Kérdés, hogy a klasszikus gótikus regények mennyi maguknak való olvasót találnak meg manapság. Napjainkban annyira kitolódott az ingerküszöb a legtöbb embernél, hogy egy tisztességes kísértettörténet félelem-faktora szinte a nullával egyenlő vagy úgy egyáltalán hova tenni nem tudják.

Persze, néha adódnak félreértések is a műfaj sajátosságait tekintve, és mást várnak mint amit kapniuk kéne. Én legalábbis ezeknek a számlájára írom Shirley Jackson könyvének itthoni eléggé vegyes fogadtatását. Pedig ez egy jól megkomponált, a gótikus irodalom hagyományait jól követő regény, ami szerintem kihozta műfajából a maximumot. Vagy ha nem is a teljes maximumot, de elég magasan teljesít.

 

A klasszikus gótikus történetek nagyon jól tudják, hogy a legfélelmetesebb rész sosem az, amikor felbukkan a gyilkos vagy megjelenik az a valami, ami a rettegést okozza, hanem az azt megelőző pillanat. Amikor tudjuk, hogy most már bármikor megjelenhet rettegésünk tárgya, de még nem tűnt fel. A gótikus sztorik ezt a pillanatot nyújtják meg a történetükben. 

Shirley Jackson regényében se történik nagyjából semmi konkrét, csak ez a rettegéssel átitatott pillanat tör be egyre többször a sztoriba. Mint egy fokozatosan gyorsuló dobpergés, ami a legvégén elárasztja az egész szöveget. 

Hill House már jó ideje furcsa ház hírében áll. A helyiek messze elkerülik, csupán két ember gondozza a hosszú évek óta lakatlan épületet. Dr. Montague, aki a természetfeletti létezésének fizikai bizonyítékai után kutat, úgy dönt, hogy kibérli pár hétre a tulajdonosoktól Hill House-t. Adatgyűjtéséhez még két embert magához vesz: Theodorát, különleges adottságokkal rendelkező asszisztensét, valamint Eleanort, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Melléjük érkezik még Luke is, a birtok fiatal örököse, hogy szemmel tartsa a kísérletet. 

Azonban megérkezésük után Hill House nem marad sokáig csendes. Életet akar. Négy vendége közül az egyikét.

– Mégis, mi van itt? Mi az, ami annyira megijeszti az embereket?
– Nem adok nevet annak, aminek nincsen neve.

 

Hogy ki vagy mi lehet Hill House-ban, akitől félni kéne, nem derül ki. Egy jó gótikus történet ugyanis nagyon jól tudja, hogy az ismeretlen, a megnevezhetetlen a legfélelmetesebb dolog mind közül. Mert ha nem tudod mi az, amivel szembenállsz, képtelen vagy védekezni, nem tudod mit várhatsz tőle: minden kiszámíthatatlan, minden kiismerhetetlen. 

A szövegben előforduló furcsa ismétlődések is a műfaj sajátosságai közé tartoznak, amik tovább fokozzák az olvasóban a "valami-nagyon-nincsen-rendjén" érzést. Jackson könyvében ilyen például az is, amikor a házvezetőnő ugyanazt és ugyanúgy mondja el az érkező vendégeknek, amit tudniuk kell a házról és az ő feladatairól. Még a spontánnak tűnő mimikái is pontosan ugyanúgy esnek meg és monológjának ugyanazon a részén minden egyes vendég esetében. Nem zökkenti ki őt semmi sem a mondókájából, bármilyen közbeeső megjegyzés vagy kérdés esetén se változtat, mintha csak egy újra és újra lejátszott filmfelvételt látnánk. 

Furcsa és nyugtalanító hatású, ahogy a szereplők párbeszédei elmennek egymás mellett, mintha egymástól teljesen független beszélnének a másikhoz. S eközben pedig észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá a rettegés, pontosan  nem tudni, hogyan, hiszen semmi konkrét dolog nem történik, csak sejtetések, utalások. Valaki kopog a folyosón vagy rángatja dühösen a kilincset. Hogy ki vagy mi az, nem tudni; de ember legyen a talpán, aki utána jár. És így most ez leírva talán nem tűnik eléggé félelmetesnek, de esküszöm, amikor most visszagondolok ezekre a jelenetekre rendesen átjár a libabőr. Shirley Jackson regénye annyira belemászott az agyamba, hogy a legutolsó fejezeteket egyhuzamban, ugyanakkor félelemtől bénultan olvastam végig, akinek a legkisebb neszre is képes volt kiugrani ez időben a szíve a helyéről. 

"Hill House nyomasztó csendje vette körül. Olyan vagyok, mint valami kis élőlény, akit egészben elnyelt egy szörnyeteg, gondolta, és a szörny érzi az én apró mozdulataimat. "

 

A Hill House egy szuper gótikus regény. Nem újító a műfajában, de elég tisztességesen megírt történet. Ha a modern horrorfilmek szerelmese vagy, akkor ez talán nem a te könyved. Azonban ha a sejtetés, a hangulat nálad hatásosabb félelemkeltő eszköz, akkor ez a történet garantáltan nem hagy nyugtot. 

Shirley Jackson: Hill House szelleme

The Haunting of Hill House

Fordította: Bozai Ágota

Gabo Kiadó

296 oldal

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 

Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal

The Diviners - A látók

Libba Bray könyvénél nem számítottam semmi extrára. Gondoltam, ha nem is tetszik, nem olyan nagy gond, legalább már nem fogja tovább piszkálni a fantáziámat. Mert hogy már jó ideje piszkálta. Aztán az lett, hogy pár fejezet után eléggé megszerettem és a YouTube-os lejátszási listámat is eléggé átformálta, szóval a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.

1920-as évek, New York, flapperek... ezek voltak azok a bizonyos hívószavak, amelyek miatt már tavaly felkerült az "egyszer-tutira-elolvasom" könyvek végtelen hosszú és folytonosan bővülő listájára. Aztán egyszer csak jött az isteni szikra, ami miatt egy nap félretoltam minden előzetes tervemet, és úgy döntöttem, ezt viszem haza magammal a könyvtárból. Nesze neked, rendszerezett élet!

New York, 1926. : tombol a jazz-korszak, hódítanak a bubi frizurák és az illegális italmérések is virágkorukat élik. Evie O'Neillt ebbe a nyüzsgő nagyvárosba száműzik szülei, hogy nagybátyjánál és annak okkult múzeumában lakjon. Evie már az első nap rádöbben, hogy ennél szuperebb száműzetést nem is kaphatott volna. A város, ami soha nem alszik, csak rá várt. Rögtön be is kapcsolódik az ottani nyüzsgésbe, és megtalálja a maga társaságát. Ám a flitteres ruhák és a charleston lépések forgatagának árnyékában egyik reggel egy rejtélyes gyilkosság borzolja fel az emberek idegeit. A rendőrség egy brutálisan meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel.
Evie nagybátyját, Willt hívják segítségül az esethez, mint az okkult tudományok szakértőjét. Evie természetesen nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán, ő is vele tart. És ekkor rádöbben, hogy különleges természetfeletti képességét, amit ezidáig kizárólag partikon használt unaloműzőként, hasznos dologra is fordíthatja és segítségével sikerülhet elkapniuk a gyilkost. Evie bekapcsolódik hát a nyomozásba, s a gyilkos után kutatva rengeteg sötét titokkal kell szembenéznie.

Evie karakterét nagyon imádtam. Végre nem egy önsajnáltatós young adult főszereplő gondolatfolyamát követhetjük végig, aki folyton a nyomi külsején vacakol. Evie életvidám, bohókás és vicces. Feltalálja magát mindenhol és minden helyzetben, és közben szellemes replikákkal szórakoztat. Pont olyan, ahogy egy flappert elképzeltem. Kár azonban, hogy Evie karaktere mellett szinte mindenki eltörpült. Már jó pár hete olvastam, és bizony azóta sok szereplő az érdektelenség feneketlen kútjába süllyedt. Persze, nyilván nem vár az ember egy kikapcsolódós young adult könyvtől nagy dolgokat, de azért picit sajnálom, hogy másokba nem fektetett Bray ekkora energiát. De majd hátha a következő rész...!

Amúgy Libba Bray neve miatt voltak bizonyos fenntartásaim A látókkal kapcsolatban. Ezt gondoltam elmondom. A Rettentő gyönyörűség trilógiáját anno végül félbehagytam talán a második részig jutottam mert nagyon furának találtam. Úgy értem, olyan furának. Tudjátok... Azt hiszem, erre nem is fogok találni jobb szót, szóval nem is erőlködöm. Mindenesetre most kellemesen csalódtam. Iszonyatosan jól sikerült elkapnia a '20-as évek hangulatát, amit úgy egyébként is imádok. Tele volt korabeli popkulturális utalásokkal: zenék, filmek, hírességek és előadások lábjegyzetelve tucatszám az oldalakon, amikre egy-egy fejezet elolvasása után muszáj volt rákeresnem. Nyilván. És nyilván muszáj volt csinálnom a zenékből egy lejátszási listát magamnak. Az írónő egyébként az utószóban részletezi is kicsit, hogy mennyi kutatómunka előzte meg a regény megírását, hogy valóban meg tudja jeleníteni a lapokon azokat a legendás '20-as éveket. Sőt, állítólag a honlapján a felhasznált forrásai bibliográfiáját is megtalálhatjuk. Ami tök jó lenne, mert olvasnám, de be kell vallanom, én nem találtam ilyesmit....

Mindenesetre ez tényleg egy tök jó kis kikapcsolódós regény, ami után tutira erős késztetést érzel arra, hogy rákeress a Google-ben a Schubert Színházra. Vagy Colleen Moore-ra. Vagy hogy foxtrott számokat hallgass YouTube-on. Meg ilyesmi. Komolyan el is gondolkodtam azon, hogy bubi frizurát vágatok magamnak.
Ez az elhatározás két napig tartott végül.

Libba Bray: The Diviners - A látók
The Diviners
Fordította: Benedek Dorottya
Könyvmolyképző Kiadó
660 oldal

Vészmadarak

Miriam Black-nek van egy különleges képessége: amint megérint valakit, megtudja, hogy mikor és hol fog az a személy meghalni. Tudja, hogy a sorsot nem lehet elkerülni, így nem is próbál ellene tenni - inkább a maga malmára hajtja a dolgot: felhasználja a saját túlélésére. Keselyűként kering áldozata körül, és kivárja a megfelelő pillanatot, majd kizsebeli az immár halott delikvenst. A történet során összetalálkozik egy szimpatikus kamionossal, majd később egy kevésbé szimpatikus csalóval is. Eközben elképzelhetetlen mennyiségű cigarettát szív, és veszettül káromkodik, olykor verekszik vagy őt verik - és azt hiszem, nagyjából össze is foglaltam a cselekményt. 

Őszinte leszek: a Vészmadarakkal elég vegyes érzéseim vannak. Ugyanis jól indult a történet, és láttam benne potenciált. Az első 150 oldalt majdnem egy ültő helyemben elolvastam, és közel járt ahhoz, hogy elkezdjen sodorni magával. De aztán.... aztán nem is tudom, mi történt. Valahogy leülepedett a sztori, kezdett elveszni a dinamikája, és ezek a fura, kissé beteges álomjelenetek totálisan széttörték aztán az egészet, és bár alapvetően nem volt egy hosszú történet, de mégis úgy éreztem, hogy túl lett nyújtva benne minden, és hogy sose fogunk ennek a végére jutni. Egyszóval: untam.

 "... és a forgalom úgy beszorult, mint egy apáca seggébe feldugott tampon."

Igazából már az is megfordult a fejemben, hogy Wendig azért húzta eddig a sztorit, mert még volt felírva a füzetkéjébe legalább 50 oldalnyi káromkodás és obszcén kifejezés, amit mindenképp bele szeretett volna írni a könyvbe. Az obszcenitással alapvetően nincs bajom, ha annak tényleg van funkciója a könyvben - tényleg, ilyen szempontból nem tartom prűdnek magam. De amit Wendig művelt itt ezzel a narrációban (nem a párbeszédekben, mert azokkal szerintem nem volt baj), az már számomra túl sok volt. Amikor egy mondaton belül akarta magát túllicitálni, és csak gyűjtötte és gyűjtötte a minél polgárpukkasztóbbnak szánt hasonlatokat, akkor már tényleg azt mondtam, hogy jaaajnemááár. A lazának látszani akaró szöveg szépen lassan felvette a tömény izzadtságszagot, és már nem lehetett komolyan venni ezt a mesterkélt pózt.

Miriam Black karaktere alapvetően érdekes volt számomra - nem szerethető, de érdekes. De rajta kívül a többi szereplőt szerintem valahogy nem tudta megfogni az író, vagy talán nem is akarta igazán. Miriamen kívül mindenki egy faék egyszerűségével lett megáldva, és ez is szerintem nagyon a történet rovására ment. Inkább beléjük kellett volna ölnie több energiát, mintsem a funkciótlan káromkodások és csúnya szavak garmadájába. Mindenkinek jobb lett volna.

Igazából ezt nem is szeretném tovább ragozni: örülök, hogy kölcsönkönyv volt.  Mondhatnám, hogy azért mégis csak érdekes volt meg minden, de nem lenne teljesen igaz. Csak valamennyire. Meg annyira azért mégsem, hogy a következő kalandjára is vele tartsak. 

Chuck Wendig: Vészmadarak

Blackbirds

Fordította: Rusznyák Csaba

Fumax Kiadó

300 oldal

A ragyogás

Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Titkos társaság, próféciák, blablabla

Rögtön a lényegre térek: marhára dühös vagyok erre a könyvre. Nagyon ritkán mondok ilyet, mert szerencsére az általam ennyire rossznak ítélt könyvek legtöbbször messzire elkerülnek engem, vagy csak elvétve akadnak utamba. Én képtelen vagyok röhögni az ilyen élményeken, mert az ilyen könyveknél folyton az jár a fejemben, hogy az író hülyére veszi az olvasóit, és én ettől csak bedühödök: összeüt valami bevált recept alapján egy kis könyvecskét, és már mehet is a boltokba - ám most számomra kiderült, hogy a recept alapján írt könyvekhez is szükségeltetik valami aprócska írói hajlam. Mert ha az sincs, akkor aztán tényleg nincs olyan dolog, ami megmentené a regényt (meg az én idegeimet). Persze, a hosszútávú terveim között szerepel az is, hogy megtanuljam a vicces oldalát nézni az ilyen helyzeteknek, de egyelőre még nem megy.
Ja, ezzel a posztommal nem szeretnék senkit se megbántani, én teljesen elfogadom, ha valakinek ez a könyv elnyerte tetszését, és a véleményemmel egyáltalán nem áll szándékomban ezen olvasókat minősíteni. Ezt gondoltam, még az elején tisztázom.

Igazából, nem vártam sokat ettől a könyvtől már az olvasása előtt sem. Tudtam, hogy nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó remekmű lesz; és tudtam azt is, hogy nem egy szépirodalmi igényességgel megfogalmazott könyvet fogok olvasni. De most nem is volt rá igényem. Az elvárásom csupán annyi volt, hogy izgalmas legyen, és kikapcsoljon pár órára. Nos, a könyv tényleg felspannolt, de ez korántsem az akciódús cselekményének köszönhető, hanem a rengeteg blődségnek, ami a lapokon felbukkant. Komolyan, a hajamat téptem.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő már az első oldalakon elkapta a Nostradamus papírjaival seftelő csávót, és jól megkínozta abban a reményben, hogy sikerül kiszednie belőle, hogy hol vannak azok a bizonyos papírok. A seftelő csávó felismerte, hogy ez a gonosz és kegyetlen szereplő bizony addig fogja kínozni, míg el nem mondja neki a dolgot, ezért úgy döntött öngyilkos lesz. Ám van egy kis probléma: nincs a kezében se kés, se bármilyen szúrásra alkalmas tárgy, a lőfegyver meg aztán abszolút felejtős. Plusz kikötözte a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő, szóval a kezeit se tudja használni. De sebaj, a seftelős csávó így is megoldja! Figyelem, drámai pillanat következik: mélyen belenéz a gonosz és kegyetlen szereplő szemébe, majd a fejét gyorsan jobbra fordítja, és hoppá! Eltörik a nyaka. Na, basszus! Ha esetleg kimentek a Forma1-re, csak óvatosan kövessétek az előttetek elsuhanó autókat, mert még a végén eltörik a nyakcsigolyátok....

Aztán a másik kedvenc jelenet, amikor a fentebb említett gonosz és kegyetlen szereplő üldözőbe vette a Nostradamus-rejtélyt megfejtésén ügyködő kis csapatot, akik a nagy megfejtés közepette éppen megálltak valami réten, hogy szedjenek maguknak valami gazt (nem emlékszem pontosan mit is, de valami növényt). Szóval, tiszta idill: rét, gazok meg minden – az egyik szereplő annyira átadta magát ennek az érzésnek, hogy a szedés közben kicsit levált a csapattól, és az ott csordogáló folyó partján folytatta a gyűjtést. Ekkor a gonosz és kegyetlen szereplőnk jól letámadta hátulról, és hogy a gazokat gyűjtő csaj ne tudjon sikoltozni miközben jól megfenyegeti, befogja az orrát (!!).....Úgy látszik, hogy ebben a fiktív világban az emberek csupán az orrukon képesek a levegővételre...

De persze, oké. A fentebb említett jelenetek miatt még nem lesz egy könyv rossz (annyira) – bárkivel megeshet, hogy az írás hevében olyan dolgokat leír, amikbe igazából bele se gondol, és az a szerkesztés után is véletlenül ott marad. De a sok tévedéshez még hozzácsapódik az is, hogy borzalmas írói megoldásokat használ. Az teljesen rendben van, hogy a szerző, a fülszöveg szerint legalábbis, a Nostradamus-próféciák nemzetközileg elismert kutatója, és ezért nyilvánvalóan elég sok mindent tud a szóban forgó személyről, illetve gondolom a történelmi tudásnak sincs hiányában. De ezeket az érdekességeket úgy tárja az olvasók elé, hogy a szereplőpárosok közül az egyik karakter folyton értetlenkedik, erre a másik folyton tudálékoskodik. Ez a gagyi megoldások leggagyibbja. Az ilyen párosítások közül a kedvencem a két rendőr volt: az egyik szellemileg teljesen zokni, még a legalapvetőbb dolgokkal sincs tisztában, a másik viszont a két lábon járó wikipédia, aki pontos évszámokkal meg nevekkel dobálózik folyton, hogy a csökött agyú társa megérthesse a dolgokat. A párbeszédeikből folyton műveltségi vetélkedőt szervez, szegény buta rendőr csak áll bambán, igyekszik nyomon követni az eseményeket, erre az okos rendőr folyton behoz a társalgásba olyan fogalmakat (a társa szövegétől teljesen független), hogy a butácska rákérdezhessen. Tudjátok, kábé olyan szinten, mint a tanulós gyerekműsorokban.

„Mi az a Stockholm-szindróma?
Calque elhúzta a száját. - Bocsásson meg nekem, Macron, de néha elfelejtem, hogy maga még olyan fiatal. (…) Nos. Ezt a szakkifejezést Nils Bejerot svéd kriminológus alkotta meg 1973-ban. Akkor Stockholm egyik kerületében, Norrmalmstorgnam félresikerült egy bankrablás, és a rablók egy csomó tússzal együtt bezárkóztak egy épületbe. S hat nap elteltével a túszok egy része már jobban rokonszenvezett a gengszterekkel, a saját rabtartóikkal, mint a kiszabadításukon fáradozó rendőrökkel.” (97.o.-98.o.)

Ez a párbeszéd aztán tök életszerű, nem? Főleg, hogy szegény kis csökött agyúkám nem a terminus eredetére kérdezett rá, hanem arra, hogy mit jelent. De aztán figyeljétek a következő (!!) sort:

[csökött agyú mondja]: „Ah.”
[erre az okoska] : „Maga tehát azt képzeli, hogy ez a nagy ravasz Sabir valahogy meg tudta bűvölni vagy babonázni az egész cigánytábort, és lelkes-önkéntes cinkosává varázsolta annak minden lakóját?” (98.o.)

És akkor most mi van? Hát hogy a fészkes fenébe képzelhetné azt a csökött agyú, ha eddig magával a fogalommal se volt tisztában? Vagy ez az „Ah.” ilyen sok rejtett jelentést hordozna magában? Ez az egész jelenet egy Lassie-paródiára emlékeztet... Tudjátok, amikor a kutya odaszaladt a gazdájához, és kettőt vakkantott neki, erre a gazdája ránézett, és izgatottan ezt mondta: „ Lassie! Azt akarod ezzel mondani, hogy két kisfiú pár perccel ezelőtt beleesett a tóba, és segítségért kiáltanak?”
Hát, naná.
Ah.

Aztán ott vannak még a hiányos, illetve egyszerű mondatok, amikkel semmi gond nincs – egy bizonyos mennyiségig. Például:
„Az illető késett, természetesen. És már messziről lerítt róla az elesettség, a csóróság. Az az 1950-es évekből visszamaradt, ódivatú Zorro-bajusz. A clignancourt-i bolhapiacon ötven euróért vásárolt, fényesre kopott bőrdzseki. Az átlátszóvá ritkult vörös zokni. A walesi herceg valamikor hordott sárga inge, a túlméretezett, lelógó, hegyes gallérral. A hamis arany medalion Szent Sára képével.” (17.o.) És így tovább...

De mind közül a kedvenc-kedvencem mégis az volt, mikor rábukkantam az írói lustaság ékes bizonyítékaira. Elég sok ugyanolyan, vagy nagyjából hasonló mondat itt-ott felbukkant a regény során, szinte alig pár oldallal arrébb. (Nem is értem, hogy ezeket a szerkesztő hogy volt képes ott hagyni?)
Például:
57.o. „De Sabir annyira óvatlan volt, annyira amatőr, hogy gyerekjáték volt követni és szemmel tartani. Egyelőre tehát őt fölösleges likvidálni. A lány viszont már nehezebb dió lesz. Ő egy világosan körülhatárolt és zárt társadalom tagja, amely egy bizonyos határon túl nem szívesen érintkezik a külvilággal és a kívülállókkal.”

Aztán:

69.o. „Egy ilyen beszari alakot [vagyis Sabirt] könnyű manipulálni és eszközként használni. Csak maradjon életben... A lány viszont problémákat okozhat. Ő egy mereven körülhatárolt kultúrának a tagja, mereven rögzült szokásokkal.”

És még volt pár ehhez hasonló, egyforma mondatos baki, csak ott már nem írtam fel az oldalszámokat. Azért ez ultragáz, nem?

És még ha a tévedések, a gyerekes írói megoldások garmadája nem lenne elég, még ott van az is, hogy Mr. Reading (bár, szerintem ez inkább a fordító sara....) az írásjelek közül csak a pontot, a kérdőjelt, és nagy ritkán a vesszőt ismeri. Felkiáltójel csak elvétve fordul elő a szövegben, pedig a felszólító mondatok bőven jelen vannak. Az első felkiáltójellel valahol a hetvenedik vagy nyolcvanadik oldal környékén találkoztam (azt hiszem, a főszereplő állandó jelleggel felbukkanó, meglepetést kifejező mondatánál. Idézem: „Jézus Mária!” Hát, itt... ). Persze, tisztában vagyok vele, hogy az angolok ezt az írásjelet valóban csak a legritkább esetben használják, de a fordító erre igazán odafigyelhetett volna... Mondjuk, ez alapjáraton nem idegesítene, viszont ennél az írói hibáktól hemzsegő borzalmas könyvnél ez már az utolsó csepp volt a pohárban.

Ennyi. Tovább ragozni nem szeretném, mert egyre jobban felhúzom magam. Higgyétek el nekem, csupa ilyen hibákkal van teli a könyv. Viszont én nem hittem, hogy valaha leírom ezt a blogomba, de nincs rá más szó: szerintem ez egy fostalicska! Soha többé ilyet.

Mario Reading: Nostradamus próféciái
Eredeti cím: Nostradamus Phropecies
Kiadó: Partvonal
Fordító: Kállai Tibor
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3490 Ft

Angyalok háborúja

Danielle Trussoni: Angelology - Az átok

Danielle Trussoni meghódította az Egyesült Államokat ezzel a regényével, azonban az írónő neve az amerikaiak körében már korábban is ismert volt: Falling Through the Earth című könyvét a New York Times a 2006-os év tíz legjobb könyve közé választotta. Az Angelology is hasonló elismerésekben részesült a kritikusok részéről, és bizonyosan az amerikai olvasók részéről is – bár az Amazonon található vélemények azért mindössze erős közepesre értékelték. Hát, már most az elején elárulom, hogy én is az amazonos átlaggal értek egyet.

Mint azt a címből és a borítóból sejteni lehet, a regény középpontjában az angyalok állnak. Pontosabban, a bukott angyalok. Bevallom őszintén, sokáig csodálkoztam, hogy a mostani vámpír-, tündér-, démon- és vérfarkasdömpingből hogy maradhattak ki az angyalok? Persze, ott volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett Csitt, csitt című young adult-urban fantasy regény, amiben a főszereplő tinilányka nem a csillogó testű vámpírba, hanem a szárnyas angyalkába lett szerelmes, de tudomásom szerint a bukott angyal téma itt ki is fújt. De nem kell megijedni ettől a hasonlítástól, azért az Angelology témájában, szerkezetében komolyabb és kicsit bonyolultabb, mint Becca Fritzpatrick könyve, és stílusában is érettebb. Csak az angyalos téma a közös pont bennük.

Tegyük fel, hogy a bukott angyalok nagyon is léteznek, és leszármazottaik, a nefilimek köztünk élnek. Amivel persze nem lenne semmi gond – bár nagy lenne a csodálkozás –, csakhogy a nefilimek nem valami kedves lények. Nem csupán vagyonosak, hanem kegyetlenek, erőszakosak, és csak a hatalom megszerzése jár a fejükben. Az ő megsemmisítésükre jött létre nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt az Angelológiai Társaság. De persze, nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a nefilimek nemcsak befolyásosak, hanem emberfeletti erőkkel rendelkeznek. Az angelológusok évszázadok óta tanulmányozzák őket, hogy rájöhessenek gyenge pontjukra. Evangeline nővérnek, a Szent Róza kolostor egyik lakójának is újdonságként hat ez a sok, hihetetlennek tűnő információ, ám olyan dolgok történnek körülötte mostanában, hogy kénytelen elhinni: ez mind igaz.

A regény szerkezete igazán figyelemre méltó, nem nevezhető szokványosnak a szórakoztató irodalom, pontosabban a bestsellerek körében. Különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak a fejezeteken keresztül, több vagy éppen kevesebb információt hozzátoldva a nagy egészhez – valóban, akárcsak egy kirakós. Tetszett ez a forma, hogy nem egy snassz lineáris irányú cselekménnyel dolgozott a szerző, hanem csavart egyet rajta. Ha ez nem lett volna, akkor számomra még annyira semmilyen könyv lett volna.
Amit hiányoltam viszont - pont a nézőpontok váltakozásából adódóan - hogy semmiféle egyedi jegy, stílus vagy gondolkodásmód nem bukkant fel a lapokon. Egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy angelológus, egy apáca vagy egy férfi elbeszélése között, annyira egyformák.

S igazából a szereplők sem kerülnek közelebb az olvasókhoz. Nem hús-vér emberként tűnnek fel előttünk, reakciók teljesen általánosak, korántsem egyéniek. Tekintetünk elsiklik felettük, csupán a kirakós egy-egy részeként értelmezzük őket, nem pedig szereplőkként. Egyedül Gabriella és Grigori figurája menthetné meg a regényt a papírmasé szereplők tömkelegétől, viszont ők ketten kevesek ahhoz, hogy az egészet elcipeljék a hátukon.

Ami viszont számomra kérdéses maradt még a regény elolvasása után is: hogy vajon a nefilimek tényleg gonosz lények lennének? Hogy őszinte legyek, erről nem sikerült meggyőznie a könyvnek – leginkább Grigori miatt. A nefilimek tetteit csupán az angelológusok elmondásából ismerjük meg, és szerintem ebben a könyvben ez egy elég részrehajló nézőpont. Azonban akárhányszor belekukkantottam Grigori szemével a nefilimek világába, egészen emberinek találtam őket. De az is lehet, hogy pont ez a gond velük.

Szóval, talán lenne a történetben némi fantázia, de megmarad mégis egy "egy kaptafára írt történetnek". Talán pont ezért semmi indulatot vagy más érzelmet nem váltott ki belőlem, hozzátenném még csak nem is idegesített - nagy valószínűséggel pár hét vagy hónap múlva már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán elolvastam ezt a könyvet.
Szerintem ez egyszer olvasós, felejthető történet. Ha esetleg lesz folytatása, azt köszi, inkább kihagyom.

Eredeti cím: Angelology
Fordította: Illés Róbert
Kiadó: Kelly
Eredeti ár: 3480 Ft
Oldalszám: 448

képek forrásai:
1. terri0729.wordpress.com
2. thisburningfire.blogspot.com

Boszorkányok Szmirnában

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

A boszorkányos történetek mindig is a szívem csücskei voltak - hiszen annyiféle létezik az irodalomban, hogy szinte hihetetlen elképzelni, hogy ugyanarról, ugyanazokról szól egy-egy könyv, hiszen annyira mások, annyira különböznek egymástól... Igazából nekem nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyennek is tartanék egy jó boszorkányos történetet, de ha a történet hangulata különlegesen jó - akkor máris megfogott magának. S ez így volt e könyv esetében is.

1988-ban Maria egy lépcső alatti kis raktárban megtalálja nagynénje, Katina bordóvörös ládikóját - ahogy lassan kioldja a ládikót körülölelő szalagokat, régi történet indul szabadjára - Katina mágiával és babonákkal átszőtt története, ahol az egymást követő férjek, az üzleti sikerek és társadalmi elismertség egyaránt fontos szerepet játszanak...

Meimaridi könyve azt az igazán ősi, évszázadok alatt eltemetett boszorkányságot varázsolja olvasói elé - legalábbis én olvasás közben valamiért ezt éreztem, hiába játszódott a cselekmény nagy része a huszadik század fordulóján. A szerelmi kötések, illetve praktikák, a kísértetekkel való kommunikáció, a rontások, illetve az ellenük való védekezések itatják át a regény minden egyes lapját, finoman belefonva a valóság szövetébe.

Emellett azonban még hangsúlyt kap a könyvben a különböző népek keveredése miatti sokszínűség, illetve az egymás iránt érzett ellenszenvük is felsejlik a sorok között. Szmirna egyébként ma Izmírként szerepel a térképeken, és nem mellesleg a görög-török háború utolsó csatájának helyszíneként ismeretes.

" A szmirnai nőkben van néhány közös vonás. Határozottak, ráérősek. Hangjuk olaszos dallamú, éneklő. Szeretnek mosolyogva sétálni kettesével, karonfogva, és kacéran ringatóznak séta közben. Sötét hajuk fürtökben kunkorodik, és játékos, fekete szemükben mindig ott bujkál az ígéret."

De nem csak a népek között dúl a néma háború - férjek és feleségek kapcsolata sem olyan álomba illő, mint a romantikus regényekben. Itt a szerelem, mint olyan, nem számít. Azt nem feladata megadni a házasságnak - hiszen az csupán egy szerződés két ember között. De korántsem biztos szerződés, vagyis olyan, ami örök életre szólna - női praktikák szükségesek a fenntartásához, amelyek anyáról leányra szállnak, és ezek közül a legfontosabb: mindig kell lennie egy mentőövnek egy feleség számára, s mi lenne a legmegbízhatóbb ebben a tekintetben? Naná, hogy a pénz.

Kegyetlen, kemény világ ez, varázsos praktikákkal átitatva - mégis, ennek ellenére a hangulata úgy kötözött magához, mintha valóban mágia lett volna a dologban. A stílusát, illetve a történetvezetését kicsit szokatlannak éreztem, ám ezt nem negatívumként említem, hiszen ez adta meg igazán azt a különös hangulatot, amit annyira megszerettem ebben a könyvben. Miután magam mögött hagytam az utolsó sort is, meglepődve olvastam, hogy ez az írónő első regénye, hiszen annyira kiforrottnak éreztem, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem. Remek kikapcsolódást nyújtott, szóval csak ajánlani tudom.

Kiadó: Gondolat
Fordította: Hargitai Nóra
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 3200 Ft

Kötelékek

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2011. május 8.


Vajon melyik lehet a nagyobb varázslat? Ha képesek vagyunk megérezni a hazugságot, ha látjuk mások álmait? Vagy megtapasztalni az emberi kapcsolatok törékenységét és a megbocsátás képességét, esetleg elég lelki erővel rendelkezni az újrakezdéshez? Azt hiszem, bármennyire is varázslatos dolgok a Sparrow család nőtagjainak nem mindennapi képességei, azért a hétköznapi életben is ugyanúgy találhatunk csodákat. Igaz, nem feltétlenül tűnnek kívülről annyira izgalmasnak, de ettől függetlenül jottányival sem kevesebbek. Mágia ez is. Olykor ólomsúlyú, iszonyúan nehéz, s talán pont ezért varázslatos.

"… az ég a föld felszínén kezdődik, de erre senki sem gondol így; a legtöbb embernek csak a jó öreg levegőt jelenti. Nem veszik észre, hogy az égen járnak…"

Alice Hoffman könyveire már régóta nagyon kíváncsi vagyok, olyan sok lelkesítő blogbejegyzés született már a könyvei kapcsán, hogy ezt egyszerűen képtelen voltam otthagyni a könyvtár polcán árválkodni. Ám ahogy lenni szokott, azért óvatosan közelítettem felé, hiszen mi lesz akkor, ha már megint túlságosan is, már -már elképzelhetetlenül jónak képzelem, és csalódást okoz? Jó, oké - persze semmi se fog történni, gondolom senki nem veszi majd a fejemet vagy ilyesmi. De annyira akartam én is lelkendezni, imádni, hogy ez már kezdett egészen veszélyes méreteket ölteni. Így amikor először kinyitottam a könyvet, magamban elhatároztam, sok bólogatás közepette, hogy kiverem a fejemből a sok Hoffman rajongót, a nagyszerű bejegyzéseket - úgy fogok hozzáállni, hogy ez egy átlagos, semmiféle plusz töltettel rendelkező könyv. A számításom persze bejött: imádtam a könyvet, az első szavától egészen az utolsóig; egy-egy fejezetet többször is elolvastam, hogy magamba szívhassam ezt az atmoszférát, a gyönyörű szavakat, a varázslatot, és közben azt kívántam, bárcsak sose lenne vége! Tökéletes könyv úgy, ahogy van. Tényleg semmi kivetni valót nem tudnék vele kapcsolatban említeni. Ja, de mégis: hogy vége lett.

A tizenharmadik boszorkány nemzedékek története, egy családé, ahol a női ágon különleges képességek öröklődnek: Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot, Jenny mások álmait álmodja éjszakánként. Lánya, Stella pedig mások halálát látja előre... A család története szorosan összefonódik Unity nevű kisváros történetével is, így ez az ott lakók múltjának a krónikája is.


Be kell vallanom, hogy eszméletlen nehéz erről a könyvről írni számomra. Csak keresem a szavakat, kutatok a gondolataim után, de valahogy most nem jönnek... Nem tudom megfogni azt az érzést, ami állandóan körüllengett olvasás közben. Olyan volt, mintha egy buborékban lennék, a külvilág morajai tompán csengettek odabent, elhatárolódtam az odakint zajló eseményektől. Valami olyan helyen jártam, ami tele volt rózsa - és levendulaillattal, éreztem az esővel öntözött fű tavaszt idéző illatát, láttam az ég kékjét és komor szürkeségét, éreztem, amikor ragyogtak a nap sugarai, ugyanúgy, ahogy a hűsítő esőt is. Ez a világ ugyanúgy tele van rossz döntésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal, hiszen a szereplőket nem igazítják útba a jelzőtáblák, csak állnak az élet útkereszteződéseiben, és reménykednek, hogy jó irányba fordulnak, vagy ha mégsem, bizakodnak, hogy nem egyirányú utcába léptek. Ahogy mi is ezt tesszük folyton.



Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Probable Future
Ár: 2990 Ft
Oldalszám: 416 oldal
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/64188695@N04/5851712225/in/photostream
2. http://pinterest.com/pin/11664518/

Különös kisvárosi történet

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

kiolvastam: 2011. március 14.

Ahogy kinyitottam regényt, és olvasni kezdtem, szinte rögtön megcsapott a levendula és az ibolya illata, szinte láttam magam előtt a virágok színes kavalkádját. Emlékszem, ahogy ekkor a nap bekukucskált az ablakomon, olyan fényességbe borítva a szobát, ahogy régóta nem – és ekkor, ebben a pillanatban éreztem igazán először ebben az évben, hogy beköszöntött a tavasz.

Sarah Addison Allen regénye tényleg olyan, mint a tavaszi napsugár vagy a szebbnél szebb virágokkal beborított mező. Hihetetlen milyen atmoszférája van, ami már az első oldalaktól képes elbűvölni az olvasót! Miután kiolvastam a könyvet, el is határoztam, hogy egy virágos kertet szeretnék itthonra, amit gondozhatok, amiben gyönyörködhetek. Persze, ez meg sem fogja közelíteni a Waverley -kert szépségét, nem csak azért, mert nagy valószínűséggel nekem nem lesznek mágikus növényeim, hanem azért is, mert sajnos nincs kertem. Így számomra az egyetlen alternatíva e tekintetben, hogy valamelyik szoba sarkában rendezem be – persze, nem lesznek fák, se dús, puha fű. De úgy vagyok vele, legalább szép virágaim legyenek.

Azonban nem csupán ezért a kissé misztikus hangulatért érdemes a kezünkbe venni a regényt. Engem már a karakterábrázolása is levett a lábamról. Kedvenc szereplőm talán a kissé beforduló, bármilyen változástól szinte már betegesen rettegő Claire volt. Szerettem, ahogy tanúi lehetünk lassú változásának, ahogy láthattuk, hogy egyre jobban és jobban beengedi magához a külvilágot, és Sydney- t, a testvérét is.

A könyv valamilyen szinten, legalábbis úgy gondolom, tényleg krónikája az életünknek – bárki életéé, nem csak a Waverley-lányoké. Hiszen mi is rengetegszer őrlődünk, hozunk rossz döntéseket, amiket aztán vagy igyekszünk elfelejteni, vagy inkább próbáljuk kijavítani – ez talán inkább a hiba súlyosságától függ, meg persze, hogy mennyi idő is telt el azóta. S persze, a mi életünkben sem annyira egyszerű a szerelem – nem csupán a kezdeti tétova lépésekről beszélek, hanem a már megszokott, több éven keresztül tartó szerelemről is. Mindig merülhetnek fel bennünk kételyek, elbizonytalanodhatunk önmagunkkal vagy a párunkkal szemben is, talán problémákat találhatunk ott, ahol valójában nincs is – s talán egyszer ráébredünk, hogy az ilyen jellegű problémáknak a forrásai tulajdonképpen mi vagyunk. Vagy nem sikerül.

Érdekes volt a könyv lapjain megjelenő fatalista hozzáállás, vagyis, hogy a városban tulajdonképpen a kezdetek óta minden családnak megvan a maga szerepköre, és az is, hogy mihez értenek a legjobban. Vannak olyan családok, amelynek a nő tagjai kitűnő feleségek, akik az ágyban olyan élményt nyújtanak férjeiknek, hogy teljesen magukba bolondítják őket. Vannak olyan családok, ahol a férfiak mindig idősebb feleséget választanak maguknak, és vannak olyanok is, akik bármit tesznek, mindig különcök maradnak. Ez számukra egy eleve elrendelt szerep, amiből ugyan megpróbálhatnak kilépni, talán az illúzióját sikerül is elérniük, de hamar ráébrednek, hogy bármennyire is igyekeznek, bármennyire is szeretnék, ettől nem lehet szabadulni, bárhova is veti az embert a sors. S talán, ez is így van nálunk is – csak nem ennyire kisarkítva. Lehet, hogy mi is próbálkozunk kilépni a családunk szokásaiból, viselkedéséből – de teljesen sose tudjuk őket levetkőzni. Mindig, ha csak ellenpéldaként is, de ott motoszkálnak a fejünkben.

Igazából, a történetről direkt nem írtam – csak pár impressziót -, úgy gondolom, fedezze fel mindenki maga a Waverley-kert titkát. Nem világmegváltó könyv, ezt előre leszögezem, de szerintem feledhetetlen kikapcsolódást nyújt, és a regény atmoszférája biztosan nem fog elengedni magától napokon keresztül. Legalábbis velem ez volt.
Örülök, hogy kerek történetet olvashattam, ami nem folytatásos. Ez így, egy kötetben jó. Viszont, az írónő regényeit ezentúl feltétlen keresni fogom!
Az értékelésemben végül 10 pontot ért el!

S így a végén egy kis recept a kandírozott virágszirmokról: (még sose ettem ilyet, el sem tudom képzelni milyen ízük lehet)

Hozzávalók: 1 tojásfehérje, 20 dkg ehető virág (A legnépszerűbb a rózsa, de ehető virág még a mimóza, az ibolya, a kankalin és az árvácska is ) vagy levél, 8 dkg nádcukor
Enyhén verd fel a tojásfehérjét, majd egy apró ecset segítségével kend be az összes virág és levél felületét, vigyázva, nehogy eláztasd őket. Helyezd zsírpapírra valamennyit, és szitálj rájuk egyenletes réteg cukrot. Meleg helyen hagyd megszárazni. Így megcukrozva a szirmok hosszú ideig tökéletesen elállnak.
Forrás: mindmegette.hu

(képek forrása: weheartit.com)

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Garden Spells
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám:300 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft

Behind the mirror

Cornelia Funke: Reckless

kiolvastam: 2011. január 2.

Egyszer volt, hol nem volt... Azt hiszem mindenki olvasott már ilyen történeteket, tele tündérekkel, varázslattal, kalanddal és a boldog véggel. Jacob Reckless is biztosan olvasott vagy hallott ilyen történetekről, de ő már tudja, hogy megélni őket teljesen más érzés, főleg úgy, hogy nem biztos a "boldogan, amíg meg nem..." -mel fog végződni a kaland.

" I know why you're here" Clara's voice sounded distant, as though she were speaking not about him but about herself. " This world doesn't frightened you half as much as the other one. You have nothing and nobody else to lose here. Except Fox, and she clearly worries more about you than you do about her. You have left all that could frightened you in the other world. But then Will came here and brought it all with him."

Jacob tinédzserkorában, eltűnt édesapja dolgozószobájában, felfedezte az ott rejlő tükör titkát. Nem akármilyen tükör ez, hanem egy átjáró. Átjáró egy teljesen másik világba, ahol a Grimm testvérek meséi életre kelnek, s ez az egész felfedezésre vár. Jacob nem is késlekedik: több éven keresztül át-átjár, hosszabb-rövidebb időre ott maradva, gondtalanul kalandozva. Ám egyszer, nagy hibát követ el... Will, Jacob öccse felfedezi bátyja titkát, s követi őt a tükör túloldalára, ahol hamarosan a Sötét Tündér (Dark Fairy) átkának az áldozata lesz. Szörnyeteggé válik. De még nem késő, még meg lehet állítani az átkot: így hát Jacob, Will, Fox (aki alakváltó: hol róka, hol fiatal lány képében jelenik meg, s Jacob egyik legjobb barátja, hűséges társa évek óta) és Clara, Will barátnője, aki szintén belép a tükör világába, elindulnak, hogy megakadályozzák az átok továbbterjedését Will testén. Sokat kell utazniuk és még több próbatételt kell kiállniuk. Ám az idő csak fogy, s ezzel együtt csökken az esély, hogy Will ismét normális emberré váljon...

" Her skin was as pale as the lilies on the lake, and her hair was as dark as the night she so loved. At night her eyes turned black, though by day they were as blue as the sky or as green as the water of the lake, mirroring the leaves of the willows. Too beautiful. Too beautiful for human eyes."

Ez a világ minden veszélyével, borzalmával együtt mégis csodálatos volt számomra: mert bizony, borzalmakban sem volt hiány. Főleg a Hungry Forest helyszíne szolgált számomra rengeteg izgalommal, ahol elhagyatott mézeskalácsházak őrzik a mára elüldözött gyerekevő boszorkányok szörnyű tetteinek emlékét, ám az ujjai helyén hatalmas ollókkal rendelkező Tailor (aki nem tudom melyik Grimm mesében szerepel, de ha esetleg valaki tud segíteni, azt megköszönném :-) ) még mindig az erdőben tanyázik, s az óvatlan vándorokat, arra tévedőket szanaszét kaszabolja, s az áldozatok bőréből ruhát készít magának. Borzongatós, nem? S akkor még nem is beszéltünk a lorelai -okról vagy a tündérek világáról... Mert bizony egyik se olyan barátságos és romantikus, mint ahogy azt elképzeltem. Ahogyan Csipkerózsika története se volt az ebben a világban, ahol a meséknek nem mindig van boldog végük.

De ennek ellenére, teljesen megértem Jacobot miért is menekült a tükör túloldalára - színes, izgalmakkal teli világ ez, ahol sportot lehet űzni a mesei ereklyék gyűjtéséből. Persze, azért jóval több oka volt ennél: egyrészt, édesapját is meg szerette volna találni (aki még kisgyermekkorában se szó, se beszéd eltűnt a dolgozószobájából, s azóta nem tért haza), másrészt nem bírta elviselni a másik világ fájdalmait, keserűségeit, problémáit, s végre talált magának egy olyan világot, ahol nem kell aggódnia senkiért, ahol nem lát szomorú arcokat, ahol csak ő van és az életre kelt mesék.

Sokat ámuldoztam olvasás közben a tájleírásokon és a sok ötletességen, ahogy Funke behozta a történetbe a jól ismert (vagy néhol számomra kevésbé ismert) mesei alakokat, s olyan otthonosan mozgatta őket ebben a világban, mintha mindig is itt éltek volna.

A szereplőket is nagyon megszerettem, s külön tetszett, hogy felnőtt emberek a főszereplők, nem pedig tinédzserek. Problémáik (talán ezért) sokkal összetettebbek, mélyebben gyökeredzők, jobban átérezhetők. A főszereplők közül mindenki sérült lelkileg valamennyire, s mindenki a maga módján igyekszik palástolni - sokszor saját maguk előtt is - a fájdalmát. A legérdekesebb szereplő számomra talán Fox volt, akivel annyira mostohán bánt az élet, hogy már képtelen volt megmaradni emberi alakban, ezért úgy döntött, róka képében él tovább - mert egy róka nem gondolkodik úgy, ahogy mi emberek tesszük. Nem akarja megérteni a világot, nem akarja analizálni az érzéseit, ő csak él. Túlél.

A könyvet egyébként Cornelia Funke gyönyörű illusztrációi díszítik: minden fejezet elején egy egész oldalnyi ceruzarajz teszi még csodálatosabbá ezt a történetet. Őszintén remélem, hogy majd valamikor magyarul is kapható lesz ez a könyv, mert tényleg nem nevezhető mindennapinak, tucatkönyvnek meg végképp nem. A regény honlapján megtalálható a trailer is, de nekem a youtube-on található jobban tetszik valamennyivel.

Summa summárum, nagyszerű könyv volt, s nagyszerű kezdés volt az angolul olvasáshoz (tudom, volt már a HP, de azt már régebben is olvastam, meg hát a történetet is ismerem), még ilyet! :-)
Az értékelésemben 10 pontot ért el! És aki teheti, annak szívből ajánlom olvasásra.

Fülszöveg:

For years, Jacob Reckless has been secretly disappearing to another world, a world behind a mirror, a world for which his father abandoned his family. The mirror world is Jacob's escape from reality. It's a place for treasure hunts and magnificent quests. A world where witches haunt the forests and giants and dwarfs roam. A world locked in a deadly war.

Jacob's secret seems safe, until one day his younger brother Will follows him, with disastrous consequence. Faced with a curse that is quickly turning Will to stone, the Reckless brothers are thrust into a race against time to find a cure before Will is lost forever.

Angolra fordította: Oliver Latsch

Kiadó: Little, Brown and Company

Illusztrálta: Cornelia Funke

Oldalszám: 394 oldal

Ár: 13 EUR

ISBN: 978 -0-316-05609-0

A jövő kezdete

Jude Deveraux: Madame Zoya, a lélek doktora

kiolvastam: 2010. december 27.

Már mielőtt belekezdenék a bejegyzésembe, rögtön egy lényeges kijelentést szeretnék tenni: még nem olvastam olyan igazán vérbeli csajos regényt. Soha. Azt hiszem... - most egy kicsit elbizonytalanodtam, ahogy általában szoktam, mikor leszögezek valamit... Ja, de! Most mégis eszembe jutott egy: Candace Bushnell -től a Szex és New Yorkot valaha, valamilyen igen távoli időben és talán egy másik dimenzióban, vagy csak egy másik életben én is elolvastam - bár, mivel nem vagyok tájékozott a csajos könyvek palettáján, nem tudom mennyire fedi le az a könyv a "vérbeli csajos regény" fogalmát.

Igazából, ezt a comingout -olást azért tartottam fontosnak, hogy tudjátok: igazából Deveraux regényét ezért nem igazán tudom mihez viszonyítani saját műfaján belül, vagyis a többihez képest szerintem mennyire jó vagy rossz - nem ismerem az ilyesfajta könyvek sémáit, a témáit meg inkább csak elképzelni tudom. Szóval, ezt a könyvet mindenféle támpont nélkül fogom értékelni - ezt fontosnak tartottam leszögezni itt az elején.

Szóval, a kezdőszituációban adva van nekünk három nő: Amy, a családanya, aki elé végülis nyugodtan rakhatnánk a boldog jelzőt is, bár ez a vetélése következtében fellépő depressziója miatt mégse lenne teljesen helytálló. A másik hölgy neve Faith, aki szintén nem boldog, hiszen férje nem régen hunyt el súlyos betegség következtében, s az anyósával azelőtt se, de azóta meg végképp nem valami felhőtlen a viszonya - hogy finoman fogalmazzak. S végül ott van a harmadik hölgy, Zoe - aki amnéziában szenved, jó pár év kiesett az emlékezetéből, s persze ezzel együtt olyan fontos információk is, mint például, hogy miért is haragszik rá az egész város. Hát, ők lennének azok, akiket Jeanne, a pszichoterapeuta egybegyűjt maine - i nyaralójában, hogy hátha segítenek egymásnak megnyílni, s átlendülnek együtt problémákon. S persze, előbb-utóbb felbukkan Madame Zoya, aki olyan csodálatos képességek birtokában van, hogy képes visszarepíteni a problémákkal küzdő embereket múltjuknak ahhoz a pontjához, ahol minden baj kezdődött...

A könyv egyébként a Madam Zoya látogatóinak folytatása, bár az előző rész ismerete nélkül is tökéletesen érthető ez a könyv - ahogy olvastam az első részről írt véleményeket, tulajdonképpen csak Madam Zoya személye kapcsolja össze a két részt, de ezt leszámítva teljesen önálló történetnek tekinthetők. Igazából, a hangsúly a három nő egészen "hétköznapinak" nevezhető problémáin van, illetve ezek feldolgozásán, maga Madam Zoya -nak csak egy egészen piciny szerep jut, amivel egy kis misztikumot csempész a mindennapokba.

A könyv első része talán ezért is nem tudott lekötni annyira - rájöttem, hogy ezek a csajos-romantikus vonalat követő regények nem az én műfajomba tartoznak. Amíg a három nő a maine - i nyaralóban tartózkodva próbálta megismerni egymást, s kitalálni vajon ki miért is van itt, egy szikrányi érdeklődést sem mutattam a könyv irányába. Talán, egyedül Zoe története volt ami valamennyire mégis csak érdekelt, kíváncsi voltam vajon mit tehetett, hogy minden régi ismerőse utálja. És persze tudom, hogy a hiba az én készülékemben lehet, ezért is írtam a bejegyzés elején, hogy nincs tapasztalatom az ilyen típusú könyvek terén, s pont az érdeklődésem hiánya miatt alakulhatott ki ez a helyzet.

De aztán végre eljött a várva várt időutazás, aminek segítségével mindhárom nő visszarepült a XVIII. századba, hogy Amy későbbi sorsát megváltoztassák, de végül mindhármuk számára hasznosnak bizonyul. Itt már nem mondhatom, hogy teljesen mindenféle érdeklődés híján voltam, hiszen mégis csak egy régebbi korba csöppentünk, de az volt a baj, hogy ezek a nők hiába "időutaznak" bárhova is, azért mégis csak vérbeli modern nők maradnak, ugyanazzal a látásmóddal, s így maga a történet se lett több számomra, pedig őszintén szerettem volna.

Idegesítettek azok a nyelvbotlásaik, amik folyton a modern korra hivatkoztak - mintha csak direktbe sugallni szerették volna a többi XVIII. századi szereplőknek, hogy ők egy másik időből jöttek. Hát ki mondana olyat egy 1700-as évekbeli festőnek, hogy úgy dolgozik, mint egy kamera? - meg úgy egyébként is.... Persze, ezek a nyelvbotlások nem játszanak főszerepet a történetben, sőt elég mellékesen vannak jelen, de engem ezek igenis zavartak.

Továbbá még volt egy dolog, ami nagyon a bögyömben volt, de ez inkább narratológiai szintű: nem tetszett az a megoldás, hogy a narrátor jópárszor elmondta az egyik szereplő gondolatait a másikról, vagy hogy szerinte a másik mit gondol róla, s erre pár sorral lejjebb az a bizonyos másik szereplő tényleg kimondta ugyanazokkal a szavakkal azt a dolgot vagy gondolatot, amit az előbb a narrátor említett. Ez se igazán az én ízlésemnek való - bár megjegyezném, hogy ez nem sokszor fordult elő, s lehet, hogy másnak, aki nem hepciás ezekre a dolgokra, nem haragudna értük.

De az elégedetlenkedésem igazából tényleg abból fakadhat, hogy nem nekem valók az ilyen típusú könyvek. De aki kedveli a könnyed, romantikus olvasmányokat, azoknak jószívvel ajánlom figyelmébe ezt, nekik biztosan elnyeri a tetszésüket, és valóban érdekelni fogja őket a három nő sorsának alakulása, ami azért bőven szolgál meglepetésekkel. S természetesen, ami még egy hatalmas piros pontot érdemel tőlem az a csodálatos borító, ami egyből felkelti az érdeklődését az embernek.

Az értékelésemben 4 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Return to Summerhouse
Fordította: Berta Ádám
Eredeti ár: 2990 Ft
Oldalszám: 367 oldal
ISBN: 978 963 293 074 9

Fülszöveg:

Három nő az élet keresztútján, akiket súlyos veszteségek gyötörnek. Amy nem tudja feldolgozni, hogy elveszítette kisbabáját, Faith pedig, a fiatal özvegyasszony, hosszú éveket töltött el beteg férjét ápolva, kiszolgáltatva anyósa kegyetlenkedéseinek. A legkülönösebb mégis Zoë sorsa, aki egy autóbalesetben elveszítette az emlékezetét, és magához térve csak annyit érzékel, hogy az egész város heves gyűlölettel fordul felé.
A pszichoterapeutájuk javaslatára utaznak el Maine államba, hogy találkozzanak a titokzatos Madame Zoyával és húgával, Primrose-zal, akik képesek visszarepíteni őket az időben, hogy újraírhassák múltjukat. A trió azonban nem a hatvanas évekbe, hanem egyenesen 1797-be utazik. Mintha csak három modern és öntudatos nő csöppenne egy Jane Austen-regénybe: azért vannak most itt, hogy újrarajzolják Amy családfáját… de vajon mi történik, ha két évszázaddal korábban találják meg az igaz szerelmet?



Képek forrása: weheartit.com

Többszörösen tükröződve

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.

Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.

Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.

Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

"Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő, furcsa álom"

Libba Bray: Lázadó angyalok

kiolvastam: 2010. október 8.

A sorozat első részét még nyár közepén olvastam el, s ami belőle megmaradt bennem hát az egy elég nagy katyvasz volt. Tudtam, hogy van valami varázslatos világ, ahova utazgatnak a szereplők meg hogy 19. századi Angliában játszódik plusz van egy leányiskola, de körülbelül ennyi. Mikor megláttam a könyvtárban, hogy bent van a sorozat második része, egy picit elgondolkodtam, hogy vajon kivegyem-e, mert féltem attól, hogy nem fogok belőle semmit se megérteni. Szerencsére nem így lett, kb. a huszadik-harmincadik oldal után már tisztában voltam mindennel, kezdtem emlékezni az első rész cselekményére, s így már nem ezzel kellett törődnöm, hanem csak azzal, hogy élvezzem a regényt.

Néha azt keressük, aminek megtalálására még nem állunk készen. Az igaz út nagyon fárasztó. Csak akkor vehetjük észre, ha hajlandóak vagyunk levetni a jelenlegi bőrünket, akár egy kígyó. Készen kell állnunk, hogy elengedjük, ami drága nekünk…

S bevallom, nekem ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint az előző. Végre, kezdtem megérteni, hogy mi is ez a Birodalom, amiben a lányok el-elmerülnek, hogy elfeledtessék magukkal az e világi gondokat. Bár legyen ez a hely bármilyen csodálatos és varázslatos, azért még itt is akadnak problémák: az előző rész végén ugyanis Gemma tett valami olyasmit, ami káros hatással lett erre a varázsvilágra, s most ezt a problémát igyekeznek orvosolni, miközben folyik a nyomozás Kirké személye után.

S persze, mindeközben bepillantást nyerhetünk a nagyvárosi életbe is, hiszen a lányok a téli szünetre hazautaznak a Spence-ből, s előkelő lányok módjára ilyen-olyan bálokon, rendezvényeken vesznek részt, amit egy helyes és előkelő fiú még szebbé varázsol Gemma számára. Főszereplőnk élete most már jobban kitágul előttünk: Gemma már nem csupán a Birodalom őrzője és a Spence diákja, hanem egy fiatal hölgy is, aki igyekszik megfelelni a társadalom szigorú elvárásainak, szerelmi bonyodalmak színesítik életét, s az otthoni gondok közt is helyt kell állnia. S bizony, még a szegény származású Ann is ott lehet köztük az előkelő urak és hölgyek Londonában - bár, ez Felicity hazugságának köszönhető, amiből természetesen később még további bonyodalmak származnak.

Felicity és Ann szemében a birodalmakba jutás eszköze vagyok.
Nagymamának olyasvalaki, akit alakítani kell.
Tom szemében a húg, akit el kell viselni.
Apának jó kislány, akit mindig csak egy lépés választ el attól, hogy csalódást okozzon.
Simon számára egy megfejtésre váró rejtély.
Kartik számára végrehajtandó feladat.
A tükörképem visszanéz rám, és bemutatásra vár.
Szervusz, te tükörben látható lány! Gemma Doyle a neved, de fogalmam sincs, valójában
ki vagy.

Szóval, látható, hogy nincs híján az ilyen-olyan problémáknak a könyv, van min izgulni a lapokon. Az elején kicsit megijedtem az oldalszámoktól, hiszen most nem igazán van időm a hosszú könyvekre, s aggódtam, hogy nem tudom elolvasni a kölcsönzés lejártáig. De, mint a hét folyamán kiderült, fölösleges volt ezen aggódnom, hiszen a könyv olvastatta magát - észre se vettem, és már a közepén tartottam. Bár, megjegyzendő, hogy ebbe biztos beleszámított az is, hogy viszonylag nagy sorközökkel került ki a nyomdából, s a fejezetek is elég rövidek benne. Szóval, ne tartson vissza senkit a hosszúsága!

Bár, problémáim még mindig akadtak a könyvvel: például az, hogy számomra tényleg nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem. Gemma barátnői az idegeimre mentek, s utáltam, hogy így kihasználják őt. Azt hiszem, ha Gemmának nem lenne meg a képessége, hogy átvihesse őket abba a varázsvilágba, nem is állnának szóba vele. Bár, Ann-nek volt egy-két pillanata most már, amikor egész szimpatikus volt, de aztán pár oldal után mégis sikerült lerombolnia bennem ezt az egészet. S még idegesített benne az is, hogy a szereplők egy teljesen nyilvánvaló és átlátható titkot nem tudnak megfejteni, csak mikor már úgyis mindegy. Ez is egy picit rontott az élményemen.

De ne higgyétek a fenti bekezdés alapján azt, hogy nem élveztem a könyvet, mert ez hazugság lenne. Nem így van. A hangulata ennek is rabul ejtő volt, s az izgalom is mindvégig megvolt. Tényleg, határozottan jobb, mint az első rész, s most már nagyon kíváncsi vagyok a következőre, ami, ha minden igaz, november végén jelenik meg, ugyancsak a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Édes, távoli dolog címmel - megjegyzem, szerintem a címe kicsit idegenül hangzik magyarul, jobb lett volna valami mást adni neki. Szerintem.

Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Rebel Angels
Fordító: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám:508 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 9789632 450704

Fülszöveg:
Gemma Doyle alig várja, hogy elutazzon a Spence Akadémiáról a karácsonyi szünetre, a barátnőivel töltse az időt Londonban, elegáns bálokra járjon, és ami már nem akkora mulatság, a betegeskedő apját ápolja. Miközben az 1896-os év szilveszterére készül, egy jóképű fiatalember, Lord Denby szeme akad meg Gemmán, vagy csak úgy tűnik? Mégis, a nagyvárosi forgatagban is egyre erőteljesebbek Gemma látomásai három fehérbe öltözött lányról, akikkel valami szörnyűség történt, amit csak a birodalmak tudnak megmagyarázni. Ellenállhatatlan a csábítás, és nemsokára Gemma, Felicity és Ann pillangóvá varázsolják a virágokat a birodalmak igéző világában, ahova csak Gemma révén juthatnak el. A lányok nagy örömére szeretett Pippájuk is itt várja őket, hogy teljessé tegye baráti körüket. De a birodalmakon belül és kívül is viharfelhők gyűlnek. Ismét megjelenik a rejtélyes Kartik, és meghagyja Gemmának, hogy meg kell keresnie a Templomot, és meg kell kötnie a varázslatot, különben rettenetes csapás éri. Gemma hajlandó eleget tenni Kartik tolakodó parancsának, jóllehet ez veszélyekkel jár, mert kalandjai során találkoznia kell az anyja legjobb barátnőjével, és jelenlegi ellenfelével, Kirkével.
Amíg Kirkét el nem pusztítja, Gemma nem töltheti be a sorsát. De Kirké megtalálása mind közül a legveszélyesebb feladat.

Akik előttem írtak róla:1
Christina
Ilweran
Joeymano