Pages

Könyvesbolti Morzsák

2016. június 26., vasárnap


Azért olykor a kollégák is tudnak meglepetéseket okozni. A múltkor a Válogatott metafizikai írások című köteteket bányásztam ki a fizika részlegből. Nem tudom, Lacan vagy Descartes gondolatai vajon mennyit tudtak hozzátenni Newton első törvényéhez...

Én, Lívia

2016. június 24., péntek

"Néha elgondolkodom azon, hogy fognak rám nézni az emberek. Országom anyjaként, ahogy a férfiak hívnak, avagy egy szörnyetegként? Tudom, hogy a szóbeszédet senki nem meri a szemembe mondani. Vannak, akik azt hiszik, többszörös gyilkos vagyok. Irigyelnek, és gyűlölik a hatalmamat. Rómában visszatetszést kelt, ha egy nőnek ekkora befolyása van, még akkor is, ha nagyon óvatosan él vele."

Vannak bizonyos témák, amikért totálisan odáig meg vissza vagyok, és egyáltalán nem kell lyukat beszélni a hasamba ahhoz, hogy megnézzem magamnak. Ilyen hívószó nálam például - többek között - az ókor. Legyen szó akár a Római Birodalomról vagy a görögökről, egyszerűen ide vele! Nem tudom, honnan jön ez a zsigeri imádat, valószínűleg a gyermekkorom és elsősorban édesapám tehető ezért felelőssé. A családi mendemonda szerint én már pár hetesen az Iliászt hallgattam - bizonyára csak a hexameterek ritmusa bűvölhetett el még akkor, nem pedig a történet, de tény, hogy a gyerekkoromat akkor is végigkísérte a görög-római mondavilág és a kisgyereknyi ésszel felfogható történelem is - mindez édesapámnak köszönhetően.  Emlékszem, hogy később felső tagozatosként, a tanórák keretén belül is mennyire elbűvölt a történelemnek ez a szelete - például szabadidőmben, puszta szórakozásból lerajzoltam a Római Birodalom térképét (a Traianus korabelit), hogy megtanuljam a részeit és nagyobb városokat is. Biztosan találhattam volna amúgy sokkal szórakoztatóbb elfoglaltságot is, de akkor imádtam szöszmötölni ilyesmikkel. 

Így, hogy elárultam most már az előzményeket, talán megértitek, miért is csaptam le erre a könyvre rögtön, főleg miután PuPilla is megírta a élménybeszámolóját, amiben olyan lelkesen, rajongósan mesélt róla, hogy engem is totálisan magával ragadott a lelkesedés - ami sajnos, csupán a könyv 50. oldaláig tartott részemről... 
Hogy őszinte legyek, nem igazán van kedvem szidni a könyvet, így tényleg nagyon rövid leszek, és kimondom már most: nekem ez túlságosan limonádé volt - ah, ez tudom, hogy most szörnyen fellengzősen hangzik, higgyétek el, nem annak szánom. De egyszerűen nem találok rá jobb szót: minden súlyosabb, komolyabb téma csak lebegett a levegőben, mintha az írónőt baromira untatta volna, hogy ezeket bele kell írnia - ellentétben Augustus szépségét bekezdéseken át tudta részletesen ecsetelgetni, amivel nem is lenne probléma, csak így szerintem az arányok nagyon eltolódtak. Amivel persze, újfent nincs baj - romantikus könyv mégis ez csak történelmi díszlettel, oké, akkor igyekeztem így olvasni. 
Aztán persze, a romantika is háttérbe szorult, és mi maradt? Igazából egy kiwikipédiázott életrajz, csak éppen még vagy 150 oldalon keresztül nyújtva. És az volt még az igazán rossz hír, hogy sajnos szerintem Phyllis T. Smith nem ír jól... Mindent a számba akart adni, hogy kiről mit kell gondolnom, de arra sajnos már képtelen volt, hogy meg is győzzön ezekről. A karakterek felépítésénél és kapcsolataik átalakulásainál  is úgy éreztem, hogy csak kapkodott, nem gondolta át ezeket alaposan, és ez nagyon kellemetlen utóízt hagyott bennem. A hozzávalók adottak voltak minden tekintetben szinte, de képtelen volt homogén egésszé összegyúrni. S ami a legfájóbb, számomra Lívia alakját se tudta igazán átadni, nem éreztem azt a csodálatot, amit az erős és eszes hősnők szoktak bennem kelteni. Még az ő alakjával talán menthető lett volna a szememben a regény, de nem bírta mégsem a hátán cipelni, ehhez túl kevés volt. 

Mindent összevetve szerintem nagyon érződik, hogy ez egy első regényes szerző. Persze ettől még lehet jó, sokaknak nagyon tetszett amúgy, szóval elképzelhető, hogy én vagyok túl finnyás. De ha az ókorban játszódó, könnyed regényt keresel, én például Antoinette May: Pilátus feleségére szavazok. Az tényleg egy igazi kapu arra a korra. Én anno az olvasása után még heteken át rajongtam érte. Most sajnos, ez elmaradt. 



 
Phyllis T. Smith: Én, Lívia
I am Livia
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
380 oldal


I'd like you better

2016. június 22., szerda


... avagy íme a legújabb kedvenc pólóm, ami tökéletesen kifejezi általános életérzésemet. Úgy éreztem, muszáj ezt megcsináltatni.

Amúgy a múltkor kerestek nálunk könyveket Jane Eyre-től...

Hajnali láz

2016. június 20., hétfő

Ez volt az a könyv egyébként, ami egyszer megjelent álmomban. Olvastam, és nagyon tetszett - nem tudom, miféle megmagyarázhatatlan lelki folyamatokat dolgoztam fel azon az éjszakán, de úgy ébredtem fel azon a reggelen, hogy nekem ezt a könyvet egyszerűen meg kell vennem. Persze pár óra múlva, mikorra kipislogtam az álmot a szememből, mégis csak úgy voltam végül vele, hogy egy olyan könyvet megvenni, amiről még nem sokat hallottam, azért mégis csak túlzás. 
Ez volt tavaly októberben. S hát íme, most itt vagyok én és egy könyvtárból kölcsönzött, általam is elolvasott Hajnali láz.

Gárdos Péter regénye öt évvel ezelőtt jelent meg magyarul először, aminek emlékezetem szerint - vagy az én berkeimben - nem volt akkoriban különösebb visszhangja. Ám talán a film miatt, mostanában egyre többször jött velem szembe a könyv is, és biztosan ily' módon mászhatott bele valahogy a tudatalattimba. S most, hogy elolvastam, őszinte leszek: nagyon nagy bajban vagyok, hogy mit is gondoljak a könyvről pontosan. Egyfelől ott van az, hogy ez a regény az író szüleinek megismerkedésének története, akik a Holokauszt elképzelhetetlen és elbeszélhetetlen borzalmai után mégiscsak képesek voltak találni még ebben a világban valami szépet, valami igazat - s nemcsak megtalálták, hanem be is fogadták azt magukba. Igaz, a múlt szörnyűségei kitörölhetetlenül beléjük égtek örökre, ám nem veszett ki ennek ellenére belőlük a boldogság iránti vágy sem - ami valljuk be, igazán csodálni való dolog. 

Valahogy mégis csak azt kell mondanom, hogy maga a könyv nem tudott teljes mértékben lenyűgözni. Pedig a történet tetszett, érdekesnek találtam az elbeszélési módot is, de valahogy a szöveg, a stílus számomra nem működött. S most hogy visszagondolok úgy általánosságban a holokauszt-történetekre, valahogy mindegyikkel ez a "bajom"... Talán olyan közel történt mindez, annyira itt van még a sarkunkban a múltunk sokkja, hogy képtelenség erről másként beszélni, mint szikár, minimál stílusban, mert ez egyszerűen még mindig elbeszélhetetlen igazából a túlélőknek vagy a leszármazottaiknak. És én ezt megértem. Tényleg megértem. Csak olvasóként érzem azt sokszor, hogy a szöveg távol akar tartani önmagától, és ez olykor zavar. 

Pedig Gárdos Péter regénye egy alapvetően pozitív szemléletű történet, amely az élet és annak apró csodáiba vetett mérhetetlen hit győzelmét hirdeti a halál és a fájdalom felett. Azt hiszem, még Goodreadsen olvastam egy külföldi véleményt, miszerint ez a "legcukibb könyv a holokausztról" - ami talán tényleg kicsit túl merészen kezeli ennek a két szónak az összekapcsolását, amelyek olyan távol állnak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de valahol mégis csak helyeslően bólogatok így utólag. Mert hogy így van: a regény - a halál folyton rávetülő árnyéka ellenére - mégis csak bájos a maga módján. 

A történet valahol kicsit emlékeztet a How I Met Your Mother -re, persze kevésbé amerikaiasan, de azt hiszem, Ted Mosby és a könyvbeli Miklós - aki 117 levelet ír a svéd rehabilitációs táborokban élő magyar lányoknak, hogy megtalálja köztük azt a nőt, akit feleségül vehet és akivel új életet kezdhet - talán egy párhuzamos dimenzióban mégis csak kezet fognának. 
Aztán felötlött még bennem György Péter Apám helyett című könyve is, aki szintén édesapja csendjét törte meg könyvével, és felvállalta helyette, hogy beszél a múlt szörnyűségeiről, az akkor átélt dolgokról, mert beszélni kell róla. Fel kell dolgozni újra és újra, mert a feledés nem szabad, hogy megoldás legyen - hiszen a fel nem dolgozott feledés újabb tragédiákat szülhet. S bár Gárdos Péter nem vállalt fel - és talán nem is szeretett volna felvállalni - ennyire komoly témát a történetével, azért mégis csak elmondta ő is, hogy milyen idők jártak akkoriban, és hogy a megmaradt romokból hogyan voltak képesek az emberek mégis újrakezdeni. Elmondta. Az apja helyett. 



Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri Kiadó
284. oldal

Tervek a nyárra

2016. június 5., vasárnap

... avagy egy újabb lista.

Most visszanéztem a legutóbbi listám, és meg kellett állapítanom magamban, hogy nagyon király vagyok - a time managment továbbra se tartozik az erősségeim közé, de határozott javulást mutatok. A múltkor eltervezett könyvlistából - magamhoz képest - elég sok mindent olvastam el, szóval most tökre megérdemlem, hogy egy újabb listát gyártsak. 

Úgyhogy *dobpergés* Íme itt van, feketén-fehéren a legújabb, legátgondoltabb, legmegfontoltabb nagy nyári olvasmánylista! Avagy: tudom, mit olvasok idén nyáron.

  1. Madeline Miller: Akhilleusz dala
  2. Phyllis T. Smith: Én, Lívia
  3. Jodi Picoult: The Pact
  4. P. D. James: A halál jár Pemberley-ben
  5. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
  6. Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie
  7. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Persze, nagyon remélem ennél azért többet fogok olvasni, de jelenleg ezek azok a könyvek, amik mindenképp musthave-ek és kihagyhatatlanok és muszájok meg minden.  Amúgy meg nyilván azért csinál az ember olvasmánylistákat, hogy legyen mitől eltérnie - így nincs az az érzés, hogy az ember csak úgy olvas bele a nagy vakvilágba - pedig hát de.


Az Ackroyd-gyilkosság

2016. június 4., szombat

Kint szemerkél az eső, én fekszek a kanapén egy puha takaró alatt, miközben kamillateát kortyolgatok, a macska mellettem dorombol és közben egy jó kis krimit olvasok - azt hiszem, nem nagyon tudok ennél ideálisabb péntek estét elképzelni magamnak. Most szinte minden adott volt hozzá: rossz idő, viszonylag nyugodt és szeretetrohamos macska és véletlenül pont volt nálam egy eddig még olvasatlan Agatha Christie-krimi!   

Rögtön az elején lelövöm a poént: veszettül jó regénye ez is! Sőt, ki is kiáltottam a harmadik legkedvencebb Agatha Christie-mnek.* Ekkora pofán csapós véget régen láttam, igazából percekig hápogtam utána.  Persze, az is hozzátartozik ehhez, hogy olyan régen olvastam Agatha Christie-t, hogy már majdnem elfelejtettem, mennyire zseniálisan furmányos  és körömrágósan izgalmas tud lenni. Lehet, hogy ennek is a számlájára írható valamennyire, hogy ennyire letaglózott most ez a könyve, de azért én hiszem, hogy 90%-ban mégis csak arról van szó, hogy Az Ackroyd-gyilkosság mégis csak roppant módon rafinált egy krimi!

King's Abbot békés falucska. Mindenki ismeri egymást, mindenki mindenkiről mindent tud, vagy tudni vél. Ám egyszer csak rejtélyes gyilkosság kavarja fel az álmos hétköznapokat. Vajon kinek állt érdekében meggyilkolni a környék leggazdagabb emberét? A számtalan gyanúsított egyikének sincs alibije, s rendre kiderül, hogy titkok lappanganak a nyugodt felszín alatt. Hercule Poirot, a belga mesterdetektív előtt semmi nem maradhat sokáig rejtve, holott nyomozása során nem használ más eszközt, csupán „szürke agysejtjeit”.

Igazából szinte az elejétől kezdve a letehetetlen kategória, és aztán ahogy haladunk előre, ahogy próbáljuk Poirot-val és társával együtt rekonstruálni az eseményeket, egyre inkább hajlik afelé az ember, hogy kit érdekel mennyire fáradt és már hajnali kettő van, akkor is tudni kell ki a gyilkos és mi a megoldás. Persze, a szokásos módszerrel dolgozik Poirot itt is, vagyis egyszerűen nem engedi, hogy az olvasó kitalálhassa, mi a megfejtés. Talán találgatni esetleg lehet, de annyi a homály és annyi a bizonytalanság, hogy olvasó legyen a talpán, aki biztosnak érzi a tippjeit! Mert hiába mondja ugyan Poirot valahol a regényben, hogy de hát az összes nyom és tény itt van előttünk, csak össze kell kötni őket, én ezt határozottan cáfolom! De igazán talán csak egy újraolvasás tudna ebben segíteni dűlőre jutni.

Igazából ez a történet azért is tetszett nekem ennyire, mert nagyon hajaz a Sherlock Holmes történetekre. Poirot-nak ugyanis most új segítője akad, nevezetesen a helyi orvos, Dr. Sheppard személyében, aki folyton próbálja kitalálni Poirot gondolatmenetét, de ehhez ő is túl kevésnek bizonyul, és inkább csak a kiváló megfigyelőkészségének köszönhetően szerepelhet társként a történetben. Ráadásul, a Sherlock történetekhez hasonlóan itt is szintén a társ, vagyis jelen esetben Dr. Sheppard az elbeszélő, az ő szemén keresztül ismerjük meg a nyomozás folyamatát. Már persze, amennyire Poirot beenged minket és társát az elméjébe. Azt hiszem, eddig ennél a könyvnél éreztem a legerősebben a Sherlock Holmes-hatást. Mert bár Poirot-nak mindig akadnak segítői, de Dr. Sheppard emlékeztetett engem a legeslegjobban Watsonra - és erre maga az elbeszélő is utalt egyébként egy ponton. 

De Sherlock ide vagy oda, az Ackroyd-gyilkosság ismét rávilágított arra a rég elfeledett tényre, hogy én tényleg nagyon bírom Agatha Christie-t. Persze, nem az összes krimijét, de azért jó párat. Meg hogy imádom ezeket a régimódi nyomozásokat is, ahol nem a véres részletek, hanem a logika és az agymunka az igazán lényeges dolog.  
Többször kéne a kis belgával kalandoznom.... 

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság

The Murder of Roger Ackroyd
Fordította: Szilágyi Tibor
Európa Kiadó
327 oldal







* Az első természetesen a Tíz kicsi néger, ami abszolúte kilóg a szokványos Agatha Christie -krimik közül, de egyszerűen zseniálisan furmányos! A második pedig a Gyilkosság az Orient-expresszen, ami szintén mind-blowing-os élmény volt. Mint nem olyan régen kiderült, hogy ezzel bizony sokan vannak így, ugyanis az Európa Kiadó által meghirdetett AC-felmérésből kiderült, hogy a többségnek bizony ez a két regény a legkedvencebbje, így meg is jelentek csodaszép díszkiadásban, amiért tökre irigy vagyok, mert én is szeretnék olyat magamnak, de hát tök felesleges lenne, ugyanis nyilván a legkedvencebbjeim megvannak nekem... 

Az ember, akit Ovénak hívnak

2016. június 1., szerda

Azt hiszem, talán nem túlzás kijelentenem, hogy megtaláltam 2016. legkedvencebb olvasmányát. Ove jött, látott és végül beférkőzött minden morcosságával és érdességével a szívembe, ahol innentől kezdve biztos helye van. Backman valami olyasmit alkotott ezzel a regényével, amiről jelenleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és folyton azon sajnálkozom azóta is, hogy miért nem találtam rá hamarabb. 

Vannak ezek az igazságtalan helyzetek, amikor a kezünkbe kerül egy hihetetlenül szuper könyv, ami nem csupán jó, hanem tényleg meg is mozgat az olvasójában valamit, és egyszerűen csak annyit tudunk mondani róla, hogy jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó! És kész, ezen kívül más szavak nem is találnak a nyelvünkre, mert egyszerűen.... too much feelings! És ez mindig, de mindig az ilyen jaaajolvasdelmertannyirajóóóóó -knál fordul elő... A világ igazságtalan! 

De próbáljunk először is a hideg és száraz tényekre szorítkozni! Miért Ove a legjobb választás?
a) van egy macskája! Pontosabban -  elnézést Ove! -  neki nincs macskája, mert hát nem az övé, hanem senkié, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy szerepel a történetben egy macska. 
Bár igazából ezután minden pont szinte felesleges is, de azért mégis csak írogatok még:
b) egy svéd könyvről van szó. S mint tudjuk, a svédek nagyon királyul tudnak írni! Gondoljunk csak Jonas Jonassonra! Vagy Fredrik Backmanra! Hah, na ugye?
c) Amennyiben szeretsz nevetni és sírni - és ha mindezt felváltva vagy akár egyszerre is képes vagy művelni, akkor ez tényleg a te könyved! Ha azt hiszed erre képtelen vagy, akkor olvasd el ezt a könyvet - és hidd el, megtanulod!
 
Pedig Ove a legkevésbé sem nevezhető kedves vagy éppen szeretni való karakternek: mogorva, rigolyás és idegesítően szabálykövető, és persze mindenkiről megvan a maga lesújtó véleménye. Leginkább az, hogy mindenki egy idióta. Ám Ove valahogy - ki tudja, hogy - mégis szépen-lassan befurakszik az ember szívébe, és mire az utolsó oldalakra érsz, egyszerűen érzed, hogy menthetetlenül és visszavonhatatlanul megkedvelted, mi több, megszeretted őt.

"Épített a feleségének egy könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett."
 
 Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet, de talán a legfontosabb üzenete mégis az, hogy ha valaki az élet göröngyös útjain mégis becsületesen jár és soha nem tér le a helyes útról, az előbb-utóbb, valamilyen formában kifizetődik, és mi is nyugodt szívvel léphetünk át egy másik világba, amikor legördül végül a függöny. 
Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút! Backman ezzel a könyvével engem totálisan meggyőzött, hogy remek író, és egyszerűen muszáj lesz elolvasnom a többi könyvét is. Mert aki egy Ovét meg tud írni, nos.... az biztosan beléphet a kedvenc íróim csarnokának előszobájába.

Ove, te vén morgós medve! Még biztosan találkozunk!

 
 
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
En man som heter Ove
Animus Kiadó
Fordította Bándi Eszter
336 oldal
 


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS