Az Emma egy kicsit mostohasorsú regény volt számomra az Austen művek sorában. Mindössze egyszer olvastam jó pár évvel ezelőtt, és valamiért borzasztóan túlírtnak találtam - annak ellenére, hogy a regényből készült filmfeldolgozásokat roppant módon szeretem. És igazából a 2020-as új Emma film hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy a regénynek ismét egy esélyt adjak, hátha így bölcsebben és érettebben jobban tudom értékelni Austen írását is. 

"One half of the world cannot understand the pleasures of the other."

Emmával jó volt újra megismerkedni, mert sokkal inkább pozitív élményként maradt meg számomra, mint korábban. Sőt. Hovatovább ez a regény is felkerült a kedvenc Austen történeteim listájára, amin ezzel együtt most már az összes nagy regénye szerepel. Ugyanis Emma elképesztően szórakoztató, és mindemellett nagyon szerettem a karakterben azt is a magabiztossága mellett, hogy hibát hibára halmoz, ám ezekből előbb-utóbb képessé válik tanulni is. Tudja mit akar és tesz is azért, hogy megkapja. Nagyon erős női karakter, akinek pont az erősségeiben rejlenek a gyengeségei is. 

Emma sem észből, sem szépségből, sem pénzből nem szenved hiányt, így aztán bátran lehetnek olyan vágyai  a legtöbb Austen hősnővel ellentétben, hogy nem kíván férjhez menni. Érdekes módon, a többi Austen főhősnő szüleivel ellentétben édesapja nem is igazán bánja lányának ezt a döntését, sőt inkább támogatja ebben, hiszen így állandó társa marad öreg napjaira is. 

Emma saját elmondása szerint kitűnően megérzi, ha két ember összeillik a környezetében, és aztán úgy csűri-csavarja az eseményeket, hogy azok ketten egymásra találjanak végül. Hősnőnk egy nap úgy dönt, hogy szárnyai alá veszi a szegény Harriet Smitht, aki szépségben észben és pénz dolgában pont az ellentéte Emmának. Megszánja szegény lányt, és segít neki megfelelő férjet találni számára, hogy feljebb emelkedhessen a ranglétrán. Mr. Eltont, a helyi lelkészt szemelte ki erre a célra, és Emma mesterkedései közben igyekszik rábeszélni újdonsült barátnőjét, hogy a földműves Robert Martin közeledését ne fogadja kitörő lelkesedéssel, még akkor sem, ha Harriet érez is iránta valamit.  Megérzések, csalódások, bizonyosságok és kétségek váltakoznak a karakterek körül, Emma magabiztos mesterkedései pedig sokszor inkább rontanak, mint javítanak a kialakult helyzeteken. 

Az Emma a rejtélyek regénye. Hiszen nemcsak Emma, hanem az olvasó elől is rejtve van egy csomó minden a szereplők körül. Olvasóként hamar megtanuljuk, hogy főhősnőnk ítéletében nem igazán bízhatunk, így nekünk kell mögé látni a dolgoknak. Lopott pillantásokból, furcsa helyzetekből vagy éppen félmondatokból kell összeraknunk magunknak azt, hogy mi is folyik tulajdonképpen Highburyben. Nagy segítségünkre lehetnek Mr. Knightley meglátásai, ám ő sem fed fel mindent előttünk - vagy őmaga sem tud mindenről.

Mr. Knightley karaktere egyébként meglehetősen ellentmondásos számomra, mint Austen főhős. Hiszen amellett, hogy intellektuálisan egy szinten áll Emmával és Emma sznobériáját és fellengzős magabiztosságát olykor kicsit meg-megtöri, mégsem tudok elmenni amellett, hogy főhősnőnket sokszor gyerekként kezeli. Amire persze a nagy korkülönbség akár okot is adhatna, de Mr. Knightley és Emma kapcsolata korántsem szülő-gyermek kapcsolatként van megjelenítve a regény lapjain, mégis sok párbeszédükből valami ilyesmi érződik ki. És ez nem tudom, hogy mennyire számít egészséges kapcsolati alapnak. Számomra semmiképpen. Hogy Harriet vagy Emma járt végül jobban, nem is kérdés szerintem.

Mindenesetre az Emma egy igazán élvezetes és szórakoztató élmény nyújtott így második olvasásra, egyáltalán nem éreztem túlírtnak és sok mindent felfedeztem benne, amit korábban nem.  Szóval biztos vagyok benne, hogy még elő fog nálam kerülni. Szeretem az ilyen újrafelfedezéseket, újrarátalálásokat, amelyeknél más csomaggal távozok, mint amivel érkezem. Az Emma szintén azokról a dolgokról szól elsősorban, mint az összes többi Austen regény, ugyanakkor Emma nagyon is emberi karaktere valahogy még különlegesebbé tette számomra ezt az egészet. 

You must be the best judge of your own happiness.

Jane Austen: Emma

Chiltern Publishing

512 oldal

Erről a könyvről, tudom, az álmatlan éjszakáim fognak eszembe jutni. Amikor hajnali háromkor kipattant mindig a szemem, szinte percre pontosan és az előttem álló unalmas órákat elűzve ezt a kötetet olvastam az éjjeli lámpa fényénél, és arra gondoltam mindig, hogy most pont arról olvasok, ami lehetővé tette azt, hogy csak ilyen kényelmesen, mindenféle tűzveszély és pislákoló, szemet rontó fény nélkül élvezhessem az olvasmányaimat miután leszállt az est. Graham Moore történelmi ügyvédes sztorija jó unaloműzőként szolgált egyébként számomra. Korrektül összerakott kompakt kis történet, amiről igazából csak ennyit lehet elmondani. 

Nem mintha akadtak volna vele problémáim, mert jól esett olvasni, ugyanakkor ha elérhető közelségben lett volna számomra egy könyvtár, akkor valószínűleg onnan vettem volna ki, és jól megveregettem volna a vállamat, hogy milyen jól is tettem ezt. Ez egy tipikusan egyszerolvasós könyv számomra, ami adott egy élményt, izgalmas is volt meg minden, de nagy valószínűséggel a mellettem eltöltendő hátralevő éveiben csak polcporoláskor fogom levenni. Szerintem egy meglehetősen korrekt iparosmunka: jó a felépítése, a fejezetek rövidsége folytán valahogy repülnek az oldalak, jól adagolja az információkat és úgy mutatja be a kort valamint a kapcsolódó személyeket, hogy az áramháborúval kapcsolatban tényleg több dolog is megmarad az emberben, mint egy fél délutánnyi wikipédiázás után. Néha valóban azon kaptam magam, hogy bizonyos szereplőknek olvasok utána éppen az interneten, amikor nem volt kedvem éa regénybe beletemetkezni. Képeket keresgéltem, hogy arcokat társítsak az oldalon felbukkanó nevekhez, random mód ellenőriztem bizonyos eseményeket Moore történetéből, szóval az iparosmunka fogalmát jelen esetben nem kell feltétlenül negatív előjellel gondolni. Meglehetősen érdekes ez a kor, és az áramháború eseményei is, különösképpen így, hogy nem sokat tudtam erről előzetesen, gimis tanulmányaimból csupán annyit tudtam, hogy Edison találta fel a villanykörtét és pont. Nos, a regénynek köszönhetően ezt is megtudtam, hogy azért ezt sem ilyen egyszerű kijelenteni. 

S persze, a regény mellett szólva még azt is mindenféleképpen el kell mondanom, hogy nem is akar több lenni ez szerintem, mint egy egyszeri remek kikapcsolódást nyújtó könyv. Nem próbál az élet nagy kérdéseiről lamentálni, nem akar mély egzisztencializmust belevinni a történetbe, ahogy a szerelmi szál is csak úgy benne van, mert az is valahogy így történt, de különösebben nem romantikázik oldalakat. A hangsúly az áramháborún van és azokon a feltalálókon, akik harcoltak az elsőbbségért egy olyan világ kialakulásának kezdetén, ami az akkori ésszel talán felfoghatatlanul más. Ma már az elektromosság annyira körülvesz minket, olyan szinten része az életünknek, hogy kétségkívül megbénulnánk nélküle. Alappillére a civilizációnknak. És ez pontosan itt kezdődött, itt alakultunk át - talán még maguk a feltalálók se sejtették, hogy micsoda világnak ágyaznak meg ezzel a találmánnyal; azzal, hogy megszelíditik az elektromosságot. 

Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni.

Ezeket az eseményeket egy fiatal ügyvéd, Paul Cravath szemén keresztül követhetjük nyomon, aki szintén valós személy, akárcsak a könyvben felbukkanó további alakok. Ez a frissen végzett, tapasztalatlan ügyvéd meglehetősen váratlanul kerül a történelmi események középpontjába, méghozzá azzal, hogy George Westinghouse őt bízza meg, hogy képviselje az Edisonnal szemben folytatott per során. A tét egymillió dollár, a kérdés pedig az, hogy ki találta fel az izzólámpát. 

Edison meglehetősen nehéz ellenfél még a tapasztalt ügyvédek számára is, hiszen szinte egész New York a zsebében van, saját kémhálózatot működtet, és a pereskedésben is meglehetősen nagy gyakorlatra tett szert az évek során. 

Szerintem aki szereti a történelmi regényeket, odáig van az ügyvédes sorozatokért, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe, mert nem fog csalódást okozni. Nincsenek benne ugyan emlékezetes karakterek vagy gondolatok, ez csak az eseményeket szórakoztató módon elmesélni hivatott történet, ami tökéletesen tisztában is van ezzel. Bármennyire is egyszerolvasós, azért mégis csak örülök, hogy megismerkedtem vele, mert a történelemnek egy olyan szeletébe nyertem így betekintést, amit magamtól nem biztos, hogy felkutattam volna. 

Graham Moore: Az éjszaka fénye

The Last Days of Night

Fordította: Orosz Anna

Agave Könyvek

415 oldal

Edith Eva Eger könyvére elsősorban azért is figyeltem fel, mert mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet túlélni lelkiekben egy olyan traumát, amit a holokauszt okozott. Hogyan lehet továbbfolytatni azután az életet, hogy valaki olyan sok szörnyűséget megtapasztalt? Hogyan képes megtalálni valaki ezek után az élet szép oldalát, hogyan élhet valaki ezután normális életet anélkül, hogy beleőrülne az ott látottakba. Minden embert őszintén csodálok, aki a saját élete mikrotragédiáin túl tud lendülni. Lenyűgöz az, ha valaki meg tudja találni a napsugárt a nehéz helyzete ellenére is - nem naivságól, üres pozitivitásból vagy tagadás keretében, hanem mindazzal együtt, hogy érzi és tudja a saját problémájának súlyát. S az, hogy valaki lelkiekben is túléli a koncentrációs táborokat, az számomra az a fajta erőt adó csoda, ami valóban megmutatja, hogy igenis dönthetünk a saját boldogságunk felől. Hogy az, hogy boldogunk vagyunk-e igenis a mi döntésünk függvénye. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem kell átélni a tragédiákat, nem érezhetjük magunkat szomorúnak, nem fájlalhatjuk a veszteségeinket, nem élhetjük meg életünk mély pontjait. Csupán azt, hogy miután megéltük a mélységeinket, igenis hátrahagyhatjuk azokat - nem azért, mert valami jó történik velünk, hanem mert mi döntünk úgy, hogy most már másra van szükségünk. Hogy most már meg kell élnünk a magasságot is.

Edith Eva Eger könyve alapvetően nem mond sok újdonságot, ha az ember életvezetési tanácsokat keres benne. De szerintem rossz olvasói magatartás is, ha ezzel a szándékkal fogunk neki az olvasásának. Ez egy memoár, egy túlélés történet. Egy megírt gyászfeldolgozási folyamat. Ez elsősorban az írónő gyógyulásának lenyomata, amiből igen, vetíthetünk magunkra bizonyos ráismeréseket, segíthet megérteni a múltunkkal való kapcsolatunkat, de ez a történet nem minket akar meggyógyítani, hanem a szerzőjét. 

Edith Eva Egerrel visszatekintünk gyerekkorára, az ott megélt - valamennyire általánosnak nevezhető - sérüléseire. Hogy szülei viselkedése hogyan hatott önbecsülésére, miként érezte magát egy átlagos lányként egy átlagos családban, ahol a szülőknek is ugyanúgy megvoltak a maga személyes mikrotragéidái, amik kihatottak a családi életükre. Ezek a tapasztalatok, jelenetek, ott megélt mondatok később is felbukkannak a memoár során. Átértékelve, megértve, megmagyarázva, feldolgozva. Amit kislányként, gyerekként megélt, azt később felnőtt fejjel tudatosan újból elővette, és leszűrte a megfelelő következtetéseket. Felnőttként, anyaként megértette, hogy szülei nem voltak boldogok, nem tudtak túllépni a saját múltbeli sérelmeiken, és ez rávetítődött aztán a gyerekeikkel való kapcsolatukra is. Az ebből szerzett sérüléseit sok-sok évtizeddel később átformálta és a tanulságokat beépítette önmagába. A negatív dolgot pozitívra változtatta, s így sikerült megbocsájtania, továbblépnie gyerekkorának sérelmein. 

S aztán jött a holokauszt, ami minden éppen kibomló életutat elsöpört, porig rombolt. A szerzőnek félbeszakadt az élete, s egy teljesen más sors vette kezdetét abban a pillanatban, hogy fegyveresek törtek a családjára a házukban, felforgatva, gyűlöletükkel bepiszkítva az otthon szentségét, hogy aztán gettóba, majd pedig marhavagonban nyomorogva szállítsák őket Auschwitzba. Hogy hogyan lehet épésszel túlélni azokat az éveket, amik ott rá vártak? Csakis úgy, hogy tagadott. Hogy nem volt hajlandó megélni ott a mélységeket, csak a pozitív gondolatokba kapaszkodva tudta tartani magát, hogy ne hunyjon ki a fénye végleg, ne rohanjon bele a szögesdrótos kerítésbe az első adandó alkalommal. Egy tiszta érzésbe, a lehetséges - ám irreális - jövőbe való kapaszkodás mentette őt meg és még sokakat abban a táborban.  

