Alapvetően rendkívül ritka, ám az utóbbi években legalább egyszer jellemzően előfordult, hogy ha egy új szerző annyira megtetszett nekem, képes voltam tőle több könyvet is elolvasni pár hónapon belül. Tavaly előtt ilyen volt Atwood, azelőtt Backman, idén meg Lucy Strange. Ez mindenféleképpen egy fontos fokmérő nálam, mert azért eléggé szeretem a változatosságot, így ha úgy döntök, hogy valakinek jobban meg szeretnék ismerkedni az életművével, azt szeretem beosztani. De van, akikkel kapcsolatban ez nem megy. Így A fülemüleerdő titka után éppen annyi szünetet hagytam, hogy még véletlenül se sikerüljön az idő távlatából összemosni magamban a két regényt. 

És ezt elég jól tettem, mert akadtak azért köztük hasonlóságok. 

Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen ugyanarról a történetről lenne szó. Csak eléggé úgy tűnik, hogy Strange-nek vannak állandó témái, tipikus  hősei, amiket így vagy úgy belecsempész az írásaiba. Akár azt is el tudom képzelni, hogy ezeknek a dolgoknak a megírása valamifajta terápia lehet részéről, mert annyira jellegzetesek nála és annyira hitelesek is, hogy nehéz nem összefüggéseket keresni a személyes élményei között. Vagyis hát nyilván akkor, ha hiszünk abban, hogy egy író élete és tapasztalatai elválaszthatatlanok az írások értelmezésétől. Számomra mondjuk nem igazán, de ilyen alkalmakkor azért csak eszembe jut vagy felvetül kérdésként úgy csendesen, hogy vajon mi okozhatta bizonyos témák rögzülését. Még akkor is, ha a válasz nem nekem mint olvasónak szól vagy jár, hanem sokkal inkább a szerzőnek. 

Szóval, A világítótorony legendája egy angliai apró szigeten játszódik, ahol Pet, ez a tizenkét éves lány egy világítótoronyban él a családjával. A francia partok olyan közel vannak, hogy tiszta időben szabadszemmel is lehet látni őket. Amikor a II. világháború ténye egyre jobban eléri ezt a kis békés kisvárost, Petet és családját egyre inkább kiközösítik a közösségből német származású édesanyja miatt. Idővel arra is fény derül, hogy valaki információkat szolgáltat ki a náciknak, akik olyan közel vannak már. Pet édesanyja bár ártatlan, mégis kézenfekvőnek tekinti a közösség, hogy rá terelje a gyanút. 

Lucy Strange regényében a családban előfordulő tabutémák itt is kiemelt jelentősséggel bírnak, és ezek azok, amelyek elszigetelik egymástól a családtagokat. A szülők korábbi életében valami sötét és fájdalmas titok lappang, amit a gyermekek éreznek, de nem merik megkérdezni szüleiket, inkább a hallgatást választják ők is. Ez a családi titok hasonlóan működik, mint A fülemüleerdő titka című regényben a családot körülölelő gyász, amelyet mindenki a saját vállán akart cipelni, félt megosztani a család többi tagjával, és ezért majdnem szét is szakadtak. A titok se viselkedik másképp: falakat emel, elválaszt, bekúszik az egymás előtti feszengés és kételkedés képében a hétköznapokba. Pont olyan időszakban, amikor nagy szükség van az összetartásra, a bizalomra, hiszen a külvilág félelme, kételye és borzalma dörömböl otthonuk ajtaján, minden nappal egyre erősebben, idő kérdése csak, mikor töri rájuk az ajtót. 

A családi élet és a világban való történések ebben a regényében is gyönyörűen párhuzamba állíthatóak, hiszen ahogy a közösségben, úgy a családban is felüti egy nap a bizalmatlanság egymás irányába, ami betör az eddigi idillinek hitt hétköznapokba.

Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket.

A háború kegyetlenségéről és borzalmairól egy - ifjúsági könyvhöz képest - teljesen új perspektívában beszél ez a könyv. Ennek az egész időszaknak egyik legborzalmasabb hozadéka talán, hogy képes kedves ismerősökből ellenséget kreálni. Az állandó gyanakvás belülről emészti fel a kis közösséget, és bomlasztja fel az idillt rövid időn belül. Egyik pillanatról a másikra ez a békés közösség szétforgácsolódik, és mindenütt belső ellenséget kezdenek látni. Ahogy az országban is. Ahogy Pet családjában is. 

Fontos téma itt emellett az idegenség is. A sok-sok évvel ezelőtt betelepült emberek, akik ennek az ország állampolgárai lettek, a háborúnak köszönhetően mégis gyanús elemekké váltak. Félelmetes belegondolni, hogy az addig otthonodnak tekintett országban csupán származásod miatt hirtelen lehetséges belső ellenségként aposztrofálnak. Eltűnik a biztonság érzése és fordul egyet a világ körülötted - erről is, illetve ennek a megéléséről is szól Lucy Strange regénye, amelynek világában mítoszok és legendák fonódnak össze a valósággal főhősnőnk, Pet szemén keresztül.

Nagyon szerettem ezt a könyvet is, és őszinte meggyőződéssel mondom, hogy Lucy Strange egy nagyon tehetséges és nagyon fontos szerző a kortárs middle-grade (nálunk csak ifjúsági) irodalomban. Mert úgy beszél a körülöttünk levő világról valamint a velünk élő családról, hogy van bátorsága belemenni a fontos vagy éppen kényes témákba is. Értően nyúl hozzájuk és mindemellett igazi szépirodalmi élményt nyújt olyan formában, ami kiskamaszként is élvezhető, sőt rajongva szerethető. 

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Our Castle by The Sea

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

350 oldal

Mikor olvasok? [Témázás]

Ráérős vasárnap reggeleken, nyugis szombat délutánokon meg persze legfőképp este, illetve ebédszünetekben. Ha nagyon letehetetlennek bizonyul a könyv, akkor buszozás közben is akár. Nem mondom, hogy minden percet kihasználtam, mert ez hazugság lenne. De voltak fix idők, amikor nagy valószínűséggel olvastam. Így volt ez egészen idén januárig, amikor is anya lettem. És az életem, illetve az olvasói létem is megváltozott.
Szeretném leszögezni, hogy elhiszem azt, hogy valakinek tényleg nincs ideje az olvasásra. Mert mondjuk a munkahely vagy/és magánéleti problémák nyomasztják, és nem nagyon van lelkiereje a könyvekhez. Mert az olvasás igenis koncentrációt igényel, hogy be tudjunk lépni valóban a könyv világába. Ha máshol kalandoznak a gondolataink, akkor csak egy betűkkel teleírt lap lesz előttünk.
Meg persze olyan is van, hogy egyszerűen valakinek mások a prioritások a szabadidejét tekintve, és szerintem ezzel sincsen semmi baj. Van, aki olvasás helyett mondjuk inkább a sportot választja vagy filmet néz vagy süt vagy csak elmegy bulizni, szocializálódni. Sajnos, felnőttként valóban kevés a szabadidőnk, főleg, ha saját háztartást vezetünk munka mellett.
És persze az is előfordul, hogy valaki azért nem olvas annyit, mert egyszerűen nincs olyan vagy annyi ötlete az olvasmányokat tekintve, ami lázba tudná hozni. Ez persze leginkább a tájékozatlanság miatt van, hiszen valljuk be, manapság sokkal könnyebb elveszni a kínálatban mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ilyenkor érdemes bekövetni pár szimpatikus könyvesbloggert vagy könyvesvloggert, irodalmi témájú podcastokat hallgatni, mert más olvasók lelkesedése könnyen átragad az emberre, szerintem.

Na, de jöjjön a kérdés:
Hogy én mikor szoktam mostanában olvasni? Erről fogok most egy kicsit mesélni.

Amikor terhes lettem, mindenki azzal riogatott, hogy nem lesz többet időm az olvasásra. Legalábbis az első négy-öt évben biztosan nem. Hiszen nekik se volt idejük, nekem miért lenne. És én ettől, őszintén megmondom, megrémültem picit. Persze, nem arról van szó, hogy az ember nem szívesen hozna áldozatot egy ilyen csöpp kis csoda; ezért az átölelhető, babaillatú boldogság miatt. De nehéz volt elképzelnem úgy az életemet, hogy az olvasás, ami kábé öt - hatéves korom óta velem van valamilyen formában, és igenis a személyiségem részévé vált, szóval hogy ettől a dologtól búcsút kell vennem. 

Miért kiemelt fontosságú szerintem az olvasás (vagy bármi más saját hobbi) anyaként?

Az anyaságban nagyon könnyű feloldódni. Mert elképesztő élmény, mert minden nehézségével együtt csodálatos. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi csodát él át az ember nap mint nap: ahogy a kicsi fejlődik, új dolgokat tanul vagy éppen magadból vagy a párodból fedezel fel benne valamit. Nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy nem csak anya vagy, hanem egy önálló álmokkal, célokkal és vágyakkal bíró lény is, aki az anyaság előtt is létezett már. Nyilván, a személyiségünk óhatatlanul átalakul egy gyermek érkezésével. Nemcsak a a csöppségünk alakul át, hanem mi is az évek során. De szerintem fontos megőrizni valamit a korábbi életünkből - vagy keresni olyan dolgot, ami csak a miénk. Mert ha teljesen feloldódsz az anyaságban, akkor előbb-utóbb azon kapod magadat, hogy a gondolataid csak kakis (vagy éppen nemkakis) pelenkákon, súlyon, hosszon és egyebeken járnak, és minden, de minden mást kiszorít onnan. És ez - legalábbis nálam - könnyen frusztrációhoz vezethet, nyomasztóvá válhat. 

Persze, ez mindenkinek a személyiségétől, mentalitásától függ, de én ezért tartottam fontosnak ezt a hobbit megőrizni magam számára. És ez eddig úgy tűnik, hogy egészen jól sikerült. Bár az az eddigi tapasztalatom, hogy a gyerekeknél mindig minden változik, de eddig sose volt probléma számomra, hogy találjak alkalmat az olvasásra.

Mikor van időm az olvasásra?

Tisztában vagyok vele, hogy nagy szerencsém van a kisfiammal, mert nem volt se hasfájós, se nehezen alvós. Bár az ébrenlétei során az aktivitására nincsen panasz, és most hogy járni tanulgat, hát rendesen lejárom a lábamat napközben. Olvasásról szó sincs tehát, amikor ébren van, bár nem is hiányzik, hiszen ha a Fiatalúr ébren van, akkor én az övé vagyok teljes egészen, ahogy a figyelmem is.

Az első hónapokban a szoptatás ideje alatt olvastam leginkább, hiszen akkor még egy-egy alkalom akár félórán keresztül is eltartott. Tévé és egyéb háttérzaj híve nem igazán voltam sohasem, így az olvasás, mint ötlet igazán könnyen jött. Persze aztán ahogy ügyesedett és nőtt a Fiatalúr, annál inkább lerövidültek a szoptatások, továbbá már nem volt mindig az a nyugodt baba evés közben. Elkezdett mocorogni, forogni, mászni szoptatás alatt, így az olvasás már nem volt opció számomra. 

Szerencsére azonban elég gyorsan sikerült kialakítani a napirendünket - ez mondjuk eléggé függ a baba személyiségétől, nála egészen könnyen ment a kialakítása - , és mivel az alvása alatt is igényli a mai napig a testközelségemet, ezért azalatt az idő alatt vagy én is alszok, vagy ha nem vagyok fáradt, akkor olvasok. Ma már csak egy napközbeni alvása van általában és az van vagy két és fél/ három órás jobb napjainkon. Plusz ott van még az este is, olyankor is tudok csípni magamnak mondjuk egy órát az olvasásra. Ha azt vesszük, igazából több időm van most, mint mondjuk két évvel ezelőtt. 

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a házimunkát vele együtt csinálom, - mint említettem, alvás közben igényli nagyon a testközelséget még mindig - , de azt is fontosnak tartom, hogy már ilyen korán lássa, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni a ház körül. A rend és a tisztaság nem csak úgy teremtődik a semmiből. Egyre jobban érdekli is egyébként, hogy mit csinálok, például imád velem porszívózni meg mosni és teregetni. Délután persze azért ott a játékidő is a nagy alvás után, úgyhogy nem csak gyerekmunkából áll az életünk. :)

Hogy mennyit olvasok, az változó. Van olyan nap, amikor simán el tudok olvasni száz, kétszáz oldalt is akár, de vannak olyan napok (mert igen, vannak azért nehéz napok), amikor egy oldalt se sikerül. De igazából én ezen nem is görcsölök.

Amihez viszont nagyon nehéz volt hozzászoknom az az, hogy az esetek többségében hirtelen kell félbehagynom az olvasást. Nincs olyan, hogy jaj megvárom a fejezet végét vagy még túlesek ezen az izgalmas részen. Ha felébred a Fiatalúr, akkor felébredt és nincs mese, onnantól nincs olvasás. Ez nem mondom, hogy néha nem nehéz, különösen, amikor tényleg annyira belemerültem a könyvbe, hogy legszívesebben még simán továbbolvastam volna, mert úúúristenmostmifogtörténni??. Néha különös érzéke van, hogy pont a nagy fordulatoknál ébredjen fel. Sokszor van olyan is, hogy a hangulat még ott marad bennem akár egy óra után is, és nehéz visszatérnem a való életbe. De aztán persze csak sikerül.

Amire mostanában viszont nehezebben találom meg az időt, az a bejegyzések írása. Nagyon érdeklik a kütyük, annak ellenére, hogy amennyire csak lehet, minimalizáljuk a használatukat előtte. Altatás közben nem merem bekapcsolni a laptopot, mert bármennyire is halkan gépelek, felébred rá, és onnantól kezdve nincs alvás a laptop iránti lelkesedés miatt. True story. Egyszer este tizenegykor felébredt a gépelésemre, és onnantól kezdve hajnali egyig képtelenség volt visszaaltatni még azután se, hogy a laptopot átvittem egy másik szobába. 

Na azóta nem gépelek az alvó gyerek mellett sem. 

Hogy a blog még működik ez abszolút a férjemnek köszönhető, aki vállalta a gyerekfelügyeletet, hogy heti kétszer én el tudjak vonulni két órára a könyvtárszobába. Ez duplán hasznos dolog mindkettőnknek, hiszen így nekem is jut egy kis saját idő a gondolataimmal, illetve neki is jut egy kis saját idő a kisfiával, ami szerintünk nagyon fontos lépés a kettőjük kapcsolatában. De azért hogy ez összejöjjön, sok mindennek teljesülnie kell: hogy időben hazaérkezzen a munkából, hogy a Fiatalúrnak ne legyen éppen szeparációs szorongása, mert olyankor képtelenség akár két lépést is tennem tőle, illetve hogy én is legyek olyan összeszedett, hogy ne csak a monitort bámuljam abban a két órában stb. stb. Szóval, ennek a teljesülése nem csak a mi elhatározásunk kérdése, hanem a körülményeinknek is úgy kell alakulnia. Mert nyilván nem minden áron kell ezt csinálnia az embernek. De azért szerintem ezt is egészen jól össze tudjuk hozni. 

Persze, fogalmam sincs, hogy egy-két-három év múlva is ekkora intenzitással lesz-e jelen az életemben az olvasás vagy a blogolás. Lehet, hogy idővel kevesebb könyvet sikerül elolvasnom, de nem fogok rajta keseregni. Biztos vagyok benne, hogy módot fogok rá találni valahogy, hogy ez a hobbi ne tűnjön el teljesen az életemből. Mert nem az olvasott könyvek mennyisége, hanem a minőség a lényeg. Hogy igazán élvezd ennek a hobbinak minden percét; hogy az elolvasott könyvek hozzá(d)tegyenek valamit. Mert ez a lényeg. Ezért olvasunk.

De akárhogy is lesz nálam, az biztos, hogy a Fiatalúrral remek könyveket fogunk olvasni együtt. Rengeteg világot kell megmutatnom neki, és alig várom, hogy úgy igazán elkezdjük ezt a nagyszerű kalandot is.

***És te mikor olvasol? ***

A többiek a témában:

Dóri, Anett, Sister, PuPilla
Mandi

Utóvédek, később csatlakozók:

Kérdezz-felelek: Könyvmolyok problémái

Nagyon régen töltöttem már ki booktaget, így aztán Dominika, a JustABookishSoul vlog házigazdája kedves invitálásának nem tudtam ellenállni. Akinek van kedve megválaszolni pár kérdést a könyvmoly-lét nehézségeivel és súlyos dilemmáival kapcsolatosan, ne fogja vissza magát!

1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

 Általában a pillanatnyi hangulatom határozza meg, hogy mi lesz a következő olvasmányom. Sokszor egészen addig a pillanatig nem is tudom, mi lesz, amíg ott nem állok a saját vagy éppen a könyvtári könyvespolcok előtt. Ha még ekkor is teljes a tanácstalanság, akkor kiválasztok öt érdekesnek tűnő könyvet és elkezdek velük közelebbről barátkozni (elolvasom még egyszer a fülszövegüket, beleolvasok az első fejezetbe stb.), így általában sikerül döntésre jutnom. De olyan is elég gyakran megesik, hogy egy pont jó időben jött lelkes vélemény miatt egyszerűen muszáj felkajtatnom a szóban forgó könyvet mihamarabb. Ám az abszolút kedvenc élményem, amikor valamilyen módon az éppen olvasott könyv visz/sodor/lök egy másik könyv felé. Akár témájában hasonló, akár helyszínt vagy történelmi kort tekintve vagy mondjuk említenek benne egy könyvet és ezáltal kedvet csinál hozzá. Idén ilyen volt például Madeline Miller Kirkéje, ami után muszáj volt elolvasnom Margaret Atwood hasonló témájú könyvét, a Penelopeiát, amit mellesleg már évek óta őrizgettem olvasatlanul. 

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Tíz évvel ezelőtt simán voltam annyira lelkiismeretes, hogy továbbolvastam volna, hátha jobb lesz. De sosem lett. Jó pár ilyen könyvvel a hátam mögött, már lazán félbehagyom a nekem nem tetsző könyveket. Sőt, a közepes - mondhatni langyos - élvezeti értékkel bíróakat is.  Sajnos kevés az olvasásra fordítható időm, így azt a keveset mindenképp szuper könyvek társaságában szeretném tölteni. 

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

 Nos, ez most jelen esetben egy abszolút létező probléma nálam. De úgy döntöttem, hogy elengedem a dolgot. Még amúgy éppen teljesíthetném, mert a várólista csökkentéses kihívásból még kábé öt könyv hiányzik, de most teljesen másfelé kalandozott a figyelmem könyves témák terén, és ha most erőltetném az olvasásukat úgyse jönnék ki belőle jól. 

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, de a borítói: Nem. Egyeznek!!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Attól függ, milyen fajta nem egyezésről van szó. Ha csak a puha- és keményborító keveredéséről van szó, vagy más lett időközben a könyvek mérete stb. az nem szokott zavarni, pár sorozatomnál ez tényleg előfordul. De ha mondjuk maga a stílus az elütő, mert tök másik kiadásról van szó, hát... eleve meg se vettem volna így. :D De ha már - tegyük fel - előfordult valahogy, akkor az egyik kiadást elpasszolom, és próbálom úgy beszerezni, hogy egységesek legyenek. 

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Könyves lelkesedéseimet és csalódásaimat húgommal és a Popkult, csajok satöbbiből - is - ismerhető Brigi barátnőmmel szoktam leginkább megbeszélni. 

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mihez kezdesz magaddal?

Ilyen egyszer valóban előfordult velem. Backman Oveja tehet mindenről. Picit kínosan éltem meg, mert nem igazán szeretek mások előtt sírni, de közben pedig teljesen átadtam magam a meghatottságnak is. Pont buszon utaztam akkor, és igyekeztem nagyon kifelé nézni az ablakon utána és észrevétlenül eltüntetni a könnyeimet. Jobban örültem volna, ha inkább ez odahaza történik velem. 

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!?!!

 Ez szinte minden sorozatnál probléma részemről, hogy egy bizonyos idő (mondjuk egy év) eltelte után nagyon nehéz visszahozni a lelkesedésemet a folytatások iránt, és emiatt még tovább tologatom magam előtt, ami miatt persze egyre többet is felejtek. Változó egyébként, valamikor csak úgy belevetem magam a folytatásba, és az előzmények szépen, lassan eszembe jutnak (vagy nem :P ), de például a Harry Pottereknél anno mielőtt kijöttek volna a folytatások nem restelltem végigolvasni az eddig megjelent részeket. Tavaly pedig a Tükörjáró sorozat második része előtt gyorsan átlapozgattam A tél jegyeseit, elolvastam pár fejezetet meg lényegi részeket, hogy jobban képben legyek a második résszel. Szerintem ez most is így lesz majd a harmadik rész olvasása előtt. 

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?

Jaj az ilyen helyzet roppant kellemetlen tud lenni. De ilyenkor meg szoktam mondani, hogy volt már rossz tapasztalatom a kölcsönadással kapcsolatban, és inkább nem szereznék további hasonlókat. 

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

A Nagy Nyári Olvasási Válság mindig lecsap nálam kíméletlenül. Az intenzitása és hossza változó. Ilyenkor nem szoktam erőltetni az olvasást, könyvekkel maximum úgy kerülök kapcsolatba, hogy más könyvesbloggereket olvasok. És aztán egyszer csak fellobban újra a lelkesedés a könyvek iránt, és aztán már csak meg kell találni azt a történetet, ami képes berántani a világába. Ez idén a Kirké volt.  

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?

Csak azokat, amik biztosan tetszenének és igazán hűha élmények lennének. Ezeket már nagyjából tudni szoktam (tévedés vagy hype-vonatra felülés persze előfordul, de egyre ritkább). Amik pedig kétségesek, azokat könyvtárból szoktam beszerezni. 

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon mire elolvasod őket?

 Az utóbbi időben félév, maximum egy év. Véget ért részemről a könyvharácsolós időszak, és könyveket is úgy illetve akkor szoktam venni, ha érzem az ingerenciát, hogy azt az adott (vagy a rákövetkező) hónapban olvasnám. Idén tényleg meglepően keveset várakoztak a beszerzéseim olvasatlanul.  

Vera

Hogy végre rászánjam magamat Grecsó Krisztián prózájával való megismerkedésre egy Verának kellett jönnie. Nem mintha a többi regénye nem érdekelne vagy ne érdekelt volna korábban, de ez a legújabb kötete sok szempontból is jobban felkeltette az érdeklődésemet, ezért mindenképp muszáj volt rövid időn belül megismerkednem vele. 

Szegeden egyébként mindenki erről a könyvről beszélt. Az itteni Librikből villámgyorsan elkapkodták, pár héttel a megjelenés után már nem is volt kint szabadpolcon - rendelniük kellett a boltoknak utánpótlást. Biztosan még sok könyvnél elő szokott ez fordulni, de a Vera esetében igencsak szembetűnő volt. 

Itteni sikere egyébként nem is csoda, hiszen a regény az 1980-as években játszódik és ráadásul itt, Szegeden. A borítón az Aradi Vértanúk terének a képe köszön vissza, ahol jó sok éven át minden nap leszálltam a villamosról. Furcsa ismerősség kerített hatalmába akárhányszor csak szembejött velem a borító, és egyben különlegesen is izgatott voltam, hiszen végre egy olyan regény világába fogok belépni, ahol a helyszínek valóban ismerősek, ott megyek (illetve mentem) el mellettük nap mint nap. Elég csak annyit leírva látnom, hogy Alsóvárosi Ferences Templom, és rögtön látom magam előtt a platánfákkal körülölelt, fehér falú templom képét, amelynek pillérjei között csodaszép fényjáték figyelhető meg, ahogy közeledik a naplemente. És még számtalan, a regény történetében megforduló helyszínről ugyanezt el tudom mondani, hogy annyira belém épültek a helyszínek már ezalatt a tizenhárom év alatt, mióta Szegeden lakom, hogy elég éppen csak egy szó, és megelevenedik előttem az az utca, az az épület minden színével, szagával, zsivajával. 

Csodás érzés volt így olvasni egy regényt. Annyira más, annyira otthonos élményt adott. És aztán maga a történet is kihatott a városhoz való viszonyomra. A Vera után máshogy sétál át az ember a Nagyáruház Passzázsán vagy a Honvéd téren. 

Visszakanyarodva: a helyszín Szeged és 1980-at írunk. Regényünk főhőse Vera, a negyedik osztályos lány, aki jó tanuló és jó sportoló is. Ebben a tanévben egy új fiú érkezik az iskolába, a lengyel származású Józef, aki valami új dolgot indít el Verában, amit előtte sohasem érzett. Az első szerelem. S mindeközben Vera otthoni élete is a feje tetejére áll, ami korábban biztonságos családi fészek volt, most valahogy eltűnik és sok minden megkérdőjeleződik. Vajon Vera utána mer menni a titkoknak? Képes lesz beismerni maga előtt az igazságot?

… az jut eszébe, hogy reméli, még sokáig nem kell felnőttnek lennie, mert a felnőtteknél minden olyan borzasztóan bonyolult.

A regény olvasását bevallom, elég rosszul kezdtem. Mindig is fontosnak tartottam, hogy olvasóként megfelelő módon tudjunk belépni egy történetbe. Hogy mielőtt fellapozzuk, ne legyenek hamis elvárásaink, ne számítsunk olyasmire, amit a regény a műfaja vagy egyéb hasonló okok miatt nem tud beváltani. Néhány értékelés ifjúsági regényként hivatkozott erre a kötetre, és én teljesen ilyen olvasói magatartással kezdtem el olvasni, és egyszerűen nem volt oké az egész. Vera fiatal kora ellenére nem ifjúsági főhős, hanem egy nagyon is szépirodalmi kislány. Ő egy abszolút szépirodalmi univerzumban mozog és oda is tartozik. Felismerései, elhallgatásai, gondolatai bár irodalmilag jól megkomponáltak, de közel sem életszerűek. És ez zavart. Egészen addig a pontig, amíg ifjúsági regényként olvastam. Azonban miután revideáltam magamban az olvasói magatartásomat és gyerekszemszögű szépirodalmi regényként olvastam tovább, már minden rendben lett. 

A fülszöveg is picit csalóka volt számomra, mert sokkal jobban kiemelte Vera és Józef kapcsolatát, mint amennyire érdekes volt ez a történet szempontjából. A Vera egy átlagos első szerelem története helyett sokkal inkább bálványdöntögetésről szól. Arról, amikor eljön az az idő, hogy egy gyermek számára a felnőttek megszűnnek mindent mindig jobban tudó, mindig megfelelően viselkedő személyek lenni. Amikor a gyermek elkezdi figyelni a felnőttek között zajló interakciókat, és rájön, hogy a legtöbb felnőtt bort iszik és vizet prédikál, amikor illemről, kötelességről és becsületességről van szó. Hogy a gyerekektől ugyan elvárják a jó viselkedést, de a szülők itt-ott hazudnak, csalnak - hol kisebbeket, hol nagyobbakat. A szülő talán ekkor szűnik meg istenség lenni a gyerek szemében. És ez a ráismerés, hogy a szüleink is ugyanúgy gyarló emberek, igazi trauma egy gyerek életében. Ezt hozza magával a felnőttlét. 

S hogy ez a trauma miképp hordozódik tovább a gyerek lelkében, attól függ, hogy a szülő mit kezd ezzel az új helyzettel és új nézőponttal. S persze kérdés az is, hogy vajon a gyermek számára mikor jön el ez a ráismerés, ha eljön egyáltalán. 

Készen áll-e vajon elfogadni ezeket a dolgokat? Elég érett hozzá?  

A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.

Hogy Vera körül mi történik pontosan, az csak a regény vége felé világosodik meg teljesen az olvasó számára. E/3 elbeszélővel van ugyan dolgunk, de ennek ellenére sok mindent elhallgat, ami a felnőttek világában történik Vera körül. A gyerekek világának íratlan - és kissé érthetetlen - szabályai feltárulnak előttünk teljes valójukban, míg a felnőttekkel történő dolgokra balladai homály borul. Valójában Vera szemével látunk mindent, és főhősnőnk nem érti teljesen ezt a másik világot. Vera a gyerekek világában létezik teljesen, és onnan nem is igazán akar kimozdulni, még akkor sem, ha nagyon is szükség lenne rá. Vera fél ettől az ismeretlentől, hogy nem érti ennek a világnak az íratlan szabályait. Szerintem a Vera éppen ezért egy felnemnövés történet, hiszen főhősnőnk ellenáll a külvilág kényszerítő erejének. Gyerek marad még akkor is, amikor nagyon felnőtt dolgok történnek körülötte. Hiába próbálják elmagyarázni neki, mi történik, ő erre még nem készült fel. Nem készült fel, hogy tizenkét évesen felnőttesen lássa a dolgokat. 

És azt hiszem, ezt valahol meg is értem.

Grecsó Krisztián regénye mindent összevetve egy nagyon különleges élmény volt számomra. Semmiképp sem szeretném abbahagyni a vele való ismerkedést, mert Vera története meggyőzött, hogy érdemes a többi regényével is próbát tennem.

Grecsó Krisztián: Vera

Magvető Kiadó

336 oldal

Sehonnai

Kívülállónak érezni magadat egy másik országban, távol a saját hazádtól pokoli nehéz érzés lehet. Más szokásrendszerek, más nyelv, más mechanizmusok mozgatják az ottani életet és az embereket, mint amit eddig ismertél. Az otthon és a külvilág élesen elkülönül, más világba lépsz be, ahogy kinyitod az ajtód. De kint élve - még ha nehezen is - érthető és persze várt is ez a kulturális különbözőség, számításba veszed ezeket, amikor kiköltözöl egy másik országba. És tudod, hogy azért van egy terület, ahonnan jöttél, ahol mindezek, amiket ismersz - nyelv, kultúra, történelem - mások is így ismernek.

De ha ez az idegenség a saját országodban ér, a saját földeden, az valahogy még nehezebb, még feldolgozhatatlanabb. Idegennek születni újra és újra, évszázadokon keresztül a saját hazádban, láthatatlan kisebbségként élni egy teljesen más világban igazi trauma lehet. Nem feltétlen egyéni szinten, hanem a nép szintjén, ami persze kihat az egyénre is. Hiszen bármennyire is individuumok vagyunk, elszakíthatatlanul tagjai vagyunk annak a közösségnek, akikkel együtt közös nyelvet, kultúrát és történelmet ápolunk. Ehhez sokféleképpen viszonyulhatunk, persze - de származásunk kihat ránk, formál minket, akárcsak a gének, vagy hogy otthonról mit viszünk magunkkal. 

A sehonnaiság érzése az amerikai őslakos indiánok sajátja, akik idegenek saját földjükön. Akik a legtöbb ember képzeletében úgy élnek, ahogy valamikor, sok száz évvel ezelőtt talán léteztek - de persze, lehet hogy sohasem. Lehet, hogy a tollas fejdíszes, természetközeli nép vadromantikus képe szintén csak egy képzelt, soha nem létezett ábránd. 

*

Vajon hagyták őket valaha beszélni magukról? 

*

Az amerikai őslakosok felett sokak szerint eljárt az idő. De vajon valóban így van? Valóban csak a múlt árnyként élő darabkái a modern világban? 

Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek.

Tommy Orange regénye egy óriási hiányt töltött be nálam, hiszen nem olvastam sose amerikai őslakos irodalmat. Alakjaikat - azt a keveset is - csupán mások tolmácsolásából ismertem, ahogy történelmükről is csupán a másik, vagyis a győztes oldal szemszögéből hallhattam. Így a regény bevezetője arcul csapó meglepetés volt számomra. Persze, tudja az ember, hogy a telepesek elég durva dolgokat követtek el, de azt hiszem, a Orange által leírt dolgok töredékéről se volt fogalmam, hogy mennyire brutális népirtásos vérengzés ment itt évtizedeken, évszázadokon keresztül. Napokon keresztül emésztenem kellett a bevezetőt. 

Fehérként annyi szégyellni valónk van...

Ám maga a regény témája nem a múlt, hanem a jelen. Nem a rezervátumba szorult őslakosok, hanem az elvárosiasodottak. Akik ezen az újfajta élőhelyen próbálják őrizni a hagyományaikat vagyis őslakosként meghatározni magukat a fehérek között. Ezt az életérzést, ezt a sehonnaiságot több szereplő elbeszéléséből ismerhetjük meg különféle korosztályból, különféle élettel. Ám abban mindenképpen hasonlít az életútjuk, hogy mindannyian a társadalom peremén élnek, szinte láthatatlanul a többi ember számára. 

Erről szól ez a könyv. Különböző, ám mégis valahol hasonló, össze-összefonódó életutakról, amik pókhálóként szövik át a történetet. A szereplők vagy erősebben vagy csak rövid időkre kapcsolódnak egymáshoz valamilyen formában. Nem hiába vonul végig a történetben maga a pók és pókháló motívum, ez köszön vissza a szereplők kapcsolatrendszerénél is. 

A Sehonnai egy nagyon fontos regény. Egy olyan láthatatlan társadalmi rétegről szól, akik rengeteg traumát éltek és élnek meg jelenleg is a hazájukban. Akik kívülállók, és akik némák a legtöbb ember számára. Akikről mások beszélnek, ha beszélnek ugyan. Tommy Orange most megtörte ezt a csendet. S persze, irodalommal megoldani bizonyos problémákat nem lehet. De fontos az elmesélhetőség, fontos a történet nemcsak az egyén szintjén, hanem a nép szintjén is. És mindezt még azzal is megfejelte, hogy csodálatosan ír. Húsba vágóan, igazan és szépen. 

Meghatározó élmény volt számomra.

Azt mondta, hogy a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.

És ahhoz, hogy tehessünk valamit, meg kell értenünk, honnan jövünk, mi történt a népünkkel, és hogy azzal adózhatunk tisztelettel nekik, ha jól élünk, ha elmeséljük a történeteinket.

Tommy Orange: Sehonnai

There, There

Fordította: Pék Zoltán

21.Század Kiadó

320 oldal

#október

Lassan arra a megállapításra kell jutnom, hogy a bejegyzésírási sebességem meg sem tudja közelíteni az olvasási sebességemet. Nem hittem, hogy ilyet fogok írni valaha, de vagy öt könyvvel vagyok előrébb az utóbbiban, és bár októberben elég gyakran sikerült posztolnom, mégse tudtam utolérni magamat, pedig ez lenne a célom, hiszen hiába vannak ott a jegyzeteim, mégis csak nehéz felvenni magamban a könyv hangulatát egy hónapos távlatból. De persze, sose legyen az embernek nagyobb gondja, ugye. 

Szóval, hát röviden összefoglalva: valahogy így telt az októberem. 

Beszerzéseket tekintve elég változatos könyveket sikerült a polcomra tennem szerintem. Azt hiszem Ferrante regénye és Joe Hill - Gabriel Rodriguez képregénye képviseli a két végletet köztük. Ebből kettőt már el is olvastam, a másik kettő a novemberi nem létező várólistámon van. 

Egyébként nyolc, azaz ny-o-l-c könyvet olvastam el októberben. Eléggé kerekedett most a szemem, amikor megszámoltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi történettel ismerkedtem meg. Az egész Tommy Orange Sehonnai című regényével kezdődött - poszt majd a héten várható a könyvről - , ami elképesztően fontos és fantasztikus könyv. Elolvastam Gévai Csilla Lídia-sorozatát, legalábbis azokat a köteteket, amik eddig megjelentek, és eléggé-imádom gimis történet lett. Szerettem benne, hogy Lídia nemcsak a fiúkkal és a kinézetével van elfoglalva, hanem kicsit elvontabb témák is foglalkoztatják, amik például engem is tinikoromban. Kár, hogy a következő részéről semmit sem tudni, hogy egyáltalán íródik-e vagy sem, de így a befejezetlenségében is mindenképpen figyelmet érdemlő sorozat, szerintem. 

Majd elolvastam Sarah Waterstől A kis idegent is, aminek elég vegyes fogadtatása lett idehaza, ahogy elnéztem az értékeléseket, pedig hát elég zseniális könyv. Ugyan nincsen kezünkbe adva egyértelműen a végső értelmezés, de pont ettől zseniális, hogy hagyja az olvasóját gondolkodni. Utána megismerkedtem Grecsó Krisztián Verájával is. Ez volt az első könyvem az írótól, és egyébként meg is értem, hogy miért szeretik annyira, de a Vera azért - sok véleménnyel ellentétben - számomra mégse volt teljesen hiteles. Mégis csak erősen érződött rajta, hogy egy felnőtt férfi írta. Vera kicsit olyan szépirodalmi lánykának érződött. Ami persze nem feltétlen baj, csak hát a vélemények miatt mégsem erre számítottam. Mindenesetre Grecsó prózájával folytatom majd az ismerkedést mindenképpen, a Veráról meg majd írok egy részletesebb bejegyzést. 

A Nimonát pont azelőtti nap rendeltem meg angolul, mielőtt a Ciceró Kiadó bejelentette volna a magyar megjelenést. Úgyhogy ez picit vicces volt, de nagyon megörültem ennek a hírnek. Szuper vicces, szupercuki képregény, amit nagyon szerettem olvasni. 

Az októberi újraolvasásom pedig L. M. Montgomery Anne-sorozatának első része, az Anne of Green Gables volt, amit most olvastam először angolul, és nagyon imádtam így is. Kicsit tartottam tőle, hogy mennyire fog nekem tetszeni ennyi év távlatából, de nem hiába van ott az örökös kedvenc könyveim listájának dobogós helyezettjei között, hiszen legalább annyira, ha nem jobban élveztem most, mint sok-sok évvel ezelőtt. Más dolgokat és máshogy láttam most már benne, és nem feltétlen értek egyet azokkal, akik cukormázas, szirupos történetként jellemzik Montgomery írását. Na, de majd erről is hamarosan érkezik a bejegyzés!

Novemberre sok tervem van még, de hát majd kiderül, hogy a pillanatnyi szeszélyeim, a könyvtárak csábítása és persze a Fiatalúr mennyire és mit befolyásol majd ezen. Szóval, hajrá november, legyél te is annyira szuper, mint az előző őszi hónapok. 

A többiek októbere:

PuPilla

Theodora

Nita

Amadea

Sister

Lídia, 16 + Lídia, 17

Vannak azok a helyzetek, amikor egyik könyv vezet a másikhoz. Néha direkt, olykor inkább indirekt módon. Az ilyesfajta találkozásokat nagyon szeretem, hiszen igazi flow-élményt adnak az olvasás aktusához. Gévai Csilla ifjúsági regénysorozatával is pont így jártam. Ha nem olvasom el a tök jó koncepciójú, ám számomra közepes élvezeti értékkel bíró Időfutár sorozat első részét, akkor - valószínűleg -  soha nem kezdek el gimis témájú hazai ifjúsági regények témában szörfölgetni a molyon, és akkor nem találtam volna rá az írónő nevére, és ki se hoztam volna a könyvtárból a Lídia-sorozatot. Amiért igazán kár lett volna, mert akkor egy nagyon eredeti, igazi hazai ifjúsági történetről maradtam volna le. 

Kicsit elegem van az angolszász irodalom majmolásából, az az igazság. Nem azért, mert annyira hazafi vagyok, csak számomra nem hiteles például, ha egy magyar író által írt regény Londonban játszódik mégpedig úgy, hogy a szerzője mégcsak a közelében sem járt vagy maximum egy hosszúhétvége erejéig. Ahogy azt se igazán szeretem, ha amerikai filmek és sorozatok elemeiből van összeollózva a történet és azt mondják, hogy Budapesten játszódik. Ez a fajta hitelesség is sokat számít egy ifjúsági regényben (is) szerintem, ahogy az is, hogy a főszereplő tényleg a korának megfelelően viselkedjen és gondolkodjon. 

Vasárnap, amikor nem történik velem semmi, talán akkor érzem magam a legjobban. Ezt nem úgy értem, hogy akkor a legszórakoztatóbb a világon lenni, sokkal inkább olyasmire gondolok, hogy akkor érzem magamat a legközelebb önmagamhoz. Ülök a szobámban az ágyon, nézem a szobám falát, a cuccaimat, a könyveim gerincét, és eszembe jut, hogy jé, én most vagyok.

Gévai Csilla regényének főhőse Lídia pedig végre egy olyan tinédzserlány, akit nemcsak a hormonjai irányítanak, és képes másra is gondolni, mint a fiúk. Nekem ez egy nagyon fontos és elképesztően pozitív meglepetés volt, hogy végre találkoztam olyan ifjúsági regénnyel, ahol a női főszereplő nem csak a fiúk és saját kinézetének tengelye mentén képes gondolkodni. Mert eddig én bárhogy is próbáltam, sose - vagy csak nagyon ritkán - voltam képes megtalálni sok-sok évvel ezelőtti önmagamat a modern gimis történetek lapjain. Sokszor a lányok - meg persze a fiúk is - csupán  leegyszerűsített hormonlények, ritkán találni olyan szereplőket, akik túlmutatnak ezen. 

Mert szerintem a tiniket bizony ilyesmik is foglalkoztatják, mint az élet értelme, a vallásfilozófia és ehhez hasonló, kicsit elvont, de a világ - nem feltétlen természettudományos értelemben vett - megismerésére tett gondolatkísérletek. Legalábbis engem érdekeltek anno az ilyesmik. Sokat monologizáltam magamban ilyen témában - ennek az akkori naplóim a tanúi -  és a barátaimmal is jókat tudtunk ilyesmikről beszélgetni. Kicsit olyan köldöknézegetős bölcsészkedések voltak ezek, amiknek ma nem feltétlen látom értelmét, de akkoriban fontos szelete volt a személyiségemnek. Nem tartottam magam ettől különleges gyereknek: tinédzser voltam, aki amellett, hogy önmaga felfedezésére és megvalósítására törekedett, a környezetéről és a világunk különféle síkjairól is sokat gondolkodott. Ahogy a barátaim is. Szóval, én ezt tényleg nem egyedi esetnek gondolom. És végre itt van Lídia, akit anno simán befogadtam volna a baráti társaságomba. Akinek a titkos szerelmi crusha nem Robert Pattinson vagy Cole Sprouse, hanem Gulácsy Lajos, a festő. Ami így kicsit randomnak tűnik, de ha elolvassátok, megértitek, hogy miért pont ő. A második részben pedig Latabár Kálmán veszi át a helyét, aki bár kevésbé intenzíven lesz jelen a történetben, de legalább annyira szórakoztató lesz, mint a Lajos. 

Eleinte Sárának úgy beszéltem Gulácsyról, mintha ez a fiú eggyel felettünk járna, és nem tűnt fel neki, hogy szerelmem tárgya igaz felettünk járt, de kábé kilencvenöt évvel ezelőtt!

Merthogy Lídia titkos szerelmei bizony hiába távoztak már az élők sorából, ebben a naplóregényben - főhősnőnk kreativitásának és humorának köszönhetően - bizony ők is kimondják, amiket ki kell mondani. Kommentálják tetteit, gondolatait egy-egy széljegyzet formájában, ami nagyon jó humorforrásként is szolgál. Maga a napló is - merthogy ez egy naplóregény, mondtam már? - teljesen hiteles formailag tekintve. Rajzok, firkák bontják meg olykor-olykor a szöveget vagy csak megbújnak visszafogottan a margó takarásában. Lídia nem párbeszédezik benne, ha mégis, akkor azért, mert próbálja úgy leírni az eseményt, mint egy színdarabot (azt hiszem, ez egy dráma tagozatos diáktól még egészen hihető is az ilyen irányú ambíció). Plusz az is különösen tetszett, hogy a naplóját olvasva, én tényleg elhittem Lídiáról, hogy ő egy okos és művelt lány. Nem azért, mert azt írta, hogy jó jegyeket kap a suliban vagy megemlített pár klasszikus könyv címet, hogy éppen ezeket olvassa. Nem. Hanem mert Lídia szóhasználata, fogalmazásmódja valamint a művészettörténeti és irodalmi utalásai tényleg ezt a benyomást keltik az olvasóban. 

A két rész alatt ugyan sokat változott főhősnőnk, ám talán ez pont az a kor, amikor az ember gondolkodásmódja rohamléptekben változik és átalakul. Az első rész könnyed gimis érzete erősen átalakul a második részre. Nagyobb teret kap az elvontság: Lídia olykor egészen transzcendentális vonalra nyergel át. A keleti vallás és filozófia jobban begyűrűzik a szövegbe, hiszen Lídia még inkább keresi a helyét a világban. Az időpont vészesen közeleg, amikor is neki el kell döntenie, hogy merre a tovább, mit kezd az életével a gimnázium után. A második részt én ezért kicsit komorabbnak és komolyabbnak éreztem. Nem vált a szöveg hátrányára, és teljesen hihető volt ez a fajta elmozdulás, de őszintén megmondom, azért meglepetésként ért. A humor már nem volt annyira jellemző a történetre, ezt viszont picit sajnáltam, mert nagyon jól állt az első kötetnek.

Tetszett az is a sorozatban, hogy az alapvetően könnyed, gimis történetbe nem félt az írónő komoly témákat is behozni - már az első részben sem- , és ezek nem feltétlenül kerültek fel- vagy éppen megoldásra a végére. Azért is tetszett ez, mert ha belegondolunk, az élet is ilyesmi: nem mindig kerül pont minden mondat végére.

Gévai Csilla regénye egy teljesen hiteles és ezenfelül szuper történet, ami sajnos valahogy kevés figyelmet kapott idehaza. Igazán kár érte, pedig megérdemelné, ha sokan ismernék és olvasnák. Értékes ifjúsági regény, egy nagyon különleges és szerethető főszereplővel. Szerintem - és most tényleg nem túlzok - egy igazi gyöngyszem a hazai ifjúsági irodalom palettáján. Ismerjétek meg Lídiát, ha még nem tettétek.  

Gévai Csilla: Lídia, 16 + Lídia, 17

Tilos Az Á Könyvek