Sarah Waters regényével szemben voltak bizonyos elvárásaim, tekintve, hogy A szobalány című kötete számomra abszolút fotelba szegezős kategóriába esik. Azonban olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy jobb lesz ezeket az elvárásokat elfelejteni, mert A kis idegen teljesen más. 

A félreértések elkerülése végett: más, de ez nem baj. Sőt. A vége tudatában igazából sokkal, de sokkal összetettebbnek és agyeldobósabbnak gondolom a másik regényénél. 

A klasszikus gótikus regényeket idézve a történet elbeszélője itt maga az orvos. Ebben a műfajban már szinte egy általánosan bevett szokásnak mondható, hogy az orvos képviseli a racionalitást, a kétkedést a történet furcsa eseményeivel szemben. Elbeszélőnk több ponton is homályosan előreutal a majdan bekövetkező baljós eseményekre, anélkül, hogy konkretizálná pontosan mi is fog történni, de azt neki köszönhetően tudjuk, hogy valami nagyon nem lesz itt rendben Houndreds Hallban. 

Orvosunk azonban nem csak a furcsa eseményekre koncentrál, sőt: igazából mivel kételkedik is ezekben, maga a gótikus vonulat egyre inkább marginális helyzetbe kerül és csak finom sejtetésként van jelen. Néha be-betör a szövegbe mások elbeszélése, akik megélték ezeket a furcsa eseményeket, de alapvetően az olvasó egy idő után el is felejti, hogy gótikus regényt olvas. 

Narrátorunk annál többet szentel viszont a háború utáni, átalakulóban levő világ bemutatására, ahol az arisztokrácia korábbi formái letűnni látszanak. Megszűnőben vannak a hatalmas úri házak a sok fős személyzetükkel együtt. Ishiguro Napok romjai című regényével szuperül párhuzamba állítható egyébként. Hasonló problémák jelennek meg itt is, viszont Sarah Waters regényében a vagyonukat vesztett arisztokraták szemszögéből nézhetjük végig, ahogy a nagymúltú ház lassan az enyészetté válik a benne lakó családdal együtt. 

Houndreds Hall az egyik utolsó főúri ház a környéken, amelyet még eredeti tulajdonosai laknak, ám a hozzá tartozó birtokok szépen, lassan feldarabolódnak, más kezekbe kerülnek. A család vagyona azonban már korántsem elég ahhoz, hogy nem hogy a fényűzést megengedni, de még csak a ház fenntartását sem tudják megfizetni.  A háborúból visszatért, fiatal főúr legszívesebben túladna rajta, ám a családi büszkeség, a megszokás nem engedi. A házat több ponton is megszemélyesítik a szereplők: Houndreds Hall egy falánk, kisajátító szörnyként lebeg tulajdonosai feje felett, ami még többet és többet akar, és aminek semmi sem elég. Szépen, lassan felemészti az ember erejét. A ház egyértelműen a család régi státuszát szimbolizálja, amit ebben az új korban egyre nehezebb fenntartani, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük, hogy talán nem is éri meg. 

Ahogy haladtam a történettel, azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy "gótikus történetnek kissé langyos, családtörténetnek, korlenyomatnak viszont szuper" . Ám ez a közepe felé kezdett bennem kicsit megváltozni. Hogy őszinte legyek, majdnem abba is hagytam az olvasását. Mert a családtörténet része is kezdett kicsit túlírtnak hatni, a gótikus szál még mindig langyos volt, és volt még valami megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt nem hogy untam, hanem szabályosan undorodni kezdtem a történettől. Ahogy gondolkodni kezdtem a miérteken, rájöttem, hogy az elbeszélővel van bajom. Vele kapcsolatban érzem ezt a taszító érzést, még pedig azért, mert Lucy Strange regénye A fülemüleerdő titkának orvosát kezdi eszembe juttatni, aki a problémák megoldását egyedül ott látta, hogy mindenkit becsukatna a szanatóriumba. És innentől kezdve egyre több olyan momentumra figyeltem fel, amiből aztán világosan érződni kezdett, hogy narrátorunk egy ritka undorító ember.

* Sarah Waters regényének zsenialitása kétségtelenül a megbízhatatlan narrátor, aki megbízhatónak próbálja feltüntetni magát az olvasó előtt. És én ugyan imádom az ilyen elbeszélőket, de egészen idáig nem igazán találtam olyat, aki képes lett volna átejteni engem. Mint írtam: egészen idáig. Bár azért a háromnegyedénél kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nem okés itt, de az utolsó fejezetek áll-leesős meglepetésként értek. És így minden, de minden korábban hibának gondolt dolog a történettel kapcsolatban értelmet nyert, minden a helyére került. Zseniális csavar egyébként ez a gótikus irodalmi hagyományon, hogy az orvos, aki a józanészt képviselte mindig is, szóval hogy ő a pszichopata gyilkos a történetben, aki magának akarja Houndreds Hallt. 

A molyos értékeléseket olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasók alapvetően nem tudnak mit kezdeni egy - végre - zseniális megbízhatatlan elbeszélővel. Annyira jól hozza a szerepét, hogy a többségnek nem esett le, hogy a narrátor a legtöbb esetben nem mond igazat, elhallgat, elferdít dolgokat, és a család kiírtását egy langyos kísértettörténettel próbálja elmismásolni. Vajon ezért olyan ritka a jó megbízhatatlan elbeszélő a modern irodalomban? 

A kis idegen egy családtörténet, egy korlenyomat némi gótikus felhanggal. És egy zseniális csavarral. Azonban ez nem az a könyv, ahol a kezünkbe van adva a megoldás, ami aztán a végén mindent megmagyaráz. Sarah Waters hagyja, hogy az olvasó gondolkozzon a történteken, az értelmezést teljesen rábízza. S ez már csak az olvasón múlik, hogy kezd-e vele valamit vagy sem. 

Sarah Waters: A kis idegen

The Little Stranger

Gabo Kiadó

504 oldal

* ordenáré spoilerek és az azzal kapcsolatos megállapításaim rögtön láthatóvá válnak, ha kiemeled kurzorral a csillag után kezdődő bekezdést.

Édes Anna

Vajon joga van-e bárkinek elmesélni azt, ami mással történt? Meg tudja-e fogalmazni, át tudja-e valóban érezni azt, amit az illető érzett akkor? Tudja-e, hogy valójában mit és miért cselekedett? Sokszor csak azt hisszük, hogy tudjuk. Vesszük az eseményeket, és betöltjük a lyukakat a saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal, amiket másokénak hiszünk. Összefércelt, többé-kevésbé kókányolt történetet szövünk, ami változó távolságra áll majd annak az embernek igazságától. Sokkal inkább a miénkhez közelít.

Ám mi van, ha valaki nem hajlandó mesélni?

De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket s szabadjára hagyja csapongani.

Édes Anna nem mesélt. Nem osztott meg gondolatokat, érzéseket. Néha ugyan felszakította a szöveget a kétségbeesése, a menekülni akarása, de aztán minden visszasimult. Anna nem mesélt magáról, sem másokról. Engedelmes szereplő módjára csak akkor beszélt, ha szót kapott, minden cselekedete csak reakció volt a vele történtekre.

Ám ennek ellenére mégis sokan úgy vélték, hogy el tudják mondani a történetét, hogy magyarázatot tudnak adni a történésekre. Miért tette, amit tett? Ez talán a regény legnagyobb kérdése, amivel kapcsolatban többféle elgondolás is létezik - másoké. Ám Anna erről is mélyen hallgat.
Margaret Atwood Grace Marksjához hasonlóan, itt is mindenki megalkotta a saját verzióját - bár itt az, hogy Anna tette, talán kevésbé kérdéses. Itt csupán a miértek maradnak homályban.

(…) aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

Ha Annát valóban sikerült volna megismernünk, szerintem kevésbé lennénk bizonytalanok ebben a kérdésben. A szöveg azonban szintén elrejtette őt, nem csak Vizyék lakásában járt hangtalanul. Bár azt hittük, hogy ott van, teljes valójában, de mégsem. Sokféle narratívában létezett: a tökéletes cseléd, bűnös szexuális csábító vagy a hálátlan mostohalány történetében. De hogy Anna milyen volt valójában, mit érzett, mit gondolt, nem tudtuk meg igazán.
Azon kívül persze, hogy Vizyéktől mindenáron menekülni akart az elején. És persze óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a narrátorunk mennyire megbízható? Valóban mindent elmondott, ami történt? Valóban ott lebegett a történések felett vagy csak mások elbeszéléséből alkotta meg később ő maga is a történetet? Miért nem hagyta Annát szóhoz jutni sose?

Éppen ezért én nem is akarom megkísérelni a miért? kérdés megválaszolását, mert számomra talán nem is ez a lényeg. Én csak remélni merem, hogy Anna később legalább magának el tudta mesélni a saját történetét.

Ám Vizynének, a magyar irodalom Emily Gilmore-jának se volt egyszerű az élete. Bár Anna első számú kínzójaként emlegetik a gimis tankönyvek, szerintem mégsem annyira fekete-fehér a helyzet. Vizyné ugyanis egyáltalán nem volt egészséges lelkileg. Elvesztette gyermekét és emellett a férje megcsalásaival és elhidegülésével kell szembesülnie napról napra. Ez senki számára nem lehetne könnyű, sőt.. de mindez egy olyan személy számára, akinek az otthona a világ, maga a teljes megsemmisülés. Vizyné rögeszmés, szorongó és lelkileg eléggé labilis. Ő a tragédiában már évek óta benne volt.
És ugyanúgy áldozat volt szerintem ő is - ám nem Annáé, hanem az életé.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
E-könyv - DigitalBooks.hu

Találkozás a halállal

Nem telhet el egy december sem Agatha Christie krimi olvasása nélkül mióta sok-sok évvel ezelőtt részt vettem egy, az írónőhöz kötődő molyos kihíváson. Aztán az eltelt évek során valahogy észrevétlenül összekapcsolódott nálam az izgalmas nyomozás a kis belga (vagy esetleg más detektívje) a forró csokival és a karácsonyfa fényeivel. 

Nem teljesen befolyásmentes volt a választásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, de elolvasva a könyvet abszolút igazat kell adnom annak az ajánlásnak, amely szerint ez egy igencsak zseniálisan összerakott Agatha Christie krimi. És azt hiszem, talán ez az első általam olvasott könyve, ami nem Európában, hanem a Közel-Keleten játszódik. 

A helyszín ezúttal Jeruzsálem, ahol mindenki kedvenc kis belgája éppen a megérdemelt pihenését tölti. Azaz töltené, ha egy óvatlan pillanatban egy igencsak gyanús mondat nem csapná meg a fülét a szállodája ablakánál. „- Meg kellett volna ölnünk, érted?” Poirot bár igyekszik neki nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de mégis annyira eszébe vési ezt a hangot, hogy később bármikor felismerhesse. 

Mindeközben a szálloda vendégeinek figyelmét egy igencsak különös család, Boyntonék furcsa kompániája kelti fel, ahol a már eléggé idős Mrs. Boynton feltűnően zsarnok módjára uralkodik családja felett, és láthatóan minden egyes percét kiélvezi gyermekei lelkének megnyomorításának, akik ugyan bár gyűlölik őt, de mégis képtelenek fellázadni ellene és az ő következetes módon alkalmazott lelki terrorja ellen. Egy nap a szálloda vendégei elhatározzák, hogy kirándulást tesznek Petra csodálatos városába. A kirándulás bár igen jól indul, ám Mrs. Boyntont egyik este holtan találják, és ez felforgat mindent. Először csupán szívrohamra gyanakszanak, hiszen az idős hölgynek köztudottan szívproblémái voltak, az út megerőltető lehetett számára... ám valaki nem éri be ezzel a magyarázattal. Valami más lappanghat a háttérben. 

Így Hercule Poirot ismét színre lép, hogy újra bebizonyítsa, mire képesek a szürke kis agysejtek.  

"...egy bűnügy felderítéséhez csak annyit kell tennünk, hogy engedjük az elkövetőt vagy az elkövetőket beszélni - és ők végül mindig elmondják, amit hallani akarunk."

Ahogy sok Poirot történetben, itt is fontos szerepet kap a nyomozásban a pszichológia, az emberi lélek mozgatórugóinak alaposabb vizsgálata. Jelen esetben egy zsarnoki, mérgező szülő gyermekeire, családjára és a közvetlen környezetére gyakorolt hatása áll a középpontban. Mrs. Boynton ugyanis meglehetősen imádta magához láncolni gyermekeit, és emellett a lelki terror eszközeit is gyakran alkalmazta rajtuk. És ők - ahogy ez a bántalmazó kapcsolatokban lenni szokott - képtelenek voltak kilépni ebből, egyszerűen képtelenek voltak megálljt parancsolni zsarnokuknak. Fontos könyv lehetne ez egyébként ebben a mostani áldozathibáztató légkörben, ahol a teáskanál érzelmi szintjén levő bizonyos egyének nem képesek megérteni hogyan és miért zárja rá önmagára a kalitka ajtaját a bántalmazó kapcsolatban élő áldozat, miért nem képes arra, hogy kinyissa az ajtót és elmeneküljön. Bár nyilván Agatha Christie regénye ennek csak a felszínét kapargatja, hiszen elsősorban a gyilkosság és nyomozás része van a középpontjában, a pszichológia pedig csak mint eszköz jelenik meg, mégis sok mindenre rávilágíthat, ha kicsit figyelmesebben olvasunk. 

A regény egyik nagy dilemmája a kívülállók beavatkozása bizonyos dolgokba. Vajon szükségszerű, ha felismerjük a bajt? Ha valami rosszat látunk vagy tapasztalunk mások életében, akkor mindenképp bele kell avatkoznunk? A regény egyik szereplője dr. Gerard szerint ez akár jól, de akár rosszul is elsülhet. Sok minden függ a beavatkozó egyéntől: mennyire érett, milyen élettapasztalatokkal rendelkezik stb. Viszont a beleavatkozás más dolgába még emellett is kétélű marad, hiszen a következményeket nem láthatjuk mindig előre. A fiatalok ugyanakkor nagyobb eséllyel élnek ezzel a lehetőséggel: így az ő beavatkozásaik hasznosak, ugyanakkor károsak is lehetnek. Míg a középkorúak vagy annál idősebbek pontosan emiatt inkább megriadnak a következményektől és ezért nem tesznek semmit sem. De vajon ki teszi jobban? Aki nem számol a következményekkel, de cselekszik, vagy pedig az, aki tétlenül végignézi mások szenvedését? 

Ez a tenni/nem tenni dilemma pedig aztán ki is terjeszthető magára az igazságszolgáltatásra is. A regény maga több ponton hasonlóságot mutat, sőt egy beszélgetés erejéig konkrétan meg is idézi Poirot egy korábbi ügyét, amit mi olvasók a Gyilkosság az Orient expresszen címen ismerünk. 

Sarah és dr. Gerard könyv eleji beszélgetése sok nagyon fontos gondolatot tartalmaz, köztük például egy eszmefuttatást a nemek egyenlőségéről is. Sarah ugyanis azt fejtegeti, hogy miért is kéne számítson a nemünk? Miért nem lehet mindannyiunkat emberként megítélni? Aszerint hogy jók vagy éppen rosszak vagyunk? Miért kell a nemek között különbséget tenni és különböző sztereotípiákkal teleaggatni őket? "Ne haragudjon, de én gyűlölöm ezt a nemek közti különbségtételt. 'A modern lányoknak teljesen üzleties az élethez való hozzáállásuk.' Ezeket a fajta megfogalmazásokat. Mert nem igazak! Vannak üzleties szemléletű lányok és vannak másmilyenek. A férfiak között is vannak szentimentálisak meg zavaros fejűek, és vannak világos gondolkodásúak meg logikusak is. Egész egyszerűen többféle berendezésű elme létezik. A nem csak akkor számít, amikor közvetlenül a nemiségről van szó." Christie gondolataival abszolút azonosulni tudok itt, hiszen az én általam vallott feminizmus is hasonló elveken alapszik. Kár hogy dr. Gerard ezt a témát már túl kínosnak találta, és inkább témát váltott. De alapvetően a lényeg szerintem mégis csak kimondásra került. 

Mint látható, Agatha Christie krimije ismét csak érdekes témákat érint. Vannak köztük újabbak, és vannak régebbiek is, amelyeknek újabb aspektusát villantja fel előttünk. Mindemellett persze maga a nyomozás is meglehetősen izgalmas, de ezt a kis belgától már igazán megszokhattuk. Annak aki jó Poirot  történetet keres, bátran ajánlom ezt a kötetet is. 

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Appointment with Death

Fordította: Sipos Katalin

Európa Kiadó

259 oldal

Csábítás

A Csábítás az a regény volt, ami szerintem ékes példája annak, hogy ugyan az elvárások elvihetnek minket rossz irányba az aktuális könyvvel kapcsolatban, és emiatt az okozhat csalódást, ugyanakkor ennek ellenére képesek lehetünk észrevenni az erényeit, és ezért mégsem keserű szájízzel csukjuk be az utolsó oldalaknál.

Thomas Cullinan könyve valamilyen szinten mindig is vonzott, de nem a film miatt, hanem sokkal inkább a pszichothriller címke volt számomra a hívószó. És szerintem itt rontottam el a dolgot, ugyanis ez a regény - szerintem - a legkevésbé sem pszichothriller, sokkal inkább pszichológiai regény. A könyv egyetlen thrilleres impulzusát a fülszöveg adja, ami ígér valamit, és emiatt az olvasó folyamatosan várja, mikor is szabadul el a pokol, mikor kezdődik el az őrült vérengzés, mikor bomlik meg a lányok elméje... És persze, ezek valamilyen szinten megtörténnek, ugyanakkor mégsem teljesen. A fülszöveg szerintem kicsit becsapós.

A történet szerint a polgárháború zilálja össze Amerika hétköznapjait: puskaporral teli mindenhol a levegő, csapatok masíroznak hol erre, hol arra, amikor megütköznek egymással, akkor pedig ágyúdörgéstől és csatakiáltásoktól hangos minden. Ebben a megváltozott világban helyezkedik el magányos sziklaként, Miss Harriet és Miss Martha leánynevelő intézete, akik a háború szörnyűségei ellenére próbálják a megszokott mederben folytatni hétköznapjaikat, nevelni az ott élő lányokat, és a világ jelenlegi őrültségéből a lehető legkevesebbet beengedni a falak közé. 

Igen ám, de egy nap az egyik növendék, Amelia egy sebesült ellenséges katonát talál az intézettől nem messze. Úgy dönt, hogy nem hagyja ott meghalni, így hazaviszi, hátha nevelői segítenek ellátni a sebesültet. A fiatalember viszont hamarosan fenekestül felforgatja az ott élők életét.

A Csábítás amúgy olyan, hogy baromi lassan indul be - sőt, a klasszikus értelemben igazából ez a beindulás csupán a vége felé következik be. A történések nem igazán a cselekményben érhetők tetten, hanem a szereplők lelkében, amibe Cullinan részletes betekintést enged a monológokkal és a szereplők közötti interakciókkal - és ezek szinte soha nem hoztak gyors eredményeket. Cullinan nem sajnálta rá az időt, hogy felépítse azt a gyönyörű ívet, hogy szereplői eljussanak A pontból B pontba. És ezzel nincs is semmi gond, mert visszatekintve ez a regény hibátlan bizonyos szempontból, egy valódi pszichológiai tanulmány a zárt közösségek dinamikájáról és persze a benne élő egyénekről vagy éppen azok típusairól is. Bár eközben azt is szeretném bevallani, hogy bizony olvasás alatt nem egyszer túlírtnak éreztem. 

Furcsa kettősség ez most bennem, mert ebben a két mondatban ellent mondtam önmagamnak, de én mind a kettőt igaznak érzem, ugyanakkor nem látom azt a dolgot, ami feloldja ezt az ellentétet. Talán csak az eltelt idő vagy éppen a távolság lehet az. 

Hogy szerintem miért hazudott a fülszöveg és egyéb erősen spoileres dolgok olvasásáért jelöld ki egérrel az itt következő üres részt, hogy a szöveg látható legyen:

Szóval, mint említettem, a fülszöveg szerintem hazudott. Hogy miért? Mert a lányokat úgy állította be, mintha titokban dühöngő, vérengző őrültek lennének, de szerintem koránt sem erről van itt szó. A tizedes már ott létének másnapja óta elkezdte kavarni a dolgokat. Igyekezett minél többet megtudni a házban mindenkiről, hogy aztán később, a szép lassan kiépített magához édesgetések után lelki - valakinél fizikai - terrort alkalmazzon minden ott lakón. A tizedes egyáltalán nem tekintette egyenrangúnak a lányokat, sem a nevelőket, nem vette őket komolyan, csak a játékszerének vagy a háborúból való menekülés lehetőségét látta bennük. 
És ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy a végkifejlet egészséges emberi mércével normális volt. Mert nem volt. Miss Martha beteges hajlamú volt, kicsit kontrollmániás is, és szinte mindegyik lányka lelkileg sérült volt valamelyest a családi háttér vagy a polgárháború következményei miatt. De a végkifejlet ilyenformán teljesen logikus volt. Logikus volt, hogy ez a zárt, világtól elzárt közösség előbb-utóbb fellép agresszoruk - vagy még tovább megyek: fogva tartójuk - ellen, méghozzá drasztikusan. 

Cullinan regényét nem igazán szerettem olvasni, ugyanakkor szerettem róla gondolkodni. Nagyon ellentétes ez a könyv nekem, amit nem tudom, mikor fogok feloldani magamban vagy egyáltalán kell-e ezt feloldani valaha. De egy biztos: így vagy úgy, de emlékezetes maradt.

Thomas Cullinan: Csábítás
The Beguilded
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
528 oldal

Az elvarázsoltak

Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege. 

Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem. 

Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.

A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.

Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.

És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.

Mert még a szörnyeknek is van történetük.

Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához. 

Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen. 

Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok... 

Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt,  és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként. 

Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

The Enchanted

Fumax Kiadó

211 oldal

A ragyogás

Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Napok romjai

Kazuo Ishiguro immár kitörölhetetlenül beírta nevét az emlékezetembe. Minden a Ne engedj el! című könyvével kezdődött, ami a kezdeti ódzkodásom ellenére már az első oldalaknál levett a lábamról azzal a különös, szuggesztív hangulatvilágával. Így hát nem is csoda, hogy ezután szinte rögtön repült is a kívánságlistámra a Napok romjai című regénye, amit aztán egy kedves barátnőm orvul kifigyelt, és nem átallott meglepni vele születésnapom alkalmából. Ahogy kezembe vettem, szinte megcsapott egyfajta elmúlásos, őszies hangulat, így tudtam, hogy ezt a könyvet pontosan mikor is kell elővennem, hogy testestül-lelkestül át tudjam magam adni az élménynek. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tévedtem az időzítéssel kapcsolatban. Ishiguro megint csak elvarázsolt.

Két nap. Csak ennyit mondok. Két nap alatt faltam be ugyanis ezt a könyvet, velem utazott a villamoson, ezzel a könyvvel keltem, feküdtem, s ha éppen nem volt a kezemben, akkor is rágondoltam.  S ettől mindig olyan szomorúság lett rajtam úrrá... Tudom, elég fura, de Ishiguro úgy ír az elmúlásról, a korok változásairól ebben a regényében, hogy még az az olvasó is mélységesen együttérez, akinek köze sincs az angol kultúrához. Valami elmúlt, valami átalakult... valami örökre elveszett. Stevens, a komornyik - regényünk főhőse - pedig ennek a letűnt kornak az utolsó létező bástyája, aki mindenét, de tényleg mindenét annak a világnak adta. S most, hogy ez elmúlni látszik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi maradt számára: semmi.  Ebben rejlik Ishiguro regényének igazi drámája, ami engem mélyen megérintett, s az elolvasása után is sokáig bennem maradt.

Ahogy a Ne engedj el!, úgy ez a regény is E./1 személyben íródott. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés.

Stevens a kérésnek engedelmeskedve így nyakába veszi Angliát - de természetesen, Darlington Hall-hoz méltóan jól öltözötten - , ám mégsem nyaralni indul. Úticélja Little Compton, ahol Miss Kentonnal lesz találkozója, amely tisztán szakmai jellegű: meg szeretné győzni a hölgyet - aki korábban éveken keresztül a munkatársa volt Darlington Hall-ban -, hogy jöjjön vissza házvezetőnőnek. Stevens az út során sokféle emléket felelevenít a múltról. S mire útjának végére ér az olvasó megismeri a komornyik-lét lényegét, s ezt az első pillantásra különös figurát is, aki útitársául választott minket Olvasókat ezen az úton.

Ishiguro olyan finoman ábrázolta főhősét, és a körülötte levő, változó világot, hogy egyszerűen megint fejet kell hajtanom előtte. Az emberi kapcsolatok árnyaltak és leheletnyien finomak: szinte semmi sincs kimondva, nincsenek drámai ráismerések, mindenki csak hallgat, miközben valahol a lelkek mélyén iszonyatos viharok tombolnak.  Az emberi méltóság, az elvesztegetett lehetőségek és egy mára letűnt kor regénye ez, amely épp' annyira lenyűgöző, mint amennyire fájdalmas. Nem Mr. Stevens csinál belőle drámát, inkább úgy vélem mi Olvasók: ő csupán méltóságteljesen, szinte sztoikusan felidézi Darlington Hall fénykorát, azt az időt, amikor a komornyik és a kiszolgáló személyzet nem valamiféle nosztalgikus státuszszimbólumok voltak, hanem egy jól működő gépezet szerves részei, s ez a felidézés az, ami - többek között - megcsinálta a saját drámámat ebben a regényben.

Darlington Hall

Egy zseniálisan megírt, iszonyatosan összetett regény ez (ismét) - élmény volt olvasni. Egyszerűen imádom ezt a szuggesztív atmoszférát, amelyet itt is megteremtett; egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez amolyan sajátossága a regényeinek. Akit érdekel a komornyikok világa, vagy úgy egyáltalán az angol kultúra rabja, vagy csak szereti a lélektani regényeket, annak szívből ajánlom elolvasásra. Végezetül pedig csak annyit mondok: ide nekem a többi regényét is!

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Remains of the Day
Fordította: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 272

Különös ismertetőjele: nincs

Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele: nincs

Ismét egy Kosáryné könyv, ami meggyőzött arról, hogy én bizony imádom az írónőt, és most már arra az elhatározásra jutottam, hogy minden fellelhető regényét el szeretném olvasni. Vagyis nem is szeretném... akarom!

A Különös ismertetőjele: nincs című regényére nagyon találóan illik az elfeledett jelző, hiszen első, 1941-es megjelenése óta csak tél volt és csend, és hó és halál. Most 2011-ben, hetven év elteltével jutott el a második kiadásig. Teljes az értetlenségem: miért? Hiszen, ez (is) egy hihetetlenül jó regénye - nekem még a Porszem a napsugárban -nál is jobban tetszett.

A regény fő témáját talán a cselédsorsban lehetne meghatározni, bár itt nem annyira tragikusan jelenik meg, mint Kosztolányi Dezső mindenki által jól ismert Édes Annájában. Itt a legfőbb kérdés, hogy vajon áthidalhatók-e a társadalmi különbségek, vajon képes-e a cseléd egy család jó barátjává válni, vagy csupán láthatatlan alkalmazottként járhat-kelhet a házban? S vajon a családtagok képesek-e rádöbbenni arra, hogy alkalmazottuknak ugyanúgy vannak érzései, gondolatai, akárcsak nekik?

Juszti, a falusi, okos kisiskolás lány ígéretes jövő elé néz: akár még tanító kisasszony is lehet belőle. Ám egy sajnálatos esemény miatt kénytelen eldobni magától ezt a lehetőséget, és cselédnek áll. Hiába végzi jól a munkáját, az otthoni gondok mégsem oldódnak meg - sőt... bekövetkezik a tragédia. Juszti összetörten, reményvesztetten ismét beáll cselédnek, és most már véglegesen maga mögött hagyja az otthonát. Végre egy olyan családhoz kerül, ahol nem kiabálnak vele folyton - s ez egyelőre bőven elég neki. A hónapok, évek múlásával igyekszik mindent megtenni munkaadóiért, sokszor olyasmiket is, ami nincs benne a munkaköri leírásában.

Az írónő ismét női szemmel láttatja a világ dolgait, a családi életet és a szerelmet. A nőalakok finom érzékenységgel megrajzoltak: erőteljesek, hangsúlyosak, cselekedeteik érthetőek; míg a férfiak inkább a háttérben húzódnak meg: nem látunk bele úgy a gondolataikba, és a reakcióik sincsenek annyira megmagyarázva, mint női társaiknál. A Porszem a napsugárban című regénnyel ellentétben itt a házasság már nincs olyan árnyaltan bemutatva, nem érezhetők azok az apró lelki rezdülések - itt csupán fekete és fehér van. Ám ezt mégsem érezzük hiányosságnak, hiszen nem is ez a regény fő témája - maga a házasság egy elég periférikus téma itt, maximum a kiházasítás bírhat nagyobb hangsúllyal.

Komoly kérdések, problémák kerülnek elő ebben a regényben, úgymint az álmok feladása, hogy vajon mi az, amiért képesek vagyunk feladni őket? S vajon milyen következményekkel jár ez az életünkre nézve? De a kemény, megterhelő munka, és a családi problémák is előtérbe kerülnek, mint az alkoholizmus, az egymásra oda nem figyelés, a következetlen nevelés. A regény olykor könnyed hangvétele, humoros helyzetei enyhítik a téma súlyosságát, ennek köszönhető, hogy nem érezzük úgy, hogy ránk telepednének a nehézségek.

Mind jellemrajzai, mind stílusa tekintetében zseniálisan megírt regény, ami kiváló kikapcsolódást nyújt, miközben felidéződik előttünk a '30-as évek Magyarországának hangulata. Ahogy elolvastam az utolsó sort, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez valóban egy méltatlanul elfeledett könyv - megérdemli a figyelmünket.

Minden poklokon keresztül

Thomas Hardy: Egy tiszta nő

kiolvastam: 2011. január 7.

Hardy könyve, ahogy a molyon és más blogokon levő véleményekből sejthettem, sok ellentétes érzést váltott ki belőlem. Imádtam Hardy stílusát, leírásait, sokszor belefeledkeztem a szavaiba, de a történet néha annyira beletaszított a szomorúságba, hogy ez az érzés napokig rám telepedett, nem tudtam szabadulni tőle. Ám ahogy múlnak a napok, megszépül a szememben Tess kálváriája, s egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy nagyon örülök neki, hogy elolvashattam. Történetet direkt nem írok most a bejegyzésemben, mert nem tudom, hogy kinek-kinek hol van a spoilerhatár e tekintetben. Szóval, aki kíváncsi arra, hogy miről is szól nagyjából a történet, a poszt legvégén elolvashatja a hivatalos fülszöveget.

Mint írtam fentebb, Hardy remekül ír: olyan érzékletes tájleírásai vannak, hogy az ember szíve szinte belesajdul a gyönyörűségbe. Még a legegyszerűbb, legunalmasabbnak tűnő táj is csodásan széppé varázsolódik az író keze nyomán. Színárnyalatok egész kavalkádjával, növények és állatok számtalan fajtájával telítődik meg a tér: szinte éreztem a friss, hajnali levegőt, magam előtt láttam a legcsodálatosabb napfelkeltéket és naplementéket, a csillagos eget és a zöld mezők végtelenjét. Ám Hardy számára a táj, mint ahogy a legtöbb kortársa számára, nem pusztán díszletként funkcionál, hanem annál jóval több: szimbólumok sokaságát rejti egy-egy jól eltalált helyen, és a főhősök lelki világa jelenik meg rajta keresztül.

Hardy sokszor az alakjait is úgy írja le, mintha csak egy festményt látna maga előtt: a szereplői tesznek-vesznek, majd egyszer csak az író kimerevíti őket egy pillanatban, s úgy "festi le" őket az olvasói előtt. Gyönyörű, sokszor egészen idilli képek! Ha festőnek ment volna, biztos szépséges beállításokat kreált volna. Érdekesek voltak a fókuszváltásai is, amik még szintén sokszor előfordultak a szövegben - egy egészen különös "filmet" hoztak létre a fejemben. Egyszer felbukkan egy nagyon távoli alak a dombtetőn, akihez egy pillanat múlva már olyan közel voltam, hogy akár a szempilláit is megszámolhattam volna. Különös megoldások, különleges hatások - s engem ezzel meg is nyert magának.

"... mit ér megtudnom, hogy láncszem vagyok egy hosszú-hosszú sorban, rájönnöm, hogy egy régi könyvben már leírtak valakit, aki egészen olyan, mint én vagyok, ha aztán megtudom, hogy magam is csak annak a szerepét fogom újra eljátszani, megszomorít csak, ennyi az egész. Legjobb, ha az embernek eszébe se jut, hogy a jelleme és minden, amit csinál, éppen olyan, mint amilyen ezreké és ezreké volt már, és hogy jövendő életünk és cselekedeteink mind olyanok lesznek csak, mint ezreké és ezrekéi."

De bármennyire is csodálatot keltő Hardy minden egyes leírása, amely az elején már-már szinte elandalított volna, azért jócskán éreztem szomorúságot és dühöt - igen, még hozzá szenvedélyes dühöt - olvasás közben. Haragudtam mindenkire, aki annyira igazságtalanul bánt szegény Tess -szel, és őszinte szomorúság kerített hatalmába miatta, aki sose érdemelte volna azt a mostoha sorsot, amit neki szántak. Ő az egyetlen tiszta szereplő mind közül - aki bármennyire is kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe kerül, mindig tiszta marad a lelkében. Egy poklokat bejárt tiszta lélek.

Talán, az egyetlen komikus rész, amely azért egyben szánalmas is volt, az az, hogy Durbefield -ék, Tess szülei a porban, a mocsokban mennyire ragaszkodnak a nemesi címükhöz, s mennyire különbnek érzik magukat, ennek tudatában, mindenkinél. Hardy itt is nagyon jó kontrasztokat alkalmazott: néha már-már tényleg mosolyra fakasztó volt számomra.

"Sokszor nagyon kegyetlen tud lenni a rászedett becsület, ha felnyílik a szeme…"

Számomra regény fő kérdése az volt, hogy vajon hol van a megbocsáthatóság határa? Ki lesz erre méltó és ki nem? Ki képes arra, hogy valóban megbocsásson a másiknak vagy egyáltalán saját magának? S vajon a cselekedeteink határoznak meg minket vagy inkább a gondolataink, a szándékaink? Ez mind mind olyan kérdés, amin rengeteget lehet gondolkodni, de mindenki által elfogadott és egyszerű választ találni nem lehet.

Hogy a narrátor mit gondol erről a kérdésről, azt hiszem, szépen kiviláglik a regényből. Hiszen ő egyfajta erkölcsi útmutatóként szolgál az olvasónak: mindig megmondja mi a helyes és mi nem, mit kellett volna máshogy tenni, hogy jó legyen. A szereplők nem mindig járnak ezen az úton, de segítségével mi, legalább a könyv soraira letekintve, megtudjuk, hogy mi lenne a helyes út számukra.

"Minél több szellem él valakiben, annál több embert talál eredetinek. A közönséges emberek nem látnak különbséget az emberek között."

Hardy regénye minden komorságával, igazságtalanságával együtt belopta magát a szívembe. Bár, ezt nem így gondoltam, mikor elolvastam az utolsó sorokat - akkor még dühöngtem. Azóta csillapodtak az indulataim, eszembe jutnak a csodás leírások, az írói megoldások, s egyre jobb regényként gondolok rá. Bár, teljesen megértem azokat is, akiknek nem nyerte el a tetszését. Azt hiszem, Hardy regénye olyasmi, mint az Üvöltő szelek : olyan tekintetben, hogy nagyon megosztja az olvasóközönségét. Vagy utálják, vagy szeretik. Én most az utóbbi csoportot gyarapítom.
Számomra 8 pontos regény lett

Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Eredeti cím: Tess of the D'Urbevilles
Fordította: Szabó Lőrinc
Oldalszám: 494 oldal
Eredeti ár: 3499 FT
ISBN: 9 789632 540214

Hivatalos fülszöveg:
Tess, a tiszta lelkű, romlatlan lány egy nagy hírű, nemesi család elszegényedett ágának a sarja. Becsületes, sugárzik belőle az életöröm. A boldogság ígéretét felvillantó igaz szerelmet szolgaként találja meg, csakhogy az idill hamisnak bizonyul: Tess végzetes döntésre, végső leszámolásra szánja el magát...

Többszörösen tükröződve

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.

Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.

Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.

Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

Nem megy minden terv szerint

Doris Lessing könyvével kapcsolatban sok az ellentétes vélemény: van, aki szerint túlságosan is távolságtartóan jeleníti meg ezt a tragikus családi történetet. S van, aki szerint ennél jobban nem lehetett megírni, s a túlságosan leíró jellegű elbeszélés igenis előnyére van a történetnek. Hogy én melyik csoportba tartozom? Nos, amikor letettem a könyvet egyértelműen jónak tartottam, és sokat is járattam rajta az agyam: mit lehetett volna másképp csinálni? mi lett volna a jó út a főszereplő anyuka számára? S egyáltalán: mi a tanulság, ha van ilyen?

A történet elején megismerjük a két fiatalt, a leendő szülőket: mindketten zárkózottak, konzervatívok, ridegek -legalábbis mások ilyennek látják őket. Ezt már rögtön érdekesnek tartottam, hiszen az ilyen jellemű emberekről elképzelhetetlen, hogy nagycsaládosok legyenek. Hiszen az pont olyan dolgokat követel meg az embertől, amit ilyen jellemmel szerintem lehetetlen teljesíteni. De nekik ez volt a vágyuk, vagyis inkább a tervük.

Egyszerűen abszolút felelőtlennek tartottam ezt a két embert, hiszen olyan álmokat kergettek maguk előtt amit a pénztárcájuk nem bírt el: egy szálloda nagyságú ház, s aztán a sok gyerek, akiknek a taníttatásáról, ruházásáról, etetéséről gondoskodni kell. De hát "szerencsére" ott volt a gazdag jachtépítő após, aki mindig dobott egy szép, zsíros csekket a süllyedni látszó hajóra. Ám a pénz még nem elég... a gyerekeket nem csak eltartani kell, hanem bizony nevelni is, s ez sok gyerek esetén (akik közt a legnagyobb korkülönbség maximum másfél év) még nehezebb dolog. De hát sebaj, ott van az anyós, akinek úgyis túl sok a szabadideje, az majd neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, amíg az anyuka épp a soron következő terhesség bajaival van elfoglalva. Hát így tényleg könnyű! S a fiatalok csak tervezgetnek, tervezgetnek: nyolc gyermek szerepel a listán, ami szép és jó dolog, majd úgyis dob nekik valaki egy mentőmellényt, ha már úsznak el a dolgok a fejük felett.

Igazából nincs nekem gondom a nagycsaláddal (hiszen nekem is az van, öt testvérrel), de egy szülőnek tudnia kell, hogy mit képes még elbírni, mennyivel tud megbirkózni. Mert hát szép és jó dolog a nagyszülő, de szerintem nem várható el az, hogy ő nevelje a gyereket a szülő helyett. Az egy-két hónapi besegítés megint más dolog, az szerintem mindenkinek jól jön, főleg az első gyereknél. De aztán meg kell tanulni egyedül vezetni a háztartást, s egyedül (vagyis ketten) eligazgatni a családot.

Egy gyönyörű, idilli kisvárosi életet építenek ki maguk körül, amivel csak úgy vonzzák a rokonokat magukhoz. Legalábbis látszatra ez van, de valójában a rokonok hívogatása se szól másról, minthogy minél több ember legyen, aki besegít a háztartásba, foglalkozik a gyerekekkel. Minden szépen és jól megy, mindenki boldog, miközben szipolyozzák a dúsgazdag após pénztárcáját, s cselédet csinálnak a lelkiismeretes anyósból. De a kedves, álomba illő család látszata megvan, így mindenki örül neki.

Ám a nő terhes lesz, pár hónapra rá miután megszülte negyedik gyermekét. Ez az ötödik gyerek nem volt tervbe véve (legalábbis most nem, majd egy picit később következett volna), a sors átszerkesztette kicsit a listájukat, s ez bizony olyan lavinát indított el a családban, amilyenre nem számítottak...

Én igazából mind a két szülőt abszolút elítéltem a viselkedése miatt, hiszen szerintem az ötödik gyermek nem volt megátalkodottabb, mint bármely más gyerek, egyszerűen a szülei tették azzá, ilyennek akarták látni őt. Persze, lehet hogy valóban egy kicsit nehezebben kezelhető gyerek lett volna akkor is, ha ugyanúgy foglalkoznak, mint a többiekkel, de szerintem türelemmel, szeretettel mindenki nevelhető, s ez ebben az esetben se lett volna másként.

Itt igazából a szülőknek kellett volna megoldaniuk a problémát (tegyük fel, hogy eleve volt, s nem ők gerjesztették), de eddigi életükben mindig más húzta ki őket a pácból, mindig volt valaki, aki megtette helyettük a dolgokat. De most, hogy itt csak magukra számíthattak, egyszerűen nem ment a megoldás s ennek az idilli családi környezet itta meg a levét.

Fülszöveg:

A fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Összegzés:

Igazából annyi, de annyi mindenről lehetne még beszélni ennek a könyvnek a kapcsán! Még oldalakat tudnék róla írni, de untatni se szeretnélek titeket, meg azaz igazság, hogy nagyon nehéz írásban összefoglalni ezt a rengeteg gondolatot. De a lényeg: ha most megkérdeznétek tőlem, hogy szerintem jó könyv-e, én kapásból azt mondanám hogy igen, hiszen ahogy leteszed, utána még jó pár napig járatod az egész történeten az agyadat, s ez szerintem csak az igazán jó könyvek tudják elérni. Hogy a távolságtartó stílusról mit mondok? Nem szeretem, ha a számba adják a dolgokat, hogy most gondold ezt erről a szereplőről stb. stb. Ez az objektivitás szerintem igenis szükséges ahhoz, hogy "fölötte álljunk" a történetnek, s ne csupán egy anyai tragédiát lássunk a történetben, hanem igenis képesek legyünk kritikusan hozzáállni a szereplők tetteihez, s gondolkodjunk el a következményeken. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

A fantáziám eladó!

Jostein Gaarder: A történetárus

kiolvastam: 2010. január 29.

Különleges könyvet tarthat kezében az olvasó A történetárus személyében. Nem is csoda, hogy a Lobo által összeállított Évtized könyvei listában benne szerepelt az első húszban. Azt hiszem méltán illette meg ez a helyezés, mert tényleg nem egy mindennapi történetről van szó.

A regény főszereplője egy akár grafomániásnak is titulálható férfi, aki csak úgy ontja magából a különböző regényötleteket, szinopszisokat, egyszerűen nem tud velük leállni. De ő, az írókkal ellentétben nem vágyakozik a hírnév után, de a pénz viszont kell. Így hát üzletelni kezd az irodalmi világgal: vázlatait eladja jó kis pénzösszegekért, s így mindenki boldog: az ötlettelen író és ő is. Egész komoly kis hálózatot épít ki, amely már nem csak az országhatárokra korlátozódik, lassan az Európa írói függnek az ötleteitől. Ám ahogy az lenni szokott, az üzletelés lassan túlnő főhősünkön, titkának kitudódása már veszélyeket rejt, s lassan kialakul az üldözési mánia.

A regény fikciója szerint ezt a történetet ő maga, vagyis a főhős írja, hogy elmesélje hogyan is vált grafomániássá, hogyan fedezte fel a fantáziájával való üzletelés lehetőségét, s hogyan szőtte a hálóját az irodalmi életben. Sok mindent megértünk vele kapcsolatban, ám a végső megoldást, a kezdet kezdetét mégis a könyv vége fejti fel nekünk.

A főhős furcsasága már gyerekkorának elmesélése közben feltűnik: nemcsak azzal, hogy nem játszik a többi gyerekkel, sőt igazából játékokkal sem, hanem már akkor a fantáziavilágát hívja segítségül, s a külső szemlélő csak annyit lát, hogy a gyermek ott ül a szoba közepén, és nem mozdul órákon keresztül. De valójában a képzeletében ezer meg ezer országot jár be, száz meg száz helyzetbe képzeli bele magát: míg teste nyugodtan pihen, lelke szárnyal a különböző valóságsíkok között. Ám a gyermekben nem csak ez a furcsa: minden lépését figyelemmel kíséri az apró, alig egy méter magas kisember, aki szürke öltönyt visel, fekete lakkcipőt és csúcsos, zöld filckalapot. A főhős azt mondja, hogy korábban mindig vele álmodott, aztán egyszer csak kilépett ebből az álomvilágból, s azóta hűséges követője lett.

A regény olvasása közben nem csak a főhős történetét kísérhetjük figyelemmel, hanem megismertet jó pár általa kitalált történettel, amiket vagy eladott egy írónak vagy elmesélt valakinek. Igazából ezek valóban kis vázlatok, melyek támpontot nyújthatnak az íróknak, olykor még pár tanács is ott van a végén, hogy miket kéne a megírása során jobban kibontani, mire kell odafigyelni és ehhez hasonlók. A cirkuszigazgató és annak lánya, Panina Manina története folyamatosan visszatérő motívum, ami a főszereplő számára fontos személyeknek van elmesélve, mindig egy pici változtatással. S a végén ez a történet hozza meg a főhős és a lány számára a nagy felismerést, ami az olvasókra is meghökkentően hat.

Jostein Gaarder stílusa nagyon jó, könyvében sok gondolat ötlik fel az irodalomról, a tömegkultúráról és az érvényesülésről. Igyekszünk megérteni ezt a tőlünk nagyon távol álló főhőst, akivel néhol talán képesek is vagyunk azonosulni, vagy ha azt nem is, legalább megérteni. Igazából nekem folyton egy, valamelyik dokucsatorna által sugárzott műsor jutott eszembe, ami a grafomániás emberekről szólt. Mutattak olyan embereket, akik a házuk összes falát teleírták szövegekkel, és képtelenek voltak kimozdulni egy jegyzetfüzet nélkül, mert egyszerűen úgy érezték, akár Gaarder könyvének főhőse, hogy ha nem írja le a gondolatot, akkor úgy érzi mindjárt szétrobban a feje. S ha nem volt jegyzetfüzetük, akkor megtette a karjuk, egy pad, a járda vagy bármi más papír helyett. Általában mind magányos emberek voltak, akik csak az írásnak éltek, egyszerűen nem jutott idejük az emberekre, s mindezt mindenféle írói ambíció nélkül. Ők sem vágytak hírnévre, ők csak írni akartak (vagy inkább kellett?).

A regény végével, mint oly' sokaknak akik olvasták, nekem is problémám akadt: nem értettem, miért kellett oda ez a sakkozás és annak a részletes taglalása, és idegesített, hogy annyira nyitott maradt a vége. Persze, lehet hogy a végére való utalás valahol ott volt a korábbi sorok között csak én nem vettem észre...

Fülszöveg:

Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.

Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfelei listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja.

Egy napon hírek kelnek szárnyra. A Pókról szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna. Ez a történet azonban keserű valóság, és a mese szálait most nem ő tartja kezében.

Jostein Gaarder a nagy mesélő egy olyan férfi tragikomédiáját mondja el nekünk, aki történetekkel kereskedik, és nem is álmodja, hogy azok veszélyesebbé válhatnak, mint az élet.

Összegzés:
Különleges, nem mindennapi történet, ami bár egy-két nap alatt kiolvasható, mégis maradandó nyomot hagy az emberben. Voltak benne olyan részek, amiket egy picit máshogy képzeltem el, vagy talán máshogy megírva jobban elnyerte volna a tetszésem, de még ezek ellenére is jó könyvnek tartom. Hogy kiknek ajánlom? Mindenféleképp érettebb embereknek, mert nem épp egy gyermek- vagy ifjúsági irodalomnak mondható. Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Segíts, segíts, segíts....

Torey Hayden: Szellemlány

kiolvastam: 2010. január 6.

Sok gyerek van a világon, aki nem mondhatja szerencsésnek magát. Vannak, akik különböző viselkedési problémákkal küzdenek, s ők az osztály rosszaságai, mert zavarják a tanórát, piszkálják társaikat, nehezen lehet őket kezelni. Általában a felnőttek elkönyvelik őket rossz gyerekként, s ezzel letudják a dolgot. Igen keveseknél ismerik fel a helyzet súlyosságát, hogy igenis ők beteg gyerekek, és nem kapják meg a megfelelő odafigyelést.

Vannak még olyanok is, akik a saját világukba vannak bezárkózva, és nem engedik be a külvilágot, képtelenek szellemileg úgy fejlődni, mint a többi gyerek, és rengeteg odafigyelést igényelnek szüleiktől, nevelőiktől.

Számukra különleges, speciális osztályokat hoznak létre, hogy magukhoz mérten képesek legyenek gyarapítani szellemi adottságaikat, megkapják azt az odafigyelést, amit igényelnek, s valamilyen szinten képesek legyenek kezelni ezt a helyzetet, amit betegségük okoz.

Sajnos, a világban a pszichés zavarokat az emberek nehezen képesek elfogadni, az agyban levő rendellenességeket nem tudják ésszerűen megítélni. Valahogy viszolygást keltenek a legtöbb emberben, mert nem képesek felfogni, hogy ezek a rendellenességek lényegükben nem különböznek a testiektől. Sokáig az ilyesmit különféle démonoknak tulajdonították, akik megszállták a lelket és a kegyetlenségre és a kínzásokra vonatkozó emberi leleményesség a kiűzésüknél nem ismert határt. Számos esetet dokumentáltak melyben szerepelt a fej megcsapolása, az elektrosokk, a lekötözések és más embertelen dolgok. Mára a gyógymódoknál azért változott a helyzet, sokkal humánusabb és eredményesebb megoldások léteznek.

Torey Hayden, a regény írója civilben gyermekpszichológus, aki korábban rengeteg klinikán, iskolában dolgozott, és specialitása a szelektív mutizmusban szenvedő gyerekekkel való foglalkozás volt. A regény középpontjában is pont egy ilyen kislány áll: otthon cserfes, játékos lány (legalábbis a szülei így nyilatkoznak), ám idegen környezetben, pl: iskola nem képes megszólalni, egy hangot se hallat. Ám Torey, aki a tanára lesz aztán mégis szóra bírja: de a kislány nem mindennapi dolgokat mesél neki...

A könyvet Christina bíztatására vettem meg végül, mert bár korábban elgondolkodtam, hogy megvegyem-e végül az ő posztja győzött meg róla igazán, hogy igen, ezt nekem el kell olvasnom. Annál is inkább, mert még gimisként pszichológusnak készültem, s egyre másra vettem a különböző ilyen témában íródott egyetemi tankönyveket, amiket szabadidőmben bújtam, s a belőlük készült jegyzetekből jó pár füzetre való született meg. Aztán meggyőztek róla, hogy ez nem nekem való, nem tudnám lelkileg elviselni a gyerekbántalmazási eseteket meg hasonlókat... nagyon sokáig bánkódtam miatta, és igazából csak ennek a könyvnek az elolvasása után értettem meg ezt az egész dolgot, hogy ezt én tényleg nem tudtam volna ép ésszel elviselni. Pedig ez csak egy könyv volt!

Igazából egy nagyon jó témát választott az írónő, ami jól leplezte a stílusbeli hiányosságokat. Jól felépített, feszültségekkel teli könyv ez, ami nem engedi az olvasót a karmai közül. Olyan mesterien adagolja a titkokat, a kétségeket, s minden fejezet végén egy olyan mondattal találkozol, ami miatt muszáj tovább olvasnod. Egyszerűen tényleg nem tudod letenni! A stílusbeli hiányosságokról meg csak annyit mondanék, hogy valahogy az elbeszélés képtelen volt nálam testet ölteni, nem voltak benne annyira emlékezetes tájleírások, gondolatok, szavak, amiből be tudtam volna sorolni valamilyen stílushoz. Valahogy végig a háttérben maradt ez az egész dolog, és az írónő inkább a történet kidolgozottságára, felépítésére figyelt.

A regény alakjai tényleg hús-vér szereplők: nem jók vagy rosszak, s nem esnek ki sosem a szerepükből. Tényleg olyan, mintha az itteni városi iskolában történt volna, egyáltalán nem idegenek számunkra. De azt hiszem egy pszichológusnőtől az emberek életszerű ábrázolása igazán elvárható, hiszen ki ne ismerhetné jobban az emberi lelket, mint ő?

Végig Torey, vagyis a tanár szemszögéből látunk mindent, ő meséli el a dolgokat, így jobban szemtanúi lehetünk kétségeinek, gyötrelmeinek és segíteni akarásának. S így jobban bepillantást nyerhetünk a szakma néhány apróságába: miként kell egy hiperaktív gyereket lekötni, hogy közeledjünk a visszahúzódóakhoz, milyen közösségépítő játékokat lehet hasznosítani egy csoportban és a többi... persze nem hosszú, oldalakon keresztül futó magyarázatok során kaphatunk választ erre a kérdésre, hanem a viselkedésével érteti meg velünk ezeket a dolgokat. Ezzel nem veszít informativitásából, de mégis élvezhetőbb.

Torey Hayden egyébként hazájában már sikeres írónő, aki 1979 óta írja visszaemlékezéseit az osztálytermekben illetve a terápiás csoportokban vívott küzdelmeiről, amik sorban döngetik a sikerlistákat. Ezek között van a One child, a Somebody Else' Kids, Twilight Children, hogy csak egy párat említsek. Remélem, hamarosan felkerülnek a magyar könyvespolcokra is!

Fülszöveg:

Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá, bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd nélkül is megértik egymást. Az osztályba érkező energikus új tanárnak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb, mint szembenézni azzal, ami elől a némaságba menekült. Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozásukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye - az elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Vagy talán mégsem...

Összegzés:

A regény teljesen beszippantott magába: képtelen voltam letenni a kezemből, tényleg a falhoz szegezett. S aztán a padlóra fektetett az a felismerés, hogy ilyen dolgok léteznek a világban, s a bűnösök nem mindig kapják meg azt, ami jár nekik, nagyon sokszor megússzák, s talán mindebben ez a legborzasztóbb! Mindenkinek ajánlom, de főleg a tanároknak és azoknak, akiket érdekel a pszichológia, a gyerekek lelki világa. Az én értékelésemben 8 pontot kap!

Borzalomváros

Stephen King: Carrie

kiolvastam: 2009. december 15.

Egyik "kis" hugocskám nagy Stephen King rajongó. Gyűjti, gyűjti a könyveit és falja az oldalakat, s aztán nagy, kerek szemekkel és átszellemült hangon meséli nekem azokat a történeteket, amik legutoljára rabul ejtették. Így néhanapján én is elcsábulok egy könyvre, hogy megnézzem mégis miket olvas az én hugicám.

Eddig két könyvhöz volt szerencsém King úrtól: a Borzalmak városa volt az első (pont tavaly novemberben olvastam), ami tényleg nagyon félelmetes volt. Odáig jutottam vele, hogy ha egyedül voltam és kint már sötétedett, nem mertem olvasni, annyira féltem. A másik könyvet nyáron vettem elő, ez a Halálos árnyék volt. Na, ez annyira már nem jött be, mert a fülszövegből megtudtam minden lényegi dolgot, és így sokat vesztett az értékéből a szememben. Meg a vége se tetszett. Habár, később tesóm elmagyarázta, hogy Kinget nem úgy kell felfogni, mint ahogy én teszem... úgy látszik, még nem olvastam tőle eleget.

Na, és most a Carrie -t kértem kölcsön. Amiről tudni kell, hogy ez volt az a regény, amely az író számára meghozta az áttörést 1974-ben. A könyv hatalmas sikerének köszönhetően a továbbiakban főállású íróként tudott tevékenykedni. Ezt pedig nagy részben feleségének, Tabithának köszönheti, hiszen King számos interjúban rendszeresen emlékeztet arra: ő maga elégedetlen volt a félkész regénnyel, ezért kidobta a szemétbe a még el nem készült kéziratot, amelyet felesége megtalált, kihalászott és elolvasott. Tabitha annyira ígéretesnek tartotta a regényt, hogy ezt követően folytatásra biztatta a férjét.

A véleményem a könyvről eléggé felemás. Egyrészről nagyon érdekesnek találtam azt, ahogy megírta. Ezt az egészet úgy kell elképzelni, mintha lenne egy történetről négy-öt könyved, s ebből egyet úgy mond mérvadónak tekintesz, s a többit mellette olvasnád, tehát együtt haladnál az összes könyvvel: mindig amikor történik valami fontos a "főkönyvedben", akkor megnéznéd, hogy a többi kötet mit ír erről. Először nehéz volt megszokni, mert folyton megszakította a tulajdonképpeni cselekményt, de aztán szépen belerázódtam. Nagyon érdekes játék ez a szövegekkel, mellyel igyekszik az író minél pontosabb képet adni a történésekről. És külön tetszett benne az is, hogy a különböző szövegekhez különböző írási stílus társult. Például egy bulvár lap cikke, tényleg olyan igazi szenzációhajhász stílusban íródott, divatos szavakkal megtűzdelve. De szerepeltek benne tudományos cikk -utánzatok, amik valóban olyan stílusban voltak megírva, sok-sok terminussal.

Igazából, a végkimenetelét már a regény elejétől fogva tudjuk, s azt is, hogy Carrie különleges képessége fog ebben nagy szerepet játszani. De nem is ez benne az érdekes, hanem hogy hogyan, mi módon jut el odáig ez a szegény lány, hogy egy egész várost a semmivel tegyen egyenlővé. Mi az a pont, ahonnan már nincs visszalépés.

Carrie White nem igazán nevezhető egy átlagos kamaszlánynak, hiszen már kiskorától kezdve telekinetikus képességekkel bír, habár ez csak a regény során tudatosodik benne. Édesanyja egy igazi vallási fanatikus, aki mindenhol az ördög jelenlétét érzékeli, s épp ezért lányát igen szigorúan neveli, napi többszöri imádkozást ír elő, s olykor-olykor egy cellabezárást Carrie lelki üdvéért. De persze, mintha ez szegény lánynak nem lenne elég, még az iskolában is a gúnyolódások céltáblája: csúfneveket aggatnak rá, folyton megalázzák és kinevetik. Én végig nagyon sajnáltam szegényt, hiszen semmi baj nem volt vele, egyszerűen csak annyi, hogy az anyja másképp nevelte, más normákat igyekezett átadni neki, miközben nem ismertette meg az átlagos emberek szokásaival, s emiatt vált a fiatalok kedvelt céltáblájává.

Carrie igazi tragédiája pont a két környezet eltéréséből fakad, illetve hogy igazából egyikkel se tud azonosulni. Próbál kitörni anyja zsarnoki fegyelme alól, de a szülők megtagadása (bármilyen kegyetlenek is) a legnehezebb feladat. A gimnazista társaihoz igyekezne tartozni, de eltérő kultúrális különbségeik miatt ez teljességgel lehetetlen. S ezekből az ellentétekből következik be a tragédia.

Az író stílusa egész jó, habár férfi mivolta néha nagyon érezhető. Ezt főleg Billy és Chris jeleneteinél vettem észre. No, de egyébként semmi panasz! :-)

Fülszöveg:

A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai – főként a lányok – gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megrázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad…

Összegzés:

A könyv egész jó volt, habár nem éreztem a várt borzongást, inkább csak szegény Carrie -t szántam végig, s nem értettem hogy lehetnek valakivel ennyire kegyetlenek. Néha, néha ellankadt a figyelmem, de ez inkább a könyv elejére volt jellemző, s a stílus még-nem-megszokásának a számlájára írható. Aki szereti King bácsit, az szerintem ne hagyja ki, rajongóknak ugye kötelező (mert hát mégis csak ez volt az első átütő sikere). Még azoknak ajánlanám elolvasásra, akik szeretik a lélektani regényeket egy kis horrorral megfűszerezve.
Az értékelésemben 6 pontot ért el.