2019. augusztus 28., szerda

Szóval vannak azok az írók, akiknek a könyveinél fixen tudod, hogy mire számíthatsz. Van egy bevált recept, aminek mentén haladva nem nagyon érezhető színvonal csökkenés. Sablonos könyvek ezek? Valahol igen. De talán nem is baj ez olykor; nem kell olyan sokszor fogyasztani, és akkor nem un rá az ember. Talán. Hanem évekre lebontva elég elcsámcsogni egy-egy kötetet, és az jól eső ismerős érzésként tölti el az olvasót. Picoult pontosan ilyen szerző, akit sokan és sokszor is szidnak regényei felépítése miatt, de én mégis szeretek bizonyos időközönként visszatérni hozzá. Szeretem a témaválasztásait, ahogy azt is, hogy új nézőpontokkal tud megismertetni velük kapcsolatban.
A Tizenkilenc perc például az iskolai lövöldözéseket veszi górcső alá, és pár fejezet után eléri azt az egyébként nem várt dolgot, hogy együttérezzek a lövöldözővel.

"...emlékezzünk meg mindarról a sok ezernyi gyerekről, akik egy kicsit mások, kissé riadt tekintettel járnak ebben a világban, és kevésbé népszerűek, mint társaik: ez a könyv róluk, és nekik szól."

Történetünk egy olyan tipikus kisvárosban játszódik, ahol nem történik soha semmi. Ám egy nap egy iskolai lövöldözés rázza meg Sterling életét. A regény pontosan ennek a tizenkilenc percen át tartó pokolnak az utolsó perceiben veszi fel a történet fonalát, majd ahogy haladunk előre az elkövető, Peter tárgyalásáig, egy másik szálon Peter korábbi életét ismerhetjük meg egészen addig a pontig, amíg egy nap fegyverekkel a kezében besétált az iskolájába.
Ahogy Picoult regényeinél megszokhattuk, nemcsak Peter nézőpontját ismerjük meg ezalatt, hanem sok más, szorosabban vagy éppen lazábban kapcsolódó emberek sorsait is megismerhetjük ezalatt, illetve az ő viszonyukat a történtekhez.

Azonban a Tizenkilenc perc sokkal inkább szól arról, hogy milyen szerencsétlenül összetett folyamatok vezettek egészen a lövöldözés napjáig. Itt most nem nagyon van véleményütköztetés, nem - úgy - pedzeget morális kérdéseket az üggyel kapcsolatban, ahogyan azt korábbi regényeiben tette. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beláttassa velünk, hogy Peter is ugyanúgy áldozata volt annak a napnak.
Ezt a kissé félénk, visszahúzódó fiút már azon a napon kipécézték maguknak agresszorai, amikor az iskola első napján felült supermanes uzsonnadobozával a buszra. Onnantól kezdve fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenéznie nap mint nap, ami elől nem tudott menekülni. Picoult persze nem állítja, hogy minden bántalmazottból lövöldöző lesz, de az állandó félelem, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, ha olyan bizonyos történésekkel találkozik egy illető életében, akkor bizony megindulhat egy láncreakció, ami végül odáig vezet, hogy az áldozat a maga kétségbeesett módján fellázad agresszorai ellen. Nehéz ezt meglátni, időben észrevenni, ahogy az is örök kérdés marad, hogy Peter személyisége önmagában is mutathatott ilyen cselekvésre hajlamokat, vagy tényleg csupán a sok szerencsétlen körülmény összejátszása változtatta őt végül gyilkossá?

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett vagy egyáltalán volt-e egy olyan pont, ahol Peter élete elkezdett egy ilyen irányba folytatódni. Vajon amikor az anyja annyira forszírozta és kvázi kényszerítette, hogy szálljon szembe bántalmazóival? Az, hogy az anyja elbagatellizálta azt a minden napos agressziót, amivel fiának szembe kellett néznie? Az, hogy folyton a népszerű, mindenben kiváló bátyjához hasonlítgatták szülei? Vagy amikor az édesapja megismertette a fegyverekkel? De az az igazság, hogy valószínűleg nincs egy konkrét pont, ami a leejtő felé vitte őt - vagy legalábbis ott és akkor ez nem volt felismerhető. Nyilván nem mindenkiből lesz gyilkos, aki hasonló nehézségekkel néz szembe élete folyamán - de ott vannak Peter esetében azok az apró többlet dolgok, amelyek miatt az otthoni hátországa sem egy biztonságos menedék. És ehhez már csak egy szikra kellett, ami az egészet lángra lobbantotta a megfelelő pillanatban.

Picoult regénye ezzel a történettel elsősorban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia az iskolai bántalmazások kezelésére - se az iskolában, se odahaza. És ez nem csak Amerikában probléma, hanem itthon is. Egy 2015-ös magyarországi felmérés* szerint a felsőtagozatos diákok több mint kétharmadát bántalmazták már fizikailag, verbálisan vagy virtuálisan az iskolában. A felmérésből az is kiderült, hogy a diákok egyáltalán nem elégedettek a tanárok reagálásával, és nem tartják eredményesnek az érintettekkel való beszélgetést. Nemcsak Peter esetében nem orvosolták ezt a helyzetet tehát, rengeteg gyerek szenved az iskolai bántalmazástól nap mint nap különböző mértékben - nyíltan vagy láthatatlanul.
Sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez mindig is része volt az iskolai életnek. De miért hunyunk szemet olyasmi felett, ami miatt a felnőtt világban már súlyos következményekkel kéne számolnia az illetőnek? Miért kell támogatni - akaratlanul is - az agresszív viselkedést? Nagyon fontos lenne valóban hatékony megoldást találni ezekre az esetekre és jó lenne, ha az áldozatok számára külső segítséggel sikerülne kialakítani megfelelő és eredményes defenzív magatartást. És megtanulni ezt kezelni szülőként is. Hozzáértéssel és megfelelő érzékenységgel közelíteni ehhez a kényes témához, valóban partnerként kezelve a bántalmazott gyereket.
És szerintem mindezek felismeréséhez egy jó kiinduló alap lehet ez a regény, amely bár nem kínál megoldásokat, de hatásosan felhívja a figyelmet erre a problémára. Nagyon fontos - bár korántsem hibátlan -  történetnek tartom tehát, amit el tudnék képzelni akár ajánlott irodalomként is az iskolákban. 
 
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Nineteen Minutes
Fordította: Kocsis Anikó
Athenaeum Kiadó
552 oldal

* adatok forrása: ITT

2019. augusztus 24., szombat

A blogolás tíz éve alatt számtalan kalandot megéltem, amelyet az elolvasott könyveimnek köszönhetek. Voltam fejvadász, nyomozó, varázsló, árnyvadász, sárkánylovas vagy egy tisztességes évi jövedelemmel rendelkező úriember után vágyakozó kisasszony. Az olvasmányaim elrepítettek Nápolyba, Londonba, Afrikába, Tündérföldre vagy éppen Westerosba. Voltam ármánykodó, magabiztos, elveszett vagy mondjuk bátor is - néha ez mind egyszerre, néha meg nem. 
És még persze, annyi minden...! 
Számtalan életet megéltem már, és még fogok is - és nagyon remélem, hogy a blogom a jövöben is ugyanúgy fogja őrizni a lenyomatait ezeknek a képzeletbeli kiruccanásaimnak. Ám szerettem volna, ha ennél a tíz évnél egy kicsit megállnék, és visszatekintenék a hátrahagyott, ám azóta is dédelgetett kalandjaimra. Mert a sok megélt élet között vannak bizony olyanok, amelyek világítótoronyként állnak a kupacban. Amik meghatároztak, amik hozzámadtak valamit. Persze, a most közreadott listánál jóval több könyv van, amit rajongásig szerettem és szívesen emlékszek vissza rá, de úgy döntöttem, hogy szemöldök-összehúzósan szigorú leszek most, és csupán tíz könyvet fogok most felsorolni - minden évből egyet-egyet -, ami az olvasása közben beszippantott a világába, és utána napokig nem eresztett. Amelyek akkor is ott motoszkáltak bennem, amikor már rég elolvastam az utolsó sorokat is. 
Nehéz döntés volt, különösen azokból az évekből választani, amikor száz fölötti volt az éves olvasásom - vagy azokból az évekből, amikor már teljesen tudatosan kezdtem nyúlni a könyvekhez. Oké, nem ragozom: mindegyik évből piszok nehéz volt a választás. Számos álmatlanul forgolódó éjszaka után, nagyon komoly, ceruzavég-rágcsálós átgondolással a hátam mögött, de végül megszületett a lista.  
Szóval, íme tíz év könyves blogolásom tíz kiemelkedő olvasmánya! 

Mindegyiket szívből tudom ajánlani. Bárkinek. Mindenkinek. 
Neked, kedves Olvasóm!


2009

Gregory Maguire: A boszorkány


Blogolásom első évéről elmondható, hogy akkor kezdett el számomra kinyílni a szórakoztató irodalom, illetve a kortárs irodalom világa. Gregory Maguire regénye számomra nagyon újszerű volt, hiszen - emlékeim szerint - korábban sose olvastam semmiféle retellinget, ez volt az első találkozásom ezzel a műfajjal. A boszorkány L. Frank Baum híressé vált gyerekregénye, az Oz, a nagy varázsló történetét meséli újra a Gonosz Nyugati Boszorkány szemszögéből. Egy nagyon komplex történetről van szó, ami sok fontos témát érint ( úgy mint a kirekesztés vagy éppen a zsarnokság, a hatalom), és sok elgondolkodni valót hagy maga után. Ha Orwell disztópiáit kedveled és szereted, ha egy klasszikus történet egy újfajta szemszögből kerül bemutatásra, akkor bátran ajánlom ezt a könyvet. Anno az orosházi könyvtár "Veszíts el egy könyvet!" játéka kapcsán én ezt a könyvet ajánlottam fel elvesztésre - remélem, akik a játéknak köszönhetően hozzájutottak ehhez az Oz birodalmába vezető hátsóajtóhoz, végül elégedetten csukták be maguk mögött.



2010


Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset


Képzeljünk el, egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtódon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.
Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)
Fforde univerzuma egyszerűen zseniálisan szórakoztató, Thursday Next pedig azóta is a valaha volt legkedvesebb irodalmi mesterdetektívem. Ez az elképesztő irodalmi agymenés minden könyvmoly kedvenc olvasmányává válhat.



2011


Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Ekkor már túlvoltam a Vörös Pöttyös YA regények tömkelegén - már persze viszonylagosan értve itt a tömkeleget - és ebben az évben egyáltalán nem vágytam hasonló jellegű olvasmányokra. Suzanne Collins trilógiáját nagyon sokáig kerülgettem emiatt, mert bár rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, mégis YA mivolta visszatartott. Aztán végül csak elolvastam. 
Együltő helyemben. Semmi más nem érdekelt abban a két napban, amíg a részeket olvastam, csak az, hogy mi lesz Katnissal és Peetával. Annyira addiktív volt, annyira mást adott, mint az eddigi YA olvasmányaim. Berántott magába ez a küzdelmekkel és kegyetlenségekkel teli világ, ahol a hepiend egyáltalán nem volt garantálva. 
Idén fog megjelenni egy felújított kiadás az Agave jóvoltából, tervbe is vettem az újraolvasását. Kíváncsi vagyok, hogy vajon még mindig adná-e azt a fotelbe szegezős érzést. Mindenesetre így vagy úgy, de szerintem nagyon fontos könyv ebben a műfajban.



2012


Ernest Hemingway: Vándorünnep


Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele. Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 



2013


Charles Dickens: Szép remények


Egy sok-sok éve magam előtt tologatott elmaradás volt, ami végül hihetetlenül kellemes csalódást okozott. Dickens nagyregényeitől valamiért mindig is féltem, hogy unalmas, poros és száraz a prózája - azok a fránya előítéletek! Ám itt jöttem rá, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Dickens igenis nagyon vicces, a karakterei érdekesek és gyönyörűen építi fel a történeteit. Mrs. Havisham alakja még a mai napig sokszor eszembe jut, valahogy nem enged ez az időbe belefagyott nőalak.
A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett. Nagyon érdekes fejlődéstörténet, amivel érdemes megismerkedni. 


2014


Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok


A könyv, ami abban az évben végigsöpört a blogokon, és kapott hideget-meleget. Néha egészen szélsőséges reakciókat váltott ki a könyv az olvasóiból, ám én még ezzel együtt is azt mondom, hogy érdemes az elolvasásra. Pont ezért, mert elgondolkodtat, mert nem hagy maga után üres lapot. Caitlin Moran ebben - a magyarul elég szerencsétlen címet kapott - könyvében arról beszél, hogy milyen számára nőnek lenni, milyen utat járt be, amíg rátalált a saját nőiségére. Sok témát érint ebben a memoárjában, amiket nagyon erős - és vállaltan - szubjektív szűrőn keresztül ad elő számunkra. Morannel nem kell egyetérteni ezekben a kérdésekben, a legkevésbé sem. Viszont szerintem ezzel, hogy valakinek elolvassuk a saját nőiségének a történetét, akaratlanul is megfogalmazzuk a magunkét is ( "ez velem is pont így volt/van" vagy éppen "nálam ez teljesen máshogy volt..." )  - és szerintem ez a legfontosabb hozadéka ennek a könyvnek. Nem feltétlen Moran gondolatmenete, hanem az, amit eredményez bennünk. Mert igenis fontos, hogy nőként (de akár férfiként is)  valamennyire tudatosítsuk magunkban személyiségünknek ezt a szeletét, ami a nemiségünkkel kapcsolatos. Mert sok mindent megérthetünk ezáltal önmagunkkal kapcsolatban.


