Amilyen kényelmesen indult nekem a december, olyan mozgalmasra sikeredett a végére. Olvasás terén meglepő módon egész jól teljesítettem, hiszen azért a rohanások és utolsó pillanatos kapkodások mellett négy könyvet mégis csak sikerült elolvasnom. Mármint... tudom, hogy ez nem olyan nagy szám, még nekem is voltak bőven olyan hónapjaim, amikor ezt meghaladtam, de tényleg tekintve a decemberi izgalmakat és sűrű programokat és ólomfáradtságot, ez a négy elolvasott könyv tényleg egész jó szám. Befejeztem a novemberben elkezdett Hulló angyalok című regényt Chevaliertől, ami mondjuk úgy, hogy finoman szólva nem tetszett. Aztán karácsonyra hangolódásképpen - mert hogy még a karácsonyi hangulat is váratott magára nálam - elolvastam Matt Haigtől A fiú, akit Karácsonynak hívnak című gyerekregényét, ami viszont instantszerelmet hozott magával és igazi karácsonyi hangulatot. Imádtam olvasni. Kicsit komolyabb vizekre evezve elolvastam még Fredrik Backmantól az idén megjelent Egymás ellen című regényét is, ami a Björnstad sorozat második része. Ez a bejegyzés továbbra is várat magára - talán a héten megszületik, de elöljáróban annyit elmondanék, hogy sajnos csalódás volt részemről. Az év utolsó olvasmánya viszont igazán izgalmas és kedvemre való volt, ez pedig Agatha Christie egyik Poirot története: a Találkozás a halállal volt. 

Bejegyzések tekintetében elmondható, hogy most az utóbbi két napban kicsit elárasztottam velük a blogot, amiért így utólag is elnézést kérek, de a rendszerető énem egyszerűen nem hagyhatta, hogy bizonyos könyvek értékelése a jövő évre csússzon. Ami mondjuk így belegondolva abszolút hülyeség, és hát kit érdekel melyik mikor van publikálva vagy publikálva van-e egyáltalán, de tényleg, senki nem kéri számon, de nekem szabályos tikkelést okozott már maga a tudat is. Így is maradt átvinnivalóm amúgy, de legalább a - számomra - halaszthatatlan bejegyzéseket megírtam. Igazából ez az utolsó pillanatos dolog is az elfoglaltságoknak majd pedig az ünnepek utáni cukorkómának volt köszönhető, a blog és az online élet sajnos ezért szorult kicsit nagyon háttérbe az utóbbi két hétben. 

Azt hiszem, a holnapi napot például azzal fogom tölteni, hogy a maradék mézeskalács majszolása közben más blogok olvasásában is behozom ezt a két hetes lemaradásomat. 

Vásárlások terén viszont ismét csak nem szolgálhatok semmi izgalommal, igazából két könyvvel bővült a házi könyvtáram. Az egyik Christelle Dabos A tükörjáró sorozatának második része, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban, amit már kábé tavasz óta hihetetlenül elképesztően várok, és nagyon megörültem a novemberi megjelenésének, de most csak a karácsony tudott keretet szolgáltatni a megvásárlásához. Őszintén mondom, alig várom, hogy elkezdhessem - szerintem ezzel fogom nyitni az új évet. A másik könyv pedig a lenyűgözően szépséges kidolgozású The Nutcracker Barnes&Nobles -es díszkiadása. Sajnos idén nem jutott rá időm, hogy elolvashassam - pedig igazán rövidke kis könyvről van szó -, de talán januárban vagy legkésőbb jövő karácsonykor biztosan elő fog kerülni. 

A következő napokban is kicsit nagyobb aktivitás várható tőlem, de nyugi, már viszonylag normális keretek között - napi három bejegyzés tutira nem fog kikerülni például. De már írogatom piszkozatban az év végi zárásokat, összegzéseket, könyves terveket és elmaradt olvasónaplókat, plusz alig várom, hogy elkezdhessem a várólista csökkentős könyveimet. A január is mozgalmas lesz nálam sokféle szempontból, rengeteg izgalmat tartogat. De a részletekről inkább később számolok majd be nektek. 

Csodás szilvesztert mindenkinek! Én szerintem hamarosan pizsamába bújok, és nekiesek Christelle Dabos könyvének. Oké, még lehet társasjátékozok is. Hiába, bulizni tudni kell! 

Ja, és:

A többiek decembere:

Amadea

Nikkincs

Theodora

PuPilla

Nita

Lobo, az Olvasónapló házigazdája már sok-sok éve megrendezi ezt a könyvmoly körökben nagyon népszerű kihívást, a Várólista csökkentést. Ennek a lényege, hogy olyan könyvek elolvasását kell vállalni a következő évben, amelyek legalább egy éve a várólistádon csücsülnek és folyton csak tologatod magad előtt. Ez a hozzám hasonlóan hörcsögtermészetű olvasók számára kiváló ösztönzés, hogy időről időre átnézzük a polcainkat régóta olvasatlanul heverő könyvek után kutatva. Ha szeretnél csatlakozni te is ehhez a kihíváshoz, azt még a mai napon, azaz december 31-ig tudod megtenni. A kihívás részletes szabályait illetve a jelentkezési űrlapot >> ITT << tudod megtalálni. 

Én hosszú kihagyás után tavaly előtt kezdtem bele ismét ebbe a kihívásba. A 2017-es listámat kiválóan abszolváltam, de az ideiről ezt sajnos már nem tudom elmondani. A kiválasztott tizenkettőből végül csak hatot olvastam el az idén. Különösen szomorú, hogy Muriel Barbery: A sündisznő eleganciája című regénye végül nem került sorra. 

De ne is foglalkozzunk most már a 2018-as listával, hiszen eljött az idő, hogy a jövő évre készüljünk. Új év, új kezdet jeligével úgy gondoltam, hogy egy totálisan új, eddig még soha nem szerepelt könyveimmel fogok nevezni a jövő évi kihívásra. Hátha ők szerencsét hoznak vagy több kedvet. 

De nem is húzom tovább a dolgot, jöjjön a 2019-es várólista csökkentős listám:

Készültem alternatív listával is, ezúttal  kicsit bővebbel mint az elmúlt években. Az ezen a listán szereplő könyvek esetében nagyrészt vagy könyvtári példányokról vagy pedig e-könyvekről van szó - egyedül Eowyn Ivey könyve van meg sajátként fizikai valójában, szépséges angol kiadásban. 

Akkor hát lássuk, mik kerültek ide:

Én most így 2018. utolsó napján úgy ítélem meg, hogy elég szuperséges listát állítottam össze magamnak, és szerintem simán van esély a megvalósulásra, hiszen valóban olyan könyvekről van ismét csak szó, amiket tényleg, de igazán el szeretnék olvasni. Ezt a könyvtáras/e-könyves bővítést is jó ötletnek tartom, hiszen így meghagyom a lehetőséget magamnak a könyvtári kóborlásokra, anélkül, hogy ezek bűntudatot keltenének bennem. 

Ki gondolta volna, hogy a 2017.-es sikeres teljesítésem után ennyire csúfosan elbukom az idei várólista csökkentést? Nyilván, a tapasztaltabb versenyzők. Én azonban őszintén csodálkoztam ezen egész évben, hogy a szaloncukorkómából felébredő felelősségteljes énem által összeállított listához egyszerűen nem volt kedvem. Pedig egy baromi ütős könyvvel, A szolgálólány meséjével kezdtem, ami tényleg hetekre a falhoz vágott. De aztán valahogy el is hagyott a lendület a többi könyvet tekintve, és teljesen más témák felé fordultam. 

Olykor inkább bűntudatból, mint óriási kedvvel kezdtem neki a listán szereplő olvasatlan könyveknek, és ezen próbálkozások nagy többsége végül mindig kudarcba fulladt: pár oldal után félretettem őket. 

Így az év végére a kitűzött tizenkét könyvből csupán a felét, azaz hat darab regényt sikerült elolvasnom. De igazából ezt nem kudarcként könyvelem el magamban, inkább csak azt mondom, egyszerűen így alakult. 

Ami inkább szomorú, hogy sajnos ebből a hat könyvből csupán a fele volt az, ami igazán tetszett, a másik három könyv leginkább egy amolyan "elmegy" élményként maradt meg bennem. Hogy ez most az olykor feltörő kötelességtudatból való olvasásból fakadt vagy úgy egyébként sem találtunk volna egymásra már örökre titok marad. 

S hogy mi a tanulság a jövő évi várólista csökkentésemre vonatkozóan?

Fogalmam sincs. Pontosabban talán az, hogy lehet bármennyire is átgondolt meg alaposan kiválogatott, változatos listám, ha éppen úri kedvem úgy szottyan, ugyanúgy nem tud lázba hozni, mintha telepakoltam volna nehéz és depresszív könyvekkel. Szóval, talán a válogatást se veszem legközelebb már annyira komolyan, hogy napokon keresztül pakolgassam fel és le a könyveimet róla. Oké, nyilván így tettem egyébként, hogy napokon keresztül listáztam, mert a listázásért akkor is odavagyok.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Paula McLain: A párizsi feleség

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Tracy Chevalier: Hulló angyalok (alternatív listáról)

De mindenféle idei negatív tapasztalatomtól függetlenül nagyon örülök neki, hogy például végre megismerkedtem Margaret Atwooddal, akitől azóta már az Alias Grace-t is elolvastam, illetve beszereztem még A vak bérgyilkost illetve a Penelopeiát is, amik jövőre tutira ott lesznek az elolvasott könyveim listáján. Zseniális nő, de tényleg. De ott van még az újabb Poirot történet is, a Találkozás a halállal, amit szintén nagyon szerettem olvasni a karácsonyfánk közelében vagy az Egy különc srác feljegyzései is szintén emlékezetes olvasmányként maradt meg bennem. További jó hír, hogy Paula McLain könyveiről végleg letettem, így hiába csábítgatnak érdekesnek tűnő fülszöveggel vagy szép borítóval: ha ő írta, ezután tutira nem fog érdekelni. És a rászánt pénzem például mehet majd sokkal királyabb könyvekre is. 

Hamarosan jelentkezem a jövő évi listámmal is! Mert 2019-ben is indulok, ez nem is lehet kérdés.

Tracy Chevalier regénye 1901-be repíti vissza az olvasóját, Angliának egy olyan meghatározó évébe, amely után különféle társadalmi, gondolkodásbeli és egyéb változások követték gyorsan egymást. A regény Viktória királynő halálhírével kezdődik, azaz egy meghatározó korszak lezárásával, amelyből fokozatosan alakul majd ki valami nagyon más, valami nagyon új. Chevalier két család szemén keresztül mutatja be nekünk az ezekben az években zajló fontosabb változásokat, s köztük különösen erős hangsúlyt kap a szüfrazsett mozgalom is. 

Ugyan nagyon szerettem az írónő eddig általam olvasott könyveit, azonban a Hulló angyalok számomra nem hozta azt a szintet, amit eddig megszoktam Chevaliertől vagy amit elvártam volna tőle. Bár a korszak maga érdekelt volna nagyon is, de valahogy hiányzott a történetből az az átgondoltság, az a megszerkesztett precízség, amit az eddig olvasott regényeiben megtaláltam. Ahol tudatosan, ám nem tolakodóan használ szimbólumokat és ellenpontozásokat, ahol nem csupán alakjai, hanem maga a szöveg is többrétegű, elgondolkodtató. A Hulló angyalok ezzel szemben számomra egy olyan történet volt, amit már-már faék egyszerűségű lektűrnek mondanék. Nincs íve, nincs igazán kifutása a sztorinak, szereplői pedig klisések és vértelenek maradnak mindenféle komplexitás nélkül. 

Felejthető regény.

Mondom ezt annak ellenére, hogy ugyan az összetettségre való törekvést valamennyire megtaláltam a két család asszonyának alakjában, akik közül az egyik - Gertrude Waterhouse -  a már leköszönőben levő viktoriánus korszak ideálját testesíti meg, míg a másik asszony - Kitty Coleman -  a hagyományokkal szembeforduló, gondolkodásra törekvő modernnek nevezhető edwardiánus korszak képviselőjének tekinthető. A két korszak különbözősége, elkülönülése még egyéb szimbólumokban is megjelenik - például a két család sírszobránál - , de sajnos ezek a kis utalások, rejtett vagy kevésbé rejtett jelképek mégsem olyan gyakoriak, és mégsem működnek annyira jól, hogy a szövegnek valódi komplexitást adjanak. Ott vannak ugyan, de Chevalier most nem használja ki őket eredeti módon - inkább klisésen és unalmasan. És ez igazán kár érte. 

A legnagyobb problémám Kitty Coleman alakjával volt, akivel gondolom szimpatizálnom kellett volna az olvasás során, hiszen ő az, aki egyszer csak rájön, hogy nem feltétlen elég neki a családi élet nyújtotta öröm, hogy egyéniségének kibontakoztatásához többre van szüksége, mint mások szolgálata vagy éppen boldogtalan házasságában való tengődés. De valami elcsúszott. Mert Kittyről én egyáltalán nem hittem el, hogy ő valóban egy szabad szellem lenne. Vagy egy intelligens nő. Csupán egy unalmában senyvedő, jó nagy adag spleennel megáldott feleséget láttam, akinek a viselkedése egyáltalán nem tükrözi a regény szerinti intelligenciáját. Sok olyan butaságot csinál, ami egyáltalán nem viszi előre a történetet, sőt: inkább csak visszafogja. Kitty csatlakozása a szüfrazsett mozgalomhoz ugyan egy új lehetőséget hozhatott volna a sztoriba: esélyt arra, hogy karaktere kevésbé butácska fordulatot vegyen. 

Igen ám, csakhogy Chevalier a várttal ellentétben abszolút nem engedett mélyebb bepillantást a mozgalomba, nem törekedett arra sem, hogy a korabeli nők problémáit közelebb hozza. A szüfrazsettek - Kittyhez hasonlóan - inkább csak unatkozó nőkként vannak ábrázolva, akik csupán a választójog elnyerésének rendelik alá önmagukat, de ezen kívül semmiféle koncepció nem áll mögöttük vagy egyéb távlati célok nem mozgatják őket. A szüfrazsettek - Chevalier története szerint - olyan nők, akik csupán egy jelképes célért küzdenek, miközben családjukat, gyermekeiket félretaszítják az útjukból. És nem tudom, ki hogy van vele, de én eléggé kezdem unni a feministák ilyen egysíkú és démonizáló ábrázolását. Igen, ott is voltak szélsőségesek, akik robbantgattak és egyéb extrém dolgokat csináltak, vagy a regényben szereplőkhöz hasonló szerencsétlen alakok, akik harcoltak ugyan a választójogért, de nem tudták valójában hogy ez mit is jelent és miért is jó dolog, de vegyük már a fáradságot, hogy ne csak ez kerüljön bemutatásra, hanem a valóban elgondolkodtató, előremutató eszmék is. És a mozgalomban résztvevő valóban gondolkodó nők is.

Ezt a regényt leginkább úgy tudnám jellemezni, mint a könyvet, ami fogalmam sincs, hogy mit akart. A legvége talán egy kicsit javított a megítélésemen, de ahhoz mégis csak kevés volt, hogy valamennyire jó élményként maradjon meg bennem. Igazából, ha nem lettek volna jegyzeteim, amiket olvasás közben írogattam, nagy bajban lettem volna a bejegyzés megírásánál, mert szerintem már másnap túlléptem magamban a történeten. 

Kár érte. 

Tracy Chevalier: Hulló angyalok

Falling Angels

Fordította: Kiss Marianne

Geopen Kiadó

368 oldal

Nem telhet el egy december sem Agatha Christie krimi olvasása nélkül mióta sok-sok évvel ezelőtt részt vettem egy, az írónőhöz kötődő molyos kihíváson. Aztán az eltelt évek során valahogy észrevétlenül összekapcsolódott nálam az izgalmas nyomozás a kis belga (vagy esetleg más detektívje) a forró csokival és a karácsonyfa fényeivel. 

Nem teljesen befolyásmentes volt a választásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, de elolvasva a könyvet abszolút igazat kell adnom annak az ajánlásnak, amely szerint ez egy igencsak zseniálisan összerakott Agatha Christie krimi. És azt hiszem, talán ez az első általam olvasott könyve, ami nem Európában, hanem a Közel-Keleten játszódik. 

A helyszín ezúttal Jeruzsálem, ahol mindenki kedvenc kis belgája éppen a megérdemelt pihenését tölti. Azaz töltené, ha egy óvatlan pillanatban egy igencsak gyanús mondat nem csapná meg a fülét a szállodája ablakánál. „- Meg kellett volna ölnünk, érted?” Poirot bár igyekszik neki nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de mégis annyira eszébe vési ezt a hangot, hogy később bármikor felismerhesse. 

Mindeközben a szálloda vendégeinek figyelmét egy igencsak különös család, Boyntonék furcsa kompániája kelti fel, ahol a már eléggé idős Mrs. Boynton feltűnően zsarnok módjára uralkodik családja felett, és láthatóan minden egyes percét kiélvezi gyermekei lelkének megnyomorításának, akik ugyan bár gyűlölik őt, de mégis képtelenek fellázadni ellene és az ő következetes módon alkalmazott lelki terrorja ellen. Egy nap a szálloda vendégei elhatározzák, hogy kirándulást tesznek Petra csodálatos városába. A kirándulás bár igen jól indul, ám Mrs. Boyntont egyik este holtan találják, és ez felforgat mindent. Először csupán szívrohamra gyanakszanak, hiszen az idős hölgynek köztudottan szívproblémái voltak, az út megerőltető lehetett számára... ám valaki nem éri be ezzel a magyarázattal. Valami más lappanghat a háttérben. 

Így Hercule Poirot ismét színre lép, hogy újra bebizonyítsa, mire képesek a szürke kis agysejtek.  

Ahogy sok Poirot történetben, itt is fontos szerepet kap a nyomozásban a pszichológia, az emberi lélek mozgatórugóinak alaposabb vizsgálata. Jelen esetben egy zsarnoki, mérgező szülő gyermekeire, családjára és a közvetlen környezetére gyakorolt hatása áll a középpontban. Mrs. Boynton ugyanis meglehetősen imádta magához láncolni gyermekeit, és emellett a lelki terror eszközeit is gyakran alkalmazta rajtuk. És ők - ahogy ez a bántalmazó kapcsolatokban lenni szokott - képtelenek voltak kilépni ebből, egyszerűen képtelenek voltak megálljt parancsolni zsarnokuknak. Fontos könyv lehetne ez egyébként ebben a mostani áldozathibáztató légkörben, ahol a teáskanál érzelmi szintjén levő bizonyos egyének nem képesek megérteni hogyan és miért zárja rá önmagára a kalitka ajtaját a bántalmazó kapcsolatban élő áldozat, miért nem képes arra, hogy kinyissa az ajtót és elmeneküljön. Bár nyilván Agatha Christie regénye ennek csak a felszínét kapargatja, hiszen elsősorban a gyilkosság és nyomozás része van a középpontjában, a pszichológia pedig csak mint eszköz jelenik meg, mégis sok mindenre rávilágíthat, ha kicsit figyelmesebben olvasunk. 

A regény egyik nagy dilemmája a kívülállók beavatkozása bizonyos dolgokba. Vajon szükségszerű, ha felismerjük a bajt? Ha valami rosszat látunk vagy tapasztalunk mások életében, akkor mindenképp bele kell avatkoznunk? A regény egyik szereplője dr. Gerard szerint ez akár jól, de akár rosszul is elsülhet. Sok minden függ a beavatkozó egyéntől: mennyire érett, milyen élettapasztalatokkal rendelkezik stb. Viszont a beleavatkozás más dolgába még emellett is kétélű marad, hiszen a következményeket nem láthatjuk mindig előre. A fiatalok ugyanakkor nagyobb eséllyel élnek ezzel a lehetőséggel: így az ő beavatkozásaik hasznosak, ugyanakkor károsak is lehetnek. Míg a középkorúak vagy annál idősebbek pontosan emiatt inkább megriadnak a következményektől és ezért nem tesznek semmit sem. De vajon ki teszi jobban? Aki nem számol a következményekkel, de cselekszik, vagy pedig az, aki tétlenül végignézi mások szenvedését? 

Ez a tenni/nem tenni dilemma pedig aztán ki is terjeszthető magára az igazságszolgáltatásra is. A regény maga több ponton hasonlóságot mutat, sőt egy beszélgetés erejéig konkrétan meg is idézi Poirot egy korábbi ügyét, amit mi olvasók a Gyilkosság az Orient expresszen címen ismerünk. 

Sarah és dr. Gerard könyv eleji beszélgetése sok nagyon fontos gondolatot tartalmaz, köztük például egy eszmefuttatást a nemek egyenlőségéről is. Sarah ugyanis azt fejtegeti, hogy miért is kéne számítson a nemünk? Miért nem lehet mindannyiunkat emberként megítélni? Aszerint hogy jók vagy éppen rosszak vagyunk? Miért kell a nemek között különbséget tenni és különböző sztereotípiákkal teleaggatni őket? "Ne haragudjon, de én gyűlölöm ezt a nemek közti különbségtételt. 'A modern lányoknak teljesen üzleties az élethez való hozzáállásuk.' Ezeket a fajta megfogalmazásokat. Mert nem igazak! Vannak üzleties szemléletű lányok és vannak másmilyenek. A férfiak között is vannak szentimentálisak meg zavaros fejűek, és vannak világos gondolkodásúak meg logikusak is. Egész egyszerűen többféle berendezésű elme létezik. A nem csak akkor számít, amikor közvetlenül a nemiségről van szó." Christie gondolataival abszolút azonosulni tudok itt, hiszen az én általam vallott feminizmus is hasonló elveken alapszik. Kár hogy dr. Gerard ezt a témát már túl kínosnak találta, és inkább témát váltott. De alapvetően a lényeg szerintem mégis csak kimondásra került. 

Mint látható, Agatha Christie krimije ismét csak érdekes témákat érint. Vannak köztük újabbak, és vannak régebbiek is, amelyeknek újabb aspektusát villantja fel előttünk. Mindemellett persze maga a nyomozás is meglehetősen izgalmas, de ezt a kis belgától már igazán megszokhattuk. Annak aki jó Poirot  történetet keres, bátran ajánlom ezt a kötetet is. 

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Appointment with Death

Fordította: Sipos Katalin

Európa Kiadó

259 oldal

Matt Haig Karácsony apó történetéről szóló sorozatának első része két évvel ezelőtt jelent meg magyarul, és azóta rengeteg dicsérő véleménnyel lehetett találkozni vele kapcsolatban. Mindjárt itt az elején el is árulom, hogy én is kénytelen vagyok beállni a sorba, hiszen valahol az első fejezet elolvasása után szinte biztosra tudtam, hogy én ezt a történetet minden porcikámmal szeretni fogom. És ez tényleg így is lett.

A fiú, akit Karácsonynak hívnak tulajdonképpen  Karácsony apó - vagy ahogy mifelénk hívják: Mikulás - gyerekkorát meséli el, illetve azt, hogy hogyan is lett egy nagy szegénységben élő, félárva kisfiúból  az a nagypocakos, piros ruhás valaki, akit a világon minden gyermek repesve vár decemberben. Honnan jött ő? Mi volt az út, amit bejárt? Miben változtatta meg a karácsonyt?

Matt Haig csodás meséje képes az olvasóját igazi karácsonyi hangulatba hozni: nemcsak a rénszarvasok és a koboldok miatt, hanem mert olyan jól lapjai közé zárja a karácsony olyan értékeit, amiket mi felnőttek olykor talán el is felejtünk. Pedig a karácsony valóban a csodavárás időszaka. Az a nap, amikor misztikus módon bármi megtörténhet, még a szeretet is szinte kézzel foghatóvá válik. Ám ez nem azt jelenti, hogy az év többi napján ezek a dolgok ne lennének jelen az életünkben, egyszerűen ekkor valami varázslatos módon ezek az év közben minket körülölelő csodák valahogy megsokszorozódnak. És Matt Haig könyve is pontosan ilyen hangulatot áraszt magából.

Az egész világ, legalábbis a mi világunk, az embereké, tele van szörnyű dolgokkal. Mindenhol nyomorúság, mohóság, meg szomorúság, éhség, durvaság, ahová csak nézel. És van egy csomó gyerek, aki soha nem kap ajándékot, és szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán néhány kanál gombaleves jut neki vacsorára. Nincsenek játékaik, és minden este éhesen fekszenek le. Aztán vannak, akiknek még szülei sincsenek, és rettenetes felnőttek vigyáznak rájuk, mint például Karola néni. Egy ilyen világban pedig könnyen lesz rossz ember valakiből. Úgyhogy ha valaki még így is jó, az már önmagában is csoda! Ami reménnyel tölti el az embert. Márpedig a remény a legszebb dolog ezen a világon.

Ám érdekes módon ennek ellenére nem dagonyázik a cukormázban; mégsem érződik rajta az átlagos karácsonyi történetek szinte klisés szirupossága. Hiszen ezeket ellensúlyozandó a népmesék darkosabb, kegyetlenebb vonalától se riad vissza, hogy azokat belefűzze a történetbe. Szerettem ezt a sötétséget is, hiszen - ahogy az az életben is lenni szokott - így sokkal inkább értékelni tudtam a napfénnyel teli oldalát is. Még jobban tudtam csodálni így főhősünk, Nikolas széplelkűségét és a Jóba vetett hitét. Hiszen a vele történt szomorú és néha kegyetlen dolgok ellenére ő valóban a jóságot választotta - és ez a választás így sokkal, de sokkal értékesebbé vált számomra, mintha egy csupa szép és vidám életben csak úgy jelen lett volna.
Nikolas valóban egy utat járt be a regény során: megjárta a mélységeket, újra és újra csalódni volt kénytelen a körülötte levő emberekben, ám aztán ezen mindig valahogy felül tudott emelkedni, és így a karácsonyi történeteknél megszokott hepiend valóban megérdemelten toppant be végül.

– Miért, nem mindenki Finnországban él? – kérdezte Nikolas.
…
– Nem – válaszolta a fiának. – Vannak, akik Svédországban élnek. És vagy heten meg Norvégiában. De lehet, hogy azóta nyolcan is vannak. A világ óriási.

Szerintem kiváló könyv a közös olvasásokhoz: a játékos narrátor szinte felolvasásért kiált. És nem mellesleg a humora is remek, szóval a komolyabb témák átbeszélése mellett azért bőven tartogat szórakozást is felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. A mai rohanó világban pedig tényleg a közös idő a legnagyobb ajándék - és ha ezt még egy karácsonyi történettel is fokozni tudjuk, akkor tényleg átérezhetjük közösen a karácsonyi hangulatot.

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
A Boy Called Christmas
Fordította: Magyari Andrea
Kolibri Kiadó
270 oldal

Pontosan 243 évvel ezelőtt, 1775. igencsak kemény telének decemberében látta meg a napvilágot Jane Austen. Ki gondolta volna, hogy ez a Steventonban született leánygyermek egy napon világszerte ismert és szeretett írónővé válik, akinek regényeiből majd számtalan filmes feldolgozás készül, illetve rengeteg személyéhez, műveihez kapcsolódó relikviát lehet majd kapni és gyűjtögetni a legelképesztőbb formákban. Jane Austen és regényeinek alakjai visszavonhatatlanul beleivódtak a popkultúrába, neve egybeforrt a Régens kori kosztümös romantikával, férfialakjai a hosszú évek során számtalan női szívet megdobogtattak már és ez a jövőben sem hiszem, hogy nagyon változna. 

De mit tudunk Jane Austenről? Milyen élete volt? 

Miért érdemes megismerkedni a műveivel?

Ebben a bejegyzésben például ilyen kérdésekre próbálok válaszolni.

1775. tele különösen kegyetlen volt, hosszú évek óta nem tapasztaltak ennyire hideget Angliában. Ám a mínuszok ellenére azért akadtak enyhébb napok is. Azon a napon, amikor Mrs. Austen fájásai megkezdődtek, azt írta a naplójába: "Köd, napsütés, szép nap." 

Ebben az időben a nők igencsak nagy része otthon szült, mindenféle szakértő segítség nélkül: se bába, se orvos nem nagyon vett részt az ilyen eseményeken. A steventoni parókia több mérföldre volt a legközelebbi falutól, Basingstoke-tól, így nagy valószínűséggel Austenék nem igazán bajlódtak azzal, hogy a vajúdás alatt orvost kerítsenek. 

A vajúdás és maga a szülés is nagy valószínűséggel Mrs. Austen hálószobájában ment végbe, és nőrokonai segíthettek neki a kislány világrajövetelében. Bizonyos források szerint maga a szülés valószínűleg nem az ágyban zajlott ebben az időszakban, hiszen az ágyneműket valamint a - z igencsak drága - matracokat nem igazán tudták volna megvédeni a szennyeződésektől. 

Az alábbi képen egy 19. századi szülési pozíció látható. Láthatóan a férj is részt vett a szülés procedúrájában: ő az, aki hátulról tartotta a kismamát ebben a félig ülő, félig fekvő pozícióban, miközben a bába és másik két női társa segített a szülésben.

Hogy Mrs. Austennek végül hány órába telt mire életet adott lányának, nem született feljegyzés. Jane születése -  akinek érkezését egyébként novemberre várták -  valószínűleg gyors volt és eseménymentes. George Austen tiszteletes december 17-én keresztelte meg újszülött gyermekét otthonában, ahogy azt Jane testvéreivel is tette. Majd rövid üzenetben tájékoztatta rokonait és barátait arról, hogy családuk immár új taggal bővült. Nyilvánosan ekkor nevezték egyedül Jenny-nek - vajon szűk családi körben rajta maradt később is ez a becenév? [1]

Tény, hogy Jane Austen életéről nem sok mindent tudunk, bármennyi és bármennyire alapos életrajzot is olvasunk, alakja a homályba vész, és személyiségére, életének eseményeire, hátterére leginkább csak feltételezések és találgatások alapján következtethetünk. Jane élete során közel 3000 levelet írt, ám ebből csupán alig száz valahány maradt fent az utókor számára - az írónő utolsó kívánsága ugyanis az volt, hogy semmisítsék meg az általa írt leveleket, és testvére - valamint egyben legjobb barátnője -  Cassandra túlságosan is alapos munkát végzett. 

Amit biztosan tudunk, hogy édesapja tiszteletes volt és ugyan meglehetősen tisztességes fizetést kapott, a gyermekeinek nagy száma igencsak megterhelte a családi kasszát, így nagyon szerényen éltek. 

1783-ban Cassandrával együtt Oxfordba mentek tanulni egy nőrokonukhoz, Mrs. Anne Crowley-hoz, aki aztán Southamptonba való költözése után is vitte magával a lányokat. Ám tífuszjárvány tört ki, emiatt végül hazaküldték őket, és Jane majdnem belehalt a betegségbe. Ezután egy ideig otthon tanultak, majd 1785-ben újra beíratták őket egy iskolába, a readingi Abbey kollégiumba. Itt valószínűleg franciát, kézimunkát, táncot, zenét és talán drámát is tanultak. A lányoknak azonban 1786. decemberében végül haza kellett térniük, mert a tandíj túlságosan is magas volt az Austen család számára, így tanulmányaikat kénytelenek voltak ismét otthon folytatni.

Jane már tizenegy éves korától - de még az is lehet, hogy hamarabb - szívesen szórakoztatta családját saját írásaival és verseivel. Mindössze tizennégy éves volt, amikor megírta a Szerelem és barátság című kisregényét, amellyel a szentimentalista regényeket figurázta ki. A rákövetkező évben megírta az Anglia története című művét, melyhez Cassandra készített illusztrációkat. Ezzel a könyvével pedig az igencsak népszerű történelemtudományi írásokat parodizálta. 

Austen ezután megírta a Lady Susant, majd belekezdett első regényébe az Elinor és Marianne -ba. Cassandra úgy emlékszik, hogy ezt még 1796 előtt kezdte felolvasni a családnak, és levélregény formában íródott. Sajnos, az eredeti kézirata ennek a változatnak nem maradt fenn, így nem tudjuk, hogy az első változatból mennyi dolog került át a végleges változatba, amely végül névtelenül jelent meg 1811-ben Értelem és érzelem címen. 

1796-ban belekezdett második regényébe, az Első benyomásokba (később Büszkeség és balítélet), amelynek végleges változatával 1797-ben készült el. Mint ahogy korábbi munkáit, ezt is felolvasta családjának, és osztatlan sikert aratott vele. 1797. novemberében édesapja megpróbálta kiadatni lánya egyik írását, de sajnos nem járt sikerrel - hogy erről a próbálkozásról Jane tudott-e vagy sem, sajnos nem tudjuk. 

1798-ban, miután befejezte az Elinor és Marianne utolsó átírását, belekezdett harmadik regényébe, amely a Susan címet viselte - mi A klastrom titka néven ismerjük - , amely az akkoriban nagyon divatos gótikus történeteket parodizálta ki. A megírása körülbelül egy évig tartott. 1803-ban testvére Henry, elküldte a Susan kéziratát Benjamin Crosby kiadójának, aki £10 fizetett a kiadásért. Crosby megígérte, hogy hamarosan kiadja, ám a reklámozáson kívül végül mégsem került kiadásra. A kiadatlan kézirat Crosby tulajdonában maradt egészen addig, amíg Jane 1816-ben vissza nem vásárolta tőle.

1800-ban George Austen váratlanul bejelentette, hogy nyugdíjazták állásából és Bathba költöznek családostul. Jane éppen a Susan című regényét tökéletesítgette, majd egy új regényötlet is elkezdett fogalmazódni a fejében - amiből később nem lett semmi - , amely a The Watsons címet viselte. A regény befejezetlenségében minden bizonnyal édesapja halála játszott közre. A bathi költözés után soha nem tért vissza az ezt megelőző évek produktivitása.  Claire Tomalin életrajz írója szerint ez Jane depressziójára utalhat, de ezzel nem minden Austen kutató ért egyet. Tomalin elmélete eléggé népszerű, miszerint Jane boldogtalan volt Bathban, ugyanakkor az is lehetséges, hogy csupán annyira fellendült a szociális élete, hogy nem nagyon maradt ideje az írásra. Ezt pontosan már nem fogjuk megtudni.

1806-ban végül a család - családfő nélkül már -  elköltözött Bathból Southamptonba, ahol Frank Austennel és annak új feleségével éltek együtt. 1809-ben Jane bátyja, Edward egy sokkal kényelmesebb házat ajánlott fel édesanyjának és lánytestvéreinek Chawtonban. Bath után egy sokkal csendesebb élet következett. Chawtonban töltött évei során négy regényének a kiadását is megélte, amelyeket nagyon jól fogadott az akkori közönség. Jane 140£ bevételt szerzett az Értelem és érzelem eladásaiból, ami elhozta számára az anyagi függetlenséget. A sikere után megjelent regényeinek borítóján a szerző neve helyett az állt, hogy "Az Értelem és érzelem szerzőjétől". Jane Austen neve soha nem került rá az életében kiadott regényeinek borítójára. A Büszkeség és balítélet 1813. januárjában jelent meg nyomtatásban, és a kiadási jogaiért Jane £110 kapott Egertontól. Elképesztő sikere lett mind a kritikusok, mind az olvasók körében - még hozzá annyira, ha jutalékot kapott volna az eladásokból, akkor akár £475 is hazavihetett volna, vagyis kétszeresét apja évi keresetének. Még ugyanabban az évben megjelent a regény második kiadása is. 1814. májusában Egerton A Mansfield kastélyt is megjelentette, ami ugyan a kritikusok tetszését kevésbé nyerte el, de ez nem tántorította el olvasóit. Hat hónap alatt elkapkodták az összes példányt, és Jane ezen a regényén jóval többet keresett, mint bármelyiken.

1815. -ben Jane kiadót váltott, méghozzá a sokkal népszerűbb John Murray-hez pártolt át, aki 1815. decemberében megjelentette Austen  negyedik regényét, az Emmát, valamint 1816. februárjában A Mansfield kastély második kiadását. Amíg Murray a kiadásra készítette fel az Emma kéziratát, Jane egy új írásba kezdett, ami a The Elliots címet viselte - mi ma Meggyőző érvekként ismerjük, valamint Henry Austen ezalatt az idő alatt visszavásárolta Crosbytól a Susan című regény kiadásának jogait. Ám ezeknek kiadását már nem élhette meg, ugyanis betegsége, az akkoriban ismeretlen Addison-kór egyre inkább elhatalmasodott rajta, majd 1817. nyarán elhunyt. [2.]

Jane Austen - TOP 6 avagy én és Miss Austen

Jane Austen regényeit kamaszkoromban kezdtem felfedezni, és az évek múlásával nemcsak hogy egyre jobban értékelem regényeit, hanem más-más rétegeket is meglátok bennük, amik előtte nem annyira tűntek fel. Kezdetben csupán könnyed romantikus regényeket láttam bennük, amik olyan szívdobogtatóan képesek megidézni a régimódi romantikát. Aztán egyre többször kezdtem meglátni a humort az írásaiban, majd a társadalomkritikai vonal is egyre inkább előtérbe került nálam, mint olvasónál. Gondoljunk csak Mrs. Bennet első pillantásra idegesítőnek tűnő alakjára, akinek a karakterében számos komikus elemet is felfedezhetünk. Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk Benneték helyzetébe, hamar rájöhetünk, hogy Mrs. Bennet férjvadászatának sikerén valóban a család, a lányai megélhetése múlott. A férjfogás nem csak romantikus ábránd az austeni világban: a nő biztos hátterét jelenti hátralevő éveiben. A vénlányok ugyanis édesapjuk halála után a férfirokonok kényének, kedvének vannak kiszolgáltatva. Nem örökölhettek, nem rendelkezhettek saját vagyonnal. Ha jóindulatú rokon gyámsága alá került, akkor persze nem volt aggódni való, de ugyan ki garantálhatta ezt a sorsot és meddig? 

Szeretem Austen regényeinek rétegeit, amiket nem feltétlenül kell lefejtenünk ahhoz, hogy élvezhető írásokat olvashassunk. A könnyed kikapcsolódást kereső olvasó ugyanúgy megtalálja számításait az írásaiban, mint az, aki a komolyabb tartalmakat is szereti az olvasmányaiban. Persze, utóbbi esetben érteni kell az iróniát és nem árt kicsit a sorok mögé is nézni. 

Szeretem a regényeiben azt is, ahogy felépíti a karaktereket. Hogy olvasás után is gondolkodhatok egy-egy szereplő tettén vagy rá szabott sorsán; hogy a regény többféleképpen is engedi megítélni alakjait, nem skatulyázza be őket, és akár egy újraolvasáskor is újraértelmezhetem bármelyiket magamban. 

A saját személyes Austen toplistám pont ezért eléggé változó egyébként, egy-egy regényének újraolvasása képes változtatni a sorrenden, szóval ez tényleg nem egy kőbe vésett lista részemről - a könyvek címein levő linkek az általam írt bejegyzésekhez vezetnek.  A Lady Susant nem olvastam egyedül a megjelent regényei közül, de most már ő is egyszer csak sorra fog kerülni hamarosan.

#1. Értelem és érzelem - igazából nagyon szoros versenyben áll a Büszkeség és balítélettel, de mivel ezt olvastam legutoljára, ezért most perpillanat ő a legkedvesebb Austen regényem. A regény egyfajta vitairat, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon melyik hozzáállás a helyesebb, illetve a kifizetődőbb? Marianne szenvedélyessége vagy Elinor hűvössége?

#2. Büszkeség és balítélet -  Lizzy Bennet és Mr. Darcy történetét olvastam eddig talán a legtöbbször, és igazából ez volt az a könyv, ami legelőször megdobogtatta a szívemet, és elérte, hogy szakítsak akkori fikítv szerelmemmel, Anyeginnel, hogy ezután Mr. Darcy után epekedjek. 

#3. A Mansfield kastély - igen, tudom, hogy ez most sok Austen olvasónak lehet meglepő, hiszen manapság talán ez a legnépszerűtlenebb regénye mindközül. Pedig szerintem zseniális paródiája a romantikus regényeknek. Azt hiszem ez volt az az Austen könyv, amin a legtöbbet nevettem. 

#4. Meggyőző érvek - Austen kései regényén érződik valami meghatározhatatlan sötétebb, komorabb tónus. Mindezek ellenére mégis pozitív kicsengésű marad. Ebben a regényében igencsak nyíltan és kritikusan szemléli a kor embereinek családi életét valamint házasulási szokásait.

#5. Emma - kicsit túlírtnak éreztem anno, ezért is került a lista aljára. Az első fele nem igazán tetszett, de amint megjelent a színen Mrs. Elton, aki kicsit megkavarta az állóvizet, utána már egy igazán vicces és szórakoztató történet kerekedett ki belőle. 

#6. A klastrom titka - igazából vicces könyv, és imádom a folyton kiszólogató narrátorát is. Viszont biztos vagyok benne, hogy az Austen által elrejtett utalásoknak a felét se értem, és így egy csomó poén se esik le. Kicsit olyan érzés, mint egy belsős viccet hallani úgy, hogy nem vagy benne a körben. De ettől függetlenül ezt is zseniális regénynek tartom, csak ha már sorrendet kell állítanom Austen regényeit tekintve, akkor mégis csak ő kerülne az utolsó helyre. 

Mivel Jane Austen és regényeinek alakjai széles körben ismertek és kedveltek, ezért ha van olyan barátunk, családtagunk, aki odáig meg vissza van a műveiért - vagy a filmes feldolgozásaiért - , akkor szinte biztos vagyok benne, hogy sikerülhet igazán eredeti ajándékkal meglepni őt. Meg persze magunkat is, ha mi is ezt a tábort erősítjük. A teljesség igénye nélkül, pár mostanában talált vagy régóta áhított - esetleg általam birtokolt dolgot - gyűjtöttem most össze. Elsősorban persze külföldi cuccokról lenne szó, mert sajnos valamiért idehaza még mindig nem járunk olyan cipőben, hogy az irodalmi fandom dolgok beszerezhetőek legyenek. Talán egyszer.

A Bookdepository-n például számos különleges vagy éppen gyűjtői kiadványból válogathatunk. Regényei rengetegfajta borítóval jelentek meg, így tényleg mindenki megtalálhatja a saját ízlésének és pénztárcájának megfelelő Austen regény angol kiadását, sőt akár omnibusz kiadást is könnyedén beszerezhetünk elképesztő kidolgozással és nyálcsorgató borítóval. 

De ha az illető nem olvas angolul, akkor ezt régebbi magyar kiadásokkal is megtehetjük. Magamból kiindulva én legalábbis nem esnék kétségbe, (sőt) ha egy általam szeretett regénynek egy patinásabb kiadását is birtokolnám. Nekem például az Austen regények 1978-as kiadása is a polcomon van, amik a védőborító alatt gyönyörű vászonkötéssel rendelkeznek és egy-egy sziluett ékesíti a borítójukat. (lásd a fentebb levő, általam készített fényképen)

A Büszkeség és balítéletnek számos átirata is született, idehaza talán a Büszkeség és balítélet meg a zombik keltette a legnagyobb visszhangot. De a Bookdepository-n vagy az Amazonon még számos más átirat is elérhető: egy rajongót pedig biztosan érdekelhet kedvenc történetének újragondolása. Különösen, ha az például olyan magas cukiságfaktorral történik, mint a tengerimalacok. Egyik Austen fan barátnőm például egészen odáig volt, mikor ezzel leptem meg őt egyik karácsonykor. 

Ha az illető sütni is szeret, akkor egy Jane Austen inspirálta tésztavágó szintén egy szuper ajándék lehet. Kár, hogy idehaza nem igazán látni ilyesmit, én az etsy-n találtam rá a megfelelőre, de gondolom, ebayen is megtalálható. Az Etsy oldalán maradva számos csodaszépséges ékszert, sálat és egyéb kiegészítőt is találhatunk, a variációk száma tényleg végtelen. Néhányat bizonyára egy hazai ügyes kézművessel is el tudunk készíttetni, talán még árban sem lenne annyira vészes. Hazai kézművesek ügyében érdemes a Meska.hu oldalán keresgélni, sokan vállalnak egyéni megrendeléseket is. 

Külföldön még Jane Austen tematikájú teacsomagokat is találhatunk, de szerintem ezt a dolgot még magunk is meg tudjuk oldani egy kis leleményességgel, ha veszünk teaszaküzletben jó minőségű szálas teát, és hozzá megalkotjuk a saját Jane Austen fantázianevünket, majd ebből elkészítjük a tea csomagolását. Ha mégis a filteres teánál maradnánk, akkor is lehet ötletesen csomagolni, és a filteren lógó vacakság helyett idézeteket érdemes ragasztani egy-egy Jane Austen könyvből. Egyik barátnőmnek ilyet csináltam egyszer karácsonyra, ennek is nagy sikere volt.

Ha szereted a nyomozós történeteket, odáig meg vissza vagy a viktoriánus milliőért, szereted a nem mindennapi hősnőket, akkor Y. S. Lee sorozata pont neked való, ha egy könnyed kis kikapcsolódást keresel. Hiszen igazából minden megvan benne, ami garantálja a szórakoztató olvasást, sőt: már itt az első részben olyan témákat is behoz a történetbe, amikkel szerintem mégis csak kiemelkedik műfajából.

Főhősnőnknek, Mary Quinn-nek nem mindennapi sors adatott. Mivel korán árvaságra jutott, kénytelen volt a tolvajláshoz és csaláshoz folyamodni, hogy életben tudjon maradni az utca kegyetlen világában - ám a viktoriánus korban kegyetlenül megbüntették a tolvajokat, ha egyszer elkapták. Mindössze tizenkét éves, amikor bitófa általi halálra ítélik.
Ám mielőtt véget érne az a történet, ami éppen csak elkezdődött, egy börtönőrnek öltözött hölgy menekíti ki a rettegő kislányt, hogy aztán egy bizonyos Miss Scrimshaw lányiskolájába vigye, ahol nem csupán biztonságban lesz, hanem tanulhat, és több lehetőséget is felkínál számára, mint amit az utca valaha képes volt. Öt évvel később a lányiskola egyik tanáraként látjuk viszont Mary-t, aki bár megvan elégedve helyzetével, mégis valahogy többre vágyik. Az intézet vezetői is szerencsére hasonlóképpen látják a dolgot: egy lány, akit az utca nevelt, jártas a közelharcban és a tolvajlásban, ám az évek során megfelelő műveltséget szerzett és előkelő társaságban is képes már elvegyülni... Ennél nem is létezik jobb kémalapanyag.
Így beavatják hát Mary-t a nagy titokba, vagyis beszélnek neki az intézet árnyékában működő szupertitkos ügynökségről, amelyben női kémeket alkalmaznak és küldenek ki mindenféle megbízásokhoz. Mary nem sokat mérlegel, akar-e csatlakozni ehhez az elit csapathoz. Megkezdődik hát a kiképzése, és hamarosan a Thorold családnál találja magát kiküldetésen, ahol Mr. Thorold gyanúsan sötét ügyletei után kell nyomoznia az úr lányának társalkodónőjeként.


Az ügynökség sikerének titka - az intézet vezetői szerint - abban keresendő, hogy akkoriban a nőket kissé butácskának, elvarázsoltnak és gyengének tekintették, így egy női kém létezésének még a feltételezése is a lehetetlennel volt egyenlő. A nők így sokkal hatékonyabban tudták kihallgatni a titkos beszélgetéseket, észrevétlenül kutatni a rejtett iratok között - senki sem gyanakodott rájuk. A nők korabeli helyzete meglehetősen központi téma amúgy a regényben, és ennek kihasználása oly' módon mint ahogy az előbb említettem például, zseniális húzás Y. S. Lee részéről.
Az írónő emellett még a bevándorlás témájával is foglalkozik regényében - igaz, kevésbé központi témaként, inkább marginálisan van jelen, de akkor is szuper dolog, hogy ilyet bevállalt. Leginkább a távol-keleti munkások helyzetéről mesél, amivel valljuk be őszintén, egészen ritkán lehet találkozni. Ahogy olyan főhősnővel is, aki nem az átlagos europid külsővel rendelkezik, hanem némi távol-keleti vonásokat is hordoz. Az ilyesfajta hősök pedig megdöbbentően alul vannak reprezentálva az európai, amerikai irodalomban - pedig ha jobban megnézzük, az arányokat tekintve igencsak tisztességesen képviseltetik magukat mind a két kontinensen akár a negrideket, akár a mongoloidokat értve ide. Mary személyisége így tovább árnyalódik, mélyebb háttértörténetet kap, nagyobb kontextusba helyeződik mint amire a műfaj alapján számítani lehetne. És ez szerintem szuper dolog.

„Do I look the type to ruin my life by falling in love and getting married?”
„Well, if that's your attitude, you'll certainly end up a lonely, embittered old man.”
„Oh, I'll marry eventually,” he said calmly. „But when I do, it'll be for the right reasons.”
„Which are?”
Ha waved his hand vaguely. „Money. Business contacts. Political connections.”
„And in return, your wife would get…?”
His expression suggested that it was an odd question. „A husband, of course.”
„That's it?”
„What else do women want? Flowers? Jewels? Sonnet sequences? Children?” He shrugged. „I can manage all that.”

Mindezek mellett pedig a humor sem hiányzik a lapokról, erről pedig leginkább Mary és James csipkelődős párbeszédei gondoskodnak. Imádtam minden egyes közös jelenetüket, James látszólagos nem törődöm bunkóságát és Mary frappáns replikáit. Az a bizonyos romantikus szikra nyilván ott van egyébként kettőjük között, ez már az első jelenetek után érződik, de szerencsére Y. S. Lee azért nem vált közben műfajt a történet előrehaladtával: továbbra is a nyomozás van középpontban, Mary és James jelenetei pedig csak színesítik a történet izgalmait.

Szóval aki Y. S. Lee regényét választja kikapcsolódásul, az egy tök jó alapötlettel dolgozó, izgalmas, humoros, viktoriánus környezetben játszódó regényt fog olvasni. És az ilyesmit meg ki ne szeretné?

Y. S. Lee: A Spy in the House (The Agency 1.)
Walker Books
340 oldal

Mi sem jelzi jobban, hogy megállíthatatlanul itt van nálunk a karácsonyi szezon - a szupermarketekben október közepe óta hallható Last Christmas című zene mellett - , hogy vasárnap esténként már előkerülnek az enyhén giccses karácsonyi filmek, valamint az otthonunk is egyre ünnepibb és ünnepibb külsőt kap hétről hétre. Nem tudom, ki hogy van vele, de én az ünnepre való hangolódást a díszítés és egyéb hangulati elemek mellett szeretem behozni az olvasmányaimba is. Ennek apropójából gondoltam azt, hogy egy rövid bejegyzést szentelek a hangolódásban segítő könyveknek, hátha más is direktbe keresi ilyenkor az ilyesfajta történeteket. A listámban található könyveket már mind olvastam az évek során - valamit csak egyszer, de vannak olyanok is, amiket többször is elővettem azóta. Szerintem mind szuper történetek, és nekem mindig segítettek a hangolódásban is - úgyhogy bátran ajánlom bármelyiket.

Fekete István: Régi karácsony

És ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró örömei, távoli nevetés a szívemben, és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben, csendesen szólnak az idő árnyékai mögött, mégis őket hallom, és nem a fájdalom ordítását, a dicsőség nyers kiáltását, vagy a szerelem bódult és rekedt suttogását.
Őket hallom, akiket szerettem, és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik – néha – tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény… és egyedül se tettek soha semmit, amit ország-világ előtt is meg ne tehettek volna.
Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben; néha vidáman, néha szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben.

Fekete István novelláskötete a régi korok falusi karácsonyaihoz repíti vissza olvasóját. Az ünnep itt a maga egyszerűségében és örömében létezik az otthon melegében és védelmében a téli terméeszet ridegsége és kegyetlensége közepette. Aki ezt a könyvet választja hangolódásként, egy gyönyörűen megírt, régimódi karácsonyi történetekkel gazdagított kötetet kap, ami segít megidézni egy mára szinte letűnt világ karácsonyait.


 

J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve

– Boldog karácsonyt – szólt ásítva Ron.
Harry gyorsan kikászálódott az ágyból, és belebújt a köntösébe.
– Neked is boldog karácsonyt – felelte. – Nézd! Ajándékokat kaptam!
– Miért, mire számítottál, kiütésekre? – kuncogott Ron, és rápislogott saját, Harryénél jóval nagyobb ajándékkupacára.

Fel a kezeket, aki karácsonykor lépett be először a Roxfort bejáratán! Még ma is emlékszem arra a napra, amikor családilag az egész karácsonyt végigharrypottereztük, egymás kezébe adogatva a soron következő köteteket, és a karácsonyi vacsorák mellett pedig alaposan kiveséztük a kérdéses részeket. Nekem a Harry Potter első négy része azóta a karácsonyhoz kötődik, szinte elválaszthatatlanul. Ám a személyes emlékeim mellett kár tagadni azt a tényt is, hogy hangulatában a roxforti karácsonyok leírásai semmihez sem foghatóak. A nagyteremben folyó lakoma, az ünnepi díszítések, illetve a tanárok és diákok együtt ünneplése garantáltan meghozza a leggrincsebb embernél is a karácsonyi hangulatot.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna – ilyen a karácsonyi ünnep is! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep – eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni – a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek útitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig! Isten áldása legyen szent ünnepén!

Ha karácsonyi történetről van szó, Dickens műve megkerülhetetlen, ami 1843-as megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend szerte a világon. Az önző, örökké morgolódó, a karácsonyt mélyen megvető Scrooge úr átváltozásáról szól ez a történet, amit Dickens máig elevennek ható stílusa tesz még élvezetesebbé. Számtalan feldolgozása is készült, én azonban azt mondom, hogy az eredeti könyvnél tényleg nincs jobb karácsonyra hangoló.

Agatha Christie: A karácsonyi puding

– A valódi, régimódi karácsonyi ünnepségek kihalófélben vannak. Manapság az emberek szállodában töltik. De az angol karácsony, ahol az egész család összegyűlik, ott vannak a gyerekek, az apróbb ajándékokat rejtő harisnyák, a karácsonyfa, a pulyka, a szilvapuding, a pukkantó bonbon. Az ablak alatt hóember…
Poirot a pontosság kedvéért közbeszólt.
– A hóember építéséhez hóra van szükség – jegyezte meg szigorúan. – És rendelésre még az angol karácsony kedvéért sem esik a hó.

 Amondó vagyok, hogy nincs is jobb egy, a kis szürke agysejteket megmozgató nyomozásnál a karácsonyfa fényeinél sütiket majszolva, pizsamában hencseregve. Agatha Christie regényei nekem már valamiért alapból karácsonyosak, de A karácsonyi puding című, hat rövid történetet tartalmazó kötete mindenképp ideillik. Már a címadó történet miatt is, ami a régi korok angol karácsonyait idézi meg előttünk némi izgalommal és nyomozással megspékelve. Aki a szirupos történetek helyett inkább nyomozna, annak bátran ajánlom ezt az Agatha Christie kötetet.

Erich Kastner: A repülő osztály

A kivilágított kirakatokat fenyőgallyak és üvegdíszek ékesítették. A felnőttek csomagokkal megrakodva egyik boltból a másikba siettek, és roppant titokzatos arcot vágtak. A levegőnek mézeskalácsszaga volt, mintha az utcák azzal lennének kikövezve.

Erich Kastner ifjúsági regénye a bentlakásos iskolák semmihez sem fogható karácsonyi hangulatát adja át lapjain. Humoros és megható részek váltakoznak egymással, miközben véresen komoly hócsaták folynak a gimnazisták között.  A visszatekintve idillinek tűnő iskolás éveket hozza vissza számunkra, miközben észrevétlenül belopja magát hozzánk az ünnepi hangulat.

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, és itt van újra az ünnep – mindig ugyanúgy, és mégis mindig másképp.

Karácsonyi történet nemcsak Tolkien rajongóknak. Eredetileg ez sem könyvnek készült, hanem utólag lett azzá. Az író ugyanis gyermekeinek karácsonykor az ajándékok mellett rendszeresen írt leveleket Karácsony apó nevében. Az évek során megismertette velük az Északi sark világát, ahol Karácsony apó és segítője, Jegesmedve él különféle manókkal és törpékkel körülvéve. A kötetté összeállított levelek segítségével most már mi is megismerhetjük Tolkien karácsonyi világát. Mivel eredetileg nem kiadásra szánta őket az író, nyilván nem annyira egységes a történetek összessége, de így is maximálisan élvezhető.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem 

… lehetséges, hogy a nap azért telt olyan jól, mert a karácsony mégiscsak karácsony. Nem vagyok szentimentális – na, jól van, szentimentális vagyok bizonyos dolgokban, de nem a karácsonnyal kapcsolatban –, de ha egy ünnepet évről évre fontosnak tekintenek, akkor az valamiféle nyomatékot kap. A fontosság gondolata egész messzire viszi az embert.

Marisa de los Santos történetét sok-sok évvel ezelőtt olvastam, ráadásul nem is karácsony környékén, hanem nyáron, de mégis igazi téli történetként maradt meg bennem. Könnyed regény bűbájos stílusban megírva. Egy modernkori tündérmeséhez tudnám amúgy hasonlítani, ahol tényleg szembejöhetnek velünk a csodák. Romantikus történet? Talán igen, talán nem. Egymásra találásokról szól - olyan emberek találkozásairól, akikről aztán kiderül, mennyire nagy szükségük is volt egymásra. Valamint arról, hogy a csodák igenis léteznek, és körbevesznek minket.

 

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

Márpedig annak útja-módja, hogy egy képtelen dolgot elképzelhetővé tegyünk, nem logikán meg okoskodáson keresztül vezet. Dehogy. Csakis azáltal képzelhető el, hogy hiszünk benne. A hit maga a módszer. Ha az ember hisz magában, és szorult belé némi varázserő, akkor képes megállítani az időt, kiszélesíteni egy kéménylyukat, de még a világot is körülutazni egyetlen éjszaka alatt.

Az idei karácsonyra hangolódó olvasmányomnak Matt Haig sorozatát választottam. Az első része A fiú, akit Karácsonynak hívnak tulajdonképpen Karácsony apó gyermekkoráról szól. Humoros, kedves történet, amit akár családilag is olvashatunk közösen ráhangolódásként. Minden benne van szerintem, ami egy gyereknek a karácsonyt jelenti: varázslat, csodák, az ezekben való meginghatatlan hit és a rengeteg szeretet.

*** És nektek mik a kedvenc karácsonyi történeteitek? ***

Naomi Wolf könyvére ismét csak Emma Watson könyvklubja az OurSharedShelf okán figyeltem fel, és meglepődve tapasztaltam, hogy létezik magyar kiadása. Az Artemisz Könyvek - melynek keretében napvilágot látott magyarul ez a könyv is -  nem kisebb dolgot tűzött anno zászlajára, mint hogy elterjessze a közgondolkodásban a társadalmi nemi szerepek kritikai vizsgálatát, és olyan könyveket adtak ki, amelyek megkérdőjelezték a kultúrális beidegződéseket. Külön érdekesség számomra, hogy ebben a sorozatban jelent meg Virginia Woolftól az Egy jó házból való angol úrilány című írása is. 

A szépség kultusza eredetileg 1990-ben jelent meg, és ahogy a címből is sejthető, alapvetően a szépségről, mint társadalmi jelenségről szól, illetve hogy a szépség kultusza miképpen határozza meg mindennapjainkat, okoz bennünk szorongást - bizonyos esetekben akár olyan mértékűt is, amely tragikusan végződik. Naomi Wolf alaptézise, hogy a szépség tulajdonképpen egy modenkori rabszolgaság, amely az élet minden területét áthatja, ezalól kivonni magunkat teljes képtelenség. A szerző ugyanakkor már a bevezetőjében igyekszik azt tisztázni, hogy ő nem szépségellenes. Fontosnak tartja, hogy egy nő élhessen az öröm, a szépítkezés, saját szépsége és szexualitása adta lehetőségekkel - ő amellett igyekszik inkább érvelni könyvében, hogy a nők megválaszthassák mit kívánnak tenni az arcukkal és a testükkel, anélkül hogy azt a társadalom büntetné vagy elítélné. Mert a külsőnknek önmagunkat kéne tükröznie, saját magunk reflexiója kéne legyen és nem pedig egy elvárt sablonba beletuszkolt valaminek. Mert így az egész csak szorongást okoz, és sosem fogjuk igazán jól érezni magunkat a bőrünkben.

Naomi Wolf nem a rúzs használata ellen emeli fel tehát szavát. Hanem például az olyan dolgok miatt, hogy a szépségipar, a szépség reklámozói micsoda elképesztő nyomást gyakorolnak a tömegkultúrára, amely így csak az ennek megfelelő képekkel és alakokkal hajlandó magát népszerűsíteni, amivel gyakorlatilag a tehetséget cenzúrázza. Gondoljunk például a filmiparra: hány színésznőt kényszerítettek/kényszerítenek fogyókúrázásra (például Jennifer Anistont is a Jóbarátok előtt), hogy a képernyőn "megfelelően" mutasson. És hány színésznő van, aki csupán az alakja miatt nem kapta meg a hőn áhított szerepet, noha a tehetsége megvolt hozzá.. És ez még csupán a jéghegy csúcsának legteteje.

A szerző leginkább tehát azt nehezményezi, hogy  a nőkhöz a társadalmi hierarchiában kulturálisan, felülről meghatározott fizikai normák alapján rendelnek értéket. Pedig a szépség valójában nem egyetemes és nem mentes a változásoktól sem. Mégcsak nem is evolúciós funkciónak tartja, hiszen az ideálok sokkal gyorsabban változnak, mint a fajok fejlődésének ideáljai. Valamint maga Darwin se volt teljesen megyőződve arról, hogy a szépség egyfajta szexuális kiválasztódás eredményeként jönne létre. Wolf igazából azt pedzegeti, hogy a szépség ilyesfajta előírása, ideáljainak ráerőszakolása a női nemre csupán arra szolgál, hogy elválasszon az önbizalmunktól, önazonosságunktól és egymástól. Hiszen a kétségbeesésre, az önbizalomhiányra vagy az önutálatra sok, igazán jövedelmező ipart fel lehet húzni.

Igazán érdekes volt erről az irodalom dimenziójában is olvasni, ami nekem egy óriási vesszőparipám. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy mekkora szükség van cselekvő, tettre kész mesehősnőkre és regénybeli hősnőkre. Mert az ilyen minták rendkívül fontosak és bizony, komoly hatással lehetnek egy gyermek vagy akár egy tinédzser önértékelésére, világlátására. Az ezzel kapcsolatos fanyalgókat pedig egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Bocs.

Naomi Wolf rávilágít arra a tényre, hogy az irodalomban a nők csupán szépségek lehetnek a férfiak világában. Egy szép hősnő önellentmondás volt nagyon sokáig - és ha belegondolok, ez talán még most is így van. Nem nagyon jut eszembe olyan hősnő, aki igazi egyéniség volt és emellett nem volt problémája a külsejével. A kultúra a nőket egysíkúvá tette: vagy "Szépség, de intelligencia nélkül" vagy pedig "intelligencia, de szépség nélkül." vár rájuk: a nőnek vagy teste van vagy agya, de egyszerre a kettő nem lehet. Másrészről a nők írásai olykor fejreállítják ezt a mítoszt: a női írók legnagyobb közös vonása, hogy a kisugárzást keresik a hősnőkben. Azaz az olyan szépséget, amelynek értelme van. A hős próbatétele pedig az, hogy képes-e meglátni a hősnő igazi szépségét.

A szépségkultuszt számos médiumon keresztül vizsgálja, ahogy ezek káros pszichológiai hatásait is és nagyon érdekes következtetésekre jut. Nem mondom, hogy nem keményvonalas feminista könyv olykor, elhiszem, hogy sok kritikusnál és olvasónál kicsapta a biztosítékot - de szerintem mindenképp érdemes az elolvasásra, akit érdekelnek a társadalmi jelenségek vagy a szépség kultusza. Mert alapvetően jó meglátásai vannak Wolfnak, és talán, ha kicsit tudatosabban kezeljük magunkban a szépség kultuszát, akkor talán nem okozhatunk akkora kárt magunkban, mintha csak tudattalanul utaznánk ezen a járaton. Mert a jelenség vitathatatlanul valós. Mindenki érzi és látja. 

Az, hogy ki áll emögött - a titkos szobákban gonosz kacajokat hallató gonosz férfiak vagy maga a sátán - ez már más kérdés, és talán nem is annyira fontos. Nekem ez a része az én világlátásommal nem egyezett: az én feminizmusomban nem szerepelnek titkosan összeesküvő férfiak. Szerintem mindannyian bizonyos társadalmi berögződések és megítélések csapdájában vergődünk, és mindegyik nemnek megvan a maga keresztje vagy keresztjei. És igazából erre kéne törekednünk, hogy mindannyiunkról minél több teher kerüljön le. 

De ez már egy teljesen másik gondolatmenet. 

Wolf könyvét - ettől függetlenül - tényleg ajánlom elolvasásra.

Naomi Wolf: A szépség kultusza

The Beauty Myth

Fordította: Follárdt Natália

Artemisz Könyvek

364. oldal

 

Folytatva a két részes bejegyzéssorozatomat, amelyben tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Előző bejegyzésemben Rebecca alakját vettem górcső alá, most pedig a névtelen elbeszélővel, azaz a második feleséggel folytatom a sort. A spoilerveszélyre itt is mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet.  

 

 A regény narrátora – s egyben főszereplője is a regénynek – az idő távlatából úgy emlékszik vissza hajdani önmagára, mint egy félénk, csöndes gyermekre. Nem csupán viselkedésében hasonlított rá, hanem kinézete is olyan volt: rövid, gyerekes haja keretezte babaarcát, sohasem sminkelte magát, pedig évei számát tekintve már a felnőtt korban járhatott. A smink hiánya a nőiség, a szexualitás hiányára utal. Elbeszélőnkről bár tudjuk, hogy nőnemű, még sem látni ennek igazán nyomát a regényben. Nemisége ilyen formában képlékenynek vagy inkább meghatározhatatlannak mondható. Valószínű, ezért is szemelte ki magának Mr de Winter, hiszen előző felesége egyik jellemzője az erősen kidomborodó nőisége volt.  

 

Narrátorunk önmagát mindig jelentéktelennek tartja, ami az állandó alárendelt szerepéből eredeztethető. A történet kezdetén Mrs van Hooper társalkodónőjének szerepében látjuk, amelyben az öreg hölggyel való kártyázás, illetve az ügyes-bajos ügyeinek intézése a dolga. Mrs van Hooper egy nagyon domináns személyiség, aki folyton elnyomja a narrátor önállóságra való törekvéseinek a próbálkozásainak már a csíráját is; társaságban még megszólalni se hagyja, szinte mindig ő válaszol a narrátornak feltett kérdésekre is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a narrátornak ne lenne véleménye bizonyos dolgokról, de ezt hangosan sosem mondja ki, csak az olvasó szerezhet róla tudomást.

A narrátor annyira megszokta ezt az alárendelt szerepét, hogy még a szállodai személyzettel szemben is ezt a viselkedésformát veszi fel, pedig a vendég-kiszolgáló viszonylatában ennek inkább fordítva kéne lennie. A magatartása a regény során nagyon sokáig nem mutat változást, hiszen később a Manderley-ben levő személyzetnek is meghódol, nem szól bele a munkájukba, nem nyilvánít véleményt – azaz nem viselkedik háziasszonyként. 

 

A narrátor kora ismeretlen marad a számunkra, csak annyit tudunk, hogy jóval fiatalabb Mr de Winter – nél. „ Maga olyan fiatal, hogy a lányom lehetne.” - és pontosan ezt tükrözi Mr de Winter -rel való kapcsolatának jellege is, hiszen a férje sokszor „fiam”-nak vagy „gyermekem”- nek szólítja a feleségét, és kapcsolatuk szinte minden romantikát nélkülöz, ami talán a lánykérésnél ütközik ki a legjobban, amikor Mr de Winter elmondja a narrátornak, hogy mi lenne a feladata a feleségeként: „instead of being companion to Mrs van Hooper you become mine [ahelyett, hogy Mrs van Hooper társa lenne, az enyém lesz]” „...kötelességei csaknem ugyanazok maradnak, mint Mrs van Hooper mellett voltak. Én is szeretem az új könyveket, és szeretem, ha virág van a szalonban. És én is szeretek ebéd után bésigue -t játszani. Szeretem, ha nem nekem kell kitöltenem a teámat. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én nem használok arckrémet. Viszont nagyon kell ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ne fogyjon ki” Láthatjuk, hogy milyen szerepkört szánt az elbeszélő számára: igazából nem sokban különbözik jelenlegi helyzetétől, a feleség szereptől pedig elég távol van. Ez házasságuk után is fennáll, sokszor meg is jegyzi, hogy férje úgy bánik vele, mint egy ölebbel vagy egy gyermekkel, és ez a narrátor számára szintén szorongást okoz, hiszen ő nem erre a szerepkörre vállalkozott.

 

 

Az elbeszélő neve csupán kétszer van említve a regény során, de csak utalásszerűen, a választ sosem tudjuk meg igazából. „Se megszólítás, se aláírás. De az én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva, ami egészen szokatlan volt”  Ebből az idézetből megtudhatjuk, hogy a narrátor nevének a helyesírása nagyon nehéz, sokszor eltévesztik, és ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a neve szokatlan lehet a brit fül számára, tehát valami más eredetű neve lehet, vagyis őmaga más nemzetiségű - vagy a családja volt az. Így viszont a narrátor félénksége, alárendelt szerepe, halk szavúsága, olykori némasága az angolokkal szemben ezáltal egy teljesen más, tágabb jelentést hordoz magában. Családjáról érdekes módon nem igazán tudunk meg semmit sem, annak ellenére, hogy amikor Maxim de Winter érdeklődött e téma felől a narrátornál, az órákon keresztül mesélt róluk. Mi olvasók azonban csak annyit tudunk meg a szövegből, hogy a szülei meghaltak, és hogy nagyon szerette édesapját, aki világéletében gyűlölte a külsőségeket.

A narrátor névtelensége, múlt nélkülisége, akaratgyengesége, hangsúlyosan alárendelt szerepe egy olyan speciális identitásnélküliséghez vezet, amelynek során fizikai valója is láthatatlanná válik mind az olvasó, mind a regény többi szereplője számára. Az E/1 számú elbeszélésmód már önmagában hordozza a testetlenséget, hiszen a narrátor önmagát ritkán láttatja kívülről, és legtöbbször nem teljes valójában, hanem csak egy-egy külső tulajdonságot emel ki. Ez természetesen, teljesen érthető, hiszen ez a fajta elbeszélésmód inkább az elbeszélő belső konfliktusaira, lelki életére fókuszál. Ebben a regényben viszont többször tapasztaljuk azt is, hogy a narrátor szó szerint láthatatlan mások számára.

Az elbeszélő többszörös szintű alárendeltsége, testetlensége avagy formálatlansága az igazán vonzó Maxim de Winter számára. Hiszen nem kell egyenrangú partnerként kezelnie, és nem is kell tartania attól, mint Rebecca esetében, hogy egyszer csak fellázad. Maxim a második választásával úgy érzi, biztosra ment, hiszen egy olyan feleséget szerzett végre maga mellé, akire hatni tud, akit saját elvárásai szerint formázhat. Már a regény kezdetén kisajátítja, magáévá teszi narrátorunk egyetlen kincsét, egyetlen féltve őrzött dolgát: ez pedig az édesapja. Mikor családja felől érdeklődik, a narrátor megjegyzi, hogy mennyire nem szívesen beszél Maximnak erről, hiszen ez számára túlságosan is intim, túlságosan is személyes dolog. Ám végül a férfi mégis eléri, hogy beszéljen róla: egyedül neki - mi, olvasók ebből semmit sem hallunk. Maxim így hát narrátorunk történetét is kisajátítja, akárcsak Rebeccáét. 

Ám elbeszélőnk kiforratlan személyisége nem feltétlen Maxim elvárásainak megfelelő irányt vehet csupán. Narrátorunk a regény folyamán többször is azonosul Rebecca alakjával, felveszi szokásait, beleképzeli magát szerepébe, sőt: a jelmezbál során annyira élethűen megelevenedik személyében az előző feleség alakja, hogy mindenki úgy tekint rá, mintha kísértetet látna. Mr. de Winter ezt az átlényegülést nagyon durván és erőszakosan fogadja. Az ifjú feleség nem léphet Rebecca útjára. Hiszen - mint arról később tudomást szerez - annak egyetlen következménye a teljes megsemmisülés lehet csupán. A narrátor vonzódása és érdeklődése ezután teljesen meg is szűnik Rebecca irányába: elutasít mindent, ami ő volt, igyekszik kitörölni őt Manderley-ből is.