Szóval vannak azok az írók, akiknek a könyveinél fixen tudod, hogy mire számíthatsz. Van egy bevált recept, aminek mentén haladva nem nagyon érezhető színvonal csökkenés. Sablonos könyvek ezek? Valahol igen. De talán nem is baj ez olykor; nem kell olyan sokszor fogyasztani, és akkor nem un rá az ember. Talán. Hanem évekre lebontva elég elcsámcsogni egy-egy kötetet, és az jól eső ismerős érzésként tölti el az olvasót. Picoult pontosan ilyen szerző, akit sokan és sokszor is szidnak regényei felépítése miatt, de én mégis szeretek bizonyos időközönként visszatérni hozzá. Szeretem a témaválasztásait, ahogy azt is, hogy új nézőpontokkal tud megismertetni velük kapcsolatban.

A Tizenkilenc perc például az iskolai lövöldözéseket veszi górcső alá, és pár fejezet után eléri azt az egyébként nem várt dolgot, hogy együttérezzek a lövöldözővel.

"...emlékezzünk meg mindarról a sok ezernyi gyerekről, akik egy kicsit mások, kissé riadt tekintettel járnak ebben a világban, és kevésbé népszerűek, mint társaik: ez a könyv róluk, és nekik szól."

Történetünk egy olyan tipikus kisvárosban játszódik, ahol nem történik soha semmi. Ám egy nap egy iskolai lövöldözés rázza meg Sterling életét. A regény pontosan ennek a tizenkilenc percen át tartó pokolnak az utolsó perceiben veszi fel a történet fonalát, majd ahogy haladunk előre az elkövető, Peter tárgyalásáig, egy másik szálon Peter korábbi életét ismerhetjük meg egészen addig a pontig, amíg egy nap fegyverekkel a kezében besétált az iskolájába.
Ahogy Picoult regényeinél megszokhattuk, nemcsak Peter nézőpontját ismerjük meg ezalatt, hanem sok más, szorosabban vagy éppen lazábban kapcsolódó emberek sorsait is megismerhetjük ezalatt, illetve az ő viszonyukat a történtekhez.

Azonban a Tizenkilenc perc sokkal inkább szól arról, hogy milyen szerencsétlenül összetett folyamatok vezettek egészen a lövöldözés napjáig. Itt most nem nagyon van véleményütköztetés, nem - úgy - pedzeget morális kérdéseket az üggyel kapcsolatban, ahogyan azt korábbi regényeiben tette. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beláttassa velünk, hogy Peter is ugyanúgy áldozata volt annak a napnak.
Ezt a kissé félénk, visszahúzódó fiút már azon a napon kipécézték maguknak agresszorai, amikor az iskola első napján felült supermanes uzsonnadobozával a buszra. Onnantól kezdve fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenéznie nap mint nap, ami elől nem tudott menekülni. Picoult persze nem állítja, hogy minden bántalmazottból lövöldöző lesz, de az állandó félelem, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, ha olyan bizonyos történésekkel találkozik egy illető életében, akkor bizony megindulhat egy láncreakció, ami végül odáig vezet, hogy az áldozat a maga kétségbeesett módján fellázad agresszorai ellen. Nehéz ezt meglátni, időben észrevenni, ahogy az is örök kérdés marad, hogy Peter személyisége önmagában is mutathatott ilyen cselekvésre hajlamokat, vagy tényleg csupán a sok szerencsétlen körülmény összejátszása változtatta őt végül gyilkossá?

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett vagy egyáltalán volt-e egy olyan pont, ahol Peter élete elkezdett egy ilyen irányba folytatódni. Vajon amikor az anyja annyira forszírozta és kvázi kényszerítette, hogy szálljon szembe bántalmazóival? Az, hogy az anyja elbagatellizálta azt a minden napos agressziót, amivel fiának szembe kellett néznie? Az, hogy folyton a népszerű, mindenben kiváló bátyjához hasonlítgatták szülei? Vagy amikor az édesapja megismertette a fegyverekkel? De az az igazság, hogy valószínűleg nincs egy konkrét pont, ami a leejtő felé vitte őt - vagy legalábbis ott és akkor ez nem volt felismerhető. Nyilván nem mindenkiből lesz gyilkos, aki hasonló nehézségekkel néz szembe élete folyamán - de ott vannak Peter esetében azok az apró többlet dolgok, amelyek miatt az otthoni hátországa sem egy biztonságos menedék. És ehhez már csak egy szikra kellett, ami az egészet lángra lobbantotta a megfelelő pillanatban.

Picoult regénye ezzel a történettel elsősorban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia az iskolai bántalmazások kezelésére - se az iskolában, se odahaza. És ez nem csak Amerikában probléma, hanem itthon is. Egy 2015-ös magyarországi felmérés* szerint a felsőtagozatos diákok több mint kétharmadát bántalmazták már fizikailag, verbálisan vagy virtuálisan az iskolában. A felmérésből az is kiderült, hogy a diákok egyáltalán nem elégedettek a tanárok reagálásával, és nem tartják eredményesnek az érintettekkel való beszélgetést. Nemcsak Peter esetében nem orvosolták ezt a helyzetet tehát, rengeteg gyerek szenved az iskolai bántalmazástól nap mint nap különböző mértékben - nyíltan vagy láthatatlanul.
Sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez mindig is része volt az iskolai életnek. De miért hunyunk szemet olyasmi felett, ami miatt a felnőtt világban már súlyos következményekkel kéne számolnia az illetőnek? Miért kell támogatni - akaratlanul is - az agresszív viselkedést? Nagyon fontos lenne valóban hatékony megoldást találni ezekre az esetekre és jó lenne, ha az áldozatok számára külső segítséggel sikerülne kialakítani megfelelő és eredményes defenzív magatartást. És megtanulni ezt kezelni szülőként is. Hozzáértéssel és megfelelő érzékenységgel közelíteni ehhez a kényes témához, valóban partnerként kezelve a bántalmazott gyereket.
És szerintem mindezek felismeréséhez egy jó kiinduló alap lehet ez a regény, amely bár nem kínál megoldásokat, de hatásosan felhívja a figyelmet erre a problémára. Nagyon fontos - bár korántsem hibátlan -  történetnek tartom tehát, amit el tudnék képzelni akár ajánlott irodalomként is az iskolákban. 
 

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Nineteen Minutes
Fordította: Kocsis Anikó
Athenaeum Kiadó
552 oldal

* adatok forrása: ITT

A tizedik kör

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 

Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?

Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 

Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal

Böngészgető

Mikor már bőven lement a könyvheti megjelenés dömping, sokkal több számomra érdekes könyvet találok. Az ominózus időszakban talán ha két könyv felkeltette valamennyire az érdeklődésemet, ebben az uborkaszezonban pedig hat kötetbe is belefutottam, ami így vagy úgy, de megtetszett. Ki érti ezt...

Vannak köztük már megjelentek illetve megjelenésre várók is. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, íme hát azon könyvek listája, amik mostanában felcsigáztak.

Jodi Picoult: Apró csodák

Régen szerettem Picoult -ot olvasni. Persze, nem arról van szó, hogy már nem szeretném, csak valamiért eltűnt az olvasmányaim közül. PuPillánál láttam ezt a könyvet, és elég érdekesnek tűnt fülszöveg alapján. Mint az írónő minden könyve, ez is egy nehéz kérdést állít a történet középpontjába. 

Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Holly Seddon: Lélegzetvisszafojtva

Oké, ez talán amúgy még könyvheti megjelenés volt. Valamikor június végén jött szembe velem ez a könyv végül, és eléggé bejött a borítója is meg a történet is. Ez a kötet jelenleg a boltunkban vár rám, hogy hazahozhassam magammal. Nem olyan égetően sürgős részemről, de azért elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy elolvassam egyszer csak. 

Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Először a címe miatt figyeltem fel a könyvre, aztán a borítóért is odáig lettem. A fülszöveg egy érdekes disztópiát ígér, ami - hogyha éppen olyan kedvem van - eléggé érdekel. A Goodreadsen eléggé megoszlanak róla a vélemények, valaki ódákat zeng róla, valaki a pokolba kívánja ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, én melyik csoportba fogok tartozni. 

Az író egyébként Nebula-díjat is nyert. 

Több ​sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.

Megjelenés: 2017. augusztus 31.

 Dan Wells: Szellemvárosok

A Partials trilógiáját olvastam ugyan, de nem annyira jött be. Mármint... az első könyv még tök jó volt, aztán bejöttek a YA klisék és én ettől herótot kaptam. Itt a fülszöveg viszont azt ígéri, hogy ez a regénye felnőtteknek szól, szóval reméljük, ez már mentes az említett dolgoktól. Érdekesen hangzik, mindenképp adni fogok neki egy esélyt.

A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.
Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Megjelenés: 2017. augusztus 7.

Thomas McName: A macskák lelki élete 

Macskás könyv, persze hogy felfigyeltem rá! Bár azért némi fenntartásokkal fogadom a dolgot. Remélem, azért többet tud majd mondani annál, hogy mit jelent a macskák periszkóp állásba emelt farka vagy ha punkosra igazítják a bundájukat... Olvasgattam már hasonló könyveket, de egy idő után már egyik se tudott sok újat mondani. Meg persze, ha az ember együtt él  ezekkel a csodás kis házi tigrisekkel, és figyel rájuk, már nem érhetik meglepetések az embert. 

Vagyis... mindig így gondolom, aztán a cicáim rögtön megcáfolnak. 

A ​macskák, ezek a rejtélyes, titokzatos lények, az ezredfordulóra az ember talán legnépszerűbb háziállatai lettek, akik előszeretettel szegődnek mellénk lakótársul. A tudomány egyre több mindent tár fel arról, hogy vonzó külsejük mögött valójában milyen belső világ lakozik. Milyen érzelmeket táplálnak irántunk és egymás iránt? Mit akarnak közölni velünk? Mi húzódik meg hibbantnak tűnő és néha kiszámíthatatlan viselkedésük mögött? Mit várnak tőlünk, mit tehetünk azért, hogy jobb életük legyen?
A macskák lelki élete című könyvben Thomas McNamee nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a legújabb kutatások mélyére ásva kifürkéssze, milyen ösztönzőerők mozgatják ezeket a gyakran kiismerhetetlen teremtményeket. McNamee szakértőkkel konzultál, és keres magyarázatokat a macskák rejtélyes viselkedésére, például arra, hogy egy emberekkel teli szobában hogyan szúrják ki az egyetlen személyt, aki nem szereti őket.
A macskák lelki élete című kötetben McNamee saját személyes történetét is olvashatjuk: Augusta nevet viselő, örökbe fogadott fekete kismacskájáról, aki nélkül már el sem tudná képzelni az életét. A könyvet olvasgatva egyre tisztább képet kapunk arról, vajon miként foglalhattak el a macskák ilyen kiemelt helyet az emberek világában és szívében. Így aztán egyre jobb társai lehetünk doromboló kedvenceinknek, és felismerhetjük, milyen sok mindent tehetünk értük, ha valóban odafigyelünk arra, mit kommunikálnak felénk.

És persze, itt se lehet megúszni a Harry Potter kontentet! Az Animus Kiadó ugyanis új borítóval jelentette meg a Bogár bárd meséit, A kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük című kiegészítő kötetet, amelyek pont a mai napon jöttek ki a nyomdából. Csak gondoltam, erről is szólok.

Zene és szöveg

Jodi Picoult neve nálam összefonódott a - populáris köntösbe bújtatott - megrázó, elgondolkodtató történetekkel. Az elmúlt években magyar nyelven megjelent regényei alapján elmondható, hogy az írónő rendre ugyanazt a felépítést használja, hasonló elemekkel operál, és a karakterizáció szintjén sem hoz újdonságokat. Vannak, akik szerint könyvei szenzációhajhászok, kiszámíthatóak, mások meg inkább azt vallják, hogy Picoult könyveiben nem lehet csalódni: pontosan azt kapod, amire számítasz. Én inkább az utóbbi meggyőződést vallom. Ugyan képtelen lennék tonnaszámra falni az ilyen típusú könyveket, de évente egyszer pont jól esik. S külön öröm számomra, hogy ilyen alkalmakkor sosem kell csalódnom Picoult regényeiben: mielőtt kezembe venném, tudom mit várok, illetve mit várhatok el, hogy milyen élmény lesz olvasni – s az elvárásaimnak mindig eleget tesz. Vagy úgy is felfoghatom a dolgot, hogy Picoult az én guilty pleasure-öm :-)

A Gyere haza című kötetének első lapjain egy házaspár küzdelmeibe nyerhetünk bepillantást, akik már sokadjára próbálkoznak azzal – sikertelenül –, hogy gyermekáldásban lehessen részük. Hosszú évek után a megpróbáltatásokkal teli, szinte megfizethetetlenül drága lombikbébiprogramnál kötöttek ki, ami ugyan némi reménysugárt jelent, de talán pont emiatt még fájdalmasabb kudarcokkal ér véget. Mikor Zoe a babaváró ünnepségen veszíti el következő magzatát, Max belátja, hogy képtelen ezt tovább folytatni: nem akar többet próbálkozni, nem szeretné többet így látni feleségét. Ám Zoe nem hajlandó lemondani az anyaságról, ő a végsőkig próbálkozna: ez az ellentét végül váláshoz vezet. Házasságuk felbontása és legutóbbi vetélése után Zoe úgy érzi, nem lesz képes kimászni a gödörből, ám végül rátalál egy barátra, Vanessa személyében. Barátságuk később mély és őszinte szerelemmé alakul. Ám boldogságuk nem lehet felhőtlen, hiszen a társadalmi kirekesztés és megbélyegzettség égető billogként hagyja ott nyomát közösen töltött hétköznapjaik legharmonikusabb pillanatain is.

S ahogy a bevezetőben említettem: Picoult újabb könyve teljesen olyan, mint az eddigiek. Fejezetről fejezetre váltogatott nézőpontokon keresztül ismerjük meg a teljes történetet, s ezek az elbeszélések olykor nem is különbözhetnének jobban egymástól. Picoult pont ezekre az ellentétekre hegyezi ki regényét. Miközben olvassuk, mindhárom elbeszélőnek – Zoe-nak, Max-nek és Vanessának – teljesen, vagy éppen részben igazat adunk, vagy csak hajlandóak vagyunk megérteni álláspontjukat. Ám Picoult karakterei sajnos itt sem lesznek igazi karakterek: szereplői legfontosabb attribútumai nem is annyira a tulajdonságok, inkább a velük történt események – a történések határozzák meg őket. Klasszikus értelemben felfogott karakterizációról inkább a mellékszereplők esetében – pl. Clive tiszteletes, vagy Angela Moretti – lehet szó, ám ők kicsit meg mintha túl sztereotípra sikerültek volna.



Mindenesetre a Gyere haza is feldobott pár remek témát olvasmányos köntösbe csavarva, amiken érdemes elgondolkodni, s a felmerült – olykor provokatív – kérdésekre megadni a magunk válaszait. Ám véleményem szerint Picoult a szexualitás kérdésében mintha átlendült volna egy kicsit a ló túloldalára: némely kijelentésében úgy fogalmazott, hogy egy homoszexuális kapcsolat mennyivel jobb, kellemesebb, mint egy heteroszexuális kapcsolat, és hogy csak a homoszexuális pároknál képzelhető el a partnerek közötti egyenlőség (most perpillanat nem találom az idevágó idézetet, de ez majdnem szó szerint így hangzott el). Ami szerintem ugyanúgy nem fair, mint teszem azt egy homoszexuális kapcsolat el nem ismerése. Miért kell az egyiket jobbnak, egyenlőbbnek kikiáltani a másiknál egy olyan könyvben, aminek az egyik üzenete – szerintem – mások elfogadása lenne?

Eh, na szóval láthatjátok: ez tényleg guilty pleasure nálam a javából. Tudom és érzem a hibáit meg minden, de mégis... mégis szeretem olvasni. Persze csak bizonyos időközönként, nagy szüneteket beiktatva. Én amondó vagyok, aki már olvasott Picoult-tól és jó élmény volt számára, az ebben se fog csalódni. Aki viszont nem kedveli, azt ez a könyve se fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (részemről ez pedig egy tipikus Captain Obvious-féle kinyilatkoztatás volt. Köszönjük Emese! )

u.i.: az idézetek jelölgetéséhez most lusta voltam, szóval azért nincs most a posztban.

Jodi Picoult: Gyere haza
Eredeti cím: Sing You Home
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 474
Eredeti ár: 3490 Ft

(kép forrása: http://www.freehdwall.com/2011/10/book-music-violin-key-wonderful-hd.html)

A kapcsolatok szabályai

Jodi Picoult: Házirend

kiolvastam: 2011. április 10.

Jodi Picoult nem rég megjelent regénye ismét egy beteg gyermek (vagyis itt már 18 éves) és családja történetét dolgozza fel, ismételten meglehetősen szélsőséges körülmények között. A fiú, Jacob Asperger-szindrómás, ami az autizmus egy enyhébb formája. Ez a betegség leginkább a szociális életben okoz nehézséget, de diagnosztizálása, felismerése nagyon nehéz, sokan úgy élik le az életüket, hogy fogalmuk sincs róla, hogy ők aspergeresek lennének.
Jacob erre utaló tünetei hároméves korában kezdtek jelentkezni, addig teljesen normálisan fejlődött, olyan volt, mint a többi gyerek. Édesanyja ezután mindent megtett, hogy fiát kirángassa belső kis világából: gyógypedagógusokat fogadott, különleges étrendet fejlesztett ki a számára, és később az iskolában is elérte, hogy egyéni nevelési program keretében segítsék a beilleszkedését a többi gyerek közé.

Ám Jacob egyik segítője, a fiatal gyógypedagógus brutális gyilkosság áldozatává válik, és Jacob egyre gyanúsabb lesz a rendőrök számára. Mániákus bűnügy-felderítése, a kriminalisztika iránti fokozott érdeklődése, szenvtelen hangneme, szemkontaktus kerülése - mind-mind már önmagában is gyanús. És ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy Jacob a bűntény helyszínén járt a gyilkosság napján, és a szemtanúk elmondása szerint az áldozattal korábban nyilvános helyen összeszólalkoztak - hát, ez már még gyanúsabb...
Szóval: vajon bűnös-e vajon Jacob Hunt? És ha igen, vajon a betegsége miatt kaphat-e felmentést a vád alól? Hát, röviden valami ilyesmiről szól Picoult regénye.

Vannak, akik Picoult-t szenzációhajhásznak tartják, amit persze elismerek, de szerintem nem szenzációhajhászabb a többi bestseller-írónál. Nekem igazából semmi bajom nincs a regénye témáival, és azzal sincs, hogy olykor valószínűtlenül kihegyezi a dolgokat - hiszen ez csak fikció, miért ne lehetne kicsit jobban összeütköztetni a dolgokat, hogy a társadalmi, jogi problémákat még jobban észrevegyük? Persze, ez nem meggyőzés akar lenni, mindenkinek szíve joga, hogy áll a könyveihez - én csak egyszerűen ezt érzem.

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések"

Ennek a könyvnek a fő kérdése számomra az volt, (ez független Jacob bűnösségének kérdésétől, szóval nem spoiler) hogy vajon tényleg van-e különbség egy hidegvérű gyilkos és a betegségéből adódóan szociálisan beilleszkedni képtelen ember gyilkossága között, aki egyáltalán nem képes arra, hogy átérezze mások fájdalmát, bánatát?Lehet-e gyilkosság esetén egyenlőségjelet tenni közéjük? De ha nem, akkor mégis hol van a határvonal? Mi alapján mondjuk azt, hogy az egyik hidegvérű gyilkos, a másik meg beteg ember?
Az egész regény olvasása közben ezen gondolkodtam, és én képtelen voltam ebben a kérdésben egyik vagy másik oldalnak igazat adni.

Picoult ugyanazt a regényfelépítést használja, azaz több narrátoron keresztül ismerjük meg a történetet és a különböző álláspontokat, rajtuk keresztül ütközteti össze az ellentétes (vagy éppen csak más árnyalatú) álláspontokat, hogy aztán olvasó döntsön a kérdésben, vagy éppen még tanácstalanabbul csukja be a könyvet.

"Talán ezt érezheti a fiam, amikor újra és újra hiába próbál meg kapcsolatot teremteni a külvilággal. Az autistákat a nem autistáktól talán nem is annyira az a bizonyos képlékeny elektronfelhő választja el, hanem inkább valami átlátszó fal, ami valódi érzések helyett csak az érzések illúzióját ereszti át."

Az egyetlen negatívum a szöveget tekintve az az, amit már előttem is emlegettek páran, hogy a krimiszál tényleg nem igazán ment az írónőnek, elég gyorsan ki lehetett találni, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyilkosság napján. Valahogy ennek az információnak az elrejtése egyáltalán nem jött össze, szinte rögtön leesik a tantusz.

A másik probléma kicsit spoileres, szóval ezt a bekezdést csak azok olvassák, akik már túlvannak a történeten: szóval a másik dolog, ami nagyon idegesített, az volt, hogy ha tudták, hogy Jacob képtelen hazudni, akkor miért, de miért nem kérdezték meg egyszer sem egyenesen, hogy ő ölte-e meg? Tudom, hogy féltek a választól, de nem értem, hogy miért volt jobb bizonytalanságban lenni, ahelyett, hogy tudnák, valójában hányadán is állnak vele. Szóval, számomra érthetetlen volt...

A tetszési-faktort tekintve, szerintem ezt a könyvet is messze felülmúlja A nővérem húga. Úgy látszik, ezt az írónő már sosem tudja túlszárnyalni. Igazából azt a könyvet nem is a téma teszi annyira jóvá az én szememben, hanem az a stílus, amit ott használt... ez még más általam olvasott Picoult regényben sem köszönt vissza, pedig örültem volna. De a Törékenynél viszont szerintem is sokkal jobb (talán ezt Amadea említette), ez nem taszított se depresszióba, ideges se voltam olvasás közben, és igazából egyik szereplőből se volt elegem.

Aki szerintem szereti Picoult könyveit, az ebben se fog csalódni, de aki nem igazán szívleli, azt nem ez a könyve fogja megnyerni magának, ez is biztos.
Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Viszont, a kisfiú szerintem nagyon ijesztő a borítón... én tényleg féltem tőle.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: House rules
Fordító: Mallász Rita
Eredeti ár: 3490 Ft
Oldalszám: 596

Üvegvilág

Jodi Picoult: Törékeny

kiolvastam: 2010. augusztus 1.


Belegondoltunk-e már, hogy mennyi minden lehet törékeny körülöttünk? És nem, most nemcsak a poharakra, az ablaküvegre, a tányérokra vagy más ilyesféle dologra gondolok, hanem az emberi kapcsolatokra is. Bármilyen erős is egy barátság vagy szerelem, mégis tud olyat tenni vagy mondani az ember, hogy elpattintson valamit azon, az egyébként mindig sziklaszilárdan álló, erős falon, amely eddig mindig körülfogott minket és védett. Egy apró kavics pattan a gyenge ponton és már el is indul az a megállíthatatlan hajszálrepedés, ami szépen lassan pókhálóként fonja körbe a már nem is olyan erős falat. S innen már nincs visszaút, előbb-utóbb rommá válik minden.

Vajon mikor és miért lenne hajlandó bárki is eltörni egy köteléket, ami egy másik emberhez fűz minket? Egy olyan emberhez, aki sokat jelent nekünk? Erre sokszor csak legyint az ember, hogy ez vele nem történhet meg. Pedig az élet sokszor szolgál meglepetésekkel, s olyan helyzeteket teremthet, ahol az ember már csak a végén veszi észre, hogy csupán romok maradtak körülötte.

Charlotte és Piper nemcsak jóbarátnők, hanem a legjobbak. Mindent megosztanak egymással, s ha baj van vagy csak beszélgetni szeretnének az éjszaka kellős közepén, mindig számíthatnak egymásra. Mint például akkor, mikor Charlotte és férje régóta próbálkoztak összehozni egy közös gyermeket, de az csak nem akart sikerülni. Piper elvállalta, hogy Charlotte nőgyógyásza lesz és segít a házaspárnak megoldani a gyermekvállalás kérdését. De még mielőtt elkezdte volna szedetni barátnőjével a termékenységfokozókat, Charlotte megfogant. Ám pár hét múlva kiderült, hogy ez a hihetetlen örömhír problémákat is hoz magával: ugyanis a magzat egy igen súlyos és ritka betegségben szenved, amit Osteogenesis imperfectaként, másnéven csonttörékenységként ismerünk.

A kislány a Willow nevet kapja születésekor, ami fűzfát jelent. A névválasztás nem véletlen: hiszen a fűzfa hihetetlen hajlékonysága sokszor megóvja a fát a törésektől – ez a név lesz a kislány amulettje, s reménykednek, hátha megvédi őt a betegsége következményeitől, bár erre elég kicsi az esély. Ahogy a kislány cseperedik, egyre több törést szenved, egyre többször kell menni vele a kórházba. De nemcsak ebből áll az élete: egy nagyon bájos kislánnyá fejlődik, akinek a lexikális tudása nemhogy a kórtársaiét, de sok felnőttét is meghaladja.

Ám Charlotte, az anyuka egyszer csak hat év után úgy dönt, hogy ez így nem jó. Perelni fog, méghozzá Willow miatt: kártérítést követel. S az alperes nem lesz más, mint legjobb barátnője és egyben nőgyógyásza: Piper.

„Az ember mindig más családot akar. A lényeg, hogy ne olyan legyen, mint a meglevő. Tökéletes gyereket, rajongva szerető férjet, foggal-körömmel ragaszkodó anyát szeretnénk. Éldegélünk felnőtt babaházainkban, és nem is sejtjük, hogy életünk megszokott díszletei egyik pillanatról a másikra átrendeződhetnek.” (249.o.)

A nővérem húga c. regényéhez képest ezt sokkal, de sokkal depresszívebbnek találtam. Ez az az atmoszféra, amiért Picoult-tól eddig nem mertem olvasni semmit se. Tényleg, az egész egyszerűen úgy rám telepedett, hogy már tényleg fojtogatott, még akkor is, mikor nem volt a kezemben a könyv. Itt már eltűnt a báj, a jókedv: mindenkinél volt valami probléma, mindenki elveszített valamit, barátnőjét, férjét, önbizalmát, boldogságát, önfeledtségét vagy a helyét a világban. A per mindenki helyzetét fenekestül felforgatta, s általában nem a legjobb irányba.

Komolyan, Chalotte-ot egyszerűen nem tudtam megérteni: miért kellett ezt az egészet végigcsinálnia? Hiszen Willow nagyszerű kislány, aki soha, egyetlen szóval sem panaszkodott az életkörülményeire, s egészen a perig boldog volt. Bár, nekem nemhogy fogyatékkal élő gyermekem, de egészséges gyermekem sincs, így tényleg el sem tudom képzelni mennyi nehézséggel járhat ez az egész, de annyit biztosan tudok, hogy soha, semennyi pénzért nem volnék hajlandó nemhogy kimondani, de még gondolni se, hogy kár volt a gyermekemnek megszületnie. Ezt a világ legnagyobb kegyetlenségének gondolom. S igazából, most a történethez visszakanyarodva, a pernek az okát sem értem. Hiszen a regény elején én egy boldog családot láttam. Igaz, voltak problémák, de alapvetően boldogok voltak. Akkor meg mire volt ez az egész jó? Hiszen, ahogy elindult a per, csőstül jöttek a problémák: s nemcsak Willow sérült meg benne, hanem szinte mindenki. Hát, ennyit megért az a pénz? Én ezt nem igazán hiszem, még most sem...

Charlotte számomra annyira ellenszenves szereplő volt, hogy rányomta az egész regényre a bélyegét. Nemcsak a perről van szó, hanem ahogy Willow-hoz hozzáállt: ő mindig csak egy beteg gyereket látott benne, akivel problémák vannak. Pedig ha nem így fogja fel a dolgot, akkor nem egy csonttörékeny gyereke lett volna, hanem egy hihetetlenül okos és bájos kislánya, akire a kelleténél jobban kell vigyázni. De Charlotte inkább a mártírszerep mellett döntött, s közben azt észre se vette vagy nem is érdekelte, hogy hány emberen gázol át, s mindeközben legnagyobb lánya, Amelia bulimiás lesz, és vagdosni kezdi magát, mert nem kapja meg anyjától a kellő odafigyelést. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon emiatt kit fog majd beperelni? Hiszen a lelki betegségek is rengeteg pluszköltséggel járhatnak...

„Ó, mennyien lehetünk! Összetört gyerekek anyukái, akik soha több nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha nem hagyják szenvedni a kicsiket. Azok az anyukák, akik elengedték őket, soha nem látott kisbabáikat vélik fölfedezni a mi összetört gyerekeinkben.” (209.o.)

A regény, az abortusz problémáját is alaposan körbejárja, különböző nézeteket ütköztet egymással, s szerintem érdekes végkövetkeztetésekre juthatunk. Persze, nekem megvolt eddig is a véleményem ebben a témában, én egyértelműen abortuszellenes vagyok, de itt szerintem nem is az a lényeg, hogy most ez a regény bármiről is meggyőzze az embert, hanem gondolatokat közvetít erről-arról az oldalról, s így ezen a kérdéskörön kicsit jobban járathatjuk az agyunkat, kicsit jobban belegondolhatunk ebbe az egész problémába.

„Itt nincs jó döntés. Vagy meghagyod, és egész életedben nyögsz a fájdalom alatt, vagy elveteted, de akkor belül marad meg ugyanaz az örökös fájdalom. Nem döntöttem rosszul, de jól se.” (208.o.)


Picoult regénye ismét alaposan elgondolkodtatott, bár az előző regényéhez képest sokkal nagyobb indulatokat váltott ki belőlem, egy-egy szereplőre jóval szélsőségesebben reagáltam. Most valahogy a mellékszál se okozott felüdülést, az egész regényből sütött a reménytelenség, a depresszió és a meg nem elégedés. Jó regény, szerintem, bár rangsort, az általam eddig olvasott Picoult regények közt, még nem tudnék állítani, mert mindkettő jó volt, bár különböző okokból. Az értékelésemben 7 pontot kap, de csak azért, mert majdnem depresszióba taszított.

A könyvért köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak!

Testvérnek lenni

Jodi Picoult: A nővérem húga


kiolvastam: 2010. július 27.

Szeretem az olyan témájú regényeket, amik az élet nagy ellentmondásait boncolgatják vagy olyan problémákat vesznek górcső alá, amelyek bár egyedi esetek, mégis megmozgatnak az emberben valamit. Ha mást nem is, legalább félórára -órára az ember leül, és járatja magában azokat a kérdéseket, amik a regényben előfordultak. Na, Picoult regénye pont ilyen!


"Szerintem vannak az életben olyan útkereszteződések, amikor nagy horderejű döntéseket hozunk, miközben nem is vagyunk ennek tudatában. Mintha az újság címlapját tanulmányozva kissé lemaradnánk, mikor a piros lámpa zöldre vált, s ezért megússzuk, hogy belénk rohanjon a tűzpiros kisteherautó, amely veszélyes előzésben kiugrott a sorból, s helyettünk más valakivel karambolozott. Vagy bemegyünk egy kávézóba, s ott találkozunk jövendőbelinkkel, aki éppen apró után kutat a zsebében a kasszánál"


A nővérem húga arról szól, hogy hogyan képes beárnyékolni egy súlyos betegség egy boldog, majdnem tökéletes család mindennapjait. Mert Fritzgerald -ék azok lehettek volna, ha Kate nem betegszik meg. Ők lehettek volna az a tipikus amerikai álomcsalád a kertvárosban, két gyönyörű gyerekkel, boldog és szerető szülőkkel. Mennyivel másként alakulhatott volna mindannyiuk sorsa! De viszont akkor Anna sem született volna meg, akit szülei azért hívtak életre, hogy tökéletes donorja legyen beteg kislányuknak.

Na, ez a rész már problémásabb, ugye? Persze, az ember szívesen ad a testvérének bármit, s bárki megmentené a sajátját, ha lenne rá lehetősége. De az megint egy másik dolog, hogy valaki csak azért jön a világra, hogy megmentse a testvérét, s soha sem kérdezik meg tőle, hogy akarja-e. Ezt kell csinálnia, ezért él. Ki kell állni a kellemetlenségeket a kórházban, a kezelések mellékhatásait, s ezért még egy köszönöm se jár, mert ez a dolga, s ez így természetes.

Anna legnagyobb problémája azonban mégsem ez. Épp a tinédzserkor küszöbén van, az identitáskeresés fázisában, ám ez számára még bonyolultabb dolog, mint a legtöbb kamasznak, hiszen ő csupán a nővére által meghatározható: a születésének oka, az élete eseményei, az egészségének megtartása mind-mind nővérével, Kate-tel van kapcsolatban. S Anna pont ezen szeretne túllépni: szeretné megtalálni azt az énjét, amelyikben Kate nem játszik ekkora szerepet, azt az ént, amely egyedi és szuverén dolog, amit meg kell találnia mindenkinek ebben az életszakaszában.

"Mikor Kate született, gyakran elképzeltem, milyen szép lesz majd az esküvője napján. Attól a naptól fogva, hogy megállapították nála a leukémiát, esküvő helyett középiskolásként vetítettem őt magam elé, amint az érettségi felé tart. Amikor visszaesett az állapota, mindez köddé vált – s csupán az ötödik születésnapjára rendezett bulira gondoltam. Mostanában már nem képzelek el semmit, így mindig mindent felül tud múlni."


De talán, annak a gyereknek a legrosszabb, aki alkalmatlan volt erre a szerepre. Aki nem lehetett megfelelő donor Kate számára, s így feleslegesnek és tehetetlennek érzi magát. Jesse, a báty pont így van ezzel, s ezért is lépett a problémás, bajkeverő fiatalkorúak dimbes-dombos útjára. A szülei szerint kezelhetetlen, pedig valójában csak egy kis figyelmet akar – mint oly' sok gyerek.

Az anyuka iránt, hogy mit érzek, sokszor nem volt tiszta. Egyfelől haragudtam rá azért, mert így elhanyagolja a másik két gyermekét, s Kate pedig szinte mindig elsőbbséget élvez. Senkit nem kérdez semmiről, ő csak azon van, hogy Kate túlélhesse ezt a napot és a következőt is. Bár, nekem még nincs gyermekem, de ennek ellenére, hogy nem tetszett a viselkedése a többi gyerekével szemben, azt azért meg kell hagyni, hogy Kate-nek viszont nagyon jó anyukája volt. S valószínű én is, vagy bárki így tett volna a helyében. Ha van egy beteg gyereked, aki bármikor meghalhat, akkor az ő túlélésére fogsz koncentrálni, nem legyinthetsz, hogy ennek már úgyis mindegy. Küzdened kell, és remélni, mert különben életed végéig bánni fogod, hogy elmulasztottál valamit vele kapcsolatban. S csodáltam az anyukát, hogy nem roppant össze ennek a hatalmas tehernek a súlya alatt: tudta, hogy nem engedheti meg magának ezt. Csak a kislánya számított, és semmi más. Az ötletessége Kate felvidításával kapcsolatban sokszor meghatott, és az, hogy az élet hétköznapi dolgaiból nem akarta kihagyni a betegsége ellenére, mindig megindított.

"Ha az embernek van egy testvére, s az meghal, akkor az ember nem mondja többé, hogy van testvérem? Vagy akkor is testvérek maradunk, amikor az egyenlet egyik felét leradírozzák?"

Picoult -t egyébként sok éve már, hogy halogattam. Nem a témája miatt, hanem azért, mert nagyon féltem attól, hogy olyan mélyen depresszív lesz a hangulata, hogy megfojt. De nem így lett! Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem lebeg a fejünk felett a téma komolysága, de nem kerültem tőle mély depresszióba, s a sírás is csak a legutolsó oldalon kapott el. Picoult stílusa könnyed, nem telepedik rá az emberre, sőt olykor még a bájos jelző is kifejezetten illik rá. Tetszett az is, hogy az összes szereplő narrátor ebben a regényben. Mindenki elmeséli, hogy ő hogyan élte meg az adott helyzetet, vagy úgy magát az életet. Minden szereplő tette, gondolata értelmet nyer ezáltal, s az olvasó egyiket se tudja elítélni, bármit is csinált vagy mondott az illető. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ott is folyton narrátorok nyüzsögnének a fejünk felett, s akkor talán jobban megértenénk a többi embert is...

"A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak."

Picoult regénye szerintem olyan, mint a való élet. Itt sincs egyetemes és egyszerűen megállapítható igazság. Itt is, akárcsak olykor az életben, nem lehet abszolút jó döntést hozni, mert mindig lesz olyan, aki sérülni fog, aki veszít ezzel valamit. Itt a világ nem fekete vagy fehér, mint ahogy azt sok mű állítja: nincs jó vagy rossz oldal. A célok mások.

Szerintem jó regény volt, és érzem hogy adott valami pluszt is, nemcsak kellemes elfoglaltságot egy-egy unalmas délutánon. Elgondolkodtatott, s a végén sikeresen átéltem a katarzist. Az egyetlen dolog ami olykor zavart, a sok időbeli ugrás, amiket nem mindig tudtam rögtön hova tenni: volt, hogy vissza kellett lapozzak, hogy megtudjam mikor is játszódott ez az esemény. De lehet, hogy csak simán figyelmetlen voltam. A másik dolog, amit szerintem jobban is meg lehetett volna oldani az az, hogy a narrátorok között stílusbeli különbségek is legyenek: hogy az ember ne csak a felirat miatt, hanem magától érezze, hogy most éppen ki beszél.

Picoult regényét így 9 pontosra értékelem.