– Hogy nézek ki? – kérdezi. – Mondd meg az igazat!
Az igazat? Úgy néz ki, mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést – „Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.
– A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad.
Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
– Köszönöm – suttogja.

Ám ahogy saját életünk mikrotragédiái esetében, itt sem az a legnagyobb feladat, hogy a nehéz helyzetekben megmaradjunk, hogy nap nap után túléljük a hullámvölgyet, hanem lelkileg fel tudjuk dolgozni azt, ha már elmúlt az az időszak, ami össze akart roppantani minket. Eger sem a koncentrációs táborban szenvedett a legjobban, hanem az utána következő években. Lekerült róla a túlélni akarás, nem tagadhatott tovább, szembe kellett néznie azzal, ami a holokauszt után maradt - neki és benne. Fel kellett dolgoznia, hogy ő túlélő lett. Hogy sokan - köztük családja nagy része is - odavesztek. Hogy a világ ezt tette vele és a társaival, és neki abban a világban kell továbbélnie. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy elvették tőle a jövőjét, és hogy az, ami tartotta benne addig a lelket, már nincs többé. Csak egy ábránd volt, ami akkor rengeteget segített, de most, hogy vége a borzalmaknak, szembe kell néznie azzal, hogy nem volt semmi realitása. Új célokat, új életet kell találnia - de hogy lehet ezek után, ha olyan lelki teher van az emberen, amit épésszel felfogni képtelenség? Eger asszony végül kitérőkkel ugyan, de ezt az elképzelhetetlen tragédiát is a javára tudta fordítani. Pszichológus lett, aki más emberek tragédiáin segít túllendülni, feldolgozni azt. Mindezt úgy, hogy közben maga is gyógyul. Mert ez hosszú évtizedeken át tartó folyamat, aminek egyik csúcspontja talán az, amikor hosszú évek után egy konferencia miatt kénytelen Németországba utazni, nem messze attól a helytől, ahol félholtan rátaláltak az amerikai katonák. 

A döntés egy nagyon jól felépített, jól megírt memoár, aminek megvannak a maga tanulságai, és hozhat az olvasójának is ráismeréseket. Persze azt gondolom, hogy aki járt már olyan igazi hullámvölgyben az élete folyamán, amiből sikeresen kikecmergett és némi tudatossággal vissza is tudott tekinteni önmagára és a megélt időszakra, az is hasonló következtetésekre juthatott - legalábbis én így voltam vele. Mindemellett nehéz is volt olvasni, különösen az auschwitzi élményeket - mármint lelkileg volt megterhelő. De pont ezekért a dolgokért tartom egy roppant fontos memoárnak. Hiszen olyan dolgokat őriz meg, amiket nem szabad sosem elfelejtenünk, és rávilágít arra, hogy a legnagyobb sötétségben is megtalálhatjuk azt az aprócska fénysugarat, ami aztán kivilágíthat mindent maga körül. 

Edith Eva Eger: A döntés

The Choice

Fordította: Farkas Nóra

Libri Kiadó

420 oldal

A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 

Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 

Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

A költészet számomra sokáig egy mesterségesen tantermi keretek közé szorított dolog volt, amit ha tetszett, ha nem, minden egyes alkalommal a hivatalos iránymutatást követve szanaszét kellett elemezni, mindig azon morfondírozva, hogy mire gondolhatott a költő (de valójában a tankönyv szerzője), mégha ezzel párhuzamosan nyelvtanórákon azt tanultuk, hogy mennyire nem lehet egyébként megérteni a másik ember gondolatait, mennyi minden félremehet a kommunikáció során. Hát még a mindenféle költői képekkel, rímekkel teletűzdelt sorok esetében! A versek számomra sokáig nem éltek. Még annak ellenére sem, hogy évente többször is jártam versmondó versenyekre, ahol olykor - a rutin miatt -  a versválasztásnál és versmondási stílusnál teljesen szabad kezet is kaptam a felkészítő tanáromtól. Nekem a verseny általános iskolásként azt jelentette, hogy kaptam egy teljes szabadnapot egy pár perces szereplésért cserébe, na meg könyvutalványt - jobb esetben. Rosszabb esetben verseskötetet, aminek bár szintén örültem azért, de mégse tudom azt mondani, hogy egy hatodikos lánynak minden vágyálma Petőfi válogatott verseinek birtoklása - különösen úgy, hogy otthon aztán dögivel voltak verseskötetek tanár apukámnak köszönhetően. 

Csokonai, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila - ezen férfiak uralták versismereteim nagy részét, ami aztán gimiben és egyetemen még tovább bővült természetesen. Bejött a világirodalom, a magyar irodalom is árnyalódott, de a versekhez társított hívószavaim továbbra is a ridegség, távolságtartás, szanaszét elemzés és a memoriterek maradtak - még akkor is, ha olykor meg-megszólítva éreztem magam vagy nagyon megtetszett egy -egy költői kép, szófordulat, amit azóta is őrzök az emlékezetemben. 

Aztán a könyves blogolásnak köszönhetően felfedeztem azt is, hogy a verseket lehet csak úgy szórakozásból olvasni is, és nem kell a hivatalos kánonban levő férfiakkal foglalkozni feltétlenül, hanem van női költészet is, ami nem csupán Nemes Nagy Ágnesből áll (bár őt tényleg zseniálisnak tartom egyébként). És persze, ne értsetek félre, szeretem, sőt imádom én Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Simon Mártont, Fodor Ákost, de ahogy a próza esetében is, úgy a költészetnél is észrevettem, hogy a női szerzők jobban meg tudnak pendíteni bennem valamit, jobban vagy több helyen érzem azt esetükben, hogy engem szólítanak meg, olyan témákról beszélnek, amikkel nekem is szembe kell néznem. Szóval a kis privát felfedezéseim alatt bukkantam rá Emily Dickinsonra vagy éppen Szabó T. Annára, akik tényleg mindenestül megnyertek maguknak. Korábban azt hittem, hogy rajongok Radnótiért vagy éppen Fodor Ákosért, de ennek a két fantasztikus nőnek a költészete jobban megragadott, mint eddig bármi más a költészetben. 

