2019. október 29., kedd

Úgy tűnik, az idei évet a jövöben majd úgy fogom hívni, hogy az év, amikor elkezdtem belebolondulni a képregényekbe. Egyre több kerül a látóterembe, egyre inkább izgatnak az általuk nyújtott történetek. Mert valami más, valami új érzés ezeket olvasni, és kénytelen vagyok megfeddni korábbi (mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti) önmagamat, aki azt hitte, hogy egy képregény nem tud felérni a regények nyújtotta történetekkel. Pedig ó, dehogynem! Ez az előítéletem már a Persepolis olvasása alatt fel is került Életem legnagyobb tévedései listájára. 

Noelle Stevenson képregényét ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy übercuki. Elnézést, ha esetleg fennköltebb jellemzést vártál. Ez a történet szerethető, vicces, könnyed, ám mindemellett nagyon eredeti is. Nimona egy független online képregényként kezdte életét a szerző tumblr oldalán mielőtt a HarperCollins lecsapott volna rá. Egy interjúban Stevenson elmondta, hogy Nimona történetével kapcsolatban a végét már kezdettől fogva tudta, és az elején csupán egy, maximum két oldal hosszúságú történetként indult, ám ahogy egyre inkább körvonalazódott benne Nimona alakja, úgy érezte szükségét a történet kibővítésére, illetve hogy bebizonyítsa magának, hogy ingenis tud alkotni egy hosszabb lélegzetvételű képregényt. Hogy egy olyan nagy kiadó felkarolja, mint a HarperCollins, a legvadabb álmaiban se fordult elő. 

Nimona világa érdekes egyvele a fantasynek és a sci-finek, mindkét műfaj jellegzetes elemei fellelhetők a történetben. Úgy mint az őrült tudós figurája, a tudományos kísérletek vagy éppen a népi hiedelmek itt nagyon is létező megtestesülései. Meg persze sárkányok! És mindehhez némi középkori feeling is társul lovagokkal és lovagi tornákkal. Azt hiszem, engem már ezzel a koncepcióval megvett magának.
De a szereplők is rendkívül érdekesek meg cukiságok mindenféle ármánykodásuk vagy éppen gonoszkodásuk ellenére. Érdekesek, hiszen mindenkiről kiderül, hogy alapvetően más karakter, mint amit a történetben elfoglalt eredeti szerepe vagy amit a toposzok alapján várnánk az illetőtől. A jó és rossz oldala ide-odaugrál a szereplők között: események, vélemények és személyek tükrében cserélődnek ezek a fajta szerepek is. Minden csak nézőpont kérdése.
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is -  a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét. 

kedvenc jeleneteim egyike
Maga a történet egyébként meglehetősen karakterközpontú, szóval ha nagyobb volumenű világépítést várnál ettől a középkori fantasy/sci-fi képregénytől, akkor el kell keserítselek, ez nem az a történet. Sok egyéb kérdést is nyitva hagy bizonyos szereplőkkel kapcsolatban, ám ennek ellenére mégis lezártnak érezhetjük a történetet. A Nimona alapvetően inkább egy kedves, könnyed történet - maguk a rajzok is ezt az érzést erősítik - , ami nem is akar több lenni, mint ami. És pont ezért lehetetlen nem imádni.

Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal


2019. október 27., vasárnap

Sarah Waters regényével szemben voltak bizonyos elvárásaim, tekintve, hogy A szobalány című kötete számomra abszolút fotelba szegezős kategóriába esik. Azonban olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy jobb lesz ezeket az elvárásokat elfelejteni, mert A kis idegen teljesen más. 
A félreértések elkerülése végett: más, de ez nem baj. Sőt. A vége tudatában igazából sokkal, de sokkal összetettebbnek és agyeldobósabbnak gondolom a másik regényénél. 

A klasszikus gótikus regényeket idézve a történet elbeszélője itt maga az orvos. Ebben a műfajban már szinte egy általánosan bevett szokásnak mondható, hogy az orvos képviseli a racionalitást, a kétkedést a történet furcsa eseményeivel szemben. Elbeszélőnk több ponton is homályosan előreutal a majdan bekövetkező baljós eseményekre, anélkül, hogy konkretizálná pontosan mi is fog történni, de azt neki köszönhetően tudjuk, hogy valami nagyon nem lesz itt rendben Houndreds Hallban. 
Orvosunk azonban nem csak a furcsa eseményekre koncentrál, sőt: igazából mivel kételkedik is ezekben, maga a gótikus vonulat egyre inkább marginális helyzetbe kerül és csak finom sejtetésként van jelen. Néha be-betör a szövegbe mások elbeszélése, akik megélték ezeket a furcsa eseményeket, de alapvetően az olvasó egy idő után el is felejti, hogy gótikus regényt olvas. 
Narrátorunk annál többet szentel viszont a háború utáni, átalakulóban levő világ bemutatására, ahol az arisztokrácia korábbi formái letűnni látszanak. Megszűnőben vannak a hatalmas úri házak a sok fős személyzetükkel együtt. Ishiguro Napok romjai című regényével szuperül párhuzamba állítható egyébként. Hasonló problémák jelennek meg itt is, viszont Sarah Waters regényében a vagyonukat vesztett arisztokraták szemszögéből nézhetjük végig, ahogy a nagymúltú ház lassan az enyészetté válik a benne lakó családdal együtt. 
Houndreds Hall az egyik utolsó főúri ház a környéken, amelyet még eredeti tulajdonosai laknak, ám a hozzá tartozó birtokok szépen, lassan feldarabolódnak, más kezekbe kerülnek. A család vagyona azonban már korántsem elég ahhoz, hogy nem hogy a fényűzést megengedni, de még csak a ház fenntartását sem tudják megfizetni.  A háborúból visszatért, fiatal főúr legszívesebben túladna rajta, ám a családi büszkeség, a megszokás nem engedi. A házat több ponton is megszemélyesítik a szereplők: Houndreds Hall egy falánk, kisajátító szörnyként lebeg tulajdonosai feje felett, ami még többet és többet akar, és aminek semmi sem elég. Szépen, lassan felemészti az ember erejét. A ház egyértelműen a család régi státuszát szimbolizálja, amit ebben az új korban egyre nehezebb fenntartani, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük, hogy talán nem is éri meg. 

Ahogy haladtam a történettel, azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy "gótikus történetnek kissé langyos, családtörténetnek, korlenyomatnak viszont szuper" . Ám ez a közepe felé kezdett bennem kicsit megváltozni. Hogy őszinte legyek, majdnem abba is hagytam az olvasását. Mert a családtörténet része is kezdett kicsit túlírtnak hatni, a gótikus szál még mindig langyos volt, és volt még valami megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt nem hogy untam, hanem szabályosan undorodni kezdtem a történettől. Ahogy gondolkodni kezdtem a miérteken, rájöttem, hogy az elbeszélővel van bajom. Vele kapcsolatban érzem ezt a taszító érzést, még pedig azért, mert Lucy Strange regénye A fülemüleerdő titkának orvosát kezdi eszembe juttatni, aki a problémák megoldását egyedül ott látta, hogy mindenkit becsukatna a szanatóriumba. És innentől kezdve egyre több olyan momentumra figyeltem fel, amiből aztán világosan érződni kezdett, hogy narrátorunk egy ritka undorító ember.
* Sarah Waters regényének zsenialitása kétségtelenül a megbízhatatlan narrátor, aki megbízhatónak próbálja feltüntetni magát az olvasó előtt. És én ugyan imádom az ilyen elbeszélőket, de egészen idáig nem igazán találtam olyat, aki képes lett volna átejteni engem. Mint írtam: egészen idáig. Bár azért a háromnegyedénél kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nem okés itt, de az utolsó fejezetek áll-leesős meglepetésként értek. És így minden, de minden korábban hibának gondolt dolog a történettel kapcsolatban értelmet nyert, minden a helyére került. Zseniális csavar egyébként ez a gótikus irodalmi hagyományon, hogy az orvos, aki a józanészt képviselte mindig is, szóval hogy ő a pszichopata gyilkos a történetben, aki magának akarja Houndreds Hallt. 
A molyos értékeléseket olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasók alapvetően nem tudnak mit kezdeni egy - végre - zseniális megbízhatatlan elbeszélővel. Annyira jól hozza a szerepét, hogy a többségnek nem esett le, hogy a narrátor a legtöbb esetben nem mond igazat, elhallgat, elferdít dolgokat, és a család kiírtását egy langyos kísértettörténettel próbálja elmismásolni. Vajon ezért olyan ritka a jó megbízhatatlan elbeszélő a modern irodalomban? 

A kis idegen egy családtörténet, egy korlenyomat némi gótikus felhanggal. És egy zseniális csavarral. Azonban ez nem az a könyv, ahol a kezünkbe van adva a megoldás, ami aztán a végén mindent megmagyaráz. Sarah Waters hagyja, hogy az olvasó gondolkozzon a történteken, az értelmezést teljesen rábízza. S ez már csak az olvasón múlik, hogy kezd-e vele valamit vagy sem. 

Sarah Waters: A kis idegen
The Little Stranger
Gabo Kiadó
504 oldal

* ordenáré spoilerek és az azzal kapcsolatos megállapításaim rögtön láthatóvá válnak, ha kiemeled kurzorral a csillag után kezdődő bekezdést.

2019. október 23., szerda

Kérdés, hogy a klasszikus gótikus regények mennyi maguknak való olvasót találnak meg manapság. Napjainkban annyira kitolódott az ingerküszöb a legtöbb embernél, hogy egy tisztességes kísértettörténet félelem-faktora szinte a nullával egyenlő vagy úgy egyáltalán hova tenni nem tudják.
Persze, néha adódnak félreértések is a műfaj sajátosságait tekintve, és mást várnak mint amit kapniuk kéne. Én legalábbis ezeknek a számlájára írom Shirley Jackson könyvének itthoni eléggé vegyes fogadtatását. Pedig ez egy jól megkomponált, a gótikus irodalom hagyományait jól követő regény, ami szerintem kihozta műfajából a maximumot. Vagy ha nem is a teljes maximumot, de elég magasan teljesít.
 
A klasszikus gótikus történetek nagyon jól tudják, hogy a legfélelmetesebb rész sosem az, amikor felbukkan a gyilkos vagy megjelenik az a valami, ami a rettegést okozza, hanem az azt megelőző pillanat. Amikor tudjuk, hogy most már bármikor megjelenhet rettegésünk tárgya, de még nem tűnt fel. A gótikus sztorik ezt a pillanatot nyújtják meg a történetükben. 
Shirley Jackson regényében se történik nagyjából semmi konkrét, csak ez a rettegéssel átitatott pillanat tör be egyre többször a sztoriba. Mint egy fokozatosan gyorsuló dobpergés, ami a legvégén elárasztja az egész szöveget. 

Hill House már jó ideje furcsa ház hírében áll. A helyiek messze elkerülik, csupán két ember gondozza a hosszú évek óta lakatlan épületet. Dr. Montague, aki a természetfeletti létezésének fizikai bizonyítékai után kutat, úgy dönt, hogy kibérli pár hétre a tulajdonosoktól Hill House-t. Adatgyűjtéséhez még két embert magához vesz: Theodorát, különleges adottságokkal rendelkező asszisztensét, valamint Eleanort, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Melléjük érkezik még Luke is, a birtok fiatal örököse, hogy szemmel tartsa a kísérletet. 
Azonban megérkezésük után Hill House nem marad sokáig csendes. Életet akar. Négy vendége közül az egyikét.

– Mégis, mi van itt? Mi az, ami annyira megijeszti az embereket?
– Nem adok nevet annak, aminek nincsen neve.
 
Hogy ki vagy mi lehet Hill House-ban, akitől félni kéne, nem derül ki. Egy jó gótikus történet ugyanis nagyon jól tudja, hogy az ismeretlen, a megnevezhetetlen a legfélelmetesebb dolog mind közül. Mert ha nem tudod mi az, amivel szembenállsz, képtelen vagy védekezni, nem tudod mit várhatsz tőle: minden kiszámíthatatlan, minden kiismerhetetlen. 
A szövegben előforduló furcsa ismétlődések is a műfaj sajátosságai közé tartoznak, amik tovább fokozzák az olvasóban a "valami-nagyon-nincsen-rendjén" érzést. Jackson könyvében ilyen például az is, amikor a házvezetőnő ugyanazt és ugyanúgy mondja el az érkező vendégeknek, amit tudniuk kell a házról és az ő feladatairól. Még a spontánnak tűnő mimikái is pontosan ugyanúgy esnek meg és monológjának ugyanazon a részén minden egyes vendég esetében. Nem zökkenti ki őt semmi sem a mondókájából, bármilyen közbeeső megjegyzés vagy kérdés esetén se változtat, mintha csak egy újra és újra lejátszott filmfelvételt látnánk. 

Furcsa és nyugtalanító hatású, ahogy a szereplők párbeszédei elmennek egymás mellett, mintha egymástól teljesen független beszélnének a másikhoz. S eközben pedig észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá a rettegés, pontosan  nem tudni, hogyan, hiszen semmi konkrét dolog nem történik, csak sejtetések, utalások. Valaki kopog a folyosón vagy rángatja dühösen a kilincset. Hogy ki vagy mi az, nem tudni; de ember legyen a talpán, aki utána jár. És így most ez leírva talán nem tűnik eléggé félelmetesnek, de esküszöm, amikor most visszagondolok ezekre a jelenetekre rendesen átjár a libabőr. Shirley Jackson regénye annyira belemászott az agyamba, hogy a legutolsó fejezeteket egyhuzamban, ugyanakkor félelemtől bénultan olvastam végig, akinek a legkisebb neszre is képes volt kiugrani ez időben a szíve a helyéről. 

"Hill House nyomasztó csendje vette körül. Olyan vagyok, mint valami kis élőlény, akit egészben elnyelt egy szörnyeteg, gondolta, és a szörny érzi az én apró mozdulataimat. "
 
A Hill House egy szuper gótikus regény. Nem újító a műfajában, de elég tisztességesen megírt történet. Ha a modern horrorfilmek szerelmese vagy, akkor ez talán nem a te könyved. Azonban ha a sejtetés, a hangulat nálad hatásosabb félelemkeltő eszköz, akkor ez a történet garantáltan nem hagy nyugtot. 


Shirley Jackson: Hill House szelleme
The Haunting of Hill House
Fordította: Bozai Ágota
Gabo Kiadó
296 oldal

2019. október 19., szombat

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 
Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 
Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 
Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 
Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 


Jeanette Winterson: A szenvedély
The Passion
Fordította: Lengyel Éva
Park Kiadó
224 oldal

2019. október 16., szerda


Vagy százezerszer lefutott kör, hogy az ősz a kedvenc évszakom. Ha olvasod a blogomat rendszeresen - különösen ősszel - akkor ez igazán nem kérdés számodra sem. Szeretem a kliséit, amit most felsorolni nem fogok, mert úgyis mindenki unásig ismétli - ahogy én is. De szóval a könyv, az legalább egy olyan klisé ilyenkor, mint a kockás takaró és a forró tea. Vagy a Pumpkin Spice Latte. Évszakos ajánlót még sose csináltam ebben az elmúlt tíz évben, ezért úgy gondoltam, egy őszi napon igazán ideje lenne elkezdeni. 

Könyvek napsütéses őszi délutánokra


Persze, ilyenkor inkább a természetet érdemes járni, feltöltekezni az őszi aranyló napsugarakból. Én legalábbis napsütéses napokon könyvek felé se nézek, de tegyük fel, hogy valaki mégis. Mert mondjuk szeret kint a kertben olvasni. Vagy az arborétumban. Vagy utazás közben. Vagy beteg és ezért nem tud kimozdulni. 
Úgyhogy íme az én ajánlataim az ilyen csodás napokra

Kazuo Ishiguro: Napok romjai


Kazuo Ishiguronak ez a regénye egy eltűnőben levő világról szól, az angol arisztokrácia végéről. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés. Bár a könyv nyáron játszódik, de a nosztalgia, az elmúlás érzése annyira áthatja ezt a könyvet, hogy bennem igazi őszi könyvként maradt meg. 

Katherine Webb: Az örökség


Katherine Webb könyve jóval könnyedebb történetet ígér, mint Ishiguroé. Ez egy nagyon kellemes hangulatú, családi titkok után nyomozós történet, ahol poros ládákat nyitogatunk a szereplőinkkel a padláson és megsárgult leveleket olvasgatunk. A sztori egy része egy ódon angol kúriában játszódik, ahová a két testvér Erica és Beth visszatérnek nagyanyjuk halála után. Sok emlék fűzi őket ehhez a helyhez, és lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait is, amik ide kapcsolódnak. 
Eközben a másik szálon az időskorára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Ám az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával, aki a századforduló idején még Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelenséggel Angliába költözött. 
Izgalmas, és könnyed történet, amihez jól áll a forró tea. 

David Nicholls: A nagy kvízválasztó


David Nicholls könyve hiperszuper kedvencem, mert irtóra vicces, miközben húsbavágóan igaz is. Főhősünket, Briant végigkövetjük első egyetemista évének rögös útján, miközben önmagát és a körülötte levő világot is újra kell definiálnia. Csetlései, botlásai legtöbbször komikusak, azonban valahol görbe tükrök is. Szerettem, hogy olyan kis dolgokon keresztül szól fontosakról, hogy a nevetések közepette azért mégis csak elgondolkodtatott. Leginkább reményekről, álmokról szól ez a könyv és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve.
Igazi egyetemista önkereséses történet. Szerintem szuper olvasmány egy tweedzakóhoz és egy kötött sálhoz. 

Könyvek borongós, esős estékre


A legszuperebb hangulatalapozás az olvasáshoz az ilyen idő, nem? Az eső kopogása az ablaküvegen mindig beindítja bennem azt a Pavlovi reflexet, hogy elő kell vegyek egy könyvet. Mondjuk valami Angliában játszódót. Ilyenkor szívesen teszek látogatást képzeletben mondjuk a Baker Streeten vagy Rowling krimisorozata óta a Tottenham Court Roadon. 

Sarah Waters: A szobalány


Sarah Waters viktoriánus regényeket idéző története a totálisan letehetetlen kategóriába tartozik. Egy igen méretes féltégla, mégis elképesztően gyorsan végigrohantam rajta. Olyan csavarokkal és olyan függővégekkel érnek véget a fejezetek, hogy ember legyen a talpán, aki nyugodt szívvel félreteszi. 
A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Robert Galbraith: Kakukkszó


A karakterközpontú, lassan kibontakozó krimit kedvelők új kedvenc sorozata a Cormoran Strike nevével fémjelzett sorozat, aminek idén jelent meg a negyedik része. A csavaros bűntények mellett érdekes társadalmi problémákat is boncolgat a lapokon, miközben különc nyomozónkkal és segítőjével részről részre jobban megismerkedünk. Galbraith regényei nagyon jól hozzák az esős, pubba beülős londoni hangulatot. Ha még esetleg nem ismerkedtél volna meg ezzel a sorozattal, érdemes lenne elkezdened.
Mondjuk egy esős, őszi estén.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya


Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 
Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik.  Engem mindig magával ragad ez a világ, mégha kissé szorongva is lépek be minden egyes olvasáskor a kapuján.





Könyvek ködös őszi reggelekre

Az őszi reggelek is a kedvenceim közé tartoznak, főleg amikor az ajtón kilépve kicsit megcsípi az orromat a hideg levegő, és az utcán sétálva haloványan érzem a frissesség illata mellett a befűtött házak otthon-illatát. Amikor busszal mentem munkába, mindig volt félórám utazás közben belemerülni egy-egy izgalmas történetbe, de nagyon szerettem a lusta vasárnap reggeleken is egy órát ágyban olvasni mielőtt elindult volna a nap. A ködös őszi reggelek és az olvasás két olyan dolog, ami szuperül illik egymáshoz. 
De ezekhez a könyvekhez különösen!

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei


Niffenegger regénye egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából. Az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.
A történet központi témája a gyászfeldolgozás, valamint szeretteink elengedése. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. S mindennek a Highgate temető és környéke szolgáltat igazán hangulatos hátteret. Érdemes megismerkedni ezzel a regénnyel. 

Angela Marsons: Elfojtott sikoly


2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.
Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör?
Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete


Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.  
A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefonja olvasóját. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. 
Egy ködös, álmosító reggelen olvasva hamar fel tudja rázni az embert, az biztos. 


2019. október 12., szombat

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam elég sok olyan könyv van, ami miatt eléggé szomorkodom, hogy kimaradtak a gyermekkoromból. Persze, anyukám folyton ajánlgatta a pöttyös meg csíkos könyveit, de valamiért akkoriban az ismeretterjesztő könyvek kötöttek le. Így maradt ki például a Nyakigláb apó is. Bár helyette az Usborne Természettudományi kisenciklopédiával keltem és feküdtem. Nem tudom, ebből milyen konklúziót lehet levonni, de tény, hogy Judy Abbott kisasszonyt és az ő Apókáját jóval a könyv célközönségének korát meghaladóan ismertem meg. 
És ez nem vált a kapcsolatunk hátrányára. 

Az okos és eleven Judy Abbott minden vágya, hogy végre maga mögött hagyhassa a John Grier Otthon szürke falait. Egy nap egy fantasztikus lehetőséget kap az egyik támogatótól, akinek nagyon megtetszett Judy egyik fogalmazása: elhatározza, hogy írót farag belőle, és ezért állja tanulmányainak valamint az ezzel járó költségeket. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy Judy rendszeresen számoljon be neki leveleken keresztül. hogy hogy halad a tanulással. Továbbá ne firtassa támogatójának kilétét, mert ő nem szeretné felfedni magát. Így a levelezésük csakis egyoldalú lehet. Judy teljesíti titokzatos támogatójának óhaját, ám mégsem hagyja teljesen nyugodni a kérdés, hogy mégis kinek írja ezeket a leveleket.

"Én azt hiszem, Apókám, hogy az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot. De a John Grier Otthonban a fantázia legkisebb szikráját is eltapossák. Az egyetlen dolog, amire ott ránevelik az embert: a kötelességteljesítés. Nem hiszem, hogy a gyerekek fel tudnák fogni ennek a szónak az értelmét: utálatos, gyűlöletes szó. Hiszen nem kényszerből, hanem szeretetből kellene cselekednünk."
Sok mindent szeretek Judy Abbottban, de a legfontosabb talán mégis az, hogy imádom olvasni a leveleit. Amik néha viccesek, olykor mérgesek, de leginkább hálásak és lelkesek. Leveleiben nyomon követhetjük, ahogy kinyílik számára a világ: a szürke árvaházi világból egy teljesen más életbe csöppen bele, ahol rengeteg olyan élmény szerez, amiről árvaként soha nem is gondolt, hogy részese lehet valaha is. Ez a kettősség, a két világ kontrasztja végigvonul Judy levelein: Anne Shirley-hez hasonlóan Judy is egyhangúnak, túl kiszámíthatónak találja a lelencház világát, ahol Anne szavaival élve egyáltalán nem nyílik tere a képzeletnek. Ezzel szemben a kollégium világa azonban élettel teli, vibráló, színes-szagos, ahol mindig történik valami. Judyt bár teljesen megbabonázza ez a világ, mégsem felejti el, hogy honnan jött, és szerencsésnek érzi magát, hogy mindezt megtapasztalhatja. Az egész történetet pontosan ezért átitatja a hihetetlenül pozitív életszemlélet, és képtelenség nem mosollyal olvasni a leveleket. Továbbá tetszik Judyban az is, hogy korántsem hibátlan. Néha igenis picit önző, picit hazudós és a harag se áll tőle távol, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. S utóbbit nem is fél kimutatni támogatója felé, akitől egész ottléte függ. Pont ettől lesz az egész igazán emberi számomra, hogy nem egy túlidealizált főhős leveleit kell olvasnom.

Bár a Szép reményekbeli Pippel vagy a Pygmalionból ismert Eliza Doolittle-lel ellentétben Judy nem megy keresztül jelentős személyiségváltozáson kitaníttatása során, nem látja másképp a helyzetét vagy önmagát, a világot éppen annyira, hogy megtalálja a hozzá leginkább illő szemléletet. Persze, ez nem feltétlen hibája a regénynek, hiszen nem is erről szól ez elsősorban, de valahol mégis csak egy Pygmalion történetről beszélünk. Judy bájos története a rendkívül szerethető pozitív szemlélete mellett elsősorban mégiscsak egy lányregény némi krimi beütéssel, ami egy kicsit izgalomban tartja az olvasót. Vajon kiderül végül a titokzatos támogató személye?
* Hogy őszinte legyek így újraolvasva és kicsit felnőttebb fejjel nem is tudom mit gondoljak Jervie úrfiról. Nekem ez az egész kapcsolat kicsit túl fura vagy creepy vagy nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Vajon mikor az árvaházban eldöntötte, hogy őt fogja kitaníttatni már akkor is tetszett neki Judy? Vagy tényleg csak egy esélyt akart neki adni, hogy kiszabaduljon onnan? Nem tudom, nekem ez nem teljesen tiszta, és pont ezért nem igazán tudok erre annyira sóhajtozós szerelemként gondolni. 

"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben."

A Nyakigláb apó egy nagyon szerethető történet. Ha szeretted Anne Shirleyt, őt is tutira szeretni fogod. És ha imádod az igazi levélregényeket, akkor feltétlen el- vagy újra kell olvasnod. Meg úgy egyébként is, receptre kéne felírni rosszkedv ellen.



Jean Webster: Nyakigláb apó
Daddy-Long-Legs
Fordította: Altay Margit
Könyvmolyképző Kiadó
166 oldal

* itt egy spoileres rész van, amit fehérrel írtam. Ha egérrel kiemeled, láthatóvá válik a szöveg.

2019. október 8., kedd


Sokan Rejtő Jenőre vagy Christopher Moore-ra szavaznak, ha humoros regényről van szó, én azonban amondó vagyok, hogy ha szereted az angol humort - már pedig ki ne szeretné? - , akkor egy jó kis Wodehouse regénynél nincs jobb. Bertie Wooster, a valaha volt leglumpabb fickó, én mondom, mégis sokáig az ő felesége szerettem volna lenni. Oké, előtte meg Anyeginé is - valljuk be, fiktív szerelmeim kiválasztása sose volt szerencsés fiatalkoromban. 
Mondjuk, ebben a regényben pont egy szemernyi Bertie Wooster sincs, maximum olyan karakter, akivel igazán jól megértenék egymást. Ez a kötet abszolút Psmithé ( a P néma!) , akit mellesleg Wodehouse egy valódi emberről mintázott. 

– Ellopjam a nagynénje nyakékét? – kérdezte elnézően.
– Igen.
– Nem gondolja, hogy nagynénje ezt esetleg illetlenségnek minősítheti olyan egyén részéről, akit még csak be sem mutattak neki?

Ármánykodás, félreértések, tartozások, lopások és egyéb titkos tervek: ebben a regényben kérem, minden van, ami garantálja a szórakoztató történetet.  Ám főhősünket, Psmithet semmivel, az égvilágon semmivel nem lehet kihozni zen nyugalmából. Bármekkora félreértés kellős közepébe csöppen, rögtön adaptálódik, s közben arcizma se rezdül. Főleg addig, amíg halak nem szerepelnek semmilyen formában. Mert abból jutott neki elég mielőtt karrierváltásba fogott, és fel nem adta az alábbi hirdetést:
Forduljon ​Psmithhez!!!
Psmith Majd Segít!
Psmith Mindent Elintéz!
Önnek Szüksége Lenne
Valakire, Aki Eljár Peres Ügyiben?
Valakire, Aki Elintézi Üzleti Ügyeit?
Valakire, Aki Sétálni Viszi A Kutyáját?
Valakire, Aki Meggyilkolja Az Ön Nagynénjét?
Psmith Elintézi!
Bűntény Nem Akadály!
Bármilyen Megbízása Van
(Feltéve, Hogy Halakkal Nem Kell Dolgozni),
Forduljon Psmithhez!
Ajánlatok: R. Psmith, Postafiók 365
Forduljon Psmithhez!
 És végül ez a hirdetés keltette fel Freddie Threepwood őméltóságának, e makulátlanul elegáns, ám értelmi képességekkel meglehetősen szerényen megáldott ifjúnak figyelmét. Freddie ugyanis merész terven töri a fejét, méghozzá azon, hogy ellopja nagynénje nyakékét - nagybátyja beleegyezésével. Családi ármánykodások, szerepcserék, véletlen és nem annyira véletlen találkozások izgalmai dobják fel ezt az egyébként sem unalmas történetet, ahol szinte senki sem az, akinek mondja magát.

Ha szereted a félreértéseken alapuló szórakoztató könyveket, akkor ezt nem szabad kihagynod. Nincs itt semmi komolyság, ami mégis komoly lenne, abból garantáltan komolytalanságot csinál. Mint például a kortárs költészetből, amit itt bizony senki se ért, az álköltők - pechükre - meg különösen nem. "Keresztül a Gyönyör sápadt paraboláján…" - azt hiszem, ez a sor örökre ikonikus marad számomra, és ha elolvasod a könyvet, hidd el, neked is. 
Nyilván vannak eredetibb történetek ennél, több csavarral, váratlanabbakkal vagy nagyobbakkal - biztosan így van, ezt nem tagadom. Azonban Wodehouse alakjai olyan zseniálisan szórakoztató karikatúrák, akik tényleg igazán sajátossá, wodehouse-ossá teszik a sztorit. És mindemellett a narrációban fellelhető poénokat sem szabad kihagyni az említésből, amiket gonosz módon példaként elmesélni nem lehet, mert elmesélve már nem vicces, de ahogy Wodehouse megírta, hát higgyétek el, hogy nagyon is az.
De persze, bárhogy csűröm, csavarom itt a dolgot, igazából egy a lényeg, mégpedig az, hogy akinek van humorérzéke, az olvasson Wodehouse-t. De az is, akinek nincs. 
Igazi angol arisztokratás agyamentség ez az egész. 

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!
Leave It to Psmith
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Európa Kiadó
298 oldal

2019. október 4., péntek


Hello ősz, hello olvasás!
... kezdhetném akár így is a szeptemberi beszámolómat, és akkor már el is mondhatom, hogy ezzel a négy szóval tök jól körül is írtam, milyen hónapot zártam. Szeptemberben nyolc, azaz ny-o-l-c könyvet fejeztem be, ami esetemben elképesztő szám. Nem, nem lett több időm, a Fiatalúr olyan aktív, mint eddig soha (mászás ezerrel, egyedül álldogálás és járás próbálgatások) , szóval alapvetően továbbra sem jellemző az unalom a hétköznapjaimra, ahogy a csendes elmélyülés sem. Utóbbi különösen azért nem, mert elkezdte felfedezni a hangját, és most a sikongatás a kedvenc kommunikációs eszköze, a zenebölcsinek köszönhetően pedig a dobolás, mint új létforma is beköszöntött az életünkbe. 
Na, de... nem gyerekblogot vezetek, igazából csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy a nyolc könyv jelen körülményeimhez képest elképesztő, és fogalmam sincs, hogy sikerült ennyit olvasnom. Sőt, igazán jó könyvek kerültek a kezembe! Szóval, a szeptember egy csudaklassz kezdése volt a kedvenc évszakomnak. 

Befejeztem Katherine Addison: A koboldcsászár című fantasy regényét, ami egy nagyon kellemes meglepetés volt. Igazán szerettem olvasni a hibái ellenére. Majd következett a  Locke & Key képregénysorozat első része, ami azonmód megvett magának kilóra, és be is szereztem rögtön a második részét is, ami még október folyamán mindenképpen sorra fog kerülni, mert nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Utána a borzongást enyhítendő, megismerkedtem Lucy Strange: A fülemüleerdő titka című ifjúsági regényével, ami igazi léleksimogató olvasmány lett, és picit sírtam, amikor vissza kellett vinnem a könyvtárba. Nem kizárt, hogy pár hónapon belül szerzek egy saját példányt magamnak.  Posztírásban eddig tudtam követni csupán az ehavi elolvasott könyveimet, de még bőven olvastam ezután is. 
Wodehouse régi kedvencem, sok-sok évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak Bertie Wooster és Jeeves csodás párosát, akiket filmsorozatban Stephen Fry és Hugh Laurie alakított, és hát imádtam! Mind könyvben, mind filmvásznon zse-ni-á-lis! Másik regénysorozata a Blandings kastély, talán kevésbé híres, de a Forduljon Psmithhez! ennek ellenére igazi klasszikus, így most ezzel folytattam a megismerkedést. Wodehouse humorát még mindig nagyon bírom, bár Bertie-t igazán hiányoltam. Valami olyasmi volt ez, mikor egy Poirot nélküli Agatha Christie regényt olvas az ember. Na, de erről majd bővebben nem sokára. Utána jött Theodora #haviegyujraolvasaskihivas -ához egy régi-régi kedvencem, Jean Webster: Nyakigláb apó című regénye, ami még mindig csupa bűbáj, és nem lehet nem széles vigyorral olvasni a fejezeteket. Igazi lelki wellness az a könyv! 
Közben beiratkoztam a mi kis falunk könyvtárába végre, ahol nem mellesleg egy cica is dolgozik. Jeromos kétségkívül a világ legjobbfej könyvtárosa, aki nem mellesleg igazi sztár - nem csak itt a kis falunkban, hanem országosan is, hiszen a tévében is szerepelt már, ha jól tudom, talán kétszer is. Képeslapok érkeznek hozzá az ország különböző pontjaiból, sőt Indiából és Berlinből is kapott már lapot. A könyvállomány is szuperség, tele van újdonságokkal és népszerű könyvekkel. Igazán sajnálom és szégyellem, hogy a beiratkozásomra csak most került sor, de higgyétek el, most minden lelkesedésem a mi kis könyvtárunké. Szóval, az ünnepélyes beiratkozásom napján innen jött velem haza Jeanette Wintersontól A szenvedély. Mert ó, hát kit érdekel, hogy otthon az egyetemi könyvtárból pontosan tíz darab könyv várja, hogy elolvassam őket, ha egyszer beiratkoztam egy új helyre! Ezt igazán be lehet látni, hogy olvasmány nélkül nem távozhattam. El is olvastam azon a hétvégén, és ó, mennyire szerettem ezt a néha mesés, néha túl kegyetlen könyvet. Alig várom, hogy írjak róla! Velence után Hill House felé vettem az irányt Shirley Jackson kalauzolásában, aki olyan, de olyan gótikus regényt írt, hogy napokon keresztül Hill House -zal álmodtam. A bőröm alá bekúszott az a könyv, és most éppen kiheverni próbálom.
Mint látható, októberben is bőven lesz mit mesélnem a szeptemberi olvasmányaimról. Jaj, meg még ott volt Szalóki Ági: Körforgás című kötete is, ami majd - terveim szerint - egy összegző posztban fog szerepelni, ahol a Fiatalúr olvasmányairól és olvasóvá neveléséről fogok kicsit beszélni majd. Ezt remélem, most már sikerül megírnom októberben. 

Úgyhogy nyolc elolvasott, egy darab vásárolt könyv - nem is rossz a szeptemberi mérlegem, főleg ha szemet hunyunk afelett a tény felett, hogy inkább könyvtári könyveket fogyasztottam elsősorban, nem pedig a saját olvasatlanjaimat... eh, mindegy, nem sikerülhet mindig minden.

De most már éljen az október, a legeslegkedvesebb hónapom, amit minden évben nagyon várok!

Közben meg gyertek Lobohoz csatlakozni, hogy együtt megkeressük az elmúlt tíz év legkirályabb könyveit! Jó móka lesz! 
Minden részletet megtaláltok ITT

Többiek és a szeptember:
PuPilla
Theodora
Nita
Sister

Follow Me @photos_from_anna