"Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az Egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében..."

Nyárbúcsúztató olvasmánynak szántam Karen Blixen könyvét, ami a Napkeringő olvasása után kezdett igazán érdekelni. És nagyon úgy tűnik, hogy valóban megvan a sajátos hangulata ezeknek az Afrikában található európai kolóniáknak. Ahogy a hölgyek levetik a fehér gyöngysorukat, az úriemberek pedig a csokornyakkendőjüket, hogy Afrika végtelen szavannáit felfedezhessék és megpróbáljanak gyökeret verni ott, ami annyira különbözik korábbi otthonuktól. Az ősi és a modern világ megismételhetetlen találkozása ez: Afrika valódi megszelídítésének története, amely alig száz évvel ezelőtt zajlott.  

Karen Blixen bárónő önéletírása a Kenyában töltött tizenhét évének krónikája, amely nem időrend köré szerveződik. Történeteit, anekdotáit témák és impressziók szerint csoportosította, és így zárta lapok közé Afrika esszenciáját. A könyvet olvasni olyan érzés, mintha maga Karen Blixen ülne előtted és mesélne édes-bús nosztalgiával igaz szerelméről, afrikai farmjáról. 

Ahol az élet mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, a fekete kontinens vadságának hihetetlenül ki volt szolgáltatva minden: a halál, a veszteségek a mindennapok részei lettek ott, a természet és annak kegyetlen törvényei megállíthatatlanul be-betörtek a civilizáció falai közé; végigbillegett patáival a farm fényesre csiszolt parkettáján. 

De minden nehézség ellenére Karen szeretett itt élni. Könyve, ahogy már mások is hívták, tényleg egy igazi óda Afrikához: valami olyat talált meg itt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg az életük folyamán. 

"Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, és az első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem."

Azonban Karen nem csupán túlélni próbált farmján, hanem együttélni a már előtte itt lévő, őshonos népcsoportokkal is. Könyvében rengeteg fejezetet szentel szokásaiknak, gondolkodásuknak, történeteiknek. Fontos, hogy nem mond felettük ítéletet, hanem megértően és elfogadóan fordul feléjük, levetkezve európaiságunk gőgjeit. Számomra talán ezek a részek voltak a legérdekesebbek, hiszen számomra abszolút idegen kultúrák kerültek bemutatásra, amik talán ilyen formában már nem is léteznek. 

A leginkább ambivalens viszonyom Karen állatokhoz fűződő kapcsolatával volt: hol tiszteltem, hol szívből gyűlöltem érte - és igen, voltak olyan részek is, amiket kénytelen voltam átlapozni. Szerettem, amikor kimutatta, mennyire tiszteli Afrika állatait, és mennyire elítéli fogságban tartásukat. De gyűlöltem, amikor merő úri passzióból indult vadászatra, és abból űzött sportot, hogy minél több fajból tudjon lőni magának. Ahogy gyűlöltem akkor is, amikor oroszlánokat ölt csak úgy, mert éppen meglátta őket, majd a tetemüket érintetlenül otthagyta a pusztában. Tudom, hogy akkoriban teljesen máshogy viszonyultak a vadállatokhoz, de a kor szelleme még nem menti fel őt a szememben ezekért a dolgokért. 

Bár legyen személyéhez ilyen meghatározhatatlan viszonyom, de azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy mennyire szerettem a prózáját, ami olyan költőien és olyan áhítattal beszélt Afrikáról, mint eddig senki más. Szerettem belefeledkezni gyönyörű leírásaiba, odaképzelni magam Afrika ege alá, ahol a naphoz oly' közel lehet élni szabadon, ahol őszintén önmagunk lehetünk, kivetkőzve a modern világ béklyóiból.

"Most visszatekintve afrikai életemre, úgy érzem, ezzel lehet a legjobban jellemezni: egy olyan ember élete volt, aki a kapkodó és zajos világból egy néma országba költözött."

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Out of Africa
Fordította: Gy. Horváth László
Európa Kiadó
381 oldal

Napkeringő

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 

Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 

Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő

Circling the Sun

Fordította: Frei-Kovács Judit

Kiadó: Alexandra Kiadó

Oldalszám: 392