Pages

The Song of the Tree

2022. március 25., péntek


 

Coralie Bickford-Smith képeskönyvei mellett nehéz szó nélkül elmenni. Már a borítón található grafikái is rögtön felkeltik az érdeklődésemet, mert annyira másak, mint az eddig általam látottak: nem túlzás őket újítónak nevezni, és hát annyira szemet gyönyörködtetőek is. A rajtuk levő vászonkötés még inkább fokozza bennem azt az érzést, hogy igazán nem mindennapi képeskönyvekkel lesz dolgom, ha ezekbe belelapozok. 


A The Song of the Tree szám szerint a harmadik, és mindezidáig utolsó megjelent képeskönyve, amely egy kismadár és egy fa kapcsolatáról szól, és ahogy a The Fox and the Star című könyvében, úgy itt is az elválás van a történet középpontjában. A dzsungel mélyén élő óriási fára időről időre madárraj száll, és belakják egy rövid időre az ágait. A kismadarak nagyon ragaszkodni kezdenek ehhez a fához,  hiszen itt igazán otthon érzik magukat. Ám amikor eljön a vonulás ideje, az egyik kismadár nagyon nehezen hagyja ott a fát. Aggódik érte, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Mennyire fog szomorkodni a magányában. Azonban ahogy leszáll az este, a kismadár megtapasztalja, hogy a fa nem fog egyedül maradni, hiszen még számos másfajta élőlény otthona is. 


"When the rains pour down

many shelter in your branches.

Many rustle your leaves - 

they trace your bark

and sing you to sleep.

They protect you when I leave. "


"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka" - írja Szabó T. Anna a Senki madarában. Igen ám, de mi van akkor, ha a madár mégsem akar feltétlen felelni a távoli földek hívására? Coralie Bickford-Smith madara sokkal inkább az otthon-érzés melegségét vágyja, először képtelen elszakadni az otthonos ágaktól, levelektől. Vajon létezik-e akkor is az otthon, ha mi elhagyjuk azt? Létezni fog-e továbbra is, lesz-e hova visszatérnünk? 

A Madár bár tudja, érzi, hogy mennie kell, a félt-óvó szeretet mégis ott tartja őt a Fán, azon, amely otthont adott neki. Vajon fogja-e más is úgy szeretni őt, ahogy a Madár tette? Vagy ezentúl ott tornyosul a magányában, elhagyatottan? Az elválás egyik legfontosabb kérdése ez. Mi lesz azután, ha mi továbblépünk? Jó sora lesz annak továbbra is, akit hátrahagyunk? 

Sajnos nem minden elválásnál bizonyosodhatunk meg ezek felől. Nem mindig tudjuk úgy időzíteni, hogy megkaphassuk a megnyugtató válaszainkat. Coralie Bickford-Smith története azonban azt a pozitív üzenetet fogalmazza meg számunkra, hogy a dal sose szűnik meg, csak átalakul. Ez hozzátartozik a Fa állandóságához, még akkor is, ha lakói folyton változnak. 


Coralie Bickford-Smith: The Song of the Tree

Penguin Random House

64 oldal


A fák titkos élete

2022. március 20., vasárnap




Már több mint egy éve annyira szerencsés vagyok, hogy öt percnyi sétára lakom egy óriási erdőtől, amiben napokon keresztül bolyonghatnék anélkül, hogy emberlakta településbe botlanék. Túraútvonalak sűrű hálózata szövi be, számtalan sétát tehetek benne úgy, hogy mindig tudok beletenni újdonságot, olyan kitérőt, amin még nem jártam. Pedig rendszeres látogatója vagyok, kevés olyan hét van, amikor ne bóklásznék benne akár kisebb vagy sokórás időtartamra. 

És gondolhatjátok, hogy mennyivel másabb életérzés ez nekem, pusztákkal körülvett alföldi lánynak, akinek a legközelebbi nagyerdő is legalább 3 órás autóútra volt. Pedig istenbizony, én már gyerekkorom óta imádtam az erdőt, amit mindig is valami misztikus, titkokkal teli helynek éreztem és érzek ma is. Talán Tolkien entjeivel való első találkozásom óta vettem észre máshogy a fákat. Mert persze, sok mindent tanul az ember a suliban biológiaórán, ám Tolkien mégis más megvilágításba helyezte őket számomra. Így amikor Peter Wohlleben neve feltűnt a radaromon Esztinek hála, nem is volt kérdés, hogy a fákkal foglalkozó kötetét biztosan be fogom szerezni magamnak. 


Wohlleben erdőgazdálkodást tanult, és húsz éven keresztül dolgozott a németországi tartományi erdőfelügyelőségnek, jelenleg pedig egy saját erdőgazdaságot vezet saját ökológiai elképzelései szerint. S hogy mik is ezek? Hát laikus szavakkal elbeszélve az, hogy meghagyja az erdőt a maga létezésében, nem ritkít, hogy a fiatalabb fák több fény kapjanak, nem avatkozik bele az életébe munkagépekkel, hogy néhány évente a fák 10%át kivágja. Az erdőnek ugyanis megvannak a miértjei, és ezek nagy része még a mai napig is rejtettek a tudósok, erdészek előtt is. Például egy ausztrál kutató, bizonyos dr. Monica Gagliano mimózákkal kísérletezve arra jutott, hogy a növények képesek emlékezni és tanulni. Ám hogy pontosan hogyan is raktározzák el ezt a tudást, arra még nem tudtak fényt deríteni. A kutatók egy része úgy véli, hogy információtárolásra a gyökérzet lenne a legalkalmasabb, hiszen az a növény legstrapabíróbb, legtovábbélő része.


Wohlleben egyébként könyvében gyakran használ olyan kifejezéseket a fákkal kapcsolatban, mint hogy képesek gyászolni, aszociálisan viselkedni vagy éppen gondolkodni. Ezek a fogalmak első hallásra meredeknek tűnhetnek, és mivel nem vagyok képzett természettudós, nyilván igazán mélyreható rálátásom nincs a dolgokra. De mindenesetre én ezeket a fogalmakat nem úgy képzelem el a fáknál, mint egy ember vagy állat esetében tenném - de a folyamatokat, amik Wohlleben szerint végbemennek a fákban talán így lehet a legjobban megérteni nekünk laikusoknak, ha valamiképp az általunk ismert érzésekhez, viselkedési módozatokhoz hasonlítjuk. 


Nagyon érdekesek voltak még a falültetéssel kapcsolatos meglátásai is, ahol a városokban lehelyezett fákat az utcagyerekekhez hasonlította, akik anya és tágabb rokonság nélkül kénytelenek boldogulni az idegen földben, és többek között ezért igen kevesen, szinte elenyészően kevesen élik meg a fák által számított valódi felnőttkort. S ráadásul a faiskolai előkezelések, amelyek keményen megnyirbálják a gyökérzetet a könnyebb kezelhetőség érdekében, olyan mintha vakká és süket-némákká tennék őket. Hiszen a fák a gyökérzetük segítségével tájékozódnak és létesítenek kapcsolatot a szomszédos fákkal. Persze, mindemellett még ott van az is, hogy a városi környezet mennyire nem fáknak való vidék. A keménnyé döngölt földben mennyire nehezen lélegzik az a pici gyökérzet is, és a fák metszése pedig mennyire gyakori az ilyen helyeken. A metszés sok esetben csupán szépészeti célokat szolgál, ám annál nagyobb károkat okozhat a fáknak. Wohlleben nagyon megindítóan ír ezekről a fákról, akiket a városi szürkeségünk kis zöld szigetei miatt telepítenek a mi otthonainkhoz. Érzékletesen és igen meggyőzően rávilágít arra, hogy mennyire idegen ezeknek a növényeknek a mi városunk, mennyire barátságtalan környezetet biztosítunk nekik. Hiába vágyjuk a természetet ilyen természetellenes helyekre, nem sokat teszünk érte, hogy ők tényleg jól érezhessék magukat ott is. 





Wohlleben nézetei talán egy igazi természettudós számára kicsit (vagy éppen nagyon) elrugaszkodottnak tűnhetnek. És nem mondom azt, hogy bizonyos szempontból nem azok, viszont szeretek én is úgy gondolni a természet élőlényeire, hogy azok mindannyian érző, gondolkodó lények - mégha ezek a fogalmak nem is teljesen az általunk ismertekként és tapasztaltakként léteznek bennük. Szóval Wohlleben könyve úgy érzem, megszólított, és sok érdekességet tett hozzá az erdei kirándulásaimhoz. Azóta kicsit más szemmel járom az erdőket, és gyakran eszembe jut egy-egy megfigyelése vagy elmélete. Fogok még olvasni tőle mindenképpen, szeretnék még jobban nyitottabb szemmel járni odakint. 


Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Das geheime Leben der Baume

Fordította: Balázs István

Park Könyvkiadó

216 oldal

They Called Us Enemy

2022. február 18., péntek






1941. Pearl Harbor-i japán támadás sorsdöntő volt az U.S.A. számára, hiszen ezután döntött úgy, hogy belép ő is a II. világháborúba. Azonban ennek volt egy olyan következménye is, amelyről csak az utóbbi időben kezdtek diskurzusokat folytatni. Ez pedig az, hogy a háborúba való belépést követően a katonai vezetés akkor úgy döntött, hogy az U.S.A.-val hadban álló országok ott élő állampolgárait vagy azoknak leszármazottait koncentrációs táborokba záratja. Ennek a döntésnek az értelmében több százezer japán származásút - akár amerikai állampolgárt is - szakítottak ki otthonaikból, és minden vagyonuktól, egzisztenciájuktól, jogaiktól megfosztva táborokba zárták őket, mint az ország ellenségeit. 


Nem olyan régen olvasgattam pár fejezetet Bruno Bettelheim: Elég jó szülők című könyvéből, és ott az egyik részben arról beszélt, hogy mennyire tudják befolyásolni a szülők azt, ahogy a gyermek a világra tekint.  London bombázását hozta fel Bettelheim példának, hogy amikor évekkel később szemtanúkat kértek, hogy meséljenek arról, mire emlékeznek ezzel kapcsolatban, érdekest megfigyelést tettek. Akik gyerekként élték át a bombázásokat, azok közül nem mindenki megrázkódtató eseményként emlékezett rá vissza, volt aki képes volt ebben a szörnyű dologban is meglátni a csodát. Egy férfi élete egyik legviccesebb élményét is ehhez köti, amikor a parkban arra lett figyelmes, hogy egy fa gyökerestül repülve átszeli a parkot. Anyukájával utána még perceken keresztül alig tudták abbahagyni a nevetést. Vagy az a férfi, akit gyerekként egy este felébresztett az anyukája, hogy együtt nézzék a szemben levő kigyulladt ház lángjait. Anyukája nyugalma rá is rögvest átragadt és alapvetően szép élményként emlékszik vissza arra, hogy a szomszédos ház a tűz martaléka lett. Ezzel szemben akiknek pánikoltak a szülei, maguk is traumaként emlékeznek a bombázások idejére. 

George Takei édesanyja is egy ilyen nyugalmat árasztó szülő volt. Neki köszönhetően a kis George csupán egy ártatlan táborozásként élte meg az amerikai japánok koncentrációs táborokba zárását a II. világháború idején. Számomra ő volt a történet igazi hőse, hiszen ő aztán tényleg bármilyen körülmények között otthont tudott teremteni a családjának. George és a testvérei neki köszönhetően gyerekek tudtak maradni akkor is, amikor sokaknak idő előtt fel kellett nőniük. Elképesztő nő volt, akit végig csodáltam olvasás közben. Anyaságának lényege fonta körbe a történet nagy részét, alakja még ha háttérben is maradt sokszor, végig érződött a hatása, mint egy megnyugtató dallamnak. 


A gyermeki szemszög ellenére persze megszólal elbeszélőnk felnőtt hangja is. Magyarázza a körülményeket, a közhangulatot, illetve hogy pontosan mit is jelentett az számukra, hogy állampolgári jogaiktól megfosztva egy internáló táborba deportálták őket családostul. Háttérinformációkat ad hozzá a narratívához és olyan formán tálalja őket, hogy igazából bármilyen származásúként és akár tinédzserként is felfogható az, amin a Takei család sokezer sorstársával együtt keresztülment ebben az időszakban. 


Már Lucy Strange: A világítótorony legendája című regényében is mélyen megdöbbentett, hogy egyes országok hogyan álltak a bevándorlóikhoz háború esetén. És itt most nem a pár hónapja kivándoroltakról, hanem az évtizedeket ott élő, vagy akár már eleve odaszületett, elvileg teljes jogú állampolgárokról beszélek, akiket egy háború miatt máris jogaiktól megfosztva, népellenségként felcímkézve elkülönítik a lakosságtól. Ez rávilágított számomra arra, hogy bár élhet az ember bármennyire demokratikus országban, elég valami rajtunk kívül álló ok, és máris kívül találjuk magunkat a körön. Hogy sose szűnünk meg idegennek lenni, bármennyi éve is élünk valahol, és ki tudja, hány odaszületett generáció kell ahhoz, hogy az ország is a sajátjának tekintsen minket minden körülménytől függetlenül. 


De George Takei mégsem erre a következtetésre jut, ő sokkal pozitívabban, megbocsátóbban áll ehhez az időszakhoz. Bár évek kellettek hozzá, hogy utólagosan is (amikor felnőttként már tudomást szerzett a velük történt megalázottságról és kisemmizésről) feldolgozza azt, amin átment ő és a családja. Graphic novelje azonban nem egy gyászfolyamat, hanem sokkal inkább egy kerek egész, önmagában lezárt történet. Amiben ott a düh, majd végül a megbocsátás. George Takeiben már letisztázódtak ezek az események, történetének célja inkább a megismertetés. Hogy ez is hozzáíródjon a történelemhez, el legyen beszélve, ki legyen mondva, hogy sok-sok évvel ezelőtt az amerikai japánokra ellenségként tekintettek és ennek megfelelően is bántak velük. 


George Takei: They Called Us Enemy

Illustrations: Harmony Becker

Top Shelf Production

224 oldal

Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

2022. február 14., hétfő

 

V


annak ezek az irreális és teljesen alaptalan félelmeim a hosszú történetekkel kapcsolatban. Pedig alapvetően, ha belegondolok, egészen sokszor olvasok 400 oldalnál hosszabb könyveket, mégis gyakran félek nekivágni ezeknek a regényeknek, ki tudja, miért. Michael Chabon neve nem volt ismeretlen számomra, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam tőle korábban, viszont a végtelen várólistámon továbbra is ott csücsül tőle a Jiddis rendőrök szövetsége. Ám váratlan fordulatként az olvasói létemben, mégsem azzal a könyvvel kezdtem az ismerkedést az írásaival, hanem a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaival.


Hogy erre a kötetre felfigyeltem, azt teljes mértékben Theodorának köszönhetem, aki olyan lelkesen írt erről a regényről, és ráadásul megtudtam, hogy a képregény műfajának keletkezésének idejében játszódik a történet, akkor rögtön pakoltam is fel a kívánságlistámra. Persze aztán ahogy távolodtam el időben a hirtelen feltámadt lelkesedésemtől és kíváncsiságomtól, úgy rémített meg egyre inkább ez a majdnem 900 oldalas regényhosszúság.


Pedig igazán kár volt, mert így utólag azt tudom mondani, hogy gyorsan repültek az oldalak. Különösen az első száz oldal volt számomra az, ami igazán behúzott a történetbe, és onnantól kezdve tudtam, hogy nekem innen nincs menekvésem, meg kell tudnom, hogy végződik ez a történet. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy aztán egy rész se volt, ami annyira magával ragadott volna, mint a prágai epizód, mert az úgy hangulatilag nekem nagyon-nagyon betalált. Persze, aztán voltak benne még izgalmas vagy éppen hangulatos momentumok, meg aztán olyanok is, amiket egyáltalán nem olvastam szívesen. Utóbbi kategóriába egyértelműen az antarktiszi rész tartozik, mert hogy utálok az állatokkal történt kegyetlenségekről olvasni. Persze, nem mintha egyéb kegyetlenségekről szeretnék, nyilván mindegyik felkavar kellőképpen, de a gyerekekkel vagy állatokkal szemben elkövetett dolgok különösen. 


De engem felkavaró tartalmak ide vagy oda, érdekes volt ott lenni a képregény aranykorának kezdetén, a szuperhősök megszületésének és felemelkedésének idején. Bármennyire is irodalmi szemétnek, nem komolyan vehető műfajnak gondolták ezt akkori alkotói és kiadói, mégis sok fontos dolgot képviselt ez a II. világháború kétségbeesett időszakában. Amikor a kimenetel annyira bizonytalannak tetszett, és az egész háború végét még egyáltalán nem lehetett látni, jó és fontos volt arról ábrándozni, hogy egy szuperhős képes lenne véget vetni ennek az egésznek. Jó lehetett arról álmodozni, hogy létezik még az az abszolút Jó, aki mindenféle nemes eszmékkel van felvértezve, és képes a valóságot olyan mesévé változtatnia, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 


Erre különösen Joe-nak, a Szabadulóművész grafikai megalkotójának volt első látásra szüksége. Ő, aki saját börtönében rekedt egészen attól a pillanattól kezdve, hogy hátrahagyta zsidó családját a nácik által megszállt Prágában. Aki bármennyi évet élt is Amerikában, mindig idegennek érződött számára az a világ. Hiába találta meg ott önmagát, hiába bontakoztathatta ki ott tehetségét, hiába talált társakra és barátokra. Képtelen volt elszakadni attól a tudattól, hogy mit hagyott maga mögött. 

A regény narrációjában különösen érdekes volt, ahogy ez a képregényszerűség megjelent Sam és Joe történetében. Különösen Joe alakja hasonlított egy bosszúálló szuperhős történetéhez, akit hiába vesznek körbe hűséges segítői, mégis a magány az egyetlen társa. Aki igazságot oszt, és minden sarkon ellenséget lát maga körül. S ha már elfogytak, akkor felkutatja őket, bárhol legyenek is a világban, még az Antarktiszon sem menekülhetnek előle. Joe addig nem találhat otthonra, amíg lelke nem lel békét, nem talál megnyugvást. 

Sammy ezzel szemben pont hogy ebből a nyugalomból, az egyhangúságból szeretne szabadulni, de erről ő sem tud mindig. Sammy életének nagy nehézsége, hogy képtelen elbírni azt, hogy ő kicsoda valójában. Az átlagosságba menekül inkább, beletakarózik, annyira amíg végül már valóban kényelmesnek érzi azt. Vajon lesz-e mersze ahhoz, hogy a saját maga alkotta szuperhőshöz hasonlóan, kiszabaduljon ezekből a láthatatlan béklyókból? 



Chabon regénye egyszerre mesél a képregényes szuperhősök aranykoráról és egy, a menekülésben létező generációról. Bevallom, nem mindig voltunk azon a hullámhosszon, amin szerettem volna, hogy vagyunk, de alapvetően azt mondom, hogy örülök, hogy elolvastam ezt a történetet. Bámulatosan megidézte az az érát, amikor a szuperhősök először mentettek világokat. 


Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

The Amazing Adventure of Kavalier and Clay

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó

848 oldal


Tervek és könyves vágyak 2022-re - Témázás

2022. január 29., szombat


Bevallom, úgy vágtam neki ennek az új évnek, hogy mindenféle tervezést keményen elutasítottam. Mert annyira bizonytalan, annyira ismeretlen még mindig ez a kétgyerekes, nyelvtanulós lét, hogy úgy gondoltam nekem teljesen felesleges tervezni, mert elég kicsi itt bárminek is a valószínűsége, illetve az energiáimat most úgyis más viszi el, nem pedig az olvasmánylistám feletti merengéseim. 

De az az igazság, hogy a januári megtáltosodásom az olvasással és a blogolással kapcsolatban is (nyugi, mindkét gyerek él még, és a németet se hanyagoltam el!) , hogy a könyves tervek, vágyak elkezdtek mégiscsak begyűrűzni a gondolataimba. Persze, ki tudja, mi lesz még itt, továbbra is fenntartom, hogy semmire sincs garancia. De most jól esik, hogy van kedvem  olvasni és írni is, és csodával határos módon sikerül is mostanában időt is szakítanom mindkettőre. Szóval, miért is ne gondolnék én is egy merészet, és írnék egy picit arról, mi lenne a jó idén, merre akarom kanyarítani a könyves kalandozásaimat? 


Persze, alapvetően továbbra is a spontaneitást szeretem az olvasásban, tehát amit csak megkívánok, azt olvasom. Ezen idén se szeretnék változtatni, mert én ezt így szeretem. A GoodReadsen a szokásos évi ötven olvasmányt idénre is belőttem magamnak, ami már évek óta az irányszámom. Vannak évek, amikor sikerül ezt túlszárnyalni, vannak évek amikor éppencsak sikerül és persze vannak olyanok is, amikor nem jön össze. Tavaly az utóbbi lett, hiszen összesen 47 könyvet olvastam végül el. Ezt nem szeretném lejjebb vinni, mert nem az a célom, hogy mindenáron teljesítsem, ez szimplán csak egy szám, ami úgy nagyjából mutatja, hogy mennyit szeretnék könyvek között tölteni. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy ebbe az évi 50 könyvbe simán belefér a szokásos nyári olvasási válságom is, nem kell ezzel túlhajtanom magam. 


Szeretnék idén is résztvenni Theodora kihívásán, amikor is havonta egy könyvet újra kell olvasni. Kedvenc kihívásom egyébként, ezt mindig elmondom vele kapcsolatban, annak ellenére, hogy még egyszer sem sikerült teljesítenem. Az idei januári újraolvasásom már meg is volt a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság személyében, és most még jobban szerettem, mint első olvasásomkor. A februári újraolvasásomat már tervezgetem, de még nincs meg a konkrét jelöltem. 


Jó lenne, ha havonta egyszer legalább olvasnék egy képregényt. Annyi izgalmas kiadvány jön velem szembe magyar és angol nyelven is, hogy bőven tudnék miből válogatni. Remélem, a kedvem is kitart év végéig.


Tavaly elég jó arányban olvastam angol nyelven, ezt idén is szeretném tartani. Annyira félek, hogy a némettanulásban elkopik az angoltudásom, szóval jó lenne, ha az olvasmányaimmal valamit szinten tudnék belőle tartani. Itt nincs pontos szám a fejemben, de az olvasmányaimnak legalább a harmadát szeretném angolul olvasni ismét.


Bevallom, tavaly eléggé megszaladtam a könyvvásárlásban, mert voltak kicsit nehezebb időszakaim, és ilyen roppant anyagias módon reméltem azt, hogy a könyvek kicsit felvidítanak. (egyébként így is lett!) De idén szeretném ezt újra normálisabb keretek közé szorítani. Ebben igazából az a nehéz így külföldön élőként, hogy a könyvtárak egyelőre nem úgy állnak a rendelkezésemre, ahogy azt szeretném. De szerencsére itt az új ebookolvasóm! A Bookline fiókomban már nem tudom, hány e-könyvet kívánságlistáztam, de nagyon sokat. Na meg persze ott van egy gombnyomásra az Amazon e-könyvkészletének teljes szekciója. Szeretném, ha a vásárlásaim nagy része idén inkább e-könyv lenne, mintsem fizikai példány. Valódi könyvként idén inkább illusztrált köteteket vagy képregényeket szeretnék venni, de azt is csak módjával. Meg esetleg még a Penguin Clothbound Classics egyes részei is megengedettnek tekinthetők. 


A Olvasónapló várólistacsökkentős játékán idén nem indulok még csak önszorgalomból sem, mert ezt tényleg lehetetlen küldetésnek érzem még így az év elején is. Viszont azért van pár könyv, amire idén mindenképp sort szeretnék keríteni. Így például a meglevő Peter Wohlleben könyveim, T. J. Klune tavaly óriási sikert aratott és nagyon népszerű regénye, a Ház az égszínkék tengernél, Emma Staubtól a Nem vagyunk már gyerekek, Robert Galbraith alias J. K. Rowlingtól a Zavaros vér, könyvek a csodálatos David Attenboroughtól, illetve A csütörtöki nyomozóklub is nagyon listás. Utóbbiba már tavaly belekezdtem, nagyon ígéretes, de sajnos akkor már pont nem tudtam az olvasásra kellőképp koncentrálni, így az első este nyolcvan oldala után abbamaradt az olvasása. 

Ezeken kívül még sok egyéb könyv is tervben van, de ezek azok, amelyek momentán a legjobban piszkálják a fantáziámat. Bár a papíralapú könyvekkel nem tudom, mennyire tudok majd haladni, lehet egy jó ideig csak a Kindle lesz igaz társam a regények olvasásában. 





A könyvújdonságok felkutatásában mostanában nem jeleskedem, de azért van pár könyv, amit nagyon várok idén, és szeretnék majd mihamarabb beszerezni. Ilyen például:

  • az új Lucy Strange könyv, A nővérek átka, amely február 15.én fog megjelenni, ha minden igaz.
  • Cynthia Paterson: Foxwood összes meséje is egy nagyon bájos mesekönyvnek tűnik, az illusztrációk hangulata alapján rögtön fel is került a kívánságlistámra. Ennek várható megjelenése február 22.
  • izgalmasnak hangzik még Baár Tünde: A mezítlábas grófnő című gyerekregénye, ami a Manó Könyvek Új Kedvencek című sorozatában fog megjelenni. 
  • na meg április 30-án érkezik egy új T. J. Klune regény, A suttogó ajtón túl. Remélem, addigra be tudom fejezni a tavaly megjelent regényét, a Ház az égszínkék tengernélt. 
  • és majd valamikor tavasszal-nyáron jelenik meg a Lore Olympus második része is nyomtatásban. Az első részt eléggé szerettem, várom a folytatását!

Olvasd el a többiek terveit is az újévre!


Utóvéd:

Könyvlelő



Sandwich grófja és a nápolyi pizza

2022. január 27., csütörtök



Tudtad, hogy a rómaiak korában a pizzán eredetileg csak olívaolaj, különféle fűszerek és méz volt csupán? És azt, hogy a sült krumplit állítólag belga halászok alkották meg? Na és azt, hogy a szendvics a létezését annak köszönheti, hogy Sandwich grófja szenvedélyes kártyajátékos volt? 
Kalas Györgyi rövidke kis könyvében nagyon érdekes ételtörténeteket mutat be, amikkel még tuti több hónapig fogok brillírozni mások előtt. 

Hogy mikor és hol is jött velem szembe, már nem is igazán emlékszem, de azt már a fülszöveg elolvasása után tudtam, hogy erre a könyvre nekem, mint megrögzött érdekességgyűjtögető, szükségem van. Persze, konkrétan a vajas kenyérnek mint olyannak a történetét nem fogjuk sajnos megismerni belőle (én sem hiszem, hogy létezne erről lejegyzett forrás), de azért magának a kenyérnek is van legalább annyira érdekes története, amit viszont egészen alaposan - de cseppet sem unalmasan - mutat be a kötet, Horváth Ildi pazar illusztrációival kísérve. 


Tizenöt étel története kerül bemutatásra Kalas Györgyi által, amik valóban sokunk kedvencei: például a sült krumpli, a pizza, a palacsinta, a pattogatott kukorica vagy éppen a müzli. A kötet ételtípusok szerint csoportosítva vezeti végig az olvasót a változatos és igencsak érdekes történetek között, amelyben nemcsak maguknak az ételeknek a története kerül kitárgyalásra, hanem bizonyos hozzávalóik eredetéről is ugyanúgy szó esik, ahogy mondjuk az elkészítésükről is. 
Nagyon érdekes volt az angolok délutáni teázásának eredetéről olvasni, de arról is, hogy az imádott Earl Greyem ki után és miért kapta a nevét. És bár a krumpli a legkevésbé kedvelt ételeim közé tartozik, mégiscsak lenyűgöző, hogy az inkák mennyire szerették. Becslések szerint legalább ötvenféle krumplifajtát termesztettek, sőt a vallásuknak is fontos része volt Axomamma, a burgonya istennőjének személye. 

Szóval mondom én, tele van érdekességgel, amiket valóban élvezet olvasni. Szívesebben beleástam volna jobban magam a csupán említés szintjén helyet kapott ételek történetébe is. Például a töltött káposztának, dobostortának vagy a pogácsának is biztos van izgalmas története. ( persze, aztán lehet mégsem) Jó lett volna, ha a magyar ételes rész kicsit jobban ki lett volna bontva a szimpla ételleírások helyett. Leginkább azért, mert míg a nemzetközileg ismert ételekről azért tudtam ezt vagy azt, addig a magyar ételek történetéről vajmi keveset, és ez a könyv elolvasása után sem sokat változott.  Persze, nem mintha tett volna bármiféle ígéretet is erről, hiszen csak a népszerű kedvenc ételeink történetét ígérte, de így, hogy pár oldalon keresztül belobogtatta a magyar konyha bizonyos népszerű ételeinek a leírásait, eszembe juttatta, hogy ezek elmesélése tényleg jó volna még. 


