhayes bizonytalanul. – Állandóan csak térden állva súrolni! És reggel, amikor megérkezik, más emberek piszkos edénye várja a mosogatóban, halomba rakva. Ha nekem kellene ezzel szembenézni minden áldott nap, számomra határozottan megkönnyebbülést jelentene, ha meggyilkolnának. Igazán.

Mrs. McGinty halála körül látszólag nem volt semmi rejtélyes: meggyilkolták azért az aprócska vagyonáért, amit az otthonában rejtegetett egy deszkalap alatt. A tettes nem volt más, mint albérlője, James Bentley. A fiatalembert kötél általi halálra ítélték, és most a hamarosan bekövetkező kivégzésére vár. Azonban Spence felügyelőt valami  nem hagyja nyugodni az esettel kapcsolatban. Szerinte képtelenség, hogy Bentley lenne az elkövető, hiába mutat minden nyom ebbe az irányba. Felkeresi hát Hercule Poirot-t, hogy vizsgálja meg ő maga az ügyet közelebbről, hátha talál valamit, ami az ő szemét elkerülte a nyomozás alatt. Így hát Poirot a legnagyobb hírverés közepette megérkezik Mrs. McGinty kis falujába, és pár nap alatt megtalál egy újságkivágást, ami azt sejteti, hogy a gyilkos kiléte talán nem is annyira egyértelmű, mint ahogy korábban gondolták. 

Az olvasásom alatt nem hiába ötlött fel bennem, hogy talán érdemes lenne újra megpróbálkoznom Mrs. Marple eseteivel, hiszen ebben a könyvben Poirot leginkább az ő módszere szerint nyomoz. A pletykák, a szóbeszédek jóval nagyobb szerepet kapnak most, mint a kis belga korábbi nyomozásaiban. Broadhinny azonban nagyon úgy tűnik, hogy nem egy szokványos hely. Itt mindenki nagyon rendes és nagyon jó ember, és a pletykálkodás is mintha nem úgy működne - első pillantásra - mint más helyeken. Azonban Poirot figyelmét semmi sem kerülheti el, és szépen, lassan eléri, hogy kiugrassza azt a bizonyos nyulat a bokorból. 

– Óóó – mondta Mrs. Summerhayes, és figyelmét Poirot-ról az ölében tartott, babbal teli tálra fordította. – Összevérezem a babot. Nem valami jó, mivel ez lesz ebédre. De nem számít, mert úgyis forró vízben főzöm. Amit felforralunk, az mindig jó, nem igaz? A konzerv is.
– Azt hiszem – mondta csendesen Hercule Poirot –, nem leszek itthon ebédidőben.

Szerettem a történetben febukkanó rendkívül jó humort is, ami különösen Poirot és szállásadónője között sziporkázott a leginkább. Mrs. Summerhayes főztje ugyanis minden olyan dolgot megtestesít, ami a lehető legtávolabb áll Poirot kifinomult ízlésétől. 
És hát persze, még ott volt Ariadne Oliver is, a híres krimiírónő, aki Poirot társául szegődött a nyomozásban, ha már éppen Broadhinnyben járt éppen véletlenségből. Mrs. Oliver egyébként mintha csak Agatha Christie szócsöve lenne, sokszor tesz olyan megállapításokat vagy fogalmaz meg olyan véleményeket, amikről köztudott, hogy maga az írónő is hasonlóan gondolkodott - különösen a regényeivel kapcsolatban. Így például Mrs. Oliver is - hasonlóan Christie-hez - szívből gyűlöli piperkőc nyomozóját, akit viszont imádnak az olvasók - igazán szórakoztató volt olvasni erről a viszonyról Mrs. Oliver szájából. 
Érdekes, hogy ebben a kötetben nem igazán volt semmiféle elmélkedés a bűnről vagy az elkövetők, áldozatok viszonyáról, mint a korábban általam olvasottakban. Ez inkább szimplán szórakoztató volt, a történetben meglehetősen gyakran felbukkanó humornak köszönhetően pedig aztán még inkább. 

A Mrs. McGinty meghalt is egy nagyon jó, hangulatos Agatha Christie krimi véleményem szerint, és igazából ennyit én még nem nevettem a krimikirálynő egyik regényén sem. A megoldás persze ettől függetlenül ugyanolyan fifikáns, mint más történeteiben, Poirot szürke agysejtjei itt is gyorsabban és eredményesebben dolgoznak, mint az olvasójé. 
Ha ez a regény kimaradt még, mindenképpen ajánlom olvasásra. 

– Honnan tudjam? – mondta mérgesen Mrs. Oliver. – Honnan a csudából tudjam, miért jutott eszembe egyáltalán ez a visszataszitó alak? Nyilván megőrűltem! Miért éppen finn, amikor semmit sem tudok Finnországról? Miért vegetáriánus? Miért van olyan sok hülye modorossága? Egyszerűen megtörténik. Az ember kipróbál valamit, és az embereknek tetszik, és akkor folytatja, és, mielőtt észrevenné magát, az életéhez kötődik egy olyan fickó, mint a tébolyitó Sven Hjerson. És az emberek meg írnak is, és kérdezik, hogy, ugye, nagyon szeretem.Hogy szeretem-e? Ha találkoznék azzal a csontos, égimeszelő, zöldségevő finnel a valódi életben, cifrább gyilkosságot követnék el, mint amilyeneket eddig kitaláltam.

Én meg a következő karácsonykor egy Ms. Marple regénnyel fogok próbálkozni. 

Agatha Christie: Mrs. McGinty meghalt
Mrs. McGinty's Dead
Fordította: Gálvölgyi Judit
Európa Kiadó
276 oldal

Aki megszökik és aki marad

2019. december 23., hétfő

Ha van olyan sorozat, ahol óriási önuralomról teszek tanúbizonyságot, az mindenképpen Elena Ferrante Nápoly-tetralógiája lenne. Igyekszem ugyanis betartani azt, hogy évente csak egy részt olvasok el a könyvekből, mert így továbbtart ez a hihetetlen élmény. Részről részre megesik velem, hogy az első oldalnál már rögtön beránt a nápolyi szegénytelep világába, és én mintha víz alá merülnék, nem is jövök fel onnan levegőért sem, csak egészen a legutolsó mondat után. De olykor még akkor sem sikerül, inkább csak pár nappal utána. 

A harmadik rész az Aki megszökik és aki marad címet viseli, és igazából képtelen vagyok egyértelműen kijelenteni, hogy melyik kire vontakozik a két lány közül. Hiszen, ha földrajzilag nézzük a dolgot, Lenúnak valóban sikerült elszakadnia a telep gyűlölt világától, míg Lila továbbra sem képes végleg elmenni onnan. Mint amikor egyszer kislány korukban a tenger felé akartak szökni, Lila az utolsó pillanatban visszatorpant. Félt az ismeretlentől, félt az idegen világtól. Lila tudja, hogy ki ő azon a helyen, tudja, milyen lehetőségei vannak és hogy működik az a világ. Hogy teljesen a nulláról kelljen újradefiniálnia önmagát, megrémiszti. Lenú ellenben mindezektől nem tart. Ő a teleptől fizikailag távol akar kerülni, hátha így sikerül azok elől a dolgok elől is elmenekülni, amitől fél, hogy bekövetkeznek. Hogy anyja sántasága nála is felbukkan. Hogy a telepi anyák ormótlan teste és agyonhajszoltsága lesz az ő jövöje is. Hogy a telepi férfiak agresszivitása a mindennapjainak része lesz. Hogy használják és eldobják. Lenú számára ez mind a telepi élet, és ő ez ellen menekül az értelmiségi létbe, távol Nápolytól.
Azonban ezek a dolgok, amiktől Lenú annyira fél nem csak a telepen gyökereznek, hanem alapvetően a diszfunkcionális házasságban. Ám ennek felismerése nagyon későn jön el nála. Lilának viszont pont ebből sikerül megszöknie, hogy ismét csak megvalósítsa önmagát, már sokadjára is eddigi élete során. Lila kiszakad a hagyományos anyai, női szerepkörből, hogy valami újat, valami nagyon mást hozzon létre. Lila kiteljesedett. 
Igazából ez a libikóka-lét jellemzi a két lány kapcsolatát. Egyik fent, másik lent. És ez mindig változik, soha nem állandósul. 

Kezdetben a Lila nélküli szöveg, ami most fogadott, egyszerűen nem tetszett. Valahogy nem volt az igazi a történet nélküle. Lenú énkeresésének egyik legfontosabb állomása talán ez volt, hogy megpróbálja meghatározni önmagát barátnője nélkül. És sikerült-e neki vajon? Olvasóként is érezhető volt ez, hogy Lenú Lila nélkül nem az igazi. Sodródik az eseményekkel, látszólag történnek körülötte vagy éppen vele a dolgok, de ő sosem lép, és sorra hozza az olyan döntéseket, amik a céltalanság ösvénye felé terelik őt. Lenúnál nem érezni a célt, hogy merre tart, Lila nélkül nem tudja. 
Ahogy a szövegbe lassan visszaszivárog végül, visszatér a szöveg lüktetése és vadsága. Lenú vértelenségét feldobja Lila erőszakkal, akarattal és nyersességével telített élete, amely folyton a végletek között ugrál ide-oda.  

Maguk tanárok azért dicsőítik a tanulást, mert abból keresik a kenyerüket, pedig semmi haszna, nemhogy jobb lesz tőle az ember, hanem inkább gonoszabb. 

A két lány történetébe ezúttal sokkal jobban beáramlik a forrongó világ izzása. Világviszonylatban és országszinten is történnek megmozdulások, diáktüntetések, ilyen-olyan világmegváltó politikai gondolatok, amik végül tettekké válnak, és ezek a tettek olyan aprócsak helyekre is eljutnak mint egy egyszerű gyár, ahol a dolgozók borzalmas munkakörülmények között dolgoznak, és a nők nap mint nap ki vannak téve a zaklatás veszélyeinek. Érdekes volt megfigyelni a két külön világ: az értelmiségi és a munkás világ találkozását. Hogy mennyire másképp működnek a dolgok, mennyire máshol vannak a hangsúlyok. Hogy az életkörülmények mennyire képesek megváltoztatni azt, ahogy az ember a világra és annak működésére tekinthet. Ami az egyik szerint működőképes, a másik szerint nem. Az elmélet és a gyakorlat nagy találkozásai ezek. 

Ma már így látom: nem a telep beteg, nem Nápoly, hanem az egész világ, az univerzum vagy az univerzumok

A harmadik rész sok szempontból számomra sokkal pesszimistábbnak hatott egy csomó kérdésben, és a Lila nélküliség is kicsit megviselte a történethez való kapcsolatomat. Ugyan továbbra is nagyon szerettem ezt a részt is, de mégis azt kell mondanom, hogy most kifejezetten nem szerettem ebben a történetben létezni. Nem szerettem Lenú anyasággal kapcsolatos tapasztalatait olvasni, nem szerettem belegondolni abba, ahogy a gyerekeivel bánik. 
Mégis ismét ott volt a fejemben ez a két lány. A kapcsolatuk; amit gondolnak a világról és önmagukról.  
Mégis csodáltam Ferrante prózáját, ami körbevont és körém zárult. Nehezen fogom mindezt elengedni a következő részben. 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad
Storia di chi fugge e di chi resta
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
419 oldal

Az éhezők viadala-trilógia

2019. december 20., péntek

Panemben nem egyszerű az élet, főleg, ha az illető nem a Kapitóliumban, hanem valamelyik körzetben él. A nélkülözés mindennapos, a birodalom által kontrollált élet pedig természetes. Azt is csendes megadással tűrik, hogy minden évben egy valóságshownak álcázott viadal keretein belül a körzetből származó kamaszok kénytelenek legyilkolni egymást a kapitóliumiak szórakoztatására. Vajon mikor jön el az a pont, amikor ebből elég lesz?

