Immár hivatalosan is bele kell törődnöm, hogy ha olvasni akarok, akkor azt csakis Kindle-n tehetem meg. A papíralapú könyv huzamosabb ideig való olvasása egyszerűen kivitelezhetetlen a jelenlegi élethelyzetemben, hiába vár rám csomó csodás történet a könyvespolcaimon, hiába hívogatnak engem, csak a befejezetlenség lesz a sorsuk és hogy hónapokig az éjjeli szekrényemen pihennek érintetlenül, míg csak meg nem unom szomorú látványukat, és visszateszem őket a helyükre. 

Ezzel szemben például Mrs. England történetével kereken 24 óra alatt végeztem, pedig nem lett hirtelen több időm. De be kell ismernem emellett azt is, hogy a villámolvasásom nem csupán a formátumnak köszönhető, hanem annak is, hogy - nincs mit szépíteni - ki voltam már éhezve egy vérbeli gótikus történetre. És Stacy Halls regénye szuperül betöltötte ezt a szerepet. Elmondhatatlanul jól esett egy igazán jó olvasmány miatt kevesebbet aludni este, vagy a napközbeni lopott percekben is haladni tovább a történetben. Úgy szeretem ezt az érzést, és olyan ritkán kapom meg ezt igazán. 

Stacey Halls a Mrs. England című regényével tulajdonképpen újra megírta Charlotte Bronte világhíres Jane Eyre-jét. És amondó vagyok, hogy ezzel az ég világon semmi probléma nincsen, hiszen Ruby May legyen bármennyire is tapasztalatlan a romantikában, azért mégsem esik Jane Eyre hibájába, és hajlandó a történetek kirakós darabjaival kicsit jobban megdolgozni. Akárcsak klasszikus irodalmi elődjének, az ő múltja is traumákkal terhes, ott van benne is az árnyék, a bezárt szoba a lelkében, amelynek a kulcsát jól eldugta, hogy véletlenül se tudjon csak úgy kinyitódni. 

" Azon tűnődtem, létezik-e szó a honvágyra, ha nem egy hely, hanem személyek után munkál bennünk..."

Vérbeli gótikus hangulatú regény ez egyébként, szóval a műfaj szerelmeseinek sem fog csalódást okozni. Stacey Halls mesterien adagolja a feszültséget. A kellemes, napsugaras hangulatú nevelőnő regény szépen lassan átcsúszik a gótikába, és olyan sötét árny telepedik rá a történetre, hogy az ember képtelen nem visszafojtott lélegzettel lépkedni May dadus mellett ugrásra készen, mintha bármelyik bokorból előléphetne valami sötét, félelmetes alak. 

Persze, ne feledjük, hogy a klasszikus gótikával van dolgunk ebben a regényben: a feszültség lassan adagolódik és a történet is ráérősen bomlik ki. És nekem így működik ez igazán jól: hogy az izgalom nem rám akarja törni az ajtót, hanem észrevétlenül, oldalról oldalra kúszik be a bőröm alá. Az instant-izgalmakat keresők ne itt keresgéljenek tehát, mert ők csak unalmat fognak a lapokon találni. A klasszikus gótika a türelmes vagy éppen a gyanútlan olvasóknak létezik - talán utóbbiak számára a legjobban. Akik nem is sejtik igazán, hogy milyen sötét titkokat rejtenek a történet elzárt szobái, hanem csak egy napsütéses séta reményében indulnak útnak a regény ösvényein. 

Őszintén megvallom, a KULT sorozatból nekem kicsit kilóg ez a kötet, kevésbé éreztem fajsúlyosnak, mint az eddig általam olvasottakat, de ez egyáltalán nem zavar. Stacey Halls bebizonyította számomra ezzel a regényével, hogy olyan szerző, aki nagyon nekem ír, úgyhogy a másik két megjelent regényét is mindenképp sorra szeretném most már keríteni. Még annak ellenére is, hogy számomra a vége valahogy kicsit ellaposodott, kevésbé lett mellbevágó, mint ahogy számítottam rá. Nekem kicsit túl napsütéses lett a befejezés, minden árnyékot elkergetett a történet zugaiból. És fogalmam sincs, hogy ez jó dolog-e - valakinek biztosan, de én picit csalódva búcsúztam el a szereplőktől. 

Egy kankalin a kardvirágok közt

Anne Brontë: Agnes Grey

kiolvastam: 2010. október 22.

Anne -nel még nem sikerült megismerkednem, ami talán amiatt volt, hogy a Brontë nővérek közül ő az, aki a leginkább a háttérbe szorult - persze, lehet, hogy nem így van, de nekem az a tapasztalatom, s ebben a moly is megerősített, hogy Charlotte mindenki által annyira kedvelt Jane Eyre -ét, s más műveit sokkal, de sokkal többen veszik a kezükbe, mint Anne műveit, s ugyanez mondható el Emily regényéről is, ami bár eléggé megosztja az olvasóközönség véleményét - vagy végtelenül szeretik vagy utálják -, de ennek ellenére azért elég sok ember olvasta, olvassa vagy majd fogja.

Persze, ezzel a kis bevezetővel nem akarok dorgálni vagy könnyek közt vergődve kiáltani egy hatalmas "miért?" -et, hiszen még én sem olvastam korábban Anne -től semmit. Ezt csupán érdekes dolognak tartottam, hogy mennyire lemaradt testvérei mögött népszerűség tekintetében. Nővére, Charlotte nem igazán kedvelte Anne írói stílusát: állítólag Jane Austen -hoz hasonlította, amit persze vehetnénk egy végtelenül kedves bóknak, de Charlotte nem annak szánta. Ő nem igazán zárta szívébe Austen kisasszonyt.

Hogy Anne szerintem mennyire Austen-os vagy mennyire nem, illetve hogy jó-e, igazából ezt még nem akarom megítélni, hiszen, ahogy láttam, tőle inkább a Wildfell asszonyát dicsérte mindenki - s így ez természetesen, majd nem maradhat ki jövendőbeli olvasmányaimból. Annyit azért megelőlegeznék, így az Agnes Grey olvasása után, hogy szerintem eléggé jól áll stílus tekintetében a hölgy: megkapóak voltak a tájleírások, s a gyötrődéseket is elég jól ábrázolta. Azonban, én tényleg hiányoltam valamit ebből a regényből... Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az, de éreztem, hogy nem volt képes annyira magával ragadni, mint Jane Eyre vagy Catherine Earnshaw története. Persze, sajnáltam szegény Agnes -t is, együttéreztem vele, de valahogy ezek az érzések nem kerítettek hatalmukba olyan elementális erővel, mint a fentebb említett regények esetében. Valami hiányzott...

A regény egyébként önéletrajzi ihletésű, hiszen Anne, akárcsak a főszereplő Agnes Grey is nevelőnőként dolgozott különböző családoknál, s az ott szerzett tapasztalatait, s a saját életére vonatkozó vágyait vetette papírra. Agnes egy lelkész széltől is óvott legkisebb lánya, aki a család anyagi gondjai miatt úgy határoz, hogy segít valamicskét hozzáadni a családi kasszához: nevelőnőnek áll be egy előkelő családhoz. Ám, nem igazán úgy történnek a dolgok, ahogy azt ő korábban elképzelte: a gyermekek neveletlenek, erőszakosak, akaratosak és elkényeztetettek, s Agnes -nek, mint nevelőnőnek egy fikarcnyi tekintélye sincs a szemükben. Hiába próbálkozik különböző módszerekkel javulást elérni a gyerekeknél, képtelen rá. Kilenc hónap után egy másik családhoz kerül, ahol reméli, most már, hogy tapasztalatokban is gazdagabb és reményei szerint rátermettebb, talán nagyobb sikerrel jár.

…eltöprengtem rajta, miért jut oly sok szépség azoknak, akik rosszra használják, s miért tagadtatik meg azoktól, akik a maguk és másik javára tudnák fordítani.

A nevelőnők nehézségei kerülnek itt középpontba: milyen problémákkal szembesülnek az előkelő családok gyerekeinél, milyen kudarcokat kell megélniük, s szembe kell nézniük azzal a ténnyel is, hogy műveltségük vajmi keveset ér a gazdagok szemében, hiszen ha nincs tisztességes vagyon a hátuk mögött, akkor a szemükben ők semmivel se többek, mint a kertészek vagy a cselédek.

S talán Agnes-nek pont ezt a legnehezebb elviselni: nem azért, mert annyival többre tartaná magát másoknál - ez a dolog tőle igen távol áll. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem képes beleolvadni ennek az előkelő világnak a felszínességébe, anyagiasságába, rosszindulatúságába: ő csupán Agnes, egy szegény lelkész egyszerű kislánya, aki igyekszik megőrizni mindvégig méltóságát és tartását olyan emberek között, akik az általa közvetített eszméket nem képesek befogadni - s így őt sem. Ő az egyszerű kis kankalin a fenségesen pompázó kardvirágok között.

Az értékelésemben 5 pontot ért el!

Kiadó: Európa Kiadó
Eredeti cím: Agnes Grey
Fordító: Gy. Horváth László (1984)
Oldalszám: 202 oldal
Eredeti ár: -
ISBN: -

Fülszöveg: „Grey kisasszony különös teremtés; sohasem hízeleg, sohasem dicsér nagyon; de ha kedvezően szól róluk vagy bármilyen tulajdonságukról, akkor biztosak lehetnek benne, hogy helyeslése őszinte. Többnyire nagyon engedékeny, csöndes és békés természet, de bizonyos dolgok kihozzák a sodrából: ők persze ezzel sem igen törődnek, de jobb nem felingerelni; ha ugyanis jókedvű, akkor szívesen beszélget velük, kedvesen, és néha, a maga módján, szórakoztatóan is viselkedik… Minden témáról megvan a véleménye, és ehhez szilárdan ragaszkodik – véleménye gyakran nagyon unalmas; ugyanis mindig azon jár az esze, hogy mi a jó és mi a rossz; furcsa tisztelettel viseltetik a vallási dolgok iránt, és érthetetlen módon kedveli a jó embereket” – így vélekednek Agnes Greyről, a fiatal nevelőnőjükről, az elkényeztetett úrfiak és kisasszonyok.