Khemiri regénye pár oldal után örvényként húzott magába, ahogy elkezdett kibomlani előttem ez a történet, ami egy svédországi repülőtéren vette kezdetét. Ez a köztes hely, ez a kapu jó szimbóluma ennek a regénynek, ami ugyanúgy szól az általunk át- és megélt különféle szerepeinkről, ahogy életünk fontos szereplőinek ottlétéről és hiányáról is. Arról, ahogy mindezen dolgok miatt olykor meg-megdöccenünk, és választás elé kerülünk: merre is lépjünk tovább. Magunk mögött vagyunk-e képesek hagyni azt, ami megrengeti a világunkat, hogy aztán egy új, más helyre érkezzünk? Képesek vagyunk-e egyszer végleg megállapodni a jelenünkben, vagy folyton vissza-vissza kell térnünk a múltunkhoz? 

Khemiri könyve kíméletlenül facsargatja az ember szívét, képtelenség szerintem nem a hatása alá kerülni. 

Mert mindenkivel együttérzünk valamennyire egy idő után ebben a kicsit diszfunkcionális családban. Mindenkinek megvan a saját keresztje, amit hosszú évek óta cipel magával és képtelen letenni. Ám valóban a feldolgozatlanul hagyott múlt az, ami nem engedi kiteljesedni a jelent? Azt hiszem, Khemiri regényének az a válasza erre, hogy a továbblépés nem feltétlenül attól függ, hogy kellően rágódtunk-e a problémánkon, vagy hogy sikerült-e megoldanunk. A továbblépés inkább tőlünk, pontosabban az elhatározásunktól függ. Hogy ott toporgunk-e továbbra is a repülőterünk terminálján vagy végre valóban hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtaján, beülni a taxiba és hazaindulni. Mert a múlt problémáit megoldani képtelenség: megtörténtek, nyomot hagytak, fájtak, mérgeztek bennünket. Képtelenség őket semmisé tenni: eltávolodni tőlük viszont igenis lehetséges. 

Az Apazáradék olyan lehetséges utakat mutat be generációkon átívelve, amelyek különféleképp viszonyultak saját múltjukhoz: magukban hordozták vagy túlléptek rajta. Az apa, aki nagyapa is egyben képtelen volt elengedni a múltját, s így a jelene mindig a romokban hevert. Hazátlanul bolyong a mai napig két ország között, és nem tud megállapodni. Múlt és jelen egyszerre létezik benne, de ő pont ezért mégsincs sehol se jelen igazán. 

S ez a "se itt, se ott"-fajta létezés az életadta természetes szerepeknél is megmutatkozik. Ebben a regényben senkinek nincs neve, mindenkit a családban betöltött szerepe alapján tudunk beazonosítani: az apa, aki nagypapa is egyben; a fiú, aki apa is egyben; a lány, aki hol anya is egyben, hol csak volt anya valamikor. Szülő és nagyszülő - szülő és gyermek. Viszonyítva élünk egymás mellett, hogy miképp viselkedünk, milyen kérdések foglalkoztatnak, az az éppen aktuális szerepünktől függ. 

Ám itt valahogy mintha a szereplők megragadtak volna régi szerepeikben: például a fiú, aki bár apa is egyben, képtelen túllépni azokon a sérelmeken, amiket az apja okozott számára. Apaszerepében is saját gyermekkora traumáit és fájdalmait éli újra, a soha meg nem felelés félelmeit. És bár látja ezt és érzi, mégse tud innen kilépni. Kicsit más formában, de ő is ott toporog a saját repülőterén, ebben a köztes világban, és ezért képtelen felvenni teljesen az apaszerepét. Vajon idejében sikerül neki felismerni, hogy mi lenne a megoldás? 

Khemiri könyve a tűpontosan megrajzolt egyéni és családi drámák mellett valahol azért szórakoztató könyv is. Talán, mert itt minden nagyon igaz és sokszor össze lehet kacsintani bizonyos szereplőkkel egy-egy gondolat vagy élethelyzet kapcsán. Ám minden komikumban ott van azért a tragédia is, a saját, fel nem dolgozott, át nem lépett, ott nem hagyott, el nem tűnő problémánk a múltunkból, ami néha ordítva, néha suttogva kísért minket, nyugtot nem hagyva, egészen addig a pontig, amíg végre ott nem hagyjuk azt a repülőteret, a senki szigetét, hogy végre hazamehessünk úgy igazából. 

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Pappaklausulen

Fordította: Papolczy Péter

Európa Kiadó

320 oldal

A lány, aki holdfényt ivott

Kelly Barnhill Newbery-díjas ifjúsági regénye egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el olvasóját, ahol boszorkányok, sárkányok, mocsári szörnyek és a hétmérföldes csizmák mind megszokott dolgok. 

Történetünk főhőse Luna, aki kisbaba korában véletlenül bevarázsozódott a legerősebb varázslattal, a holdfénnyel. Ám ez az óriási erő csak a megfelelő tudás birtokában biztonságos, egyébként óriási veszélyt jelenthet a világra. Ezért Xan, a boszorkány, aki az erdőben találta a kislányt, elrejti Luna mágiáját, hogy majd olyan időben keljen életre, amikor Luna már elég érett lesz a használatához. Ahogy egyre érettebbé válik, egyre inkább küzd azért, hogy mindazt, amit elvesztett vagy elveszettnek hitt, újra megtalálja: az emlékeit, az édesanyját és az erejét.

A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek.

Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel.  Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.

Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.

De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem.  Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.

Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.

Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal

Halálos játék

Majdnem eltelt az év úgy, hogy nem volt az idei olvasmányaim között Angela Marsons krimi. Ami alapvetően nem ejtett volna letargiába teljesen, de amióta felfedeztem magamnak Kim Stone nyomozót, amondó vagyok, hogy azért érdemes beiktatni legalább egy kötet évente. Marsons már eddig kétszer kihúzott engem egy-egy roppant makacs olvasási válságból, ezért általában nyárra szoktam időzíteni az újbóli találkozást. Kivéve idén, amikor - mint említettem - majdnem elmaradt a dolog, de így lett belőle egy kis tél eleji nyomozás és izgulás. És meg kell hagyni, ez az évszak is egészen jól állt ennek a történetnek. 

– Gondolod, hogy egy ember képes volt egymaga felráncigálni azon a füves parton, Főnök?
– Valahogy odavitték, Bryant, és az biztos, hogy nem a Királyi Posta volt.

A sorozat legújabb részében Kim és csapata egy ártatlannak indult látogatást tesznek Westerley-re, ahol a kutatók az emberi test bomlásának folyamatait tanulmányozzák különféle körülmények között, hogy a rendőrség munkájában minél hatékonyabb segítséget tudjanak nyújtani a halott áldozatokkal kapcsolatban. A látogatásuk során azonban hamar munkává válik, mert egy nem odavaló holttestre bukkannak. A nőt brutális kegyetlenséggel ölték meg, szájában nagy mennyiségű földet találtak, arcát pedig a felismerhetetlenségig szétzúzták. Azonban ahogy kezdetét veszi a nyomozás, egy újabb áldozat bukkan fel. Ugyanott, ugyanolyan körülmények között - azonban ez a nő életben maradt, mert nagyon úgy tűnik, hogy az éjjeliőr megzavarta az elkövetőt. Kimék most már tudják, egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki újból le fog csapni. Megkezdődik tehát a versenyfutás az idővel, és ahogy Kim egyre inkább beleássa magát az ügybe, egyre fontosabb lesz számára, hogy elkapja az elkövetőt.

Ez a kötet most a gyerekkori traumákra helyezi a főhangsúlyt: mivé tesznek minket azok a dolgok és események, amelyekkel gyerekként találkozunk? Hogyan hat a személyiségünkre a kiközösítés vagy az, ha a szüleink nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk? Többféle válaszút is kibontakozik előttünk egy-egy karakter életén keresztül, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy markáns személyiségváltozáshoz vezetnek a megélt és fel nem dolgozott traumák. A sok negatív múltbeli élmény mellett, mintegy ellenpontozásként, megismerhetjük Kimnek azokat a gyerekkori éveit is, amit szeretett nevelőszüleinél töltött, az egyetlen olyan helyen eddigi élete során, ahol valóban otthon érezte magát, a szó minden puhaságával és szeretetével.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy anyaként már mennyire máshogy érintenek bizonyos dolgok az olvasmányaimban. Ebben a részben voltak olyan szálak, pontosabban leginkább a gyilkos gyerekkorával kapcsolatos dolgok, amiket elképesztő iszonyattal olvastam. Persze, tudom, hogy egy vagy két évvel ezelőtt is megrökönyödtem volna rajta, de most leírhatatlan iszonyatot éreztem. Egyik kolléganőm mondta, hogy ő a gyerekei születése után teljesen felhagyott a krimik és a thrillerek olvasásával, mert nem tudta elviselni a borzalmakat. Akkor nem igazán értettem ezt a dolgot, de most már kezdem kapisgálni, mire gondolhatott.

A bűncselekmények utáni nyomozás nem olyan, mint a bowling. Egy ügy megoldása nem borítja a többit.

Szeretem, hogy Kimet minden részben egyre jobban és jobban megismerjük, hogy pontosan mi történt vele, miért is lett ennyire zárkózott és elutasító az emberekkel. Nem igazán értek egyet azokkal, akik Kim indokolatlan személyiségfejlődését hozzák fel mint negatívumot, mert szerintem alapvetően az van, hogy nem igazán van szó itt személyiségfejlődésről. Inkább a mi szemünkben árnyalódik az alakja, ahogy egyre jobban beleássuk magunkat a múltjába. Kim szerintem ugyanolyan mint az első könyvben. Maximum bizonyos új szereplők, új események felvillantanak egy-egy új szeletet a személyiségéből, de ettől ő még ugyanaz a magának való nő, mint korábban, aki nem igazán szereti a felnőttekkel való kommunikációt.
Maximum néha már tud köszönni az embereknek.

Viszont ezzel a résszel kapcsolatban azért nekem is lettek fenntartásaim. Bár nagyon izgalmas volt és a megszokott pörgést hozta magával a szöveg, de a gyilkosság körül bizonyos elemek túl könnyen kitalálhatóak voltak. És egy bizonyos résznél olyan butaságok voltak benne, hogy nem is értem, ezek miért így kerültek bele.  Például hát nem az az alap, ha felbukkan egy ismeretlen valaki egy majdnem meggyilkolt kómás nő ágyánál, hogy utánanézünk a rendszerben ki is ő? Illetve a férfi csak szeretőként hivatkozott magára, hogy engedhették oda a kórházban, mikor mindig azzal szoktak jönni, hogy csak közeli hozzátartozók tartózkodhatnak ott a betegágynál? Az amnéziás áldozat kórházas részei szerintem több szempontból is problémásak voltak.

Mindenesetre jó volt visszatérni ehhez a sorozathoz, az apró hibái ellenére. Igazán kár lett volna, ha ez az év Kim Stone nélkül marad. Izgalmas, pörgős és érdekes olvasmány volt újfent, ahol a sok borzasztó dolgot remekül ellensúlyozta Kim és a kollégái humora, ami pont olyan mennyiségben volt jelen, hogy a regény ne legyen annyira megterhelő, de azért a hangsúlyt és a hangulatot nem vitte el a regény fő témájáról. Ha egy igényes, thrilleres beütésű krimisorozatot kerestek akkor Angela Marsons könyveit továbbra is ajánlom.

 

Angela Marsons: Halálos játék
Play Dead
Fordította: Seregi Márton
General Press Kiadó
336 oldal

Tizenkilenc perc

Szóval vannak azok az írók, akiknek a könyveinél fixen tudod, hogy mire számíthatsz. Van egy bevált recept, aminek mentén haladva nem nagyon érezhető színvonal csökkenés. Sablonos könyvek ezek? Valahol igen. De talán nem is baj ez olykor; nem kell olyan sokszor fogyasztani, és akkor nem un rá az ember. Talán. Hanem évekre lebontva elég elcsámcsogni egy-egy kötetet, és az jól eső ismerős érzésként tölti el az olvasót. Picoult pontosan ilyen szerző, akit sokan és sokszor is szidnak regényei felépítése miatt, de én mégis szeretek bizonyos időközönként visszatérni hozzá. Szeretem a témaválasztásait, ahogy azt is, hogy új nézőpontokkal tud megismertetni velük kapcsolatban.

A Tizenkilenc perc például az iskolai lövöldözéseket veszi górcső alá, és pár fejezet után eléri azt az egyébként nem várt dolgot, hogy együttérezzek a lövöldözővel.

"...emlékezzünk meg mindarról a sok ezernyi gyerekről, akik egy kicsit mások, kissé riadt tekintettel járnak ebben a világban, és kevésbé népszerűek, mint társaik: ez a könyv róluk, és nekik szól."

Történetünk egy olyan tipikus kisvárosban játszódik, ahol nem történik soha semmi. Ám egy nap egy iskolai lövöldözés rázza meg Sterling életét. A regény pontosan ennek a tizenkilenc percen át tartó pokolnak az utolsó perceiben veszi fel a történet fonalát, majd ahogy haladunk előre az elkövető, Peter tárgyalásáig, egy másik szálon Peter korábbi életét ismerhetjük meg egészen addig a pontig, amíg egy nap fegyverekkel a kezében besétált az iskolájába.
Ahogy Picoult regényeinél megszokhattuk, nemcsak Peter nézőpontját ismerjük meg ezalatt, hanem sok más, szorosabban vagy éppen lazábban kapcsolódó emberek sorsait is megismerhetjük ezalatt, illetve az ő viszonyukat a történtekhez.

Azonban a Tizenkilenc perc sokkal inkább szól arról, hogy milyen szerencsétlenül összetett folyamatok vezettek egészen a lövöldözés napjáig. Itt most nem nagyon van véleményütköztetés, nem - úgy - pedzeget morális kérdéseket az üggyel kapcsolatban, ahogyan azt korábbi regényeiben tette. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beláttassa velünk, hogy Peter is ugyanúgy áldozata volt annak a napnak.
Ezt a kissé félénk, visszahúzódó fiút már azon a napon kipécézték maguknak agresszorai, amikor az iskola első napján felült supermanes uzsonnadobozával a buszra. Onnantól kezdve fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenéznie nap mint nap, ami elől nem tudott menekülni. Picoult persze nem állítja, hogy minden bántalmazottból lövöldöző lesz, de az állandó félelem, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, ha olyan bizonyos történésekkel találkozik egy illető életében, akkor bizony megindulhat egy láncreakció, ami végül odáig vezet, hogy az áldozat a maga kétségbeesett módján fellázad agresszorai ellen. Nehéz ezt meglátni, időben észrevenni, ahogy az is örök kérdés marad, hogy Peter személyisége önmagában is mutathatott ilyen cselekvésre hajlamokat, vagy tényleg csupán a sok szerencsétlen körülmény összejátszása változtatta őt végül gyilkossá?

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett vagy egyáltalán volt-e egy olyan pont, ahol Peter élete elkezdett egy ilyen irányba folytatódni. Vajon amikor az anyja annyira forszírozta és kvázi kényszerítette, hogy szálljon szembe bántalmazóival? Az, hogy az anyja elbagatellizálta azt a minden napos agressziót, amivel fiának szembe kellett néznie? Az, hogy folyton a népszerű, mindenben kiváló bátyjához hasonlítgatták szülei? Vagy amikor az édesapja megismertette a fegyverekkel? De az az igazság, hogy valószínűleg nincs egy konkrét pont, ami a leejtő felé vitte őt - vagy legalábbis ott és akkor ez nem volt felismerhető. Nyilván nem mindenkiből lesz gyilkos, aki hasonló nehézségekkel néz szembe élete folyamán - de ott vannak Peter esetében azok az apró többlet dolgok, amelyek miatt az otthoni hátországa sem egy biztonságos menedék. És ehhez már csak egy szikra kellett, ami az egészet lángra lobbantotta a megfelelő pillanatban.

Picoult regénye ezzel a történettel elsősorban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia az iskolai bántalmazások kezelésére - se az iskolában, se odahaza. És ez nem csak Amerikában probléma, hanem itthon is. Egy 2015-ös magyarországi felmérés* szerint a felsőtagozatos diákok több mint kétharmadát bántalmazták már fizikailag, verbálisan vagy virtuálisan az iskolában. A felmérésből az is kiderült, hogy a diákok egyáltalán nem elégedettek a tanárok reagálásával, és nem tartják eredményesnek az érintettekkel való beszélgetést. Nemcsak Peter esetében nem orvosolták ezt a helyzetet tehát, rengeteg gyerek szenved az iskolai bántalmazástól nap mint nap különböző mértékben - nyíltan vagy láthatatlanul.
Sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez mindig is része volt az iskolai életnek. De miért hunyunk szemet olyasmi felett, ami miatt a felnőtt világban már súlyos következményekkel kéne számolnia az illetőnek? Miért kell támogatni - akaratlanul is - az agresszív viselkedést? Nagyon fontos lenne valóban hatékony megoldást találni ezekre az esetekre és jó lenne, ha az áldozatok számára külső segítséggel sikerülne kialakítani megfelelő és eredményes defenzív magatartást. És megtanulni ezt kezelni szülőként is. Hozzáértéssel és megfelelő érzékenységgel közelíteni ehhez a kényes témához, valóban partnerként kezelve a bántalmazott gyereket.
És szerintem mindezek felismeréséhez egy jó kiinduló alap lehet ez a regény, amely bár nem kínál megoldásokat, de hatásosan felhívja a figyelmet erre a problémára. Nagyon fontos - bár korántsem hibátlan -  történetnek tartom tehát, amit el tudnék képzelni akár ajánlott irodalomként is az iskolákban. 
 

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Nineteen Minutes
Fordította: Kocsis Anikó
Athenaeum Kiadó
552 oldal

* adatok forrása: ITT

Elhagy

Úgy tűnik, mostanában megtalál engem az anyaság, a szülőség témája, még akkor is, ha nem is feltétlenül keresem. Furcsa összejátszása ez az univerzumnak, úgy érzem. Vagy csak ösztönösen, tudat alatt közelítek így a könyvekhez, és mondjuk olyanokban is azt találom hangsúlyosnak, amiben csak halványan van jelen ez a témakör. Vagy talán mindkettő egyszerre. Az Elhagy esetében talán az előbbi történt.

Mindenesetre Szabó T. Annával régóta meg szerettem volna ismerkedni. Aztán a legutóbbi könyvtárazásom alkalmával hirtelen elhatározásból jött haza velem ez a verseskötete, mondván legyen a nappaliban is egy rövid olvasmányom. 

És bár valóban rövid volt, ám annál többet, annál mélyebbet mondott. Átlapoztam magam a kötettel az anyaméhtől egészen az időskorig, majd a halálig. Ebben az alig százhúsz oldalban ez mind benne van: olyan szépen, olyan igazan. Sűrítve, ám mégis találóan. Női témák vonulnak végig ezen a lírai, rímekkel és ritmusokkal teli életen: az anyaság, a kapcsolat és szerelem női szemmel, illetve maga a női test is központi szerepet kap. Legyen az akár a férfiak szemében vágyat gerjesztő vagy éppen a gyermek számára korábban hajlékul, majd később táplálékul szolgáló test. Test, ami másokat is kiszolgál, nemcsak a tulajdonosát. 

Érdekes dolog ez a multifunkciósság. 

csak a vérben és a lázban, nászágyban, szülőszobában
érezzük meg az időtlen hullámzás igézetét

Létünk ereje és végtelensége ugyancsak központi szerepet kap a kötetben: azok a nagy fordulópontok és azok az apró kis pillanatok életünkben és lelkünkben, amik ezernyi napként tündökölnek a létnek abban a bizonyos pontjában. Ami eltelít minket, akárcsak az igaz szerelem. Amik még inkább felragyognak a mulandóságu(n)k árnyékában. Ahogy a kötet címe is utal rá, tele vagyunk apró és nagy elhagyásokkal: hátrahagyunk otthonokat, kapcsolatokat, szüleinket és magát az életet is. Az élet rendjének természetességében történnek ezek. Apró és nagyobb tragédiák ugyan, ám valahol szükségesek és el nem kerülhetők. Ez a mulandóság adja meg az élet igazi értékét. 

Tetszett, hogy a körforgás nem csak az életünk újból és újból megismétlődő pillanataiban van jelen, hanem sokkal egyetemesebb, sokkal nagyobb dologban is. Hogy a halált születés követi. Hogy az újjászületéssel, a másokban tovább éléssel soha nem érünk véget mégsem. 

A kötet számomra legerőteljesebb verse a címadó vers volt, ami az apró anyai elhagyásokkal foglalkozott, amik bár jelentéktelennek vagy éppen szükségszerűnek tűnnek, a gyermek szempontjából komoly megpróbáltatások. Ahogy az anya-gyermek egysége a születés után egyre jobban lazul, majd bomlik; ahogy a gyermek az idő során egyre jobban ráeszmél, hogy ő és az anya már nem eggyek. S ez az első nagy elválás miként készíti fel a gyermeket a későbbi életére. 

S hogy az anya utolsó nagy, visszafordíthatatlan elhagyása az ő legnagyobb árulása. 

Szabó T. Anna: Elhagy

Magvető Kiadó

127 oldal

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Ezt a kérdést az örökbe fogadó anyja szegezte neki Jeanette Wintersonnak, miután kiderült, hogy Jeanette egy újabb kapcsolatba kezdett egy lánnyal. Ez a filozófia alapvetően meghatározta a gyermekkorát, hiszen Mrs. Winterson ebben a szellemben élt. Mániákusan ragaszkodott a vallási közösség normalitásához, miközben saját boldogtalanságát, saját kudarcait igyekezett elrejteni a világ szeme elől. Ezek a titkok és titkosságuk következményei mindig saját otthonában ütöttek igazán vissza. 

Mivé lehet egy gyermek, aki egy ennyire boldogtalan, saját magát soha fel nem vállaló anya mellett nő fel? Mivé lehet egy gyermek, aki folytonosan szomjazza és vágyja a szerető anya alakját maga mellett, de azt soha sem kaphatja meg? Jeanette Winterson ebben az önéletírásában gyermekkorát idézi fel és Mrs. Winterson alakját és vele való kapcsolatát - nem csak az emlékezés puszta létéért teszi ezt, hanem hogy megtalálja a maga válaszait saját, felnőtt életének egyik mélypontján. Hogy túléljen. Ez az emlékezés ugyan sok fájdalmas dolgot hoz a felszínre, ugyanakkor terápia is. Miért lett Jeanette Winterson az, aki? Miképpen lehet egy ilyen gyerekkorból építkezni a jelenben? 

Szerettem Winterson prózáját olvasni, ami valahogy úgy áradt és zubogott akárcsak Ferrante regényei. Ahogy ráléptem az első sorok ösvényére, szinte képtelenség volt onnan letérni: sodort magával ez az időszakadékokon átívelő sok érzés és gondolat. Nehéz megfogni azt, hogy mitől ennyire brutálisan jó könyv. 

Talán mert kegyetlenül őszinte. 

Nem is lehet más választása, hiszen ahhoz, hogy feljöjjön a mélység wintersoni feneketlen feketeségéből, szembe kell néznie mindazzal, ami idáig vezetett. Mrs. Winterson alakja minden sor fölött ott tornyosul a maga apokalipszist váró mivoltában.

Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük,  de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És aztán reméljük, hogy valaki majd meghallja csöndeket,és folytatódhat a történet, újra elbeszélhetô lesz.
Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei.

Életünk legmeghatározóbb szereplője az anyánk. Akár vérszerinti, akár nem, ő az, akivel kapcsolatban először tapasztaljuk meg milyen is szeretni, illetve ha szeretve vagyunk. Általa tanuljuk meg, milyen is a szeretet. Ha a szeretet ebben a kapcsolatban folyton változó, nincs benne állandóság, se stabilitás, akkor az későbbi életünkre is kihat: diszfunkcionalitásunk bármely emberi kapcsolatunkban szinte borítékolható. Miközben Jeanette újraépíti önmagát memoárjának köszönhetően, közben igyekszik azt is megtanulni és tudatossá tenni magában, hogy a szeretet igenis lehet kiszámítható, lehet állandó és soha meg nem szűnő. Hogy nem kell feltételekhez kötni ezt az érzést.

Sosem késő megtanulni szeretni.
Csak ijesztő.

Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.

A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.

Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.

Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon. 

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal

Időláda

Andri Snær Magnasonról már sok jót hallottam, különösen a LoveStar című regénye kapcsán. Így tehát logikus és kiszámítható módon egy totálisan más regényével kezdtem a vele való ismerkedést, még pedig az Időládával avagy - ahogy az izlandi címe szól - Tímakistannal, amely eddig számos gyerek- és ifjúság irodalmi díjat zsebelt már be 2013-as megjelenése óta. 

És bár engem olvasóként nem igazán szoktak lázba hozni ezek az ilyen-olyan címek, de így utólagosan megállapíthatom, hogy teljesen megérdemelten kapta őket, hiszen sok fontos dologról beszél a lapjain. 

Bár a történet szerintem inkább szól nekünk, felnőtteknek azt hiszem. Akik minden rossz élménytől meg szeretnénk óvni gyermekeinket. Akik nem szeretnénk sohasem, hogy felnőjjenek. Nekünk, akik annyi mindent meg szeretnénk adni nekik, de éppen ezért pont a legértékesebbtől, az időnktől vonjuk meg őket. Nekünk, akik olykor szem elől tévesztjük az igazi célt, hogy mit és miért csinálunk valójában, és az eszköz válik végül valójában rögeszménkké. 

Nekünk, akik nem akarunk igazán foglalkozni a világunk problémáival, mert ez már tényleg sok, és inkább abban reménykedünk, hogy valaki más megoldja majd. Helyettünk.

Igen ám, de mi történik, ha végül mindenki így gondolkodik majd? Ha mindig mindenki mástól várja a megoldást, a tetteket? Mi lesz akkor a világgal? 

Az életének egyhetede hétfő. Az életének egyhatoda február és november, egynegyede pedig rövid napokból álló, hosszú, sötét tél. Halálakor azt gondolja magában: Jóságos Isten, harminc évet az életemből záporokra és szitáló esőre pazaroltam! Ó, micsoda napok! Ó, élet, hová tűntél!

A regény kerettörténete szerint a világon élő emberek egyszer csak úgy döntenek, hogy elég volt a problémákból. Az időládák iránti kereslet hihetetlenül megnőtt, hiszen ezek a furcsa szerkezetek képesek arra, hogy a benne elhelyezkedőket kivegyék az idő sodrásából. A ládákban ugyanis nem telik az idő. Az emberek napokat vagy akár több száz évet is eltölthetnek bennük, számukra csupán egy szempillantásként fog érződni - miközben a világban minden megy tovább a maga tempójában. A végén úgyis minden megoldódik magától is, nem? A rossz dolgoknak maguktól is végük lesz, csak győzze az ember kivárni. De az időládák segítségével igazából még várni sem kell erre, hiszen egy szempillantás alatt ott lehetünk, abban az időben, amikorra már minden megoldódott.

Ám ezúttal sokkal tovább tart a dolgok rendbejövetele, hiszen mindenki úgy döntött, hogy nincsen kedve a problémákkal foglalkozni. Az időládák így hát száz évig nem nyitódnak ki  vagy még annál is tovább. Az emberi civilizációnak lassan leáldozott, a természet visszafoglalta a tőle elvett területeket. Végül pár gyermek időládája mégis valahogy kinyitódik, és azt tapasztalják, hogy magukra maradtak a világban. Az események szálai végül egy ősi legendához vezetnek, mely egy mesés hatalmú királyról és egy szépséges hercegnőről szól. Sigrúnnak és barátainak kell megtalálniuk a kapcsolatot a jelenlegi események és az ősi történet között, hogy rájöjjenek, miként menthetik meg a világot.

Amúgy lehet, hogy előzetesen nem olvastam el elég figyelmesen a fülszöveget, hiszen én sokkal inkább erre a disztópiás történetre számítottam, ami végül csak kerettörténetként volt jelen. A regény maga leginkább az ősi legenda elmesélésére fókuszált, aminek nyelvezete, története és alakjai a mesékéhez voltak hasonlatosak. Annál is inkább, hiszen maga az alapja is tulajdonképpen egy nagyon eredetin újragondolt Hófehérke sztori volt. Érdekes élmény volt belépni ebbe a világba, ami remekül mutat görbe tükröt a modern szülők számára. 

Mások is hasonlították már, és hát nekem is nyilván eszembe jutott olvasás közben Michael Ende Momója, ami szintén az idő fontosságáról értekezik, illetve, hogy mennyire el tudunk feledkezni erről. Kicsit közhelyesen hangozhat, hogy az időnk az egyik legnagyobb kincsünk, de úgy vélem, hogy a mai fegyorsult világban ez talán többszörösen igaz. És igenis szükség van ilyen könyvekre, amik emlékeztetnek erre minket, hogy a szeretteinkkel töltött időnél nincs értékesebb. Hiszen ezek pótolhatatlanok és vissza nem hozhatók - még időládákkal sem. 

Andri Snær Magnason: Időláda

Tímakistan

Fordította: Patat Bence

Gondolat Kiadó

282 oldal

The Best We Could Do

Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére. 

Thi Bui műve egyfajta énkeresés tehát a sok elhallgatott, el nem beszélt családtörténet között. 

I grew up with a terrified boy who became my father.

 A szerző igyekszik tudatosan közelíteni saját szülővé válásához. Nem szeretné elkövetni a szülei hibáját, vagyis azt, hogy a fel nem dolgozott, meg nem értett tragédiák vagy a múlt bármilyen negatív lenyomata visszaköszönjön fiával való kapcsolatában. Így hát nyomozásba kezd. Elkezdi kutatni szülei életét, mesélteti őket a vietnámi évekről és arról, hogyan élték meg ezeket a dolgokat. Ám nem csupán terápiás módszerként alkalmazza történetük megismerését - amely mindidáig rejtve maradt előtte -, hanem azért is, mert felismeri a múlt ismeretének szükségességét. Múlt nélkül ugyanis nincsen jövő. Bevándorlóként pedig többszörösen is hátrányos helyzetben van ebből a szempontból, hiszen hiába született Vietnámban, alig pár éves volt, amikor Amerikába került. 

A migráns történetekre jellemző gyökértelenség érzése erősen jelen van tehát itt is. Amikor a felnőttek hiába adják át gyermekeiknek régi országuk szokásait, viselkedésmódjait (ha átadják egyáltalán), azok ebben az új kontextusban - vagyis új országukban - egyszerűen értelmüket vesztik, nem adják ugyanazt az érzést, mint abban az országban, ahonnan származnak. És a felnőttek számára az új otthonuk szokásai sokszor érthetetlenek, idegenek: hogy adhatnák így át ezeket gyermekeiknek, ha ők sem értik pontosan? A folytonos kívülállóság érzése pedig tovább mélyíti a szakadékot köztük és új otthonuk között. Vajon hány generációnak kell eltelnie, hogy egy bevándorló magáénak mondhassa a választott országot? 

Fontos, hogy szüleit nem hibáztatni szeretné az általa megélt dolgokért, hanem megérteni. Megérteni, hogy miért tartották a távolságot gyermekeiktől, hogy miért nevelték őket annyira másként, mint amerikai társaikat. Ez a szándék és ezeknek a dolgoknak a megértése és elfogadása hozza meg számára az igazi felszabadulást a memoár végén. Amikor végre képes lesz egyesíteni magában mindenféle frusztráció nélkül az általa és a szülei által megélt múltat saját maga és gyermeke jelenével valamint jövőjével.

Alone with my son and feeling COMPETENT about it for the first time, I relaxed and started speak to him.
– Con oi, Me ne. (Child, it's Mother)
I could hear echoes of my mother's voice speaking to me in my own childhood… but I could feel the voice coming from my own throat.
As a child, I thought my mother's voice was beautiful. She hated it, but I loved its raspiness. (…) When my mother spoke to me, she spoke softly, the tones of Vietnamese giving it music – not high and reedy, but scratchy and bluesly. I always wished I had her voice.

 Ezen dolgok mellett még nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.

Thi Bui memoárja azt hiszem, az idei év egyik legfontosabb olvasmánya lett számomra. Igazi művészi képregény, zseniális koncepcióval és kivitelezéssel. És még ha saját történetünk első pillantásra nagyon távolinak is tűnik ettől, ha kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy talán ez nem is igaz. Hiszen a szülővé válás, a szülő-gyermek kapcsolat olyan egyetemes vetületeiről is beszél, amit lehet, hogy máshogy és máskor, de talán mindenki megtapasztalt valamelyest. 

Ha most megkérdeznétek tőlem, hogy van-e olyan könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, hát ez lenne az. 

Zseniális.

"Writing about my mother is harder for me - maybe because my image of her is too tied up with my opinion of myself."

Thi Bui: The Best We Could Do
 Harry N. Abrams
330 oldal

Hatalmas kis hazugságok

Valamiért megmagyarázhatatlan módon vonzódom a fehér kerítéses házak lakóiról szóló történetekhez, ahol a tökéletes házasságok és irgylésre méltóan boldog családi életek mögött  ott van valami megfoghatatlan sötétség, ami csak a zárt ajtók mögött hajlandó előbújni igaz valójában. Ahol a lehúzott redőnyök takarásában rémálomba illő szörnyűségek történnek, vagy legalábbis olyasmik, amik egyáltalán nem merítik ki a boldog család fogalmát. Az ilyen típusú történetek nem újkeletű dolognak számítanak az irodalom világában, ugyanakkor a mostani kirakattársadalom fényében - ahol hajlamosak vagyunk túl mű, túl megkomponált képet közvetíteni magunkról a különböző szociális médiák felületein - ezek a történetek mintha még jobban utat törnének maguknak, és mintha méginkább korunk lenyomataként gondolnánk rájuk. 

Liane Moriarty regénye egy ausztrál idilli kisvárosban játszódik, csodálatos tengerparttal, békés kisvárosi élettel - ahol nem mellesleg valószínűsíthető, hogy gyilkosság történt. Hogy kit és miért öltek meg vagy megöltek-e egyáltalán, nem derül ki, csak a történet legvégén. De hogy kezdjük az elejétől: erre az irigylésre méltóan szép helyre érkezik tehát Jane, az éveken keresztül sehol gyökeret verni nem tudó, hihetetlenül fiatal anyuka, hogy kisfiát Ziggy-t a helyi iskola előkészítő osztályába irassa. A beiratkozás napján összeismerkedik Madeline -nel, aki Celeste barátnőjével együtt a szárnyai alá veszi a helyi tökéletes feleségek sorából nagyon is kilógó Jane-t. Együtt kávéznak, sztorizgatnak, nevetgélnek - Jane számára tökéletes lenne a mai nap, egy igazi friss újrakezdés első napja, ha az iskolába visszatérve nem vádolnák meg - az egyébként nagyon szelíd - kisfiát azzal, hogy fojtogatta osztálytársnőjét. Ziggy határozottan tagadja az esetet, a kislány viszont egyértelműen rámutat, hogy ő volt a fojtogató. A két érintett anyuka anyatigrisként védelmezi gyermekét, az indulatok elszabadulnak, míg végül a kislány anyukája bosszút esküszik Jane és Ziggy ellen. 

Liane Moriarty regényéről tudni kell, hogy igazából nagyon addiktív cucc. Az egyik délután elkezdtem olvasni és majdnem huszonnégy óra alatt be is fejeztem. Ez nagyrészt a narráció technikájának köszönhető, ami már az elején lelövi a végkifejletet: vagyis azt, hogy valaki meghalt. Hogy ki és miért, és pontosan hogy is, még nem derül ki. A történet fonalát ott vesszük fel, ahonnan minden elindult, a látszólag legelső lépésnél, ami az eseményeket végül idevitte. Vagyis ott, hogy Jane és kisfia a városba érkezik. Innen robogunk egyre gyorsabban a végkifejlet felé, miközben a fejezetek végén a kívülállók válaszolgatnak egy riporter feltett kérdéseire a feltételezhető gyilkossággal kapcsolatban. A történet elején elég szűken behatárolható számunkra az áldozatok köre, ám ahogy haladunk előre, ahogy egyre jobban betekintést nyerünk bizonyos családok magánéletébe, rájövünk, hogy itt sokkal több rejtett, visszafojtott és eltitkolt konfliktus van, mint amit első látásra gondoltunk. "Bárkiből lehet áldozat" - írja a könyv. És ez nem csupán az életre, hanem a könyv világára is többszörösen vonatkoztatható. A ki? miért? és hogyan? kérdésekre, amik már a történet legeleje óta motoszkálnak bennünk, csupán az utolsó jelenetek adják meg a választ. 

Ám ezek a kérdések egy idő után talán már nem is lesznek annyira égetően fontosak, vagyis nem pontosan úgy, ahogy először gondoltuk. Ugyanis a Hatalmas kis hazugságok számos olyan témát hoz be a történetbe, amik mellett a végkifejlet már-már talán el is törpül. Szinte csak apropónak tűnik, hogy okunk legyen benézni az idilli házak zárt ajtajai mögé. Hogy láthassuk a bizonytalanságokat, a lelki és testi fájdalmakat, tanúi legyünk a szereplők kilátástalanságának és kétségbeesésének. Hogy a felszínen szüntelenül ott levő udvarias mosolyok mögé tekinthessünk. 

A külsőségek, a látszat fontossága végigvonul szinte minden család történetében. Hiszen mindenki meg akar felelni egy ideálnak, ám folyton csak a saját tökéletlenségükkel kénytelenek szembesülni. Szinte kivétel nélkül úgy érzik, hogy azt a tökéletességet, amit közvetíteni szeretnének, képtelenek elérni. Ám ez a ráismerés egyáltalán nem hoz számukra megnyugvást, hanem csak még görcsösebben akarnak eggyé válni ezzel az elérhetetlen ideállal: tökéletes anyák, tökéletes feleségek, tökéletes nők akarnak lenni, és ennek érdekében még jobban igyekeznek palástolni mások előtt hibáikat, titkaikat, valódi érzéseiket.

Az egyedüli kivételt Jane jelenti, aki nem tud ilyen külsőségekben gondolkodni. Ugyan be akar illeszkedni ebbe az idilli közösségbe, ő is teljes jogú tagja szeretne lenni a szülők összeszokottnak vélt társaságának, de a tökéletesség álarca nélkül szeretné ezt tenni. Ő megelégedne a "normális" címkével is. Többek között ezért is nem sikerül igazán a beilleszkedése teljes mértékben.

Illetve ez az anyai közösség már önmagában egy hasonlóan álszent dolog. Amiről az ember első blikkre azt gondolná, hogy tele van szeretettel és cukiskodással, elvégre a gyerekek körül forog itt minden. Vagy mégsem? Azt hiszem, aki már látogatott életében bármilyen okból anyuka fórumot, az előbb-utóbb tapasztalhatta, hogy micsoda vérre menő csaták folynak a legártatlanabbnak tűnő témákban is. Liane Moriarty regényében is hasonlókat tapasztalhatunk ezen a téren is: az irigység és a kicsinyesség bújik meg mindenütt, ami bármelyik percben harctérré válhat, és szinte képtelenség kivonni magát az embernek a csatározásból.

A szülők játszmája mindent körbefon, és ennek a levét a gyerekek isszák meg. 

A könyv még ennél is érdekesebb és meredekebb témákat tartogat, ám azokat inkább saját felfedezésre szeretném hagyni, mert igazán csak ezekkel együtt üt a végkifejlet - szerintem. A sorozatot is hamarosan megnézem, nagyon kíváncsi vagyok rá. Liane Moriarty-tól pedig még biztosan fogok olvasni, mert bár már PuPilla bejegyzésénél is sejtettem, hogy szuper könyv lesz, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire vinni fog az olvasásban.

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Big Little Lies

Fordította: Babits Péter

Alexandra Kiadó

445 oldal

A tizedik kör

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 

Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?

Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 

Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal

Átmeneti üresedés

Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy J. K. Rowling bármit is ír, én imádom. És imádom azt is, hogy ennyire sokoldalú, hogy egy-egy új regényével képes kifordulni korábbi önmagából. Beskatulyázhatatlan. És zseniális. 

Igen, Pagford és lakóinak története ismét egy olyan könyv lett, ami felkerült a kedvenceim közé. És borzasztóan sajnálom, hogy valaha kételkedtem ebben, hogy ez nem így lesz. 

Az Átmeneti üresedés sok mindenről szól sokféleképpen, és mindezt kegyetlenül realistán teszi. A Pagford nevezetű fehér kerítéses, idilli kisváros lakóinak személyisége és köz-, illetve magánéleti problémái elég széles palettát fednek le, és az egymás közötti áskálódások, bosszúállások, kiábrándulások és sajátos szeretések legalább olyan, ha nem még érdekesebbek az előbbieknél. Rowling éleslátását és szociális érzékenységét bizonyítja, hogy szereplői nem jók vagy rosszak, hanem nagyon is emberiek: hibákkal és a saját lelkükben dúló háborúkkal. Mindenkinek megvannak a maga harcai, de a megbékélés csak nagyon keveseknek sikerül. A szerepek folyton cserélődnek a szereplőknél, ahogyan az életben is. Senki sem ragad meg a könyvszereplők sematikus szerepeiben: hiszen aki egyszer áldozat lett, abból bántalmazó lehet; aki egyszer átverő, máskor majd hiszékeny; lehet valahol hősszerelmes, máshol pedig egy lelketlen kihasználó; és lehet itt valaki egyszerre bűnös és ártatlan is.
Látszólag Barry Fairbrother halála a katalizátora a dolgoknak, de hamar rájöhetünk, hogy valójában itt minden sokkal mélyebben, sokkal régebben gyökeredzik, és ez az eset csupán egy igen kis százalékát hozza napfényre az otthonok lefüggönyözött ablakainál, a lelkek zárt ajtaja mögött forrongó vagy megbúvó problémáknak.

Rowling mesteri pók módjára szövögeti egyre hálóját, amire Pagford lakóinak egy részét helyezi. Olvasóként először ebből csak apró kis pontocskákat látunk, ám ahogy haladunk a történetben, egyre több szálat fedezünk fel közöttük, hogy aztán tisztába jöjjünk a nagy egésszel. Egy angliai kisváros tablója ez, ha úgy tetszik, ahol aztán mindenfajta típusú ember és család felvonul.  Ám a legnagyobb közös bennük az, hogy itt mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, és nem nagyon érdekli őket, kiken kell átgázolni ezért. Mindenki a saját boldogságát kergeti, és ezért mindig az ártatlanok fizetnek. Míg Barry Fairbrother pozíciója kapcsán valóban csak átmeneti üresedésről beszélhetünk, addig az emberi kapcsolatoknál már inkább az állandósult kiüresedettségről. A tönkrement, kisiklott szülő-gyermek kapcsolatok például elég hangsúlyosan végigvonulnak a regényen. Vannak szülők, akik érzik ezt, ám vannak olyanok is, akik nem. Tenni viszont ez ellen annál is kevesebben tesznek. S vajon hol van az a pont, ahol még ezek a dolgok visszafordíthatóak? Vagy van, ahol már túl késő?

Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Casual Vacancy
Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin
Gabo Kiadó
573 oldal

Papírsárkányok

Hosseini könyve kifacsart, ugyanakkor mégis szerelembe ejtett. Furcsa kettősség volt bennem az olvasásakor, mert egyszerre szerettem volna magam mögött hagyni ezt a sok bánatot, ugyanakkor mégis szerettem elmerülni a szavaiban. 

A kék papírsárkány, Haszan önfeledt mosolya, a földre dobott nadrág, a szégyen, a barátságba költöző csend, a megbocsátás és meg nem bocsátás - ezek a képek pörögnek folyton a fejemben, ahogy ránézek a borítóra, még ennyi idő után is.  És még folytatódik persze tovább is, mert belém költözött ez a történet, és nem akar innen távozni. Határozottan olyan könyv lesz, amire sokáig fogok emlékezni.

1999-ben az évek óta Amerikában élő Hosseini egy nap megtudta, hogy a tálibok betiltották a papírsárkány eregetést otthonában, Afganisztánban. Ezt iszonyatos kegyetlenségnek tartotta, hiszen Afganisztánban töltött gyermekkorának meghatározó élménye volt - másokkal egyetemben- a sárkányröptetés. Ennek emléke ihlette meg, hogy írjon egy alig 25 oldalas elbeszélést két fiúról, akik papírsárkányokat eregetnek Kabulban. Az elbeszélést több helyre is elküldte, hogy megjelentessék, de csak visszautasításokat kapott válaszul. Évekkel később talált rá a kéziratra, és egy barátja tanácsára úgy döntött, hogy regénnyé bővíti ki a történetet. Így született meg a Papírsárkányok. 

A papírsárkányok fontos elemei maradtak a történetnek, hiszen Amir számára kezdetben a sárkány vékony felülete volt az egyetlen hely, ahol ő és édesapja, Baba világa összeért. Elhidegült, leginkább semmilyen kapcsolatuk a sárkányröptetés versenyének idején érzésekkel, hangokkal telt meg - és ezt Amir és Baba is szerette. Azonban nem csak az édesapja világa került ekkor hozzá közelebb, hanem Haszan és őközte is elmosódtak a társadalom által felhúzott határvonalak. Amir nem volt úr és Haszan se volt ekkor hazara. Csak két fiú volt egymás mellett, két jó barát, akik egyaránt sütkéreztek Baba büszkeségének sugarában. És ugyanígy egy sárkány lesz a regény utolsó lapjain, ami feloldja végre a kapcsolatok hidegségét - ugyan nem teljesen kielégítően, de mégis mozdul végre valami. A sárkány a kapocs, a kapu. Az, ami lebontja a falakat. 

Ugyanis ezekkel a falakkal van tele Hosseini könyve. Amir és Haszan hiába gyerekkori barátok, hiába kötik egymáshoz első emlékeiket, hiába mutatja Haszan feltétlen odaadását és hűségét nap nap után, Amir mégis tart köztük egy lépésnyi távolságot. Társadalmi különbségek? Féltékenység? Irigység? Talán egyik sem, talán mind egyszerre. Haszan önzetlen és hatalmas szeretetével talán nem tud Amir mit kezdeni még akkor sem, ha lett volna ideje ehhez hozzászokni. Haszant folyton próbák elé állítja, mintha folyamatosan megkérdőjelezné ezt a szeretetet; mintha nem hinné el, hogy valójában létezik ilyesmi, és hogy ez az övé. Haszan maga az önzetlenség, a hűség, az odaadás. Haszan maga a szeretet. Amir úgy érezte, hogy ő nem állta ki a próbát Haszan felé, ami elé az élet állította, és emiatt sose tudott megbocsátani magának. Még akkor sem, mikor barátja már túllépett a dolgon. 

Amir nem talál felmentést magánál esendőségére. Kevésnek érzi magát Haszanhoz és Babához is, hiszen őt folyton megbéklyózza a félelem, ha lépni, tenni kell. Nem Haszant utasítja el hát később, hanem azt a jót, ami belőle árad. Úgy érzi, nem méltó erre a kiváltságra és Haszanhoz sem. Még magasabbra húzza a falat kettejük között, és a csend lakja ezentúl ezt a barátságot. Ám ez el tud-e tűnni valaha? A falak megszüntethetők-e? És eljön-e valaha a feloldozás? 

Babával való kapcsolata is tele van kezdetben falakkal: Amir egészen kicsi korától kezdve szomjazza apja szeretetét és figyelmét, de ebből úgy érzi, nem kap eleget. Kívülállónak érzi magát Baba életében, nem kívánatos elemnek. Olyan falak ezek, amelyek hol nőnek, hol alacsonyabbak lesznek - csalódások és büszke pillanatok váltják egymást, és eszerint nyer teret vagy éppen húzódik vissza a csend közéjük. Baba és Amir kapcsolatában mindig ott egy harmadik fél, aki kérlelhetetlenül helyet foglal köztük, megbújik csendjeikben. Ez pedig a hiány. S ez ellen képtelenség már tenni bármit is. 

Olykor éreztem a kabuli tél hidegét a bőrömön, és láttam, hogyan rombolnak le sárkányok falakat. Hogyan lesznek nyitott kapuk ott, ahol eddig csak zártak voltak. Ám hogy adhat-e az ember magának feloldozást egyszer, azt sajnos még mindig nem tudom. De megtalálhatja a módját a vezeklésre.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Kite Runner

Fordító: Vajda György

Libri Kiadó

447 oldal