Mindezek ellenére nagyon megszerettem a kötetet, és Horváth Ildi illusztrációi is nagy szerepet játszottak benne. Kicsit olyan egrimónikás vonalat képvisel számomra, aki szintén óriási kedvencem a hazai illusztrátorok között. 
Kíváncsi kisiskolásoknak, érdekességekre éhes felnőtteknek egyaránt remek olvasmány a Sandwich grófja, és én pedig nagyon örülök, hogy ismeretlen módon ráakadtam. 

Kalas Györgyi: Sandwich grófja és a nápolyi pizza
Horváth Ildi rajzaival
Pagony Kiadó
88 oldal

Igaz barátok

2022. január 22., szombat



El is felejtettem már, hogy milyen nehéz volt gyerekként barátkozni. Megtalálni azt a közösséget, ami befogad. Hogy milyen nehéz cipelni azt az érzést, hogy valahova tartozni szeretnél, ahol mégsem látnak szívesen. Gyerekkorunk szociális interakcióinak nagy része kimerült abban, hogy vajon ez vagy az mit gondol rólunk, vajon mit kell tenni, hogy szeressen vagy kedveljen. Az Igaz barátok című képregény pont erről az időszakról szól, egy olyan kislány szemén keresztül, akinek nem alakulnak szerencsésen a baráti kapcsolatai. Shannon története kicsit mindannyiunk története szerintem, még akkor is, ha nem voltunk ennyire rossz helyzetben. Mert vannak momentumok ebben a történetben, amik annyira univerzálisak, hogy mindenki talál velük kapcsolódást. 

Shannon és Adrienne kicsi koruk óta legjobb barátok. Egy napon azonban Adrienne elkezd Jennel barátkozni, aki az osztály legnépszerűbb lánya, és a Banda nevű társaság vezetője. A Bandán belül mindenki Jen kedvence akar lenni, és néhány lány ennek érdekében bármit megtenne... akár zaklatna is másokat.
Shannon sosem tudja előre, mit rejt számára a következő nap. Vajon ő és Adrienne barátok maradnak? Képes lesz kiállni magáért? És ő benne van a Bandában - vagy mégsem?
A Newbery Honor díjas Shannon Hale és a New York Times bestseller illusztrátora LeUyen Pham közösen mesélik el ebben a könyvben, hogy milyen nehéz igaz barátokat találni, és miért éri meg az erőfeszítés.

Nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a történetet, mert a Goodreadsen ódákat zengtek róla. Mindig tervben volt, hogy megrendelem magamnak angolul, aztán más tolakodott elő mégis a listámon. Nem kis meglepetésemre pár nappal ezelőtt jött velem szembe a magyar megjelenésének híre, és ezt már tényleg égi jelnek tekintettem. Shannon Hale és Leuyem Pham közös alkotása pedig valóban megérdemli a nagy figyelmet és minden dicsérő szót. Ezt most már én is bizton merem állítani. Főszereplőnket, Shannont már az első lapoktól kezdve a szívembe zártam, aki már családjában is kívülállónak érezte magát, aki úgy érezte, hogy nem tud kapcsolódni a testvéreihez, és mindig kívül találta magát a körön. Az édesanyjához görcsösen ragaszkodó kislány képe annyira szépen, annyira igazan volt ábrázolva, hogy már ott legszívesebben megölelgettem volna ezt a kislányt. 

Olyan remekül bemutatja ez a képregény, hogy nem kellenek ahhoz nagy tragédiák, hogy az ember nyomorultul érezze magát. És a történet megmutatja, hogy ettől ez még nem jelenti azt, hogy kisebb baj. Vagy hogy nem számít. Shannon alakjába olyan gyorsan belefeledkeztem, hogy minden egyes fájdalmat, amit sulis baráti köre okozott neki, minden egyes bántó megjegyzést, kinevetést, csúfolást sajátomnak éreztem. 

Ám mindemellett amit még igazán értékeltem a történetben, pontosabban a narratívájában, hogy bár egy kisiskolás lány útkereséséről szól, környezetét mégis érett fejjel mutatja be, megvizsgálva és megosztva velünk olvasókkal azokat a háttereket, amik azoknak adatott, akik gonoszul bántak vele. 


Ez a történet, ahogy az utószóban is írja a szerző, igaz történet. És azok számára íródott, akik magányosnak és kívülállóknak érzik magukat. Különösen kisgyerekként. És persze, mindenkinek, aki érezte valaha hasonlóan magát. Szeretem a végén azt a pozitív üzenetet, hogy végül minden jóra fordul. Hogy meg kell tanulni nemet mondani annak, akiről úgy érezzük, nem tenné gazdagabbá a napjainkat, és meg kell tanulni megbocsájtani annak, aki viszont tudjuk, hogy valódi társunk lesz. És ennek felismeréséig sem túl egyszerű az út olykor. 

Csodálatos és nagyon fontos könyv, amit véglegesen és visszavonhatatlanul a szívembe zártam, különösen az utószavával együtt (ki ne hagyjátok az olvasásból!). Én úgy gondolom, hogy tízéves kortól különösen szép ajándék is lehet!




A párizsi könyvtár

2022. január 20., csütörtök



A véletlen és a Bookline 25%os e-könyves akciója fújta elém ezt a könyvet, ami gyönyörűen folytatta a Guernsey-n megkezdett utamat. Hiszen a történet hátteréül itt is a II. világháború szolgál, azonban itt nem egy könyvklub, hanem a párizsi The American Library az, amely megszemélyesíti az emberségességet az embertelen időkben. Érdekesség, hogy a regény több vonatkozásában is igaz történet. Ezek a könyvtárosok valóban heroikusan őrizték a kultúrát, és Párizs náci megszállása alatt  - többek között - a könyvtárból kitiltott zsidó előfizetőknek titokban házhoz vitték a kölcsönzött könyveket. És az igazgatónő, Dorothy Reeder, pedig saját épségének veszélyeztetése mellett igyekezett minél több könyvritkaságot megmenteni az elkobzástól és a megsemmisítéstől. Végig kitartottak amellett, hogy ez a könyvtár nem zárhat be, bármi is történjék körülöttük. Ahogy a francia nagykövet, Henri Bonnet mondta, "ez a könyvtár volt az ablak a szabad világra." 


 "A könyvtár könyvekből emel hidat a kultúrák között."



1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta.
1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…



"A lelki társak terén szkeptikus voltam, de a könyvtársakban hittem, mert őket az olvasás szenvedélye köti össze."


Janet Skeslien Charles nem ír rosszul, sőt néha kifejezetten hatásos a stílusa, de a könyv valódi ereje szerintem mégis csak az a tény, hogy egy igaz történetet vett alapul.  A párizsos részek olvasása közepes élményként maradt meg bennem, és egészen addig nem is csigázott fel túlságosan, amíg utána nem kezdtem olvasni a megtörtént eseményeknek. A fényképek nézegetése, cikkek olvasgatása és a szerző utóiratának fényében azonban aztán mégis rabul ejtett minden. Lehet, szerencsésebb lett volna non-fictionként megírni ezt a történetet, és akkor sokkal elégedettebb lettem volna. Valószínűleg Odile alakja volt az, ami megakadályozta, hogy igazán belefeledkezhessek ebbe a korba és az amerikai könyvtár világába. 

Az évekkel később játszódó amerikai szál is nagyon érdekes volt, más aspektusból persze. Itt inkább a poros kisvárosi háttér érdekelt leginkább, és az itt élő karakterek. A zárt közösség kimondatlan - és külső szemlélőnek érthetetlen - szabályrendszere, a nők ottani helyzete és az, hogy vajon mit adhat ez a kiszámítható háttér az embernek útravalóul. Sajnos azonban erre a szálra is igaz volt nekem, hogy a főhős alakja kevésbé volt érdekes a háttérben meghúzódó mellékszereplők mellett. Bár Lilyt sokkal inkább élőnek éreztem, mint Odile-t, kevésbé éreztem őt "megcsináltnak", de például Eleanor alakja sokkal izgalmasabbnak bizonyult, és többször kaptam rajta magam, hogy szívesebben olvasok róla, mintsem Lilyről. 


Szóval A párizsi könyvtár önmagában kicsit vegyes érzéseket okozott, de az tagadhatatlan, hogy egy nagyon érdekes, nagyon izgalmas, a történelem egy kevésbé ismert szeletét mutatja be, amiért viszont nem lehetek elég hálás, hogy megismerhettem. Hogy voltak emberek akiknek a könyvek, a kultúra védelme dobogós helyen állt akkor is, amikor a napi betevő falat megszerzése is komoly problémát jelentett számukra, nem beszélve az egyéb veszteségekről. Jó érzés arra gondolni és hinni abban, hogy a kultúrát mindig őrizni fogja valaki, akármennyire is kifordul a világ önnön sarkaiból. 


"Úgy döntöttem, hogy a szavakért érdemes küzdeni, mert megérik a kockázatot."


Jane Skeslien Charles: A párizsi könyvtár

The Paris Library

Fordította: Csáki Judit

Libri Kiadó

Az eltört teáspohár

2022. január 18., kedd


 

Pár napig a Samuelson Kiadóvállalat első emeletén kóboroltam egy maroknyi lexikográfus között, és miközben újra eszembe jutott, hogy miért is tartottam baromi izgalmasnak a nyelvészetet, masszívan irigykedtem az ott dolgozókra, akik a napjaikat a jelentésváltozások felfedezésével és a definíciók megalkotásával töltik, néha pedig kapnak egy-egy mániákus telefonhívást is. Ha őszinte akarok lenni, végtelen időt el tudtam volna tölteni a szótárszerkesztők között, és csak úgy mindenféle kaland nélkül is olvastam volna a hétköznapjaikról. De mellesleg egy régi titkot is felfedeztem és kiderítettem két szereplővel együtt, szóval a klasszikus értelemben vett izgalom is megvolt azért. Ezt csak azok kedvéért mondom, akik több izgalomra vágynak egy könyvnél, mint a nyelvészet és a szótárszerkesztés rejtelmei. 

A ​nagy múltra visszatekintő Samuelson Kiadóvállalat első emeleti termének végtelen fülkelabirintusában elmélyülten dolgoznak a szótárszerkesztők. Közéjük veszik föl friss diplomájával a filozofikus hajlamú, atlétatermetű Billy Webbet, és nagy örömére rögtön munkakapcsolatba kerül a csinos Mona Minot-val, akivel különös cédulákra bukkannak a katalógusban: a rajtuk szereplő idézetekben mintha a tulajdon munkahelyüket írná le egy őrültnek tűnő nő. Ez felkelti az érdeklődésüket, és némi utánajárással kiderítik, hogy sem a forrásként megjelölt könyv, sem a szerzője, sem a kiadója nem létezik, nem létezett sohasem. Most már céltudatosan kutatnak hasonló idézetek után a több milliónyi katalóguscédula között, nem is hiába. További furcsa cédulák kerülnek elő, amelyekből egyre bizarrabb történet kerekedik ki: az őrült nő (vagy nem is őrült?) egy titkolt szerelemi kapcsolatra célozgat és egy rejtélyes gyilkosságról beszél (vagy csak fantáziál?), amelyhez rajta kívül több férfinak is köze volt így vagy úgy. És Billy meg Mona mindinkább úgy gondolja, hogy némelyik férfi leírása ráillik egyik-másik munkatársukra…

Még sok-sok évvel ezelőtt került fel a listámra ez a könyv. Bölcsészkrimi, nyelvészet, könyvkiadó - hát mik ezek, ha nem hívószavak? Mármint persze, nekem. Hogy miért vártam tíz évet az elolvasásával, az rejtély. De örülök, hogy végre engedtem, hogy újdonsült lexikográfus barátaimmal karöltve én is nyomozásokba gabalyodjak a titokzatos, cédulákba rejtett történet összerakásában. 

Főszereplőnket, Billyt először sokszor közel éreztem David Nicholls antiregényhőséhez, a nagyon bölcsész Brianhez, de aztán bár ez a hasonlóság eltűnt, de Billyt továbbra is nagyon kedveltem. Először egy kicsit önironikus, ellébecolós fura fazonnak gondoltam, aki azért kellően elszórakoztat. Tudod, akit nem annyira akartszközelebbről megismerni, de azért jót nevetsz az ebédszünetben a történetein. De aztán már nem is tudom mi kattintotta át az agyamat vele kapcsolatban, talán az, amikor pár hét szótárszerkesztői mondat után megfogalmazott egy eleanoroliphantos gondolatot, miszerint ő valójában mennyire egyedül van, és napok telnek el úgy az életében, hogy nem szól egy árva szót sem senkihez, na szóval ennél az eszmefuttatásánál volt az, hogy már nemcsak szimplán szórakoztatott, hanem elkezdtem vele együttérezni, vágyni arra, hogy kicsit jobban megismerjem őt. 

Mona még ennél is furább karakter benyomását keltette, ahogy Billy előtt, úgy előttem is kicsit kiismerhetetlen maradt, és az az igazság, hogy nem nagyon tudtam, miért is annyira érdekes ő, azon kívül, hogy szép és vonzó. Mindenesetre a nyomozással kapcsolatos elszántsága az, ami elvitte a regényt a krimi irányba. Hogy persze ez a szál kinek mennyire krimi, az mindenki saját vérmérsékletétől függ, én meglehetősen jól szórakoztam a cédulák összerakásában, bár Billy sorsa a szótárkiadónál és úgy en bloc sokkal inkább érdekelt, mint az, hogy milyen eltitkolt történet rejtőzik a cédulákon. 


Bár korábban megannyi vegyes értékelést olvastam Emily Arsenault regényéről, különösen GoodReadsen kapott elég sok hideget, de az az igazság, hogy engem teljesen magával ragadott a szótárkészítés világa. Minden vágyam, hogy felvegyenek oda engem is munkatársnak. Amíg ez nem következik be, addig itt szomorkodom, hogy ebből se lett sorozat, pedig szívesen ücsörögtem volna még ott Billy asztala mellett pár könyv erejéig. 


Emily Arsenault: Az eltört teáspohár

The Broken Teaglass

Fordította: Siklós Márta

Európa Kiadó

370 oldal

Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

2022. január 14., péntek


Guernsey partjaira léptem, és képtelen voltam azt elhagyni. Kanyarogtam az ottani utakkal, szaladtam az széles legelőkön és hallgattam a tenger morajlását, miközben Juliet és a többiek levelein keresztül kibomlott előttem egy olyan történet, amiben a könyvek képesek legyőzni a világban tomboló sötétséget.
Örülök, hogy ezzel az újraolvasással nyitottam a 2022-es évemet. Ilyen szép kezdés csakis jó előjel lehet. 

Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.



1946 ​januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút.

Ebben a regényben egyszerre van jelen a fény és az árnyék. A báj és a kegyetlenség. Hiszen ez a történet egy csodaszép óda a könyvekhez és az őket szerető emberekhez, mégis ott áll szorosan mellette a II. világháború baljós árnyéka, a Csatorna-szigetek német megszállásának története. Kegyetlen dolgok estek meg ártatlan emberekkel (nemcsak az angol oldalon), ám Guernsey lakóinak egy része mégis meg tudta őrizni azt a szerethető ártatlanságát a borzalmas körülmények közepette is.

Mert Guernsey lakóiról tudni kell, hogy olyanok, mintha egy Sullivan-féle sorozat szereplői lennének. Jól működnek együtt csapatban: a báj, a kedvesség, a humor, a bátorság és a titok olyan különösen szerethető elegyét alkotják meg, amivel kapcsolatban az ember nem is tud mást csinálni, mint instantszerelembe esni velük és persze a szigettel is. Ártatlanságukat még a megszállás alatt tapasztalt kegyetlenségek sem tudták eltűntetni. Persze, nagyon is érzékelték mi folyik körülöttük, de sikerült megőrizniük emberségességüket azokban az embertelen időkben is. 

Érdekes, hogy a sok évvel ezelőtti olvasásomkor mennyire a fényre koncentráltam a szövegben. Mennyire az irodalomról és annak szeretetéről szólt számomra ez a történet. Hogy a könyvek mi mindenen átsegíthetik az embert. Foghatják a kezünk, hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant. S persze, ez az üzenete a regénynek továbbra is fontos és hangsúlyos maradt a számomra, de most sokkal erősebben éreztem a pár bekezdésben, sorban vagy félmondatban megbúvó sötétséget is. Hogy milyen érzés lehetett, hogy a saját országuk magára hagyta őket. 
Vagy elküldeni a gyermekeiket távol tőlük, ismeretlenek közé, ki tudja, meddig, hogy azok nagyobb biztonságban legyenek. 
Hogy kiszámíthatatlan szabályok szerint kellett élniük az életüket, ahol előfordulhatott, hogy a legkisebb hiba is az életükbe kerülhetett. 
És persze mindezek mellett ott volt még az is, hogy a történet megmutatta, a német megszállás sem volt csak fekete-fehér. Hogy az emberség nem nemzetiséghez volt kötve akkor sem. Akadtak ott is olyanok, akik gyógyszert loptak a katonai készletből, hogy segítsenek a helyieken, vagy akik odaadták az élelmiszeradagjukat az éhezőknek. 

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Valahogy olyan jól elegyíti azokat a dolgokat, amiket szeretek egy könyvben, és mégse egy iparosmunka izzadságszagát érzi az ember, hanem azt, hogy ez a könyv igazán őszintén szól arról, hogy micsoda mágikus ereje van a könyveknek. Hogy a lapokon heverő történetek milyen módon képesek beleavatkozni, belenyúlni ebbe a kiismerhetetlen, meglepő, sokszor kanyargós és viszontagságos, ámbár a maga módján mégis csodaszép mesénkbe, amit életnek nevezünk. 

Mary Ann Shaffer - Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
The Guernsey Literary and Potatoe Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
372 oldal


 

Évösszegzés 2021.

2022. január 11., kedd



Ez lesz a szám szerinti tizenharmadik évösszegző bejegyzésem a blogom történetében, de az az igazság, hogy nincs valami sok dolog, amiről beszámolhatnék könyvek terén. Annál inkább mesélhetnék az elcsúszott tervekről, a dugába dőlt kihívásaimról és a szánalmasan kevés mennyiségű blogposztról, amiket 2021-ben feljegyeztem. De ezekről majd később.


Először inkább mesélek egy kicsit az évemről, már úgy személyes vonatkozásban, hogy azért tudjátok, nem azért nem születnek újabb és újabb bejegyzések, mert kiábrándultam a blogolásból vagy mert már más felületen osztom meg az olvasmányélményeimet. Ennek sokkal inkább a megváltozott családi helyzetünk az oka, hiszen - bár nem számoltam be külön erről - 2021. április 29-én megérkezett a második gyermekünk a családunkba. És bár a Kisasszony egy végtelenül nyugodt és mosolygós gyermek, akivel még kevesebb a probléma, mint anno a Fiatalúrral, szóval tényleg nem panaszkodom - de azért a kis korkülönbség feladja nekem néha a leckét. Tanulni kell ezt a kétgyerekes létet, mert nem egyszerű. Persze, nem mintha egy gyerekkel mindenféle nehézség nélküli lenne az élet, és csak a móka és kacagás létezne meg a végtelen szabadidő, de kettővel valahogy az a kevéske énidő is megrövidül, és vannak napok, amikor bizony el is tűnik. De persze, tudom, hogy ez idővel lesz majd jobb is, lesznek még itt újra átolvasott éjszakák meg ráérős délutánok. Most inkább újratanulom magam, a gyermekeimet és próbálok valahogy fennmaradni a vízen, és persze élvezni, elraktározni a szép pillanatokat. 

És persze mindemellett még ott van az is, hogy szeptemberben beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra is, hogy tanuljam az itteni nyelvet (ha már külföldön élünk), szóval ősztől az az igazság, hogy a nyelvtanulásba fektetem leginkább az energiáim, ha éppen maradt valami a nap végére vagy a napközbeni üres járatokban. Mert hiszem, hogy a nyelvvel minden nap foglalkozni kell, hogy tényleg érdemlegesen is el tudjam sajátítani.


Szóval röviden, ez az oka az eltűnésemnek. Mindemellett azt kell mondanom, hogy szép év volt ez a 2021. a maga módján, még akkor is, ha a könyvek nem voltak olyan gyakori társaim az úton, mint általában. Csodás helyeken jártam, amikről még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy láthattam, és úgy érzem, hogy a Kisasszonnyal végre teljes lett a családunk. Voltak és vannak kisebb-nagyobb döccenők körülöttünk, de mégis úgy érzem, hogy úgy általánosságban emlékezetes év volt ez számomra. 

Könyves létemben azért akadtak újdonságok is, mint például az Audible előfizetésem, szóval megnyílt előttem a hangoskönyvek világa! És mennyire remek dolog is ez! Ennek köszönhetően hallgathattam meg Matt Haig The Midnight Library című könyvét a Kisasszony esti altatásai alatt, és elképesztően jó érzés volt elmerülni ebben a történetben. Azóta is hallgatok az Audible-nek hála, de most éppen a rádiójátékokban vagyok benne, nevezetesen a Cabin Pressure-t hallgatom újra, amikor éppen van rá alkalom. Mert ez egy olyan vicces sztori, amit képtelenség egy gyermek altatása közben hallgatni, ugyanis nem bírom ki röhögés nélkül. 

Emellett pedig ősszel kaptam egy új Kindle-t, ugyanis a régim sajnos két évvel ezelőtt az örök vadászmezőkre távozott. És bár korábban csak hébe-hóba használtam az e-könyvolvasómat, be kell látnom, hogy külföldön élőként és kisgyerekesként mennyivel hasznosabb ez a kis ketyere. Gond nélkül tudok olvasni a sötétedés utáni autókázások alatt, ha a gyerekek bealudtak vagy akár altatáskor. Most ezekből a lopott percekből próbálom megoldani az olvasásaimat, az utóbbi hetekben ez egészen jól is működött. 


A blogra visszatérve: 30 darab bejegyzést írtam, de még legalább 15 van piszkozatban, amik valószínűleg már soha nem fognak megíródni. Voltak jobban takaréklángon égő éveim is, aztán mindig visszataláltam ide, szóval nem esek kétségbe ettől a kevés bejegyzéstől. A vezetett olvasmánylistám szerint 47 könyvet sikerült olvasnom tavaly, ami azért nem olyan rossz mennyiség. Bár akad közte legalább 10 gyerekkönyv is, de ezek nem listanövelőként kerültek bele az olvasmányaim közé, hanem azért, mert ezek tényleg olyan könyvek, amiket én felnőttként is nagyon szívesen olvastam, és hiszem, hogy a Fiatalúr nélkül is kézbe vettem volna. Sajnos az olvasmányaim több mint feléről nem írtam ide egy sort sem, pedig voltak köztük olyanok, amik igazán megérdemelték volna, hogy írjak róluk legalább pár sort. Minden bizonnyal, ha majd újra nagyobb gőzerővel visszatérek a blogoláshoz, és újra lesz időm szöszölni az olvasmánylistámmal meg a linkelgetésekkel, akkor itt fogok siránkozni a gép előtt, hogy miért nem írtam erről vagy arról a könyvről. De biztosan akkor is indulni fogok Theodora újraolvasás kihívásán, és akkor majd jól újraolvasom őket, aztán majd írok róluk.

Apropó kihívások. Nyilván mindet elbuktam, igazából türelmem sincs megnézni, hogy melyikkel meddig jutottam. Maradjunk ennyiben, hogy egyiket sem sikerült teljesíteni. De nem szegi ez a dolog a kedvem, vannak ilyen évek. 


Amúgy végigolvasva a 2021-es olvasmánylistámat, meg kellett állapítanom, hogy nem volt meg nálam az erős kezdés olvasmányokat tekintve. Visszagondolva - bár lehet hogy akkor azok nem úgy tűntek - csomó közepes élmény jött velem akkor szembe, és lehet ez is ártott a lendületemnek. Mert bár jó volt a Hattyútolvajok a maga módján, de visszagondolva mégsem érzem az elragadtatást. De ugyanez áll a Királyok vesztére vagy éppen az Éjszaka fényére is. Edith Eva Egger könyvét, A Döntést továbbra is fontos könyvnek gondolom, de a Ten Thousand Doors of January mégis csak felejthető maradt. 

Az első igazán maradandó hűha élményem egy újraolvasás volt, mégpedig Jane Austen Emmája, amit aztán a kórházban fejeztem be a kis szuszogó, pöttöm jövevényem mellett. Na, az a könyv zse-ni-á-lis! Annyira örülök, hogy újraolvastam, mert mikor sok-sok évvel ezelőtt megismertem Emma Woodehouse-t, akkor merően túlírtnak és unalmasnak tartottam a történetét. De most annyit nevettem és szórakoztam rajta, és istenbizony, nagyon megszerettem ezt az Austen főhősnőt is. Szuper újraolvasás volt még Lisa Lutz Spellman nyomozóirodája is, ami egy tényleg nagyon szórakoztató nyomozós történet, amit elsőre se értékeltem eléggé. Októberben pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve újraolvastam (ezúttal angolul) Jenny Han regényét, a To All The Boys I've Loved Before-t, ami annyira cuki és édes könyv még mindig, hogy mosolygok, akárhányszor csak eszembe jut. Voltak még újraolvasásaim ( bár korántsem tizenkettő, meg nem is minden hónapban), de ezek voltak a legkiemelkedőbb élményeim közülük. Tényleg igazán hálás vagyok a haviegyújraolvasáskihívásnak és Theodorának, mert olyan jó, hogy emlékeztet arra, hogy milyen kincseket hozhat magával az, ha valamit újra és újra felfedezünk. 


Gyerekkönyvek tekintetében azt hiszem, azt elmondhatom, hogy a 2021-es évünkben a Fiatalúrral egészen elmerültünk a Kuflik világában. Jelenleg már egészen tisztességes gyűjteménnyel rendelkezünk, és nem nagyon van olyan nap, hogy az egyik kötet elő ne kerüljön. És bár azért folyamatosan hozom az új és új ingereket, hogy ne szűköljön be az olvasói létünk a Kufli-univerzumra, mégis én is nagyon szeretek ebben az eszementül vicces, elvont és néhol nagyon is filozofikus világban létezni, amit Dániel András teremtett. Én mondom, az az ember egy zseni! Egyszer majd érkezni fog egy hosszú óda is erről a sorozatról, hogy miért is ennyire jó - mert hogy korábban én sem értettem, amíg nem olvastam. 

Ha már a szuper élményeimnél tartunk, evezzünk is az 2021-es évem legjobbjai felé.

Matt Haig: The Midnight Library
Egy szuper hangoskönyv-élmény volt számomra. Bár az elején bevallom, kicsit dühös voltam a történetre, mert olyasmi csapódott le bennem, mintha a könyv azt sugallná, hogy egyedül mi vagyunk felelősek a balszerencsétlenül alakult életünkért, de aztán szerencsémre mégis mást kanyarított ki belőle Matt Haig. És azt az üzenetet viszont nagyon szerettem. Bevallom, megkönnyeztem és napokon keresztül velem maradt ez a történet. 


Kara Swanson: Dust
Kara Swanson Pán Péter-retellingje elképesztően magával ragadott, tetszett ez a darkos beütésű, modern környezetbe helyezett tündérmese. 

Rachel Smythe: Lore Olympus I.
Nagyon vártam ennek a webcomicnak a megjelenésére, ritkán szoktam előjegyezni könyvekre, erre mégis muszáj volt. Perszephoné története egyetemista korom óta nagy kedvencem, úgyhogy ez már csak emiatt is muszáj volt számomra. De a grafikai megjelenítés, illetve ahogy Smythe modern környezetbe ültette a történetet még rátettek erre egy lapáttal. Nagyon ötletes és gyönyörű képregény ez, szerethető szereplőkkel és komoly témákkal. 

Susanne Foitzik - Olaf Fritsche: Hangyák
Annyira érdekes könyv volt, hogy úgy faltam, akárcsak egy jó regényt szokás. Minden egyes olvasás után muszáj volt a férjemet fárasztanom az újabb és újabb érdekességekkel, amiket megtudtam a könyvből. Nem is gondolná az ember, hogy ezek az apróságok mennyi meglepő dolgot tudnak produkálni. 

Amy Harmon: Csak a szél tudja
Amy Harmon könyve bár nem volt teljesen hibátlan az én szememben, mégis felkerült az év legjobbjai közé, méghozzá azért, mert ez is egy olyan történet volt, ami aztán nem tudott ereszteni az elolvasása után sem. Ma is emlékszem azokra a délutánokra, amikor a fotelembe kucorodva Írország vidékein jártam és Yeats versek sorai visszhangoztak bennem. 


A nagy könyves csalódások talán elkerültek 2021-ben, mert nem nagyon jut eszembe semmi, ami igazán feldühített volna. Talán Leigh Bardugo Shadow and Bone trilógiája az, ami leginkább közel áll ehhez a fogalomhoz. Fájdalmasan klisés és nyavalygós young adult sztori volt, de a világot azért mégis csak szerettem benne. Szomorú csalódás volt még a Paróka az ablakban is, ami egy újraolvasás volt, és sokkal klasszabb élményre emlékszem, mint amivel aztán mégis találkoztam. Na és persze ott van Emily Henry Beach Read című könyve, ami tök jó kikapcsolódós olvasmány volt egészen addig, amíg eszembe nem juttatta, hogy miért is nem szeretem én ezeket a modern romantikus regényeket. 


Filmek, sorozatok


A könyvektől picit eltekintve szeretném még azért megemlíteni, hogy milyen filmekbe, sorozatokba szerettem bele (akár újra) 2021-ben. Persze, hol vannak már azok az igazi sorozatdarálós korszakaim... egy két évados sorozatot is képes vagyok vagy öt hónapig húzni, mert olyan sok minden akarok csinálni abban a minimális énidőmben. De azért még így is akadtak nagy kedvencek abban az évben is. 

A Shadow and Bone először a Netflix sorozatnak hála ragadott magával, és a könyvek elolvasása után meg kellett állapítanom, hogy a sorozat valóban jobban sikerült. Fantasys, steampunkos beütésű világ, ahol bár ott a kicsit uncsi "mégsem-annyira-átlagos-főhősnő, aki megmenti a világot"-szál, de azért mégis sikerült bevonnia már a második rész után. 

Nagyon szerettem még a Firefly Lane-t is, ami két lány hosszú éveken átívelő barátságáról szól. Nagyon érzékenyen adja vissza azt a kettősséget, hogy a két lány hogyan építi, támogatja, megtartja egymást, hogyan jelentenek egymás számára mindent, és mégis mindkettőjükben ott bújkál az a pici irigység is, hogy a másik életének egy szeletét mégis magukénak szeretnék. Nagyon emberi és nagyon szép történet. Nagyon várom a folytatását.


Szuper volt még a Doctor Murphy is, ami egy autista sebészgyakornokról szól, aki munkát kap az egyik neves kórházban. Átlagos orvosos sorozatnak gondolná az ember, de részről részre nagyon szépen körbejárja a másságot, mint témát, és olyan finoman közelíti felénk Shaun Murphy alakját, hogy a végére úgy érezzük, talán mégis csak több a közös pontunk van vele, mint a különböző. 


Nagyon örültem, hogy folytatódott a legkedveltebb Netflixes sorozatom, a Never Have I Ever, gyorsan újráznom is kellett az egészet. Ez a gimis sorozat egy amerikai indiai lányról szól, aki elveszítette az édesapját. Devi egy idő után úgy érzi, hogy szeretné maga mögött hagyni a gyászát és minden traumáját, ami ezzel járt. Csak sajnos rá kell döbbennie, hogy a gyász nem egy olyan dolog, amit csak úgy hátra lehet hagyni. Szeretem ebben a sorozatban, hogy nem áltat minket azzal a hamis képzettel, hogy a gyásznak lejárati ideje van, vagy hogy csak egyféleképp lehet gyászolni. Minden egyes rész után kicsit összetörik a szívem Deviért is és magamért is. 


A Downton Abbey-t végül muszáj volt ismét felvenni a megnézendőim listájára. Már sok évvel ezelőtt láttam a sorozatot, de aztán PuPilla lelkesedése után ismét csak elkapott az érzés, hogy Downton falai között szeretnék ismét kóborolni. És még mindig annyira imádom! Annyira jól bemutatja ezt a letűnőben levő kort, hogy miképp áldozott le a nagy arisztokrata családoknak szépen, lassan. Hogy ezek a hajdani központi figurák, miképp lettek múzeumi darabok. A karakterek, az egyéni drámák, a fényképezés... mind-mind imádat, még akkor is, ha vannak kevésbé kedvencek közöttük. Még mindig benne tartok, és az az igazság, hogy nem is nagyon akarom, hogy vége legyen. 


Dash and Lily pedig úgy tűnik karácsonyi hagyomány lesz nálunk. Most karácsonykor tesómmal közösen néztük a gyerekek esti altatása után. Még mindig nagyon cuki sorozat ez, amit nagyon félek elolvasni könyvben, mert mi van, ha nem adja majd ugyanazt az élményt. Mindenesetre aki még nem látta, idén karácsonykor ne felejtse ki a listájáról. Könyvmolyság, karácsonyi hangulat és cukiság. 


Hát filmet nem sokat néztem, de az új Dűne elég menőre sikerült. Gondolkodni is kezdtem, hogy újra kéne olvasni az első részt na meg folytatni a többit. Ki tudja, mik esnek még itt meg 2022-ben...

És ez igaz a blogra is. Szeretnék több időt neki szentelni, aztán meglátjuk, mi sikerül. 

Boldog új évet kívánok mindenkinek, legyen ez a 2022-es év pont olyan, amilyet szeretnétek, és kísérjenek titeket szuper könyvek az úton! 

A többiek évösszegzése:

(este jövök linkelgetni)



Gondolatok a guilty pleasure jelenségről - Témázás

2021. október 31., vasárnap




A guilty pleasure vagyis a bűnös élvezet is egy olyan dolog, aminek nem kéne jelen lennie. Hiszen miért is kéne negatív érzéseket társítanunk ahhoz, ami élvezetet okoz? Miért nem lehet csak úgy valamit élveznünk önmagáért vagy a saját örömünkért? Miért gondoljuk, hogy az egyik örömforrásunk vállalható mások előtt, a másik meg nem? 
Nem emlékszem már kinél és mikor láttam, de egyszer szembejött velem egy olyan instagramos bejegyzés, amelynek a szerzője azon pironkodott éppen, hogy Fredrick Backmant olvas és még élvezi is. És emlékszem arra, hogy én mennyire furcsán éreztem magam ezt olvasva. Mert bár Backmantól nem olvasnék már, mert kicsit kiábrándultam belőle, ugyanakkor mégsem gondolnám olyan szerzőnek, akinek a könyveit csak barna papírba csomagolva lehetne olvasni a villamoson, nehogy mások megtudják. Egész délután aztán ezen gondolkodtam, hogy tulajdonképpen ezt az egész guilty pleasure dolgot mi csináljuk magunknak - és hogy ez az egész annyira viszonylagos.  Mármint hogy mit érzünk cikisnek. Backmant, Daniel Steelt, Coelhot, Helen Fieldinget vagy Christelle Dabost vagy esetleg Tolkient. 

Igazából ebben az egész bűnös élvezet dologban, ott van a kisebb vagy nagyobb mértékben jelen levő megfelelni akarás mások felé. Hogy mit fognak gondolni rólunk, ha kiderül, szeretjük például a Twilightot. De persze, nem akarok magas lóról beszélni, mert amikor sok-sok évvel ezelőtt arról meséltem egy illetőnek, hogy szeretem Cassandra Clare könyveit és erre kaptam egy képembe röhögést, akkor azért elszégyelltem magam az Árnyvadászok miatt. De alapvetően utána sem éreztem azt, hogy el kéne dugnom azt a három könyvet a könyvespolcom hátsó zugába, meg azért elolvastam utána a Pokoli Szerkezeteket, de a reakció pillanatában - meg talán utána is pár óráig - mégis cikinek éreztem magam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy negatív kritika egy általam szeretett könyvről nem gondolkodtat el olykor (aztán néha tényleg találok benne igazságot, néha meg nem), de azt hiszem olyan még tényleg nem fordult elő velem, hogy miközben olvasok valamit és élvezem, kínos élményként élem meg az örömömet. Persze, olyan volt már, hogy egy könyvről úgy gondoltam, hogy ez aztán biztos nem nekem való, mert nem volt valamiért szimpatikus, aztán mégis belelapoztam valami miatt, és kiderült, hogy tetszik. Ilyen volt például Leiner Laurától az Ég veled vagy mondjuk sok-sok évvel ezelőtt a képregény mint műfaj is. Amikor még nem olvastam őket, mert nem gondoltam, hogy élményt tudnának számomra nyújtani. De azt hiszem, ezeket sem bűnös élvezetként éltem meg, hanem csak tévedésként. 

Azt viszont tudom, hogy néha kínosnak érzem olvasni mások guilty pleasure-jeit, főleg amikor olyan címek bukkannak fel, amiket én is szeretek. Mint például, hogy D. Tóth Krisztának a guilty pleasure filmje a Bridget Jones naplója. Amit én odáig és vissza imádok, egyetemista korom óta rengetegszer megnéztem, és a mai napig előkerül minden decemberben. És egyáltalán nem gondolom kínos filmnek, mert szerintem sok problémát dolgoz fel, jól visszaidéz bennünk egy érát, és hát úgy egyébként is... annyira vicces még mindig, pedig már kívülről tudom az összes szöveget benne. 
Persze, játékosan szoktam vicceskedni azzal, hogy a férjem titkos kedvenc filmje a Pitch Perfect - ami egyébként totál igaz, ez az egyetlen film, amit több mint ötször látott, és biztos nem vallaná be a barátai előtt. De amúgy meg semmi bajom ezzel, igazából jobban örülök ennek, mintha Stallones vagy A karate kölyök típusú filmeket kéne néznem. 


Azt hiszem egyébként én személy szerint azért nem érzem vagy értem ezt a guilty pleasure dolgot, mert mindig meg tudom magamnak ideologizálni, hogy miért is tetszik valami - mégha az a valami olyan kis könnyed semmiség, mint mondjuk Kerstin Gier Rubinvörös című regénye. Meg a másik dolog még szerintem az, hogy számomra sem a film- vagy sorozatnézés, sem az olvasás nem azért létezik, hogy művelődjek általuk. Persze, kellemes hozadéka tud ez lenni, jó érzés ezt-azt megtudni a világról, a történelemről, egy adott kultúráról - vagy az is szuper szokott lenni, amikor valami annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy utánaolvasok máshol is, kutakodok és beleásom magam az adott témába. De mindez csak kellemes hozadék, és nem cél nálam. Számomra ezek a hobbik tényleg azért léteznek, hogy feltöltődjek, hogy merítkezzek belőlük, hogy megtaláljam önmagamat bennük. És ha ezt adott esetben egy kortárs ifjúsági regény adja meg, hát akkor az. Nem fogok pironkodni, hogy nem Heidegger művei tornyosulnak az éjjeli szekrényemen, és hogy könnyed esti lazításként nem Hannah Arendt értekezéseit olvasom. De ha majd egyszer ezeket fogom, és ráadásul élvezem is, ígérem, ezek miatt sem fogok pironkodni. 

Ti mit gondoltok a guilty pleasure-ről? 



A bejegyzés a Témázás keretein belül született, amihez bármikor lehet csatlakozni, ha szeretnél.

Less be a többiekhez is, nekik mit jelent a guilty pleasure:

Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

2021. október 4., hétfő



Ha azt mondom, hogy gyerekkorom óta hangyás vagyok azt úgy kell érteni, hogy amióta csak az eszemet tudom, imádtam a hangyákat nézegetni, követni, megfigyelni, akár órákon keresztül is. És a mai napig is képes vagyok rá, bár erre azért manapság hosszú óráim nincsenek, de azért a Fiatalúr is meglehetősen kapható a hangya-megfigyelésekre. Ez azt hiszem, egy olyan fun fact az életemről, amire amúgy itt a blogon sose derült volna fény, ha a Park Könyvkiadó gondozásában nem jelent volna meg Susanne Foitzik és Olaf Fritsche közös könyve, ami kizárólag a hangyákkal foglalkozik. Aminek köszönhetően megtudtam, hogy amúgy léteznek hangyakutatók  - és hát már miért ne léteznének, hiszen mindent is lehet kutatni és kell is ebben a világban, csak hát sose gondoltam bele ebbe se - , akiket amúgy mürmekológusnak hívnak. És ha ezt hamarabb tudtam volna, akkor lehet, más foglalkozást választottam volna.


Persze, miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy valószínűleg úgyse lettem volna mürmekológus - ami azóta egyébként az egyik kedvenc szavam lett, keresem az alkalmakat, amikor használhatom, úgyhogy ebben a bejegyzésben is még biztos fel fog bukkanni párszor - , mert hogy az van, hogy nem szívesen utaznék azért a világ távoli tájaira azért, hogy aztán esténként, koromsötétben csússzak-másszak egy-egy esőerdő talaján, és aztán jól összecsipkedjenek a hangyák. Vagy ki tudja mik. Mondjuk első gondolatra a ki-tudja-miktől jobban tartanék, de aztán eszembe jutna a puskagolyó hangya, ami akár négy centiméter hosszúra is meg tud nőni, és harapása a Schmidt-indexen az idáig lejegyzett legnagyobb fájdalmú rovarcsípésként van számontartva, ami ráadásul 24 órán keresztül tart. Szóval, lehet a ki-tudja-mivel mégis jobban járna az ember. 


Na meg a könyvet olvasva arra is gondoltam még, hogy ahhoz hogy mürmekológus legyen az ember, tényleg átvitt értelemben is kicsit hangyásnak is kell lenni, mert hát ki más gondolna olyasmire egyébként, hogy kiásson egy teljes kolóniát a föld alól, hogy aztán a hűtőszekrényében tárolja egy kis keksz és tonhal társaságában?


Mindenesetre sok érdekességet megtudtam a mürmekológus lét mellett a hangyák társadalmának felépítéséről: arról, hogyan születik egy kolónia vagy egyáltalán a hangyák fajtáiról. Vagy arról, hogy egyes királynők kezdetben saját kertet gondoznak maguk körül. Na és persze a zombivá változtató gombákról ne is beszéljünk, akik képesek benőni a hangya izomzatát és annak akaratától függetlenül mozgatják őket, és a végén - mikor a gombának megfelelő helyre elirányította a gazdatestet - pedig öngyilkosságra kényszeríti.  

Szóval rájöttem, hogy a hangyák még sokkal, de sokkal érdekesebb lények, mint eddig gondoltam. És nagy szerencsére ez a könyv pedig aztán tényleg nagyon olvasmányosan van megírva. Valamennyire tudományos persze, de alapvetően mégis csak szórakoztató, sőt olykor még humoros is. Pont olyan, mint amilyennek reméltem. Már csak jó memória kéne ehhez, hogy a hangya-megfigyeléseink alatt tudjam szórni gyermekem felé az érdekességeket. 


Susanne Foitzik - Olaf Fristche: Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Weltmacht auf sechs Beinen

Fordította: Fodor Zsuzsa

Park Könyvkiadó

299 oldal

Spellman nyomozóiroda

2021. október 2., szombat

 

 

Ez a könyv is lassan a múlt ködébe vész, pedig volt idő mikor nagyon népszerű volt - legalábbis könyves blogok tekintetében. Akkoriban hódított a Szingli fejvadász sorozat is, és valaki vagy megrögzött spellmanos vagy szinglifejvadászos volt. De a nosztalgia mellett igazából egy a lényeg: mindkettő nagyon humoros és élvezhető sorozat, amik hasonló sorsra jutottak idehaza. Sajnos Lisa Lutz Spellman családjának a kalandjait mindössze az első részig élvezhettük magyar nyelven. Talán mégsem volt olyan sikeres a könyves blogokon kívül, mint akkoriban hittem. Mindenesetre ez a szomorú tény ne tántorítson el egy új olvasót sem: az első kötet önmagában is teljesen élvezhető.


"Tizenöt évesen: Ray bácsi megkérdezte, mit szeretnék születésnapomra. Egy üveg vodkát, feleltem. Erről persze hallani sem akart, mire megkértem, hogy tanítson meg zárat feltörni. Ez nem megszokott része a magánnyomozói munkának, de azért megtanította, mert értett hozzá."

 

A Spellman családban nincsenek titkok. Nem azért, mert annyira őszinték lennének egymással a családtagok, sőt valójában épp ellenkezőleg: amit csak lehet, titkolnak egymás elől, hogy megőrizzék maguk számára a magánélet látszatát. Ami valójában egy nem létező fogalom itt, hiszen Spellmanék ízig-vérig magánnyomozók. Ezt a mesterséget nemcsak ügyfelek számára, hanem bizony odahaza is profin művelik. Nem létezik az a rossz osztályzat, az az igazgatói intő, az a titkos szerelem vagy éppen házi buli, ami ne jutna a szülők tudomására. Hála profi megfigyelési módszereiknek na meg a jól elhelyezett poloskáknak. 

Izzy ebben a környezetben nőtt fel, és már gyerekként becsatlakozott a családi vállakozásba. Először mint kisegítő megfigyelő némi zsebpénzért cserébe, majd felnőttként már saját ügyeket is kapott. Lassan harmincéves, de a Spellman irodától nem tudott szabadulni, ahogy attól sem, hogy tinédzser módjára borzolja szülei idegeit korához nem méltó életmódjával. 



Lisa Lutz regényét újraolvasni szuper élmény volt. Annál is inkább, hiszen jó tíz évvel ezelőtt egy kissé felejthető közepes élményként maradt meg bennem. Pedig - és erre most döbbentem csak rá - egy nagyon szerethető regény ez sok tekintetben. Elsősorban az önironikus humora az, amit most a legjobban értékeltem, mert tényleg annyira vicces, ahogy sok abszurd, néha nem vicces dolgot elmesél, hogy képtelenség nem mosolyogni az olvasása alatt. És hát ez meg a másik dolog, amiért úgy szerettem most ezt a regényt, hogy voltak itt nagyon komoly dolgok, amiket aztán mégsem érfelvágósan tálalt a narrátorunk, hanem megtalálta azt a szórakoztató elmesélési módot, hogy közben azért a háttérben mégis csak érezzük a súlyát a dolgoknak. És persze, ez az egész ha jobban belegondolunk nagyon para és nagyon nem egészséges, ahogy a családtagok viszonyulnak itt egymáshoz - mármint hogy mindent lenyomoznak a másik magánéletében - , de közben meg mégis olyan jó karikatúrája ez a nagyon kontrollálni igyekvő szülőknek, és tagadhatatlan hogy számos vicces helyzetet produkál ez az egész. 


Gyorsan olvasható, igazi strandkönyv ez, ami nemcsak a nyaralás alatt képes felvidítani, hanem bármikor. És persze, igen felejthető regény ez valahol, de éppen ezért olyan jól eső érzés alkalomadtán újraolvasni ennek a nem normális családnak a kalandjait. Aki egy könnyed, humoros szórakozásra vágyik, ezzel a könyvvel biztosan nem lő mellé. 


Lisa Lutz: Spellman nyomozóiroda

The Spellman Files

Fordította: Záhonyi Éva

Konkrét Könyvek

494 oldal

 

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS