Sarah Waters regényével szemben voltak bizonyos elvárásaim, tekintve, hogy A szobalány című kötete számomra abszolút fotelba szegezős kategóriába esik. Azonban olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy jobb lesz ezeket az elvárásokat elfelejteni, mert A kis idegen teljesen más. 

A félreértések elkerülése végett: más, de ez nem baj. Sőt. A vége tudatában igazából sokkal, de sokkal összetettebbnek és agyeldobósabbnak gondolom a másik regényénél. 

A klasszikus gótikus regényeket idézve a történet elbeszélője itt maga az orvos. Ebben a műfajban már szinte egy általánosan bevett szokásnak mondható, hogy az orvos képviseli a racionalitást, a kétkedést a történet furcsa eseményeivel szemben. Elbeszélőnk több ponton is homályosan előreutal a majdan bekövetkező baljós eseményekre, anélkül, hogy konkretizálná pontosan mi is fog történni, de azt neki köszönhetően tudjuk, hogy valami nagyon nem lesz itt rendben Houndreds Hallban. 

Orvosunk azonban nem csak a furcsa eseményekre koncentrál, sőt: igazából mivel kételkedik is ezekben, maga a gótikus vonulat egyre inkább marginális helyzetbe kerül és csak finom sejtetésként van jelen. Néha be-betör a szövegbe mások elbeszélése, akik megélték ezeket a furcsa eseményeket, de alapvetően az olvasó egy idő után el is felejti, hogy gótikus regényt olvas. 

Narrátorunk annál többet szentel viszont a háború utáni, átalakulóban levő világ bemutatására, ahol az arisztokrácia korábbi formái letűnni látszanak. Megszűnőben vannak a hatalmas úri házak a sok fős személyzetükkel együtt. Ishiguro Napok romjai című regényével szuperül párhuzamba állítható egyébként. Hasonló problémák jelennek meg itt is, viszont Sarah Waters regényében a vagyonukat vesztett arisztokraták szemszögéből nézhetjük végig, ahogy a nagymúltú ház lassan az enyészetté válik a benne lakó családdal együtt. 

Houndreds Hall az egyik utolsó főúri ház a környéken, amelyet még eredeti tulajdonosai laknak, ám a hozzá tartozó birtokok szépen, lassan feldarabolódnak, más kezekbe kerülnek. A család vagyona azonban már korántsem elég ahhoz, hogy nem hogy a fényűzést megengedni, de még csak a ház fenntartását sem tudják megfizetni.  A háborúból visszatért, fiatal főúr legszívesebben túladna rajta, ám a családi büszkeség, a megszokás nem engedi. A házat több ponton is megszemélyesítik a szereplők: Houndreds Hall egy falánk, kisajátító szörnyként lebeg tulajdonosai feje felett, ami még többet és többet akar, és aminek semmi sem elég. Szépen, lassan felemészti az ember erejét. A ház egyértelműen a család régi státuszát szimbolizálja, amit ebben az új korban egyre nehezebb fenntartani, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük, hogy talán nem is éri meg. 

Ahogy haladtam a történettel, azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy "gótikus történetnek kissé langyos, családtörténetnek, korlenyomatnak viszont szuper" . Ám ez a közepe felé kezdett bennem kicsit megváltozni. Hogy őszinte legyek, majdnem abba is hagytam az olvasását. Mert a családtörténet része is kezdett kicsit túlírtnak hatni, a gótikus szál még mindig langyos volt, és volt még valami megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt nem hogy untam, hanem szabályosan undorodni kezdtem a történettől. Ahogy gondolkodni kezdtem a miérteken, rájöttem, hogy az elbeszélővel van bajom. Vele kapcsolatban érzem ezt a taszító érzést, még pedig azért, mert Lucy Strange regénye A fülemüleerdő titkának orvosát kezdi eszembe juttatni, aki a problémák megoldását egyedül ott látta, hogy mindenkit becsukatna a szanatóriumba. És innentől kezdve egyre több olyan momentumra figyeltem fel, amiből aztán világosan érződni kezdett, hogy narrátorunk egy ritka undorító ember.

* Sarah Waters regényének zsenialitása kétségtelenül a megbízhatatlan narrátor, aki megbízhatónak próbálja feltüntetni magát az olvasó előtt. És én ugyan imádom az ilyen elbeszélőket, de egészen idáig nem igazán találtam olyat, aki képes lett volna átejteni engem. Mint írtam: egészen idáig. Bár azért a háromnegyedénél kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nem okés itt, de az utolsó fejezetek áll-leesős meglepetésként értek. És így minden, de minden korábban hibának gondolt dolog a történettel kapcsolatban értelmet nyert, minden a helyére került. Zseniális csavar egyébként ez a gótikus irodalmi hagyományon, hogy az orvos, aki a józanészt képviselte mindig is, szóval hogy ő a pszichopata gyilkos a történetben, aki magának akarja Houndreds Hallt. 

A molyos értékeléseket olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasók alapvetően nem tudnak mit kezdeni egy - végre - zseniális megbízhatatlan elbeszélővel. Annyira jól hozza a szerepét, hogy a többségnek nem esett le, hogy a narrátor a legtöbb esetben nem mond igazat, elhallgat, elferdít dolgokat, és a család kiírtását egy langyos kísértettörténettel próbálja elmismásolni. Vajon ezért olyan ritka a jó megbízhatatlan elbeszélő a modern irodalomban? 

A kis idegen egy családtörténet, egy korlenyomat némi gótikus felhanggal. És egy zseniális csavarral. Azonban ez nem az a könyv, ahol a kezünkbe van adva a megoldás, ami aztán a végén mindent megmagyaráz. Sarah Waters hagyja, hogy az olvasó gondolkozzon a történteken, az értelmezést teljesen rábízza. S ez már csak az olvasón múlik, hogy kezd-e vele valamit vagy sem. 

Sarah Waters: A kis idegen

The Little Stranger

Gabo Kiadó

504 oldal

* ordenáré spoilerek és az azzal kapcsolatos megállapításaim rögtön láthatóvá válnak, ha kiemeled kurzorral a csillag után kezdődő bekezdést.

A szobalány

Sarah Waters regényével kapcsolatban nem sok mindent tudtam kezdetben, de Amadea posztja meghozta hozzá a kedvemet. És bevallom, nem hittem volna, hogy ezt a közel 600 oldalas regényt körülbelül két vagy három nap alatt be fogom falni. De aztán mégis így lett. Rég volt már ilyen, hogy egy könyv annyira magába szippant, hogy a való életem minden egyes kötelessége háttérbe szorul, mert nekem tudnom kell, hogy fog végződni. 

A 2002-ben megjelent regény a viktoriánus Angliában játszódik, és maga a történet egy cselszövésre épül. A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Mármint tényleg, és nem túlzok. Az első rész végétől számítva egyre inkább belekerülünk a spirálba, egyre több "nemmondod??" fordulat következik, és a végére már annyi lesz belőle, hogy talán kicsit meg is csömörlik tőle az ember. Talán. De a végét akkor is tudni kell. Szeretem az ilyet, amikor a könyv képes beleringatni abba az ábrándba, hogy tudom, mi fog történni, hogy nem érhetnek akkora meglepetések, és aztán egyszer csak váratlanul pofán csap a felismerés, hogy megvezettek. Nem csak Gentleman a cselszövő itt, hanem maga az írónő is. 

A miliő, amit megteremtett - ahogy sokan már előttem is leírták -, jól idézi a Dickens regényének világát  a viktoriánus kor alsóbb társadalmi osztályának nyomorával, ahol tolvajokkal, gyilkosokkal, árva gyermekekkel és mocsokkal van tele ez a London. A nyomor mindenkinek a személyiségére rányomja bélyegét, nincsenek tiszta érzések, csak számítások és haszonlesések. Wilkie Collins: A fehér ruhás nő című regénye is sokszor eszembe jutott az olvasásakor, ahol valamilyen szinten hasonló a kezdő szituáció és az elbeszélés stílusa is. Mindkét regényben megjelenik témaként a korabeli nők kiszolgáltatottsága, akiknek nem igazán volt más lehetőségük a házasságon kívül: ám a házasság nem feltétlen jelentette az örökké tartó boldogságot - különösen, ha nagy vagyon várományosa volt -, hiszen a frigy után a férj jóindulatán és szándékán múlott a nő sorsa. Fizikai vagy lelki bántalmazások, bolondokháza vagy éppen gyilkosság - ezek is ugyanúgy benne lehettek a pakliban, és a házasságból kilépni - nőként - megközelítette a lehetetlent. A társadalom elvárta, hogy a két fél házasságban maradjon, még akkor is, ha az nem volt boldog. Ha pedig mégis sikerült belőle kilépni, akkor az komoly társadalmi megvetést vont maga után. Gondoljunk csak a Wildfell asszonyára.  A korabeli rossz házasságokkal kapcsolatban egy nagyon érdekes cikket találtam a Halcsontosfűző blogon, ami nagyon érdekes történetekkel tarkítja a XIX. századi házasság intézményének fonákságait és a nők kiszolgáltatottságát. Érdemes elolvasni. 

A cikket is meg a könyvet is.

Sarah Waters: A szobalány

Fingersmith

Fordította: Tóth Gizella

Gabo Kiadó

624 oldal