Suzanne Collins trilógiája megkerülhetetlen sarokköve a kortárs young adult irodalomnak, hiszen ezekkel a könyvekkel robbant be igazán a disztópia-láz a kamaszok számára írt regények világába. Nyilván előtte is létezett már disztopikus környezetben játszódó YA történet, de igazán Az éhezők viadala hozta be a divatba, háttérbe szorítva ezzel a vámpír-vérfarkas és egyéb csodalényes vonalat, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.

És mindez kezdődött azzal, hogy egy napon egy tizenhat éves lány önként jelentkezett szeretett húga helyett a viadalra. Katniss Everdeen már abban a pillanatban lázadt, hogy ezt megtette. A passzív, mindent eltűrő körzeti életben egyszer csak valaki azt mondja, "Állj! Őt nem veheted el tőlem!" és akkor megmozdul valami, a korábbi passzivitás eltűnik és a cselekvés lép a helyére. Katniss ezzel a tettével egy előre meg nem jósolható láncreakciót indít be.
Azzal, hogy ő választotta a sorsát és nem a sors választotta őt, másként lépett be a viadal világába. Meg tudta őrizni önmagát, miközben a túlélésért küzdött és végig tudatában tudott maradni, hogy a viadal tulajdonképpen micsoda is a valóságban: egy látszólag kulturált keretek között végrehajtott mészárlás, ami megosztja a körzeteket. Hiszen közvetlenül maguk a körzetek ölik egymást. A Kapitólium közreműködését ügyesen elrejti a mészárlás köré rendezett nagy show.

Collins regényének a sikerének szerintem az a legfőbb titka, hogyha lehámozzuk a tipikus YA kliséket a sztoriról, - mint a szerelmi háromszög, az érzelmi lamentálás hosszú oldalakon keresztül, a hétköznapi főhős, akiről mégis kiderül, hogy különleges hópihe stb - akkor egy nagyon okos és jó regényt kapunk, ami alapvetően a hatalom működéséről, valamint az elnyomó és elnyomottak viszonyáról mesél. És kétségkívül ez a legerősebb része az egésznek, mert mindezt nagyon realistán mutatja be, mellőzve mindenféle finomkodást és romantikus ábrándokat a szép és csodálatos jövőről.
A tipikus YA kellékek ugyan kicsit rontják az egész színvonalát, de mivel ezek a YA sajátosságai, ezért nem igazán róhatom fel őket, azt hiszem. De azért szeretném megjegyezni, hogy Katniss a mostani újraolvasásomnál rendkívül idegesített sokszor. Ő a lány, aki lángra lobbant, mégis az esetek nagy részében érzelmileg egy teáskanál szintjén van. Hihetetlen számomra, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában önmagával és az érzéseivel. Persze, elképzelhető, hogy ez azért van így, mert túl hamar volt kénytelen felnőni. Olyan feladatot kellett ellátnia apja halála után, ami egyáltalán nem állt összhangban évei számával. A körülmények igazi túlélővé tették, aki a jég hátán is képes megélni. Talán, ezért is lett tökéletes jelkép ő bármelyik oldal számára, ezért voltak képesek alakját sokfajta üzenethez felhasználni: mert Katniss csak túlél mindenféle ideológia vagy magasabb cél nélkül. Pont ezért volt képes hiteles jelképpé válnia sokak szemében.
És ezt az üzenetet vagyis lehetőséget talán Cinna, Katniss stylistja fedezte fel legelőször a fiatal lányban. Cinna tisztában volt vele, hogy a vizuális megjelenés mennyire fontos, mennyiféle asszociációt és gondolatot képes elindítani az emberekben egy-egy ötlet a megjelenésben. Cinna volt, aki Katnisst lángra lobbantotta és vele a remény lehetőségét is az elnyomott körzetekben élő emberek lelkében. És számomra most ez volt igazán a fő kérdés, hogy vajon miért tette? Cinna éles esze és végtelen kreativitása már a vele való első találkozáskor feltűnt, valamint az is, amit csak sejtetni engedett, hogy ő valóban annak látja a viadalt, ami: mészárlásnak. Vajon az embersége tiltakozott ez ellen az esemény ellen? Vagy volt valami személyes kötődése is hozzá?

Az ókori római gladiátor harcokat idéző éhezők viadalát ugyanis a legtöbb néző - különösen a kapitóliumi polgárok - leginkább csak showműsornak látják, ami az ő szórakoztatásukra készül. Azzal, hogy az események nézői, a kamera által eltávolodnak az arénában történtektől. Szemlélőkké válnak és nem résztvevőkké. Számukra ez nem vérengzés, nem élet-halál harc, hanem egy verseny, amiért lehet izgulni. A műsor, amit a viadal köré szerveznek - interjúk, bemutatók, felvonulások - egy teljesen más fajta történetet kreál a valóság köré: és az arénában is a nézők csak azt látják, amit a kamerák mutatni akarnak, ráadásul azt is kommentárral. Bármi történik is, bárhogyan is éreznek a viadal résztvevői, ebből csak annyi jöhet át a nézőknek, amennyit a műsor készítői engednek és akár átértelmezve, más kontextusba helyeződve. Mert ez a hatalom (is) felismerte, hogy nem csupán panem et circenses kell a népnek, hanem történetek is.
Mert a történetek azok, amikből felépül a valóságunk. És ha a történeteken csavarnak, ferdítenek, átírnak, akkor az emberek valósága is változik vele, pontosan olyan irányban, amerre csak akarják. A történetek a legnagyobb politikai erők, amikkel tömegeket lehet mozgatni vagy éppen lenyugtatni. A történetek a valóság ragasztói.

Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.


Suzanne Collins trilógiájának az újraolvasása sok újabb ráismerést hozott a számomra, s mindeközben megőrizte azt a fotelba szegezős élményt is, ami anno hatalmába kerített az első olvasáskor. Nem hibátlan könyv, a young adult máz sajnos sokat ront az értékén, de ennek ellenére, ha hajlandóak vagyunk mögé látni, akkor egy tényleg érdekes történetet kapunk a hatalom működéséről és természetéről. Örülök, hogy újraolvastam.



Suzanne Collins: Az éhezők viadala, Futótűz, A Kiválasztott
The Hunger Games, Catching Fire, Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Agave Könyvkiadó




Sophie és a tetőjárók

2019. december 17., kedd

Katherine Rundell könyve már a magyar megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, mert a fülszövegéből ítélve egy nagyon különleges ifjúsági regénynek tűnt. És hát egyébként is bírom a kissé bogaras, habókos tudósokról szóló történeteket, úgyhogy a kiadó Díjnyertes Könyvek - sorozatában való megjelenés csak ráerősített arra az érzésre, hogy nekem ezt feltétlenül el kell olvasnom. 
És a szimatom valóban nem csalt, mert egy valóban fontos és érdekes témájú regényről beszélhetünk a Sophie és a tetőjárók kapcsán annak ellenére, hogy a kivitelezés messze elmarad minőségben ettől. 

Az árvaságra jutott Sophie-t egyéves korában vette magához Charles, a kissé bogaras, ám nagyon is szeretnivaló tudós, akinek igen sajátos elképzelései vannak a gyermeknek nyújtandó otthonról. Sophie tizenkét éves korára ugyan nem tudja megmondani mi a különbség az ing és a blúz között, képtelen felmondani a katekizmust, de számtalan Shakespeare drámát fúj kívülről és csellón játszik. Szereti Charlesot és az életet, amit mellette él. Mert az otthonuk legalább annyira fura és szórakozott mint Charles maga. Ám a Gyermekfelügyelőségi Hivatal nem igazán úgy látja, hogy ez az élet megfelelne egy fiatal hölgy számára. Egy nap levelet kapnak egy kisebb kivizsgálás után, hogy Charles alkalmatlan gyámnak, és Sophie-nek árvaházba kell mennie. 
Charles és Sophie Párizsba szöknek, mert a kislány meggyőződése, hogy vérszerinti anyja életben van, méghozzá a francia fővárosban. Itt hamarosan megismerkedik Matteoval, az árva fiúval, aki a tetőkön él. Matteo feltárja Sophie előtt a tetők világát, és talán tud segíteni abban is, hogy megtalálja a lány édesanyját. 

"... senki sem tökéletes. Shakespeare óta senki." 

Charles elképesztően szerethető karakter, ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem. Imádnivalóan furcsa és habókos, és mindemellett hatalmas szíve van. Kreatívan megalkotott figura, aki a legüdébb színfoltja az egész történetnek. Bár sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy egyedül ő viszi hátán a sztorit. Mellette mindenki más színtelennek és unalmasnak tűnik, és ez sajnos Sophie-ra is nagyon igaz. Sophie kissé túl egyszerű Charles mellett, és olykor idegesítően egyszerű. Ha kicsit több energiát fektetett volna bele, szuperjó lehetett volna.
És sajnos, ez az egész regényre igaz. A cselekmény összecsapott, sok minden légből kapottnak tűnik. Mint például mégis hogyan emlékezhet Sophie egyéves kora előttről pontos részletekre édesanyja kinézetével kapcsolatban? Honnan és miért jön hirtelen az a bizonyosság, hogy édesanyja életben van? Miért pont tizenkét év után kapják az ellenőrzést a felügyelőségtől, mikor az ellenőr, aki minden nap járt hozzájuk, kezdettől fogva nem volt megelégedve Charles-szal? A dolgok, amik fordítanak a cselekményen, mind-mind kidolgozatlanul egyszercsak felbukkannak, minden magyarázat nélkül, és bizonyos jelenetek pedig feleslegesen  túlírtak.  Mintha ezzel nem akart volna igazán dolgozni a szerző, mintha csak a vázlatpontok lebegtek volna a szeme előtt. Teljesen eltolódtak a hangsúlyok. És a vége pedig abszolút dühítően le lett csapva. Még legalább két-három fejezet kellett volna, hogy minden rendeződjön, de ehelyett ott hagyja az olvasót, akiben ezután még több a kérdés, mint a feloldás. Mi lesz ezután Charles-szal? Mi lesz az árvaházzal? És Matteoval? Ezután is a tetőn fog élni? Csupa-csupa fontos kérdés, aminek a válaszaira még csak nem is következtethetünk, mert semmi korábbi utalás nem volt ezekre. 

Amiért végigolvastam és amiért megértem, miért zsebelhetett be díjakat ez a Pán Péter-szerű történet, az a hajléktalansággal foglalkozó témája. Ami egészen merész és szokatlan egy middle-grade regényhez képest, de mégis fontos és jó, ha beszélhetünk a kiskamaszokkal erről (is). Matteo ugyanis - bármennyire is kalandos tetőjáró volta - hajléktalan. Árván és egyedül él a tetőkön hidegben, esőben, szélben, fagyban és forróságban. Galambokra vadászik, esővizet iszik, és bizony vannak olyan hetek, amikor csak két-három naponta jut ételhez. Testét sebek és zúzódások borítják, és egy galambtollakkal bevont sátorponyva alatt él. Matteo világa kegyetlen, ínséges és veszélyes. 
Párizsban törvény tiltja, hogy valaki életvitelszerűen az utcán éljen. Sokan, különösen a gyerekek, hogy ne kerüljenek a siralmas árvaházakba, a fenti életet választották. Tetőkön, fákon élnek - nem az utcán. Ez a fent egy külön világ, aminek megvannak az íratlan szabályai; ami életet és otthont biztosít ezeknek a gyerekeknek, akik ilyen fiatalon kénytelenek megtapasztalni azt, hogy milyen a magány és a nélkülözés. Milyen úgy élni, hogy ki vagy szolgáltatva az időjárásnak. 
A tetőjárók világa érdekes, izgalmas, és szerintem még több lehetőség rejlett bennük. Kár volt Sophie klisés és vértelen történetét megtenni központi témának, szerintem Matteo élete sokkal többet adhatott volna. 

Katherine Rundell regénye számomra az elhibázott lehetőségek története volt. Túl sok lett az olvasói élményemben a volna, és ez teljesen elkeserített a végére, mert nagy kár érte. Mindenesetre Matteo világa miatt mégis azt mondom, hogy érdemes vele megismertetni a kiskamaszokat, mert egy jó beszélgetés elindítója lehet.  És hát persze, ki tudja, lehet hogy a célközönség az általam vélt hiányosságokról teljesen másképp gondolkodna. Érdemes azért egy próbát tenni vele, mert a stílusa viszont elképesztően bájos és Charles-ot pedig mindenkinek meg kell ismernie.

Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók
The Rooftoppers
Fordította: Abrudán Katalin
Manó Könyvek
328 oldal

Halálos játék

2019. december 16., hétfő

Majdnem eltelt az év úgy, hogy nem volt az idei olvasmányaim között Angela Marsons krimi. Ami alapvetően nem ejtett volna letargiába teljesen, de amióta felfedeztem magamnak Kim Stone nyomozót, amondó vagyok, hogy azért érdemes beiktatni legalább egy kötet évente. Marsons már eddig kétszer kihúzott engem egy-egy roppant makacs olvasási válságból, ezért általában nyárra szoktam időzíteni az újbóli találkozást. Kivéve idén, amikor - mint említettem - majdnem elmaradt a dolog, de így lett belőle egy kis tél eleji nyomozás és izgulás. És meg kell hagyni, ez az évszak is egészen jól állt ennek a történetnek. 

– Gondolod, hogy egy ember képes volt egymaga felráncigálni azon a füves parton, Főnök?
– Valahogy odavitték, Bryant, és az biztos, hogy nem a Királyi Posta volt.

A sorozat legújabb részében Kim és csapata egy ártatlannak indult látogatást tesznek Westerley-re, ahol a kutatók az emberi test bomlásának folyamatait tanulmányozzák különféle körülmények között, hogy a rendőrség munkájában minél hatékonyabb segítséget tudjanak nyújtani a halott áldozatokkal kapcsolatban. A látogatásuk során azonban hamar munkává válik, mert egy nem odavaló holttestre bukkannak. A nőt brutális kegyetlenséggel ölték meg, szájában nagy mennyiségű földet találtak, arcát pedig a felismerhetetlenségig szétzúzták. Azonban ahogy kezdetét veszi a nyomozás, egy újabb áldozat bukkan fel. Ugyanott, ugyanolyan körülmények között - azonban ez a nő életben maradt, mert nagyon úgy tűnik, hogy az éjjeliőr megzavarta az elkövetőt. Kimék most már tudják, egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki újból le fog csapni. Megkezdődik tehát a versenyfutás az idővel, és ahogy Kim egyre inkább beleássa magát az ügybe, egyre fontosabb lesz számára, hogy elkapja az elkövetőt.

Ez a kötet most a gyerekkori traumákra helyezi a főhangsúlyt: mivé tesznek minket azok a dolgok és események, amelyekkel gyerekként találkozunk? Hogyan hat a személyiségünkre a kiközösítés vagy az, ha a szüleink nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk? Többféle válaszút is kibontakozik előttünk egy-egy karakter életén keresztül, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy markáns személyiségváltozáshoz vezetnek a megélt és fel nem dolgozott traumák. A sok negatív múltbeli élmény mellett, mintegy ellenpontozásként, megismerhetjük Kimnek azokat a gyerekkori éveit is, amit szeretett nevelőszüleinél töltött, az egyetlen olyan helyen eddigi élete során, ahol valóban otthon érezte magát, a szó minden puhaságával és szeretetével.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy anyaként már mennyire máshogy érintenek bizonyos dolgok az olvasmányaimban. Ebben a részben voltak olyan szálak, pontosabban leginkább a gyilkos gyerekkorával kapcsolatos dolgok, amiket elképesztő iszonyattal olvastam. Persze, tudom, hogy egy vagy két évvel ezelőtt is megrökönyödtem volna rajta, de most leírhatatlan iszonyatot éreztem. Egyik kolléganőm mondta, hogy ő a gyerekei születése után teljesen felhagyott a krimik és a thrillerek olvasásával, mert nem tudta elviselni a borzalmakat. Akkor nem igazán értettem ezt a dolgot, de most már kezdem kapisgálni, mire gondolhatott.

A bűncselekmények utáni nyomozás nem olyan, mint a bowling. Egy ügy megoldása nem borítja a többit.

Szeretem, hogy Kimet minden részben egyre jobban és jobban megismerjük, hogy pontosan mi történt vele, miért is lett ennyire zárkózott és elutasító az emberekkel. Nem igazán értek egyet azokkal, akik Kim indokolatlan személyiségfejlődését hozzák fel mint negatívumot, mert szerintem alapvetően az van, hogy nem igazán van szó itt személyiségfejlődésről. Inkább a mi szemünkben árnyalódik az alakja, ahogy egyre jobban beleássuk magunkat a múltjába. Kim szerintem ugyanolyan mint az első könyvben. Maximum bizonyos új szereplők, új események felvillantanak egy-egy új szeletet a személyiségéből, de ettől ő még ugyanaz a magának való nő, mint korábban, aki nem igazán szereti a felnőttekkel való kommunikációt.
Maximum néha már tud köszönni az embereknek.

Viszont ezzel a résszel kapcsolatban azért nekem is lettek fenntartásaim. Bár nagyon izgalmas volt és a megszokott pörgést hozta magával a szöveg, de a gyilkosság körül bizonyos elemek túl könnyen kitalálhatóak voltak. És egy bizonyos résznél olyan butaságok voltak benne, hogy nem is értem, ezek miért így kerültek bele.  Például hát nem az az alap, ha felbukkan egy ismeretlen valaki egy majdnem meggyilkolt kómás nő ágyánál, hogy utánanézünk a rendszerben ki is ő? Illetve a férfi csak szeretőként hivatkozott magára, hogy engedhették oda a kórházban, mikor mindig azzal szoktak jönni, hogy csak közeli hozzátartozók tartózkodhatnak ott a betegágynál? Az amnéziás áldozat kórházas részei szerintem több szempontból is problémásak voltak.

Mindenesetre jó volt visszatérni ehhez a sorozathoz, az apró hibái ellenére. Igazán kár lett volna, ha ez az év Kim Stone nélkül marad. Izgalmas, pörgős és érdekes olvasmány volt újfent, ahol a sok borzasztó dolgot remekül ellensúlyozta Kim és a kollégái humora, ami pont olyan mennyiségben volt jelen, hogy a regény ne legyen annyira megterhelő, de azért a hangsúlyt és a hangulatot nem vitte el a regény fő témájáról. Ha egy igényes, thrilleres beütésű krimisorozatot kerestek akkor Angela Marsons könyveit továbbra is ajánlom.

 

Angela Marsons: Halálos játék
Play Dead
Fordította: Seregi Márton
General Press Kiadó
336 oldal

Anne of Green Gables | Anne otthonra talál

2019. december 12., csütörtök

Úgy vélem, minden kétséget kizáróan, Anne Shirley egyike a valaha volt legfontosabb női karaktereknek az irodalom világában. Intelligens, kedves, segítőkész, lelkes a világ dolgai iránt, lelkiismeretes és igazi, elkötelezett barátnő. És nem mellesleg valódi feminista ikon, aki van annyira intelligens, hogy felismerje, milyen eltérő megítélés alá esik a két nem és mennyire különböző lehetőségek állnak rendelkezésükre, és van annyira talpraesett és tehetséges, hogy mások szemében is félresöpörje ezeket. Anne, bár tele van szorongással önmagával szemben, mégis tiszteli annyira magát, hogy kiálljon az igazáért és ne hagyja szó nélkül, ha sérelem éri. Még ennyi idősen is bőven van mit tanulnom ettől a tizenkét éves kislánytól, aki egy szép tavaszi napon egy kopott bőrönddel várta a félénk Matthew Cuthbertet a vasútállomáson.

Merthogy a két testvér, Marilla és Matthew elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, aki segítség lesz Matthew számára a birtokon. Mindketten idősek, Matthew szíve is egyre nehezebben bírja a kemény munkát. Ám ugye a vasútállomáson a várva várt fiú helyett csak egy vézna, vörös hajú, csupa fecsegésből álló lány volt, akit az árvaházból küldtek Cuthbertéknek. A kezdeti ellenérzésük azonban hamar semmissé lesz, és ez a nagy szavakat használó, álmodozó kislány végül megnyeri a szívüket. Egy idő után már el sem tudják képzelni, milyen is volt az élet Anne nélkül itt, Avonlea-ben.

“Dear old world', she murmured, 'you are very lovely, and I am glad to be alive in you.” 

Az első pillantásra bájos, sokak szemében habos-babos lányregény sok fontos témával foglalkozik, és a hátterében olyan kimondatlan emberi tragédiák húzódnak meg, amik így a maguk kimondatlanságában számomra sokkal fájdalmasabbnak hatnak, mintha felszínre kerültek volna. Bár a mostani olvasásomban, hogy ennyire előtérbe kerültek számomra a regény sötét tónusai, nagy szerepe volt a Netflixes adaptációnak, ami hitelesen hozzátéve a történethez, túlmutat a Montgomery által leírtakon. Jobban beleláttam most a szövegbe azt a sok szörnyűséget, amit Anne-nek meg kellett tapasztalnia árvaként más családoknál vagy éppen az árvaházban. Hogy nem hiába menekült ő a képzelet világába. Nemcsak hogy fájdalmasan magányos volt, de a regényben is vannak arra utalások, hogy Anne korábbi életében csupa rossz dologgal találkozott.
Matthew és Marilla is sérült lelkek, ez világosan kiérződik. Matthew félénksége valamint Marilla túlzott gyakorlatiassága és távolságtartása is valami tragédiát vagy szomorú, fájdalmas emlékeket sejtet a háttérben, de erre nem igazán kapunk választ, hiszen a szöveg valahol mégis csak egyfajta gyermeki narrátorral dolgozik, aki nem igazán lát bele a felnőttek kusza világába.

Van valami megmagyarázhatatlan varázs Montgomery írásaiban, ami képes az ember lelki szürkeségébe egy kis napfényt és madárdalt vinni. Avonlea és a Prince Edward-sziget vidékét pedig olyan rajongással tudja megjeleníteni, hogy szerintem nincs olyan ember, aki a sorokat olvasva ne érezné a késztetést, hogy abban a pillanatban vegyen egy repülőjegyet Kanadába. A kisebb-nagyobb kalamajkák és személyes tragédiák ellenére van valami romlatlan édeni hangulata ennek a szigetnek, amit Anne is megérzett az első pillanattól fogva.

“But if you call me Anne, please call me Anne with an 'e'.” 

Olvasás közben egyébként végig az járt a fejemben, hogy mennyire megváltoztatta az olvasásélményemet a Netflix Anne-sorozata, ami nem kis meglepetésemre teljesen könyvhű egyébként. Minden, amit Montgomery leírt, ott van - sőt, még annál is több. Bizonyos jeleneteket olvasva folyton beugrottak képek a sorozatból, amit egyébként tavaly láttam és (még) csak egyszer. Annyira összeforrt a fejemben most ez a két médium, és úgy érzem, hogy abszolút hozzá(m)tett ez az összeolvadás. Pedig mielőtt belekezdtem az újraolvasásba, kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit is fog nekem adni Anne története ennyi év távlatából, képes lesz-e megint annyira megfogni magának a történet.
De úgy tűnik, Anne itt is örök. Ezt nem is lehet tovább ragozni.



L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
Aladdin Publishing
440 oldal 

The Search for WondLa

2019. december 7., szombat


Tony DiTerlizzi könyvével kapcsolatban már akkor éreztem, hogy nem mindennapi történettel lesz dolgom, amikor kiemeltem a Bookdepository karton borítékjából.  Hiszen már a kivitele is igazán különleges: a szerző részletgazdag, csodás illusztrációi egész oldalpárokat foglalnak el minden fejezet elején. Ráadásul ez az első olyan könyv, amivel találkoztam, hogy tök jól kihasználja a digitális világunk adottságait és a telefonunk kamerája segítségével interaktív térképre és egyéb elemekre bukkanhatunk olvasás közben.

Történetünk főszereplője Eva Nine, aki még sohasem járt a felszínen. Élete eddigi tizenkét évét egy óvóhelyen töltötte, és minden, amit  csak a kinti világról tud, azt egy robottól, Muthrtól tudja. Muthr feladata ugyanis, hogy felkészítse Evát a felszíni életre: különböző szituációs vizsgákkal méri Eva tudását és talpraesettségét, és ha végre felkészült a veszélyekre, amit a külvilág tartogat, Eva elhagyhatja az óvóhelyet. Eva egyedül Muthrt ismeri, még soha nem találkozott egy emberrel, sőt: egyetlen élőlénnyel sem. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozik, amikor támadás éri az eddigi békés otthonát, és azonnal menekülnie kell. A felszínre. Egyedül. 
Ám ahogy kilép a külvilágba, rá kell jönnie, hogy amit eddig tanult a felszíni életről, nagyon nincs összhangban a valósággal. Tölgyfák és vonuló őzcsorda helyett vándorló erdők és óriási méretű medveállatkák fogadják. Emberi lét nyoma pedig sehol. 
Mi történt a világgal? Miért nem tudta erre felkészíteni senki? És hova lettek az emberek?Eva szeme előtt ott lebeg egy plakát, amit az óvóhelyen talált, amin egy robot és egy kislány mosolyogva, egymás kezét fogva áll, felettük egy megkopott felirat, amiből ki lehet venni a Wond és a La szavakat. Eva érzi, hogy meg kell találnia ezt a helyet. És mindeközben, akik megtámadták az óvóhelyet, Evát keresik. Vadásznak rá.Vajon hogy boldogul egyedül Eva? Sikerül megtalálnia végül WondLat?

“The real question one should ask when presented with a puzzle is, 'Should I solve it? Do I really need to know the answer?' " -Rovender Kitt” 

DiTerlizzi fantáziadús és kalandos ifjúsági története szuper keveréke a sci-fi és fantasy műfajának, és a csomagolás alatt egy jól megkomponált felnövés történettel van dolgunk valójában. Az óvóhely tök jól szimbolizálja az otthont a védettségével és zárt közegével, ahol a gyereket szüleik felkészítik az életre. Ám valójában lexikális tudással nem lehet rá felkészülni. Hogy szülőként mindent jól csinál-e az ember, akkor derül ki igazán, amikor a gyerek kikerül a való életbe. Muthr neve is beszélő név, amellett persze, hogy a történet szerint egy mozaikszó a robot neve, mégsem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy eléggé hajaz a mother szóra. Erre a hasonlóságra aztán később maga a szöveg is utal.  
A felszíni lét pedig nagyon jól párhuzamba állítható a való élettel, hiszen az otthon viszonylag kontrollálható közege után egy teljesen más élmény az önállósodását próbálgató gyerek számára. Minden egyes lépésnél valami nem várt dologba lehet botlani, és nem igazán úgy működnek a dolgok, ahogy azt odahaza megszokta. Új szabályok, más törvények: mindent tanulnia kell, hiába próbálták felkészíteni arra, hogy mi várja őt, ha kilép a való életbe. Ám az ismeretlenség minden veszély és csalódás ellenére mégiscsak csodálatos és lenyűgöző.
Apafigurának talán leginkább Roove feleltethető meg, akivel Eva szinte először találkozott menekülése közben. Roove egy igen furcsa, ám valamilyen szinten humanoid vonásokkal bíró élőlény. Ő a szomszédos, emberek által régóta elhagyatott óvóhelyen él átmenetileg, de egyébként vándorol a világban. Evával egy közös kalandjuk során végül szövetséget kötnek, és Roove vállalja, hogy segít a kislánynak megtalálnia azt, amit keres, valamint segít túlélni ebben az Eva számára idegen világban. 

Elképesztően izgalmas történet volt, ami az igen gyakori fejezetvégi cliffhangereknek köszönhetően eléggé letehetetlennek bizonyult. Hihetetlenül érdekes ez a világ, ahogyan persze az is eléggé fúrja az oldalamat, hogy mi történhetett itt, és amúgy is: Eva mit keresett a föld alatt? Van pár elméletem, kíváncsi vagyok, mennyire járok közel a megoldáshoz - de ez úgyis csak a következő kötetekből derül ki. Nagyon igényes middle-grade történet ez, igazából olvasás közben folyton azon gondolkodtam, ha ilyesmikkel ismertetnék meg az általános iskolásokat, tutira nem lenne probléma az olvasóvá neveléssel. Mert pörgős, akciódús és érdekes történet, ami könnyen berántja az olvasóját a világába. És mindemellett annyira jól összeköti az egészet a modern technikával és az abban rejlő lehetőségekkel, hogy tényleg egy különleges élményt nyújt már a lapozgatása is. 

“Tiny-perhaps." Rovender kept his eyes fixed on the rings. "Insignificant-never, Eva Nine. No living thing is insignificant.” 

A folytatások tehát nem is kérdés, hogy kellenek-e. És szinte biztos vagyok benne, hogy hasonlóan minőségiek lesznek azok is, mert egy jól átgondolt és megkomponált történetnek tűnik. Ha egy jó middle-grade történetet keresel és az angol nyelv sem akadály, én azt mondom, te is indulj útnak és keresd WondLat Eva Nine-nal. Csodálatos utazásban lesz részed.



Tony DiTerlizzi: The Search for WondLa
Simon&Schuster
512 oldal


#november

2019. december 4., szerda


A november a maga hat darab elolvasott könyvével és hét blogbejegyzésével szintén egy mozgalmas őszi hónap lett számomra. Csupa klassz olvasmányélménnyel gazdagodtam, sikerült teljesítenem a Goodreads Reading Challenge-emet (évi ötven könyvet lőttem be célként) plusz első körösként csatlakoztam a Témázós csapathoz is, úgyhogy nemcsak mozgalmas, hanem igazán szuper is volt ez a november. 
Mellesleg már legalább két hete Télapós mondókákkal és dalocskákkal kelek és fekszem, szóval a decemberi hangulat is már eléggé belopózott ebbe az inkább októberiesen viselkedő novemberbe.

Az olvasások sorát a Locke&Key második részével nyitottam, ami elképesztően szuper volt, alig várom a pár napon belül megjelenő harmadik részt. Bejegyzés nem tudom, hogy készülni fog-e róla - valószínűnek tartom, hogy nem amúgy. Helyette majd a harmadik rész befejezése után magáról a sorozatról tervezek írni inkább. Aztán jött Lucy Strange könyve, A világítótorony legendája, amit legalább annyira szerettem, mint az előző könyvét. Szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem jelent meg több könyv a szerzőtől, de remélem, ez a közeljövőben változni fog. Utána szintén egy ifjúsági regény felé vettem az irányt, elolvastam Tony DiTerlizzitől a The Search for WondLa-t, ami egy disztópikus világban játszódó trilógia első része. Ezt még születésnapomra kaptam húgomtól, ám a Nagy Nyári Olvasási Válságom, amely minden évben orvul lecsap rám eltérített ennek a fantasztikus könyvnek az olvasásától. Pedig igazán kár lett volna kihagyni, hiszen egy fantáziadús, kalandos történetről beszélünk, aminek alig várom a folytatását. Szerintem tutira benne lesz egy januári rendelésben. Majd Theodora #haviegyujraolvasaskihivas -ának keretében ismét elővettem Suzanne Collins híres trilógiáját, Az éhezők viadalát. Ennek apropója az volt, hogy megszereztem még októberben a csodaszép díszdobozos kiadást (ugyanis korábban nem volt belőle saját példányom, csak az első részből), és gondoltam, csúnya dolog lenne olvasatlanul tenni a polcomra. Egyelőre még a hatása alatt vagyok a történetnek. Több hibáját láttam most, mint az első olvasáskor, ám az tagadhatatlan tény, hogy ismét sikerült bevonnia a világába. Nehéz egyébként újdonságot mondani erről a sorozatról, hiszen annyi tanulmány, értekezés született már róla, de azért a blogbejegyzésem nem fog elmaradni róla. 

Beszerezni most csak egy könyvet, a Monstresst szereztem be, ami már régóta birizgálja a fantáziámat, de igazából csak most szántam rá magam valamiért, hogy megveszem. Valóban elképesztően gyönyörűségesek az illusztrációk benne, remélem, a történet is legalább ennyire különleges lesz. Ennek az olvasása a decemberi terveim között szerepel.  
És hát jesszus, még annyi tervem van/volt erre az évre az olvasmányaimmal és a blogommal kapcsolatosan, de hát úgy tűnik, idén se jön össze minden. Azért a decemberemből is próbálom kihozni a legjobbat olvasás terén is, hogy igazán szépen zárhassam olvasóként az évet.

Többiek novembere

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS