2019. június 20., csütörtök


Vajon joga van-e bárkinek elmesélni azt, ami mással történt? Meg tudja-e fogalmazni, át tudja-e valóban érezni azt, amit az illető érzett akkor? Tudja-e, hogy valójában mit és miért cselekedett? Sokszor csak azt hisszük, hogy tudjuk. Vesszük az eseményeket, és betöltjük a lyukakat a saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal, amiket másokénak hiszünk. Összefércelt, többé-kevésbé kókányolt történetet szövünk, ami változó távolságra áll majd annak az embernek igazságától. Sokkal inkább a miénkhez közelít.
Ám mi van, ha valaki nem hajlandó mesélni?

De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket s szabadjára hagyja csapongani.

Édes Anna nem mesélt. Nem osztott meg gondolatokat, érzéseket. Néha ugyan felszakította a szöveget a kétségbeesése, a menekülni akarása, de aztán minden visszasimult. Anna nem mesélt magáról, sem másokról. Engedelmes szereplő módjára csak akkor beszélt, ha szót kapott, minden cselekedete csak reakció volt a vele történtekre.
Ám ennek ellenére mégis sokan úgy vélték, hogy el tudják mondani a történetét, hogy magyarázatot tudnak adni a történésekre. Miért tette, amit tett? Ez talán a regény legnagyobb kérdése, amivel kapcsolatban többféle elgondolás is létezik - másoké. Ám Anna erről is mélyen hallgat.
Margaret Atwood Grace Marksjához hasonlóan, itt is mindenki megalkotta a saját verzióját - bár itt az, hogy Anna tette, talán kevésbé kérdéses. Itt csupán a miértek maradnak homályban.

(…) aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

Ha Annát valóban sikerült volna megismernünk, szerintem kevésbé lennénk bizonytalanok ebben a kérdésben. A szöveg azonban szintén elrejtette őt, nem csak Vizyék lakásában járt hangtalanul. Bár azt hittük, hogy ott van, teljes valójában, de mégsem. Sokféle narratívában létezett: a tökéletes cseléd, bűnös szexuális csábító vagy a hálátlan mostohalány történetében. De hogy Anna milyen volt valójában, mit érzett, mit gondolt, nem tudtuk meg igazán.
Azon kívül persze, hogy Vizyéktől mindenáron menekülni akart az elején. És persze óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a narrátorunk mennyire megbízható? Valóban mindent elmondott, ami történt? Valóban ott lebegett a történések felett vagy csak mások elbeszéléséből alkotta meg később ő maga is a történetet? Miért nem hagyta Annát szóhoz jutni sose?

Éppen ezért én nem is akarom megkísérelni a miért? kérdés megválaszolását, mert számomra talán nem is ez a lényeg. Én csak remélni merem, hogy Anna később legalább magának el tudta mesélni a saját történetét.

Ám Vizynének, a magyar irodalom Emily Gilmore-jának se volt egyszerű az élete. Bár Anna első számú kínzójaként emlegetik a gimis tankönyvek, szerintem mégsem annyira fekete-fehér a helyzet. Vizyné ugyanis egyáltalán nem volt egészséges lelkileg. Elvesztette gyermekét és emellett a férje megcsalásaival és elhidegülésével kell szembesülnie napról napra. Ez senki számára nem lehetne könnyű, sőt.. de mindez egy olyan személy számára, akinek az otthona a világ, maga a teljes megsemmisülés. Vizyné rögeszmés, szorongó és lelkileg eléggé labilis. Ő a tragédiában már évek óta benne volt.
És ugyanúgy áldozat volt szerintem ő is - ám nem Annáé, hanem az életé.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
E-könyv - DigitalBooks.hu

2019. június 17., hétfő


Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 


Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 



Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.



Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal


2019. június 7., péntek


... vagy nem. Mindenesetre úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy ismét összeállítsak magamnak egy évszakos várólistát. Feleannyira átgondolt, mint kellene és duplaannyira engedtem a pillanatnyi szeszélyeimnek, mint szabadott volna. Viszont legalább két várólista csökkentős könyv is benne van, valamint az idei olvasatlan vásárlásaimból is. Szóval, azért azt elmondhatom mindemellett, hogy valahol mégis csak tudatos lista ez, kérem. 

De nem is szaporítom tovább a szót, íme az idei nyári tervem:

Szabó Magda: Régimódi történet
A könyv, amelyben Szabó Magda megírja édesanyja élettörténetét
Várólista csökkentős, plusz már évek óta szeretnék újra olvasni tőle ismét. Csupa jót hallottam róla és a fülszövege is nagyon tetszett, és ráadásul már legalább öt éve a birtokomban van ez a könyv. Szóval, igen... el kéne most már igencsak olvasni.

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót
Pamela Druckerman újságírónő Párizsban töltött néhány évet. Nem tervezte, hogy francia anya legyen belőle, hisz francia konyha, francia divat ugyan van, de francia gyereknevelésről nem volt tudomása. Ráadásul a franciák szerint ő k nem csinálnak semmi különöset gyermekeikkel. A francia gyerekek mégis 2-3 hónapos kortól átalusszák az éjszakát, míg az amerikai gyerekeknél az első év az éjszakázásé. A francia gyerekek rendesen esznek, még a zöldségeket is vígan behabzsolják. Mindennek tetejébe pedig, az amerikai szülők azzal töltik az idejüket, hogy szétválasszák veszekedő gyerekeiket, míg a franciák kávé mellett beszélgetnek, míg gyermekeik rendben játszanak. Az anyaság teljesen más Franciaországban. Nincsenek szerepmodellek, követendő szuperanyák, mint Amerikában, a francia nők pedig nem gondolják, hogy 24 órás szolgálat az anyaság, hanem mindig szakítanak időt magukra is. Van tekintélyük a gyermekek előtt és irigylésre méltóan nyugodtak.
Ha nem lenne gyerekem, nagy valószínűséggel nem került volna fel a listámra. Vagy lehet, hogy mégis. Igazából a francia emberek lazaságáról  szól ez a könyv, ami nem csupán a mindennapokban mutatkozik meg nálunk, hanem a gyereknevelésben is. Alapvetően nem tartom magam parás szülőnek meg talán nem görcsölök annyira rá a dologra, de azért jó lenne pár lazasági tippet venni a franciáktól vagy csak egy másik látásmódot vagy egy-két ötletet bármire nézve. Na, szóval remélem, hasznos lesz.

Madeline Miller: Kirké
A leghatalmasabb titán, a Napisten, Héliosz házában egy kislány születik. Kirké furcsa gyermek – nem rendelkezik hatalommal, mint az apja, sem azzal a rosszindulatú vonzerővel, mint az anyja. Ám amikor társaságért a halandók világa felé fordul, felfedezi, hogy mégiscsak van egy különleges tehetsége: a varázslás képessége, amelynek révén szörnyekké tudja változtatni a riválisait, ráadásul még az istenekre is veszélyt jelenthet.
Fenyegetettségében Zeusz száműzi őt egy lakatlan szigetre, ahol az istennő tökéletesíti titkos tudományát, vadállatokat szelídít, és a híres mitológiai alakok közül többel is találkozik: a vérszomjas Minótaurosszal, az ügyes kezű Daidalosszal, a gyilkos Médeiával és persze a fortélyos Odüsszeusszal is.
Ám egy nőnek veszélyes egyedül élni, Kirké pedig akaratlanul is magára vonja mind az emberek, mind az istenek haragját, és végül az egyik legrettegettebb olümposzi istennel találja szemközt magát. Hogy megvédje, amit a leginkább szeret, minden erejét össze kell szednie, és egyszer s mindenkorra választania kell az istenek és a halandók világa között.

Csodálatos könyv, a borítója álomszép. Alig várom, hogy a beltartalommal is megismerkedhessek. De tetszeni fog, tutira - ez az én megérzésem vele kapcsolatban. 

Sarah Perry: Az essexi kígyó
1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
A könyv, amit már szinte mindenki olvasott rajtam kívül. Plusz ez is várólista csökkentős. Meg ez is gyönyörű. És hát amúgy is érdekel és izgatja a fantáziámat. Na... szóval most már de aztán tényleg el fogom olvasni!

Jeanette Winterson: Az időszakadék
Új-Bohémia, Egyesült Államok. Vihar. Egy fekete férfi fehér leánycsecsemőt talál egy kórház babamentő inkubátorában. Magához veszi, maga sem tudja, miért, hazaviszi – és felneveli.
London, Anglia. Leo Kaiser remekül érti a pénzcsinálás módozatait, de nem tud mit kezdeni mérhetetlen féltékenységével. Legjobb barátját azzal gyanúsítja, hogy születendő gyermekének valójában ő az apja.
Új-Bohémia, 17 év múlva. Egy fiú és egy lány egymásba szeretnek, de fogalmuk sincs, kik is ők valójában – a felfedezés új világot nyit meg előttük.
Winterson prózájába beleszerettem, amikor elolvastam az önéletírását. Rendkívül érzékeny és érdekes embernek tartom a könyve alapján, így hát elhatároztam, hogy minél több művével szeretnék majd megismerkedni. Kezdetnek mondjuk ezzel, mert ez egyébként is megvolt itthon. 

Alice Walker: Bíborszín
A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát. Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat.
Régóta várólistás volt nálam a Kedves Jóisten!, és üdvözítve fogadtam tavaly a hírt, hogy újrafordítják és újra kiadják. Iszonyatos lelkesedéssel meg is vettem, aztán.. szóval aztán olvasatlanul a polcomon landolt. És ez meg nem maradhat sokáig így. 

Mindezek mellett tervezek újraolvasásokat is, de ott tényleg inkább a pillanatnyi szeszélyeimnek szeretnék engedni. Nagyon ott van a látómezőmben most Stockett regénye, A segítség, Puskin Anyeginje (éljen a NIOK ehavi témája!), Orwelltől az 1984 vagy a Ne bántsátok a feketerigót! De ez kábé naponta változik, hogy mit szeretnék újraolvasni, szóval ezeket inkább le se írom most. Mondjuk a Hamuváros eléggé sanszos, mert a Csontváros újraolvasása közben rájöttem, hogy egy csomót felejtettem ezekből a könyvekből. 
Majd kiderül, mik lesznek. De a lényeg, hogy a nyáron nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni az újraolvasásokra. 



*** Nektek milyen nyári terveitek vannak? ***

2019. június 5., szerda

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?
Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 
 
Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.
Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

2019. június 2., vasárnap

Ez az esős május igazán kitett magáért, én mondom. Rengeteg programomat és találkozómat húzta keresztbe az időjárás, és úgy érzem, ennek még mindig nincs vége. Bár talán ennek köszönhetően kicsit aktívabb is tudtam lenni a blogon, mint előző hónapban. Bár az öt darab közzétett bejegyzéssel még mindig elég csendesnek számítok, főleg ahhoz képest, hogy ezen kívül még legalább ugyanennyi bejegyzés hever piszkozatban - olvasásélményekről és kicsit általánosabb témákról is. Csak hát idő vagy éppen energia nincs megírni őket. Talán majd ebben a hónapban. 

Májusban ugyanis sokszor éreztem azt, hogy nem jönnek azok a kezdőmondatok. Megvolt, hogy mit akarok mondani a szóban forgó könyvről, de az első bekezdés, ami aztán mindig megadja nekem a lendületet, iszonyatosan nehezen jött. Aztán végül megpróbáltam inkább mindenféle sorrendiség nélkül megírogatni a bejegyzések elemeit, és utólag fűztem őket csak össze. Meglepően hatékony volt így az írás, hiszen - mint láthattátok-  öt bejegyzés is megszületett ennek a módszernek a segítségével, és mindegyik könyvről sikerült írnom, amit ebben a hónapban olvastam. 

A Halálos fehér volt az első. Ez az olvasásom még áprilisból maradt. Ám nem azért olvastam olyan lassan, mert nem élveztem volna, inkább az április maga szorította háttérbe az olvasást. De erről az előző havi zárásban már értekeztem. Az új Cormoran Strike könyv szuper volt és nagyon összetett, és jól egyensúlyozott a magánéleti szálak és a nyomozás között. Pedig a Gonosz pálya után eléggé tartottam tőle, hogy rossz felé fog billenni a mérleg. Ahogy néztem sokaknál megosztó lett ez a rész, de én nagyon élveztem az aprólékosságát, illetve a hangulata még mindig magával tud ragadni. 
Végre megírtam a könyvajánlót az áprilisban olvasott Six of Crowsról, így legalább ez már nem lebeg a fejem felett súlyos és borzasztó elmaradásként. Sajnáltam volna, ha nem emlékezek meg erről a könyvről egy bejegyzés erejéig, mert iszonyatosan tetszett ez a fantasy beütésű Ocean's Eleven sztori. Aki szereti az ilyesmit, annak szívből tudom ajánlani.  
Aztán egy újabb ifjúsági regényt olvastam ebben a hónapban, méghozzá egy magyart: az Időfutár sorozat első részét. Voltak ugyan kifogásaim a megvalósítással kapcsolatban, viszont kétségtelenül kalandos és izgalmas a történet, nem csodálom, hogy a célközönség odáig van érte. Terveim között szerepel a sorozat többi részét is elolvasni majd. 
Jessica Townsend nagyon hypeolt könyvével, a Nevermoorral is megismerkedtem végre. Alapvetően egy aranyos történetnek tartom, viszont azt az őrült rajongást mégsem éreztem, amit vártam volna magamtól a rengeteg lelkendező vélemény után. Ez van, ha az ember túl magasra teszi a lécet így ismeretlenül is. De amúgy ne higyjetek nekem, szuper kis olvasmány, a célközönségnek (12-14 éves korosztály) pedig tényleg garantált szerelemkönyv lehet!
Emellett még hirtelenjött nosztalgiából belekezdtem a Csontvárosba is, Cassandra Clare-től. Alig száz oldal van már csak hátra, és nem tudom, hogy is írjam, de baromira jól esik most elmerülni az Árnyvadászok világába. Tök jó, hogy ennyi év után is élvezem - annak ellenére, hogy már jobban látom a hibáit. 

Venni most nem vettem könyvet... Ja, de mégis! Szóval Ian McDonaldtól A dervisház jött haza velem ismét csak egy liter tej és némi gyümölcs társaságában kemény 590 forintért. Jó pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Ad Astrás könyveket fogok venni fillérekért egy vegyesboltban. Mindenesetre azt hiszem, ez valahol szomorú is. 

A nyárra rengeteg tervem van az olvasásaimmal kapcsolatban is plusz júliusban lesz tízéves a blogom, aminek örömére pár speciális bejegyzést szeretnék majd hozni. A nyári terveimről majd egy külön posztban értekezek, remélem, egy-két napon belül. Pontosabban mihelyst rá tudom magam venni, hogy csináljak a kupacokról képeket. Az ehavi beszerzésről se volt kedvem, ezért lett inkább egy pipacsos kép a bejegyzésben még a tavalyi villásreggeli fesztiválról. Igen, nem hogy nem könyves, de ráadásul még tavalyi is... 
És igen, tudom most tökre nyűgös vagyok... 

Így búcsúztak a többiek a májustól:

Follow Me @photos_from_anna