2018. szeptember 23., vasárnap

Kezdetben voltam én. 
Utána jöttek a könyvek.
Hogy ez pontosan mikor történt, nem emlékszem. A könyvek mindig is körbevettek, és ez a mai napig így van.

Volt egy időszak, amikor szentül meg voltam arról győződve, hogy a klasszikusokon illetve a szépirodalmon kívül csak Tiffany-füzet szintű vagy filléres krimi típusú olvasmányok léteznek. A korszak borítói pedig mintha csak erősíteni akarták volna ezt az elképzelésemet. A fantasyról, a sci-firől például tizenéves koromig nem is hallottam, pedig visszagondolva a szüleim könyvespolcán számos Kozmosz könyv sorakozott - szintén nem éppen hívogatónak nevezhető borítókkal. Vagy A Gyűrűk Ura első magyar kiadása. Következő olvasmányom kiválasztásánál általában az irodalom tankönyvek vagy a Tudás Fája Művészetek szekciója szolgált útmutatóul. Utóbbinak köszönhetem például azt, hogy megismerkedtem Jane Austen regényeivel, de ez már egy másik történet, azt hiszem. 
Lényeg az, hogy szerettem az irodalomnak ezt a komolyabb szeletét, még akkor is, ha nem mindig a koromnak megfelelően választottam. Amikor megismerkedtem a Harry Potter könyvekkel tizenhárom évesen, úgy éreztem, kinyílt egy másik ajtó. Ajtó egy olyan világra, ahol a könyveket nem csak élvezni lehet, hanem imádni is: rengetegszer újraolvasni és folyton folyvást erről beszélni. Ekkor fedeztem fel, hogy vannak olyan könyvek, amik miatt az éjszaka kellős közepén alkudozol magaddal az újabb és újabb fejezetért, és az alvás vagy a fáradtság csupán egy zavaró tényező ebben a tevékenységben. Szóval, Rowlingnak köszönhetően megismertem ezt a másfajta olvasást, amit sokkal, de sokkal szórakoztatóbb dolognak tartottam. 
Ezután következett az Animus könyvek időszaka, amikor az összes általuk kiadott és nálunk elérhető ifjúsági könyvüket megvettem és elolvastam, szinte szomjazva erre az élményre, amit a Harry Potter sorozat adott.
Sajnos, sikertelenül. Viszont azt sikerült elérnem, hogy kicsit táguljon a horizontom, hogy az irodalomtörténettel való ismerkedést már vegyítettem a korosztályomnak megfelelő könyvekkel. Valamint rájöttem, hogy klassz dolog ez az ifjúsági műfaj, és találok olyat, amit jobban élvezek, mint A Pál utcai fiúkat. (nem volt nehéz dolgom egyébként.)
Aztán a következő fordulópont A Gyűrűk Ura film volt - pontosabban A Gyűrű szövetsége, amibe hihetetlen módon beleestem, és miután a moziból kilépve a szüleim felvilágosítottak, hogy ez tulajdonképpen egy könyvből készült, azonnal olvasni akartam. Szerencsémre az első magyar kiadás megvolt odahaza, így ennek a lapjain indultam útra először Frodóval, és kinyílt előttem a fantasy műfaj kapuja. Bár a műfajban való keresgélésem akkoriban nem tartott sokáig, mert A Gyűrűk Ura után olvasott fantasy-k egy idő után mind-mind koppintásnak tűntek számomra, így azt hiszem, pár könyv után fel is adtam a próbálkozást, és Tolkien műveit vettem fel az újra és újra elolvasandók listájára.
Talán végzős gimis lehettem, amikor az egyik csatornán sugározták a Nagy Könyv nevezetű műsort, amiben minden részben egy-egy kötetet ajánlottak híres és kevésbé emberek. Ez a műsor is egy új lendületet hozott a keresgélésemben, nem győztem felírogatni majd beszerezni az ott ajánlott könyveket. Így ismerkedtem meg Coelhoval majd Dan Brownnal is. Bár utólag felejthetőnek gondolom őket, de akkor ezek számomra nagyon új fajta élmények voltak. Aztán végül az ott összeszedett listámmal is elég gyorsan végeztem.
És ez így ment aztán évekig: a klasszikusok olvasása konstans dolog maradt az életemben, amit olykor-olykor megszakított egy számomra meghatározó, más műfajból származó könyv. Ám utána folyton olyan érzésem volt, mintha picit elveszett lennék. Nem nagyon tudtam, hogy ezekben a számomra új műfajokban merre induljak, mihez nyúljak. Kezdtem úgy érezni, hogy semmi se lehet olyan jó, mint a kezdő könyv. Ekkoriban álltam rá az életművek elolvasására: ha egy írónak bejött valamelyik könyve, akkor megpróbáltam a lehető legtöbb egyéb könyvét is elolvasni. Így azért akadtak sikerélményeim, új felfedezettjeim.

Az igazi változást a blogok világa hozta magával, egészen pontosan 2009. nyarán, amikor elhatároztam, hogy könyves blogolásba fogok. Elkezdtem felfedezni az akkoriban jóval szűkebb keresztmetszetű könyves blogokat és azok közösségét, és úgy éreztem, segítő kezet kapok az irodalom ismeretlen szeleteiben. Ez volt számomra a könyvek újra felfedezésének korszaka, mondhatni talán azt is, hogy valamelyest újjászülettem könyvmoly létemben. Minden műfajban kipróbáltam magam: volt Young Adult korszakom, aztán jöttek a romantikusok, a fantasy-k, a krimik, a történelmi-  valamint a kalandregények korszaka. Volt ami hosszabb ideig tartott, volt olyan is, ami csak pár könyvet élt meg, de mindegyiket nagyon fontos lépésként tartom számon könyvmoly létemet illetően. Hiszen ezek voltak az első lépések a tudatos olvasóvá válásom felé: bizonyos típusú könyvektől megcsömörlöttem, másokon pedig túlléptem, és akadtak olyan műfajok is, amik a mai napig nagy kedvenceim maradtak. A saját magam általi felfedezést se tartottam már olyan félelmetes dolognak, mint azelőtt - sőt, kifejezetten izgalmas dolognak tartottam egy idő után azt, ha a saját fejem után mentem, és nem más blogok ajánlására emeltem le a könyvesbolt vagy a könyvtár polcáról a könyveket. Egyre inkább kezdett formálódni bennem az a valaki, aki most vagyok.  Aki tudja, hogy mit keres a könyvekben. Témákat tekintve jelenleg a női sorsok érdekelnek a leginkább - és ez mondjuk tizenakárhány évvel ezelőtt egyáltalán nem hozott lázba, akkoriban inkább az útkeresés volt a legkedvesebb témám - , de a gyász és annak feldolgozása is kardinális téma lett most már, sajnos. A műfaj számomra már egy abszolút mellékes dologgá vált: nem a műfaj adta sajátságokért olvasok legtöbbször, hanem inkább ezeket a témákat keresem. Persze, vannak olyan időszakok is, amikor kifejezetten könnyed regényeket keresek - ez általában azt jelenti, hogy nagyon fáradt vagyok a hétköznapjaimban. De alapvetően számomra egy ifjúsági regény is bírhat óriási értékkel, ha olyan dolgot mutat meg számomra, amit előtte senki más. Nem a műfaj alapján súlyozom már az olvasmányaimat, hanem az alapján, hogy akkor és ott mit adtak számomra.

Mert az évek alatt rájöttem, hogy nem azért kell olvasni - feltétlen- hogy megismerjem jobban az irodalmat és annak történetét, mint kezdetben hittem. Az olvasás sokkal inkább egy utazás önmagamba: rengeteg ismeretlen és felfedezetlen helyekkel teli utazás, aminek olykor van célja, de van olyan is, amikor nincs. Az én arcom néz vissza a lapok közül, az én életem valamely - talán a valóságban nem is létező - szeletkéje köszön vissza rám. Ott álmodom tovább a meg nem történt dolgokat, ott élem újra mindazt, amit magam mögött hagytam egyszer és azt is, amit még nem.

Minden egyes könyvvel magamat olvasom.
És azokat a világokat, amikben az énem létezik. 
Mert most már tudom: egyszerre vagyok a könyv és az olvasó.

A többiek bejegyzése a témában:
PuPilla
Theodora
Nikkincs
Shanara
Kritta
Bea
Sister





2018. szeptember 21., péntek


A Félelem völgye a negyedik és egyben utolsó Sherlock Holmes kisregény, amely a történetek időrendjét tekintve Az utolsó meghajlás előtt játszódik. 1914-ben jelent meg először könyvalakban, és az illusztrációkat Arthur I. Keller készítette. Felépítését tekintve nagyon hasonlít a legelső Sherlock regényhez, A bíborvörös dolgozószobához, hiszen a kisregény másik felében a bűntény teljes felgöngyölítéséhez a múltba repíti az olvasót, hogy jobban átláthassa a jelen összefüggéseit, illetve a miért? kérdésére választ kaphasson. 
Ugyanis a bűntény megoldása után még továbbra is rengeteg nyitott kérdés marad bennünk - amellett természetesen, hogy Holmes zsenialitásán ismét csak elájulunk.

Történetünk fonalát ott vesszük fel, amikor is Sherlock és Watson egy kódolt üzenetet kap egy bizonyos Pollocktól, aki egy közelgő bűntényre szeretné figyelmeztetni nyomozópárosunkat, ami Moriarty-val hozható összefüggésbe. Mintha az események különös módon összejátszottak volna, hamarosan feltűnik a színen MacDonald felügyelő, hogy segítséget kérjen egy gyilkosság felgöngyölítésében, és a tettes kézre kerítésében.
A sussexi Birlstone-ban egy bizonyos Mr. Douglast holtan találtak dolgozószobájában. Fejbe lőtték. A házban élők egy lövést hallottak éjfél tájban, de a gyilkost még csak nem is látták, és a személyzetnek fogalma sincs arról, hogy miként kerülhetett oda bárki is, hiszen az óriási vidéki ház vízzel teli várárokkal van körbevéve és csak egyetlen hídon keresztül lehet megközelíteni, amit folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, idegen ember be se teheti oda a lábát észrevétlenül. De most valaki mégis csak besurrant a falak közé, és végzett Mr. Douglas-szel. Hogy ez miként és hogyan történhetett, nehéz rá válaszolni. Ám Sherlock Holmes ismét beveti éles és kérlehetetlen logikáját valamint deduktív módszereit, hogy végül rátaláljon az igazságra.

A Félelem völgyének története ismét csak Dr. Watson narratívája alapján bontakozik ki előttünk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. Hogy pontosan mikor és mi kelti fel Holmes figyelmét vagy éppen gyanúját azt csak a legvégén tudjuk meg valójában, amikor mindenkivel ismerteti mire is jutott az üggyel kapcsolatban. Dr. Watson éles megfigyelő, ám olykor szeret minket (saját magát) tévútra is vinni, így a nyomozásban való részvételünk igencsak nehézkes. Ám egy-két tippet azért mi is megtehetünk, mégha a miért?-eket nem is ismerjük pontosan.
Ez a kisregény szerintem szuperül hozta a brit krimi hangulatot, az első felét nagyjából egy hétköznap este alatt elolvastam. Ám a második fele, amely a múlt eseményeiről szól, valahogy kevésbé fogott meg - nem csupán azért, mert kedvenc nyomozóm egyáltalán nem tűnik fel a színen, hanem azért is, mert maga a téma is kevésbé érdekelt. Ez az amerikai bányászvárosos, titkos társaságos hacacáré egy szikrányi érdeklődést se tudott belőlem kicsikarni, így ezt a részét vagy egy héten keresztül olvastam, pedig oldalszámra egyáltalán nem volt több mint az egy éjszaka alatt befalt történet.

Igazából tudom, hogy miket kéne értékelnem ebben a kisregényben összességében, úgy mint a morális kérdésekben való állásfoglalása, a Félelem völgyének megjelenési formái - mind fizikai, mind lelki síkon és más egyebek, de az az igazság, hogy most csak kényelmes krimiolvasó szerettem volna lenni, és ehhez a szerephez csupán a kisregény első fele szolgált számomra megfelelő alapanyaggal.
De lehet csak simán nem ártana, ha a megfelelő sorrendben olvasnám a történeteket, és nem pedig össze-viszza, ahogy úri kedvem tartja.

Sir Arthur Conan Doyle: A Félelem völgye
The Valley of Fear
IN Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története II. kötet
Szukits Kiadó

2018. szeptember 18., kedd


Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.
Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Őszi nemkönyves terveim:


  • megtanulni kenyeret sütni. Régóta dédelgetett álmom ez, főleg mióta igazán normális és finom kenyeret szinte sehol se lehet kapni. Már kiírogattam Limarától pár receptet, már csak egy pár fokos lehűlésre várok, és akkor nekiesek a projektnek. 
  • nagyokat sétálni valamelyik közeli arborétumban. Ez minden ősszel kötelező programelem, így idén se maradhat ki. 
  • Pitéket sütni. Almás-fahéjas, sütőtökös, szilvás vagy bármi más. Régi vagy új íz, igazából mindegy, de pite nélkül nincs ősz nálunk.
  • őszi dekor készítése itthonra
  • sétálni egy ködös reggelen
  • őszi termések gyűjtése a séták alkalmával
  • kipróbálni egy új helyen a forró csokit
  • kötni egy sálat
  • természetfotókat készíteni 

Őszi könyves terveim


Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

2018. szeptember 10., hétfő

És akkor most jöjjön az a kérdés, amely minden könyvmoly rémálma: 

Neked mi a kedvenc könyved?
  
Lássuk csak, miért is nem olyan egyszerű erre válaszolni... 

Kedvelt könyvből sok akadhat az ember olvasmánylistájában. Különösen akkor, amikor már kezdi kiismerni a saját ízlését, amikor egyre magabiztosabban nyúl a könyvek után. A kedvenc könyvek viszont csak úgy ránk találnak vagy mi rájuk - ki tudja. Egy történetet sose a biztos kedvenccé válás tudatában lapozunk fel először, hanem ez a fajta kapcsolat szépen, lassan kialakul. Valamikor már olvasás közben is, de olyan is van, hogy jó pár héttel, hónappal utána érik meg az olvasás erre a szintre. 
A kedvenc könyv már önmagában is sokat mondó lehet szerintem: az olvasó lelki rezdülései, önmagához vagy éppen más emberekhez való viszonya, a világban elfoglalt helye vagy magáról a világról, a társadalomról alkotott gondolatai is visszaköszönhetnek a kedvenc olvasmányaiban. A kedvenc könyv olyan, mint egy névjegy. Egy kézírással írt névjegy. Hiszen bármennyire is sokan kedvencként tartanak számon egy bizonyos könyvet, legalább annyiféle oka lehet ennek a státusznak, ahány olvasója. Hogy valóban el tudd olvasni ezt a névjegyet, ismerned kell a miérteket is.

Hogy egy kedvenc könyv mennyire örökéletű az olvasónál, az sajnos mindig kiszámíthatatlan. Vannak olyanok, amelyek minden életszakaszban mást mondanak számunkra, és a többszörös újraolvasások csak megerősítenek minket abban a hitben, hogy "igen, ez az egyik kedvenc könyvem." Vannak olyanok is, amelyeket a nosztalgia miatt szeretünk újra és újra elővenni. Amik visszarepítenek minket egy bizonyos időbe, amire jól esik visszagondolnunk. Előjönnek azok a régi érzések, gondolatok, amiket akkor éreztünk olvasás közben. És persze, ne feledkezzünk meg azokról sem, amelyek akkor és ott, abban az egyszeri alkalomban nyújtottak számunkra valamit. Valami fontosat, valamit, ami elementáris erővel hatott ránk akkor - de ha most újraolvasnánk, nem tudnánk megmondani, hogy mi lehetett az, mert már sem azt az érzést, sem a nosztalgiát nem nyújtja. Előfordul, hogy túlnövünk a kedvenc könyveken. De ezzel sincsen semmi baj, hiszen valahol természetes, hogy változnak bennünk a személyes problémáink, a magunkban feltett kérdéseink, vagy akár az is, hogy milyen válaszokat igénylünk.

"Inkább maradjon meg szép emléknek" - kedvenc könyvek, amik inkább már nem


Azt hiszem, az első ilyen óriási pofáncsapás J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Urával volt. Tinédzserkorom meghatározó olvasmánya volt, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve sok-sok éven át minden nyáron elkísértem Frodót a lehetetlen küldetésére. Magával ragadott a Tolkien által teremtett világ, a nyelvezet (amiért még egy Finn-magyar szótárt is elolvastam. Az elejétől a végéig, kigyűjtögetve a szépen hangzó szavakat egy kis jegyzetfüzetbe. Plusz valahonnan volt egy óangol szószedetem is...), nyarakon át térképeket rajzoltam, és a könyvben átélt kalandokkal keltem és feküdtem. Tényleg benne éltem abban a világban. Apukámmal rengeteget beszélgettünk a mitológiájával, világával kapcsolatban felmerülő kérdésekről, együtt tanulmányoztuk A Gyűrű keresése című kötetet, ahogy a Szilmarillokat is. Szerettem ezeket a nyarakat, amiket teljesen körbefont Tolkien világa. Aztán olyan hat évvel ezelőtt újra elővettem... és bár nagyon élveztem az olvasását, mégsem éreztem már a "kedvenc könyv"-érzést. Nagyon elszomorodtam, így a második kötet már ki is maradt az újraolvasásból.
A másik ilyen trilógia, aminek kedvenc státuszát mostani újraolvasásomkor revideálnom kellett magamban, az Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai című sorozata. Itt sem arról van szó, hogy ne élveztem volna az olvasását vagy ilyesmi, viszont az olvasás közbeni rajongás, az éjszakákon át ébrentartó izgatottság most valahogy nem bukkant fel ezen az ötödik újraolvasáson. Mindig valahogy az volt az érzésem, hogy jó ez, de azóta olvastam már jobbat is...
Roald Dahl könyvei szintén hasonló sorsra jutottak, pedig általános iskolában egyszerűen imádtam, még hozzá annyira, hogy egyik legjobb barátnőmnek mindig Dahl könyveket ajándékoztam a születésnapjaira. Matilda és A boszorkányok voltak a legkedvesebbek. Imádtam Dahl regényeinek furcsa, kicsit bizarr hangulatát. S ugyan még mindig nagyszerű ifjúsági regénynek tartom őket, számomra lekerült róluk a kedvenc címke.
Az ilyen ráismerések mindig kicsit szomorúak is szerintem. Mintha egy régi baráttól venne búcsút az ember, akivel már nem nagyon tudja megtalálni a közös hangot. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne előre tudni, hogy melyek azok a kedvencek, amik valóban kibírják az újraolvasások próbáit.


 A régi barátok


Kedvenc könyveim sora a Harry Potter-sorozattal kezdődött. Már korábban is szerettem olvasni, viszont J. K. Rowling sorozata előtt egy olyan történettel sem találkoztam, ami képes volt egész éjszakán át ébren tartani. Se olyan regénnyel, amit amint befejeztem, azzal a lendülettel újra is olvastam volna. A Harry Potter-sorozat nem az olvasás csodáját mutatta meg számomra tehát, hanem azt, hogy milyen érzés is az, amikor az ember szó szerint beleszeret egy történetbe. Azóta a hosszú évek során számtalanszor újraolvastam, és mindig más aspektusát, más rétegét figyelem, és még mindig képes újat mondani számomra. Mindig ad valami irányt is, ha elveszettnek érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A teljes sorozatot legutoljára édesanyám utolsó hónapjaiban olvastam, és a kritikus időszakban sokat mantráztam Rowlingnak a halálról és az elengedésről írt gondolatait, amik kapaszkodókká lettek számomra.
A jubileumi év kapcsán egy rajongó bejegyzést is írtam Rowling sorozatához ezt ITT lehet elolvasni.
Jane Austen következik örök kedvenceim sorában, aki a Büszkeség és balítélettel mutatta meg számomra igazán, hogy mennyire szórakoztató is tud lenni. Általa fedeztem fel, hogy mennyire szeretem az iróniát a regényekben, és mennyivel jobban fekszik nekem ez a stílus, mint az egyenesen odamondogatás. Nem tudom, hogy vajon a Büszkeség és balítélet még mindig ugyanolyan és akkora kedvenc lenne mint tizennégy évvel ezelőtt vagy az Értelem és érzelem őt is letaszította volna a trónról. Mindenesetre Jane Austen abszolút kedvenc író, ez nem vitás, és azon kevesek közé tartozik nálam, akiknek a teljes életművét elolvastam.
Ebbe a kategóriába tartozik még Emily Brontë is, bár az egyszem regényével és kisebb kötetre való verseivel együtt nem volt nagy kihívás magamévá tenni az életművét. Pedig szívesen olvastam volna még tőle többet is. Az Üvöltő szelek egy nagyon beteg könyv szerintem, ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - mégis mérhetetlenül beleszerettem ebbe a zordon és vad vidékbe, ahol a szél minden erejével átsüvít az ember ruháin, és ahol az indulatoknak sem szabnak korlátokat: ahol a szereplőink hozzávadultak a tájhoz. Igazából maguk a Brontë nővérek mindig is lenyűgöztek, hogy mennyire nyíltan fel merték vállalni regényeikben a problémákat, hogy igenis egyenesen kimondva mertek beszélni a nők korabeli helyzetéről, kiszolgáltatottságáról vagy akár a rossz házasságról. A Jane Eyre, a Wildfell asszonya szintén emlékezetes olvasmányaim lettek, mert annyira lenyűgöztek nyíltságukkal. Sokszor eszembe jutnak mostanában, hogy újrázni kéne velük.
Aztán az egyetem megismertetett Bulgakovval. A Mester és Margarita a valaha volt legklasszabb kötelezőm volt, aminek abszurd furcsaságát, humorát elképesztően imádtam. Ez is egy olyan könyv volt, aminél már az elején tudtam, hogy jóban leszünk - aztán miután elolvastam, azonnal kezdtem is előlről.
Régi kedvencek között foglal még helyet Virginia Woolf: Saját szoba című esszéje, amely elsősorban a nők és az irodalom helyzetéről értekezik annyira okosan és annyira élvezhetően, hogy úgy bele lehet feledkezni, mint egy igazán klassz regénybe. Ez számomra úgy, ahogy van az Esszé. Így, nagybetűvel.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye se maradhat le erről a listáról semmiképp. Imádtam az ártatlan, gyermeki elbeszélőt, aki olyan jól megcsillogtatta előttem gyerekkorom önfeledt nyarait, amellett hogy igencsak komoly témákat boncolgatott előttem. A faji alapú megkülönböztetés, a közösségből való kirekesztettség, az igazság elnyomása, a gyűlölet dominanciája és a nők helyzetéről való értekezés egyaránt megtalálható benne, amik számomra mind nagyon fontos és kardinális témák. Harper Lee regénye egy ártatlan kiáltás az igazságért: hogy mindig maradj igaz és hű az elveidhez, utasítsd el az igazságtalanságot, még akkor is, ha a világ másmerre megy.
L. M. Montgomery Anne sorozata viszont számomra tényleg az igazi, idilli gyerekkort hozza vissza, ami talán soha nem is létezett nálam ilyen formában - ki tudja. De amikor az Anne otthonra talál című könyvet olvasom, visszarepít a szikben való kóborlások, a szalmakazlak tetejére mászások és a céltalan futkározások önfeledt időszakába. A sorozat többi részét is nagyon szeretem, de az első rész számomra az igazi.

Új barátok


Akik még nem nevezhetőek annyira konstansaknak, hiszen alig két-három, esetleg éppen egy éve olvastam őket. Ami persze, semmit sem von le értékükből vagy egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők kevésbé kedvencek lennének. Csak mondjuk még szoknom kell, hogy a Listában vannak, és mondjuk még egy újraolvasást sem értek meg. De ettől az előkelő státuszuk nem kevésbé fontos.
Szabó Magda: Abigélje mondjuk nem pont ez a kategória, hiszen már hat éve olvastam, de az nagyon igaz, hogy még nem újráztam belőle egyszer sem. Emlékszem, hogy Szabó Magda stílusa mennyivel magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és hogy a Matula fekete-fehér világát mennyire a szívembe zártam. És mennyire nem tudtam róla aztán írni semmi értelmes gondolatot, mert annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy kifejezni is lehetetlenség volt.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai a régi világ utáni nosztalgiájával fogott meg. Ahol új világ van éppen születőben, és főhősünk ebben nem találja meg a helyét - talán, mert igazából nem is akarja. Zseniális lélektani regény, gyönyörűen megírva.
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című regénye különböző női sorsokat és azok összefonódásait mutatja be hol sírós, hol sírva nevetős történetekkel, epizódokkal. Egy igazán kivételes női regény, erős női karakterekkel - ráadásul egy férfi tollából.
Marjane Satrapi: Persepolis történeteire Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy ráakadtam volna, pedig igazán nagy hiba lett volna kihagyni. Ez a képregény az éppen átalakulóban levő Iránról mesél, ahova lassan begyűrűzik a vallási fanatizmus - s mindezt egy kislány szemén keresztül követhetjük végig. Arról mesél, hogy milyen érzés lehet félni, rettegni a saját hazádban, milyen lehet ennyire puskaporos légkörben felnőni - ráadásul nőként. Nyíltan beszél a nők helyzetéről és annak változásáról, a nőiségről mint identitásról, a tinédzserévek kusza megéléséről és a folytonos idegenség érzéséről. Letaglózó és iszonyatosan fontos történet. Most éppen az angol verziójára gyűjtök.
Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok a tavalyi várólista csökkentés keretében került elolvasásra. A gyermekkor végéről, árulásról,  majd a múlt miatti folyamatos bűntudatról szól ez a könyv olyan szépen és olyan igazan, mint kevés történet. Kifacsart és apró darabokra tört engem.
Fredrik Backman regényei szintén a frissen szerzett kedvencek között foglalnak helyet. Backman megalkotta a számomra feledhetetlen Ove alakját, akinek a felesége jelentette a világ összes színét. Gyönyörű könyv az emberek mögött rejlő történetekről, valamint a gyász utáni újrakezdésről. A többi általam olvasott regénye is a kedvencek között landolt később, de Az ember, akit Ovénak hívnak egy még különlegesebb helyet foglal el a szívemben.
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című fergeteges regényének az olvasását nagyon sokáig húztam, pedig igazán kár volt. Ezt a habókos Durrell családot rögtön a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy ez a regény majdnem minden rossz időben gyógyír lehet, mert annyi benne a napfény és a nevetés.
Patrick Nesstől a Szólít a szörny viszont pont az emberi lélek legsötétebb helyére visz. Nem akar többet tőled, minthogy elmondd magadról az igazat. A színtiszta, legigazabb igazat. Mert a hazugság, az önmagunk elől elhallgatás rengeteg kárt tud okozni az emberben. És amíg nem vagyunk őszinték magunkhoz, addig gyógyulni sem tudunk életünk mélypontjaiból. Különleges könyv, szépirodalmi igényességgel megírt ifjúsági regény, amely Siobhan Dowd ötletéből íródott.
Elmondott vagy éppen elhallgatott éntörténeteknél maradva Margaret Atwood: Alias Grace című könyve is felkerült a kedvenceim listájára. Különlegesen megírt regény ez, amely szintén sok mindenről szól Grace Marks történetén keresztül. És válik feledhetetlenné.
Végezetül, ám nem utolsósorban ott van még Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet című meseregénye. Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal. Nagyon sajnálom, hogy a harmadik rész végül - gondolom -  érdeklődés hiányában nem jelent meg idehaza. Azt hiszem, kénytelen leszek így angolul nekigyürkőzni.

Mostanában egyre többet gondolok a kedvenc könyveimre - régiekre és újakra egyaránt. Vannak, amelyek szabályosan kísértenek és hívnak, hogy találkozzam velük ismét. Néhányra biztosan sort fogok keríteni - lehet, hogy már idén ősszel. De az is lehet, hogy inkább nyitva hagyom a kapukat az újonnan érkező barátoknak.
Na, és neked mik a kedvenc könyveid?



2018. szeptember 7., péntek

Szóval, ha bárki kétségbe vonná a Young Adult regények fontosságát vagy azt fejtegetné éppen, miért nincs helye ennek a műfajnak az irodalomban, nyomjátok az illető kezébe például Stephen Chbosky regényét, ha éppen a polcotokon van. Az Egy különc srác feljegyzései a kamaszok problémáiról mesél: az általánosakról és a kissé specifikusabbakról egyaránt - mint a homoszexualitás, az abuzív kapcsolat vagy éppen a gyerekkori molesztálás. Egyenesen kimondott és a sorok között elrejtett titkokkal, érzésekkel teli történet ez, ami nem feltétlen mutat meg mindent a maga teljes valójában: sejtet, elhallgat dolgokat - fontos dolgokat - , amiket nekünk, olvasóknak kell kihámozni a szövegből. És ez nagyon jó. Szeretem, ha egy könyv nem feltétlen adja könnyen magát.  

Pontosabban Charlie az, aki nehezen nyílik meg előttünk, hiszen az ő leveleiből áll össze a könyv. Ő a mi szubjektív, érzékeny, saját helyét kereső elbeszélőnk, akivel kapcsolatban már az első levelek után érezzük, hogy valami nincs teljesen rendben; hogy ez az egész többről szól, mint a hiperérzékenység. Valami sokkal mélyebb, sokkal feldolgozhatatlanabb dolog lappang a háttérben. Amit egy külső narrátor se tudna nekünk elmesélni olyan módon és annyira őszintén és igazan, ahogy Charlie teszi. Az ilyen dolgokat senki más nem beszélheti el, mert nem az ő történetük - csak és egyedül az mesélhet róla, akivel megtörtént. Charlie számára a levelek terápiás célúak - az éntörténetek ugyanis gyógyító erejűek. A dolgok pedig akkor válnak történetekké, ha valakinek elmeséljük azokat. Akár úgy, ahogy Charlie teszi: egy ismeretlen barátnak. 
Charlie mint elbeszélő és a levélforma mint elbeszélésmód a lehető legtökéletesebb választás volt. 

Hogy kinek írta konkrétan a feljegyzéseit, sose tudjuk meg. De itt talán nem is ez a lényeg. Hiszen Charlie sose számított tőle válaszra. Csupán egy olyan ember kellett számára, amilyen ő volt a körülötte élők számára: egy ember, akihez beszélhet. Akinek elmesélheti magát valamint azt, ami körülötte történt. 
Ugyanis Charlie valahogy képtelen megnyílni bárki előtt a környezetében. Mindenkit meghallgat, mindenkire odafigyel, de a saját akaratát, a saját érzéseit képtelen kifejezni mások előtt. Talán, még önmaga előtt se sikerül. 
Visszaidézett valamit a tinédzserkoromból nálam is, annak ellenére, hogy sokszor szembesített azzal a ténnyel is, hogy mennyire nem vagyok már az. Azt hiszem, ezt a felnőtt látásmódot már soha nem fogom tudni levetkezni a valódi tinédzser életérzést bemutató könyveknél. 
De ahogy Bill is mondta egy ponton Charlie-nak az egyik könyvvel kapcsolatban: "Inkább szűrő legyél, mint szivacs" - így én is ezt tudom tanácsolni ezzel a regénnyel kapcsolatban. Sok fontos dologról mesél és világít rá, anélkül, hogy a didaktikusság unalmába esne. Nem egy modern Zabhegyező. Csak egy kicsit szomorú könyv bizonyos dolgokról, amiket az ember kamaszként megél és olyan dolgokról, amiket csak egyesek élnek át. Charlie nem súlyoz, nem tesz különbséget egyik között sem. Hiszen tudja, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.
És ez a kamaszkorra talán valóban többszörösen is igaz.



Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
The Perks of Being a Wallflower
Fordította: Gyuris Norbert
Alexandra Kiadó
238 oldal

2018. szeptember 4., kedd

A valóság igazán kegyetlen tud lenni. Különösen azokhoz, akik megtapasztaltak egy merőben más világot: éltek benne, magukévá tették a szabályait, majd kénytelenek voltak onnan visszatérni. Vajon Dorothy el tudta felejteni Oz birodalmát? Valóban ugyanott folytatta végül az életét, ahonnan a tornádó elrepítette? Lyra Belaqua a visszatérése után is sokat gondolt arra, mit hagyott hátra, ahogy Szeptember se tudta feledni Tündérföldet. Seanan McGuire regénye pontosan ezekről a gyerekekről szól: akik számára egyszer megnyílt egy kapu, és beléptek rajta. Majd visszatértek a világunkba. A világba, ami ugyanolyan volt, mint mikor elhagyták - viszont ők mások lettek. Lélekben még mindig a hátrahagyott világ után áhítoznak - ami vagy megadja számukra újra a lehetőséget, hogy belépjenek a kapuján vagy nem. 
Eleanor West kisasszony Otthona az ilyen gyermekek számára nyújt menedéket. Egy helyet, ahol olyan társak veszik körül őket, akik hasonló dolgokon mentek vagy éppen mennek keresztül. Egy helyet, ahol nem kell úgy tenniük, mintha semmi sem történt volna. Ahol elfogadják őket minden furcsaságukkal és különlegességükkel együtt. 

Seanan McGuire regénysorozatának első részét elég nagy várakozás előzte meg idehaza, hiszen a külföldi könyvesblogok és YouTube csatornák ettől a sorozattól voltak hangosak. Eléggé jellemző, hogy bár követek pár külföldi könyvesblogot és csatornát, a Minden szív kaput nyit című regényről kábé egy héttel a magyar megjelenése előtt hallottam először. De lehetséges, hogy így jártam jól, mert elvárásaim különösebben nem voltak, csupán egy "miért ne?" felkiáltással felütött kíváncsiság vezetett el végül az olvasásához. Kifejezetten izgalmas és érdekes történetként maradt meg bennem a történet, ahol nem csupán az ötlet volt szuper, hanem annak megvalósítása is elég jól sikerült. Bár azt hiszem engem már a bentlakásos intézet, zárt közösség, kicsit darkos hangulat kombinációjával megvett magának, de az igazi hab a tortán a már mások által is emlegetett allegorikus olvasat volt. Vagyis az, ahogy a felnőtté válás nehézségeit megfogalmazta a maga egyedi módján: ahogy kamaszkorunk lelkének minden valós szabálynak ellentmondó kapui nyílnak és csukódnak előttünk és mögöttünk. Arról az időszakról, amikor képtelen befogadni minket a való világ; amikor mi sem akarunk ennek a részei lenni. Amikor előttünk kinyíló kapuk után vágyakozunk, mert a világ, amelyben élnünk kéne, elzárkózik előlünk. 

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit
Every Heart a Doorway
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Fumax Kiadó
160 oldal

2018. augusztus 27., hétfő

Amikor megérkeztek a boltunkba a példányok, mindenképpen valami látványos helyre szerettem volna kipakolni őket, hogy rögtön szemet szúrhassanak. Emlékszem, ahogy egy srác a pénztárnál való várakozása közben megszemlélte a borítót, majd szemforgatva húzta a száját. Mondtam neki, hogy ez egy egyébként szuper könyv, és a magyar történelem ismert illetve - nagy részében inkább -  kevésbé ismert nőalakjairól szól. Levette a polcról, majd pár perc múlva végül csak a kosarában landolt a könyv. 
Ha nem lett volna sok dolgom, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért volt ilyen az első benyomása a könyvről. 

Tudom, hogy vannak, akiknek a könyökén kezd kijönni, hogy az utóbbi kábé öt-tíz évben megszaporodtak valamelyest azok a filmek, könyvek és egyebek, amelyek a nőket helyezik a középpontba, ahol mondjuk nem egy megmentendő áldozatként vagy egy minden szempontból passzív félként, hanem önálló akarattal rendelkező, tettre kész individuumként vannak reprezentálva. Ez valóban szörnyűséges dolog, hiszen mit tanulnak ebből a lányok? És a fiúk? ... És ez az újfajta reprezentáció már tényleg annyi ilyen történetet és női alakot kitermelt magából, hogy az elmúlt sokszáz év történetének szinte kizárólagos férfiközpontúsága és marginális Mary Sue-jai már totálisan el is lettek nyomva, egyszerűen eltörpülnek a mostani iszonytató mennyiség mellett.  (gyengébbek kedvéért: irónia a négyzeten)

De térjünk inkább vissza a könyvre, mielőtt nagyon elkalandoznék. (Pedig ez a téma is megérdemelne egy bővebb kifejtést, de mindegy.)
Az 50 elszánt magyar nő szerintem egy iszonyatosan fontos kiadvány a magyar gyermekirodalom piacán. Sőt, nem csak ott. Legalábbis én ilyen gyűjteményről nem igazán tudok idehaza, ami a magyar történelem fontos nőalakjait gyűjtötte volna össze mindenféle területről, és mindezt könnyen befogadható stílusban és érdekesen tárta volna közönsége elé. Ami itt jelen esetben a 10-14 éves korosztályt jelenti. De az idősebbek is bátran lapozgathajták, mert a stílusa nem degradáló, az olvasóját partnerként kezeli, és rengeteg új információt képes adni nekik is. Hiszen naná, hogy hallottam korábban már Szilágyi Erzsébetről, Zrínyi Ilonáról, Kertész Erzsébetről vagy Lomb Katóról. De például Jósika Júliáról, az első női haditudósítóról előtte még soha, ahogy Sass Flóráról, az első felfedezőnőről sem. De még ezen kívül rengetegen voltak, akiknek a nevével itt találkoztam először. És az élettörténetüket olvasva igazán kár lett volna, ha ez a tudatlanságom megmaradt volna. 

A szerzőket, Fodor Marcsit és Neset Adriennt az az elképzelés mozgatta, hogy bemutassák a magyar történelem ezidáig háttérbe szorított alakjait; hogy megmutassák, ezek a nők mit adtak hozzá a magyar történelemhez. Elmondásuk szerint  rengeteg anyag gyűlt össze, amiből végül szelektálniuk kellett. Így behoztak egy újabb szempontot a válogatás során, ez pedig az elsőség volt. Mert valamiben elsőnek lenni mindig iszonyatosan nehéz: szembeszállni az ellenzőkkel, kitaposni a szükséges utat... ehhez mind szükséges az önmagukban való megrendíthetetlen hit, ami nem engedi eltántorítani őket a céljuktól.
Ez az ötven élettörténet szinte minden történelmi korszakból merít egy-egy szeletet: Sarolttól, Géza fejedelem feleségétől egészen a közel ezer Instagram követővel rendelkező, világutazó-hajóstoppos Wynne-Hughes Veronikáig bezárólag. Királynők, sportolók, felfedezőnők, írónők és katonák... - szakmai életüket tekintve is elég változatos a beválogatott hölgyek élettörténete, cseppet sem egysíkú vagy unalmas válogatásról beszélhetünk tehát. Minden korból, minden területről találhatunk szemezgetni valót.

Továbbá az úttörő kötet designja mellett se lehet elmenni szerintem szó nélkül: színes, vibráló, ugyanakkor igényes, átlátható és jó ritmikájú. Tetszettek nagyon az illusztrációk, tényleg nagyon örülök, hogy az igényes szöveg igényes megjelenést kapott, és így valóban öröm volt lapozgatni. Remélem, lesz még folytatása, még több elszánt magyar nőt a könyvlapokra!

Fodor Marcsi- Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő
Illusztrálta: Rátkai Kornél
Kiegészítő illusztrációk: Berthóthy Ágnes
Bookline Könyvek
208 oldal

2018. augusztus 20., hétfő

Ha jobban belegondolunk, az olvasás eléggé hasonlít a randizáshoz. Előzetes elvárások, remények vesznek körbe minket mielőtt belekezdenénk egy könyvbe. Szeretnénk, ha minden jól klappolna; ha valami igazán fergeteges sülne ki az egészből, vagy hogy legalább azt elmondhassuk, jól szórakoztunk az együtt töltött idő alatt. Hogy legyenek kis emlékmorzsák, amikre jól esik majd visszagondolnunk - vagy esetleg azt érezzük, hogy egy alkalom nem volt elég. 
Ám sajnos, nem minden találkozás ilyen szerencsés, bármennyire is reméltük vagy éppen szerettük volna. Számos oka lehet a csalódásunknak: aktuális rossz hangulat, nem a megfelelő időben és helyen történt az első találkozás, a túl magas elvárások - vagy csak egyszerűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy bármennyire is hittük, mégsem voltunk egymáshoz valóak. Van ilyen. Mert nem minden olvasónak való egy bizonyos könyv - és fordítva: a könyvnek se való minden olvasó. 
És szerintem hasznunkra válhat, ha fel tudjuk ismerni ezeket az okokat. Ha nem csupán dühtől toporzékolva a sarokba hajítjuk könyvmoly életünk újabb csalódását, hanem - legalább utána - meg hányjuk-vetjük magunkban, mi is történt pontosan velünk. 

Életem könyves csalódásait azt hiszem, sohasem striguláztam. 


Direktben legalábbis. De a legborzalmasabbak mind kitörölhetetlenül beleégtek a tudatomba - illetve voltak olyanok is, amikről már azt se tudom megmondani, miről szóltak, részleteiben miért nem tetszettek, csak azt, hogy nem klappoltunk valamiért. Amúgy talán ez az utóbbi fajta a legrosszabb, hiszen még csak nyomot se hagytak bennem - ez pedig tényleg az időrablás netovábbja. Ebben a bejegyzésben a teljesség igénye nélkül igyekeztem számot vetni könyvmoly életem csalódásaival, rossz időzítéseivel és a túl magas elvárásaimmal.

Rossz helyen, rossz időben


Még éretlen voltam vagy már túlhaladtam. Ideges  vagy éppen fáradt időszakomat éltem. Túl cinikus voltam hozzá vagy túl sznob. Könyvmoly létemben éppen nyűglődtem vagy túlságosan is pörögtem. Ezerféle oka lehet annak, ha egy alapvetően jó könyvvel éppen nem találkoznak a horizontjaink. Ilyen esetekben azért ott szokott motoszkálni bennem egy érzés, hogy itt bizony velem van a gond. Ha élvezhetetlen az élmény emiatt, akkor inkább elteszem későbbre, egy alkalmasabbnak ítélt időszakra - vagy a másik esetben: belátom, hogy a mi időnk már lejárt, sajnos. Azonban ha egy kicsit is élvezni tudom, akkor azért igyekszem végigolvasni, bár fogalmam sincs, miért, hiszen így sérül az élményem, és csupán az időzítés miatt nem lesz belőle fenomenális olvasás. Talán, a kíváncsiság vagy a jobb élmény reményében olvasok tovább ilyenkor. 
Tipikus példa erre egyébként Kurt Vonnegut, akitől eddig egyetlen ízig-vérig Vonnegut regényt se tudtam elolvasni, mert mindig rosszkor nyúltam hozzá. Leginkább olyankor, amikor csak ifjúsági regényeket voltam képes befogadni alapvetően. Az Éj anyánkat még az egyetem alatt olvastam tőle, és imádtam, de azóta se sikerült jobban megismerkednem vele. Afonzo Cruzzal való első találkozásom is ilyen élmény: azt éreztem, hogy éretlen vagyok még hozzá könyvmoly ügyileg, a posztmodernség egyébként is mindig megriaszt. De a másik regényével pár év múlva mindenképp tenni fogok egy próbát, hátha addig kicsit benő a fejem lágya. Szerb Antal regényét az Utas és holdvilágot biztos vagyok benne, hogy tizenöt évvel ezelőtt imádtam volna. Együttéreztem volna Mihály minden nyűgjével és világfájdalmával, de most csak eeeehhhh.... fárasztott. Sajnálom, nincs erre jobb kifejezésem. Szeretem az életemet - ha meg éppen nem, akkor szeretném ismét szeretni.
Aztán - kicsit könnyedebb vizekre evezve-  ott van még Jonathan Stroud Bartimeus-trilógiája, ami egy nagyon eredeti és vicces ifjúsági fantasy történet, de mivel már előtte totálisan elfogult Lockwood rajongó lettem (Sherlock-figura, szellemek, alternatív Anglia, érdekes női főhős stb. Istenem, olvassatok Lockwoodot!!), és a hamarabb megjelent, ám általam később olvasott Bartimeus könyv ehhez képest nekem kevésbé érett benyomást keltette, így azt éreztem, hogy hiába tetszett volna X évvel ezelőtt ez a történet, ma már képtelen vagyok a szívembe zárni. A pasi egyébként zseniális, és vérzik a szívem, hogy a Lockwood sorozatból nem jelent meg magyarul csak az első rész... 

Bridget Jones is alapvetően ilyen számomra, hogy az eredeti naplóját nem a megfelelő időben  olvastam. A film életem egyik meghatározó élménye, a mai napig évente minimum háromszor megnézem, hiába tudom kívülről az egészet. Helen Fielding írását viszont nem tudtam megkedvelni, és ennek az okát ott látom, hogy a film akkora szerelem számomra, hogy könyves változata képtelen nálam felvenni vele a versenyt. De még mindenképp tervben van egy újraolvasás, hátha revideálni tudom magamban ezt a dolgot. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófjának olvasásával szintén késtem legalább tíz évet. Tizenéves korom kezdetén biztosan odáig lettem volna tőle, de amikor ténylegesen a kezembe került, már rég kinőttem belőle. Túlságosan színpadias volt, túlságosan ifjúsági és emiatt túlírtnak éreztem. Ettől függetlenül Dumas-t azért szeretem, de ma már óvatosabban vennék a kezembe tőle bármit is.  Becky Albertalli sztárregénye a Simon és a Homo Sapiens-lobbi esetében többféle ok is közrejátszott, hogy felkerült a listámra. Például, hogy ebben a témában (LMBT)  már olvastam korábban egy zseniális ifjúsági regényt, az Aristotle és Dantét - és ehhez képest Simon története nem igazán fogott meg, plusz maga a stílus se tudott megtalálni - de az is lehet, hogy csak túl magasak voltak az elvárásaim. 

Amikor túl magas a léc


És akkor el is érkeztünk azokhoz az esetekhez, amikor a marketing túl jól sikerül. Nem feltétlen a kiadók által közvetített marketingre gondolok most, hanem más olvasók áradozásaira, világrengető élményeire. Amiknek az őszinteségét egyáltalán nem vonom kétségbe, hiszen pont ez az őszinte rajongás képes olyan könyvek iránt is felkelteni az érdeklődésemet, amiket lehet hogy alapvetően elkerültem volna. De ilyenkor én mindig azt érzem, hogy én is részese akarok lenni ennek a fülig szerelemnek - és ha mindenki ennyire rajong érte, akkor én miért ne rajonganék? Tudom, tudom: naiv elképzelés ez, de szeretem a rajongás érzését. 
Neil Gaiman könyveivel alapvetően mindig így járok - néhány üdítő kivételtől eltekintve. Gaimannel ritkán rezgünk azonos tartományban (ám ha igen, akkor nagyon is), de a rengeteg rajongó vélemény újra és újra csapdába csal. Az Amerikai istenek véleményem szerint például egy hihetetlenül túlírt valami, amiért szinte mindenki odáig meg vissza van. És hiába csalódtam már korábban Gaiman regényeiben, a sok szuper vélemény mégis rávett az elolvasására. És nagy valószínűséggel ez a jövőben is meg fog történni, mert a Gaiman-rajongók mindig olyan jól tudnak rajongani. 
E. Lockhart We were Liars (magyarul: Hazudósok) szintén ide sorolható. A rengeteg dicsérő, szinte ódával felérő írás hihetetlen óriási és letaglózó rejtélytől volt hangos, igazi falhoz vágós élményt ígértek - ehhez képest nagy kíváncsiságomban a könyv első negyedénél megfejtettem a rejtélyt, és utána már csak az agyamra ment a történet. Talán, ha nem így és ilyen módon találkoztam volna vele, talán nekem is tetszett volna. 
Ernest Cline: Ready Player One regényével kapcsolatos vélemények hihetetlenül eredeti, műfajformáló regényt ígértek, ami annyira felforgatja az olvasó világát, hogy utána hetekig képtelen magához térni, és minden korábban olvasott könyv eltörpül majd Cline regénye mellett. Hát naná, hogy felkeltette a kíváncsiságomat - geekségek és minden csupa jóság. Hát persze, hogy jöhet! Azonban esetemben ez a lufi egyre jobban ereszteni kezdett, míg a végén igazán kínos hangtól kísérve totálisan ellaposodott. 
Tracy Chevalier könyveit alapvetően szeretem, bár még csak kettőt olvastam tőle, de azok mind fantasztikusak voltak és maradandó élmények. A lány gyöngy fülbevalóval mindenki kedvence és (meglepő módon) meghatározó élmény sokak számára - én viszont, képtelen voltam eddig az ötvenedik oldalnál továbbjutni, pedig már háromszor is nekifutottam. Itt a túlzott elvárásaimat hibáztatom az élvezhetetlenségért. Hiszen nem létezik, hogy ha Chevaliert alapvetően szeretem, pont ezt a regényét ne tudnám... 
Stephen King is valahogy ebbe a kategóriába sorolható esetemben. Rengetegen rajonganak a regényeiért, és olyan szuper dolgokat mondanak/írnak róluk mindig, hogy mindig feltornázzák az elvárásaimat vele szemben, és aztán csak egy langyos élményt kapok legtöbbször. Bár a Carrie-t eléggé imádtam én is. 

Ó, miért? Ó, miért?? Miért kerültél az utamba???


És vannak azok a könyvek, amik ellen semmit nem tudunk felhozni mentségként. Egyszerűen nem. Legszívesebben az emlékét is kitörölnénk az emlékezetünkből, és még az is elképzelhető, hogy hirtelen felindulásból fizikailag komoly bántódásuk esett az olvasás során. Persze, nyilván nem. Mert nyilván, a legdühítőbb könyv esetében is képesek vagyunk megőrizni hidegvérünket, és a tombolás helyett szemöldökráncolva elmajszolunk egy teasüteményt a könyvtől biztonságos távolságra. Vagy nem. 
Mostanában a dühítő könyveket nem szoktam végigolvasni, csak a legritkább esetben - még pedig azon oknál fogva, hogy nincs időm rossz könyvekre. Régen azért kitartottam, mindig reménykedtem abban, hogy a könyv a végén mégis bebizonyítja, hogy nem rossz könyv ő, és képes nekem pozitív élményt okozni. 
(Elárulom: ilyen egyébként sose fordult elő. Ami még a közepénél is idegelt, az utána végig kiakasztott. Most már bevezettem a 100 oldalas szabályt: ha a 100. oldal környékén is még tépem a hajam, akkor nekem és a könyvnek befellegzett örökre. )
Életem első borzasztóan megrázó, könnyfakasztóan iszonytató élménye az Egri csillagok volt. Én alapvetően szerettem amúgy a kötelező olvasmányokat, de az Egri csillagok volt az, ami felett legtöbbször sírtam - nem a meghatottságtól, hanem mert annyira gyűlöltem az olvasását. Pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, érdemes újra nekikezdenem, hátha csak az életkorommal volt a gond; hátha most már jobb élmény lenne: a 95. oldalig jutottam, és a véleményem nem változott. Talán annyi, hogy már nem sírtam felette, mert amikor már tényleg nagyon untam, csak becsuktam, és halálos nyugalommal visszavittem a könyvtárba. Elvégre most nem volt muszáj végigolvasnom. Gárdonyi más regényeit (Ida regénye, A láthatatlan ember) imádom, de az Egri csillagok sehogy sem tudott közelebb férkőzni hozzám, és ez szerintem már így is marad.
Julie Orringer regénye A láthatatlan híd szintén egy dühítő élményként maradt meg bennem. Elképesztően túlírt, nyálas, önismétlő regény, ami szereti az olvasójának megmondani, hogy egyes szereplőkről éppen mit is kéne gondolni. András és Klára banális párbeszédei még sok-sok év után is kísértenek. 
A közelmúltból hiba lenne kihagyni ebből a felsorolásból Stephanie Garber regényét a Caravalt. Az egész egy nagy katyvasz: Garber a történetet mintha csak írás közben kanyarította volna. A szereplők egy faék egyszerűségével vannak megáldva, a narráció nem különben -  hiába próbál nagyon költői lenni, igazából csak random szavak vannak egymásra pakolva, amivel csak egy WTF élményt volt képes nálam produkálni. Ezt igazából csak azért olvastam végig, mert megvettem és baromi drága volt - gondoltam, a pénzkidobás miatt megérdemlem a szenvedést. 
Jude Deveraux regénye, a Madame Zoya szintén a borítójával és a fülszövegével fogott meg anno. Azt gondoltam izgalmas lesz meg jó, aztán nem lett egyik sem. Már nem is emlékszem rá igazán, hogy mi volt konkrétan, ami idegesített benne, csak arra, hogy nagyon buta könyv volt szerintem. 
John Greentől a Csillagainkban a hiba lehetett volna jó. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 
Ruth Ware: A nő a tizes kabinból és Camilla Lackberg: Jéghercegnő című regényét nem is venném külön, mert ugyanaz volt a bajom mindkettővel. A női főszereplők súlytalan nyafogásai a sminkről, a pasikról és az úristen-vajon-kövérebb-lettem-mint-tegnap-voltam kérdésköre teljesen feleslegesen foglalt el oldalakat a komoly és érdekesebb témáktól. Lehettek volna jók is, ha bátrabban belemennek azokba a komoly problémákba, amiknek kapargatták a felszínét (zaklatás, gyermekbántalmazás, nők kiszolgáltatottsága stb.) - de ehelyett inkább az előbb említett témákról olvashattam nagyrészt, ami ugyan elég érdeke... janem
Naomi Novik regénye, a Rengeteg is a tévútra vitt történet tipikus példája. Nem is értem, hogy mi történt Novikkal félúton, de sikerült az ígéretesen induló történetet olyan irányba kanyarítania, amivel az egészet taccsra vágta. Ha csak ránézek - az egyébként csodás - borítójára, öntudatlanul is kitör belőlem egy eeeeeh...dekárérte! felkiáltás. 
Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak című könyvét még a kezdeti urban fantasy YA regények felfedezésének korszakában olvastam. Ne kérdezzetek, fogalmam nincs, miről szól. Ez a könyv már pár nap elteltével fehér folttá változott számomra. Ez a könyv életem egyik legértelmetlenebb olvasásaként van számontartva. 

***És nektek milyen könyvek okoztak csalódást? Volt olyan, amit legszívesebben a falhoz vágtatok volna? Ha van mit mesélned, írd meg kommentben vagy csatlakozz te is a Témázós csapathoz, írj róla bejegyzést és linkeld valamelyikünk posztja alá, hogy mi is belinkelhessünk téged. :) ***

Témázók:
Bea

Később csatlakozók:


2018. július 23., hétfő


Azt hiszem, most már érdemes megjegyeznem, hogy az eddig megjelent három Kim Stone kötetből ez volt a második, amely kirángatott egy makacsul húzódó olvasási válságból. Szintén megjegyzendő, hogy az a kötet, amely nem tartozik ebbe a halmazba, csak azért nem, mert éppen nem szenvedtem olvasási válságban az olvasása alatt. 
Szóval, Kim Stone nem csupán a bűnözők fülön csípésében zseniális, hanem könyvmoly életeket is képes megmenteni. Lassan a saját szuperhősömmé avanzsálom. 

Igazából azt szeretem Angela Marsons sorozatában, hogy az izgalmas bűntények mellett komoly témákról is szó esik bennük: mint a nemi erőszak vagy éppen gyermekmolesztálás. Emellett a pszichológia mint alkalmazott tudomány is nagy hangsúlyt kap a második és harmadik regényében, amit nem csak etikusan lehet felhasználni. Szeretem, hogy van mersze belemenni ezekbe a témákba, nem csak a felszínt kapargatja a történettel. Mert ezekről is beszélni kell, még ha kínosak vagy fájdalmasak is. Valamint ugyan kissé marginálisan, de szerepet kap még a lelki abúzus, a családon belüli erőszak vagy az állami gondozásban levő gyerekek lelki világa. Szeretem ezt a szerteágazóságát, és szinte biztos vagyok benne, hogy emiatt is elbírja az újraolvasásokat. Erősen gondolkodóba estem a saját példányok beszerzésén.

Plusz a komoly témák mellett azt is meg tudta oldani, hogy valamiképpen enyhítsen a sötét hangulaton Briant és Stone párosával. Szeretem a humoros sziporkáikat, amik mindig pont jó helyen és éppen megfelelő mennyiségben fordulnak elő a történet folyamán, hogy ne telepedjen ránk teljesen a sok szégyenteljes dolog, de ne is vigye el róluk a figyelmünket, hogy megmaradhassanak fókuszban. És ez baromi nehéz dolog egyébként, de Marsonsnak sikerült megtalálnia ezt a kényes egyensúlyt. Nem úgy, mint az általam örökké emlegetett negatív példának, Camilla Lackbergnek, aki a női főszereplő picsogásával random helyeken ("jaj-nem-vagyok-kisminkelve" vagy "jaj-már-megint-híztam" és hasonlóan érdektelen társai) totálisan elvitte a figyelmet az értékesebb témákról. 

Kim Stone felügyelő alakja pedig egyre inkább árnyalódik kötetről kötetre: a kezdetben magamban csak Lisbeth Salander hasonmásaként emlegetett nő ugyanis túllépett a szememben Larsson feledhetetlen főhősnőjének árnyékán. Stone most már több számomra egy Lisbeth-pótléknál. Egyre jobban érdekel a háttértörténete, illetve az is, ahogy szépen-lassan ő is képes megnyílni a világban bizonyos személyeknek - vagy éppen kutyának. Hihetetlenül erős női karakter, akinek megvannak a jól titkolt gyengeségei is. Zárkózottsága ellenére igazi vezetői alkat, aki a csapatáért képes lenne tűzbe tenni a kezét. Munkaholista, de nem az előmenetel miatt, hanem a hit és a tenni akarás miatt: hogy ne legyenek áldozatok. Ne fizessenek olyanok az életükkel, akiknek csupán annyi volt a bűne, hogy rosszkor voltak rossz helyen.  Ne szenvedjenek az ártatlanok. Stone már csak azért is túllépett Lisbeth árnyékán, mert ő képes átérezni - és az olvasóknak megmutatni - az emberi tényezőket az izgalmas bűnesetek mögött. Nem csak egy megoldanivaló feladvány lesz számunkra sem így a hajsza, hanem látjuk és érezzük, mit élnek át az áldozatok hozzátartozói, mi zajlik a nyomozás során az otthonok ajtajai mögött. 

Láthatóan sok minden van itt, amit szeretek, de akár azt is írhatnám, hogy a harmadik rész is zseniális lett, ez eddig a második kedvencem a sorozatból. És ha megint olvasási válságom lesz, akkor tudom már, hogy kit kell hívni segítségül.

Angela Marsons: Egy élet ára
Lost Girls
Fordította: Őri Péter
General Press Kiadó
399 oldal


2018. július 12., csütörtök

A sok-sok évvel ezelőtt olvasott vélemények alapján azt gondoltam, hogy kicsit elemibb erővel fog rám hatni a történet. Még ha nem is kerül fel a Legkedvencebb könyveim valaha nevezetű listámra, de minimum be akarok szerezni majd magamnak egy saját példányt - vagy valami ilyesmi hatást vártam. Nos, várakozásaimmal ellentétben inkább csupán egy szombat esti romantikus film megnézéséhez tudnám hasonlítani az élményt: jó, hogy megtörtént meg minden, de ennyi. 

Mondjuk nincs baj ezzel sem, mert kellenek az ilyen olvasmányok is, amik jól esnek akkor és ott az olvasónak - és ezt viszont maximális teljesítette is. Úgy tűnik, hogy erre az évre inkább az ilyen regények jutnak most nekem egyébként, de van ilyen. De azért Brockmole regényével kapcsolatban ne képzeljetek ide semmiféle negatív felhangot részemről vagy ilyesmi. Jó volt olvasni.
Különösen azért, mert szeretem az ízig-vérig levélregényeket. Tudjátok, amik nem csak hazudják magukról, hogy azok, közben meg nem is, mert oldalakon keresztül röpködnek a párbeszédek és egyebek, hanem szóval amik tényleg úgy vannak megírva, mint a levelek. Brockmole regénye pedig pont ilyen igazi levélregény volt. 

Plusz néha amúgy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy jobban közelebb kerültem a történethez, mint általában. Ilyen volt az a jelenet, amikor Elspeth bevallotta, hogy mennyire retteg a tengeri utazástól, és számtalanszor lemaradt élete lehetőségeiről és találkozásairól csupán amiatt, mert nem mert hajóra szállni. Ahogy ott állt a kikötőben, útra készen, de mégsem mert fellépni a hajóra. Olykor én is ezt érzem, hogy visszatartanak dolgoktól a saját félelmeim és kisebbségi komplexusaim, és képtelen vagyok felszállni a hajóra, ami az új lehetőségek felé vinne. Vajon hogy lehet megtalálni azt a belső erőt, hogy végül megtegyük az első lépéseket és ne forduljunk vissza? Hogy lehet a bizonytalankodások ellenére is megtartani magunkban az elhatározást? Számomra ez volt a legerőteljesebb jelenete az egész regénynek: Elspeth szavain keresztül átélni, hogy milyen az, amikor átlépünk a saját árnyékunkon, és sikerül felülemelkednünk a félelmeinken. Drukkoltam, hogy végül sikerüljön neki. 

S hogy miről szól maga a könyv? Egymásra találásokról és elvesztésekről. A befalazott, elfeledni kívánt múltról, ami az önmagát ismétlő történelem viharában újra felszínre kerül.

"Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az èleted, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy."

Jessica Brockmole: Levelek Skye-szigetéről
Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis
238 oldal

Fülszöveg:
Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.

2018. június 1., péntek


Ezt a bejegyzést se sikerült akkor megírnom, amikor akartam. És azt hiszem, ezzel a mondatommal tökéletesen megragadtam a májusom esszenciáját. Olyan sok minden összejött szociális élet terén, hogy képtelen voltam lelassulni és koncentrálni: egyszóval a bejegyzésírás meg én most nem klappoltunk tökéletesen.
Szóval, igaz ugyan, hogy csak három bejegyzést számolhatok májusban, de voltam Villásreggeli fesztiválon, esküvőn, Borfesztiválon, ballagáson, barátokkal erre-arra  és úgy egyáltalán: élveztem a napsütést, az életet. 

Könyvvásárlás tekintetében sem volt ereszd el a hajam most, az úgyis megvolt áprilisban. A három bejegyzéshez három vásárolt könyv tartozik még, mert az olyan mesés szám. Először Margaret Atwood: Penelopeia című regénye jött velem haza, hiszen továbbra is nagyon kíváncsi vagyok rá, és azt hiszem, ki is fogom gyűjteni a magyarul megjelent regényeit. Megvettem még Neal Stephenson: A D.O. D. O. felemelkedése című könyvet is, hiszen időutazás, Monty Python humor... ez csupa olyan dolog, ami pavlovi reflexeket vált ki belőlem. Az utolsó beszerzésem pedig a Minden szív kaput nyit volt, ezt most jelenleg olvasom, és eddig nagyon-nagyon tetszik. 

És hány könyvet olvastam májusban? Pontosan! Hármat. Ebben a hónapban fejeztem be Jodi Picoult új könyvét, A tizedik kört - ez még áprilisból csúszott át. Aztán jött Naomi Alderman A hatalom című igencsak ütős könyve, ami határozottan elnyerte a tetszésemet, mégha ezt bizarr dolog is leírni, mert közben azért rendesen gyomorforgató volt sok helyen. Utána pedig Skye-szigetén kalandoztam Jessica Brockmole-nak köszönhetően, és teljesen beleszerelmesedtem. Alig várom, hogy írhassak róla. 

Júniusban szeretnék most már kicsit a blogon is felpörögni meg olvasni - mert annyi tervem van! És ott van még a várólista csökkentés is, amivel eddig elég csehül állok. De én hiszem, hogy még mindig van esélyem teljesíteni a kitűzött célt. Fotóötletből is egy csomó van még a tasolyomban, amiket mindenképp meg szeretnék csinálni, szóval a júniusom remélem itt is mozgalmas lesz sok szempontból. De addig is: most kicsit örülök azért az első nyugis, itthon töltött hétvégénknek. Azt hiszem, holnap olyan úrinő leszek, hogy biz' Isten, pizsamában leszek vagy délelőtt tízig! És az ágyban fogom meginni a kávémat is. 

A többiek májusa:
Szilvamag, Nita , TheoDora,Amadea, Nikkincs 

2018. május 31., csütörtök


Naomi Alderman regényével kapcsolatban azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy az év egyik legjobban várt megjelenése volt sokunk körében. Én Emma Watson OurSharedShelf nevezetű könyvklubja révén figyeltem fel először erre a kötetre, úgyhogy a magyar megjelenésének híre eléggé felcsigázott. Mindenféle sovinisztaságtól mentesen, engem nagyon tudnak izgatni azok a fajta disztópiák, amik a nemi szerepeket helyezik a középpontba, és ezen keresztül közelítenek egy lehetséges, nem éppen barátságos jövőkép felé. Izgalmas látni a dolgok kifacsarását, felnagyítását, mert legyenek bármennyire is hihetetlenek vagy éppen groteszkek, ott hordozzák magukban az igazság morzsáit, amiktől jobb, ha mindannyian óvakodunk.
A hatalom számomra ilyen szempontból is nagyon erős olvasmány volt, ami bizony egy csepp nyugtot se hagyott nekem még akkor sem, amikor nem olvastam éppen. Hogy a magyar közönség hogyan fogadta Alderman regényét, fogalmam sincs, mert nem olvastam még szinte senkinél se utána, viszont engem nem hagyott hidegen: pofán csapott, sokkolt és nem egyszer undorodtam az egésztől. De mindezek mellett - vagy éppen ellenére - mégis zseniális könyv, hiszen nagyon igazan beszél a hatalom természetéről. Arról, hogy mit tesz azzal, akinek van és mivé válik, akinek nincs. Melyek azok az intézmények vagy szervezetek, akik szinte azonnal alkalmazkodni tudnak a megváltozott környezethez, hogy a hatalom ne csússzon ki a markukból. Kik azok, akik átalakulva, emberek elméjébe beszivárogva kötnek rá lassan, észrevétlenül csomót. És kik azok, akik könyörületet nem ismerve, mohón hörpintenek a hatalom poharából. És mit kezdenek a hatalommal aztán? Vagy pontosabban: a hatalom mit kezd majd velük?

Bizonyos gender témájú beszélgetésekben, írásokban fel szokott merülni a kérdés, hogy milyen lenne az a világ, amelyet a nők uralnának. Talán, szelídebb, barátságosabb - kevesebb háborúval, vagy éppen másfajta harcokkal. Alderman regénye azonban egy jó nagy fityiszt mutat ezeknek a feltételezéseknek: a regény szerint  ugyanis szinte mindegy, hogy éppen melyik nem a domináns, hiszen az erőszak, az uralkodás a másik felett nemtől független. Az emberi természet maga az, amelyet megrészegít a hatalom. Korunk, nemünk, rasszunk nem számít. Ha elnyomott vagy és hatalmat kapsz, bosszút állsz. Lépésenként, de elnyomó leszel végül temagad is.
Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. Hogy férfiakkal estek meg azok az esetek, mint például a szexuális kihasználtság; a fenyegetettség érzése egyedül a sötét utcán a másik nem csoportjával; hogy az író álnéven írjon, mert a neme által művelt irodalom nem komolyan vehető; hogy történelmi szerepe marginális térbe szorul és a többi, és a többi... Hogy Alderman regényében mindezt a férfiak voltak kénytelen átélni, még inkább felerősítette az ilyen dolgok igazságtalanságát és abszurditását. Hogy olyan dolgokban is ott lehet az egyenlőtlenség, amit már nem is látunk, észre sem veszünk, mert megszoktuk vagy mert ez így van.
Azonban a nem csak egy ok a megkülönböztetésre, a másságra: hiszen a csoportok legnagyobb összetartó ereje sosem a hasonlóság, hanem a többiek különbözősége. A közös ellenségkép a legnagyobb csoportszervező erő, sajnos.

Szóval, alapvetően egyetértek Alderman üzenetével, hogy nem a nemünk határoz meg minket, hanem a mohó emberi természetünk, amely mindig a hatalmat szomjazza. Hogy nem attól leszünk jobbak mert nők vagy mert férfiak vagyunk, hanem pont attól, hogy ezen felülemelkedünk. A hatalom című regény mindezt az üzenetet brutális, kegyetlen és olykor igazán gyomorforgató köntösbe csavarta. De érdemes a sorok mögé nézni, és gondolkodni rajta.

Naomi Alderman: A hatalom
The Power
Fordította: Borbély Judit Bernadett
21. Század Kiadó
383 oldal

2018. május 29., kedd

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 
Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?
Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 


Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal


2018. május 13., vasárnap

Sarah Pinborough tinédzserszereplői elég félelmetesek. És ezt most nem az egyikben-másikban meglevő gyilkos hajlamok miatt mondom, hanem úgy egyébként is. Nem biztos, hogy bármelyik szereplőjével szívesen futnék össze egy sötét erdőben - de egy emberekkel teletömött plázában sem. Pinborough olyan plasztikusan ábrázolta szereplőit, hogy szinte mindegyiktől kellő mértékben undorodtam.

Tasha villámgyorsan bekerült a kisvárosa köztudatába úgy, mint a lány, aki tizenhárom percig halott volt. Miután magához tért, nem emlékezett semmire arról az ominózus estéről. Hogy hogy került bele a jéghideg folyóba, miért volt ott, kivel találkozott mind-mind a feledés homályába vész. Tasha igyekszik mihamarabb visszakapni az emlékeit, hiszen aznap este valakitől kapott egy titokzatos sms-t. "Találkozzunk a szokott helyen." De vajon ki küldte? És vajon találkoztak? Tasha még mindig veszélyben van?
Egy biztos: barátnői nagyon furcsán viselkednek vele mióta felébredt. Talán egyedül régi barátnőjében bízhat, Beccában, akivel évekkel ezelőtt széltváltak útjaik.

A történet többféle narráción keresztül bontakozik ki előttünk, újságcikkek, sms beszélgetések, valamint jegyzőkönyvek, naplórészletek is kiveszik a részüket a történet ismertetésében, ám az igazság ennyi nézőpont mellett is ügyesen lavírozik a sorok között, hogy aztán csak a legvégén bukkanjon fel teljes valójában.
A krimi szál mellett a könyv remekül boncolgatja a tinédzserlányok társas kapcsolatait is: a régi barátságok lassú hátrahagyását, amikor a különbözőség az egyik fél részéről már olyan mértékű, hogy a többiek meglátása szerint már túlságosan is kilóg a csoportból. A hasonlóság utáni vágy a tinédzserek világában valahogy fokozottan jelen van - talán az ebben a korban kialakuló új énük, amely hirtelen tele lesz olyan vágyakkal és gondolatokkal, amely gyermeki énüktől korábban teljesen idegen volt, szóval talán ezzel az új énükkel való szembesülés és annak elfogadása fokozottan igényli a másokkal való hasonlóságot. Ilyen szempontból a könyv elején többször is eszembe jutott a Suzy és a medúzák című regény is, amely szintén a barátságok átalakulását, hátrahagyását is központi témájául választotta.
Ám Pinborough regényénél bármennyire is tudjuk vagy sejteni véljük az emögött ott rejlő pszichológiai, csoportdinamikai folyamatokat, mégis kénytelenek vagyunk szembesülni az ezzel járó kegyetlenségekkel és szívtelenségekkel. Amikor bárhogy próbálkozik, igyekszik valaki jó barátnak lenni, az mégse elég a másiknak. A jószándék és a baráti szeretet nem feltétlen elegendő ebben a világban. Valaki a soha el nem érhető, bálványként imádható embereket keresi, és van olyan is, aki a leigázható, majd kontroll alatt tartható társakkal veszi körbe magát. És mindkettő képes a kegyetlenségekre.
A hierarchiától mentes, egyenlő kapcsolat ritka ennek a regénynek a világában, és azt nem is tartják sokra. Mintha majdnem mindenki a függő viszonyok örök harcából akarna kivenni a részét, és az igazi, valódi barátságok egyszerűsége és békessége unalmas lenne számukra. A tisztaság és őszinteség itt eleve halálra ítélt.
Ezt tükrözi az egész történet is. Talán ezért is volt számomra valahol nehéz olvasni ezt a könyvet - annak ellenére, hogy gyorsan pörögtek a kezem alatt a lapok. Viszont Pinborough tinédzsereitől rémálmaim voltak.

Sarah Pinborough: 13 perc
13 Minutes
Fordította: Tomori Gábor
XXI. Század Kiadó
367 oldal

2018. április 30., hétfő

Tudtam, hogy az áprilisi beszerzéseim nagyobb számban fogják képviselni magukat, de nem gondoltam, hogy ennyire. Ahogy pakolgattam a fotózáshoz a kupacomat, akkor ugrottak be a címek, hogy ezt is megvettem, meg jah amaz is ebben a hónapban volt, szóval így jött össze a végére tíz könyv. Bár a hardcore könyvvásárlókhoz képest még így is elég szerényen ámokfutottam ebben a hónapban. 

A tavalyi április megjelenésekhez képest idén sokkal, de sokkal könyv birizgálta fel a fantáziámat, és ez tök jó volt. Idén életemben először ráadásul alkalmam volt kimenni a Könyvfesztiválra - amiről szinte az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy mégis csak fel tudunk menni a Pierce Brown közönségtalálkozóra és az utána való dedikálásra. Én tavaly olvastam a trilógiájának első részét a Várólista csökkentés keretében, és eléggé tetszett (szóval majd folytatni is fogom), illetve férjem és egyik barátnőm már évekkel ezelőtt elolvasták a teljes trilógiát és odáig voltak érte, úgyhogy nem volt nehéz társakat találni az egyórás sorban álláshoz. Pierce Brown egyébként egy halállaza, iszonyatosan vicces pasi, tényleg élvezet volt hallgatni a vele való beszélgetést. Aki kíváncsi rá és lemaradt vagy újra meghallgatná, az ITT tudja megtekinteni.

A Könyvfesztivál egyébként alapvetően szuper élményként maradt meg bennem, bár a tömegiszonyom igazán próbára tette a hangulatomat néha. A fesztiválon egyébként nem vettem semmit pár Olvashopos és PIM-es csecsebecsén kívül, ugyanis mivel úgy volt, hogy mégse tudunk feljutni, ezért én a boltunkba rendeltem elő a beszerezni kívánt könyveimet - de a csecsebecséknek is nagyon örültem, különösen a könyvkabátnak veszem hasznát a mindennapokban, mert így végre merem hurcibálni magammal a könyvtári könyveket is. 

De beszéljünk a beszerzéseimről is! Hazajött velem két Jodi Picoult könyv, ebből az egyik a friss megjelenéses A tizedik kör (ezt olvasom éppen) és a régebbi Tizenkilenc perc. Utóbbi nem igazán volt tervben eredetileg csak olvasásra szántam a könyvtárból, de az a példány kábé az olvashatatlanná összeroncsolt kategória (hullámos, szakadt és megmagyarázhatatlan foltok vannak rajta random helyeken brrr....), nem nagyon volt kedvem belőle olvasni, pedig a történetre kíváncsi vagyok régóta. Mivel Picoulttól egyébként is vannak könyveim idehaza, és eddig mindegyik könyvét szerettem, nem éreztem nagy áldozatnak ezt a megvételt sem. Gail Honeyman regényét még április első napjaiban vettem meg, mert eddig csudajókat olvastam róla mindenkinél, úgyhogy nekem is meg kell vele ismerkednem hamarost. A Veszélyes amazonok antológia csak remélni tudom, hogy szuper lesz. A témája miatt abszolút plusz pontot kap részemről. Őszintén remélem, hogy a beletett írások is tényleg minőségiek lesznek és nem csak a húzónevekre mentek rá. 
Jelenleg szinte mindenki Naomi Alderman könyvét olvassa, szóval azt hiszem elmondható, hogy ez volt az egyik legvártabb megjelenés az idei évben. Részemről is. Rejtély egyébként, hogy aztán miért is nem ezt a könyvet választottam olvasásra rögtön, de mindegy. 
Természetesen megvettem J. K. Rowling rövidke kis könyvét is, ami a Harvardon elmondott beszédét tartalmazza. Már el is olvastam az egyik délután, és csodaszép. Majd meglátjuk, hogy lesz-e egy egész posztnyi gondolatom róla, de mindenesetre mélyen érintett. 
Bár talán nem Könyvfesztiválos megjelenés, de nagyon örültem, hogy az Állatfarm is kapott egy új, keményfedeles kiadást, és mivel az ára is egészen barátságos, ezért ez olyan musthave beszerzés lett. 
Julie Buxbaum regénye talán márciusi megjelenés volt, de mindegy is. Nagyon örültem, hogy az írónőtől jelenik meg még regény magyarul, mert a Három dolgot mondj egy nagyon nagyon szerethető, kellemes stílusú YA regény. Biztos vagyok benne, hogy ez is hasonló kaliber lesz.
V. E. Schwab új sorozata és Jasper Fforde könyve pedig óriási és igencsak kellemes meglepetés volt számomra, hiszen mindkettőjüket eléggé imádom, úgyhogy instantbizalmat szavaztam nekik itt is. De a Thursday Next sorozatot miért nem folytatja valaki???? MIÉRT???? 

Olvasás terén úgy érzem nem panaszkodhatok, annak ellenére, hogy a blogra írt bejegyzések száma kicsit visszaesett április nagy részében, ugyanis jött a jó idő és a kertészkedés, ünneplések és egyéb szocializációs tevékenységek foglalták le szabadidőmet, gondolkodni meg annyira nem volt kedvem, inkább csak élveztem mindent. A sok tevés-vevés ellenére azért hat könyvet mégis csak elolvastam ebben a hónapban, és ez szerintem nem rossz szám. Befejeztem a márciusban megkezdett The Bear and the Nightingale-t, ami magyarul a Könyvfesztivál idején jelent meg A medve és a csalogány címen. Szerettem a világát, szóval a folytatásra is vevő leszek, az tuti. Végre rávettem magam, hogy elolvassam a Szólít a szörny című könyvet is, amit már sok-sok ideje tologattam magam előtt. Katartikus élmény volt számomra, belémvésődött. Nikkincs szuper posztja hatására kivettem a könyvtárból Tittel Kinga Mesélő Budapest című könyvét, és elképesztő tényleg mennyire részletes és aprólékos, és élvezhető könyvről van szó. Nem teljes olvasás volt ez most részemről, voltak részek, amiket csak átfutottam, de az biztos, hogy menni fogunk Budapestre kirándulni idén is, és az is biztos, hogy Tittel Kinga könyve velünk fog utazni, hogy kalauzunk legyen majd.
Margaret Atwooddal muszáj volt folytatnom az ismerkedést, ezúttal az Alias Grace került terítékre nálam, ami szintén emlékezetes olvasmány marad. Könyvhétre jön A vak bérgyilkos, amit eleinte könyvtárból terveztem elolvasni, de ezek után úgy érzem, hogy muszáj magaménak tudnom azt a könyvet is. Elolvastam ezen kívül Sarah Pinborough-tól a 13 percet is, amiről hamarosan majd írni fogok, illetve talán Rowling: Az élet dolgai című beszédéről is, majd meglátjuk.
A kert nagyjából készen lett, szóval várhatóan visszatér az online aktivitásom is.

A többiek és az áprilisi ámokfutás:
Amadea
ColourfulFantasy
Nikkincs
Theodora

Follow Me @photos_from_anna