Pages

#szeptember

2017. szeptember 30., szombat

Szeptember utolsó napján majdnem vettem magamnak még egy könyvet, de annyira megtartóztató üzemmódba léptem miután a kedves férjem emlékeztetett az ebben a hónapban szerzett könyveim mennyiségére, hogy végül ott maradt a bolt polcán. De mivel holnap már október van, lehet, hogy visszamegyek azért a könyvért.
























Minden a The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál című regénnyel kezdődött, amivel megjutalmaztam magam, már nem is tudom, miért is. Pár nap múlva pedig ott ültem a  Bookdepository oldala előtt és a bankkártya adataimat pötyögtem be nagy elánnal, mert megláttam az Anne-köteteket díszdoboz kiadásban, egészen megfizethető áron, így úgy gondoltam, nem élhetek tovább enélkül. Tényleg nem, jó? S aztán ha már ott voltam, képzeljétek, pont szembejött velem Janine Beacham regénye, amiben nem csak komornyikok vannak, hanem macskák is. Már régóta a Goodreadses várólistámon volt, és végre megjelent. Nyilván, ezt is muszáj volt megvennem. Aztán érkezett hozzánk a boltba egy válogatás Lovecraft műveiből. Még nyáron kaptam az Arkham Horror nevezetű társasjátékot, és azóta elkezdtek érdekelni Lovecraft írásai, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy nincs egy kötete se a könyvtárban - legalábbis, ami földi halandó számára elérhető. Ráadásul igen nagy kedvezménnyel tudtam megvásárolni, szóval szerintem bűn lett volna otthagynom. És innentől kezdve a többi könyv már gondolkodás nélkül landolt a táskámban. Először Ferrante regénye, a Briliáns barátnőm, aztán pont két napja megvettem még a Holttest a fürdőkádban -t és a Minden madár az égen -t is. 



Olvasni most nem sokat olvastam, ha jól számolom, most csak hármat sikerült: a Szikomorfán születtem, a Briliáns barátnőm és Harry August csodálatos élete voltak most a társaim a mindennapokban. Az az igazság, hogy a szeptember nekem mindig nehéz hónap a munkámból kifolyólag, és ilyenkor sose sikerül remekelnem agyi tevékenységeket kívánó dolgokban. De legalább könyvesbolti morzsákat ismét zúdíthattam rátok - ha már más tevékenységekre képtelen voltam. És még mennyi van! 
Arra viszont roppan büszke vagyok, hogy a várólista csökkentéssel még mindig jól haladok. Már csak öt könyvem van hátra, ebből kettő igen rövidke, egy délután alatt elolvasható. Szóval, én ezt még mindig úgy gondolom, hogy teljesíteni tudom. Októberi terveim között szerepel még kettőt elolvasni a listáról, de nyilván ismeritek a viszonyomat az elgondolásaim megvalósításához. Szóval, ezt inkább nem is ragoznám tovább. Meg nyilván nehéz lesz azért is, mert rengeteg szuperséges megjelenés van, ami felcsigázta a fantáziámat (hello Amadea és PuPilla! :) ), és egyszerűen hiperventillálni kezdek, ahányszor eszembe jut, hogy mennyire kevés időm van arra, hogy ezt a rengeteg szuper könyvet mind elolvassam. De hátha megtanulom egyszer jobban beosztani az időmet. Apropó, vettem még magamnak egy Johanna Bashford által illusztrált határidőnaplót is, hátha ez kicsit segít rajtam. 
Ja, és a legfontosabb beszerzés kimaradt: egy új Harry Potter-kötet! Méghozzá a Griffendéles jubileumi kiadás - a Hollóhátast már júliusban megkaptam születésnapomra a keményfedeles változatban. Ez a kötet most egyenesen Norvégiából repült ide hozzám a férjem útitáskájában, aki azt gondolta, ezzel fog engem megajándékozni hazaérkezése alkalmából. Szeretem ezt a fiút.


Mint mondtam, októberi tervek vannak most dögivel: olvasásra és nem olvasásra vonatkozólag is. Mozizásokat, forró csokizásokat, teázásokat, süti sütéseket és sorozatnézős esteket is tervezek, miközben persze az összes -engem érdeklő - friss megjelenést is elolvasnám, ahogy az eddig megvett könyveimet is, és persze a várólista csökkentésről ne is beszéljünk. :) Szabadidőmben az időnyerő kifejlesztésén gondolkodom amúgy. Ha azt tapasztaljátok, hogy minden tervem összejött, akkor gyanakodhattok, hogy sikerrel jártam. 
De addig is: hello, október! Már nagyon-nagyon vártalak, szeretek benned zsizsegni!

A többiek szeptembere:

Briliáns barátnőm

2017. szeptember 28., csütörtök

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.


A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

Könyvesbolti morzsák

2017. szeptember 26., kedd

- Hello. Egy német könyvet keresek. Sajnos, sem a címét, sem a szerzőjét nem tudom. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok róla, hogy kék a borítója.
(naná, milyen más színű lenne.... szakirodalom: LINK )
Elmondom neki, hogy ennyi információ alapján sajnos nem tudok neki segíteni, így elvezetem a német részleghez, hátha felismeri azt a könyvet. Körülbelül tíz perces nézelődés után az alábbi könyvvel fárad oda a kasszához:






Szóval, néha ilyenek ezek a kék könyvek.... néha zöldek :)

Szikomorfán születtem

2017. szeptember 23., szombat


Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 
Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.

– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 
Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 


Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 
Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 
Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat
Fordította: Sinka Erika
IPC Könyvek
373 oldal

Ha én roxfortos lennék...

2017. szeptember 19., kedd


Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 
Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?
Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?
A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?
Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)
4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?
Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?
Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 
De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?
Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.
7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

Könyvesbolti morzsák

2017. szeptember 17., vasárnap

- Hello. A szürke ötven árnyalata megvan nektek?
- Pillanat, és mindjárt megnézem az adatbázisban.
- Mert A fekete ötven árnyalatát most láttam kint a polcon, azért kérdezem.


- Őőőőő.... oké....

Könyvesbolti morzsák

2017. szeptember 13., szerda

- Hello. Verne Gyula bent van?
- Mármint a könyvei? Csak mert ilyen nevű munkatársunk nincs.

Szeretem a kollégák humorát.

#augusztus

2017. szeptember 2., szombat

Az augusztusomból talán Korfura emlékszem vissza a legszívesebben, amit maga Gerald Durrell és mókás családja tett igazán élvezetessé. De nyaraltam még Woolf segítségével a Hebridákon is Mr. és Mrs. Ramsay családja körében. Lázongtam picit a Marson, meg ellátogattam az Owens nővérek furcsa orgonafájához is. És nektek milyen volt az augusztus?

Az enyémről elmondható még egyébként, hogy mivel egy rakás könyvet felhalmoztam a könyvtárból, így szinte teljesen kiszámítható volt, hogy kizárólag saját könyveket fogok olvasni. A tizenvalahány kikölcsönzött könyvnek köszönhető szerintem, hogy két várólista-csökkentéses könyvemet is elolvastam, és most jelenleg egy harmadik van terítéken. Igazán büszke vagyok erre a hónapra!
Főleg, mivel múlt hónapban sikerült tudatosítanom magamban, hogy a beszerzéseim terén a hármas szám kísért ebben az évben, így most sikerült egynél megállni a vásárlásban (pedig, ha akartam volna, vásárolhattam volna egy prágai könyvesboltban, de kibírtam.) Hah! Amíg elém nem vetődött a könyvesbolt polcai közül A világítótorony, amit kénytelen voltam megvenni. De! Továbbra is el tudom mondani, hogy kettőnél tartok, ami még mindig nem három, szóval mégis csak sikerült a folyton kísértő hármas számot kiküszöbölni. Így már kevésbé félelmetes. 
Szóval, amiket most beszereztem:

1. Katherine Woodfine: The Jewelled Moth - A Clockwork Sparrow után nem volt kérdéses, hogy kell-e a folytatás. A vásárlásban mondjuk lehet még az is szerepet játszott, hogy 48% -kal olcsóbban volt kapható a Bookdepository-n. Én ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak interpretáltam a könyv részéről, nyilván sürgősen kellett neki az új otthon, én meg örömmel feláldoztam magamat. 
2. Virginia Woolf: A világítótorony - a könyvesboltosok sose olvasnak a munkahelyükön. Ez a szabály. 
Kivéve, ha:
A) fegyverrel fenyeget meg valamelyik vevő, hogy ezt el kell olvasnom MOST.
B) ebédszüneten vagyok
C) minden polcot feltöltöttem, minden könyvet leporoltam, mindent számlázást, átárazást, megrendelést, bevételezést megcsináltam és már harmadik napja ültem a pénztár mögött és sehol nem volt egy vevő se. Egész nap. Még a zárás előtti öt percben se esett be senki, pedig általánosan elismert igazság, hogy az a legvevőcsalogatóbb időszak. Már amikor ott tartottam, hogy azt számolgattam, hány könyv fér el egy polcon, és azok vajon összesen hány oldalt tehetnek ki; na akkor döntöttem úgy, hogy itt van az a pillanat, amikor engedélyezek magamnak némi pad alatti olvasást. Lekaptam ezt a Woolf regényt, mert igazából csak kíváncsi voltam, mennyire tetszene, és hát... úgy maradtam. Nap végén kénytelen voltam megvenni, mert rájöttem, hogy enélkül nem élhetek tovább. 

Ebben a hónapban egyébként öt könyvet olvastam el, amit egészen jónak tartok, hiszen azért elég aktív volt az augusztusom más szempontból. A várólista-csökkentéssel, mint említettem fentebb, kitűnően haladok a magam elhatározásait ismerve, hiszen már a felénél járok. Még mindig abszolút reális esélyt látok arra, hogy sikerüljön teljesíteni. Most nézem, a jelenleg terítéken levő Szikomorfán születtem című regényt, pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly augusztusban vettem. Akkor nem kísértette a hármas szám a beszerzéseimet, ahogy látom.
Amit mindenféleképp szerettem volna még mondani nektek, - különösen a Durrell-rajongóknak. Szevasztok! - , hogy ha eddig még nem tettétek, akkor nézzétek a The Durrells című sorozatot, amiért én totálisan odáig vagyok, és ha tehetném, éjjel-nappal ezt nézném. Tavaly jött ki az első évada, és most adják a másodikat. A sorozat egyébként Durrell Korfu-trilógiáján alapszik, de nem teljes átdolgozás. Mrs. Durrell szemszögén keresztül látjuk leginkább a dolgokat, ami ugye ad a történetnek egy komolyabb színezetet is, de ez csak jót tesz neki, mert a humoros részek mellett mélységet is ad a sztorinak. Szóval, ha még nem láttátok, akkor hajrá! Csodálatosan fényképezett sorozat, remek színészekkel. De vigyázat, óhatatlanul is Korfu után fogsz vágyakozni. Csak mondom. 

De amúgy szevasz, ősz! Már nagyon vártalak. Elő a Váratlan utazással és a Gilmore Girls-zel, és a többi - sokak által utált - őszi klisével, amikért én meg odáig vagyok. 

A többiek és az augusztus:


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS