2018. április 6., péntek


Behunyhatod a szemedet, de sokáig nem futhatsz el. Ha szólít a szörny, felhasítja a lelkedet. Mert el kell mondanod az igazat. Az igazi Igazat. Nehéz lesz. Fájdalmas. Kibírhatatlan. De a begyógyíthatatlan sebeket csak így lehet begyógyítani. 

"A mese olyan, mint egy vadállat, mondta a szörny. Ha elengeded, ki tudja, mekkora pusztítást hagy maga után."

A Szólít a szörny hihetetlenül őszintén beszél a haldoklás időszakáról. Arról, amikor ott toporog a kapuban az a kegyetlen pillanat, hogy egy szerettedet örökre el kell engedned. A hazugságokról, amikkel magadat nyugtatgatod, hogy minden rendbe jön, hogy minden boldog véget ér majd, ahogy minden történet, amiről olvasol. Pedig érzed, hogy nem így lesz. Ez nem az a történet. De erre nem gondolsz, mert nem szabad erre gondolni. Mert úgy érzed, idő előtt összetörsz. Ez a védőburok azonban egyre repedezik a valóság súlya alatt, minden egyes látogatással törik és törik, és te minden erőddel foltozgatni próbálod, de néha belefáradsz. Úgy érzed, kevés vagy, hogy nem bírod tovább. 
Gyorsan olvasható könyv ez, ám mint látod, annál nehezebb. Nehéz újra szembenézni ezzel az időszakkal. Ami olyan vad, kontrollálhatatlan, rémisztő, súlyos és hatalmas, mint az a szörny, aki minden este pontban 12.07 perckor megszólítja a tizenhárom éves Connort.

Ez a szörny nem az ágy alatt megbúvó vagy gardróbszekrényből kimászó fajta, akitől minden gyermek retteg. Ez a szörny Connorék házával szemben lévő, életre kelt tiszafa, aki a visszatérő rémálomból felriadt fiúhoz jön minden éjjel, hogy elmeséljen számára három történetet. Ezek a történetek bár klasszikus mesékként indulnak, de mégsem azok. Nincs bennük jó és rossz, vagyis nem feltétlenül azok és azért, amikre első körben számítanánk. Nem feltétlen hordoznak tanulságot, legalábbis nem olyan egyértelműt, ahogy gondolnánk. A negyedik történetet Connornak kell elmesélnie. A saját történetét és annak teljes, színtiszta igazságát. 

A szörny az emberi lélek mélyén megbúvó fájdalmas történetek kivetülése, azoké a történeteké, amiket ha nem mondunk ki legalább magunknak, hihetetlen pusztításra képesek bennünk. Amik belülről emésztenek fel minket. Amiket egyszer ki kell mondanunk még akkor is, ha fájdalmasak, ha kegyetlenek. Csak úgy kaphatunk feloldozást. 
Hihetetlenül fontos és rendhagyó könyv ez. Szépirodalmi igényességgel megírt történet, amit kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudok, akinek vannak elhallgatott éntörténetei. 

Siobhan Dowd-Patrick Ness: Szólít a szörny
A Monster Calls
Illusztrálta: Jim Kay
Fordította: Szabó T. Anna
Vivandra Könyvek
216 oldal

2018. április 4., szerda


A Leiner Laura-jelenséggel én nem tudtam eddig mit kezdeni. De ettől függetlenül tény, hogy a szerző a Szent Johanna Gimi-sorozatával berobbant sok-sok magyar olvasó szívébe: kamaszokéba és felnőttekébe egyaránt. És én ezt tök jó dolognak tartottam még úgy is, hogy az ominózus sorozat engem nem tudott megnyerni magának. 
Az Ég veled esetében sem gondoltam semmi extrára, ám a félórás ebédszünetben öt perc alatt befalt szendvicsnek és egy otthon felejtett ebédnek volt köszönhető, hogy aztán úgy döntöttem, magányos kávézgatásom közben beleolvasok egy picit ebbe a könyvbe. A fülszöveg valamilyen szinten felkeltette az érdeklődésemet, illetve az is, hogy sok szembejövő értékelés úgy nyilatkozott erről a kötetről, mint Laura eddigi legkiforrottabb regénye. Gondoltam, akkor lássuk.

Újvári Hanna egy egészen átlagos tinilány volt addig a pontig, amíg édesanyja rákos nem lett. Ez mindent megváltoztatott. Történetünk kezdetekor már egy éve él kettesben édesapjával, és nagyon nehezen zökken vissza az élet a saját kerékvágásába. Hanna már rég nem ugyanaz a lány, aki volt és nem tudják foglalkoztatni korosztályának átlagos problémái. A nyári szünet előtt egy váratlan felkérést kap a Szirtes Gimnázium igazgatójától: az Iskolák Országos Versenyén indított négyfős csapatukban szeretné őt tudni. Erről a versenyről az igazgatón kívül kábé még senki sem hallott, de édesapja és nagymamája unszolására végül elfogadja az igazgató felkérését. 

Szerettem ezt a kötetet még úgy is, hogy voltak bizony mondatok, amik elbírtak volna egy keménykezű szerkesztőt. De ezeket körübelül a könyv harmincadik oldaláig vettem észre, utána annyira megnyert magának ez a kis könnyed sztori, hogy aztán csak a történetre tudtam figyelni, és a szkeptikus énem nyaralni ment.  Abszolút értem most már, hogy mit szeret Leiner Laura könyveiben sok korombeli is, hiszen annyira jól visszahozza a sulis nosztalgikus érzéseket, mint kevés minden. Engem az Ég veled amúgy egy modern Pöttyös Könyvre emlékeztetett, amiket általános iskolás koromban olvasgattam nyári szüneteimben - totálisan olyan volt olvasni, ezt az érzést is olyan jól visszahozta.  
És persze, most már azt is látom, hogy Laura mennyire jól tud nyúlni ehhez a kamasz korosztályhoz, mennyire jól képes az ő hangjukon szólni. Nagyon hitelesen hozza ezt a sulis szlenget, ám a nyelvezete egyáltalán nem lesz mesterkélt. Némely üzenet bár nekem kissé didaktikus volt (mint a közösségi média megfelelő használata, az internet által okozott függőségek és azok hatása a valóéletre stb), de a könyv korosztálya számára  szerintem is fontosak, és jó, hogy ezekről is esett szó, mégha csak a maguk egyszerűségében is. 

Jót tett a történetnek ez a komolyabb vonal is, hiszen a szórakoztatáson kívül így valamiféle mélységet is kaptam. Fontos dolgokat mondott ki Újvári Hannán keresztül a gyászról, a veszteségről és az élet kérlelhetetlen megállíthatatlanságáról, illetve arról a bizonyos újrakezdésről, amihez nincs kedve senkinek, de mégis muszáj. Szerettem ezt a komolyabb vonulatot is, hiszen jól és hitelesen nyúlt hozzá a témához, ám mégsem ment a regény könnyedségének és szórakoztató jellegének a rovására. 
Nincs mese, szerettem ezt a kötetet.

Leiner Laura: Ég veled
L&L Kiadó
431 oldal


2018. március 31., szombat

Az elején még kicsit vicces volt ez a télnek öltözött március, de aztán már a pokolba kívántam. Én végig reménykedtem, hogy egyszer csak igazán beköszönt a tavasz végre, de mindig csak a távolból integetett. Igazából ennek a fura időnek köszönhetően jött velem haza Christelle Dabos regénye, A tél jegyesei, ami Szerelem lett részemről - igen, így nagy betűvel. A föld alatti vasút viszont egy régóta áhított könyv volt számomra a Kult Könyvek -sorozatból, hiszen amerikai Dél, rabszolgaság, 1800-as évek. Ezek mind olyan hívószavak, amelyek miatt egy könyv rögtön érdekelni kezd. A Gustav-szonátát annyira nem terveztem megvenni sosem, nem tudom, miért, de egészen Nikkincs posztjáig hidegen hagyott. Amit miután elolvastam, másnap meg is vettem a könyvet. A Bádogember megvételében pedig Panna és Nikkincs posztja a ludas. 

Ebben a hónapban, ha jól számolom, öt könyvet olvastam el végül (de lehet, hogy ma este befejezem a The Bear and the Nightingale-t is), elég vegyes műfajokban, de mindegyiket nagyon szerettem. A tél jegyesei volt az első, ami után napokig nem tudtam magamhoz térni, annyira megtalált a történet. Azóta már két embernek is megvettem ajándékba. 
Most olvastam először Margaret Atwoodtól, akit már évek óta tologattam magam előtt. Nem kellett volna, mert nagyon tetszett a stílusa, és szinte biztos vagyok benne, hogy más regénye is tetszene nekem. Úgyhogy a letaglózó, gyomorba vágó A szolgálólány meséje után biztosan fogok még tőle olvasni. Amadea ajánlására A vak bérgyilkossal fogom folytatni az ismerkedést, ami - micsoda véletlen! - hamarosan érkezik új, csodás kiadásban. 
Ali Benjamin ifjúsági regénye, a Suzy és a medúzák szintén egy különleges élmény volt, csak más aspektusból. Annyira bájosan és annyira igazan szól a gyászról, a megkopott barátságokról és az iskolai beilleszkedésről, mint kevés ifjúsági regény. És emellett még a medúzákról is érdekesen mesél. 
Stephen Hawking memoárját régóta szerettem volna olvasni, és örülök, hogy végül sort kerítettem rá. Furcsa érzés volt olvasni ezt a könyvet a halálhíre után nem sokkal. Maga az írás valóban elég rövid, gyorsan olvasható: tömör és lényegretörő, de valahol mégis csak személyes. Emellett azért kapunk egy képet erről a fantasztikus emberről, aki zsenialitása mellett végig hihetetlenül szerény volt és ráadásul rendkívüli humorérzékkel bírt. 
Aztán elolvastam még Leiner Laura legújabb regényét, az Ég veledet. Igazából ebédszünetes olvasmánynak szántam: olyan könyvet kerestem, ami könnyed, ám mégis simán félbe tudom hagyni 15-20 perc után. Végül a szünet előtti utolsó nap hazahoztam magammal, mert az lett a vége, hogy nem tudtam még négy napot várni, hogy megtudjam, hogyan végződik ez a könyv. Számomra azért volt meglepetés hogy tetszett, mert a Szent Johanna Gimibe anno belekezdtem, de az első rész közepéig jutottam csak. Sok minden idegesített benne, kezdve azzal, hogy miért, ó, miért kell egy naplóformába párbeszédeket tenni? Mégis ki írja így a naplóját?? Amúgy no offense: az ilyen hibába nem csak Leiner Laura esett bele, hanem még elég sokan, és mindig ugyanúgy kiakadok ezen annyira, hogy már csak ezért is képes vagyok félbehagyni egy könyvet. Na, mindegy. Visszatérve: az Ég veled című könyvről - mivel tetszett és elolvastam - majd írni fogok bejegyzést, amiben kicsit hosszabban kifejtem, mi volt az, ami megfogott. 
Jelenleg Katherine Arden regénye van folyamatban, amit még előző hónapban vettem meg magamnak. Iszonyatosan tetszik ez a világ, és a könyv stílusa is eszméletlen jó. A szöveg annyira dallamos és ritmusos sok helyen, hogy szinte hallom a narrátor hangját a fejemben olvasáskor. 

Az április meg... fogalmam sincs, hogy lesz. Annyira elégedett voltam magammal, hogy a Könyfesztiválos megjelenések közül jó, ha három fog érdekelni, de már össze se merem számolni azokat a könyveket, amiket instant raknék a kosaramba. És még egy Bookdepository-s bevásárlást is terveztem, mert annyi olyan könyvet találtam megint ott, amiért konkrétan a nyálam csorogna - ha nem úrinő lennék, persze. Így csak kifinomultan törölgetem a szám szélét a hímzett kendőmmel.

Kép a kulisszák mögül: Chili, a fotós asszisztensem.

A többiek és a cudar március:
Nikkincs
PuPilla

2018. március 30., péntek

Mindenkinek kéne egy memoár. Nemcsak a híres embereknek. Mindenkinek. Hogy legyenek szavak, gondolatok, amiket hátrahagyunk, ha már nem leszünk. Hogy tudják, milyennek láttuk az életet, mi érdekelt, mit éreztünk, kiket szerettünk.
Mindenkinek kéne egy memoár - erre gondoltam, amikor elolvastam Stephen Hawking önéletírásának utolsó mondatait is. Csodás volt belegondolni, hogy én, egy apró kis cseppecske a sok milliárdból, több tízezer kilométerre és nulla közös kapcsolódási ponttal mégis úgy éreztem, hogy valahogy, valamilyen formában kicsit közelebb kerültem minden idők legnépszerűbb elméleti fizikusához, ehhez az óriási koponyához, aki saját kutatásai mellett még azt is fontosnak tartotta, hogy a laikusok is megértsék a tudomány jelenlegi állását; hogy milyen messzire jutottak a Világegyetem megértésében. És mindemellett egy olyan ember gondolataiba is bepillantást engedett, akinek a betegsége folytán nem volt könnyű élete, ám mégis felül tudott ezen emelkedni, és igazán teljes életet élt.

Stephen Hawking ebben a rövid memoárjában mesél nekünk a gyerekkoráról, az önfeledt nyarakról és a kissé bohém egyetemi éveiről. Nem nagyon személyeskedőn, talán egy picit tényszerűen inkább. De én ezt nem nehezményeztem egyszer sem, hiszen azért mégiscsak idegenek vagyunk egymásnak - így is tudtam örülni annak a pár emlékszilánknak sok-sok évvel ezelőttről, amit jobban kibontott előttem.
De talán mindenkinek ennyi marad csupán az idő távlatából a gyerekkoráról. Az a végtelenül idilli állapot inkább csak egy érzésmasszaként létezik bennünk tovább, amit nehéz szavakba önteni. Mert akkor elvész belőlük valami esszenciális.  De én nagyon szerettem Mr. Hawking emlékszilánkjait, mert idilliek voltak ugyanakkor mégis valóságosak.


Édesapja az iskolai tanulmányai után szerette volna, ha fia Oxfordban vagy Cambridge-ben tanulna tovább. Annak ellenére, hogy a fiú osztályfőnöke túl fiatalnak ítélte meg őt Oxfordhoz, mégis elment, hogy két másik társával együtt nekirugaszkodjon a felvételi vizsgának. Fel is vették. Tizenhét évesen megkezdte oxfordi tanulmányait, aminek az első két évét meglehetősen magányosan élte meg, hiszen évfolyamtársai jóval idősebbek voltak nála. Harmadik évben ezért úgy döntött, hogy belép kormányosként az egyetem Evezős Klubjába - elsősorban azért, hogy barátokat szerezzen magának. Szociális élete fellendült, azonban állítása szerint ez valamennyire a tanulás rovására ment. "Nem vagyok büszke erre a sok lógásra, de akkoriban én is átvettem a legtöbb évfolyamtársam hozzáállását. A tömény unalom uralkodott el rajtunk, úgy éreztük, semmiért sem érdemes erőfeszítést tennünk. Betegségem egyik következményeként mindez megváltozott. "

Cambridge-ben töltött éveinél mesél valamennyit a betegségéről is, amelyet akkoriban diagnosztizáltak nála, és tudták, hogy gyógyíthatatlan. Mr. Hawking igen fiatalon került szembe a halál eshetőségével, ami lelkileg nagyon megviselte. De Jane Wilde-dal való kapcsolata rengeteg erőt adott a számára, hogy túljusson az ezzel járó lelki nehézségeken. "...legnagyobb meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy élveztem az életet." Házasságukból három gyermekük született, és Mr. Hawking betegsége dacára töretlenül haladt előre a tudományos életben

A kötet olvasói közül sokan panaszkodtak arra, hogy Mr. Hawking belevitte az életrajzába is az elméleti fizikát, illetve munkásságával és az általa kidolgozott elméletekkel is legalább annyit foglalkozott, mint a magánéletével. Szerintem viszont innen ismerkszik meg, hogy Mr. Hawking tényleg egy ízig-vérig tudós volt, aki tényleg szerette azt, amivel foglalkozott. És ha az ember ennyire szereti azt, amit csinál, képes óhatatlanul is összemosni azt a saját életével. Emellett az itt felvázolt elméleti fizika tényleg teljesen érthető és laikusok számára is logikus felépítettségű, és nem mellesleg hihetetlenül érdekes. Ahogyan az is, hogy bepillantást engedett legnépszerűbb művének, Az idő rövid története megjelenésének hátterébe.

Mr. Hawking memoárja egy olyan ember alakját festi le olvasói számára, aki hihetetlen zsenialitása mellett élete végéig elképesztően szerény volt, és aki a tudomány felé mindig kellő alázattal fordult. Aki nehézségei ellenére humorát nem tudta elveszíteni, és önmagára folyton iróniával tekintett. Aki fontosnak tartotta, hogy a tudományban elért eredmények ne csak az elefántcsonttorony kulcsával rendelkező egyének számára legyenek hozzáférhetőek, hanem a laikus tömegek számára is. Mr. Hawking mindenkivel szerette volna megismertetni a tudomány csodáját.
Szegényebb lett nélküle a világ.

"Teljes és elégedettséggel eltöltő életem volt. Hiszem, hogy a testi fogyatékos embereknek olyasmire kell összpontosítani erejüket, amelyek végrehajtását megmaradt képességeik lehetővé teszik, és nem szabad azon keseregniük, hogy mi az, amit nem tudnak megtenni. Nekem például a legtöbb dolgot sikerült megtennem, amit szerettem volna. Sokfelé eljutottam. Hétszer látogattam el a Szovjetunióba. (...) Japánt hatszor, Kínát háromszor kerestem fel, továbbá Ausztrália kivételével jártam minden földrészen, az Antarktiszt is beleértve. Találkoztam Dél-Korea, Kína, India, Írország, Chile és az Egyesült Államok államfőivel. Tartottam előadást Pekingben a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában és a Fehér Házban. Jártam tengeralattjáróval a tenger mélyén, hőlégballonnal a magasban, részt vettem súlytalansági repülésen, és előjegyzésem van a Virgin Galacticnál egy űrugrásra. (...)
Nagyszerű időtöltés alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez."

Stephen Hawking 1942. január 8-án látta meg a napvilágot, napra pontosan 300 évvel Galilei halála után, s idén március 14-én hunyt el Albert Einstein születésnapján.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem
My Brief History
Fordította: Dr. Both Előd
Akkord Kiadó
150 oldal


2018. március 25., vasárnap


Ali Benjamin egy videójában azt nyilatkozta, hogy amikor megkérik arra, hogy meséljen Suzy és a medúzák című regényéről és annak témájáról, ő egy kérdéssel szokott indítani válaszul: emlékszel-e arra a pontra az életedben, amikor rádöbbentél, hogy vannak dolgok, amik jóra fordulhatnak és vannak olyan dolgok, amik nem? Hogy vannak történetek, amelyek soha nem kaphatják meg a boldog véget. Ez a rádöbbenés mindannyiunk életében eljön egyszer más és más módokon: valakinek korábban, valakinek később. Ám ez a pillanat - legyünk akár fiatalok, akár idősebbek, a kor nem lényeg - , mindig összetöri az ember szívét apró, pici darabokra. 
A másik kérdés, amit rögtön ezután mindig feltesz a kérdező számára: emlékszel-e olyan pillanatra az életedben, amikor igazán magával tudott ragadni valami?  
A Suzy és a medúzák erre a két kérdésre adott választ és a szavak, emlékek mögött megbúvó érzéseket foglalja magába. Azt a leírhatatlan, felfoghatatlan, visszafordíthatatlan pillanatot, amely örökre válaszok nélkül hagyja az embert a veszteségével együtt, összetapasztva azzal a felemelő és felvillanyozó érzéssel, amikor valamiért igazán lelkesedni tudunk és az kitölti mindennapjainkat. Ali Benjamin regényében ez a két, totálisan ellentétes érzés kézenfogva együttjár egy olyan csodálatos kislánynak köszönhetően, aki képtelen elfogadni a dolgokat a miért?-ekre kapott válaszok nélkül.

Suzynak tizenkét éves korában kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak történetek, amik nem kapják meg a maguk boldog végét. A nyári szünet utolsó heteiben jött a hír: legjobb barátnője, Franny megfulladt. Suzy képtelen felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akiknek az életből csupán tizenkét évnyi jutott. Kell lennie valami magyarázatnak, hiszen ilyesmi nem történhet meg "csak úgy".
Suzy elkezdi keresni a maga válaszait, nem is akárhogy: egy tudományos projekt keretében. Hiszen a tudomány nem hagyja az embert válaszok nélkül.

"Van, amikor annyira meg akarsz változtatni valamit, hogy egyszerűen nem bírsz ott maradni, ahol a dolgok normálisan mennek. "

Ali Benjamin regényében még az is nagyon tetszett, hogy a gyász és a veszteség érzése mellett nagy hangsúlyt fektetett a kiskamaszok kapcsolataira is, amit szintén fantasztikusan és hitelesen tudott ábrázolni. Suzy és Franny kapcsolata a kiskamaszkor küszöbén egészen más fordulatot vesz: az addig folyton együttlévő barátnők, akik mindent megosztottak egymással, távolodni kezdenek. Franny-t egyre jobban kezdik érdekelni a fiúk, illetve az olyan dolgok, amik az ellenkező nem figyelmének felkeltésére irányulnak. Suzy viszont nem változik vele: ő továbbra is abban a közös kis univerzumban szeretne tovább létezni, ahol csak ő és Franny voltak.
A két lány egyre távolodik egymástól: Franny új barátokat talál - és ráadásul pont olyan lányokat, akiket korábban mindketten elítéltek sekélyességük miatt -, Suzy pedig egyedül marad, és nem tudja, hogy mi változott meg alig pár hónap alatt. Hiszen ő ugyanaz az ember, aki korábban volt, és most már többé mégsem elég Franny-nek.
Suzy különleges lány, aki úgy szívja magába a tudományos érdekességeket, mint a szivacs. A tudomány valahogy jóval egyszerűbbnek tűnik számára, mint eligazodni a tinédzserek szociális útvesztőiben.

"…nem értem, hogy az emberek miért tartják a fecsegést udvariasabbnak, mint a hallgatást. ….Hiszen a hallgatás is többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint a fecsegés. Semmit. Különben is fogadni mernék, hogy az úgynevezett fecsegés több barátságnak vetett véget, mint a csend valaha is."

Suzy nem hajlandó megszólalni Franny halála óta, és így - az eddig amúgy se népszerű lány-  létezni is megszűnt osztálytársai számára. Akár egy kutató, így csendes megfigyelőként van jelen osztálytársai életében: sok mindent lát és sok mindent észrevesz, és levonja a (nem mindig) megfelelő következtetéseit a többiekről. Suzy számára érthetetlenek és bonyolultak ezek a kamaszkorban kialakult egészen másfajta barátságok és egyéb kapcsolatok, érdeklődések. Végig drukkoltam ennek a lánynak, hogy tudjon találni olyan társakat, akik tudják értékelni őt; akik felismerik, hogy mennyire különleges és nagyszerű lány ő. Szerettem, hogy Suzy nem akart feltétlenül beilleszkedni, bármennyire is magányos volt. Nem akart álarcot viselni azért, hogy a többiek befogadják őt a közösségbe. Nem akart tettetni vagy úgy tenni, mintha érdekelné olyan dolog, ami nem is. Suzy végig Suzy maradt - s azt hiszem, ezt az önazonosságot kevesen mondhatják el magukról akár felnőttfejjel is.

Ali Benjamin: Suzy és a medúzák
The Thing About Jellyfish
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
316 oldal

2018. március 20., kedd


"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.

2018. március 18., vasárnap

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.
Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 
Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 
Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 
Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 
Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.
Les Fiancés de L'hiver
Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)
Kolibri Kiadó
580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

2018. március 14., szerda


Van úgy, hogy egy jó könyv már az első oldalaknál megmutatja magát. Már onnantól kezdve sejted, hogy ennél jobb történetet nem is választhattál volna magadnak. Ott és akkor tudod, hogy jókor vagy és jó helyen. Egy olyan világ vár téged az első fejezet kapujában, ami érdekes és izgalmas és nagyon új. És te boldogan rábízod magad az íróra, mert tudod, mert érzed, hogy jó kezekben vagy.

Aztán van úgy is, hogy egy jó könyvvel alkudozni kezdesz az éjszaka közepén. „Ha rövid a következő fejezet, akkor még azt is elolvasom” - gondolod. Pedig éjfél is elmúlt, holnap munka van, de képtelen vagy otthagyni főhősödet abban a megmerevített pillanatban, amivel véget ért a fejezet. Sodor magával a történet – szokták mondani, és tisztában vagy vele, hogy mennyire klisés, elcsépelt kifejezés is ez, de ott és akkor ezt nagyon igaznak érzed. És csak hagyod magad, és sodródsz, kit érdekel a valódi idő. „Thorn vajon hányszor pillantott volna már az órájára?” - szökik át rajtad a gondolat, de már ki is léptél a saját világodból.

És van az úgy is, hogy egy jó könyv története kilép a lapok közül, és beléd fészkeli magát. Lapról lapra otthonosan elhelyezkedik az elmédben, kitúrja a nem hozzáillő dolgokat. Fészket épít magának. Az idő múlásával, már akkor is a könyv világán jár az eszed, ha éppen nem olvasod. Egyre többször jut eszedbe egy-egy fordulat, újra lejátszod magadban az eddigi kedvenc jeleneteket, és elhatározod, hogy csak azért sietsz jobban munka utána buszmegállóba, hogy még a felszállás előtt is legyen pár perced olvasni. Mert a kedvenc jeleneteket nyilván újra kell olvasni, nem is kérdés. És akkor rájössz, hogy milyen ritkán van ilyen, és hogy ez mennyire különleges érzés.

Jó könyveknél előfordul az is, hogy valahogy mindig felkerülnek a beszélgetés folyamán. Valamikor ügyes felvezetéssel, valamikor a dolgok közepébe vágva. Mert erről az élményedről mindenkinek tudnia "kell", mindenkinek át "kell" éreznie. Egy igazán jó történet nem maradhat csak a tied.

Egy jó könyv, ha véget ér, még utána is napokig veled marad. A gondolatok, érzések kavalkádja lassan leülepszik, és a csendes üresség vesz körül. Egy jó könyv tud csak ürességet hagyni maga után, ez ennek a különleges élménynek a velejárója. De mégis megéri. Hiszen tudod, érzed, hogy ott és akkor számodra tényleg kinyílt egy ajtó, és te besétáltál teljes valóddal valakinek a fantáziavilágába.
Idő kell, hogy ismét magad legyél.

Christelle Dabos könyve számomra pont ilyen élmény volt. De majd írok róla összeszedettebben is.

2018. március 12., hétfő

A Nap is csillag az a könyv volt, aminél számomra nem is volt kérdés, hogy szeretni fogom-e, mert tudtam, hogy ez így lesz. Bár a Minden, minden című regény nem aratott osztatlan sikert az olvasók körében, én mégis szerettem a YA regényekben nem megszokott narrációja és a szerethető főszereplője, Maddy miatt. És ha A Nap is csillagról kérdeztek, persze, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeimet.
Jó, azért bevallom, egy picit mégis csak féltem a magabiztosságom ellenére. Hiszen tudjátok, vannak olyan esetek is, amikor az író képtelen megugrani az első könyve színvonalát később, és csak óriási kérdőjeleket okoz ezzel olvasójában. Picit aggódtam a szokatlan narráció, az eltalált mondatok, az okos utalások egyszeriségén, de amint elkezdtem olvasni ezt a regényt, abszolút megnyugodtam. Hiszen, már biztos voltam benne, hogy különleges könyv lesz a maga műfajában. 

Felnőni és meglátni a szüleink hibáit olyan, mintha elveszítenénk a hitünket. Nem hiszek többé istenben. Az apámban sem hiszek többé.

Oké, ott volt ez a YA regényekben érthetetlenül kötelezőnek számító szerelmi szál, ami nélkül ismét csak meglettem volna. És szerintem a regény is, mert egyébként elég fontos kérdésekkel foglalkozott, mint például az illegális bevándorlás, illetve a bevándorolt családok integrációja. Natasha és Daniel kapcsolata, amely alig néhány óra alatt, egy szórakozásból induló tudományos kísérlet eredményeként végül szerelemmé vált, számomra inkább csak apropóként szolgált, hogy a két fiatal meséljen önmagáról, hogy például milyen érzés nem fehérként létezni egy alapvetően fehér társadalomban. Milyen érzés, amikor a sztereotípiák körbefonják a mindennapokat? Vagy az, ha egy idegen országot sokkal inkább otthonodnak érzed, mint azt, amelyikből elszöktél sok évvel ezelőtt a családoddal? 

Natasha és családja ugyanis a kitoloncolás szélén áll. Amikor a regény elkezdődik pontosan huszonnégy órájuk van még hátra az Egyesült Államokban, utána vissza kell térniük Jamaicába. Az országáról mindenkinek a homokos tengerpartok és a rasztafári életstílus jut eszébe, ám a turistanegyedeken túl levő mélyszegénység és kilátástalanság mindenkinek elkerüli a figyelmét, aki nem onnan menekül. Natasha és családja már évek óta az Egyesült Államokban él, asszimilálódásuk már szinte teljesnek mondható: levetkőzték idegen akcentusukat, jamaicai barátaik az évek során lassan eltünedeztek, és helyébe amerikaiak léptek. Natasha már abszolút nem érzi otthonának régi országát, jövőre vonatkozó tervei, vágyai már ebbe az országba kötik - még akkor is, ha szüleinek nem sikerült beteljesíteniük azt az amerikai álmot, amire mindenki vágyik, aminek a reményében elszöktek sok évvel ezelőtt Jamaicából. 

Volt egy olyan érzése, hogy Amerikában nem sokat számítanak a nevek, nem úgy, mint Koreában. Koreában a családnév állt elöl, és mindent elárult az ember őseiről. Amerikában a családnevet utolsónak (last name) nevezték. Dae Hyun szerint ez azt mutatja, hogy az amerikaiaknak fontosabb az egyén, mint a család.

Daniel amerikai állampolgár, az Egyesült Államokban született, ahogyan testvérei is. Szülei viszont Dél-Koreából emigráltak ebbe az országba évekkel gyermekeik születése előtt. Daniel kettősségben éli életét: az amerikai társai számára túl koreai, családja viszont megütközik amerikaiságán. Nehéz a két oldal között lavírozni. És az az igazság, hogy Daniel igazából nem is akar dönteni: ő szeretne megmaradni ebben az egyedi kettősségében, nem akarja kizárni életéből egyik kultúrát sem. És ezt úgy tűnik, igazából senki nem akarja megérteni. 
Testvére, Charlie másként kezeli a dolgot: számára minden, ami mássá teszi, ami nehezíti beilleszkedését, az gyűlölt dolog. Gyűlöli, hogy bár egész életét Amerikában élte, mégis csak koreai. Minden igyekezetével azon van, hogy minél jobban sikerüljön belesimulnia ebbe a társadalomba, s így szülei kultúráját egyenesen megveti, szabadulni szeretne belőle. 
Sokféle érzés, gondolat kavarog a könyvben, amelyek mind-mind egy téma köré összpontosulnak: ez pedig az emigráció lelki oldala. Ki mit tud kezdeni az újrakezdéssel, a semmiből való elindulással. Mivé lehet egy család az idegen környezetben? Összetartanak? Vagy jobban széthúznak? És ki hogyan éli meg az idegenség érzését? Szerintem sokféle választ ad erre a könyv, sokféle sorsból építkezve. A narráció megoldásai különösen tetszettek, hogy nem csak a két főszereplőnk narrálja a történetet, hanem szót kapnak benne mellék- és epizódszereplők egyaránt. Olykor maga az univerzum is. Mert legyenek bár az élet fura eseményei bármennyire is véletlenek vagy abszurdak, mégis minden pillantás, minden mondat, minden tett mögött egy történet rejtőzik. S ezt a történetet nem szabad az ismeretlensége miatt sztereotípiákból felépítenünk. Inkább adjunk esélyt, hogy elmesélhesse saját magát.

Nicola Yoon: A Nap is csillag
A Sun is Also a Star
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
363. oldal


2018. március 8., csütörtök

Csepella Olivér képregényéről csupán a megjelenés környékén értesültem, és akkor tudtam meg azt is, hogy ez egy közösségi finanszírozású projekt volt, ami három éve várt a megjelenésre. Amennyire sokan várták, olyan vegyes lett a kész képregény fogadtatása is. Mivel én abszolút kiamaradtam a várakozás időszakából, számomra csak a lelkesedés maradt és az alapötlet előtti főhajtás. Úgy értem: Kosztolányi, Ady, Karinthy és Babits zombikat mészárolnak? Hát mi ez, ha nem egy csodálatos történet kezdete? 

A magyar irodalmi klasszikusokkal az az alapvető gond szerintem, hogy túl komolyan vesszük őket és szinte istenkáromlásnak minősülhet egyeseknél a popkultúrába való beágyazásuk. Pedig a tényleges művek értéke ettől még nem sérül, sőt még továbbmegyek: új dimenziókat is nyithat előttünk. A klasszikusok továbbélése nem a kötelező olvasmányok vagy az irodájukban csendesen pipázgató irodalomtudósok világán múlik, hanem - bármennyire is ódzkodnak ettől egyesek, de ez szerintem ettől még így van - a szélesebb olvasóközönség befogadásán. Hiszen a klasszikusokat is azért írták valaha, hogy olvassák; hogy élvezzék és nem a róluk szóló, könyvtárakat megtöltő tanulmányokért. És ha az iskolai kötelező olvasmányok és irodalomórák traumatizálásán átesett olvasóközönség figyelemfelkeltésén már csak a zombik segíthetnek, akkor nyugodtan menjenek a Nyugatosok, és vadásszanak zombikat. Csepella Olivér képregényét ezért tartom én nagyszerű ötletnek, és nagyon remélem, hogy nem fogunk itt megállni. Még sok ilyet szeretnék olvasni.

A Nyugat + Zombik története Babits Mihály születésnapi mulatságán veszi kezdetét, ahol az ünnepelten kívül jelen van még Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a "kissé" ittas állapotú Ady Endre. Az ünneplés mámorát a kávéházba betörő zombisereg zavarja meg, és Nyugatos költőinknek nincs más választásuk, mint felvenni velük a harcot.
A képregény tele van humoros irodalmi és irodalomtörténeti utalásokkal, amiknek igencsak nagy része kifejezetten jól sikerült és ötletes, számomra a humor a végefelé se fáradt el. Amit én egyedül kifogásolni tudok az az, (amit már mások is írtak korábban), hogy a tömegjeleneteknél tényleg nem sikerült mindig egyértelműsíteni, hogy most pontosan ki is beszél, és így kissé követhetetlen volt olykor. De ezt leszámítva én nagyon imádtam az ötletet, a humort és a történetet is. Persze, azt nem tagadom, hogy ne lettek volna sokkal jobban sikerült képkockák vagy jobban csattanó poénok, de azt hozzátenném, hogy a befogadó még a legjobb poénok tömkelegén is elfáradhat egy idő után.

Az elolvasása után még sokszor bele-belelapozgattam a kötetbe, szóval nagyon érik bennem a döntés, hogy ez ne csupán kölcsönkönyv maradjon számomra, hanem saját példányra is beruházzak.

Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Corvina Kiadó
264 oldal


2018. március 5., hétfő

Ismeritek Ivy Pocket kisasszonyt? Ha nem, akkor szerintem feltétlenül pótolnotok kéne ezt a kínos mulasztást, ugyanis nála szórakoztatóbb antihősnővel még nem hozott engem össze a sors. Amikor gyanútlanul levettem a könyvtár polcáról ezt a kötetet, rögtön eszembe jutott, hogy Lobo mennyire pozitívan nyilatkozott róla. Az első oldal elolvasása után, aminek hatására majdnem hangosan felnevettem a csendes olvasótérben, tudtam, hogy ezt a könyvet nekem tényleg olvasnom kell. 

Ivy Pocket tizenkét éves és szobalány. Munkaadója, Carbunkle grófnő egy nap inkább úgy dönt, hogy megszökik előle az éjszaka leple alatt Dél-Amerikába, mert - mint sebtében hátrahagyott levelében írja - az elég messze van Párizstól ahhoz, hogy soha többé ne kelljen szobalányát újra látnia. A koszt és kvártély nélkül maradt Ivy ekkor egy váratlan feladatot kap Trinity grófnőtől: féltveőrzött kincsét, a titokzatos Óragyémántot el kell vinnie Angliába, hogy a születésnapos Mathilda Butterfield nyakába akassza a nagy napon. Cserébe Ivy fejedelmi fizetségre számíthat, ha teljesíti ezt az első egyszerűnek tűnő feladatot. Ám gyilkosságokkal, kísértetekkel, titokzatos összeesküvésekkel és egyéb veszélyekkel nem számolt, mikor igent mondott erre a küldetésre.

Számos szolgálóm volt hosszú életem során, Ivy Pocket, de mostanáig egyet sem akartam ágyúcsőbe tömni, azt az óceán felé irányítani, és meggyújtani a kanócot.

Regényünk főhőse az egyik legszórakoztatóbb karakter és narrátor, akiről csak olvastam. Nem igazán azt teszi vagy nem igazán úgy történnek a dolgok, amit elmond nekünk, gyakran megsérti a nála idősebbeket és az igazsághoz való viszonyulása is eléggé... hogy is mondjam: rugalmas. Ivy, ha segítségére siet valakinek, azt eléggé szórakoztató módon teszi, és ebbe nem átall olyan dolgokat is belevinni, mint munkaadójának fejét belenyomni a gyümölcspuncsba fontos emberek egész vendégserege előtt ( "Ez volt az egyetlen módja, hogy enyhítsem az agyvelőgyulladását."). Caleb Krisp egy általa adott interjúban elmondta, hogy "Amikor Ivy Pocket történetét elkezdtem írni, úgy döntöttem, hogy teljes kreatív szabadságot adok magamnak a történet tekintetében, és hagyom, hogy főhősöm azt csinálja és azt mondjon, amit csak szeretne. Ez volt a legszórakoztatóbb írásélményem valaha."
És valóban: egy olyan regény kelt életre a lapok között, ami nem csupán a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is remek szórakozást nyújthat. Bár illetékeseket nem kérdeztem ez ügyben, de biztos vagyok benne, hogy Ivy kortársai hasonlóan élveznék a világ legrémesebb szobalányának izgalmas kalandjait. A trilógia második részét is, amely már megjelent magyarul Állítsátok meg Ivyt! címmel, biztosan el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik Pocket kisasszony története.

Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt
Anyone But Ivy Pocket
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
305 oldal

2018. március 2., péntek


A február valahogy az a hónap, amiben minden évben elfáradok, és azt érzem, hogy ez a hónap soha nem fog véget érni. Pedig ha objektíven nézzük, ez a legrövidebb az összes közül. Most agyi kapacitásom nem nagyon volt komolyabb művek befogadására, úgyhogy az ifjúsági kontent túltengett az e hónapban elolvasott könyveim között. Nem mintha emiatt szabadkoznom kéne, mert szerintem nem, hiszen akadtak köztük értékes regények is: mint például a Nap is csillag Nicola Yoontól, amit nagyon megszerettem, hiszen a kötelezőnek számító romantikus szál mellett olyan komoly dolgokkal foglalkozott, mint például a bevándorlás. Megismertem még Ivy Pocket kisasszonyt is, aki a legklasszabb antihősnő valaha. Róla majd hamarosan írni fogok, ha engedi majd az agykapacitásom. Illetve ott van még a Holding Up the Universe is, ami a hibái ellenére mégis emlékezetes marad számomra, pozitív értelemben. Egyébként - ehhez kapcsolódva - elég klassz pillanat volt, amikor jött az Instagram értesítés, hogy maga Jennifer Niven kedvencelte a könyvéről készített képemet. Ez azért elég menőségként marad meg az emlékezetemben. Aztán ott volt még Becky Albertalli regénye, ami alapvetően cuki volt, de számomra mégse adta azt a hűha-élményt, mint másoknak. Kicsit úgy érzem, kimaradtam valami jóból. 
A nő a tizes kabinból pedig bizonyára nem fog az év végi top5 listámon helyet foglalni. Fárasztó főszereplő, Lo Blacklock a neved!De Steinbeck Lement a hold című kisregénye kellően kompenzálta később ezt a rossz élményemet.

A februári vásárlásaimra iszonyatosan büszke vagyok, és alig várom, hogy valamelyiknek nekiessek hamarosan. Az első beszerzésem Az essexi kígyó lett. Már nagyon régóta vacilláltam a megvételén, mindig hol ezen, hol azon az oldalon voltam e tekintetben, de aztán PuPilla megerősített, hogy mégiscsak kell nekem ez a könyv. Így rögtön másnap már meg is vettem magamnak. The Bear and the Nightingale -nek ugyan hamarosan érkezik a magyar fordítása, de most valamiért mégis inkább az angol kiadáshoz kezdtem vonzódni, főleg miután Lobo pozitívan nyilatkozott a könyvről. És ha már a Bookdepository oldalán voltam, akkor Eowyn Ivey: The Snow Child című könyve is végre ott landolt a kosaramban. Ennek a regénynek ugyan létezik magyar kiadása és kapható kategória is, viszont a borító annyira elriasztott mindig a megvételétől, hogy azt elmondani nem tudom. 

Tervek:
Most márciusban megpróbálok ellenállni a könyvtár csábításának, és igyekszem saját könyveket olvasni. Hiszen a várólistacsökkentős könyveimhez még hozzá se szagoltam a decemberi kiválasztás óta. És hát egyébként is nagggyon király könyveket vásároltam ebben a hónapban is, meg január óta ott vár a polcomon Az obeliszkkapu. Bár most ezt a számításomat kicsit áthúzta az a pillanat, amikor a boltunkba végre megérkezett A tél jegyesei című könyv, amit a márciusi hóra való tekintettel tegnap este el is kezdtem olvasni. Eddig nagyon imádom, különleges könyvnek tűnik. 

A többiek és a február:
Amadea - aki már öt (!!) várólistacsökkentős könyvet elolvasott idén. Wow!
Nikkincs - aki ebben a hónapban nem csupán átlépte a komfortzónáját, hanem még a Három dolgot mondj című ifjúsági regényt is imádta. (én is :) )
Nita - akinek szupermozgalmasra sikeredett a februárja
TheoDora - aki négy könyvvel gazdagodott, és ismét rengeteget olvasott, köztük Philip Pullman trilógiáját
Szilvi - aki  - érthető okokból - nem örült az influenzának.



2018. február 25., vasárnap

Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.

"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.

Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.

"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."

Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.

Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.

John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal

2018. február 22., csütörtök

Ruth Ware regényével bár ígéretesen indult a kapcsolatunk, de aztán elég hamar leült az érdeklődésem. Hiába erőlködött utána az írónő, ezt sehogyan se tudta visszaszerezni. A nő a tízes kabinból szerintem az a fajta regény, aminél el kell fogadnod a narráló főszereplőt olyannak, amilyen és nemcsak a bűnügy iránt kell érdeklődj, hanem az ő magánéleti válságai és problémái iránt is - máskülönben utálod magát a regényt is. Engem Lo Blacklock élete pedig a legkevésbé sem érdekelt azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt érdekes. 

A történet röviden annyi, hogy Lo újságíróként egy lehetőséget kap: cikket kell írnia egy bizonyos luxushajóról. Részt vesz a hajó próbaútján, ahol egyik este különös eseménynek lesz véletlenül szemtanúja: egy nőt kidobnak az egyik kabinból. Amikor jelenti az esetet a hajó személyzetének, ők váltig állítják, hogy abban a kabinban nem utazott senki, illetve a létszám-ellenőrzéskor se találnak hiányzó embert. Pedig Lo látta, azonban senki nem hisz neki - vagy csak úgy tesznek. Így kénytelen őmaga utánajárni a dolgoknak, ám arról fogalma sincs, hogy ezzel milyen veszélyes dolgokba ártja bele magát.

Alapvetően egészen jól hangzik ez a történet első hallásra, ám amíg az események sűrűjébe jutunk feltétlenül tudnunk kell Lo "bonyolult" kapcsolatáról, végig kell hallgatnunk az összeköltözés/nem-összeköltözés rendkívül érdekes huzavonáját; hogy a munkatársnő terhességi szabadsága mennyivel lendíti előre majd az ő karrierjét; és a luxushajó Swarovski kristályos csillárját is legalább ötször meg kell említeni teljesen indokolatlanul. 

* Meg oké, még hozzátenném azt a totális és bevallottan szubjektív dolgot részemről, hogy hihetetlen mértékben hidegen tudnak hagyni az alkoholista főhősök. De tényleg.*

Ruth Ware bizonyos szempontból kicsit Camilla Lackbergre emlékeztetett, illetve arra, hogy miért is kaszáltam anno a Fjällbacka sorozatot. Nekem ez a fajta chick-lit (? vagy nem is tudom, milyen) vonal keresztezése a thrillerekkel abszolút nem jön be, mert utóbbit totálisan kiheréli. És igenis lehetne attól valami női thriller vagy női krimi, hogy nem a főhősnő sokszor nem is valós, abszolút műválságairól kell olvasnom hosszú oldalakat vagy a gazdagok csillogó világáról, különös tekintettel a Swarovski csillárokra. Ez utóbbi nekem különösen olcsó megoldásnak tűnt, de ez már megint tök szubjektív dolog. 

De hogy ne csak a fintorgásaimról írjak, azért azt is megjegyzem, hogy voltak dolgok, amik tetszettek a történetben. Így például a Lo lakásába betörő ismeretlen, és ennek az esetnek a hatása főszereplőnk későbbi érzéseire. Szerintem nagyon jól jelenítette meg azt a pánikszerű érzést, amit egy otthonba betörés eredményezhet az áldozatban. Amikor a biztos helyed, az otthonod veszélyforrássá válik. Egy olyan hellyé, amit beszennyezett a hívatlan, idegen vendég jelenléte. Fontos téma volt ez szerintem, ami aztán hirtelen köddé vált a regényben. Ezt mondjuk eléggé sajnáltam. 

Ruth Ware könyvére azt mondanám, hogy a megtévesztő thriller címke ellenére totálisan strandkönyv, és részemről a feszültségskálán még B. A. Paris: Zárt ajtók mögött című regénye is bőven lekörözte. Amitől amúgy (fun fact) szintén nem voltam elájulva.

Ruth Ware: A nő a tízes kabinból
The Woman in Cabin 10
Fordította: Benedek Leila
Gabo Kiadó
386 oldal


2018. február 18., vasárnap

Holding Up the Universe comes from my heart, as well as from my own loss and fear and pain, and from real people who are dear to me. Those people - along with many others - help hold up my universe.


Jennifer Niven regényével kapcsolatban az az állítás jutott eszembe folyton olvasás közben, hogy a kevesebb néha több. Legalábbis valami ilyesmit kellett volna szerintem szem előtt tartania, és akkor szuper regény tudott volna lenni. Mármint voltak pillanatai, fejezetei, amikor szerintem tényleg szuper volt, de a regény összességére ezt mégsem tudom teljesen őszintén elmondani. Végig az volt az érzésem, hogy túl sok súlyos témát akart belesűríteni ebbe a történetbe, és ezzel nem mindig tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy én sem.

Libby Strout Amerika legkövérebb tinédzsereként vonult be korosztályának tudatába. Ő volt az a lány, akit pár évvel ezelőtt rengeteg ember szeme láttára mentettek ki a saját otthonából. Mert testsúlya miatt nem tudott már felkelni többet. Libby nem tudta kiheverni édesanyja váratlan halálát, ezért zárta rá magára otthonának ajtaját, talán örökre. Libby, a kimentése után pár évvel, sikeresen leadott pár kilót, így a mozgás már nem okoz problémát neki. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy újra közösségbe lépjen, és folytassa középiskolai tanulmányait.
Jack elég menő srácnak számít. Mesterien műveli azt, hogy mindenki azt kapja tőle, amit szeretne. Hogy elfogadják, hogy befogadják. Amit azonban senki sem tud róla az az, hogy egy igen ritka betegségben szenved: képtelen az arcok felismerésére. Mindenki idegen számára: még a saját anyja is. Hosszú évek óta titkolja mindenki előtt, és még senki sem jött rá.
Aztán ők ketten egy nap találkoznak. Nem mondhatni, hogy kellemes körülmények között, ugyanis Jack baráti társasága Libbyt pécézte ki a legújabb heccelésükhöz. Jack és Libby szenvedi el végül ennek következményeit, hiszen együtt kell tölteniük iskolai büntetésüket: ez eleinte elég cikis, ám az idő múltával egyre kellemesebbé válik, hiszen ahogy kezdik megismerni egymást, egyre kevésbé érzik magukat egyedül a saját kis magányos világukban.

A Holding Up the Universe alapvetően jó ifjúsági regény amúgy, de volt pár téma, amit én inkább kihagytam volna. Például Jack betegsége egy ilyen rész volt. Libby gyásza, testsúlyával járó gondjai, valamint alapvetően az iskolai bullying témája bőven elég lett volna már egy történetnek vagy akár kettőnek is. Niven itt túl sokat szeretett volna markolni, inkább még ezek mellé keresett vagy egy másik tucat olyan témát, amikből szintén ki lehetett volna hozni egy másik szuper ifjúsági regényt. És akkor Jack betegségéről még nem is beszéltünk.
Ez nekem már egy tényleg beszuszakolós problémának tűnt (és már túlontúl extrémnek), ami ráadásul félre is vitte az egész Jack és Libby szerelmi viszonyt - amiben szerintem amúgy sem volt meg a kémia, de ez mindegy is. Tényleg nyugodtan eltekinthetünk ettől az egyéni megítélésemtől, hogy szerintem Jack és Libby között sokkal erősebb - és kevésbé klisés - dolog lett volna a barátság. Mert ez a kapcsolat, mármint a szerelmi kapcsolatuk, akkor sem volt képes megállni számomra kétlábon. Mármint.. Jack a betegsége ellenére egyedül Libbyt volt képes felismerni a tömegből, méghozzá igen hamar. Ez nyilván kötődéshez vezetett Jack részéről, hiszen ha valaki kvázi idegen arcok között éli az életét, akkor kötődni fog ahhoz az egyhez, akit felismer. És Jacknél igazából ebből állt a kapcsolatuk, még akkor is, ha az ellenkezőjét akarta folyton bizonygatni Libbynek is és saját magának is. És ez elég visszás érzéseket keltett bennem, ugyanis nekem azt az üzenetet közvetítette, hogy Libbybe - vagy tágabb értelemben véve a hasonló súlyproblémákkal küszködőkbe - csak akkor lehet beleszeretni, ha a másik félnek például egy ilyen betegsége van, mint Jacknek. És ez így, kérem szépen, nagyon nincs jól. Egy ifjúsági regényben meg aztán különösen nem.

De voltak dolgok, amiket kétségtelenül nagyon jól meg tudott fogni a könyv, mint például a gyász témáját. Jennifer Niven az utószóban egyébként elárulta, hogy ez lett életében az első könyv, amit édesanyja már soha nem olvashat el. Az írónő számára bizonyos szempontból gyászmunka is volt ennek a regénynek a megírása, hiszen Libby vesztesége az ő vesztesége is, és fájdalmasan igazan tudta bemutatni ezt a hatalmas ürességet, amit egy elvesztett személy, pontosabban egy anya hagyhat maga után a gyermeke életében.

 It's not moving on, Libbs. It's moving differently. That's all it is. Different life. Different world. Different rules. We don't ever leave that old world behind. We just create a new one.

Szerettem azt is, hogy Libby elfogadta magát olyannak amilyen, és ezt az üzenetet közvetítette mások felé is, hogy ezt ők is tegyék meg saját magukkal. Tetszett, ahogy egyre magabiztosabban kezdett el mozogni ebben a régen látott világban, hogy végül nem engedett az agresszoroknak. Libby nem hagyta, hogy a megalázott főhősnő legyen, és képes volt fellépni az őt támadókkal szemben. Egyébként szerintem még több ilyen YA-beli szereplő kéne, mint Libby: akiknek bár megvannak a maguk harcai, csalódásai és kétségei, mégis megtanulják elfogadni önmagukat.
Szóval, alapvetően szerintem jó történet volt ez, csak kellett volna még csiszolgatni meg talán aludni rá pár hónapot. De nagyon sok mindent értékeltem amúgy Niven szándékában, és számomra is hasznosítható értékes gondolatokat is bőven találtam. És ez szerintem már elég jó dolog.

Jennifer Niven: Holding Up the Universe
Penguin Books
424 oldal

A regény magyarul is megjelent Veled teljes a világ címen a Maxim Kiadó gondozásában.

2018. február 16., péntek

A bejárati ajtótól akár csukott szemmel is eltalálnék kedvenc helyeimig. Ahogy visz a lábam fel a lépcsőkön, gondolatban már a polcok előtt mászkálok. Próbálom fejben tartani a legutóbb kinézett címeket, de úgyis tudom, hogy már az első emeleti nézelődésem során újabb könyvek terelik el a figyelmemet. Igyekszek parancsolni a harácsolós ösztönömnek, de nem könnyű. Elvégre egy könyvtárban vagyok. 
Méghozzá nem is akármilyenben.

Képzeld el ezt a könyvtárat úgy, mint egy kisvárost. Boltok, kávézó, közösségi terek szolgálják ki a tagok igényeit ebben az óriási üvegpalotában. Postások, biztonsági őrök, könyvtárosok sétálnak át az aulán ráérősen vagy éppen kicsit sietve - kinek-kinek dolgai sürgőssége szerint. A függőfolyosókon hallgatók cseverésznek egymással személyesen egy pohár kávé felett vagy telefonon, a külföldi hallgatók pedig a laptopjukon webkamerán keresztül beszélnek az otthoniakkal. Olykor egy-egy jegyzetei felett motyogó tanuló is elsétál közöttük. Ők néha letekintenek a függőfolyosóról az aulára, és az előttük levő nagy térnek gesztikulálva magyarázzák az anyagot, mint holmi politikusok a kampányidőszakban. De senki nem néz fel rájuk lentről, mindenki igyekszik a dolgára.
A mi könyvtárunkban nagyon különböző egyéniségek fordulnak meg, akik általában kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Ezek majdnem olyanok, mint az amerikai klisés gimis filmek klikkjei, olykor tényleg kétlábon járó sztereotípiák. Vannak az öltönyös-nyakkendős, kiskosztümös-tűsarkos jogászok, akik magabiztosan, felemelt fejjel csörtetnek át a könyvtár terein. Nem húzódnak félre sosem, mert ők tudják a céljukat, tudják hova tartanak, és tudják, hogy elérik azt. Ám nem mindenki ilyen magabiztos, olykor vannak olyanok is, akik nagyon elveszettnek tűnnek, és talán nem csak a teret értve ezalatt. A boltunk előtt néha végiglibegnek mezítlábas, elvarázsolt tekintetű emberkék is, akiknek a füléből meghatározhatatlan vagy éppen furcsa dolgok lógnak. Például a ruhatári akasztó. Néha behunyt szemmel élvezik a napfényt, és nem zavarja őket, hogy a percek pörögnek körülöttük - ők valami olyan időtlen térben léteznek, ahol nem kell sehova sem sietniük.

A könyvtárunk szinte sohasem alszik. Nappal és éjszaka is megvan a maga arca, és mindegyikben megvan az a szépség, amiben mindig gyönyörködni lehet. A napfényes napokon mikor áttörnek a napsugarak az üvegfalakon, ragyogó fényességgel beterítve a könyvtár tereit, valami egészen elképesztő. Ha pedig esik az eső, igazi kuckós hangulatot hoz magával az üvegmennyezet kopogása. Szeretem ezt a könyvtárat: hogy annyira modern, mégis otthonos.
Jó az emeletein céltalanul bóklászolni vagy éppen magabiztosan megcélozni egy részleget, egy polcot, egy kimondott lelőhelyet. Emlékszem a legelső, még egyetemista könyvtárazásaimra, amikor képtelen voltam megtalálni bármit is, és úgy éreztem, hogy elveszek a négy emeletnyi könyv között. De aztán megtanultam az évek alatt. Nagy lépés volt ez nekem a kisvárosi és iskolai könyvtárakhoz képest. Mit nekem a raktári kérések, ETO jelzetek vagy Cutter számok most már!
Nem is annyira félelmetes ez az egész, mint kezdetben volt. Csukott szemmel eltalálnék már a kedvenc helyeimre - mert bizony ilyenek is lettek itt, amit akkor tizenkét évvel ezelőtt nem hittem volna.

Olvassátok el Theodora bejegyzését is az ő könyvtáráról :)

2018. február 10., szombat


Becky Albertalli könyve egy könnyed és szerethető LMBT ifjúsági regény - vallom ezt annak ellenére, hogy esetemben nem szólt akkorát, mint az olvasók 99% -ánál. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak egy picit a komolyabb vonulatot hiányoltam belőle vagy reméltem tőle - ezt amúgy nem feltétlen írom a könyv hiányosságai közé, mert miért is kéne ezt minden történettől elvárni, sőt. Viszont ennek hiányában kevésbé érzem azt, hogy az átmeneti szórakoztatáson kívül kaptam volna bármiféle maradandóságot a történettől. És így nem állok annyira közel az olyan kijelentésekhez mint a "kedvenc könyv valaha" vagy ilyesmi, mint azt még az olvasás megkezdése előtt reméltem a rengeteg rajongói vélemény olvasása vagy hallgatása közben. De mindettől független  maradéktalanul elfogadtam a "feel good" mivoltát, és nagy részében élveztem is. 
Bár azt még ennyi idő után sem értem, hogy a borítón található Teen Vouge ajánlás szerint miért is kellett volna sírnom a végén. Ötlet?  Ismét totál érzéketlennek érzem magam.

Az embereket elválasztó óceánról beszélt. És hogy az az értelme mindennek, hogy megtaláljuk a partot, ahova érdemes kiúsznunk.
Történetünk főhőse Simon, aki egy ideje titkos levelezésben áll egy ismeretlennel. Ismerkedős, tinisen merengős, flörtölős e-maileket írogatnak egymásnak, és Simon egyre inkább belezúg ebbe a titokzatos ismeretlenbe. Mellesleg Simon meleg. A sulis számítógépen egy nap véletlen bejelentkezve marad az e-mailcímében, és a levelezése Blue-val illetéktelen kezekbe kerül. Martin szeretné, ha Simon segítene neki abban, hogy az egyik lány felfigyeljen rá, és ezért a zsarolástól se riad vissza: ha Simon nem segít neki, akkor a Blue-val való levelezése nyilvánosságra kerül, és akkor az egész suli megtudja, hogy Simon meleg. Vajon Simon képes lesz felvállalni önmagát vagy belemegy a zsarolásba?

Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek. És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.
Simon amúgy jófej srác volt elbeszélőként és egészen szórakoztató, viszont a szüleivel való kapcsolatát nem igazán sikerült megértenem (tudom, nem ez volt a lényeg a sztoriban, de akkor is). Biztosan régen voltam már tinédzser vagy csak módosultak az emlékeim, de én sose éreztem anyu kérdéseit vagy tanácsait tehernek, sose zavart, ha tudni akarta mi van velem, mi foglalkoztat, és számomra sose ő volt a legutolsó személy, akinek elmondtam valamit a dolgaimmal kapcsolatban, hanem mindig az elsők között volt. És tudom persze azt is, hogy sokak nem feltétlen így álltak a szüleikhez, de Simont ebből a szempontból akkor sem sikerült megértenem, mert szerintem egy egészséges családban élt, ahol alapvetően jól működtek a dolgok, vagyis tényleg szuper szülei voltak. És ha ezt Simon mind szemtől szembe mesélte volna nekem, kapott volna jó pár szemforgatást tőlem ezeknél részeknél.

Tudom, hogy mennyien imádják ezt a történetet, és a molyon az olvasók közel harmada kiáltotta ki kedvenc könyvének Albertalli regényét, én mégis azt mondom, hogy szerintem Aristotle és Dante története sokkal erősebb, és emellett cukiságfaktor tekintetében sem marad el Simonétól, sőt. És ott legalább nem kevertem folyton a mellékszereplőket, mint itt tettem.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Simon vs. the Homo Sapiens Agenda
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
324 oldal

2018. február 2., péntek


- Hello. Egy kézilabdát keresek.
- Hogy a micsodát???? Itt??? - kérdezném kikerekedett szemmekkel, de udvarias vagyok, így nyugodt hangon és rezzenéstelen arccal ezt mondom: - Megismételnéd, kérlek?
- Egy kézilabdát. - Nagyokat pislogok, nem tudom feldolgozni ezt az információt. Kézilabdát egy könyvesboltban? Gondolom, látja az értelmes tekintetemet, ami élettelenné meredt ezalatt, így ismét megismétli, most egy kicsit máshogy, kicsit tagoltabban: - Egy kézilabdás könyvet keresek.
- Jaaaa! Vagy úgy! - és közben arra gondolok, hogy de jó, hogy mégis normális vevővel van dolgom, nem olyannal, aki kézilabdát keres egy könyvesboltban...  - Azt hiszem, most csak egyetlen fajta kézilabdás könyvünk van, azt itt találod, illetve errefele még tudsz nézelődni ladbajátékokkal illetve sporttal foglalkozó könyvekkel kapcsolatban. - Most a lány néz rám totál értetlenül.
- Őőőő.... bocsi, de én naptárat mondtam, kézinaptárat.

2018. január 31., szerda


Meglepő módon a januárt hét darab elolvasott könyvvel és kettő darab vásárolttal zárom. Azt hiszem, ez elég jó arányában is meg mennyiségében is. És hogyha még azt is hozzávesszük, hogy annak a hét darab könyvnek a nagy része nagyon jó volt, akkor az úgy már tényleg valami. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy új kedvenc sorozatot avattam Az ötödik évszak személyében. 

Így már kevésbé meglepő az a tény, hogy a januári beszerzéseimet nagyban befolyásolta az a pillanat, amikor leemeltem a könyvtárunk polcáról N. K. Jemisin könyvét. Vagyis inkább az, amikor elkezdtem olvasni pár nappal később. Nem győzöm hangsúlyozni elégszer és elég embernek, hogy mennyire imádtam az első részt - néha már én is uncsinak érzem magam amúgy. És bár a második részt is már megvettem, de még azért nem kezdtem el végül olvasni, mert belegondoltam, hogy akkor mi lenne velem a harmadik rész megjelenéséig. (amit egyébként idénre ígért az Agave) De nyilván úgyse tudom már sokáig húzni, mert folyton ez jár a fejemben, hogy mi lett azzal, ami az első részben elkezdődött. Remélem, mindenki átérzi ennek a problémának a mérhetetlen súlyát. 
Szóval, mivel a második rész pont megvolt a boltunkban, ezért már Az ötödik évszak olvasása közben meggátolhatatlan kényszert éreztem a megvételére. Utána, mintha az Agave csak kiszagolta volna vágyaimat, pár napra rá csapott egy 50% akciót bizonyos sorozatkezdő köteteire, és lássatok csodát, Az ötödik évszak is ott figyelt. Ez már az univerzum elrendelése volt, én mondom!

Az év első befejezett könyve Thomas Cullinantől a Csábítás volt, ami hát... jó is volt meg nem is. Olvasni nem annyira szerettem, de gondolkodni viszont szerettem róla - amikor épp nem olvastam. Befejeztem a még decemberben félrerakott Artemist Andy Weirtől, ami elég szórakoztatóra sikeredett szerintem. Elolvastam mintegy véletlenül, egy unalmas ebédszünetnek köszönhetően a Fejben dől el? című pszichológiai esszékötetet. Aztán jött A megtört föld trilógia első része, Az ötödik évszak (mondtam már, hogy mennyire király könyv?) , aminek az olvasását aztán a két karácsonyi ajándékommal vezettem le: az illusztrált Fantastic Beasts és a History of Magic követték őt a sorban. Becky Albertalli könyvére, a Simon és a Homo Sapiens-lobbira régóta kíváncsi voltam, ennek az értékelésével még adós vagyok. Szerintem majd hétvége felé befejezem a bejegyzést is.
Jelenleg most Jennifer Niventől olvasom a Holding Up the Universe-t, ami szintén karácsonyi ajándék volt. Elég büszke vagyok magamra, hogy tőlem szokatlan módon most a karácsonyi ajándékaim már januárban elolvasásra kerülnek. Esküszöm, nem tudom mi van velem, de nagyon büszke vagyok erre az összeszedett és megfontolt énemre.
A januárra tervezettek közül egyedül az Egy különc srác feljegyzéseit nem sikerült elolvasnom, ami egyébként várólista csökkentős könyv is, de még nem esek pánikba, februárban simán sorra kerül! Terveztem továbbá még egy könyvtáras barangolós bejegyzést is, ami már félig-meddig elkészült amúgy, de majd ez is februárra csúszik át. 

Kicsit olyan ez a január nekem, mint egyfajta beindulás. Minden mozgásba lendült, szó szerint és átvitt értelemben is. Pár hete elkezdtem futni is - nem újévi fogadalom hatására, hanem csak úgy, mert kíváncsi voltam. És eddig eléggé bejött. Minden elindul most valamerre, már csak az irány a kérdés. Most bizakodó vagyok!

A többiek és az év első hónapja:
Amadea
Colourfulfantasy
Nikkincs 
Nita 
PuPilla
Szilvi
Theodora

2018. január 28., vasárnap

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.
Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Follow Me @photos_from_anna