2017. november 30., csütörtök

A november az a hónap volt, amikor elkapott a könyvláz mindenféle értelemben. A boltunk netes felületén vadul nyomkodtam kétnaponta a "megrendelem" -gombot, délutánokat töltöttem azzal, hogy listákat írtam a könyvtárból kikölcsönzendő könyveimről, és a boltunkba beérkezett könyvekből is bőven akadtak olyanok, amiket félretettem magamnak. Igen, elég őrült nő üzemmódba kapcsoltam, pedig koránt sem így terveztem. Valami olyasmi elhatározást érleltem magamban még október végén, hogy csak ésszel költök meg minden, mert közeledik a karácsony, és kell a pénz még itthoni dekorokra meg másoknak ajándékokra. De hát... c'est la vie.


Az első, amit ebben a hónapban megvettem az a Harry Potter és az azkabani fogoly illusztrált változata volt. Mérhetetlen önuralmamról tanúbizonyságot téve még mindig nem bontottam ki a nejlon csomagolásából, mert azt Mikuláskor tervezem, ahogy az előző években is tettem. Ugyanezen a napon landolt még a táskámban Margaret Atwoodtól az Alias Grace is, amit kezdetben nem terveztem megvenni, de aztán  érkezett belőle a boltba, és úgy voltam vele, hogy ez simán belefér még. Aztán Philip Pullman: A Por könyve is egy régóta várt megjelenés volt részemről, már tavasz óta lázban égtem miatta. Erre majd hamarosan sort fogok egyébként keríteni, de pont ma reggel ötlött fel bennem az a gondolat, hogy lehet jó lenne újraolvasni Az Úr Sötét Anyagai trilógiát is, mert úgy szerettem anno. Aztán annyian írtak dicsérő posztokat Ali Benjamin: Suzy és a medúzák című könyvéről, hogy nyilván muszáj volt ezt is megrendelnem magamnak. Remélem, ezzel nem járok úgy mint Stephanie Garber: Caraval című regényével, amit szintén megvettem már nem is tudom milyen indíttatásból (máig sem értem.... talán a szép borítója?) , de most jelenleg úgy vagyok vele, hogy ezt eléggé megszívtam. A közepénél tartok, de semmi jót nem tudok róla mondani, úgyhogy most egy kényszerpihenő állt be a kapcsolatunkban. Valószínűleg el fogom majd olvasni, mert dühít, hogy ennyi pénzt kiadtam érte (oké, amúgy van csodálatos dolgozói kedvezményem, amivel azért elég barátságosak a könyvárak, de hát azért mégis..) . Aztán majd jól elajándékozom valaki olyannak, akinek talán tetszene. Andy Weir: Artemis című regényét szintén nyilván muszáj volt megvennem a megjelenés napján, mert én és a férjem is eléggé szerettük A marsit. És még itt van Ferrantétól Az új név története is, de ez még jelenleg bent van a munkahelyemen, én meg kényszerpihenőn idehaza.

Ebben a hónapban hat könyvet sikerült elolvasnom, de legalább kétszer ennyit szerettem volna. (mint mindig) Az Átmeneti üresedés és a Mi vagyunk a medvék jelentették a toptop olvasásaimat, talán kedvenc könyvekké is váltak. Ezt még pontosan nem tudom, majd az idő eldönti. Shaun Tan: The Arrival című képregényét még októberben zsákmányoltam, és ezzel egy nagyon régi vágyam teljesült. Ebben sem csalódtam, elképesztő könyv ez és gyönyörű, mindenféle értelemben. Olvastam még egy ifjúságit is az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában képében, amit nagyon megszerettem, mert kicsit más, mint a YA irodalom nagy része. És nem csak a meleg téma miatt. A hónap folyamán továbbá elolvastam még Nyáry Krisztián: Merész magyarok című könyvét is, ami hozta a megszokott színvonalat szerintem. Szép kiadvány, érdekes történetekkel. És végül ott volt még a nálam kissé mostoha sorsra jutott Utas és holdvilág. Talán korábban kellett volna olvasnom, talán a bölcsészesebb vagy mihályosabb korszakomban. 
Mindezek mellett még azt is elmondhatom, hogy novemberben három várólistacsökkentéses könyvet is teljesítettem, így a játékszabályok szerint már csak egy könyv van hátra. Bár a listámról még ezenkívül egyet biztosan el szeretnék olvasni, illetve nagyon kacsingatni kezdtem mégis Dickens bácsi felé, akit már május környékén feladtam. Majd meglátjuk, mi lesz. Ami biztos, hogy Harry Potter olvasás tutira lesz decemberben. 
Igen, már megint.

Többiek és a november:
Amadea, Theodora, NikkincsPuPilla

2017. november 27., hétfő

Egy szavak nélküli képregény a migrációról. Shaun Tan The Arrival című kötete különleges és egyedülálló alkotás, ami mindig aktuális lesz. Alig félóra alatt átlapozható, ám a hatása annál tovább tart.


A történet elején egy férfi kénytelen hátrahagyni családját a szörnyek árnyékától kísértett országukban, hogy egy új otthont találjon maguknak a tenger túloldalán. Különös helyre érkezik sok más, szerencsét próbáló társával egyetemben: egy idegen világba, ahol minden más, mint amit eddig megszokott; ahol furcsa élőlények élnek, soha nem látott ételeket esznek az emberek, és számára érthetetlen nyelven kommunikálnak. Minden különös itt és idegen, és hiányzik neki a családja. Ám szerencsére hamar segítségekre talál: hazájukat korábban elhagyó bevándorlók segítenek neki eligazodni ebben az idegen világban, és közben megosztják vele saját történetüket is. 

A könyv olvasása közben eszembe jutottak Marjane Satrapi szavai, aki arra a kérdésre, hogy miért választotta a képregény műfaját azt felelte: azért, mert a képek egyetemesek. A nyelv félreértések forrása lehet, hiszen sokféleképpen értelmezhetőek a szavak, a mondatok. De a kép ugyanazt mondja mindenkinek. Talán, ez igaz a The Arrivalra is. Illetve ezzel még jobban kifejezésre tudta juttatni az idegen világ és az odaérkező migráns közötti némaságot is. A szemlélődő csend és a sok furcsaság - ezek azok az érzések, amik rögtön eszembe jutnak, ha a The Arrivalra gondolok. Amikor az ember nem szólalhat meg a saját anyanyelvén, mert úgysem értik, az rettentően magányossá teheti őt. 

Shan Tan illusztrációi pedig egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal. A történet, mivel szavak nélküli, bármely korosztálynak ajánlható, szerintem mindenki a neki való információkat szűri le Shaun Tan könyvéből. 


Shaun Tan: The Arrival
Hodder Children's Books
128 oldal

2017. november 25., szombat

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.























Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

2017. november 16., csütörtök

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.


Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.
Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal

2017. november 11., szombat

Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy J. K. Rowling bármit is ír, én imádom. És imádom azt is, hogy ennyire sokoldalú, hogy egy-egy új regényével képes kifordulni korábbi önmagából. Beskatulyázhatatlan. És zseniális. 
Igen, Pagford és lakóinak története ismét egy olyan könyv lett, ami felkerült a kedvenceim közé. És borzasztóan sajnálom, hogy valaha kételkedtem ebben, hogy ez nem így lesz. 


Az Átmeneti üresedés sok mindenről szól sokféleképpen, és mindezt kegyetlenül realistán teszi. A Pagford nevezetű fehér kerítéses, idilli kisváros lakóinak személyisége és köz-, illetve magánéleti problémái elég széles palettát fednek le, és az egymás közötti áskálódások, bosszúállások, kiábrándulások és sajátos szeretések legalább olyan, ha nem még érdekesebbek az előbbieknél. Rowling éleslátását és szociális érzékenységét bizonyítja, hogy szereplői nem jók vagy rosszak, hanem nagyon is emberiek: hibákkal és a saját lelkükben dúló háborúkkal. Mindenkinek megvannak a maga harcai, de a megbékélés csak nagyon keveseknek sikerül. A szerepek folyton cserélődnek a szereplőknél, ahogyan az életben is. Senki sem ragad meg a könyvszereplők sematikus szerepeiben: hiszen aki egyszer áldozat lett, abból bántalmazó lehet; aki egyszer átverő, máskor majd hiszékeny; lehet valahol hősszerelmes, máshol pedig egy lelketlen kihasználó; és lehet itt valaki egyszerre bűnös és ártatlan is.
Látszólag Barry Fairbrother halála a katalizátora a dolgoknak, de hamar rájöhetünk, hogy valójában itt minden sokkal mélyebben, sokkal régebben gyökeredzik, és ez az eset csupán egy igen kis százalékát hozza napfényre az otthonok lefüggönyözött ablakainál, a lelkek zárt ajtaja mögött forrongó vagy megbúvó problémáknak.

Rowling mesteri pók módjára szövögeti egyre hálóját, amire Pagford lakóinak egy részét helyezi. Olvasóként először ebből csak apró kis pontocskákat látunk, ám ahogy haladunk a történetben, egyre több szálat fedezünk fel közöttük, hogy aztán tisztába jöjjünk a nagy egésszel. Egy angliai kisváros tablója ez, ha úgy tetszik, ahol aztán mindenfajta típusú ember és család felvonul.  Ám a legnagyobb közös bennük az, hogy itt mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, és nem nagyon érdekli őket, kiken kell átgázolni ezért. Mindenki a saját boldogságát kergeti, és ezért mindig az ártatlanok fizetnek. Míg Barry Fairbrother pozíciója kapcsán valóban csak átmeneti üresedésről beszélhetünk, addig az emberi kapcsolatoknál már inkább az állandósult kiüresedettségről. A tönkrement, kisiklott szülő-gyermek kapcsolatok például elég hangsúlyosan végigvonulnak a regényen. Vannak szülők, akik érzik ezt, ám vannak olyanok is, akik nem. Tenni viszont ez ellen annál is kevesebben tesznek. S vajon hol van az a pont, ahol még ezek a dolgok visszafordíthatóak? Vagy van, ahol már túl késő?

Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Casual Vacancy
Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin
Gabo Kiadó
573 oldal


2017. november 8., szerda

Bendegúz pillanatok: avagy vicces és/vagy kínos pillanatok a pult másik oldaláról (mert ott is vannak ám). És persze újabb bizonyítékok arra, hogy valószínűleg egy sitcomban dolgozom. 

Vevő: Helló! Azt szeretném megkérdezni, hogy van-e OFI-s biológia könyvetek?
Bendegúz: .... *fáradt, világfájdalmas sóhaj* Mindjárt megnézem.
Látom, hogy az adatbázisba elkezdi pötyögni "ofis biológia" A vevő rászól, hogy nem ofis hanem OFI, úgyhogy beírja inkább:  "ofi biológia". Itt már muszáj volt szólnom, hogy ne legyen még kínosabb, hogy az OFI a kiadó neve, szóval azt nem kéne beírni a cím elé... 

2017. november 6., hétfő

A bloggerek "Témázunk" rovatába most én is bekapcsolódtam - ezúton is köszönöm a lehetőséget :) - , aminek a fedőneve: MÁSRÓL SZÓLUNK – kreatív írás egyazon kezdőmondatra.  A kezdőmondat pedig: „Ülök a padon…” A további része abszolút szabad volt, még műfaji megkötést sem kaptunk, mindenkinek a saját fantáziájára volt bízva a dolog. Bevallom, amellett, hogy izgalmas feladatnak tartottam, azért féltem is tőle picit, hiszen én inkább olvasni szeretem a történeteket, nem pedig írni. De végül csak belevágtam.



Ülök a padon, és közben arra gondolok, hogy mennyi más helyen lehetnék most. Ellátogathatnék a Baker Streetre, esetleg a Tottenham Pubba vagy benézhetnék megint Pemberley-be. Lime Regis kanyargós macskaköves utcáit is róhatnám, ahol bármikor belefuthatnék Anne Elliotba vagy Mary Anningbe. Vajon ők ismerhetik egymást? Szelesdombon is belegabalyodhatnék az őrület kócaiba éppen, de ott nem olyan régen jártam. Thornfield Hall milyen messze lehet onnan? Egyszer mindenképp le kéne mérnem. 
Mondjuk most? 
Nem, most a padon ülök, a semmi közepén és várok. Pedig igazán mehetnék inkább Roxfortba is. Sőt, most hogy belegondolok, az sokkal jobb lenne, mint itt ülni tétlenül. Vajsört inni, seprűn repülni a magasban, megnyerni a Trimágus Tusát, thesztrálon lovagolni. Tényleg mindjárt itt hagyom ezt a padot, vár a Roxfort! 
Csak még egy kicsit maradok. 
Vajon ilyen érzés volt Godot-ra várni? Már nem emlékszem. 
De végre kirajzolódik előttem valami: egy óriási park, hársfák sora, üres padok és érezni kezdem rekkenő hőséget, amitől lélegezni is alig lehet. Egy lélek sincs a közelben. Egy férfi megy oda ekkor a bódéhoz, ami most, ebben a pillanatban épült fel előttem a semmiből. Legalábbis esküdni mernék, hogy korábban nem volt ott. A férfi erősen csuklott, ezért egy ásványvizet szeretett volna kérni az eladótól, de ő közölte, hogy nincs. Ó, istenem! Inkább lovagolnék egy páncélosmedve hátán. Nem is tudom, hogy a tétlenség vagy a hőség a legrosszabb. Miután végül egy langyos kajszibarack szörppel távozott a férfi, a távolban a rekkenő levegő összesűrűsödött a szemem előtt, és a sűrű levegőből egy igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Kajszibarackszörpös emberünknek tátva maradt a szája, és hát mit mondjak, nekem is egy kicsit, ugyanis a furcsa úr úgy haladt a kavicsos úton, hogy nem érte a lába a földet. Felegyenesedtem ültő helyemben, és hegyezni kezdtem a fülemet.
Felesleges volt. Semmi érdekes nem hangzik el. Legalábbis még most nem az számomra. Fejem felett a narrátor halkan duruzsol, de most nem tudok figyelni, mert a hőséggel küzdök. Kényelmetlen itt nekem, és egyre jobban szöget üt a fejembe megint a gondolat, hogy el kéne mennem innen, hiszen úgyse történik semmi.
Ám ekkor meghallom végre: közeledik a villamos. Tudom, hogy ez hozza meg a változást. Elmondták. Felpattanok a padról és közelebb megyek, hogy jól lássak mindent. Fékcsikorgás, sikoltozás... egy levágott fej gurul a kocsiút kövezetén. 
Annuska kiöntötte hát az olajat.
Úgy döntöttem, mégiscsak maradok.


Ők is ültek a padon:
Nima, PuPilla , Nikkincs, Mandi, Czenema, Bea,



2017. november 3., péntek

Jó lenne, ha tudnék legalább egy kevésbé prózai, ám annál felemelőbb okot mondani arra, hogy miért is keltette fel a figyelmemet a portugál Afonzo Cruz regénye. De valójában a könyv hátulján levő macskafigura tehet az egészről. S ez a tény persze komolyan elgondolkodtat azon a kérdésen, hogy vajon az őrült macskás nő hanyadik szintjén tartok jelenleg. 


De macskák ide vagy oda, az tagadhatatlan, hogy a könyv pár oldal után heves rajongást váltott ki belőlem, és úton-útfélen mindenkinek erről meséltem. Imádtam a szövegben megbúvó képiségeket. Mint például "Vogel feje hemzsegett a befejezetlenség hármaspontjaitól" egyszerűen el nem tudom mondani, hogy ez számomra mennyire zseniálisan hangzik. Vagy háromszor újraolvastam ezt a részt, mert képtelen voltam csak úgy otthagyni a szövegben, mint a többi mondatot. És az első részben még rengeteg ilyen  előfordult, így hát az első éjszaka alatt szerelembe estem Afonzo Cruz prózájával. Imádtam az illusztrációkat, a fényképeket, a változó tipográfiát, a kiemeléseket: minden olyan szokatlan volt itt, de mégis hihetetlenül jól működött.

A kötet többi része már egy kicsit más stílust vett fel: elmaradtak ezek a - részemről - rajongva szeretett dolgok, és egyre inkább elkezdte megdolgoztatni az agysejtjeimet. Az ilyen próbáknál mindig félek, hogy kiderül, mégsem én vagyok a közönsége a kötetnek, hanem mondjuk egy ma is gyakorló bölcsészdoktor, aki könyökfoltos zakóban, békésen pipázgatva a kandalló előtt fogadja be a művet, miközben oldalas jegyzeteket készít a noteszébe, amiket telepakol irodalomelméleti terminusokkal. Mármint nyilván nem így van, de én minden posztmodern regénynél ettől félek.  Voltak momentumok, amik átjöttek nekem: mint például a valóság és a fikció olyan mértékű összemosódása, amikor nem tudjuk már megmondani, melyik hol kezdődik. Hogy a történetek olyan általunk teremtett alternatív valóságok lehetnek, amelyeket akár igaznak is hihetünk. De ezt leszámítva katyvasz lett nekem itt minden - talán pont az előbb említettek miatt. Összemosódtak a kötet világában a dolgok számomra, és nem találtam már ott magam olvasóként, hanem kényelmetlenül fészkelődtem a szöveg felett. De az első része még mindig rajongásig szerelem, emellett még most is kitartok. A többire részre meg talán azt mondanám, hogy túl kevés voltam én ehhez a szöveghez, amit nagyon sajnálok.

Afonzo Cruz: Kokoschka babája
A Boneca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
Typotex Kiadó
280 oldal

Follow Me @photos_from_anna