2019. február 27., szerda

Egy iskolák közötti verseny, amiről még mindig senki sem hallott. Egy igazgató, aki jobban tolja a kontentet a social media felületeken mint egy vérbeli influencer. Tiniszerelmek, amik néhány nap alatt sorsfordítóvá válnak. Kiszámítható és váratlan adrenalinlöketek, drámák és random medence partyk. Ez az Iskolák Versenye sorozat második része, a Maradj velem. 

Nagyon vártam ezt a részt, hiszen az Ég veled egy nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott tavaly: tök jól hozta a nosztalgikus iskolás évek érzését és a humora is elszórakoztatott. Így amikor egy igazán könnyed olvasmányt kerestem magamnak, ami különösebb odafigyelés nélkül megadja nekem a feelgood élményt, rögtön ez a könyv ugrott be. Igaz, a könyv célközönségétől kábé húsz évvel vagyok idősebb, de azért vannak olyan időszakok, amikor jól esik a diákkor nyarainak gondtalanságába visszatérni. 
Azonban ezúttal sajnos nem voltam annyira maradéktalanul elégedett, mint az első résszel. Nyilván, egy trilógia középső része írói szempontból némi kihívást tartogat, hiszen egy átvezető kötetről van szó, de talán semelyik rész sem indokolja ennél jobban a trilógia önnön mivoltát. Hiszen, ha a második rész tényleg működőképes, akkor az én szememben legalábbis legitimálni képes ezt a formát. 
Sajnos, itt ez annyira nem jött össze. Igazából végig azt éreztem, hogy minden, de szinte minden az első rész ismétlése. Amit már egyszer megrágtunk, most ismét a szánkba kerül. A poénok, Hanna gyásza és hátrahagyott élete, a feladatok és még folytathatnám. Folyton próbáltam tudatosítani magamban, hogy végülis csak pár nap telt el az első rész kezdete óta, és ennyi idő alatt nem várhatok nagy fejlődéseket, de máskülönben meg azt mondom, ha tényleg szükséges volt ezt a történetet ennyi részre szedni, akkor az újdonságok mégis csak elvárhatóak egy bizonyos szempontból. Lóri poénjai ugyanis hatszáz oldal után már nem voltak annyira szórakoztatóak, Hanna gyásza se hozza már ugyanazt az élményt, ahelyett hogy mélységet adna a történetnek (mint az első részben), ezúttal kínos és fárasztó önismétlésbe fullad, és nem mellesleg a kelleténél többször van jelen a történetben, mint indokolt lenne. Legalábbis szerintem az, hogy kábé ugyanazt, de tényleg ugyanazt írja le két oldalanként, az már tényleg fárasztó. 
Kornél és Hanna kapcsolata az első részben még cuki volt, nekem itt viszont már inkább csak nyálas volt - de itt abszolút vállalom a szubjektivitásomat, teljesen elképzelhető, hogy ezt más még nem tartaná csöpögősnek. 
Viszont azt abszolút nem szerettem, hogy a narrátor túlmagyaráz dolgokat. Nem egyszer előfordult, hogy bizonyos részeknél túlragozta azt, amit abszolút felesleges volt. Így például, amikor Lórinak nem esett le, hogy Kocsis igazgató felvételről beszél hozzájuk, ezért elkezdett beszélni hozzá, mire a többiek felvilágosították. hogy egy felvételről van szó. Majd utána a narrátor hozzátette, hogy valóban egy felvételről van szó, valamint azt is, hogy így Lóri nem tud beszélni az igazgatóval, mert ez csak egy felvétel, ami nem fog válaszolni....
Most hagyom, hogy ezt mindenki feldolgozza.

A feladatokkal kapcsolatos rejtélyek és azok megoldásai se sikerültek most úgy, ahogyan az első részben. Vagy csak több energiám volt most ezekre koncentrálni, mert a többi része felhúzott? Nem tudom... De vagy az volt, hogy fájdalmasan egyértelmű volt, hogy mi a megoldása, és ennél már csak az volt fájdalmasabb, hogy a táborban senki, de senki nem jött rá erre sose, egyedül csak Hanna. Vagy a másik véglet is igen sokszor megjelent, amikor a megfejtés minden logika nélküli, totálisan levezethetetlenül érkezett, csupán - ismét csak - Hanna megérzéseire támaszkodva. És persze, arról a tényről már inkább nem is beszélek, hogy mindenre mindig és folyton csak Hanna jött rá. De ez már igazán mellékes, hiszen elvégre egy tinikönyvről beszélünk, szóval ez még egy olyan elnézhető dolog szerintem.
Számomra az egyetlen színfoltot Kocsis igazgató jelentette, aki fiatalokat megszégyenítően fejlődött napról napra - legalábbis ami a social media felületeken való kommunikációt illeti. Az előző kötetben még csak Facebook bejegyzéseken keresztül szolgáltatta az információt a versenyről, ebben a kötetben viszont már live-ol, nyereményjátékot hirdet, haul videókat készít, rajongói csoportot hoz létre és minden olyan divatos eszközt bevet, amit a vérbeli influencerek szoktak. És az erőfeszítéseinek lassan meg is lesz az eredménye, ugyanis olykor fel-felbukkannak már olyan emberek is, akiket valóban érdekel a verseny kimenetele - és most nem a versenyzők hozzátartozóira célzok. Nem is tudom, mit keres amúgy az igazgatói székben, sokkal inkább marketingesnek kellett volna mennie. Ugyanis tényleg zseniálisan népszerűsíti ezt a teljes ismeretlenségben levő versenyt.

Összességében tehát ez a kötet most sajnos többször fárasztott, mint szórakoztatott és ezt nagyon sajnálom, mert jól esett volna megint egy olyan feelgood élményt kapni, mint az első kötettől. Mindenesetre a célközönségnek és a rajongóknak nagy valószínűséggel tetszeni fog ez a rész is, és hát végülis ez a lényeg, azt hiszem. Én pedig igyekszem lejjebb adni a várakozásaimat a harmadik résszel kapcsolatban.



Leiner Laura: Maradj velem
L&L Kiadó
462 oldal

2019. február 25., hétfő

Szeretném már itt az elején leszögezni, hogy szerintem nincs olyan, hogy cikis hiányosság az olvasmányainkat tekintve. Régebben még az egyetemen talán ezt nem így gondoltam, amikor a csoporttársaim posztmodern irodalomélményeit hallgatva próbáltam egyre inkább láthatatlanná válni, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyi mindent nem olvastam el az általuk annyira emlegetett alapművek közül. Vagy a magyar szépirodalom tekintetében. Mert sokan úgy gondolták - köztük én is - ha magyar szakra jár az ember, akkor az előbb említett kettő közül legalább az egyikért tinilány módjára rajongania kell, de a legjobb, ha mindkettőért. És én ezt vércikinek éreztem, hogy bennem egyáltalán nem voltak ilyen érzések. Én szuperül elvoltam a popkultúra és az angolszász irodalom iránti rajongásommal, és ezért eléggé kakukktojásnak éreztem magam szinte mindig. 
De aztán ahogy idősődtem, rájöttem, hogy ezek a dolgok a legkevésbé sem számítanak. Ízlések és pofonok, ahogy szokták mondani. Hogy megvolt-e az embernek egy-egy alapműnek számító könyv, a legkevésbé sem számít cikinek vagy éppen menőnek. Szerintem sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy vajon jól nyúlunk-e a könyvekhez. 

Mutasd az olvasmánylistádat, megmondom ki vagy!


Szerintem sokkal érdekesebb egy olyan olvasmánylistát böngészni (sajnálom, én szoktam ilyet egyébként), aminek a nagy része az illető saját - jelenlegi vagy éppen múltbeli -  érdeklődését tükrözi, mint egy olyan emberét, aki folyton folyvást felül a hypevonatra, és csak az éppen aktuális menő könyveket olvassa. Persze, ezt sem tartom gáz dolognak, hiszen mindenkinek szíve joga úgy választani az olvasmányait, ahogy neki tetszik, csak végigböngészve az ilyen olvasmánylistát, ilyenkor egyáltalán nem érzek se izgalmat, se azt, hogy most az illetőhöz valamennyivel közelebb kerültem volna. Hiszen azon a listán olyan sok minden rajta lehet: gyerekkorunk kedvenc meséi, tinikorunk kedvelt témái, a hosszú nyaraink könyves kalandjai, rajongásunk éppen aktuális tárgyai. Azok a könyvek, amik formálták a világunkat, vagy amiről azt hittük formálni fogják, de aztán mégsem. Csalódásaink és kellemes meglepetéseink, egykori és mostani kedvenc könyveink mind-mind ott sorakoznak ezen a folyton változó, soha véget nem érős listán. 
Az olvasmánylistánk tehát - jó esetben - mostani és múltbeli énjeink érdeklődését és lelki világát tükrözi. Mindennek fényében kérdezem én, hogy vajon ciki-e ha valaki nem olvasta még az Anna Kareninát, de az eddig olvasott könyvei között számos olyan található, amely elgondolkodtatta a környező világával kapcsolatban vagy hozzáadott valamit a személyiségéhez? Mert szerintem nem. Ahogy már egy korábbi poszt során kifejtettem, szerintem az irodalom legnagyobb hasznát ott találjuk, amikor ránk valamilyen szinten és formában hatással van. És ha ezt nem az úgynevezett  - mások által meghatározott - alapművektől kapjuk meg, hát akkor mi van? 
Semmi.

És mik azok az alapművek?


Az alapművek sehol sem ugyanazok. Függ a korosztálytól, az irodalmi zsánertől, a korszaktól és még tényleg annyi minden mástól. Szerintem ha bármely könyves közösségi felületen megkérdezzük az olvasókat, hogy szerintük mi a TOP10 alapmű, nem feltétlenül kapnánk egyöntetűen azonos címeket. Az általam meghatározott alapművek a valaha volt és mostani kedvenc könyveim. Ám én ezeket nem úgy értem, hogy ezeket mindenkinek olvasnia kellene, csupán arra vonatkozva értem, hogy számomra ezek jelentik vagy jelentették valaha az olvasmánylistám bástyáit. Amik aztán eltereltek bizonyos témák, korszakok vagy éppen műfajok felé. 
Számomra ilyen alapmű például A Gyűrűk Ura, amely az északi mitológia, a térképek és az idegen nyelvek szeretetét adta anno. Vagy a Harry Potter sorozat, amely kiskamaszként bevezetett a modern ifjúsági irodalom világába. A Büszkeség és balítélet, amely a számomra is élvezhető romantikus olvasmányok kapuját nyitotta meg előttem. De ott volt még Virginia Woolftól a Saját szoba is, amely felkeltette az érdeklődésemet a feminizmus iránt, és arra sarkallt, hogy még jobban mélyedjek el a témában. De említhetem még Marjane Satrapi Persepolis című képregényét, amely nem csupán a műfaj iránt keltette fel még jobban az érdeklődésemet, hanem a Közel-Kelet iránt is. 


Ugyanakkor bánom, hogy kimaradtak


Persze, most hogy bekezdéseken keresztül arról beszéltem, hogy mennyire nincsen cikis dolog az olvasásban, mégis vannak olyan könyvek, amiket bánom, hogy még mindig nem olvastam el. Például a sokadik ilyen kérdés után, hogy "Olvastad az XY könyvet?" "Olvastad a ZX könyvet?" és mindegyikre az a válaszom, hogy "Még nem.... de megvan!" Ilyenkor már kicsit unom is magamat. Rengeteg könyv csábított arra, hogy megvegyem, ám ahogy ez a legtöbbünkkel lenni szokott, ha a polcunkon csücsül a könyv, máris nem olyan sürgős az elolvasása. Nos, én az ilyen könyveimmel kapcsolatban tanúsítok némi megbánást. 
Már tizenöt éve porosodik a polcomon például a Háború és béke, amire roppant mód kíváncsi vagyok továbbra is (mert szeretem az oroszokat, az Anna Kareninát pedig még inkább) , ugyanakkor sose merem betenni még a Várólista csökkentős játékba sem, mert úgyis tudom, hogy ez lenne az a könyv, amit úgyse olvasnék el. 
Sokáig ilyen elmaradásom volt még az Átmeneti üresedés is, amit végül tavaly olvastam el, pedig kábé a magyar megjelenés napján rohantam érte a könyvesboltba. Rowling miatt iszonyatosan kíváncsi voltam rá, ugyanakkor el kellett magamban engednem ezt a Harry Potter dolgot. Jó pár évig tartott. 
Ezen a nem létező listán tutira ott szerepelne még A nagy Gatsby is, ami nem csupán az egyetemen volt kötelező, de már legalább hat éve a birtokomban van, ha nem több. Ráadásul egy igencsak rövid könyvről beszélünk, de valahogy mégis mindig elsikkadok felette. 
És még hány olyan könyv vár nálam elolvasásra, amelyeknél a megvételkor rajongva és magabiztosan kijelentettem, hogy "Ez lesz a következő olvasmányom!" ám ebből az lett, hogy még mindig és továbbra sem olvastam, és hónapok után az éjjeli szekrényemről felkerült a könyvtárszobám polcára, belesimulva a lapok közé zárt átélt és még meg nem élt kalandjaim hosszú sorába, remélve, hogy egyszer talán majd észreveszem újra őt is. Például Eleanor Oliphantot. Vagy A sündisznó eleganciáját. Jasper Fforde Monokrómját. A Bíborszínt. A Kult Könyvek sorozatból jó pár kötetet. A vándorló palotát. Meg a többieket, akik valaha megkapták tőlem a következő olvasmány címkét az évek során, de aztán mégse lett belőlük az. 
És hogy mi ebből a tanulság? Fogalmam sincs, de a következő olvasmányomra vonatkozóan már egy rakás ötletem van. 

Akik színt vallottak a témában:



2019. február 23., szombat

Azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy Charlotte Bronte regényének legégetőbb kérdése az, hogy mégis hol a csudában van Shirley? Legalábbis a könyv 218. oldaláig mindenképpen. Ugyanis addig kábé az egész falu magánéletének kisebb és nagyobb dolgait megismerjük, de Shirley még csak említés szinten se kerül elő. Úgyhogy itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy végre leírhassam, Charlotte -ra bizony ráfért volna egy keménykezű szerkesztő, aki nem csupán itt, hanem később is kigyomlálta volna a felesleges részeket.
Plusz az olykor előforduló, indokolatlanul pátoszos hangnemet, kissé túl körülményes megfogalmazást is átiratta volna vele esetleg.
***
De egyéb problémáim is akadtak vele.
Szóval, összességében elmondható, hogy ez a regény inkább érdekesség volt, mint nagyszerű élmény.

Érdeklődésemet meglepő módon nem annyira az ipari forradalom korának és társadalmi változásainak hosszú oldalakon keresztül való bemutatása keltette fel, hanem az a tény, hogy a címszereplő Shirley-t testvéréről, Emily-ről mintázta. Mindenképpen tudni szerettem volna, hogy milyennek látta őt Charlotte, hogyan elevenedik meg előttem a lapokon keresztül Emily alakja. Shirley - miután végre valahára felbukkan - valóban egy nagyon különleges, igazán badass női karakternek indul, aki magasról tesz a korabeli női szereplőktől elvárt szendeségre és engedelmességre. Shirley-nek határozott véleménye van a legtöbb dologról, és ezt egyáltalán nem fél megosztani másokkal, még a férfiakkal sem. Nem köntörfalaz egy percre sem: ő kimondja azt, amit ki kell. Emellett önálló, független, nem szorul rá senki támogatására sem anyagilag, sem lelkileg - igazán üdítő ellentéte a túl naiv, már-már málészájúnak nevezhető Caroline-nak, aki a regény elejétől fogva egy olyan pasi után epekedik, aki egyáltalán nem méltó hozzá.

Caroline-t egy ideig talán fel lehet menteni tapasztalatlanságából és fiatal korából adódóan, viszont Robert későbbi tetteinek egy bármilyen háttérrel rendelkező egészséges lelkületű lánynál meg kéne kondítania a vészharangot. Mert hogy ez a Robert igencsak egy tuskó, és ezt talán még túl szépen is fogalmaztam. Mert az még csak hagyján, hogy ismerve Caroline iránta való vonzódását, ő mégis az anyagiakat helyezi előtérbe az egyik lánykérésénél. Ám miután az mégis kudarcba fullad, és végre megtörténik a totálisan kiszámítható fordulat, és megkéri Caroline kezét, azért még pár percig azon lamentál a menyasszonya előtt, hogy hát igen, az előzetesen megkért hölgy valóban nem való hozzá, de azért mégis mennyire vonzónak találja meg a pénze is jól jött volna. De ha már így alakult...  Caroline regényen túli sorsáról meg talán jobb nem is beszélni. A Robert által megrajzolt jövőkép mindent tartogat, csak szellemi szabadságot és egyenrangúságot nem. De Caroline ennek ellenére boldogan ugrik fejest új életébe. De amíg tőle ez talán inkább szomorú, mint meglepő fordulatnak nevezhető, addig másnál egy valódi karaktergyilkosságról beszélhetünk.

Ugyanis sajnos a későbbiekben Shirley-ről se lehet jobbakat elmondani. Pedig igazán ígéretesen indult a karaktere, egészen a legvégéig ő volt számomra az egyetlen pozitív vonulat ebben a regényben, aki képes lett volna megmenteni a szememben a történetet. Mondván, hogy oké, túlírt meg minden, de ott van Shirley... Caroline bár idegesítően naív, de ott van Shirley... És még folytathatnám. Ám az utolsó oldalakkal Charlotte mindent áthúzott, és amellett hogy teljesen ellehetetlenítette ezt a badass női karaktert, korábbi jellemvonásait totálisan értelmetlenné tette. A regény végén még ő maga sem tudta levonni történetének tanulságát, és hát az az igazság, hogy én se nagyon.
Hová tűnt a Jane Eyre-ben annyira csodált modernség és frissesség? Ugyanis meglepő módon a Shirley című regény íródott később, és mégis ez esik a korai regények hibájába. Mindemellett tudom, hogy például az ipari forradalom gazdasági és társadalmi hatásainak az elemezgetése illetve a napóleoni háborúk következményeivel való foglalkozás igencsak egy komoly lépés volt akkoriban a női irodalomban, és persze mindez bizonyos mértékig valóban érdekes is, de valahogy a cselekménnyel való egybegyúrása mégsem ment annyira zökkenőmentesen. Taxner-Tóth Ernő a Bronte nővérekről szóló könyvében megjegyzi, hogy a Shirley hossza tulajdonképpen az akkori divatot követte, ugyanis minél hosszabb volt egy regény (minél inkább el lehetett adni folytatásosként) annál nagyobb hasznot hozott a kiadónak. Mindemellett picit mégis ironikus, hogy a kiadó szerkesztői szintén rövidíteni akartak a Shirley hosszán, mert ők is túlírtnak találták, ám ebbe Charlotte nem igazán akart beleegyezni.

Érdekességként kell megemlítenem azt is, hogy az addig teljes ismeretlenségben élő, álnéven író Charlotte-ot ez a regény buktatta le. Egy Haworthból származó kereskedő rájött, hogy a regényben használt bizonyos nyelvi fordulatok csakis szülőfalujára jellemzőek, és ezt a felfedezését egy újságban is megírta, rögtön lerántva a leplet Charlotte-ról. A hír gyorsan szárnyra kapott és a falubeliek is rögtön összekapcsolták ezt a hírt a lelkészlak nagy postaforgalmával, a sok Londonból érkező levéllel és csomaggal.

Sokak szerint a Shirley messze kiemelkedik nem csupán Charlotte, hanem a Bronte nővérek művei közül modernségével valamint azzal, hogy a társadalmi változásokra és problémákra ilyen nagy hangsúlyt fektetett a regényében. Én mégha az utóbbi megállapítással ugyan egyet is értek, de olvasóként én mégis azt mondom, hogy - nagy részében - kihívás volt olvasni ezt a könyvet és mint ahogy fentebb említettem, a főszereplők sorsának alakulásával én nem igazán értek egyet. Sőt, hogyha pontosabb akarok lenni, kissé dühített is.
De mindenképp folytatom Charlotte többi művével való ismerkedést a későbbiekben, mert tudni szeretném mi van a Jane Eyre-en túl.



Charlotte Bronte: Shirley
Shirley
Fordította: Szepessy György
Európa Kiadó
704 oldal

2019. február 14., csütörtök


Sokat gondolkodtam rajta már régóta, hogy hogyan is tudnám ezt a témát felvezetni, de nem igazán találtam hozzá megfelelő kezdőmondatot. Pedig a jó kezdőmondat mindig fontos - én mindig is ezt vallottam: nemcsak a regényekben, hanem az életben is.
De most inkább ahelyett, hogy tovább gondolkodnék rajta, rögtön a közepébe is vágok. Szóval, az történt, hogy január 31-én egy sok-sok éve vágyott dolog vált valóra számomra (számunkra) : anya lettem ( vagyis szülők lettünk).  Ebben a két szóban számomra minden benne van: a sok év alatt érlelődött vágy; a sok éves küzdelem majd a - szó szerint -  hihetetlen öröm, ami kerekedett és kerekedett bennem a hónapok során. 

Mivel ez a téma a blogot is érinti, így úgy gondoltam, hogy a változások előtt szeretnék magyarázatot adni. De hogy őszinte legyek, a további lépésekről és következményekről fogalmam sincs... Minden annyira új és képlékeny, még csak most ismerkedünk a fiatalúrral ugyanis. Nem fogok elbúcsúzni végleg a blogolástól, ez biztos.  De az is szinte borítékolható, hogy az első (vagy esetleg két?) hónapban jóval kevesebb lesz itt részemről az aktivitás, hacsak nem konvergál majd a nullához. De igyekszem ezt az újfajta szerepemet összehangolni a hobbijaimmal - köztük az olvasással és a blogolással is. Lehet, hogy a pár hét letelte után külső szemlélőként nem nagyon lesz feltűnő a változás, lehet az is persze, hogy ritkábban tudok jelentkezni. Ezt még tényleg nem tudom. Biztosan jönnek be egy bizonyos idő elteltével nagyobb számban gyerekkönyves ajánlók is - elvégre a fiatalúr olvasóvá nevelését fontos dolognak tartjuk - , valamint a gyerekneveléssel foglalkozó könyvek is felkerülnek az olvasmánylistámra, így biztosan a blogra is írni fogok róluk ezt-azt. De persze emellett a saját stílusomnál, ízlésemnél is maradni szeretnék.  (egyébként a héten sikerült végre befejeznem a Shirley-t is Charlotte Brontëtól, és csigalassúsággal ugyan, de a poszt is íródik róla)

Vagyis a türelmeteket kérném egy ideig, amíg összekapom magam, valamint azt, hogy picit örüljetek velem akár egy félperc erejéig. Hiszen a boldogságom leírhatatlan és elmondhatatlan. Hugh Grant szavaival tudnám talán a legjobban megfogalmazni: "Hihetetlen, de élmény!" 
Tényleg az.

Follow Me @photos_from_anna