2015


Jane Austen: Értelem és érzelem


Ó, Willoughby, te óriási tuskó! - kezdhetném akár így is a könyv bemutatását, hiszen Willoughby miatt rengetegszer dühöngtem a regény olvasása során. Persze, a legellenszenvesebb férfikarakter mellett Austen megalkotta Eleanor Dashwoodot, akit legalább annyira a szívembe zártam, mint Elizabeth Bennett kisasszonyt. Az Értelem és érzelem egy fantasztikus Austen-regény, ami azóta is komoly versenytársa nálam a Büszkeség és balítéletnek. Okos, ironikus és csipkelődő, mindemellett emlékezetes női karaktereket szerepeltet. Minden benne van, amiért egy Austen-regény jó lehet. Annyi mindent lehet rajta boncolgatni, a háttérben megbúvó nagy emberi tragédiákon keresztül a karakterábrázolás aprólékosságáig. 
Ha éppen egy jó Earl Greyt iszogatsz, ne hagyd ki a kezedből ezt az Austen regényt (se)!


2016


Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak


Az év, amikor Backman jött, látott és győzött nálam. Ove története egyszerre szórakoztató és szívbe markoló. Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet. Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút. És bár soha nem hittem volna, most mégis azt írom, hogy ennek a könyvnek köszönhetően zártam a szívembe egy folyton morgolódós, kínosan szabálykövető vénembert. 
Ove történetével szerintem mindenkinek meg kell ismerkednie, mert még a legkérgesebb szívet is megszelídíti.


2017


Elena Ferrante: Briliáns barátnőm


A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni. 
Ferrante prózája első pillantásra egyszerű, ám valahogy mégis ritmusos és zubog, akár egy soha nem nyugvó folyó. Ha egyszer az ember rálép az első sorokra, onnantól kezdve nincs megállás egészen az utolsó oldalig. Szeretem, hogy olyan sok komoly témát felölel ez a könyv, miközben mégse érezzük az olvasását súlyosnak. Ferrante Nápolya sokáig nem engedi olvasóját utána. A telep, Lila, a tenger, Elena... - valahogy beköltöznek az ember agyának hátsó traktusába.


2018


Christelle Dabos: A tél jegyesei


Abban az évben sok komoly olvasmányom is volt, akárcsak az Alias Grace vagy A szolgálólány meséje. Mégis Dabos sorozata az, amit ki kell emelnem mindközül, hiszen nagyon régóta nem ragadott úgy magával világ, mint akkor, amikor ezt olvastam.  Szavak nincsenek rá, mennyire imádom ezt a skandináv steampunkos hátteret, ahogyan a komor és szűkszavú főkincstárnokot, Thornt is. Szeretem az összetettségét, ahogy azt is, ahogy a sztorit csűri-csavarja. Egy igazán igényes, izgalmas és kalandos történet ez, amit nem szabad kihagyni, ha olvasóként vonzanak az idegen világok.

2019. augusztus 21., szerda


Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.



Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

2019. augusztus 17., szombat


Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 
Mert nekem egy percig sem. 
Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 
S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 
De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 
Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 



Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 
A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 



Madeline Miller: Kirké
Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

2019. augusztus 14., szerda



1. Első fiktív szerelmem Anyegin volt.

2. A cicám, Mignon imád a nyitott könyveimre feküdni. Naná, hiszen macska. Amikor olvasok, odasündörög hozzám, majd a bolyhos kis testét elnyújtja az éppen olvasott könyvemen, és nem lehet ilyenkor arrébb tenni, mert sértődés lesz vagy a könyvem issza meg a levét. Ha épp egy nagyon izgalmas résznél tartok, és nem tudom kivárni, míg Mignon őnagyasága arrébb helyezi székhelyét (ami akár egy órát is igénybe vehet), akkor fogom magam és kinyitok magam mellett egy másik könyvet, és kedvesen odainvitálom őt. Ez általában sikerülni szokott, és így ő is boldog meg én is. 

3. Nem tudok félbehagyni fejezetet. Soha. SOHA. maximum akkor, ha a fáradtság miatt elalszom, ez az utóbbi időben viszont elég sokszor előfordul :D 

4. Ellenben könyvet már bármikor. Ha nagyon nem tetszik, ha az idegeimre megy, egyszerűen nem olvasom végig. De akkor sem, ha csak azt érzem, hogy nem fog meg. A 100. oldal környéke az a kritikus pont, ahol általában eldől nálam a könyv sorsa. De a fejezetet akkor is végigolvasom :D

5. Mindig szeretnék olvasás közben kiírkálni szép vagy megkapó vagy vicces idézeteket, de mindig elfelejtem. 

6. A saját könyveimet néha szoktam szamárfülezni, ha épp nem találom hirtelen a könyvjelzőmet. Amiből mellesleg minden szobában van legalább kettő, de ez elég gyakran előfordul, hogy nem találom. Mert nyilván, amikor kellenének, sosincsenek a helyükön.

7. És ebből következik, hogy a saját könyveimre amúgy nem vigyázok. Mármint nyilván nem öntöm le kólával direkt, nem nyúlkálok hozzájuk csokis kézzel, nem húzogatok bennük alá és nem teszem a sínekre őket, hogy átszáguldjon rajtuk egy vonat. De ha a puhakötésesnek megtörik a gerince az olvasás miatt, vagy ne adj isten szamárfüleznem kell, esetleg a táskában cipeléstől kicsit meggyűrődik a sarka vagy a borítója, nem esek gyógyszeres kezelésre szoruló depresszióba. A könyv azért van, hogy olvassuk. És semmi baj nincs szerintem azzal, ha látszik rajta, hogy forgattuk. 

8. Nem szeretek kölcsönkönyvet olvasni. Mert máséra viszont vigyázok, már szinte betegesen. Az én szabályom e tekintetben, hogy pontosan olyan állapotba adjam vissza, ahogy kaptam. Ha egy karcolást veszek észre a borítón, tiszta kétségbeesett leszek, hogy most azt én csináltam vagy az már ott volt? Kész idegbaj, ha kölcsönkapok könyvet, szóval nem nagyon szoktam kérni. 

9.  Amikor könyvtárban válogatok, nézelődök, rendszeresen rendet rakok a polcokon közben, ha meglátom, hogy valami nincs a helyére rakva.

10. Idegen könyvesboltokban szoktam néha könyveket igazgatni, ha csálén állnak mondjuk vagy ilyesmi.
11. Az első önállóan elolvasott könyvem Gerald Durrelltől a Léghajóval a világ körül című regénye volt. Azóta szeretnék minél többet látni a világból.

12. Nem tudok enni olvasás közben. Nem azért, mert félek, hogy leeszem a könyvet, hanem mert az olvasás is és az evés is számomra teljes figyelmet élvező tevékenység.

13. Emlékszem, gyerekkoromban azzal töltöttem el az időm java részét, hogy memorizáltam magamban a könyvek gerincén levő infokat, és hogy melyik könyv hol található pontosan. Ha nem lehetett mesét nézni, és nem volt kedvem játszani, én ezzel foglaltam el magamat. Visszagondolva, kicsit fura gyerek voltam.

14. Ha valakinek az ajánlására vagy lelkendezésének a hatására figyelek fel egy könyvre, azt sose felejtem el. A képzeletemben ilyenkor a könyv és a személy összefonódik, és elválaszthatatlanok nekem innentől. Ha a könyvre gondolok, eszembe jut az illető is.

15. Nem tudok a szabadban olvasni, bármennyire idilli is. Ha utazok, akkor se. Olyankor a táj, a fények, az emberek kötnek le, nem tudok olyankor könyvbe temetkezni.

16. A családi legendárium szerint apukám az Iliászt olvasta fel nekem pár hetes koromban, és meglepő élvezettel hallgattam.

17. Egy könyvnek mindig lennie kell a táskámban. Elvégre bármikor adódhat olyan alkalom, hogy sokat kell várni valahol, és mondjuk a Fiatalúr pont bealszik. S bár ez még sose fordult elő, de biztosítéknak mindig ott van.

18. Volt már, hogy egy adaptáció hozta meg a kedvemet a könyvhöz, szóval én a filmfeldolgozásokat alapból nem tekintem ördögtől való dolognak.

19.Mindig ősszel olvasok a legtöbbet.

20.  Imádom az illusztrált köteteket, előfordul olyan is, hogy kifejezetten az illusztráció miatt veszek meg egy könyvet. (például ilyen volt a The Fox and the Star is)


2019. augusztus 10., szombat


Ténymegállapítás: úgy tűnik, ezek a havi összegző posztok egyre inkább a hónap közepére csúsznak.

Pontosan az áprilisi havi beszámolóm óta nem írtam ilyet, de képzeljétek: új könyvek kerültek a polcaimra! Bár a szülihónapomhoz képest egészen visszafogott voltam így is könyvbeszerzés ügyileg, de a mostani évemet tekintve már ez is valami. Néha amúgy vannak fellángolásaim még mindig, hogy úúristen-de-felvásárolnám-a-könyvesboltot, de aztán rájövök, minek. A hirtelen ötlettől vezérelt beszerzések vagy jól sülnek el vagy nem. És most, hogy éppen nagy szelektálásban vagyok a kis magánkönyvtáramban, és már a nemtudomhanyadik kört teszem a babakocsi aljában összezsúfolt könyvekkel településünk kihelyezett ingyen könyvtáraiba, szóval így már kétszer is meggondolom, ha nem háromszor, hogy valóban szükségem van-e az ominózus könyvre, és vajon mekkora az esélye, hogy annyira tetszeni fog, hogy évek múltán is szeretném majd a polcomon tudni. 
Mindenesetre a születésnapomra kapott könyveimnek elég nagy esélyük van arra, hogy sok-sok éven keresztül még a birtokomban legyenek. 

Tony DiTerlizzi: The Search for WondLa - JustABookishSoul vlogjában figyeltem fel erre a trilógiára, annyira jól hangzott az alapötlet és olyan lelkesen beszélt róla, hogy mindjárt tudtam, nekem erre szükségem van. El is kezdtem már olvasni - valóban lenyűgöző ez a fantáziavilág - , viszont most az agyam kábé napi öt oldalnyi angol szöveget tud befogadni, úgyhogy most ezt kicsit félretettem, de a közeljövőben mindenképp folytatom.

Margaret Atwood: MadAdam-trilógia - Atwood minden frissen megjelent könyve instantkívánságlistás számomra, hiszen A szolgálólány meséjével és az Alias Grace-szel bebizonyította számomra, hogy mennyire intelligens és komoly prózát ír ő, és nehéz elképzelni olyan írását, amit ne szeretnék majd. A teljes trilógia beszerzése amúgy egy Tesco-s 30%os akciónak volt köszönhető, így egészen baráti áron hozhattam haza őket.

Robin Hobb: Bűvös hajó I-II. - egy kedves barátnőmtől kapott születésnapi ajándék. A sorozattal amúgy már régóta szemeztem, mert mindig olyan áradozva beszélt róla, plusz eléggé vágyom mostanában egy jó fantasy után. Ha megint rámtör a vágy, megismerkedem most már Robin Hobb világával, hiszen innentől kezdve nincs kifogás, miért ne. 

Bár könyvvásárlás terén sikerült produkálnom valamit, olvasásügyileg ez most nem igazán mondható el. Azt hiszem, beleestem a szokásos, szinte már évi rendszerességű Nyári Nagy Olvasásválságba, amitől a legizgalmasabb, legfantasztikusabb könyv is csak egy meeeeeeh... szintű reakciót képes belőlem kiváltani. Csodálkozom, hogy idén ez most csak július környékén ért el engem, általában már május végén mutatkozni szoktak a jelei, de idén meglepően sokáig elkerült. 
Ilyenkor nyáron valahogy sokkal jobban lekötnek a strandolások, kirándulások, nyaralások, családi összejövetelek és az egyéb szabadtéri programok. Amikor pedig kikapcsolódni vágyom, akkor pedig csak a sorozatnézés jöhet szóba. 
Hát ez van. 
Úgyhogy ezért is írom, picit elkeseredve, hogy júliusban egyetlen egy könyvet se tudok felmutatni, amit végig is olvastam volna. Belekezdeni jó párba belekezdtem, úgy mint Perrytől Az essexi kígyóba, P. D. Jamestől A halál jár Pemberley-benbe, a The Search for Wondla-ba, a Régimódi történetbe de az az igazság, hogy semmi se tudott most lekötni, és kábé az első este után mindet félbe is hagytam, egynél se sikerült kicsikarni magamból a folytatni akarom érzést. És aztán jött Madeline Miller Kirkéje - és nagyon úgy tűnik - bár nem akarom elkiabálni - , hogy ő megtörni látszik ezt a szerencsétlen sort. Úgyhogy remélhetőleg az augusztusi beszámolómban már több elolvasott könyvről tudok írni majd. Drukkoljatok!

Akik nem késtek meg a júliusi beszámolóikkal:
Nita
PuPilla
Theodora
Sister

2019. augusztus 3., szombat

Hogy Henrik Ibsen mennyire volt tudatosan feminista avagy sem, nem igazán van róla fogalmam. De az tény, hogy Nóra egyike azon kevés női karaktereknek a középiskolás kötelező olvasmányok között, aki nem csak hogy saját döntést hoz a saját érdekében, de ki is mer szakadni az akkoriban hagyományosnak nevezhető női szerepkörből. 

Mondjuk most nem tudom, vajon hány embernek tapostam bele a lelki világába, hogy használni mertem a sokak által rettegett és mélyen gyűlölt F betűs szót. Beszéljünk egy kicsit most erről, jó? Én feministának vallom magam teljes vállszélességgel - úgy, hogy van egy férjem és egy kisfiam. Boldog házasságban élek, és én vagyok itthon a gyerekkel GYEDen, tehát mondhatni egy hagyományos családmodellben élek. Számomra a feminizmus azt jelenti, hogy nem vagyok kevesebb (se több) azért, mert nő vagyok. A párkapcsolatomban nem vagyok alá- (se fölé)rendelt, mert úgy véljük, mindketten egyenlők vagyunk. Hiszem, hogy a férfiaknak fel kellene vállalniuk az érzéseiket és nem magukba fojtani őket, mert ezek komoly lelki betegségekhez vezethetnek. Hiszem, hogy egy nő tanulhat, csinálhat karriert - gyerekkel vagy gyerek nélkül. De akár háztartásbeli is lehet nyugodtan, ha úgy érzi, őt az teszi boldoggá. De a gyerek nélküli lét is teljesen elfogadható számomra, és a gyerekvállalással kapcsolatban mindenki a saját személyisége, céljai, életútja vagy vágyai ismeretében és tudatában hozzon döntést. Hiszem, hogy egy nő nem lesz attól kevesebb, hogy nincs férjnél vagy/és nincs gyereke, ahogy egy teljes állású anya is ugyanolyan egyenlő bárkivel. Viszont egy férfi se lesz attól kevesebb, ha ő úgy gondolja, hogy a karrierje építése helyett, ő marad otthon a gyerekkel. Valamint nem lesz kevesebb attól sem, ha olyan foglalkozást választ, ahol jellemzően nők vannak többségben: például óvóbácsi, fodrász stb.  És még részletezhetném, de remélem, értitek a lényeget. Számomra ez a feminizmus, és mindig megrökönyödök, amikor valaki azt mondja, hogy ő ugyan nem feminista. Az én szememben ugyanis ezekre mond nemet. 

***Vigyázz a spoilerekre!***

De azt hiszed, kevésbé vagy kedves nekem, mert nem tudsz önállóan cselekedni? Nem, nem; támaszkodj csak rám; én majd vezetlek, tanácsot adok. Nem volnék férfi, ha épp az asszonyi gyámoltalanságod kétszeresen vonzóvá nem tenne a szememben.

Nóra házassága látszólag ugyan boldognak mondható, hiszen mindig vidám, mindig csacsogós énje feldobja férje, Helmer napjait. Helmer büszkén lehet mellette az erős, mindentudó férfi, aki kissé lenézve és atyáskodóan szemléli kicsi feleségének semmiségeit. Minden vágya, hogy ő legyen Nóra páncélos lovagja, aki minden veszedelemtől megóvja védtelen kis feleségét. S mindez első pillantásra akár gyengédségnek, akár féltő, óvó szerelemnek is lehetne nevezni - némi apakomplexusos problémával. Ám Helmer "szerelme" valójában csak addig tart, amíg Nóra úgy viselkedik, ahogy ő elvárja: egy baba a babaházban, aki csak szórakoztatás céljából létezik. Akinek nincsen önálló akarata és cselekvése se. Nóra csak a Helmer által szabott keretek között mozoghat, és amint nyilvánvalóvá válik számára is, hogy ezen túllépett - hovatovább az életét köszönheti neki - , Nóra megszűnik számára létezni. Hiszen hogy lehetne fényes páncélos lovag egy olyan nő mellett, aki maga is meg tudja oldani a felmerülő problémákat? 

Hogy milyen kapcsolatban is élt idáig, hogy Helmer szerelme valójában mi is, csupán ebben a pillanatban esett le Nórának. Hogy hibáztathatjuk őt ezért? Nem hiszem. A rossz kapcsolat felismerése mindig valami kritikus ponthoz köthető, és ez Nóra titkának felszínre kerülésével jött el.  Ekkor mutatta meg a férj, hogy valójában mit is gondol kicsi feleségéről. Ám ahogy a zsaroló problémája megoldódik, hogy Helmer hírneve világossá válik, hogy nem kerül veszélybe felesége miatt, és Helmer végül fátylat hajlandó ezután borítani az incidensre - vajon folytatható-e ez a kapcsolat úgy, mintha mi se történt volna? Lehet-e élni ezután abban a tudatban, hogy férje szeretete bizonyos feltételekhez kötött? Boldog lehet-e Nóra egy olyan életben, ahol nem hozhat önálló és fontos döntéseket?
Valószínűleg az ő fejében is hasonló dolgok cikázhattak. Amikor Nóra fogta a bőrőndjét és azt mondta férjének, hogy innentől oldd meg magad, az a gimnazista énemnek egy óriásian katarzisos élményt nyújtott. Hiszen teljesen abban a hitben voltam, hogy a valódi probléma az, hogy kiderül-e Nóra titka és hogy vajon Helmer megbocsát-e neki a végén. De csak abban az ominózus pillanatban, amikor Nóra ott állt a bőrőndjével az ajtóban, akkor esett le, hogy már maga az egész titkolózás is a kapcsolatuk hamisságáról szólt, és az volt az igazi kérdés, hogy Nóra rájön-e erre, és ha igen, tesz-e valamit ez ellen. 
Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem. S te nem vagy az a férfi, aki segíthetsz ebben. Ezt egyedül kell megcsinálnom.
Az önálló döntése és annak tudata, hogy helyesen tett, amit tett - még akkor is, ha szembe ment férje elveivel - mutatta meg számára, hogy véleménye a világról és a benne levő dolgokról nem feltétlen azonos Helmerével. Ez a felismerés is megrengette addigi világát, hiszen idáig úgy hitte, hogy minden gondolata, ízlése és érzése megegyezik a férjével. Hogy Nóra ki is valójában, rejtély lett még önmaga számára is. Ennek felismerése és ennek a hiányosságnak a pótlásának az igénye előrevetíti a modern nő alakját, aki először szeretné magát elhelyezni a világban, megismerni önmagát és céljait, vágyait, és ennek megfelelően választani meg később élete párját, önmagát ismerve nevelni később gyermekeit. És ez hatalmas felismerés, hatalmas lépés! A modern nő önmagához alakítja sorsát tehát, és nem más vágyaihoz igazítja személyiségét. 
Nóra alakja ebben a pillanatban elevenedett meg teljes valójában - Helmernek köszönhetően. Egy kicsit kifacsart Pygmalion történet ez, ahol az életre kelt baba elfordul korábbi életétől, hogy teljes szívvel önmaga megismerése felé vegye az irányt. 
Mert többé nem akar élettelen bábu lenni.

Hogy a darab pszichológiai szempontból hiteles-e? Nyilánvalóan nem. Nóra a való életben nem hiszem, hogy a felismerése után olyan könnyedén kisétálna az ajtón, hátrahagyva gyermekeit és a sok-sok év alatt felépített életét. Tudom, sokak szemében ez olyan könnyű lépésnek tűnik, mint ahogy a lelkileg vagy fizikailag bántalmazó kapcsolatban is minek van az ember, ugye*...  De sajnos, ha benne van az ember, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy a kívülállóknak tűnik. Ha ez a való életben történne, Nóra valószínűleg elhessegetné ezt a felismerését, hogy visszatérhessen újra a boldog tudatlanság állapotába, majd ez a választása szépen, lassan mérgezné a lelkét az évek alatt.  Vagy pedig ezután a pillanat után már tudatosan lenne boldogtalan a házasságában, ahol mindennap egy fuldoklással érne fel, majd létrejönne egy Anna Karenina-effektus.
De Ibsennek persze, itt nem a pszichológiai hitelesség volt a célja a darabbal, hanem az, hogy megmutassa, a modern korban Pygmalion már nem tudná csak úgy maga mellett tartani teremtményét. Nóra önálló individuum, saját döntésekkel, aki egyenlő fél szeretne lenni a kapcsolatában úgy, hogy tisztában van önmagával.

Henrik Ibsen: Nóra
Ett Dukkhjem
Fordította: Németh László
Európa Kiadó
95 oldal

* nyilvánvaló irónia, de azért gondoltam egyértelműsítem irónia voltát

Follow Me @photos_from_anna