És aztán a Fiatalúr érkezése a költészethez való viszonyulásomat is alaposan megváltoztatta. Neki köszönhetően fedeztem fel ugyanis, hogy a költészet mennyire egy élő valami. Ami nem némán épül belém, hanem hangosan kimondva létezik. Nem mesterkélten, műpátosszal telve, hogy a versmondó verseny zsűrijét lenyűgözze az ember, hanem játékosan, kacagósan él, és mégis sokkal, de sokkal komolyabb a tétje, sokkal fontosabb embert kell vele lenyűgözni, mint anno sok-sok évvel ezelőtt. Nem könyvutalvány vagy verseskötet a nyeremény, hanem egy, a magyar nyelvet valóban élvező, minden szavát mélységesen átélő kis felfedező, akinek a nyelvtanulás fázisában rengeteget tud adni egy Varró Dani, egy Tóth Krisztina vagy egy Szabó T. Anna. Merőben más élmény számomra az utóbbi időkben a költészet, ami végigkíséri a napjainkat. Velünk van evés közben, sétáláskor, utazáskor vagy éppen lefekvéskor. Beépült a napjaink rutinjába, csupa mókát és kacagást hozva magával, és én csak nézem a kis közönségemet, akit megszólít egy-egy vers, ki tudja, miért. Gondolatokat, szavakat, képeket ültetek vele a fejébe, miközben nevetünk vagy éppen áhítattal hallgat csendben, és újra és újra kéri ugyanazt a verset, és századjára is ugyanolyan élvezettel hallgatja, mintha csak először mondanám. És számomra most ez a költészet igazi ereje. Lüktet, árad, belénk épül - ez az, amit egy tanóra se tudott volna átadni nekem, azt hiszem. Legalábbis az irodalomoktatás mai formájában biztosan nem. 

Úgyhogy ha nem érted, mi az a költészet, olvass verseket. Hangosan. 

Főleg gyerekeknek.

Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 

- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.

Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 

Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.

Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 

A könyvespolc az a mágikus hely, amelyből különleges ajtók nyílnak. Különböző világok és kalandok hívogatnak, hol suttogva, hol kiabálva, hogy lépjek be rajtuk, vesszek el bennük. És hát nem is kell sokat könyörögniük nekem, hogy tegyek egy sétát a Megyében, tévedjek el Harry-ékkel a Roxfort folyton átalakuló titokzatos lépcsőin, kóboroljak az Arrakis forró, futóférgektől hemzsegő sivatagában, szeljem a tengerek végtelenségét egy élőhajó fedélzetén, beüljek egy korsó sörre a Totenham Court Road egy kocsmájába Strike és Robin társaságában vagy visszafogottan vegyek részt egy Netherfieldi bálon. Mindezt bármikor megtehetem, csak oda kell lépnem a könyvespolc elé, és már nyílnak is az ajtók. 

Gyerekkorom óta kedvelt elfoglaltságom az is, hogy csak ülök a könyvespolc előtt és végigfuttatom a szemem a könyvgerinceken. Az eddig megtett utak és kalandok járnak ilyenkor  a fejemben, és persze azok is, amik még mindig rám várnak. Ez a legkülönlegesebb hely számomra mindig az otthonomban, ami nélkül el se tudnám képzelni a helyet, ahol élek. Az igazi otthon fogalmában - sok más dologgal egyetemben persze - nekem mindig ott a könyvekkel teli könyvespolc. Amikor egyetemista voltam, bár egy icipici félszobában éltem kezdetben, mégis első naptól kezdve ott kellett lennie egy éppen beférő icipici könyvespolcnak is, rajta azokkal a könyvekkel, amelyek nélkül nem tudtam volna elképzelni magamat. Könyvtáram legesszenciálisabb darabjait tudtam ugyan csak összeválogatni (kb 30 könyvet), mert több tényleg nem fért el abban a pici szobában, de tudtam, hogy könyvek nélkül nem élhetek ott. Engem mindig is könyvek vettek körül mióta csak az eszemet tudom. Szüleim, nagyszüleim mind könyvszerető emberek voltak, óriási padlótól plafonig érő könyvespolccal, olykor saját könyvtárszobával. Számomra ez a természetes közeg, enélkül a lakás sivárnak tűnne. 

Voltak könyveim a hálószobában, a nappaliban, ebédlőben - legtöbbször polcokon, de volt, hogy az ágy alatt vagy a földön is tornyosultak. Aztán lett könyvtárszobám is, ami persze még mindig megvan, csak már nélkülem, ezer kilométerrel távolabb. Amikor nemzetközi költözésre adtuk a fejünket, a férjem már ismert annyira, hogy a költözésbe ne csak engem, a gyereket és a macskákat kalkulálja bele, hanem a könyveim egy részét is. A könyvtáram csupán töredéke került ki ugyan, de mégis megnyugtató számomra, hogy itt vannak ezek az ajtók, amiken bármikor beléphetek. 

A könyveimet tekintve mindig is rendszerszerető ember voltam, sokféleképpen kategorizáltam őket a polcokon. Volt, hogy téma szerint; kiadó szerint; szerző szerinti ABC rendben vagy ezeket különféleképpen vegyítve. Sajnos - vagy éppen nem, ki minek gondolja - ez nem annyira Insta-barát elrendezés. Inkább egy szépérzékileg káoszosnak vélt térkép ez arról, ahogy a könyveimmel kapcsolatban gondolkodom. 

Ám sajnos, mióta kiköltöztünk nem csupán látványilag káoszos a könyvespolcom, hanem elrendezésben is. A lakásunk felszerelése egyelőre annyira minimál, hogy a könyvespolc bővítése az utolsók között van a listán, így szeretett könyveim úgy vannak rá - illetve mellé - felkupacolva, ahogy éppen elfértek - vagy ahogy éppen nem. Sci-fik polcán néhány krimi is befigyel, a kortárs szépirodalom komolysága mögül előbukkan néhány ifjúsági kötet is. Korok, műfajok, kiadások keverednek össze az én mindig kínosan rendben tartott polcaim felületén. De azért a sorozatokat, szerzői életműveket próbáltam egyben tartani, mégha emiatt még jobban keresztbe-kasul is állnak a könyvek, mert ebből képtelen vagyok még a káosz ellenére is engedni. Úgyhogy emiatt nálam hagyományos könyvespolc mustra nem lesz - majd egyszer talán, ha már tényleg csak a könyvespolc beszerzésén,. bővítésén kell gondolkodnom. De arra gondoltam, hogy tőlem szokatlan módon egy booktagféleséget hívok most segítségül, hogy azért valamiféleképp mégis be tudjam mutatni a velem levő könyveim gyűjteményét. 

A könyv, amit kevés helyen láttam, mégis megérdemelné a nagyobb figyelmet

A sok túlhypeolt újdonság mellett sokszor elvesznek a régi megjelenések vagy éppen a kevésbé szerencsés kiadói marketinggel rendelkező történetek. Ide - többek között - egy óriási kedvencemet választottam, Marjane Satrapi Persepolis című graphic noveljét, amely egyfelől rémesen komoly dolgokról szól (mint a diktatorikus állam begyűrűzése a emberek hétköznapjaiba vagy a nők helyzete Közel-Keleten stb), másfelől pedig egy kislány felnövés története is, ami azért a humort is gyakran eszközéül hívja. Érzékeny, értő és roppant fontos írás.

De ott vannak még James Herriot, a yorkshire-i állatorvos szívet melengető, az emberi és állati portrékat érzékenyen megrajzoló történetei is, amik nem mellesleg legalább annyira viccesek, mint Durrell regényei. Tavaly kezdődött a könyveiből készült sorozat (All Creatures Great & Small), ami szintén zseniális, ám a könyvekről sem szabad lemaradni ettől független.

 

 

A könyv, ami megnevettet

A Családom és egyéb állatfajták, mint említettem, egy sírva röhögős élményem volt. Egy meglehetősen különleges brit család kalandjai Korfu szigetén, ahova soha nem hittem volna, hogy vágyni fogok valaha, de a könyv után mégis.

 

 

 

 

David Nicholls: A nagy kvízválasztó című regénye pedig egy brit egyetemista csetlés-botlásairól szól a felnőtt életnek nevezett valamiben, amibe éppen csak belecsöppent, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte. A főszereplővel sok közös vonást felfedeztem magamban sok-sok évvel ezelőtt, úgyhogy kiváló görbetükör is volt számomra ez a könyv. 

 

 

 

Kerstin Gier: Rubinvörös trilógiája amellett, hogy nagyon kalandos meg minden, kiváló kis fricska a YA regények műfajának. Sokszor önironikus a műfaj kliséivel szemben, és hát úgy amúgy is nagyon szeretnivaló történet.

 

 

 

 

A könyv, amin elsírtam magam

Bár már Fredrik Backman lekerült a piedesztálról nálam, de tagadhatatlan, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak egy hangulati hullámvölgy volt számomra. Egyik oldalon hangosan röhögtem, és aztán azzal a lendülettel sírva fakadtam ennek a magányos, morgós öregembernek a történetén.

 

 

 

 

Gail Honeyman Eleanor Oliphantja is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. De azt hiszem, a végére azért inkább kifacsart, mintsem szórakoztatott. A legszomorúbb történet számomra, amit az utóbbi időben olvastam.

 

 

 

 

 

 

A Harry Potter könyvek legtöbbjén bármikor sírva tudok fakadni még ennyi év és ennyi újraolvasás után is. Néha jönnek be újabb jelenetek ebbe a spektrumba, ez az éppen megélt életemmel függ össze, azt hiszem.

Egy könyv, ami inspirált

 

 

Michelle Obama könyve, Woolf Saját szobája, vagy az Anne of Green Gables mind csupa olyan könyv, aminek az elolvasása után éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami fontos folyamat elindult. Nem voltam sose híve az önsegítő könyvek műfajának (bár idén ezen tervezek változtatni), de például ez a három kötet valami ilyesmi hatást váltott ki bennem.

 

 

 

 

 

Egy könyv, szavak nélkül

Shaun Tan:  The Arrival című könyve egy bevándorló életét meséli el csupán képek segítségével. Elképesztően erős hatású történet, nem is gondolná az ember, hogy szavak nélkül ennyi mindent el lehet "mondani".

 

 

 

 

 

Egy könyv, amit megfilmesítettek

Igazából manapság már az a kérdés, hogy mit nem filmesítettek meg? :D Hiszen hála a Netflixnek most már tényleg elég tekintélyes mennyiségű megfilmesített vagy sorozattá formált történettel találkozhatunk. Ami szerintem egyébként jó dolog. Egy kevésbé hypeolt könyvet választottam a polcomról, mégpedig a Napok romjait Kazuo Ishiguro Nobel-díjas szerzőtől. Gyönyörűen megírt történet egy éppen átalakuló világról.

 

 

Egy könyv, amit többször is olvastál

Theodora #haviegyújraolvasáskihívásának köszönhetően ez a lista egyre jobban gyarapszik esetemben, és rájöttem arra, amit régen tudtam, csak aztán a blogolás időszakában aztán valahogy elfelejtettem, mégpedig hogy mennyire szuper dolog az újraolvasás. Legutóbbi szuper élményem Jean Webster könyvei voltak, a Nyakigláb apó és a Kedves Ellenségem. Bájos, vicces kis történetek ezek, amik megmelengetik az ember lelkét a fázósabb napokon.

 

 

 

Egy könyv, aminek a címében egy szín szerepel

A jelenlegi könyveim között elég kevés ilyet találtam, de egyik kedvenc illusztrátorom szupercuki és vicces ifjúsági könyvét, az Ottolina és a sárga macskát szeretném mindenképpen kiemelni. A magyar fordítás szerintem zseniálisan játékos, imádtam olvasni.

 

 

 

 

Egy könyv, aminek egyszavas címe van

Madeline Miller Kirké című könyvének például. Varázslatos könyv, ami pontosan az én szájízem szerint dolgozza fel a görög mitológia egy szeletét.

 

 

 

 

Egy klasszikus könyv

Rengeteg klasszikus könyvem van, különösen angol klasszikus irodalomból, mert szeretem. Most egy ifjúsági klasszikust választottam a The Secret Garden személyében, mert ezt még nem olvastam, de a közeljövőben szeretném majd nagyon. 

Egy könyv csillagokkal a borítóján

Ez a szempont elég nehéz volt, mert nincs ennyire jó memóriám, azt hiszem. De szerencsémre némi kereségélés után rábukkantam az Éjszakai cirkuszra, amit amúgy még mindig nem olvastam, és a The Starless Sea után lehet még talonban is marad egy picit.

 

 

 

 

A legrégebbi könyv a polcomon

Nem sok régi könyvet hoztam magammal, mert elsősorban a kedvencek, az újraolvasásgyanúsak és a még olvasatlanok, de a közeljövőben olvasásgyanúsak voltak a főbb válogatásom szempontjai, amikor a velem kiköltöző könyveket válogattam. De Anya Emmájának és Jane Eyre-ének tudtam, hogy mindenképp helyet kell szentelnem. 

Egy könyv, ami a legtöbb kiadásban birtokolsz

 

Ez egyértelműen a Harry Potter és a bölcsek köve. Igazából így alakult a dolog, nincs ebben semmi tudatosság:  kezdődött azzal, hogy angolul is ki szerettem volna gyűjteni a sorozatot. Aztán kaptam ajándékba is - húgomtól és a férjemtől, mert mindketten tudják, mennyire kötődök érzelmileg ehhez a kötethez. A griffendéles kiadás egyenesen Norvégiából repült hozzám a férjem táskájában - , jött az illusztrált kiadás is és életemben egyetlen egyszer nyertem könyves nyereményjátékon (oké, úgy általában nyereményjátékon), és az az Animus Kiadó oldalán volt.  

Egy könyv, amire nagyon kíváncsi vagy

Sherry Thomas. A Study in Scarlett Woman című Sherlock-átgondolására eléggé kíváncsi vagyok.

Esszékötet a polcodról

Szeretem az esszéköteteket, évente legalább egyszer szívesen olvasok ebben a műfajban. Ugyan sok élvezetesen megírt esszékötetet tudnék felsorolni, de mégis Umberto Eco neve számomra az igazi fogalom ebben a műfajban. A Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől pedig az egyik legkedvesebb könyvem tőle.

Egy verseskötet a polcodról

Mostanában leginkább gyerekverseket olvasok, de azt szinte minden nap. A Kinőtt szív volt az egyetlen felnőtt verseskötet, ami velem jött ide. Gyászfeldolgozásos versek, pont olyanok, amik jól esnek néha az ember lelkének.

Egy könyv, amiben nagyot csalódtam

Christelle Dabos sorozata jött, látott és győzött nálam az első két kötetettel, olyan mértékű rajongást kiváltva belőlem, amire hosszú évek óta nem volt példa. A harmadik kötet viszont pofáncsapósan nagy csalódás volt számomra, igazából a negyedik részhez már nem is rohantam annyira.

Egy könyv, amiről nem hittem volna, hogy tetszik, aztán mégis

Ez a Locke&Key, aminek az első részét a bennem levő bizonytalanság, ugyanakkor csillapíthatatlan kíváncsiság miatt inkább könyvtárból vettem ki. Aztán teljesen beszippantott, úgyhogy nem volt mese, meg kellett vennem a folytatásokat is az első rész mellé.

Ne ítélj a borítóról!

Robin Hobb Bűvös hajóját soha az életben el nem olvastam volna, ha egy kedves barátnőm nem vette volna meg nekem születésnapi ajándékként azzal a felkiáltással, hogy ez az ő egyik kedvenc könyve, és biztos benne, hogy nekem is tetszene. Így is lett. Szuper klasszikus fantasy élőhajókkal, kalózokkal és rengeteg érdekes karakterrel - köztük számos összetett és erős női alakkal.

Egy könyv, ami emlékeztet valakire

Hát ez lenne az én könyvespolc mutogatásom, amit idővel majd frissítek kicsit, ha elkészül a terveim szerinti olvasósarkom.  Lesd meg a többiekét is:

Zakkant

Theodora

Sister

Zenka

Mandi

Cloudbookatlas

Larawyn

Readingspo

PuPilla

Utóvéd:

Nita

Alix E. Harrow könyve Ajtókról szól (nagy A-val természetesen, hiszen ezek azok a fajta ajtók, amelyek más világokba nyitnak utat a kíváncsiskodóknak). Talán már te is találkoztál ilyen Ajtóval; félig megbújva, kicsit megrothadva egy ódon templomban valahol vagy fényesen, hívogatóan ragyogva egy téglafalban. Talán, te is azok közé a kissé hóbortos, fantáziavilágban élők közé tartozol, akik folyton váratlan helyeken találják magukat, és képesek ilyen Ajtókon gondolkodás nélkül benyitni, csak hogy lássák hova vezet -  mint e regény főszereplője, January Scaller. 

1901-ben January megtalálta az első ilyen Ajtaját egy rét közepén, amely egy tengerek uralta világba nyílt. Ám az ajtót aztán valaki örökre bezárta, és January-nek éveket kellett töltenie azzal, hogy elfelejtse ezt az élményt, mert köztudottan az ilyen ábrándozások nem kívánatosak bizonyos körökben. Tíz évvel később valaki egy bőrkötéses könyvet ajándékoz neki azzal a szándékkal, hogy ez magyarázatul szolgál January életének rejtélyeire: az Ajtókra, az idegen világokra, a szavak hatalmára és saját, kissé ködös múltjára. Alix E. Harrow regénye egyaránt szól a hatalomról és a történelemről, a kalandokról és az igaz szeretetről és persze a történetekről, amelyeket örökül hagynak ránk. A kiutak és a hazautak regénye ez. 

Destiny is a pretty story we tell ourselves. Lurking beneath it there are only people, and the terrible choices we make.

 A Tízezer ajtó egy portálfantasy, amely egy kicsit csavar egyet a műfaji hagyományokon, hiszen nem az idegen világokba csábításról, hanem a hazatérésről szól. Ez jó hír azoknak, akik kicsit unják a műfaj kliséit. Hozzám mondjuk elég közel áll az ilyesmi, így Alix E. Harrownak nem volt nehéz dolga, hogy meggyőzzön róla már az elejétől kezdve, hogy szuper könyvet tartok a kezemben. 

Szerettem az írónő különleges stílusát, és azt is, ahogy a történetekről és azok fontosságáról beszélt. Kellett valami ilyesmi most a lelkemnek, ami újra fogalmazza számomra, mit is jelent nekem az irodalom, a könyvek világa. Hiszen, akárcsak January, én is önmagamat olvasom ki a történetekből. Számomra a könyvek Ajtók. Amelyek nem csupán más világokba vezetnek, hanem lelki utazást teszek általuk: ismerős és ismeretlen, várt és váratlan helyeket egyaránt felfedezek önmagamban. Alix E. Harrow regénye szintén ezt az érzést erősítette bennem, ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a saját történetemnek nem csupán olvasója lehetek. Hogy a kezembe vehetem a narratívát, hogy képes vagyok én alakítani a sorsomat. Hogy amint készen állok szembenézni az adott történetben megbúvó önmagammal, a való életben a kezembe vehetem a pennát, és én alkothatom tovább a saját történetemet. A történetek, az Ajtók ebben is segítenek. Nemcsak megérteni, megértetni, hanem cselekvésre késztetni. És ez szerintem a legfontosabb felismerés, amit egy történet nyújthat az olvasónak. 

How fitting, that the most terrifying time in my life should require me to do what I do best: escape into a book.

January jelene kellően sötét ahhoz, hogy már szinte az elejétől kezdve várjuk, mikor szabadulhat ki innen, mikor léphet be egy olyan világ kapuján, ami olyan nyugalmat áraszt, mint a zúgó tengerek morajlása azon a bizonyos Ajtón túl. A ház, ahol nevelkedik ugyanis minden, csak nem szerető otthon. Egyetlen élő szülője, az édesapja folyamatosan távol van ilyen-olyan megbízásokkal, így annak munkaadója, az elképesztően gazdag Mr. Locke neveli őt már egészen kislány kora óta. Ám Mr. Locke nem egy jóságos nagybácsi típus. A lelki bántalmazások olyan formáit veti be January nevelése során, hogy sokszor összefacsarodott a szívem olvasás közben. January sorsát már kezdetektől fogva a szívemen viseltem, így kicsit nehéz volt megbarátkozni a regény elbeszélésének a formájával, vagyis hogy főhősnőnk történetét félbeszakítja az a bizonyos bőrkötéses könyv, amit January olvas. Ez a két idegen világból származó szerelmespár története számomra sokkal kevésbé volt magával ragadó, mint a történetekbe menekülő, Ajtókat megtaláló, abúzustól szenvedő kislányé. Igazából mindig nagyon vártam, hogy vége legyen azoknak a fejezeteknek, hogy végre January szálához érkezzek megint. És persze, bár a végén aztán minden szál összeért, minden magyarázatot nyert, méghozzá nem is akárhogy, és ennek ismeretében egyáltalán nem tartom öncélú formának az írónő által választott elbeszélési módot, mégis.... mégis azt kell mondanom, hogy én azokat a fejezeteket a legtöbbször untam. 

De talán ennyi hibáját tudnám említeni ennek a fantasztikus regénynek, ami megadta számomra azt, amit Erin Morgenstein The Starless Sea című kicsit köldöknézegetősre sikerült bölcsészregényétől vártam. Hogy a könyvek Ajtók önmagunkba, amin be kell lépnünk ahhoz, hogy felfedezzük és megértsük a bennünk dolgozó lelki folyamatokat. A könyv nemcsak egy író történetét rejti, nemcsak egy főhős kalandjait éljük meg, hanem a miénket is. S így lehetünk jó írói a saját életünknek. Ha minél több Ajtón belépünk, ha minél több világot fedezünk fel önmagunkban. Ez a történetek igazi hatalma, és erről szól valójában a Tízezer ajtó. 

Words and their meanings have weight in the world of matter, shaping and reshaping realities through a most ancient alchemy.

És te belépsz rajta?

Alix E. Harrow: The Ten Thousand Doors of January

Orbit Books

394 oldal

Emlékszem még azokra a végtelennek tűnő időkre, amikor általános iskolásként, gimisként még saját magam fedeztem fel a könyvek világát. Nem volt mankó a kezemben, nem olvastam blogokat, nem nagyon volt olyan a környezetemben, aki annyit olvasott volna, mint én, hogy alaposan kibeszélhessük egymással az aktuális kedvenc könyveinket. Órákon keresztül bóklásztam az iskolai vagy a városi könyvtár polcai között, és fülszöveg vagy éppen a szerző alapján választottam ki a következő olvasmányomat. Rengetegszer újraolvastam abban az időben, előfordult olyan is, hogy szinte rögtön egymás után négyszer is elolvastam ugyanazt a könyvet. Ma már mintha kevesebb időm lenne, sok új, még ismeretlen történet vonz - és valahogy nem érzem az idő végtelenségét. 

Azokban a régi időkben nekem például szuper fogódzót nyújtottak maguk a szerzők. Ha valakitől megtetszett egy olvasmány, akkor a könyvtárban vagy a könyvesboltban fellelhető összes kötetét elolvastam - szinte majdhogynem egymás után. Így daráltam le Milan Kundera életművét, Edgar Allane Poe műveit vagy éppen Umberto Ecotól is ekkor olvastam elég sokat. Meg persze Dan Brown nevére is eléggé figyeltem, hogy mikor jön ki tőle újabb regény. Később, mikor már könyvesblogoltam, meg a molyon lógtam elég sokat, és egyre több könyv bejött a horizontomba, az életművek olvasása akkor is még elég sokáig benne volt az olvasói attitűdömben. Igaz, már ugyanannak a szerzőnek a könyveit nem olvastam annyira egymás után, de viszonylag rövidebb szünetekkel azért mindig sorra kerültek elég hamar. Agatha Christie-be való belebolondulásom például ekkoriban kezdődött egy molyos kihívásnak köszönhetően, amikor is egy év alatt legalább tíz könyvét kellett elolvasni a krimikirálynőnek. Azóta bár nem ekkora éves mennyiségben olvasok tőle, de azért évente egyszer sorra kerül tőle valami. A Bronte nővérek, Austen művei is évente azért előkerültek nálam - utóbbi életművével már végeztem, de ez a szép az újraolvasásban: újra lehet kezdeni. 

Manapság már nem mondanám, hogy életműveket olvasnék. A szerző személye egyre kevésbé meghatározó nálam, mintha az író szépen, lassan kikúszna a képből. Csak én vagyok és a történetek. Történetek, amik vagy megszólítanak engem már az olvasásuk előtt valamilyen módon, vagy hidegen hagynak még akkor is, ha valaki olyan írta, aki korábban már más könyvével hatalmas katarzis élményt okozott. Hiszen pár tudatosabb életmű olvasással rájöttem, hogy bármennyire is zseniális valaki, mégsem tudja mindig azt az élményt adni minden könyvével (erre csak nagyon kevesen képesek nálam), és csalódni pedig mostanában nem igazán szeretek, időm sincs rá. Az idő végtelenségét birtokolva egy-egy csalódáson viszonylag hamar túltettem magam és könnyen tovább tudtam lépni más történetek és világok felé, manapság azonban olyan szinten fel tud idegesíteni az, ha valamire csak pazaroltam az időmet, hogy azt el nem tudom mondani. És persze, ez talán nem is mindig az író hibája, lehet az is benne van a pakliban, hogy csak én változom közben. Hogy a mondanivalója, a stílusa ugyanaz, mint más könyvében, és mégse jelenti már ugyanazt a számomra. Persze, így is vannak azért olyan szerzők, akiktől szeretnék még olvasni illetve, akiknek egy-egy új megjelenése (ha élő személyekről van szó) azért eléggé felcsigáz. Ilyen például Rowling (bár valahogy az Ickabog nem igazán vonz), Agatha Christie, L. M. Montgomery vagy tavaly óta Robin Hobb. De biztosan vannak még mások is, csak most nem jutnak eszembe.

A sorozatok olvasásával is hasonlóképpen vagyok, mint az életművekkel. Régen nem érdekelt, hány részes a sorozat. Amennyiben tetszett, ledaráltam egyben az összeset, ha elérhető volt. Ha nem, akkor minden rész megjelenésekor újraolvastam a korábbi köteteket, és úgy kezdtem bele az újba. Ma már ez másképp van. Bármennyire is tetszik egy sorozat, képtelen vagyok egyben ledarálni. Szükségem van a részek közötti szünetre, még akkor is, ha elérhető az összes rész már. Persze, azért nem mindegy, mekkora szünetről van szó. Egy éven belül még elő tudom magamban hívni játszi könnyedséggel azt a rajongást, azt az izgalmat vagy egyáltalán azt, hogy mit is szeretek abban az adott történetben. De például, ha már két év eltelik két rész olvasása között, elvesztem a fókuszt. Lelohad a lelkesedés, elfelejtek egy csomó mindent, és bár az eszemmel tudom, hogy szerettem a történetet, mégse bújik elő a rajongó-énem. És innen nehéz már visszajönni, nehéz meggyőznie a történetnek, hogy nekem szükségem van rá. Például így járt Victoria Schwab trilógiája is, az Egy sötétebb mágia, ahol az első részt rajongva szerettem, aztán valahogy mégis csak kikerült a látóteremből, és a második részt már jóval később olvastam csak el. Szerencsétlen véletlen, hogy a Gyülekező árnyak egyébként is egy elég gyengécske sztori lett, a középső részek minden hibájával egyetemben, szóval végül nem is folytattam tovább a sorozatot, mert képtelen volt visszahozni bármit is abból az érzésből, ami az első olvasása közben elborított. 

De persze, az is egy elég komoly gond, hogy sok megkezdett sorozatban benne vagyok így vagy úgy, viszont nem akarok állandóan sokadik részeket olvasni. Kellenek az új történetek, a kezdőkötetek vagy az önálló történetek. Mert ritka az, hogy egy sorozat az életem minden területére reflektálni tudjon (kivéve a Harry Potter, az mindig reflektál elég sok mindenre az életemben), és számomra az olvasás valahol én-terápia is. Fontos, hogy az aktuális olvasmányomban megtaláljam azt az önmagamat, aki akkor, azokban a napokban vagy a hetekben vagyok. Hogy akárcsak egy jelenetig, egy mondatig arról olvassak, ami engem akkor éppen érdekel vagy nem is tudom még, hogy érdekel, de mégis valamilyen módon, valami titkos tudatalatti útvesztő útján mégis csak megfog és nem ereszt. És ezért ugrálok én mostanában történetről történetre, belekezdve, félbehagyva, félrerakva, halasztva vagy éppen tartogatva részeket, mert azt a folyton változó, formálódó önmagamat keresem bennük; akiben szintén ott vannak a történetek, az én-történetek, az elmesélendő témák és érzések, amiket csak bizonyos történetek lapjain keresztül vagy azok mentén tudok magamnak megfogalmazni és elbeszélni. Egy könyv számomra nem csupán egy izgalmas, kalandokkal teli jelenetek füzére, hanem ott kell legyek a lapokon én magam is. Jó lenne persze, ha tudnék annyira fókuszált lenni, hogy ha akkor éppen megfog egy sorozat, akkor kitartsak mellette, és hajlandó legyek hosszú ideig élni a szereplőkkel együtt, vagy annyira rajongani valakiért, hogy minden könyvét és a bevásárló listáját megszerezzem és hagyjam, hogy beszippantson teljesen magába, mígnem ki nem ürítem azt a bizonyos poharat, amit a szerző felkínált számomra. Hogy egyben, egy hajtásra megigyam, mohón nyelve minden egyes cseppet, és valaha valóban ilyen voltam, de most... Most már nem. 

Most már ha könyvekről van szó, akkor csak én vagyok. Ha rajongok egy történetért, hagyom, hogy átjárjon az érzés, hogy felfaljon a könyv, bekebelezzen kicsit és én is őt. Magamra vetítsem azokat a jeleneteket, mondatokat, amik  én vagyok, amik rólam szólnak. Ott van még a rózsaszínköd, csak már máshogy. Néha szeretem tartogatni azt, ami a pohárban van. Lehet, mert úgy érzem, talán ekkora mennyiségben nem bírnám el azt az önmagamat, aki akkor vagyok. Kell egy későbbi én, egy másik élettapasztalattal, másik hangulattal, látásmóddal, idősebben, hogy a történet ne le húzzon, hanem továbbra is felemeljen. Ferrante tetralógiája például pont ilyen. Imádom, de mégsem tudnám egyben megemészteni, mert a történet falna fel engem mindenestül, hogy aztán megrágva és kiköpve heverjek a padlón napokig miatta.

Úgyhogy a címbeli kérdésre az én válaszom az utóbbi években egyértelműen a szünet felé billen, még akkor is, ha annyira imádom azt a sorozatot, mint Robin Stevens Murder Most Unladylike-ját. Néha persze jól esne felfalni mindent egy szuszra, de közben azért mégis ott van bennem, hogy jó lenne tartogatni az ilyen szuper élményeket. Beosztani ínségesebb időkre vagy ha nem is amiatt, hanem jó, ha aztán vannak kötetek, amikbe jó érzés belemélyedni és megint rajongani.

És ti hogy álltok ehhez a kérdéshez?

A többiek a témában:

PuPilla

Theodora

ZakkantAnett

Sister

Mandi

Nita

Avilda

A Szofisztikált Macska

De az is teljesen elképzelhető, hogy pontosan olyan voltam valahol, mint Ánya. Aki szintén kívülállónak érzi magát a középiskolában ilyen-olyan indokok miatt: mert orosz származású, mert kicsit teltebb idomú és még ki tudja mennyi mindenért inkább úgy érzi, hogy különbözik, mintsem hasonul másokhoz. Ám aztán Gyima, a valódi kívülálló, akinek egyáltalán nincsenek barátai és még csak meg sem próbál hasonulni a többiekhez, mert nem érdekli, számára az orosz közösség a közösség , na szóval aztán ő ébreszti rá Ányát, hogy ő valójában totálisan jól beilleszkedett a középiskolába, hiszen vannak barátai, elhagyta az orosz akcentusát és tökéletesen betagozódott az amerikai gimisek közé. Ánya Gyima számára inkább amerikai, mintsem orosz már - s valahol itt, ezen a ponton hozott nekem igazi ráismeréseket ez a történet. Lehet, én sem voltam kívülálló a gimiben valójában, csak valamiért ezt éreztem, ki tudja, mennyi társammal egyetemben. S az is lehet, hogy mindenki életében van egy ilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó időszak, amikor ez az érzés hatalmasodik el rajta. Hogy ez valóban így van-e vagy csak a fejünkben létezik, ebben az időszakban azonban teljesen mindegy: igazából az a lényeg, hogy hátra tudjuk-e ezt az érzést hagyni valaha vagy sem.

A nálam csupán pár évvel idősebb Vera Brosgol elég hasonló életutat járt be, mint főhőse, Ánya. Moszkvában született, és mikor ötéves volt, a családjával együtt az U.S.A.-ba költözött. Az Ánya kísértete volt az első debütáló graphic novelje, ami szakmabeli körökben is igencsak neves elismeréseket hozott számára, akárcsak későbbi, gyerekeknek készült képeskönyve,  a Leave Me Alone! is. A számos díjjal kitüntetett művész nemcsak graphic noveleket készít, hanem olyan animációs filmek megszületésében is közreműködött, mint a Coraline vagy a Kubo és a varázshúrok. 

Az Ánya kísértete mind grafikailag, mind mondanivalóját tekintve nagyon egyben van. Hiszen egyszerre képes ötvözni a sötétebb, komorabb hangulatot a könnyedséggel és a cukisággal. A rajzok elég sötét tónusúak - monokrómok pontosabban, ám formavilágát tekintve inkább a gyerekek számára készült rajzfilmekéhez áll közel. A figurák megjelenítése bájos, ám a sötétkék különféle árnyalataival mégis csak ad egyfajta komolyságot a megjelenítésnek is. S igazából a történetről is pont ezt tudom elmondani: egy könnyed kis gimis filmnek indul, amely megvan hintve némi kulturális beilleszkedési nehézséggel, és aztán egyre sötétebb lesz, a végére már-már horrorba hajló vonalba csap át. 

Egy szűk két órámba telt egyébként elolvasni ezt a történetet, és a viszonylagos könnyedsége ellenére mégis okozott nekem valódi ráismeréseket a saját tinédzserkorommal kapcsolatban. Talán ez volt a legváratlanabb fordulat számomra az egészben, mert én teljesen gyanútlanul barangoltam Vera Brosgol világában, Ányára koncentráltam és nem magamra, mégis találkoztam sok évvel ezelőtti önmagammal, akinek végre tudtam mondani valami bíztatót, valami pozitívat, és végre nemcsak azt, hogy túlleszel rajta. Történhetett volna minden másként, de ez már így alakult. Ahogy ez a bejegyzés is szólhatott volna kevésbé rólam, és inkább a könyvről. De az az igazság, hogy nekem erről szólt ez az olvasás. Elemezgethetem meg leírhatom azokat a dolgokat, amiket már jó néhányan leírtak előttem nagyon profin, de az nem az én élményem lenne. Így kénytelenek vagytok megelégedni azzal, hogy szuper történet, olvassátok.

Vera Brosgol: Ánya kísértete

Anya's Ghost

Fordította: Márton Zsófia

Ciceró Kiadó

223 oldal

Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 

A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 

S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?

Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 

Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal