Avagy én sem maradhatok ki a saját megjelenéses lista elkészítéséből, hiszen ez az ősz is szuper könyveket tartogatott illetve tartogat továbbra is. Már augusztus óta gyűjtögetem itt-ott a figyelmemet legkisebb mértékben is felkeltő újdonságokat, úgyhogy most már tényleg megérett róla egy bejegyzés így október végére, de jobb későn, mint soha. Igaz, lassan már a karácsonyi megjelenéseket gyűjtögethetem. 

Shirley Jackson nevére Amadea bejegyzése miatt figyeltem fel. A Sóbálvány továbbra is tervben van meg a We Have Always Lived in the Castle is, de ez a gótikus sztori is eléggé felpiszkálta a fantáziámat.

Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.


Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

Az előző hónapokban kimaradt nálam a havi zárás, mert nem csak hogy nem vásároltam könyveket, de nem is igazán olvastam, írni meg aztán végképp nem írtam róluk, szóval nem nagyon lett volna miről mesélnem. Ennek egyértelműen a szaharai időjárás volt az oka, ami mindenféle agykapacitásomat lecsökkentette olyan szintre, hogy csak vígjáték illetve rom-kom sorozatokat tudtam nézni, de olykor még azt se nagyon. 

Mindenesetre itt az ősz, aminek már örvendeztem egy bejegyzés erejéig, a hőmérséklet is visszakúszott a nem csupán elviselhető, hanem a legcsodásabb tartományba, én meg aktívabb lettem, mint az elmúlt négy hónapban. 

Könyvvásárlások terén nem eresztettem azért el magam most sem: három könyv landolt szeptemberben a polcaimon plusz egy nagyon kedves szülinapi ajándék még a nyárról.

Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 - régóta kíváncsi voltam Adrian nyomiságaira, még anno néztem a könyvből készült sorozatot a tévében. Gondoltam, ideje lenne megismerkednem az írott formájával is. Plusz akciós volt a Bookdepón, így ezt isteni jelnek tekintettem. A könyvet már el is olvastam, a bejegyzés is hamarosan kész lesz róla.

David Willaims: Gangsta Granny - ezt is már évek óta el szeretném olvasni, egyszer talán Bridge mesélt erről a könyvről. Azóta eltelt röpke 5 év, és voila! Eljutottam odáig, hogy megvettem. Úgy gondoltam, hogy mivel ifjúsági, ezért inkább angolul rendelem meg magamnak.

Alice Walker: Bíborszín - annyira megörültem ennek a regénynek az új kiadásának!  A Kedves Jóisten! régóta várólistás könyv volt, sokszor gondolkodtam is rajta, hogy megveszem magamnak. Aztán jött a hír, hogy újra kiadják, így naná, hogy inkább megvártam a megjelenést. Alig várom, hogy olvashassam!

Chloe Coles: Bookshop Girl - egyenesen Londonból érkezett hozzám, és egyenesen a könyv szerzőjének a kezéből. Még dedikálta is. Ezt Bridge-től kaptam születésnapomra, szóval ez igazából még nyári beszerzés, de mindenképp szerettem volna róla hírt adni. Mivel egy könyvesboltos lányról szól, úgy érzem, kellőképpen invesztálva vagyok a történetben.

Szeptember hónapban hét bejegyzés született, amik közül nem mind könyvértékelős volt: írtam a kedvenc könyveim változásáról, az őszi terveimről és becsatlakoztam a témázós csapatba is, ahol az ízlésváltozásokról meséltünk. Olvasások szempontjából most hat darab könyvvel zárom a hónapot. Az Egy különc srác feljegyzéseiről, A Félelem-völgye című Sherlock Holmes kisregényről és a Volt egy farmom Afrikában-ról még szeptemberben írtam, a Szoba kilátással viszont már átcsúszott októberre, ahogy majd Adrian Mole naplója is át fog, illetve A Manderley-ház asszonya is. Utóbbit Emma Watson könyvklubjának kereteiben olvastam újra, és úgy gondoltam, hogy mivel ebből a könyvből írtam anno a szakdolgozatomat az egyetemen, igyekszem majd ezt egy bejegyzés formájába önteni. Ez kicsit sok időt vesz igénybe, de szerintem jó lesz.

És már itt is vagyunk a legkedvesebb hónapomban, a legszebb, legőszibb októberben! Igaz, most a éppen leterített egy megfázás, úgyhogy fájós torokkal és eldugult orral léptem be a kapuján, de nem kevésbé lelkesen. Kezdődjön az őszi terveimben elregélt féktelen őszi tombolás, tele csudajóságokkal. Mert ahogy Anne Shirley mondta, "Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek."

A többiek szeptembere:
Amadea
PuPilla
Nikkincs
Nita
Theodora

Ha Forster idejében létezett volna a Booking.com fogalma, akkor a nem megfelelő kilátással rendelkező szobák miatt valószínűleg csak egy lecsillagozott rövid értékelés született volna, és nem pedig egy egész történet. Vagy ki tudja. Mindenesetre a Signora panziója sokkal rosszabbul jött volna ki a történetből, mint ebben a regényben.
Jó, persze E. M. Forster regénye ennél jóval többről és sokkal fontosabb dolgokról szól, mint holmi panzió hamis ígérgetései. A Szoba kilátással arról beszél, hogy milyen fontos az embereknek a perspektíva; hogy legyen megfelelő rálátásuk a világra, amely körülveszi őket, és hogy nőként is joga van az embernek erre nem csupán vágyakozni, hanem mindezt meg is kapni. Virginia Woolf jó húsz évvel később írt nevezetes esszékötetében a saját szoba szükségességét fejtegeti a női nem számára; a saját helyet a társadalomban, ahol alkothat, gondolkodhat, önmaga lehet - Forster itt pedig a kilátás fontosságát hangsúlyozza; hogy a világot szabadon és önállóan is lehessen szemlélni. És tényleg mi lehetne ennél nagyszerűbb, mint egy saját szoba kilátással?
Azt hiszem, ebben minden benne lenne.


Forster ezen nézetei egy viszonylag egyszerű, első pillantásra csupán romantikusnak tűnő történetre vannak felfűzve.
Lucy Honeychurch, egy előkelő angol család lánya Firenzébe látogat kísérőjével, Charlotte kuzinjával, hogy végigjárhassa a város nevezetességeit. A Bertolini panzióban szállnak meg, ahol nem azt a szobát kapják és azzal a kilátással, amit a Signora ígért nekik. Charlotte ezen kellőképpen felháborodik. A panzió lakói közül Mr. Emerson felajánlja a hölgyeknek, hogy cseréljenek szobát vele és fiával. Ám nem csak ezzel a felháborító közvetlenséggel kell szembenézniük olaszországi útjuk során, hanem nyaralásuk tetőfokán az ifjabb Emerson végül megcsókolja Lucy-t. Ám mielőtt bármi folytatódhatna kettejük között, már véget is ér, hiszen Charlotte úgy dönt, el kell hagyniuk Firenzét mihamarabb.
Angliában Lucy-t eljegyzi a sznob és konzervatív Cecil, aki nem különösebben korbácsolja fel főhősnőnk érzelmeit, de mégis beletörődik sorsába. Ám ekkor felbukkan George, vagyis az ifjabb Emerson és ez kicsit összekuszálja a dolgokat....

"A szívük mélyén olyan panziót szeretnének, melynek csodaablakai vad tengerek habjára nyílnak egy elhagyatott tündérországban. Semmilyen hagyományos kilátás nem elégíti ki őket."

A regény a nők megítélésének egy igencsak sorsfordító korszakában keletkezett. Ugyanis ebben az időszakban kezdődött el egy fontos változás ebben a tekintetben. A régi nézetek szerint a nőket gyengének és kevésbé intelligensnek tartották - gondoljunk csak a "gyengébbik nem" kifejezésre.. Mindenképp meg szerették volna őket védeni az élet kegyetlenségeitől, mert úgy gondolták, hogy ezek súlyát képtelenek lennének elviselni. És ez a felfogás kezdett megváltozni Forster idejében: a nők önálló individuumként való kezelése, saját akaratuk és lelki szabadságuk utáni vágyuk ekkor kezdett el begyűrűzni a társadalmi felfogásba. A regény ezt a köztes állapotot állítja témájának középpontjába: a régi és az új nézet egyaránt jelent van a történetben. Mrs. Honeychurch, Lucy édesanyja és Cecil, Lucy vőlegénye képviselik a régi nézeteket, míg Emersonék másként tekintenek rá: ők azok, akik bátorítják, hogy kövesse azt az utat, ahol önmaga lehet a legszabadabban. Nem akarják őt megóvni a széltől is, hanem egy olyan lényt látnak benne, akinek ki kell bontakoztatnia önmagát.
A választás pedig Lucy kezében van: neki kell végül döntenie, hogy melyik ösvényre hajlandó rálépni.

" Sohasem értette meg igazán - emlékezett az estére évek múltán - hogyan sikerült az öregnek lelket öntenie belé. Olyan volt, mintha új ablakot nyitott volna a világra."

A regény rengeteg szimbólummal operál, így képes a látszólag könnyed, kis semmiségről szóló szerelmi történetet egy igen komoly és érdekes, a nemi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, valamint az egyén szabadságáról szóló regénnyé változtatnia.
 A legszembeötlőbb a már korábban is emlegetett kilátás, amely a világ megismerését, saját horizontjaink tágítását szimbolizálja. Míg a kilátás eltakarása - például Honeychurchék otthonában az ablakokat folyton letakarják, ezt többször is megemlítik a regény folyamán - az egyént gúzsba kötő társadalmi szabályozásokat képviseli, amelyek megfosztják az embert saját gondolataik és érzelmeik kifejezésétől. Hiszen ne feledjük: ebben az időszakban az etikettnek való megfelelés volt az elsődleges, az ember nem tehetett vagy mondhatott olyasmit, ami ezen szabályozásba ütközött volna, még akkor sem, ha az a valódi meggyőződésével ellentétes volt. Mindenki a társadalmi megfelelés maszkját öltötte magára, az őszinteség még a legszorosabb kapcsolatok terén is ritka volt, hiszen a társadalmi szabályozások még oda is beszivárogtak. Lucy ebben a helyzetben saját önkifejezését egyedül a zenében képes megtalálni, amelyet édesanyja egyáltalán nem néz jó szemmel. Lucy számára azonban a zongorázás lehetővé teszi, hogy kifejezhesse érzelmeit még akkor is, ha nem beszélhet róluk. A zongora Lucy számára a szenvedélyt, az önkifejezést és a szabadságot jelenti. Mindazt, amit ő valójában az élettől szeretne megkapni. És vajon megkapja?
Fontos kérdés emellett még az is, hogy Lucy az életében jelenlevő férfiakkal milyen körülmények között találkozik: Forster ezzel is kifejezésre akarta juttani a két férfi felfogásbeli különbségét, pontosabban még inkább ki szerette volna hangsúlyozni azt. George Emersonnal való találkozásai ugyanis nem véletlenül mindig kint a szabadban történnek, gyönyörű természeti látvány közepette, amely vadságot és szabadságot sugároz. Míg vőlegényével, Cecillel zárt terekben, az épületek belsejében találkozik. Ezek is azt vetítik előre, hogy Lucy-t milyen típusú élet várhatja egyikük vagy másikuk mellett: a társadalmi elvárások falai között kell éljen ezentúl vagy a lehetőségek végtelen és szabad ege alatt.

És hogy Lucy végül mit választ?
Meg meri-e lépni azt, amihez óriási adag bátorság kell? Képes-e a saját kezébe venni sorsa alakulását? Egyáltalán mer-e választani végül? Ezt semmiképpen sem szeretném elmondani, helyette inkább a könyvet ajánlom elolvasásra. Szerintem zseniális, sok-sok beszédtémát hagyott maga után bennem. S azt hiszem, ez mindenféleképpen a jó könyvek sajátossága.

E. M. Forster: Szoba kilátással
A Room with a View
Fordította: Kádár Melinda
Lazi Kiadó
228 oldal

Nyárbúcsúztató olvasmánynak szántam Karen Blixen könyvét, ami a Napkeringő olvasása után kezdett igazán érdekelni. És nagyon úgy tűnik, hogy valóban megvan a sajátos hangulata ezeknek az Afrikában található európai kolóniáknak. Ahogy a hölgyek levetik a fehér gyöngysorukat, az úriemberek pedig a csokornyakkendőjüket, hogy Afrika végtelen szavannáit felfedezhessék és megpróbáljanak gyökeret verni ott, ami annyira különbözik korábbi otthonuktól. Az ősi és a modern világ megismételhetetlen találkozása ez: Afrika valódi megszelídítésének története, amely alig száz évvel ezelőtt zajlott.  

Karen Blixen bárónő önéletírása a Kenyában töltött tizenhét évének krónikája, amely nem időrend köré szerveződik. Történeteit, anekdotáit témák és impressziók szerint csoportosította, és így zárta lapok közé Afrika esszenciáját. A könyvet olvasni olyan érzés, mintha maga Karen Blixen ülne előtted és mesélne édes-bús nosztalgiával igaz szerelméről, afrikai farmjáról. 

Ahol az élet mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, a fekete kontinens vadságának hihetetlenül ki volt szolgáltatva minden: a halál, a veszteségek a mindennapok részei lettek ott, a természet és annak kegyetlen törvényei megállíthatatlanul be-betörtek a civilizáció falai közé; végigbillegett patáival a farm fényesre csiszolt parkettáján. 

De minden nehézség ellenére Karen szeretett itt élni. Könyve, ahogy már mások is hívták, tényleg egy igazi óda Afrikához: valami olyat talált meg itt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg az életük folyamán. 

Azonban Karen nem csupán túlélni próbált farmján, hanem együttélni a már előtte itt lévő, őshonos népcsoportokkal is. Könyvében rengeteg fejezetet szentel szokásaiknak, gondolkodásuknak, történeteiknek. Fontos, hogy nem mond felettük ítéletet, hanem megértően és elfogadóan fordul feléjük, levetkezve európaiságunk gőgjeit. Számomra talán ezek a részek voltak a legérdekesebbek, hiszen számomra abszolút idegen kultúrák kerültek bemutatásra, amik talán ilyen formában már nem is léteznek. 

A leginkább ambivalens viszonyom Karen állatokhoz fűződő kapcsolatával volt: hol tiszteltem, hol szívből gyűlöltem érte - és igen, voltak olyan részek is, amiket kénytelen voltam átlapozni. Szerettem, amikor kimutatta, mennyire tiszteli Afrika állatait, és mennyire elítéli fogságban tartásukat. De gyűlöltem, amikor merő úri passzióból indult vadászatra, és abból űzött sportot, hogy minél több fajból tudjon lőni magának. Ahogy gyűlöltem akkor is, amikor oroszlánokat ölt csak úgy, mert éppen meglátta őket, majd a tetemüket érintetlenül otthagyta a pusztában. Tudom, hogy akkoriban teljesen máshogy viszonyultak a vadállatokhoz, de a kor szelleme még nem menti fel őt a szememben ezekért a dolgokért. 

Bár legyen személyéhez ilyen meghatározhatatlan viszonyom, de azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy mennyire szerettem a prózáját, ami olyan költőien és olyan áhítattal beszélt Afrikáról, mint eddig senki más. Szerettem belefeledkezni gyönyörű leírásaiba, odaképzelni magam Afrika ege alá, ahol a naphoz oly' közel lehet élni szabadon, ahol őszintén önmagunk lehetünk, kivetkőzve a modern világ béklyóiból.

Kezdetben voltam én. 
Utána jöttek a könyvek.
Hogy ez pontosan mikor történt, nem emlékszem. A könyvek mindig is körbevettek, és ez a mai napig így van.

Volt egy időszak, amikor szentül meg voltam arról győződve, hogy a klasszikusokon illetve a szépirodalmon kívül csak Tiffany-füzet szintű vagy filléres krimi típusú olvasmányok léteznek. A korszak borítói pedig mintha csak erősíteni akarták volna ezt az elképzelésemet. A fantasyról, a sci-firől például tizenéves koromig nem is hallottam, pedig visszagondolva a szüleim könyvespolcán számos Kozmosz könyv sorakozott - szintén nem éppen hívogatónak nevezhető borítókkal. Vagy A Gyűrűk Ura első magyar kiadása. Következő olvasmányom kiválasztásánál általában az irodalom tankönyvek vagy a Tudás Fája Művészetek szekciója szolgált útmutatóul. Utóbbinak köszönhetem például azt, hogy megismerkedtem Jane Austen regényeivel, de ez már egy másik történet, azt hiszem. 

Lényeg az, hogy szerettem az irodalomnak ezt a komolyabb szeletét, még akkor is, ha nem mindig a koromnak megfelelően választottam. Amikor megismerkedtem a Harry Potter könyvekkel tizenhárom évesen, úgy éreztem, kinyílt egy másik ajtó. Ajtó egy olyan világra, ahol a könyveket nem csak élvezni lehet, hanem imádni is: rengetegszer újraolvasni és folyton folyvást erről beszélni. Ekkor fedeztem fel, hogy vannak olyan könyvek, amik miatt az éjszaka kellős közepén alkudozol magaddal az újabb és újabb fejezetért, és az alvás vagy a fáradtság csupán egy zavaró tényező ebben a tevékenységben. Szóval, Rowlingnak köszönhetően megismertem ezt a másfajta olvasást, amit sokkal, de sokkal szórakoztatóbb dolognak tartottam. 

Ezután következett az Animus könyvek időszaka, amikor az összes általuk kiadott és nálunk elérhető ifjúsági könyvüket megvettem és elolvastam, szinte szomjazva erre az élményre, amit a Harry Potter sorozat adott.

Sajnos, sikertelenül. Viszont azt sikerült elérnem, hogy kicsit táguljon a horizontom, hogy az irodalomtörténettel való ismerkedést már vegyítettem a korosztályomnak megfelelő könyvekkel. Valamint rájöttem, hogy klassz dolog ez az ifjúsági műfaj, és találok olyat, amit jobban élvezek, mint A Pál utcai fiúkat. (nem volt nehéz dolgom egyébként.)

Aztán a következő fordulópont A Gyűrűk Ura film volt - pontosabban A Gyűrű szövetsége, amibe hihetetlen módon beleestem, és miután a moziból kilépve a szüleim felvilágosítottak, hogy ez tulajdonképpen egy könyvből készült, azonnal olvasni akartam. Szerencsémre az első magyar kiadás megvolt odahaza, így ennek a lapjain indultam útra először Frodóval, és kinyílt előttem a fantasy műfaj kapuja. Bár a műfajban való keresgélésem akkoriban nem tartott sokáig, mert A Gyűrűk Ura után olvasott fantasy-k egy idő után mind-mind koppintásnak tűntek számomra, így azt hiszem, pár könyv után fel is adtam a próbálkozást, és Tolkien műveit vettem fel az újra és újra elolvasandók listájára.
Talán végzős gimis lehettem, amikor az egyik csatornán sugározták a Nagy Könyv nevezetű műsort, amiben minden részben egy-egy kötetet ajánlottak híres és kevésbé emberek. Ez a műsor is egy új lendületet hozott a keresgélésemben, nem győztem felírogatni majd beszerezni az ott ajánlott könyveket. Így ismerkedtem meg Coelhoval majd Dan Brownnal is. Bár utólag felejthetőnek gondolom őket, de akkor ezek számomra nagyon új fajta élmények voltak. Aztán végül az ott összeszedett listámmal is elég gyorsan végeztem.

És ez így ment aztán évekig: a klasszikusok olvasása konstans dolog maradt az életemben, amit olykor-olykor megszakított egy számomra meghatározó, más műfajból származó könyv. Ám utána folyton olyan érzésem volt, mintha picit elveszett lennék. Nem nagyon tudtam, hogy ezekben a számomra új műfajokban merre induljak, mihez nyúljak. Kezdtem úgy érezni, hogy semmi se lehet olyan jó, mint a kezdő könyv. Ekkoriban álltam rá az életművek elolvasására: ha egy írónak bejött valamelyik könyve, akkor megpróbáltam a lehető legtöbb egyéb könyvét is elolvasni. Így azért akadtak sikerélményeim, új felfedezettjeim.

Az igazi változást a blogok világa hozta magával, egészen pontosan 2009. nyarán, amikor elhatároztam, hogy könyves blogolásba fogok. Elkezdtem felfedezni az akkoriban jóval szűkebb keresztmetszetű könyves blogokat és azok közösségét, és úgy éreztem, segítő kezet kapok az irodalom ismeretlen szeleteiben. Ez volt számomra a könyvek újra felfedezésének korszaka, mondhatni talán azt is, hogy valamelyest újjászülettem könyvmoly létemben. Minden műfajban kipróbáltam magam: volt Young Adult korszakom, aztán jöttek a romantikusok, a fantasy-k, a krimik, a történelmi-  valamint a kalandregények korszaka. Volt ami hosszabb ideig tartott, volt olyan is, ami csak pár könyvet élt meg, de mindegyiket nagyon fontos lépésként tartom számon könyvmoly létemet illetően. Hiszen ezek voltak az első lépések a tudatos olvasóvá válásom felé: bizonyos típusú könyvektől megcsömörlöttem, másokon pedig túlléptem, és akadtak olyan műfajok is, amik a mai napig nagy kedvenceim maradtak. A saját magam általi felfedezést se tartottam már olyan félelmetes dolognak, mint azelőtt - sőt, kifejezetten izgalmas dolognak tartottam egy idő után azt, ha a saját fejem után mentem, és nem más blogok ajánlására emeltem le a könyvesbolt vagy a könyvtár polcáról a könyveket. Egyre inkább kezdett formálódni bennem az a valaki, aki most vagyok.  Aki tudja, hogy mit keres a könyvekben. Témákat tekintve jelenleg a női sorsok érdekelnek a leginkább - és ez mondjuk tizenakárhány évvel ezelőtt egyáltalán nem hozott lázba, akkoriban inkább az útkeresés volt a legkedvesebb témám - , de a gyász és annak feldolgozása is kardinális téma lett most már, sajnos. A műfaj számomra már egy abszolút mellékes dologgá vált: nem a műfaj adta sajátságokért olvasok legtöbbször, hanem inkább ezeket a témákat keresem. Persze, vannak olyan időszakok is, amikor kifejezetten könnyed regényeket keresek - ez általában azt jelenti, hogy nagyon fáradt vagyok a hétköznapjaimban. De alapvetően számomra egy ifjúsági regény is bírhat óriási értékkel, ha olyan dolgot mutat meg számomra, amit előtte senki más. Nem a műfaj alapján súlyozom már az olvasmányaimat, hanem az alapján, hogy akkor és ott mit adtak számomra.

Mert az évek alatt rájöttem, hogy nem azért kell olvasni - feltétlen- hogy megismerjem jobban az irodalmat és annak történetét, mint kezdetben hittem. Az olvasás sokkal inkább egy utazás önmagamba: rengeteg ismeretlen és felfedezetlen helyekkel teli utazás, aminek olykor van célja, de van olyan is, amikor nincs. Az én arcom néz vissza a lapok közül, az én életem valamely - talán a valóságban nem is létező - szeletkéje köszön vissza rám. Ott álmodom tovább a meg nem történt dolgokat, ott élem újra mindazt, amit magam mögött hagytam egyszer és azt is, amit még nem.

Minden egyes könyvvel magamat olvasom.
És azokat a világokat, amikben az énem létezik. 
Mert most már tudom: egyszerre vagyok a könyv és az olvasó.

A többiek bejegyzése a témában:
PuPilla
Theodora
Nikkincs
Shanara
Kritta
Bea
Sister

A Félelem völgye a negyedik és egyben utolsó Sherlock Holmes kisregény, amely a történetek időrendjét tekintve Az utolsó meghajlás előtt játszódik. 1914-ben jelent meg először könyvalakban, és az illusztrációkat Arthur I. Keller készítette. Felépítését tekintve nagyon hasonlít a legelső Sherlock regényhez, A bíborvörös dolgozószobához, hiszen a kisregény másik felében a bűntény teljes felgöngyölítéséhez a múltba repíti az olvasót, hogy jobban átláthassa a jelen összefüggéseit, illetve a miért? kérdésére választ kaphasson. 

Ugyanis a bűntény megoldása után még továbbra is rengeteg nyitott kérdés marad bennünk - amellett természetesen, hogy Holmes zsenialitásán ismét csak elájulunk.

Történetünk fonalát ott vesszük fel, amikor is Sherlock és Watson egy kódolt üzenetet kap egy bizonyos Pollocktól, aki egy közelgő bűntényre szeretné figyelmeztetni nyomozópárosunkat, ami Moriarty-val hozható összefüggésbe. Mintha az események különös módon összejátszottak volna, hamarosan feltűnik a színen MacDonald felügyelő, hogy segítséget kérjen egy gyilkosság felgöngyölítésében, és a tettes kézre kerítésében.
A sussexi Birlstone-ban egy bizonyos Mr. Douglast holtan találtak dolgozószobájában. Fejbe lőtték. A házban élők egy lövést hallottak éjfél tájban, de a gyilkost még csak nem is látták, és a személyzetnek fogalma sincs arról, hogy miként kerülhetett oda bárki is, hiszen az óriási vidéki ház vízzel teli várárokkal van körbevéve és csak egyetlen hídon keresztül lehet megközelíteni, amit folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, idegen ember be se teheti oda a lábát észrevétlenül. De most valaki mégis csak besurrant a falak közé, és végzett Mr. Douglas-szel. Hogy ez miként és hogyan történhetett, nehéz rá válaszolni. Ám Sherlock Holmes ismét beveti éles és kérlehetetlen logikáját valamint deduktív módszereit, hogy végül rátaláljon az igazságra.

A Félelem völgyének története ismét csak Dr. Watson narratívája alapján bontakozik ki előttünk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. Hogy pontosan mikor és mi kelti fel Holmes figyelmét vagy éppen gyanúját azt csak a legvégén tudjuk meg valójában, amikor mindenkivel ismerteti mire is jutott az üggyel kapcsolatban. Dr. Watson éles megfigyelő, ám olykor szeret minket (saját magát) tévútra is vinni, így a nyomozásban való részvételünk igencsak nehézkes. Ám egy-két tippet azért mi is megtehetünk, mégha a miért?-eket nem is ismerjük pontosan.
Ez a kisregény szerintem szuperül hozta a brit krimi hangulatot, az első felét nagyjából egy hétköznap este alatt elolvastam. Ám a második fele, amely a múlt eseményeiről szól, valahogy kevésbé fogott meg - nem csupán azért, mert kedvenc nyomozóm egyáltalán nem tűnik fel a színen, hanem azért is, mert maga a téma is kevésbé érdekelt. Ez az amerikai bányászvárosos, titkos társaságos hacacáré egy szikrányi érdeklődést se tudott belőlem kicsikarni, így ezt a részét vagy egy héten keresztül olvastam, pedig oldalszámra egyáltalán nem volt több mint az egy éjszaka alatt befalt történet.

Igazából tudom, hogy miket kéne értékelnem ebben a kisregényben összességében, úgy mint a morális kérdésekben való állásfoglalása, a Félelem völgyének megjelenési formái - mind fizikai, mind lelki síkon és más egyebek, de az az igazság, hogy most csak kényelmes krimiolvasó szerettem volna lenni, és ehhez a szerephez csupán a kisregény első fele szolgált számomra megfelelő alapanyaggal.
De lehet csak simán nem ártana, ha a megfelelő sorrendben olvasnám a történeteket, és nem pedig össze-viszza, ahogy úri kedvem tartja.

Sir Arthur Conan Doyle: A Félelem völgye
The Valley of Fear
IN Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története II. kötet
Szukits Kiadó

Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.

Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

Theodora

Nikkincs

PuPilla

Sister

Nita

És akkor most jöjjön az a kérdés, amely minden könyvmoly rémálma: 

Lássuk csak, miért is nem olyan egyszerű erre válaszolni... 

Kedvelt könyvből sok akadhat az ember olvasmánylistájában. Különösen akkor, amikor már kezdi kiismerni a saját ízlését, amikor egyre magabiztosabban nyúl a könyvek után. A kedvenc könyvek viszont csak úgy ránk találnak vagy mi rájuk - ki tudja. Egy történetet sose a biztos kedvenccé válás tudatában lapozunk fel először, hanem ez a fajta kapcsolat szépen, lassan kialakul. Valamikor már olvasás közben is, de olyan is van, hogy jó pár héttel, hónappal utána érik meg az olvasás erre a szintre. 

A kedvenc könyv már önmagában is sokat mondó lehet szerintem: az olvasó lelki rezdülései, önmagához vagy éppen más emberekhez való viszonya, a világban elfoglalt helye vagy magáról a világról, a társadalomról alkotott gondolatai is visszaköszönhetnek a kedvenc olvasmányaiban. A kedvenc könyv olyan, mint egy névjegy. Egy kézírással írt névjegy. Hiszen bármennyire is sokan kedvencként tartanak számon egy bizonyos könyvet, legalább annyiféle oka lehet ennek a státusznak, ahány olvasója. Hogy valóban el tudd olvasni ezt a névjegyet, ismerned kell a miérteket is.

Hogy egy kedvenc könyv mennyire örökéletű az olvasónál, az sajnos mindig kiszámíthatatlan. Vannak olyanok, amelyek minden életszakaszban mást mondanak számunkra, és a többszörös újraolvasások csak megerősítenek minket abban a hitben, hogy "igen, ez az egyik kedvenc könyvem." Vannak olyanok is, amelyeket a nosztalgia miatt szeretünk újra és újra elővenni. Amik visszarepítenek minket egy bizonyos időbe, amire jól esik visszagondolnunk. Előjönnek azok a régi érzések, gondolatok, amiket akkor éreztünk olvasás közben. És persze, ne feledkezzünk meg azokról sem, amelyek akkor és ott, abban az egyszeri alkalomban nyújtottak számunkra valamit. Valami fontosat, valamit, ami elementáris erővel hatott ránk akkor - de ha most újraolvasnánk, nem tudnánk megmondani, hogy mi lehetett az, mert már sem azt az érzést, sem a nosztalgiát nem nyújtja. Előfordul, hogy túlnövünk a kedvenc könyveken. De ezzel sincsen semmi baj, hiszen valahol természetes, hogy változnak bennünk a személyes problémáink, a magunkban feltett kérdéseink, vagy akár az is, hogy milyen válaszokat igénylünk.

"Inkább maradjon meg szép emléknek" - kedvenc könyvek, amik inkább már nem

Azt hiszem, az első ilyen óriási pofáncsapás J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Urával volt. Tinédzserkorom meghatározó olvasmánya volt, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve sok-sok éven át minden nyáron elkísértem Frodót a lehetetlen küldetésére. Magával ragadott a Tolkien által teremtett világ, a nyelvezet (amiért még egy Finn-magyar szótárt is elolvastam. Az elejétől a végéig, kigyűjtögetve a szépen hangzó szavakat egy kis jegyzetfüzetbe. Plusz valahonnan volt egy óangol szószedetem is...), nyarakon át térképeket rajzoltam, és a könyvben átélt kalandokkal keltem és feküdtem. Tényleg benne éltem abban a világban. Apukámmal rengeteget beszélgettünk a mitológiájával, világával kapcsolatban felmerülő kérdésekről, együtt tanulmányoztuk A Gyűrű keresése című kötetet, ahogy a Szilmarillokat is. Szerettem ezeket a nyarakat, amiket teljesen körbefont Tolkien világa. Aztán olyan hat évvel ezelőtt újra elővettem... és bár nagyon élveztem az olvasását, mégsem éreztem már a "kedvenc könyv"-érzést. Nagyon elszomorodtam, így a második kötet már ki is maradt az újraolvasásból.
A másik ilyen trilógia, aminek kedvenc státuszát mostani újraolvasásomkor revideálnom kellett magamban, az Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai című sorozata. Itt sem arról van szó, hogy ne élveztem volna az olvasását vagy ilyesmi, viszont az olvasás közbeni rajongás, az éjszakákon át ébrentartó izgatottság most valahogy nem bukkant fel ezen az ötödik újraolvasáson. Mindig valahogy az volt az érzésem, hogy jó ez, de azóta olvastam már jobbat is...
Roald Dahl könyvei szintén hasonló sorsra jutottak, pedig általános iskolában egyszerűen imádtam, még hozzá annyira, hogy egyik legjobb barátnőmnek mindig Dahl könyveket ajándékoztam a születésnapjaira. Matilda és A boszorkányok voltak a legkedvesebbek. Imádtam Dahl regényeinek furcsa, kicsit bizarr hangulatát. S ugyan még mindig nagyszerű ifjúsági regénynek tartom őket, számomra lekerült róluk a kedvenc címke.
Az ilyen ráismerések mindig kicsit szomorúak is szerintem. Mintha egy régi baráttól venne búcsút az ember, akivel már nem nagyon tudja megtalálni a közös hangot. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne előre tudni, hogy melyek azok a kedvencek, amik valóban kibírják az újraolvasások próbáit.

 A régi barátok

Kedvenc könyveim sora a Harry Potter-sorozattal kezdődött. Már korábban is szerettem olvasni, viszont J. K. Rowling sorozata előtt egy olyan történettel sem találkoztam, ami képes volt egész éjszakán át ébren tartani. Se olyan regénnyel, amit amint befejeztem, azzal a lendülettel újra is olvastam volna. A Harry Potter-sorozat nem az olvasás csodáját mutatta meg számomra tehát, hanem azt, hogy milyen érzés is az, amikor az ember szó szerint beleszeret egy történetbe. Azóta a hosszú évek során számtalanszor újraolvastam, és mindig más aspektusát, más rétegét figyelem, és még mindig képes újat mondani számomra. Mindig ad valami irányt is, ha elveszettnek érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A teljes sorozatot legutoljára édesanyám utolsó hónapjaiban olvastam, és a kritikus időszakban sokat mantráztam Rowlingnak a halálról és az elengedésről írt gondolatait, amik kapaszkodókká lettek számomra.
A jubileumi év kapcsán egy rajongó bejegyzést is írtam Rowling sorozatához ezt ITT lehet elolvasni.
Jane Austen következik örök kedvenceim sorában, aki a Büszkeség és balítélettel mutatta meg számomra igazán, hogy mennyire szórakoztató is tud lenni. Általa fedeztem fel, hogy mennyire szeretem az iróniát a regényekben, és mennyivel jobban fekszik nekem ez a stílus, mint az egyenesen odamondogatás. Nem tudom, hogy vajon a Büszkeség és balítélet még mindig ugyanolyan és akkora kedvenc lenne mint tizennégy évvel ezelőtt vagy az Értelem és érzelem őt is letaszította volna a trónról. Mindenesetre Jane Austen abszolút kedvenc író, ez nem vitás, és azon kevesek közé tartozik nálam, akiknek a teljes életművét elolvastam.
Ebbe a kategóriába tartozik még Emily Brontë is, bár az egyszem regényével és kisebb kötetre való verseivel együtt nem volt nagy kihívás magamévá tenni az életművét. Pedig szívesen olvastam volna még tőle többet is. Az Üvöltő szelek egy nagyon beteg könyv szerintem, ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - mégis mérhetetlenül beleszerettem ebbe a zordon és vad vidékbe, ahol a szél minden erejével átsüvít az ember ruháin, és ahol az indulatoknak sem szabnak korlátokat: ahol a szereplőink hozzávadultak a tájhoz. Igazából maguk a Brontë nővérek mindig is lenyűgöztek, hogy mennyire nyíltan fel merték vállalni regényeikben a problémákat, hogy igenis egyenesen kimondva mertek beszélni a nők korabeli helyzetéről, kiszolgáltatottságáról vagy akár a rossz házasságról. A Jane Eyre, a Wildfell asszonya szintén emlékezetes olvasmányaim lettek, mert annyira lenyűgöztek nyíltságukkal. Sokszor eszembe jutnak mostanában, hogy újrázni kéne velük.
Aztán az egyetem megismertetett Bulgakovval. A Mester és Margarita a valaha volt legklasszabb kötelezőm volt, aminek abszurd furcsaságát, humorát elképesztően imádtam. Ez is egy olyan könyv volt, aminél már az elején tudtam, hogy jóban leszünk - aztán miután elolvastam, azonnal kezdtem is előlről.
Régi kedvencek között foglal még helyet Virginia Woolf: Saját szoba című esszéje, amely elsősorban a nők és az irodalom helyzetéről értekezik annyira okosan és annyira élvezhetően, hogy úgy bele lehet feledkezni, mint egy igazán klassz regénybe. Ez számomra úgy, ahogy van az Esszé. Így, nagybetűvel.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye se maradhat le erről a listáról semmiképp. Imádtam az ártatlan, gyermeki elbeszélőt, aki olyan jól megcsillogtatta előttem gyerekkorom önfeledt nyarait, amellett hogy igencsak komoly témákat boncolgatott előttem. A faji alapú megkülönböztetés, a közösségből való kirekesztettség, az igazság elnyomása, a gyűlölet dominanciája és a nők helyzetéről való értekezés egyaránt megtalálható benne, amik számomra mind nagyon fontos és kardinális témák. Harper Lee regénye egy ártatlan kiáltás az igazságért: hogy mindig maradj igaz és hű az elveidhez, utasítsd el az igazságtalanságot, még akkor is, ha a világ másmerre megy.
L. M. Montgomery Anne sorozata viszont számomra tényleg az igazi, idilli gyerekkort hozza vissza, ami talán soha nem is létezett nálam ilyen formában - ki tudja. De amikor az Anne otthonra talál című könyvet olvasom, visszarepít a szikben való kóborlások, a szalmakazlak tetejére mászások és a céltalan futkározások önfeledt időszakába. A sorozat többi részét is nagyon szeretem, de az első rész számomra az igazi.

Új barátok

Akik még nem nevezhetőek annyira konstansaknak, hiszen alig két-három, esetleg éppen egy éve olvastam őket. Ami persze, semmit sem von le értékükből vagy egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők kevésbé kedvencek lennének. Csak mondjuk még szoknom kell, hogy a Listában vannak, és mondjuk még egy újraolvasást sem értek meg. De ettől az előkelő státuszuk nem kevésbé fontos.
Szabó Magda: Abigélje mondjuk nem pont ez a kategória, hiszen már hat éve olvastam, de az nagyon igaz, hogy még nem újráztam belőle egyszer sem. Emlékszem, hogy Szabó Magda stílusa mennyivel magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és hogy a Matula fekete-fehér világát mennyire a szívembe zártam. És mennyire nem tudtam róla aztán írni semmi értelmes gondolatot, mert annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy kifejezni is lehetetlenség volt.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai a régi világ utáni nosztalgiájával fogott meg. Ahol új világ van éppen születőben, és főhősünk ebben nem találja meg a helyét - talán, mert igazából nem is akarja. Zseniális lélektani regény, gyönyörűen megírva.
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című regénye különböző női sorsokat és azok összefonódásait mutatja be hol sírós, hol sírva nevetős történetekkel, epizódokkal. Egy igazán kivételes női regény, erős női karakterekkel - ráadásul egy férfi tollából.
Marjane Satrapi: Persepolis történeteire Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy ráakadtam volna, pedig igazán nagy hiba lett volna kihagyni. Ez a képregény az éppen átalakulóban levő Iránról mesél, ahova lassan begyűrűzik a vallási fanatizmus - s mindezt egy kislány szemén keresztül követhetjük végig. Arról mesél, hogy milyen érzés lehet félni, rettegni a saját hazádban, milyen lehet ennyire puskaporos légkörben felnőni - ráadásul nőként. Nyíltan beszél a nők helyzetéről és annak változásáról, a nőiségről mint identitásról, a tinédzserévek kusza megéléséről és a folytonos idegenség érzéséről. Letaglózó és iszonyatosan fontos történet. Most éppen az angol verziójára gyűjtök.
Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok a tavalyi várólista csökkentés keretében került elolvasásra. A gyermekkor végéről, árulásról,  majd a múlt miatti folyamatos bűntudatról szól ez a könyv olyan szépen és olyan igazan, mint kevés történet. Kifacsart és apró darabokra tört engem.
Fredrik Backman regényei szintén a frissen szerzett kedvencek között foglalnak helyet. Backman megalkotta a számomra feledhetetlen Ove alakját, akinek a felesége jelentette a világ összes színét. Gyönyörű könyv az emberek mögött rejlő történetekről, valamint a gyász utáni újrakezdésről. A többi általam olvasott regénye is a kedvencek között landolt később, de Az ember, akit Ovénak hívnak egy még különlegesebb helyet foglal el a szívemben.
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című fergeteges regényének az olvasását nagyon sokáig húztam, pedig igazán kár volt. Ezt a habókos Durrell családot rögtön a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy ez a regény majdnem minden rossz időben gyógyír lehet, mert annyi benne a napfény és a nevetés.
Patrick Nesstől a Szólít a szörny viszont pont az emberi lélek legsötétebb helyére visz. Nem akar többet tőled, minthogy elmondd magadról az igazat. A színtiszta, legigazabb igazat. Mert a hazugság, az önmagunk elől elhallgatás rengeteg kárt tud okozni az emberben. És amíg nem vagyunk őszinték magunkhoz, addig gyógyulni sem tudunk életünk mélypontjaiból. Különleges könyv, szépirodalmi igényességgel megírt ifjúsági regény, amely Siobhan Dowd ötletéből íródott.
Elmondott vagy éppen elhallgatott éntörténeteknél maradva Margaret Atwood: Alias Grace című könyve is felkerült a kedvenceim listájára. Különlegesen megírt regény ez, amely szintén sok mindenről szól Grace Marks történetén keresztül. És válik feledhetetlenné.
Végezetül, ám nem utolsósorban ott van még Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet című meseregénye. Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal. Nagyon sajnálom, hogy a harmadik rész végül - gondolom -  érdeklődés hiányában nem jelent meg idehaza. Azt hiszem, kénytelen leszek így angolul nekigyürkőzni.

Mostanában egyre többet gondolok a kedvenc könyveimre - régiekre és újakra egyaránt. Vannak, amelyek szabályosan kísértenek és hívnak, hogy találkozzam velük ismét. Néhányra biztosan sort fogok keríteni - lehet, hogy már idén ősszel. De az is lehet, hogy inkább nyitva hagyom a kapukat az újonnan érkező barátoknak.