Stephen Fry: Csináljunk történelmet!

kiolvastam: 2011. április 17.

Szóval, csináljunk valamit! Mondjuk reggelit? Ha ezt valaki felszólításnak vette, akkor megsúgom az én kívánságomat: mondjuk egy fokhagymás pirítóst, főtt tojással és ubival meg egy forró őszibarackos teával (de Pickwick legyen ám!). Kösszentyű előre is!Vagy nem lelkesültél fel ettől az ötlettől? Akkor gondolom, kávét se csinálnál... No és rendet? Felfordulást? Vagy valami hülyeséget? Ja, hogy szerinted ez az egész hülyeség? Hát, jó, ahogy gondolod... Akkor maradjunk annyiban, hogy csináljunk egy blogbejegyzést! Jó, jó! Ne csináljunk, majd én csinálok. Te csak dőlj hátra, és elmesélem mit is olvastam a hétvégén.

Nos, elárulom Neked, Stephen Fry nem vonakodott a fenti felszólítások teljesítésétől (igen, ezt most veheted neheztelésnek... leginkább az elmaradt reggelim miatt), sőt: ő nem is állt meg ezeknél, hanem még tovább is ment: történelmet csinált! Jó, hát nem úgy, hanem amúgy. Vagy másként is? Hát, ez majd kiderül, ha elolvasod.

Fry korábban olvasott könyvével olyan jó nagy pofont adott a prűdségemnek, hogy szinte a fal adta a másikat. Mert hát, igen: prűd vagyok (bizonyos tekintetben), és vállalom :-) Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne tetszett volna A víziló, mert tetszett, csak hogy is mondjam... valahogy nem erre számítottam. A hazudozó így ki is maradt az olvasmányaimból, de a harmadik magyarul megjelent könyve, a Csináljunk történelmet! már nem úszhatta meg a dolgot, mert biztosítottak róla, hogy prűdségem nem fog újabb pofonokat elszenvedni. Hát, tényleg nem - ezt most már én is kijelentem.

Túl fiatalnak néztem ki doktorandusznak. Őszintén szólva még egyetemistának is túl fiatalnak néztem ki. Talán megint elkezdhetnék szakállat növeszteni. Már ha lenne hozzá tesztoszteronom.

A könyv főhőse egy történelem szakos PhDinka, aki könyvünk első lapjain fejezi be a nagy Meisterwerk-et, vagyis a doktori disszertációját, ami Hitler korai éveit vizsgálja. Aztán a véletlen (?) folytán összefut egy őrült fizikussal, aki egy időgépet épített, amivel az lenne a legfőbb célja, hogy minél hamarabb likvidálhassa Hitlert, hogy a második világháború borzalmait meg nem történtté tegye. És hát ki lenne erre a legalkalmasabb segítője, mint főhősünk? Így hát, összeállnak egy bandába, hogy újraírják a múltat.... De ez nem olyan egyszerű dolog, ahogy ők azt elgondolják. Hitler eltüntetése egy csomó olyan dolgot generál, ami jobb lett volna, ha inkább úgy marad, ahogy volt.

Stephen Fry (és a fordító, Pék Zoltán) ismét megcsillogtatta zsenialitását a nyelvi bravúrozás terén. Tényleg - ótejóég, de még mennyire - eszméletlen, szinte majdnem minden oldalon találtam olyan szót, kifejezést vagy mondatot, ami frenetikus örömet okozott számomra, és ez nem csupán a könyv élvezeti értékét növelte, hanem maga után vonta azt is, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni a kezemből.
Maga a történet is hasonló hatással volt rám, ami viszont nem csupán szórakoztató volt, hanem valamilyen szinten elgondolkodtató is, hogy vajon az általunk ismert, legnagyobb közutálatnak (jogosan) örvendő személy eltörlése tényleg csak jó dolgokat hozhat maga után? Nem lehetséges, hogy még rosszabb lesz a helyzet, mint ami eredetileg volt? Biztos nem jöhet helyette egy még furfangosabb, még gonoszabb, még megátalkodottabb személy?

A történész olyan, mint Isten. Olyan sokat tudok magáról, Mr. Úgynevezett Hitler, hogy meg tudom akadályozni a születését. Hiába az összes okos beszéde, a fess egyenruhák, fáklyás menetek, halálosztó Panzerek, gyilkos kemencék és fennkölt hangulat. Hiába mindez, ki van szolgáltatva egy posztgraduális hallgató kényének-kedvének, aki kiokosodott a maga gyerekkoráról. Ez van, nagyfiú.

Ezeket a kérdéseket olyan furcsa feltenni, nem? Hiszen, mindannyian tudatában vagyunk azzal, hogy mennyi borzalom történt a második világháború alatt, ami tényleg embertelen és megbocsáthatatlan. Fry könyvének utolsó oldalait is elolvasva hihetetlen milyen ambivalens érzésekkel szembesülünk...
Szóval, azért Fry mégsem hazudtolta meg önmagát. De hogy mi lenne erre a legjobb szó? Tabudöngetés? vagy... ? Nem tudom, van-e erre jó szó. Mindenesetre ügyesen csinálja - ezt nem tagadhatom.

Az értékelésemben 9 pontot kap!

Kiadó: Kult Könyvek
Eredeti cím: Making history
Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám: 502 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft

Happy Hippo

Stephen Fry: A víziló

kiolvastam: 2009. január 4.

Erre a könyvre Bridge, drága bloggertársam hívta fel a figyelmemet egy igen lelkes posztjában még novemberben. Annyira rajongó volt a hozzáállása, gondoltam benevezek erre a könyvre, elvégre hasonló az ízlésünk könyvek terén (ahogy eddig láttam)

És mit kell tudni az íróról? "Stephen Fry a XX. század született és a XXI. században fog eltávozni. Nyolc könyve megírása közben négyszáztizenkétezer csésze kávét kortyolt, másfél millió cigarettát füstölt és tizenkilenc nadrágot nyűtt el. Csillagjegye nincs" Ez szerintem mind nagyon fontos adat, hogy a könyv mélyenszántó elemzéséhez megfelelően tudjunk nyúlni :-)

Na, szóval, a könyvre visszatérve: a kedves Jézuska beröpítette ezt az igen kövér vízilovamat a fa alá, s én januárban neki is estem. Az elején nehezen tudtam hozzászokni Ted Wallace ide-oda csapongó képzeletéhez. Sokszor tényleg csak a történet főbb vonalait fogtam fel, mert egyszerűen nehéznek tűnt számomra az elején a történetre, a beléje szőtt anekdotákra és fantasztikus fordítói leleménnyel megoldott szavakra mind egyszerre figyelni.

Tényleg, egy -egy ötletes szónál, szófordulatnál percekig megálltam az olvasással, hogy elgyönyörködjek benne... egyszerűen tényleg fantasztikus, le a kalappal a fordító Pék Zoltán és a még oly' nagyszerű Fry előtt (habár az angol eredetihez nem volt szerencsém, de elhiszem Bridge-nek hogy az is fantasztikus)! Tényleg el se tudom képzelni, hogy valakinek hogy juthat eszébe ilyen nagyszerű és elképesztő szó, mint a Bridge által már emlegetett "basszorkányos". El is döntöttem, hogy én ezt a szót használni is fogom a mindennapi kommunikációban is, mert tényleg marha jó. És persze a szófordulatok, na azoktól is dobtam pár hátast, és gyakran lett a végeredménye hatalmas vihorászás. (még szerencse, hogy otthon olvastam).

De az elejét még szerintem újra fogom olvasni, mert a csak végére sikerült elkapnom ezt a stílust. Kicsit szégyen, hogy csak a 200. oldal után... na, de majd még nekiesem újra. Az elején még az is nagyon nehéz volt, hogy azonosuljak a főhőssel. Egyszerűen képtelen voltam az ő fejével gondolkodni, pedig nekem a regény során ez elvi kérdés. De a végére vagy hozzászoktam a figurához vagy tényleg sikerült egy olyan rétegét megmutatnia, ami valamiféle szimpátiát ébresztett bennem, s innen Tedwardnak már nyert ügye volt! És valóban csatlakoznék Zenkának azon fevetéséhez, hogy ha Fry indítana Ted főszereplésében egy Poirot -féle bűnügyi sorozatot én is szívesen a kezembe venném.

Nagyon érdekesnek találtam a regényben megjelenő többfajta nézőpontot (úgy látszik, januárra ilyen regényeket sikerült összeszednem :-) ), ami igaz, hogy csak a mű közepe fele válik dominánssá, hiszen addig csak Ted nézőpintjából láthatjuk a dolgokat. Nagyon vicces volt Jane és Ted levelezése (főleg az első pár levél):Jane válaszain mindig hangosan felnevettem. És érdekes módon a többi szereplő stílusát valahogy hamarabb meg tudtam fogni, mint Tedét: mindegyikébe pár sor után belerázódtam, míg őt nagyon nehezen tudtam megszokni. S itt nem csak a hozzáállásokról beszélek, mert azt azért elmondhatom, hogy egyik szereplő se lett a zsánerem. Inkább a mondatszövés, a szavak használata, a gondolatmenet felépítése: Ted valahogy nem illeszkedett az eddig általam elolvasott és megismert könyvekéhez. Ez olyan "tedista" stílus.

Az abszolút kedvenc jelenetem a már Zenkánál említett bokros jelenet (ennél nem mondok többet, ha kíváncsi vagy olvasd el a könyvet) és a legvége, amikor minden kiderül és a döbbent arcok, leesett állak... Hihihi! Na, az egy nagy poén! :-D de még tudnám említeni a lovaggá ütéses anekdotát, ami szintén sírva nevetős.

Mondjuk, bevallom volt számomra egy mélypont a regényben, amikor azt mondtam, na ezt lehet hogy nem tudom elolvasni. Ez a Davey esete Orgonával... na, ott egy kicsit kiakadtam, az ilyesmi nem az én kis lelkivilágomnak való... De aztán másnap túllendültem az egészen, és nem bántam meg. Nekem ez volt az a pont, ami után már tényleg semmin nem tudtam meglepődni, nem tudott felháborítani. Szóval, úgy gondolom ezen túl kellett esnem, muszáj volt a prűdségemnek egy beintő kézmozdulatot mutatni.

A magyar kiadással kapcsolatban még annyit jegyeznék meg, hogy nekem eszméletlenül tetszik a borítója! Nem tudom ezzel jelent-e meg külföldi kiadás, de nekem az angol rózsaszínű kevésbé tetszik, szóval örök hálám, hogy nem azt választották!

Hmmm... igazából mást nem tudok róla mondani, olvasni kell! Köszönet Bridge-nek, aki felhívta rá a figyelmem :-)

Aki kíváncsi rá, bele is olvashat a Kult Könyvek oldalán.

Fülszöveg:
Mit tehet egy költő, ha nem tud költeni se verset, se pénzt? Mit tehet egy víziló, akinek vastag a bőre, de vékony a pénztárcája? Ted Wallace (a hatvanon túl, de a Prüdérián innen) elég állástalan és gátlástalan ahhoz, hogy ne utasítsa vissza keresztlánya, Jane pénzét. Feladata, hogy eltöltsön egy kis időt régi barátja és Jane nagybátyja, Lord Logan vidéki kúriájában, és nyitva tartsa a szemét. Gyönyörű környezet, ingyen pia, tétlen tespedés: kemény munka, de Ted vállalja.

Csakhogy a Logan birtokon valami bűzlik, és nem csak az istállóban. Történnek dolgok. Váratlan vendégek érkeznek. Így Ted, a vén veterán víziló arra fanyalodik, amiért tényleg nincsen megfizetve: pihentetni az üveget és mozgósítani szürkeállományát.

Összegzés:

Egy abszolút humoros, nagyon jól megírt könyvvel volt dolgom. A stílusa nagyszerű, ennek ellenére csak a regény közepe-végefele tudtam teljes élvezettel olvasni, sok idő kellett hogy belerázódjak, talán tényleg azért, mert ritkán akad ilyen könyvvel dolgom. De Fry a célját nálam is elérte: sikeresen megnevettetett, elég sokszor sikerült hangosan és hosszan felkacagnom. Ajánlom mindenkinek, aki bírja a polgárpukkasztást, az angol humort és a nyelvi brillírozásokat! A regénynek 9 pontot adok