Ha van olyan sorozat, ahol óriási önuralomról teszek tanúbizonyságot, az mindenképpen Elena Ferrante Nápoly-tetralógiája lenne. Igyekszem ugyanis betartani azt, hogy évente csak egy részt olvasok el a könyvekből, mert így továbbtart ez a hihetetlen élmény. Részről részre megesik velem, hogy az első oldalnál már rögtön beránt a nápolyi szegénytelep világába, és én mintha víz alá merülnék, nem is jövök fel onnan levegőért sem, csak egészen a legutolsó mondat után. De olykor még akkor sem sikerül, inkább csak pár nappal utána. 

A harmadik rész az Aki megszökik és aki marad címet viseli, és igazából képtelen vagyok egyértelműen kijelenteni, hogy melyik kire vontakozik a két lány közül. Hiszen, ha földrajzilag nézzük a dolgot, Lenúnak valóban sikerült elszakadnia a telep gyűlölt világától, míg Lila továbbra sem képes végleg elmenni onnan. Mint amikor egyszer kislány korukban a tenger felé akartak szökni, Lila az utolsó pillanatban visszatorpant. Félt az ismeretlentől, félt az idegen világtól. Lila tudja, hogy ki ő azon a helyen, tudja, milyen lehetőségei vannak és hogy működik az a világ. Hogy teljesen a nulláról kelljen újradefiniálnia önmagát, megrémiszti. Lenú ellenben mindezektől nem tart. Ő a teleptől fizikailag távol akar kerülni, hátha így sikerül azok elől a dolgok elől is elmenekülni, amitől fél, hogy bekövetkeznek. Hogy anyja sántasága nála is felbukkan. Hogy a telepi anyák ormótlan teste és agyonhajszoltsága lesz az ő jövöje is. Hogy a telepi férfiak agresszivitása a mindennapjainak része lesz. Hogy használják és eldobják. Lenú számára ez mind a telepi élet, és ő ez ellen menekül az értelmiségi létbe, távol Nápolytól.

Azonban ezek a dolgok, amiktől Lenú annyira fél nem csak a telepen gyökereznek, hanem alapvetően a diszfunkcionális házasságban. Ám ennek felismerése nagyon későn jön el nála. Lilának viszont pont ebből sikerül megszöknie, hogy ismét csak megvalósítsa önmagát, már sokadjára is eddigi élete során. Lila kiszakad a hagyományos anyai, női szerepkörből, hogy valami újat, valami nagyon mást hozzon létre. Lila kiteljesedett. 

Igazából ez a libikóka-lét jellemzi a két lány kapcsolatát. Egyik fent, másik lent. És ez mindig változik, soha nem állandósul. 

Kezdetben a Lila nélküli szöveg, ami most fogadott, egyszerűen nem tetszett. Valahogy nem volt az igazi a történet nélküle. Lenú énkeresésének egyik legfontosabb állomása talán ez volt, hogy megpróbálja meghatározni önmagát barátnője nélkül. És sikerült-e neki vajon? Olvasóként is érezhető volt ez, hogy Lenú Lila nélkül nem az igazi. Sodródik az eseményekkel, látszólag történnek körülötte vagy éppen vele a dolgok, de ő sosem lép, és sorra hozza az olyan döntéseket, amik a céltalanság ösvénye felé terelik őt. Lenúnál nem érezni a célt, hogy merre tart, Lila nélkül nem tudja. 

Ahogy a szövegbe lassan visszaszivárog végül, visszatér a szöveg lüktetése és vadsága. Lenú vértelenségét feldobja Lila erőszakkal, akarattal és nyersességével telített élete, amely folyton a végletek között ugrál ide-oda.  

Maguk tanárok azért dicsőítik a tanulást, mert abból keresik a kenyerüket, pedig semmi haszna, nemhogy jobb lesz tőle az ember, hanem inkább gonoszabb. 

A két lány történetébe ezúttal sokkal jobban beáramlik a forrongó világ izzása. Világviszonylatban és országszinten is történnek megmozdulások, diáktüntetések, ilyen-olyan világmegváltó politikai gondolatok, amik végül tettekké válnak, és ezek a tettek olyan aprócsak helyekre is eljutnak mint egy egyszerű gyár, ahol a dolgozók borzalmas munkakörülmények között dolgoznak, és a nők nap mint nap ki vannak téve a zaklatás veszélyeinek. Érdekes volt megfigyelni a két külön világ: az értelmiségi és a munkás világ találkozását. Hogy mennyire másképp működnek a dolgok, mennyire máshol vannak a hangsúlyok. Hogy az életkörülmények mennyire képesek megváltoztatni azt, ahogy az ember a világra és annak működésére tekinthet. Ami az egyik szerint működőképes, a másik szerint nem. Az elmélet és a gyakorlat nagy találkozásai ezek. 

Ma már így látom: nem a telep beteg, nem Nápoly, hanem az egész világ, az univerzum vagy az univerzumok

A harmadik rész sok szempontból számomra sokkal pesszimistábbnak hatott egy csomó kérdésben, és a Lila nélküliség is kicsit megviselte a történethez való kapcsolatomat. Ugyan továbbra is nagyon szerettem ezt a részt is, de mégis azt kell mondanom, hogy most kifejezetten nem szerettem ebben a történetben létezni. Nem szerettem Lenú anyasággal kapcsolatos tapasztalatait olvasni, nem szerettem belegondolni abba, ahogy a gyerekeivel bánik. 

Mégis ismét ott volt a fejemben ez a két lány. A kapcsolatuk; amit gondolnak a világról és önmagukról.  

Mégis csodáltam Ferrante prózáját, ami körbevont és körém zárult. Nehezen fogom mindezt elengedni a következő részben. 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Storia di chi fugge e di chi resta

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

419 oldal

Az új név története

Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. Alig vonszolták magukat, girhesek voltak, karikás szemekkel, beesett arccal; vagy kövérek, termetes hátsóval, dagadt bokákkal, súlyos mellekkel, bevásárlószatyrokkal, a szoknyájukba kapaszkodó csemetékkel, akik nyafogtak, hogy felvegyék őket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [..] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Az új név története pontosan ott folytatódik, ahol az első részben hátrahagytuk a lányokat.  Ahogy a címből is sejteni lehet, ez most leginkább Lila története, aki a Briliáns barátnőm utolsó oldalain éppen az esküvője napján döbbent rá házasságának hamis voltára. A második részben Lila életének eseményein és lelki változásain van a hangsúly, míg Elena - vagyis a narrátorunk - története inkább marginálisan, Lilához viszonyítva van jelen. 

A női sorsokat most a házasság, a gyerekvállalás tükrében láthatjuk kibontakozni, így a férfiakkal való kapcsolatokra is igen nagy hangsúlyt helyez. Mindkét lány igyekszik elkerülni a telep anyáinak végzetét: a kihasználtságot és a fiatalon öregedést. Ám ketten kétfajta utat választanak: Elena a tanulásra koncentrál, míg Lila a jólétet egy gazdag ember feleségeként próbálja megkaparintani. Ő a látszólag könnyebb és gyorsabb utat választotta, de hamarosan rájön, hogy ezért hatalmas árat kell fizetnie. Lila ugyan próbál később ellenállni annak a szerepnek, amit egyszer elfogadott, amitől felemelkedést remélt, de ebből a fajta béklyóból szabadulni mégsem olyan egyszerű - legyen  Lila akármennyire is öntörvényű és talpraesett. Lila ellenállása hiábavaló: a telepi viszonyokban értendő házasság nőkre gyakorolt fizikai és mentális transzformációjától ő sem képes elmenekülni. Hiszen ahogy a cím is sugallja, ez Lila metamorfózisának története. 

A második részben - mint említettem - a férfiakkal való kapcsolat mellett maguk a férfi karakterek is hangsúlyosabb szerephez jutnak, mint az első részben. Ugyan sokféle típust bemutat és megmutat nekünk a szöveg, de az erőszak, az agresszió, a nők ellen elkövetett bántalmazások jóval nagyobb teret kapnak. Nem csoda, hiszen a telepi élet kegyetlen, és az ott élő feleségeknek leginkább ilyen sors jutott. Már az első részben is helyet kapott az ott teljesen természetesnek vélt családon belüli erőszak: ahol a férj konfliktuskezelése pofonokban nyilvánult meg leginkább, de néha "csak úgy" is kaphatott a feleség, ha a férjnek éppen olyan kedve volt. Lila és Elena életéhez hozzátartozott az ilyesfajta agresszió, mégis: amikor Lilával, mint feleséggel történik meg ugyanez, már mégsem képesek a hétköznapok szükséges velejárójaként tekinteni Lila férjének erőszakos megnyilvánulásaira. Hiszen így Lila végül odajutott, ahonnan menekülni próbált: hiába a gazdagság, mégis egy erőszakos, hierarchikus kapcsolatban kötött ki végül. Lila világában szinte minden harc és kegyetlenkedés - minden fizikális. Ám mielőtt Lila végleg alámerülne ebbe a világba, egy olyan ember lép az életébe, aki sokkal inkább a szellemi síkon létezik: vágyakkal, gondolatokkal van tele, akárcsak Lila. Ő az, aki megerősíti a lányt abban, hogy a gondolkodás, a tanulás mennyire fontos. 

Hiszen Lila sosem adta fel azt az énjét, aki folyton tudásra szomjazott - inkább csak az ezzel az úttal járó nehézségeket akarta kikerülni. Úgy gondolta, hogy az eszével uralkodhat majd férje felett, és így elnyerheti a hőn áhított jólétet és szabadságot, amit a tanulás adott volna. Túlságosan is önhitt volt, túlságosan is lebecsülte a telep patriarchátusának erejét. 

Ninoval való kapcsolata felébresztette ezt a kissé apátiába süllyedő, tudásra szomjazó, független énjét - hogy ez Lila veszte vagy inkább mentsvára lett végül, nehéz eldönteni. Legalábbis egy bizonyos pontig. 

Milyen könnyű a Lila nélküli életemről mesélni: az évek folyama szállítja az eseményeket, mint a repülőtéren a szalag a bőröndöket; leveszed őket, papírra veted és kész.
Jóval nehezebb összefoglalni azt, ami ezekben az években Lilával történt. Nála a szalag lelassul, felgyorsul, hirtelen elkanyarodik, kiugrik a helyéből. A bőröndök leesnek, kinyílnak, a tartalmuk szanaszét szóródik. Lila holmija összekeveredik az enyémmel, a nagy kavarodásban kénytelen vagyok visszatérni a saját történetem eleddig zökkenőmentes elbeszéléséhez, kibővíteni a mondatokat, melyek már mesterkéltnek tűnnek.

Hogy Lila történetét Elena mennyire valósághűen mutatja be, sajnos nem tudhatjuk. Ő maga is utal rá egy ponton, hogy Lila élete számára nagyon zavaros volt ebben az időszakban, hiszen sokszor voltak távol egymástól, és sok olyan történt barátnőjével, ami az ő világától idegen volt - más dolgok kezdték formálni kettejük személyiségét. És persze emellett sokszor felmerült bennem az is, hogy ennek fényében Elena vajon mennyire megbízható narrátor? Olykor-olykor kiviláglik a szövegből, hogy nagyon másként látja kettejük kapcsolatát illetve személyiségüket is. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon Lila hogyan mesélte volna el ezt a történetet? Vajon egy teljesen másfajta regény kerekedett volna belőle?

Vajon miért érezte úgy Elena, hogy meg kell semmisítenie Lilának a saját szavaival elbeszélt történetét? Ennyire nem illeszkedtek volna Elena valóságába? Miért csak Lila elhallgattatásával tudja Elena megtalálni a saját szavait? 

Ezeken gondolkodtam, miután becsuktam a könyvet. Meggyőző válaszokat még nem találtam rájuk magamban. De hátha a következő kötettel. 

Elena Ferranta: Az új név története

Storia del nuovo cognome

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

488 oldal

Amit idén ősszel mindenképp...

Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.

Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Őszi nemkönyves terveim:

• megtanulni kenyeret sütni. Régóta dédelgetett álmom ez, főleg mióta igazán normális és finom kenyeret szinte sehol se lehet kapni. Már kiírogattam Limarától pár receptet, már csak egy pár fokos lehűlésre várok, és akkor nekiesek a projektnek. 
• nagyokat sétálni valamelyik közeli arborétumban. Ez minden ősszel kötelező programelem, így idén se maradhat ki. 
• Pitéket sütni. Almás-fahéjas, sütőtökös, szilvás vagy bármi más. Régi vagy új íz, igazából mindegy, de pite nélkül nincs ősz nálunk.
• őszi dekor készítése itthonra
• sétálni egy ködös reggelen
• őszi termések gyűjtése a séták alkalmával
• kipróbálni egy új helyen a forró csokit
• kötni egy sálat
• természetfotókat készíteni 

Őszi könyves terveim

Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

Theodora

Nikkincs

PuPilla

Sister

Nita

A Briliáns barátnőm Nápolya

Ferrante regényének helyszíne, Nápoly annyira belém ivódott olvasáskor, hogy nem igazán tudtam szabadulni később sem a hangulatától. Nyilván, bakancslistás hely amúgy, bár ez nem annyira Ferrantének köszönhető. 

Az általa ábrázolt Nápoly kegyetlen, szürke és enyhén nyomasztó. Ugyanakkor olyan élénken megmarad az olvasás után, hogy nehezen megy ki az ember fejéből. Szóval, úgy éreztem, muszáj róla képeket, illetve cikkeket keresgélnem, és gondoltam, ha már így esett, akkor közkinccsé teszem, amit találtam. A regényt már olvasóknak szerintem túl sok újdonságot nem tartalmaz, viszont a képek akkor is érdekesek lehetnek.

A szöveg nagy része egyébként a Time Magazine -ból származik, a végén található a pontos link hozzá.

Nápoly XX. századi történelme meglehetősen viszontagságosnak mondható. A II. világháború alatt több mint 100 bombát kapott a város. A németek, miközben elkezdték Nápoly evakuálását a közeledő szövetséges csapatok miatt, megsemmisítették a kikötőt, mert tudták, hogy az ellenség számára hasznos stratégiai pont lehetne. Mikorra a sereg megérkezett se víz, se gáz, se villany nem volt a városban. A tengeri szállítmányozás is megbénult, így Nápoly lakói kénytelenek voltak beérni a szövetségesek által biztosított szűkös élelmiszerrel. A városban elkövetett pusztítás Berlinhez mérhető volt.

A szövetséges csapatok bevonulása a szétbombázott Nápolyba.

A gyermekek megtanulják a cipészség fortélyait. Régi cipőket újítanak fel, hogy aztán "vadiúj"ként eladhassák a feketepiacon.

Mialatt a szövetségesek villámgyorsan újra felépítették a város szétbombázott infrastruktúráját, újabb problémák ütötték fel a fejüket: például a feketepiac, amely ekkor indult virágzásnak. A szövetségesek által importált termékek nagy részét ellopták, és illegálisan kezdték árusítani. Míg a tehetősebbek megtehették, hogy biztonságosabb helyekre menjenek, mint Sorrento vagy Capri, addig a szegényebb réteg kénytelen volt Nápolyban maradni, és túlélni valahogy; köztük voltak olyanok is, akik a feketepiacból igyekeztek hasznot húzni - mint például a Solara család Ferrante regényében. 

A város már a háború előtt is szegény volt. A társadalmi-gazdasági helyzete szinte minden városnál rosszabb volt. Az oktatás luxus dolognak számított. Míg néhányuk ugyan lehetett olyan szerencsés, mint Elena, hogy folytathatta tanulmányait, addig a legtöbbjük Lila sorsára jutott, és már igen fiatalon kénytelenek voltak beállni a kenyérkeresők sorába, hogy családjukat el tudják tartani. 

A családon belüli erőszak, amit annyi nő átél a könyvben, mindennapos dolognak számított. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy egészen 1975-ig a feleségek ugyanannyi joggal rendelkeztek, mint a gyerekek. Azonban az erőszak nem csupán a házon belül jelentett fenyegetést, hanem az utcán is. Ahogy Ferrante is írja a Briliáns barátnőmben, Nápoly kemény hely volt, ahol a halál - akár betegségből, balesetből, akár erőszakból származó - a mindennapi élet része volt.

"Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."

"Az apák bármit megtehetnek engedetlen gyerekükkel. (...) Fernando atyai durvasága semmiség volt a telepen uralkodó erőszakhoz képest. A Solara-bárban, meleg napokon a kártyacsaták vesztesége és a túl sok ital gyakran vezetett kétségbeeséshez, és ennélfogva verekedéshez. Silvio Solara, a tulaj, nagydarab, pókhasú férfi, kék szempárral és nagyon magas homlokkal, tartott a pult mögött egy sötét színű husángot, mellyel nem habozott lesújtani azokra, akik nem akarták kiegyenlíteni a számlát, akik késlekedtek visszafizetni a hitelt, akik nem tartották meg az egyezséget. Gyakran a Lila bátyjával egykorú fiai, Marcello és Michele, is besegítettek neki, de ők még nagyobbakat sóztak oda. Szép kis bunyók kerekedtek. Aztán hazamentek a férfiak, és felbőszülve az alkoholtól, az adósságoktól, a lejáró kölcsönöktől, az ütésektől, az első rossz szóra eltángálták a családot."

A nápolyi emberek számára a péntek a nagymosás napja. 1956.

A San Francesco di Paola templom lépcsőjén fiatal anyák szoptatják gyermekeiket, miközben a háttérben a munkanélküli ifjak kártyáznak.

San Gregorio Armeno úton sétáló emberek, 1961. 

Pizzafutár Nápolyban, 1950-es évek.

Ivókút Nápoly egyik szegénynegyedében. 1947.

Táncoló gyermekek Nápoly szegénynegyedében az 1950-es években. 

Fények és árnyékok az 1950-es évek Nápolyában

Esküvő valahol Dél-Olaszországban

A szöveg és a képek nagy részének forrása: http://time.com/4010504/neapolitan-novels-history/

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal