2017. november 16., csütörtök

Utas és holdvilág

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.


Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.
Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal

2017. november 11., szombat

Átmeneti üresedés

Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy J. K. Rowling bármit is ír, én imádom. És imádom azt is, hogy ennyire sokoldalú, hogy egy-egy új regényével képes kifordulni korábbi önmagából. Beskatulyázhatatlan. És zseniális. 
Igen, Pagford és lakóinak története ismét egy olyan könyv lett, ami felkerült a kedvenceim közé. És borzasztóan sajnálom, hogy valaha kételkedtem ebben, hogy ez nem így lesz. 


Az Átmeneti üresedés sok mindenről szól sokféleképpen, és mindezt kegyetlenül realistán teszi. A Pagford nevezetű fehér kerítéses, idilli kisváros lakóinak személyisége és köz-, illetve magánéleti problémái elég széles palettát fednek le, és az egymás közötti áskálódások, bosszúállások, kiábrándulások és sajátos szeretések legalább olyan, ha nem még érdekesebbek az előbbieknél. Rowling éleslátását és szociális érzékenységét bizonyítja, hogy szereplői nem jók vagy rosszak, hanem nagyon is emberiek: hibákkal és a saját lelkükben dúló háborúkkal. Mindenkinek megvannak a maga harcai, de a megbékélés csak nagyon keveseknek sikerül. A szerepek folyton cserélődnek a szereplőknél, ahogyan az életben is. Senki sem ragad meg a könyvszereplők sematikus szerepeiben: hiszen aki egyszer áldozat lett, abból bántalmazó lehet; aki egyszer átverő, máskor majd hiszékeny; lehet valahol hősszerelmes, máshol pedig egy lelketlen kihasználó; és lehet itt valaki egyszerre bűnös és ártatlan is.
Látszólag Barry Fairbrother halála a katalizátora a dolgoknak, de hamar rájöhetünk, hogy valójában itt minden sokkal mélyebben, sokkal régebben gyökeredzik, és ez az eset csupán egy igen kis százalékát hozza napfényre az otthonok lefüggönyözött ablakainál, a lelkek zárt ajtaja mögött forrongó vagy megbúvó problémáknak.

Rowling mesteri pók módjára szövögeti egyre hálóját, amire Pagford lakóinak egy részét helyezi. Olvasóként először ebből csak apró kis pontocskákat látunk, ám ahogy haladunk a történetben, egyre több szálat fedezünk fel közöttük, hogy aztán tisztába jöjjünk a nagy egésszel. Egy angliai kisváros tablója ez, ha úgy tetszik, ahol aztán mindenfajta típusú ember és család felvonul.  Ám a legnagyobb közös bennük az, hogy itt mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, és nem nagyon érdekli őket, kiken kell átgázolni ezért. Mindenki a saját boldogságát kergeti, és ezért mindig az ártatlanok fizetnek. Míg Barry Fairbrother pozíciója kapcsán valóban csak átmeneti üresedésről beszélhetünk, addig az emberi kapcsolatoknál már inkább az állandósult kiüresedettségről. A tönkrement, kisiklott szülő-gyermek kapcsolatok például elég hangsúlyosan végigvonulnak a regényen. Vannak szülők, akik érzik ezt, ám vannak olyanok is, akik nem. Tenni viszont ez ellen annál is kevesebben tesznek. S vajon hol van az a pont, ahol még ezek a dolgok visszafordíthatóak? Vagy van, ahol már túl késő?

Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Casual Vacancy
Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin
Gabo Kiadó
573 oldal


2017. november 8., szerda

Könyvesbolti morzsák - Bendegúz pillanatok

Bendegúz pillanatok: avagy vicces és/vagy kínos pillanatok a pult másik oldaláról (mert ott is vannak ám). És persze újabb bizonyítékok arra, hogy valószínűleg egy sitcomban dolgozom. 

Vevő: Helló! Azt szeretném megkérdezni, hogy van-e OFI-s biológia könyvetek?
Bendegúz: .... *fáradt, világfájdalmas sóhaj* Mindjárt megnézem.
Látom, hogy az adatbázisba elkezdi pötyögni "ofis biológia" A vevő rászól, hogy nem ofis hanem OFI, úgyhogy beírja inkább:  "ofi biológia". Itt már muszáj volt szólnom, hogy ne legyen még kínosabb, hogy az OFI a kiadó neve, szóval azt nem kéne beírni a cím elé... 

2017. november 6., hétfő

Másról szólunk - Témázás

A bloggerek "Témázunk" rovatába most én is bekapcsolódtam - ezúton is köszönöm a lehetőséget :) - , aminek a fedőneve: MÁSRÓL SZÓLUNK – kreatív írás egyazon kezdőmondatra.  A kezdőmondat pedig: „Ülök a padon…” A további része abszolút szabad volt, még műfaji megkötést sem kaptunk, mindenkinek a saját fantáziájára volt bízva a dolog. Bevallom, amellett, hogy izgalmas feladatnak tartottam, azért féltem is tőle picit, hiszen én inkább olvasni szeretem a történeteket, nem pedig írni. De végül csak belevágtam.



Ülök a padon, és közben arra gondolok, hogy mennyi más helyen lehetnék most. Ellátogathatnék a Baker Streetre, esetleg a Tottenham Pubba vagy benézhetnék megint Pemberley-be. Lime Regis kanyargós macskaköves utcáit is róhatnám, ahol bármikor belefuthatnék Anne Elliotba vagy Mary Anningbe. Vajon ők ismerhetik egymást? Szelesdombon is belegabalyodhatnék az őrület kócaiba éppen, de ott nem olyan régen jártam. Thornfield Hall milyen messze lehet onnan? Egyszer mindenképp le kéne mérnem. 
Mondjuk most? 
Nem, most a padon ülök, a semmi közepén és várok. Pedig igazán mehetnék inkább Roxfortba is. Sőt, most hogy belegondolok, az sokkal jobb lenne, mint itt ülni tétlenül. Vajsört inni, seprűn repülni a magasban, megnyerni a Trimágus Tusát, thesztrálon lovagolni. Tényleg mindjárt itt hagyom ezt a padot, vár a Roxfort! 
Csak még egy kicsit maradok. 
Vajon ilyen érzés volt Godot-ra várni? Már nem emlékszem. 
De végre kirajzolódik előttem valami: egy óriási park, hársfák sora, üres padok és érezni kezdem rekkenő hőséget, amitől lélegezni is alig lehet. Egy lélek sincs a közelben. Egy férfi megy oda ekkor a bódéhoz, ami most, ebben a pillanatban épült fel előttem a semmiből. Legalábbis esküdni mernék, hogy korábban nem volt ott. A férfi erősen csuklott, ezért egy ásványvizet szeretett volna kérni az eladótól, de ő közölte, hogy nincs. Ó, istenem! Inkább lovagolnék egy páncélosmedve hátán. Nem is tudom, hogy a tétlenség vagy a hőség a legrosszabb. Miután végül egy langyos kajszibarack szörppel távozott a férfi, a távolban a rekkenő levegő összesűrűsödött a szemem előtt, és a sűrű levegőből egy igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Kajszibarackszörpös emberünknek tátva maradt a szája, és hát mit mondjak, nekem is egy kicsit, ugyanis a furcsa úr úgy haladt a kavicsos úton, hogy nem érte a lába a földet. Felegyenesedtem ültő helyemben, és hegyezni kezdtem a fülemet.
Felesleges volt. Semmi érdekes nem hangzik el. Legalábbis még most nem az számomra. Fejem felett a narrátor halkan duruzsol, de most nem tudok figyelni, mert a hőséggel küzdök. Kényelmetlen itt nekem, és egyre jobban szöget üt a fejembe megint a gondolat, hogy el kéne mennem innen, hiszen úgyse történik semmi.
Ám ekkor meghallom végre: közeledik a villamos. Tudom, hogy ez hozza meg a változást. Elmondták. Felpattanok a padról és közelebb megyek, hogy jól lássak mindent. Fékcsikorgás, sikoltozás... egy levágott fej gurul a kocsiút kövezetén. 
Annuska kiöntötte hát az olajat.
Úgy döntöttem, mégiscsak maradok.


Ők is ültek a padon:
Nima, PuPilla , Nikkincs, Mandi, Czenema, Bea,



2017. november 3., péntek

Kokoschka babája

Jó lenne, ha tudnék legalább egy kevésbé prózai, ám annál felemelőbb okot mondani arra, hogy miért is keltette fel a figyelmemet a portugál Afonzo Cruz regénye. De valójában a könyv hátulján levő macskafigura tehet az egészről. S ez a tény persze komolyan elgondolkodtat azon a kérdésen, hogy vajon az őrült macskás nő hanyadik szintjén tartok jelenleg. 


De macskák ide vagy oda, az tagadhatatlan, hogy a könyv pár oldal után heves rajongást váltott ki belőlem, és úton-útfélen mindenkinek erről meséltem. Imádtam a szövegben megbúvó képiségeket. Mint például "Vogel feje hemzsegett a befejezetlenség hármaspontjaitól" egyszerűen el nem tudom mondani, hogy ez számomra mennyire zseniálisan hangzik. Vagy háromszor újraolvastam ezt a részt, mert képtelen voltam csak úgy otthagyni a szövegben, mint a többi mondatot. És az első részben még rengeteg ilyen  előfordult, így hát az első éjszaka alatt szerelembe estem Afonzo Cruz prózájával. Imádtam az illusztrációkat, a fényképeket, a változó tipográfiát, a kiemeléseket: minden olyan szokatlan volt itt, de mégis hihetetlenül jól működött.

A kötet többi része már egy kicsit más stílust vett fel: elmaradtak ezek a - részemről - rajongva szeretett dolgok, és egyre inkább elkezdte megdolgoztatni az agysejtjeimet. Az ilyen próbáknál mindig félek, hogy kiderül, mégsem én vagyok a közönsége a kötetnek, hanem mondjuk egy ma is gyakorló bölcsészdoktor, aki könyökfoltos zakóban, békésen pipázgatva a kandalló előtt fogadja be a művet, miközben oldalas jegyzeteket készít a noteszébe, amiket telepakol irodalomelméleti terminusokkal. Mármint nyilván nem így van, de én minden posztmodern regénynél ettől félek.  Voltak momentumok, amik átjöttek nekem: mint például a valóság és a fikció olyan mértékű összemosódása, amikor nem tudjuk már megmondani, melyik hol kezdődik. Hogy a történetek olyan általunk teremtett alternatív valóságok lehetnek, amelyeket akár igaznak is hihetünk. De ezt leszámítva katyvasz lett nekem itt minden - talán pont az előbb említettek miatt. Összemosódtak a kötet világában a dolgok számomra, és nem találtam már ott magam olvasóként, hanem kényelmetlenül fészkelődtem a szöveg felett. De az első része még mindig rajongásig szerelem, emellett még most is kitartok. A többire részre meg talán azt mondanám, hogy túl kevés voltam én ehhez a szöveghez, amit nagyon sajnálok.

Afonzo Cruz: Kokoschka babája
A Boneca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
Typotex Kiadó
280 oldal

2017. október 31., kedd

#október

Az októberem tele volt könyvekkel, tervekkel és megvalósításokkal, és én ezt igazán élveztem. Az október és köztem csakugyan lehet valami, hiszen ekkor érzem magam a leginkább elememben. Boldog vagyok és elégedett, még akkor is, ha beárnyékolja éppen valami a hétköznapjaimat; az ősz ekkor a legszebb szerintem, szeretem ezeket az utolsó melengető sugarakat és a színeket, a fényeket, az óraátállítást ( :D ) . Lehetne mondjuk egész évben október vagy ilyesmi - ez jutott most eszembe az utolsó napján. Ahogy Anne Shirley is mondta: "I'm so glad I live in a world where there are Octobers." És én ezzel totálisan egyet tudok érteni. 
De nézzük inkább, hogy alakultak nálam a dolgok októberben könyves fronton. Mielőtt a beszerzésekre térnék, elárulom, hogy totális könyvvásárlási lázban égtem. Itt egy megjelenés, meg ott egy megjelenés, még az is érdekel, meg amaz is, erre vártam egész évben vagy az utóbbi két hónapban... - kábé ezek a gondolatok cikáztak a fejemben egész októberben, meg persze az, hogy hogy fogja ezt a pénztárcám kigazdálkodni magának. Mivel nem nyertem meg a lottó ötöst, így végül - az elképzelésemhez és a vágyaimhoz képest - egészen szolidan zártam ezt a hónapot, és sok könyv átkerült inkább következő havi beszerzésnek (bár novemberben is lesz szép számmal engem érdeklő dolog megint, de mindegy...) vagy majd uborkaszezonos kategóriának. 



Anita Diamant: A vörös sátor - ezt a könyvtárunk online kvízjátékában nyertem. Nagyon vicces volt, mert a határidő utolsó napján töltöttem ki a kvízt egy hosszas kórházi várakozás alkalmával, hogy lefoglaljam magam. A szerencsétlen játékosok nyugalmával töltöttem ki, és aztán gyorsan el is felejtettem a dolgot. Aztán pár hét múlva jött az e-mail, hogy nyertem - abban a minutumban át is szaladtam az információs pulthoz (mivel egy épületben vagyunk, ez kábé 20 másodperc volt :D ). A könyvtárosok meg is lepődtek a gyorsaságon meg hogy a "könyvesboltos lány" nyert. Én választhattam ki, hogy melyik könyvet viszem haza magammal, és rögtön eszembe jutott Nikkincs posztja a könyvről, így végül ezt választottam. 
És szeretném azt is megjegyezni, hogy ebben az évben kétszer annyit* nyertem, mint egész eddigi életemben valaha. Lehet most kezdődött el a szerencseszériám? 

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak - jaj, ezt a megjelenést annyira, de annyira vártam. Még egy telefonos emlékeztetőt is csináltam a megjelenés napjára magamnak, hogy már aznap berendelhessem magunkhoz a boltba. Már amúgy elkezdtem olvasni, de még nagyon az elején vagyok, remélem, a hétvégén majd jobban nekieshetek végre. 

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék - ez nem volt kérdés. Backman, szóval egyértelmű, hogy #mostazonnalkell.

Lauren Fern Watt: Egy kutya bakancslistája - ez a Book-A-Sloth-Clubos mintadoboz meglepetéskönyve volt. Érdekel amúgy a téma miatt (anno a Marley meg én című regényt nagyon szerettem), szóval egyszer biztosan sorra fog nálam kerülni. 

Shaun Tan: The Arrival - az októberi beszerzéseim legnagyobb büszkesége, amit már évek óta vágytam megvenni, és végre az enyém lett. Valószínű az október és a magas endorfin szintem az oka annak, hogy megengedtem magamnak ezt a cseppet sem olcsó vásárlást.  Így most legalább két plusz könyvre nem jutott pénz, de fene bánja. Ez az októberem ajándéka.

A blogon ebben a hónapban kilenc poszt született, ami jól mutatja, magamhoz képest mennyire zsizsegős hangulatban voltam. Valahogy most sikerült még az időmet is beosztanom (pedig rengeteg IRL programom volt emellett), és sikerült leülnöm a gép elé is pötyögni. Olvasni is többet olvastam most, mint a havi átlagom szokott lenni: hat könyvet sikerült most magamévá tennem, és ezek közül már ötről írtam is bejegyzést, az utolsó piszkozata pedig már nagyjából kész is van. A szobalány, Papírsárkányok és a The Fox and the Star című kötetek a legemlékezetesebbek számomra. A Holttest a fürdőkádban és a Kokoschka babája is egész jó volt, egyedül a Harry August csodálatos élete okozott némi csalódást.
A várólistacsökkentéssel még mindig jól haladok: a Hosseini könyv például onnan volt, és a jelenleg olvasott Átmeneti üresedés is egy újabb pipa lesz majd a listán. A Goodreadses 50 könyves célkitűzésemnél éppen 42-nél járok, és a Galaxis útikalauz óta tudom, hogy ez mennyire tökéletes szám is. Konkrét könyves terveim is vannak novemberre, de leginkább a várólistacsökkentésre szeretnék most elsősorban ráfeküdni, hogy lehetőleg decemberre már csak egy vékonyka Agatha Christie maradjon. Azt már látom, hogy az alternatív listámról kénytelen leszek még választani, mert a Dickens könyvhöz most nincs hangulatom - lehet decemberben majd lesz amúgy, de azért inkább biztosra szeretnék menni. Nem akarok az utolsó hónapban kapkodni. 

És akkor jöjjön a november, reméljük, azért ő is jó lesz. :) A terveim megvannak hozzá!

Többiek és az október:


*ebben az évben kétszer nyertem.

2017. október 27., péntek

Papírsárkányok

Hosseini könyve kifacsart, ugyanakkor mégis szerelembe ejtett. Furcsa kettősség volt bennem az olvasásakor, mert egyszerre szerettem volna magam mögött hagyni ezt a sok bánatot, ugyanakkor mégis szerettem elmerülni a szavaiban. 
A kék papírsárkány, Haszan önfeledt mosolya, a földre dobott nadrág, a szégyen, a barátságba költöző csend, a megbocsátás és meg nem bocsátás - ezek a képek pörögnek folyton a fejemben, ahogy ránézek a borítóra, még ennyi idő után is.  És még folytatódik persze tovább is, mert belém költözött ez a történet, és nem akar innen távozni. Határozottan olyan könyv lesz, amire sokáig fogok emlékezni.


1999-ben az évek óta Amerikában élő Hosseini egy nap megtudta, hogy a tálibok betiltották a papírsárkány eregetést otthonában, Afganisztánban. Ezt iszonyatos kegyetlenségnek tartotta, hiszen Afganisztánban töltött gyermekkorának meghatározó élménye volt - másokkal egyetemben- a sárkányröptetés. Ennek emléke ihlette meg, hogy írjon egy alig 25 oldalas elbeszélést két fiúról, akik papírsárkányokat eregetnek Kabulban. Az elbeszélést több helyre is elküldte, hogy megjelentessék, de csak visszautasításokat kapott válaszul. Évekkel később talált rá a kéziratra, és egy barátja tanácsára úgy döntött, hogy regénnyé bővíti ki a történetet. Így született meg a Papírsárkányok. 

A papírsárkányok fontos elemei maradtak a történetnek, hiszen Amir számára kezdetben a sárkány vékony felülete volt az egyetlen hely, ahol ő és édesapja, Baba világa összeért. Elhidegült, leginkább semmilyen kapcsolatuk a sárkányröptetés versenyének idején érzésekkel, hangokkal telt meg - és ezt Amir és Baba is szerette. Azonban nem csak az édesapja világa került ekkor hozzá közelebb, hanem Haszan és őközte is elmosódtak a társadalom által felhúzott határvonalak. Amir nem volt úr és Haszan se volt ekkor hazara. Csak két fiú volt egymás mellett, két jó barát, akik egyaránt sütkéreztek Baba büszkeségének sugarában. És ugyanígy egy sárkány lesz a regény utolsó lapjain, ami feloldja végre a kapcsolatok hidegségét - ugyan nem teljesen kielégítően, de mégis mozdul végre valami. A sárkány a kapocs, a kapu. Az, ami lebontja a falakat. 

Ugyanis ezekkel a falakkal van tele Hosseini könyve. Amir és Haszan hiába gyerekkori barátok, hiába kötik egymáshoz első emlékeiket, hiába mutatja Haszan feltétlen odaadását és hűségét nap nap után, Amir mégis tart köztük egy lépésnyi távolságot. Társadalmi különbségek? Féltékenység? Irigység? Talán egyik sem, talán mind egyszerre. Haszan önzetlen és hatalmas szeretetével talán nem tud Amir mit kezdeni még akkor sem, ha lett volna ideje ehhez hozzászokni. Haszant folyton próbák elé állítja, mintha folyamatosan megkérdőjelezné ezt a szeretetet; mintha nem hinné el, hogy valójában létezik ilyesmi, és hogy ez az övé. Haszan maga az önzetlenség, a hűség, az odaadás. Haszan maga a szeretet. Amir úgy érezte, hogy ő nem állta ki a próbát Haszan felé, ami elé az élet állította, és emiatt sose tudott megbocsátani magának. Még akkor sem, mikor barátja már túllépett a dolgon. 
Amir nem talál felmentést magánál esendőségére. Kevésnek érzi magát Haszanhoz és Babához is, hiszen őt folyton megbéklyózza a félelem, ha lépni, tenni kell. Nem Haszant utasítja el hát később, hanem azt a jót, ami belőle árad. Úgy érzi, nem méltó erre a kiváltságra és Haszanhoz sem. Még magasabbra húzza a falat kettejük között, és a csend lakja ezentúl ezt a barátságot. Ám ez el tud-e tűnni valaha? A falak megszüntethetők-e? És eljön-e valaha a feloldozás? 
Babával való kapcsolata is tele van kezdetben falakkal: Amir egészen kicsi korától kezdve szomjazza apja szeretetét és figyelmét, de ebből úgy érzi, nem kap eleget. Kívülállónak érzi magát Baba életében, nem kívánatos elemnek. Olyan falak ezek, amelyek hol nőnek, hol alacsonyabbak lesznek - csalódások és büszke pillanatok váltják egymást, és eszerint nyer teret vagy éppen húzódik vissza a csend közéjük. Baba és Amir kapcsolatában mindig ott egy harmadik fél, aki kérlelhetetlenül helyet foglal köztük, megbújik csendjeikben. Ez pedig a hiány. S ez ellen képtelenség már tenni bármit is. 

Olykor éreztem a kabuli tél hidegét a bőrömön, és láttam, hogyan rombolnak le sárkányok falakat. Hogyan lesznek nyitott kapuk ott, ahol eddig csak zártak voltak. Ám hogy adhat-e az ember magának feloldozást egyszer, azt sajnos még mindig nem tudom. De megtalálhatja a módját a vezeklésre.



Khaled Hosseini: Papírsárkányok
Kite Runner
Fordító: Vajda György
Libri Kiadó
447 oldal



2017. október 24., kedd

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Miben segíthetek?
- Szia! Kiss Mária vagyok, és kaptam egy e-mailt arról, hogy megjött.



(Oké, de miért kell ezt az orromra kötni?? )

2017. október 20., péntek

A szobalány

Sarah Waters regényével kapcsolatban nem sok mindent tudtam kezdetben, de Amadea posztja meghozta hozzá a kedvemet. És bevallom, nem hittem volna, hogy ezt a közel 600 oldalas regényt körülbelül két vagy három nap alatt be fogom falni. De aztán mégis így lett. Rég volt már ilyen, hogy egy könyv annyira magába szippant, hogy a való életem minden egyes kötelessége háttérbe szorul, mert nekem tudnom kell, hogy fog végződni. 


A 2002-ben megjelent regény a viktoriánus Angliában játszódik, és maga a történet egy cselszövésre épül. A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Mármint tényleg, és nem túlzok. Az első rész végétől számítva egyre inkább belekerülünk a spirálba, egyre több "nemmondod??" fordulat következik, és a végére már annyi lesz belőle, hogy talán kicsit meg is csömörlik tőle az ember. Talán. De a végét akkor is tudni kell. Szeretem az ilyet, amikor a könyv képes beleringatni abba az ábrándba, hogy tudom, mi fog történni, hogy nem érhetnek akkora meglepetések, és aztán egyszer csak váratlanul pofán csap a felismerés, hogy megvezettek. Nem csak Gentleman a cselszövő itt, hanem maga az írónő is. 

A miliő, amit megteremtett - ahogy sokan már előttem is leírták -, jól idézi a Dickens regényének világát  a viktoriánus kor alsóbb társadalmi osztályának nyomorával, ahol tolvajokkal, gyilkosokkal, árva gyermekekkel és mocsokkal van tele ez a London. A nyomor mindenkinek a személyiségére rányomja bélyegét, nincsenek tiszta érzések, csak számítások és haszonlesések. Wilkie Collins: A fehér ruhás nő című regénye is sokszor eszembe jutott az olvasásakor, ahol valamilyen szinten hasonló a kezdő szituáció és az elbeszélés stílusa is. Mindkét regényben megjelenik témaként a korabeli nők kiszolgáltatottsága, akiknek nem igazán volt más lehetőségük a házasságon kívül: ám a házasság nem feltétlen jelentette az örökké tartó boldogságot - különösen, ha nagy vagyon várományosa volt -, hiszen a frigy után a férj jóindulatán és szándékán múlott a nő sorsa. Fizikai vagy lelki bántalmazások, bolondokháza vagy éppen gyilkosság - ezek is ugyanúgy benne lehettek a pakliban, és a házasságból kilépni - nőként - megközelítette a lehetetlent. A társadalom elvárta, hogy a két fél házasságban maradjon, még akkor is, ha az nem volt boldog. Ha pedig mégis sikerült belőle kilépni, akkor az komoly társadalmi megvetést vont maga után. Gondoljunk csak a Wildfell asszonyára.  A korabeli rossz házasságokkal kapcsolatban egy nagyon érdekes cikket találtam a Halcsontosfűző blogon, ami nagyon érdekes történetekkel tarkítja a XIX. századi házasság intézményének fonákságait és a nők kiszolgáltatottságát. Érdemes elolvasni. 
A cikket is meg a könyvet is.

Sarah Waters: A szobalány
Fingersmith
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
624 oldal





2017. október 17., kedd

Könyvesbolti morzsák

Egyik nap az alábbi beszélgetés csapta meg a fülemet.
- ... és tudod, ez a könyv alapvetően megváltoztatta az életemet. Rengeteg mindent adott nekem, és olyan sok mindent tanultam belőle. Szóval, én ezt nagyon tudom neked ajánlani! A film is jó, de a könyv az igazi.
- Oké, majd óra után akkor lehet, hogy megveszem.
- Uh, tényleg, sietnünk kell, mert elkésünk. Ennek nem tudom, hol volt a helye, mindegy, felteszem a polc tetejére.
Miután a két delikvens kiment a boltból, kíváncsian odaléptem, hogy megtudjam, mi lehetett az a könyv, ami ilyen hatást gyakorolt az egyik lányra. Szeretem az ilyen történeteket hallgatni, hogy kinek mit adott egy bizonyos könyv, és a boltban olykor belehallgathatok az ilyen beszélgetésekbe vagy éppen közvetlenül velem osztják meg ezeket.
Nos, a könyv, ami a polc tetején hevert, az nem volt más mint....

E. L. Jamestől A szürke ötven árnyalata....



Így azt hiszem, az "olyan sok mindent tanultam belőle" -rész kicsit más színezetet kapott. 

2017. október 14., szombat

Holttest a fürdőkádban

Vannak olyan könyvek, amelyeknél ha már elolvasod az első bekezdést, tudni fogod, hogy innentől kezdve nem lesznek nagy gondok köztetek. Rhys Bowen könyve például ilyen élmény volt. 

"Azért két hátulütője is van annak, ha az ember a királyi család másodvonalába tartozik.
Az első az, hogy mindenki elvárja, hogy úgy viselkedjen, ahogy az az uralkodócsalád egy tagjához méltó, de az ehhez szükséges feltételeket persze nem biztosítják. Szóval, azt megkövetelik, hogy csecsemőket csókolgassak, ünnepségeket nyissak meg, időről időre megjelenjek Balmoralban (mindig az alkalomhoz illő tradicionális cuccokban), meg persze azt is, hogy az esküvőkön menyasszonyi uszályokat hurcolgassak. Bármiféle normális állás hallatán azonban rosszallóan összevonják a szemöldöküket. Az tehát szóba se jöhet, hogy a Harrods kozmetikai részlegén dolgozzak. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
"

Miután ezt a bekezdést elolvastam, biztos voltam benne, hogy jó barátságban leszünk. Még akkor is, ha folyton Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában című regényének a címe ugrott be ehelyett. Totálisan összezavart.


Főhősnőnk, Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie éppen harmincnegyedik a trónöröklés rangsorában, és a huzatos Rannoch-kastélyban tengeti mindennapjait, amely még a legjobb napjain sem mondható éppen szívderítő helynek. Egyszer még Wordworth, a nagy költő is megemlékezett erről a helyről, az alábbi kétsorosában, ami végül egy szemetesben landolt: "Szemem meredélyről borongós partra réved/Hagyjon fel reménnyel mind, ki erre téved."
Georgie itt él mostohabátyjával és feleségével, Figgel, és felkészült arra, hogy öregkorára is itt fog ragadni ebben a hideg és huzatos kastélyban keresztrejtvényeket fejtve, amíg egyszer csak nem hallgatja ki rokonai beszélgetését arról, hogy a királynő mindenképpen ki szeretné őt házasítani egy halpofájú romániai herceggel. Ehhez nyilván nincs sok kedve, így úgy dönt, hogy szedi a cókmókját és valami kitalált mesével előáll, miért is kell sürgősen Londonba utaznia. Az ottani rezidencián híján mindenféle személyzetnek, kénytelen a saját lábára állni: megtanulni ellátni magát és persze munkát keresni. Az önállósodása felé megtett lépéseit három dolog is nehezíti: a származása, maga a királynő és egy, a fürdőkádban talált holttest.

Rhys Bowen regénye egy nagyon könnyed kis krimi, ami igazán szórakoztatóra sikerült - persze, ha nem vesszük hozzá azt a durva félrefordítást, hogy indítékot folyamatosan motívumként fordították... de a maga módján ez is szórakoztató volt. Persze, távol áll ez a wodehouse-i humortól. Ha már feltétlen hasonlítgatásokba kell bocsátkozni, nekem Helen Fielding Bridget Jones-a jutott eszembe folyton, amire a regény egy-egy momentuma még rá is erősített, mint például az a gyermekkori élmény, hogy pucéran pancsolt a medencében szökőkútban egy első pillantásra meglehetősen unszimpatikus úriemberrel. Alapvetően maguk a karakterek is mutatnak hasonlóságokat a fentebb említett történettel, de azért okozhatnak meglepetéseket.
Georgie egy kissé ügyetlen lány, aki elhatározta, hogy önállóan szeretne boldogulni az életében, anélkül, hogy bárkihez is hozzákényszerítsék. Királyi származása ellenére nem átall olyan dolgokat is megtanulni londoni tartózkodása alatt mint a tűzrakás vagy éppen az öltözködés. Ugyanis nemhogy szolgálókra, de tulajdonképpen ételre sincs pénze. Őladysége hiába él az elegáns londoni Rannoch House-ban, amelynek falait beborítják a dicsőséges ősök hatalmas festményei, mégis csak magának kell megengednie esténként a fürdővizet. Bowen a pénztelen arisztokraták kissé kényes témáját elég hangsúlyosan mutatja be regényében, hiszen - mint kiderül - nem csupán Georgie -nak jutott ez a sors. Jövőbeni örökségek reményével, csalásokkal, esküvőkre való hívatlan betoppanásokkal próbálják elfedni, hogy mi van a látszólagos csillogás mögött. Az írónő már a fentebb idézett első bekezdésben összefoglalja ennek az életmódnak a lényegét, ami persze mulatságos, ugyanakkor valahol mégis csak visszás dolog.

Nekem összességében tetszett amúgy, jól elszórakoztatott azon a hétvégén. Aki könnyed olvasmányt keres, ami kikapcsolja picit, akkor ez például egészen jó lehet erre a célra.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Her Royal Spyness
Fordította: Róbert Pál
Lettero Kiadó
416 oldal

2017. október 13., péntek

Book-A-Sloth-Club | Magyarország első könyves meglepetésdoboza

Mit szólnál, ha egyszer a postás becsengetne hozzád egy dobozzal, amiben egy könyv és az olvasás élményéhez kapcsolódó apró kis meglepetések bújnának meg? Ha tetszik ez a gondolat, akkor a Book-A-Sloth-Club minden bizonnyal neked való.
Ez a frissen indult magyarországi kezdeményezés a külföldön elég divatos és népszerű Subscription Boxok mintájára lett megalkotva. Ennek lényege, hogy a honlapon feliratkozol egy - jelen esetben - könyves dobozra, amiről nagyjából nem tudsz az égvilágon semmit sem  - maximum hívószavak illetve műfaj szintjén -, és aztán várod a postást, hogy végül jól meglepődj a doboz tartalmán. Olyan, mint egy kedves születésnapi meglepetés, azzal a kivétellel, hogy nem kell feltétlen szülinapodnak lennie. :)


Bár semmifajta recenziós dolgot már évek óta nem fogadok a blogon, de a Book-A-Sloth-Club megkeresésére nem tudtam nemet mondani, mert egy nagyon izgalmas hazai kezdeményezésnek tartom, és nagyon örültem, hogy ezt a külföldi könyvmolykörökben elég menő dolgot meg szeretnék idehaza is honosítani. A mai napon valószínűleg ettől lesz hangos a hazai blogok és vlogok világa, hiszen a Book-A-Sloth-Club már korábban megkeresett minket, hogy az elsők között tesztelhessük a meglepetésdobozukat. Elöljáróban mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy amit kaptunk az egy mintadoboz, a valódi dobozok - elmondásuk szerint - sokkal közelebb fognak állni a külföldi subscription boxokhoz - sokkal több egyedi, kifejezetten a dobozba készített kézműves terméket fog majd tartalmazni. Követendő példaként az OwlCrate -et adták meg, szóval valami ilyesmire kell számítani.  Ez a mintadoboz csak amolyan ízelítő, hogy megmutathassuk nektek, nagyjából mire lehet számítani, ha feliratkozol egy könyves meglepetésdobozra.
A webshopjuk egyébként a mai napon nyílik meg, és a limitált darabszámú dobozra mától lehet feliratkozni. Az ezzel kapcsolatos mindenféle részletet megtalálod a honlapjukon. ( http://www.bookasloth.club/ )

Én és a meglepetésdoboz

Múlt hét pénteken kaptam meg az e-mailt tőlük, hogy feladták a mintadobozt a postán, így az egész hétvége lázas izgalomban telt - ennek az izgalomnak a lenyomata köszön vissza a doboz állapotán egyébként, mert mikor hétfőn végre a kezembe foghattam, úrinőhöz nem méltó módon estem neki a csomagolás kibontásának, fittyet hányva arra a tényre, hogy nekem ezt majd fotóznom kéne amúgy...de egyszerűen nem tehetek róla, a meglepetés érzése mindig ezt az izgatottságot hozza ki belőlem, amin képtelen vagyok úrrá lenni. Abszolút nem tudtam, hogy mire számítsak. Se a tematikáról, se a benne levő meglepetéskönyvről nem tudtam semmit, egészen furcsa érzés volt így csomagot kapni a postásunktól, aki szintén érdeklődve figyelte, hogyan esek neki rögtön a doboznak a munkahelyem kellős közepén.

S hogy mi volt a dobozban?

  • Lauren Fern Watt: Egy kutya bakancslistája - reakció: oh, egy kutyás könyv! De szuper!... jaj, de én ezen sírni fogok, ugye? Ah, tutira sírni fogok *fülszöveg elolvasása után* igen, ezen bőgni fogok, nyilván.
  • A könyv írójának üzenete olvasóihoz - ami megerősített abban a tényben, hogy eléggé sírni fogok a könyvön
  • egy fürdőbomba a Lush-tól (Cheer Up Buttercup) -még várom a hétvégét, hogy egy nyugis fürdőzés keretében kipróbálhassam, de az illata egészen jó.
  • egy feketeribizli ízű gyümölcstea a Hazai Piacról - teaimádatom miatt ennek a meglepetésnek örültem a legjobban. gondolom, mindenki meglepődött... ja, nem.  Istenien finom tea, élénk gyümölcsös ízzel. Azt hiszem, az sokat elmond, hogy már kábé a felénél tartok a csomagnak.
  • teasütemény a Torta Művektől 
  • kutyás könyvjelző
  • Roald Dahl-os képeslapok
  • állatkölykös képeslap
Szerintem mintadoboznak elég jól sikeredett, bár lehetett volna kicsit közelebb hozni a doboz tartalmát a könyv tematikájához - gondolok itt például olyasmire, hogy a tea kaphatott volna valami fantázianevet, lehetett volna csontalakú a sütike vagy mondjuk a képeslapok is jobban kapcsolódhattak volna a könyvhöz. Meg mondjuk elég lett volna egy képeslap is... de mindegy, ezeket leszámítva szerintem szuperség még mintadoboz szintjén is. A tea isteni finom, mint említettem és a meglepetés élményét nagyon adta az egész csomag. Biztos vagyok benne, hogy egyszer egy igazi dobozra is előfizetek náluk, mert nekem nagyon bejött. 

Vizuális szemléltetés a csomagról.


A spoileres lista arról, hogy mit tartalmaz a csomag. Ha meg akarsz lepődni majd, nyilván ne ezzel kezd a kibontást :)



Ha felkeltette a bejegyzésem az érdeklődésedet, akkor most leírom a legfontosabb tudnivalókat:
  1. Regisztrálni a mai naptól fogva lehet a honlapjukon keresztül : http://www.bookasloth.club/
  2. Az első dobozra október 13-november 5.-ig lehet feliratkozni, és november 15-20. között lesz majd a postázásuk. 
  3. limitált 100 darab doboz vár gazdára.
  4. Ez a későbbiekben is hasonlóan fog működni, tehát minden hónapban 15. és következő hónap 5. között lehet majd előfizetni a következő dobozra.
  5. Az első doboz témája : Álom és Varázslat

2017. október 10., kedd

A Briliáns barátnőm Nápolya

Ferrante regényének helyszíne, Nápoly annyira belém ivódott olvasáskor, hogy nem igazán tudtam szabadulni később sem a hangulatától. Nyilván, bakancslistás hely amúgy, bár ez nem annyira Ferrantének köszönhető. 
Az általa ábrázolt Nápoly kegyetlen, szürke és enyhén nyomasztó. Ugyanakkor olyan élénken megmarad az olvasás után, hogy nehezen megy ki az ember fejéből. Szóval, úgy éreztem, muszáj róla képeket, illetve cikkeket keresgélnem, és gondoltam, ha már így esett, akkor közkinccsé teszem, amit találtam. A regényt már olvasóknak szerintem túl sok újdonságot nem tartalmaz, viszont a képek akkor is érdekesek lehetnek.
A szöveg nagy része egyébként a Time Magazine -ból származik, a végén található a pontos link hozzá.

Nápoly XX. századi történelme meglehetősen viszontagságosnak mondható. A II. világháború alatt több mint 100 bombát kapott a város. A németek, miközben elkezdték Nápoly evakuálását a közeledő szövetséges csapatok miatt, megsemmisítették a kikötőt, mert tudták, hogy az ellenség számára hasznos stratégiai pont lehetne. Mikorra a sereg megérkezett se víz, se gáz, se villany nem volt a városban. A tengeri szállítmányozás is megbénult, így Nápoly lakói kénytelenek voltak beérni a szövetségesek által biztosított szűkös élelmiszerrel. A városban elkövetett pusztítás Berlinhez mérhető volt.

A szövetséges csapatok bevonulása a szétbombázott Nápolyba.


A gyermekek megtanulják a cipészség fortélyait. Régi cipőket újítanak fel, hogy aztán "vadiúj"ként eladhassák a feketepiacon.

Mialatt a szövetségesek villámgyorsan újra felépítették a város szétbombázott infrastruktúráját, újabb problémák ütötték fel a fejüket: például a feketepiac, amely ekkor indult virágzásnak. A szövetségesek által importált termékek nagy részét ellopták, és illegálisan kezdték árusítani. Míg a tehetősebbek megtehették, hogy biztonságosabb helyekre menjenek, mint Sorrento vagy Capri, addig a szegényebb réteg kénytelen volt Nápolyban maradni, és túlélni valahogy; köztük voltak olyanok is, akik a feketepiacból igyekeztek hasznot húzni - mint például a Solara család Ferrante regényében. 

A város már a háború előtt is szegény volt. A társadalmi-gazdasági helyzete szinte minden városnál rosszabb volt. Az oktatás luxus dolognak számított. Míg néhányuk ugyan lehetett olyan szerencsés, mint Elena, hogy folytathatta tanulmányait, addig a legtöbbjük Lila sorsára jutott, és már igen fiatalon kénytelenek voltak beállni a kenyérkeresők sorába, hogy családjukat el tudják tartani. 
A családon belüli erőszak, amit annyi nő átél a könyvben, mindennapos dolognak számított. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy egészen 1975-ig a feleségek ugyanannyi joggal rendelkeztek, mint a gyerekek. Azonban az erőszak nem csupán a házon belül jelentett fenyegetést, hanem az utcán is. Ahogy Ferrante is írja a Briliáns barátnőmben, Nápoly kemény hely volt, ahol a halál - akár betegségből, balesetből, akár erőszakból származó - a mindennapi élet része volt.

"Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."

"Az apák bármit megtehetnek engedetlen gyerekükkel. (...) Fernando atyai durvasága semmiség volt a telepen uralkodó erőszakhoz képest. A Solara-bárban, meleg napokon a kártyacsaták vesztesége és a túl sok ital gyakran vezetett kétségbeeséshez, és ennélfogva verekedéshez. Silvio Solara, a tulaj, nagydarab, pókhasú férfi, kék szempárral és nagyon magas homlokkal, tartott a pult mögött egy sötét színű husángot, mellyel nem habozott lesújtani azokra, akik nem akarták kiegyenlíteni a számlát, akik késlekedtek visszafizetni a hitelt, akik nem tartották meg az egyezséget. Gyakran a Lila bátyjával egykorú fiai, Marcello és Michele, is besegítettek neki, de ők még nagyobbakat sóztak oda. Szép kis bunyók kerekedtek. Aztán hazamentek a férfiak, és felbőszülve az alkoholtól, az adósságoktól, a lejáró kölcsönöktől, az ütésektől, az első rossz szóra eltángálták a családot."

A nápolyi emberek számára a péntek a nagymosás napja. 1956.


A San Francesco di Paola templom lépcsőjén fiatal anyák szoptatják gyermekeiket, miközben a háttérben a munkanélküli ifjak kártyáznak.
San Gregorio Armeno úton sétáló emberek, 1961. 

Pizzafutár Nápolyban, 1950-es évek.

Ivókút Nápoly egyik szegénynegyedében. 1947.

Táncoló gyermekek Nápoly szegénynegyedében az 1950-es években. 

Fények és árnyékok az 1950-es évek Nápolyában
Esküvő valahol Dél-Olaszországban

A szöveg és a képek nagy részének forrása: http://time.com/4010504/neapolitan-novels-history/

2017. október 6., péntek

The Fox and the Star

A róka egy nap arra ébred, hogy elvesztette a csillagát, aki minden este ragyogott neki, még a legsötétebb éjszakákon is. Mindenhol őt keresi, de sehol sem találja. Mindenkit kérdezget róla, de senki sem felel. Csillaga örökre eltűnt, és a róka egyedül marad a sötét erdőben.




Coralie Bickford-Smith könyve egyszerűen gyönyörű. Kívül, belül. A Penguin Booksnak dolgozó illusztrátor egyéb munkáit például a Clothbound Classics -sorozat borítóiról ismerhetjük. Ez az első saját könyve, amelyhez nem csupán az illusztrációkat adta, hanem a szavakat is. A kivitelezése is egészen elképesztő: a vászonborítás, a papír minősége, a színek... egyszerűen minden olyan rajta és benne, hogy nem kellett hozzá egy perc sem, hogy instantszerelembe essek ezzel a könyvvel. 
És akkor a rókás témát még nem is említettem. 

Ez a rövid mesekönyv egyébként gyönyörűen beszél a veszteségről és a gyászról. Egyszerűen, letisztultan, mindenféle sallangtól mentesen. Hogy milyen nehéz szembesülni azzal a ténnyel, amikor egy számunkra fontos ember örökre eltűnik az életünkből, csak a sötétséget hagyva maga után. S hogy milyen érzés az, hogy ebben a veszteségben teljesen egyedül vagyunk, mert a gyászt mint olyat a társadalmunk sajnos igencsak kínos témaként kezeli, amitől a kívülállók leginkább csak feszengeni tudnak. Ahogy az érintettek is, a róka is egyedül marad a kérdéseivel, válasz nem érkezik senkitől. Ám a mese végkicsengése mégiscsak pozitív - a csillaga ugyan soha nem tér vissza, de a róka végül megtanul együtt élni a veszteségével, és őrzi tovább magában csillagának emlékét, aki egyszer az övé volt. 
Az illusztrációk emellett természetesen meseszépek, csodásan együttműködnek a szöveggel. Coralie Bickford-Smith egy interjúban elárulta azt is, hogy a mese megszületéséhez saját életéből merítette az élményeit: tizenkilenc éves volt, amikor édesanyja elhunyt, és édesapja két évvel a könyv megírása előtt ment el.  "A társadalmunk nem igazán beszél a veszteségről vagy a halálról, szóval egyedül kellett feldolgoznom ezeket a dolgokat. Nagyon nehéz volt, de sikerült kimásznom belőle. Rájöttem, hogy miután keresztülmegy az ember egy ilyen nehéz időszakon, az jelentősen megváltoztatja a látásmódját. Ezt szerettem volna kifejezni ezzel a történettel."



Ha még több képre lennétek kíváncsiak a könyvről, nézzetek bele a The Guardian cikkébe.

Coralie Bickford-Smith: The Fox and the Star
Particular Books
64 oldal

2017. október 4., szerda

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 
























Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal


2017. szeptember 30., szombat

#szeptember

Szeptember utolsó napján majdnem vettem magamnak még egy könyvet, de annyira megtartóztató üzemmódba léptem miután a kedves férjem emlékeztetett az ebben a hónapban szerzett könyveim mennyiségére, hogy végül ott maradt a bolt polcán. De mivel holnap már október van, lehet, hogy visszamegyek azért a könyvért.
























Minden a The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál című regénnyel kezdődött, amivel megjutalmaztam magam, már nem is tudom, miért is. Pár nap múlva pedig ott ültem a  Bookdepository oldala előtt és a bankkártya adataimat pötyögtem be nagy elánnal, mert megláttam az Anne-köteteket díszdoboz kiadásban, egészen megfizethető áron, így úgy gondoltam, nem élhetek tovább enélkül. Tényleg nem, jó? S aztán ha már ott voltam, képzeljétek, pont szembejött velem Janine Beacham regénye, amiben nem csak komornyikok vannak, hanem macskák is. Már régóta a Goodreadses várólistámon volt, és végre megjelent. Nyilván, ezt is muszáj volt megvennem. Aztán érkezett hozzánk a boltba egy válogatás Lovecraft műveiből. Még nyáron kaptam az Arkham Horror nevezetű társasjátékot, és azóta elkezdtek érdekelni Lovecraft írásai, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy nincs egy kötete se a könyvtárban - legalábbis, ami földi halandó számára elérhető. Ráadásul igen nagy kedvezménnyel tudtam megvásárolni, szóval szerintem bűn lett volna otthagynom. És innentől kezdve a többi könyv már gondolkodás nélkül landolt a táskámban. Először Ferrante regénye, a Briliáns barátnőm, aztán pont két napja megvettem még a Holttest a fürdőkádban -t és a Minden madár az égen -t is. 



Olvasni most nem sokat olvastam, ha jól számolom, most csak hármat sikerült: a Szikomorfán születtem, a Briliáns barátnőm és Harry August csodálatos élete voltak most a társaim a mindennapokban. Az az igazság, hogy a szeptember nekem mindig nehéz hónap a munkámból kifolyólag, és ilyenkor sose sikerül remekelnem agyi tevékenységeket kívánó dolgokban. De legalább könyvesbolti morzsákat ismét zúdíthattam rátok - ha már más tevékenységekre képtelen voltam. És még mennyi van! 
Arra viszont roppan büszke vagyok, hogy a várólista csökkentéssel még mindig jól haladok. Már csak öt könyvem van hátra, ebből kettő igen rövidke, egy délután alatt elolvasható. Szóval, én ezt még mindig úgy gondolom, hogy teljesíteni tudom. Októberi terveim között szerepel még kettőt elolvasni a listáról, de nyilván ismeritek a viszonyomat az elgondolásaim megvalósításához. Szóval, ezt inkább nem is ragoznám tovább. Meg nyilván nehéz lesz azért is, mert rengeteg szuperséges megjelenés van, ami felcsigázta a fantáziámat (hello Amadea és PuPilla! :) ), és egyszerűen hiperventillálni kezdek, ahányszor eszembe jut, hogy mennyire kevés időm van arra, hogy ezt a rengeteg szuper könyvet mind elolvassam. De hátha megtanulom egyszer jobban beosztani az időmet. Apropó, vettem még magamnak egy Johanna Bashford által illusztrált határidőnaplót is, hátha ez kicsit segít rajtam. 
Ja, és a legfontosabb beszerzés kimaradt: egy új Harry Potter-kötet! Méghozzá a Griffendéles jubileumi kiadás - a Hollóhátast már júliusban megkaptam születésnapomra a keményfedeles változatban. Ez a kötet most egyenesen Norvégiából repült ide hozzám a férjem útitáskájában, aki azt gondolta, ezzel fog engem megajándékozni hazaérkezése alkalmából. Szeretem ezt a fiút.


Mint mondtam, októberi tervek vannak most dögivel: olvasásra és nem olvasásra vonatkozólag is. Mozizásokat, forró csokizásokat, teázásokat, süti sütéseket és sorozatnézős esteket is tervezek, miközben persze az összes -engem érdeklő - friss megjelenést is elolvasnám, ahogy az eddig megvett könyveimet is, és persze a várólista csökkentésről ne is beszéljünk. :) Szabadidőmben az időnyerő kifejlesztésén gondolkodom amúgy. Ha azt tapasztaljátok, hogy minden tervem összejött, akkor gyanakodhattok, hogy sikerrel jártam. 
De addig is: hello, október! Már nagyon-nagyon vártalak, szeretek benned zsizsegni!

A többiek szeptembere:

2017. szeptember 28., csütörtök

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.


A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

2017. szeptember 26., kedd

Könyvesbolti morzsák

- Hello. Egy német könyvet keresek. Sajnos, sem a címét, sem a szerzőjét nem tudom. Az egyetlen biztos dolog, amit tudok róla, hogy kék a borítója.
(naná, milyen más színű lenne.... szakirodalom: LINK )
Elmondom neki, hogy ennyi információ alapján sajnos nem tudok neki segíteni, így elvezetem a német részleghez, hátha felismeri azt a könyvet. Körülbelül tíz perces nézelődés után az alábbi könyvvel fárad oda a kasszához:






Szóval, néha ilyenek ezek a kék könyvek.... néha zöldek :)

2017. szeptember 23., szombat

Szikomorfán születtem

Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 
Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.


























– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 
Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 


Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 
Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 
Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat
Fordította: Sinka Erika
IPC Könyvek
373 oldal

2017. szeptember 19., kedd

Ha én roxfortos lennék...


Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 
Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?
Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?
A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?
Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)
4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?
Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?
Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 
De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?
Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.
7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

Related Posts with Thumbnails