Lassan arra a megállapításra kell jutnom, hogy a bejegyzésírási sebességem meg sem tudja közelíteni az olvasási sebességemet. Nem hittem, hogy ilyet fogok írni valaha, de vagy öt könyvvel vagyok előrébb az utóbbiban, és bár októberben elég gyakran sikerült posztolnom, mégse tudtam utolérni magamat, pedig ez lenne a célom, hiszen hiába vannak ott a jegyzeteim, mégis csak nehéz felvenni magamban a könyv hangulatát egy hónapos távlatból. De persze, sose legyen az embernek nagyobb gondja, ugye. 

Szóval, hát röviden összefoglalva: valahogy így telt az októberem. 

Beszerzéseket tekintve elég változatos könyveket sikerült a polcomra tennem szerintem. Azt hiszem Ferrante regénye és Joe Hill - Gabriel Rodriguez képregénye képviseli a két végletet köztük. Ebből kettőt már el is olvastam, a másik kettő a novemberi nem létező várólistámon van. 

Egyébként nyolc, azaz ny-o-l-c könyvet olvastam el októberben. Eléggé kerekedett most a szemem, amikor megszámoltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi történettel ismerkedtem meg. Az egész Tommy Orange Sehonnai című regényével kezdődött - poszt majd a héten várható a könyvről - , ami elképesztően fontos és fantasztikus könyv. Elolvastam Gévai Csilla Lídia-sorozatát, legalábbis azokat a köteteket, amik eddig megjelentek, és eléggé-imádom gimis történet lett. Szerettem benne, hogy Lídia nemcsak a fiúkkal és a kinézetével van elfoglalva, hanem kicsit elvontabb témák is foglalkoztatják, amik például engem is tinikoromban. Kár, hogy a következő részéről semmit sem tudni, hogy egyáltalán íródik-e vagy sem, de így a befejezetlenségében is mindenképpen figyelmet érdemlő sorozat, szerintem. 

Majd elolvastam Sarah Waterstől A kis idegent is, aminek elég vegyes fogadtatása lett idehaza, ahogy elnéztem az értékeléseket, pedig hát elég zseniális könyv. Ugyan nincsen kezünkbe adva egyértelműen a végső értelmezés, de pont ettől zseniális, hogy hagyja az olvasóját gondolkodni. Utána megismerkedtem Grecsó Krisztián Verájával is. Ez volt az első könyvem az írótól, és egyébként meg is értem, hogy miért szeretik annyira, de a Vera azért - sok véleménnyel ellentétben - számomra mégse volt teljesen hiteles. Mégis csak erősen érződött rajta, hogy egy felnőtt férfi írta. Vera kicsit olyan szépirodalmi lánykának érződött. Ami persze nem feltétlen baj, csak hát a vélemények miatt mégsem erre számítottam. Mindenesetre Grecsó prózájával folytatom majd az ismerkedést mindenképpen, a Veráról meg majd írok egy részletesebb bejegyzést. 

A Nimonát pont azelőtti nap rendeltem meg angolul, mielőtt a Ciceró Kiadó bejelentette volna a magyar megjelenést. Úgyhogy ez picit vicces volt, de nagyon megörültem ennek a hírnek. Szuper vicces, szupercuki képregény, amit nagyon szerettem olvasni. 

Az októberi újraolvasásom pedig L. M. Montgomery Anne-sorozatának első része, az Anne of Green Gables volt, amit most olvastam először angolul, és nagyon imádtam így is. Kicsit tartottam tőle, hogy mennyire fog nekem tetszeni ennyi év távlatából, de nem hiába van ott az örökös kedvenc könyveim listájának dobogós helyezettjei között, hiszen legalább annyira, ha nem jobban élveztem most, mint sok-sok évvel ezelőtt. Más dolgokat és máshogy láttam most már benne, és nem feltétlen értek egyet azokkal, akik cukormázas, szirupos történetként jellemzik Montgomery írását. Na, de majd erről is hamarosan érkezik a bejegyzés!

Novemberre sok tervem van még, de hát majd kiderül, hogy a pillanatnyi szeszélyeim, a könyvtárak csábítása és persze a Fiatalúr mennyire és mit befolyásol majd ezen. Szóval, hajrá november, legyél te is annyira szuper, mint az előző őszi hónapok. 

A többiek októbere:

PuPilla

Theodora

Nita

Amadea

Sister

Vannak azok a helyzetek, amikor egyik könyv vezet a másikhoz. Néha direkt, olykor inkább indirekt módon. Az ilyesfajta találkozásokat nagyon szeretem, hiszen igazi flow-élményt adnak az olvasás aktusához. Gévai Csilla ifjúsági regénysorozatával is pont így jártam. Ha nem olvasom el a tök jó koncepciójú, ám számomra közepes élvezeti értékkel bíró Időfutár sorozat első részét, akkor - valószínűleg -  soha nem kezdek el gimis témájú hazai ifjúsági regények témában szörfölgetni a molyon, és akkor nem találtam volna rá az írónő nevére, és ki se hoztam volna a könyvtárból a Lídia-sorozatot. Amiért igazán kár lett volna, mert akkor egy nagyon eredeti, igazi hazai ifjúsági történetről maradtam volna le. 

Kicsit elegem van az angolszász irodalom majmolásából, az az igazság. Nem azért, mert annyira hazafi vagyok, csak számomra nem hiteles például, ha egy magyar író által írt regény Londonban játszódik mégpedig úgy, hogy a szerzője mégcsak a közelében sem járt vagy maximum egy hosszúhétvége erejéig. Ahogy azt se igazán szeretem, ha amerikai filmek és sorozatok elemeiből van összeollózva a történet és azt mondják, hogy Budapesten játszódik. Ez a fajta hitelesség is sokat számít egy ifjúsági regényben (is) szerintem, ahogy az is, hogy a főszereplő tényleg a korának megfelelően viselkedjen és gondolkodjon. 

Gévai Csilla regényének főhőse Lídia pedig végre egy olyan tinédzserlány, akit nemcsak a hormonjai irányítanak, és képes másra is gondolni, mint a fiúk. Nekem ez egy nagyon fontos és elképesztően pozitív meglepetés volt, hogy végre találkoztam olyan ifjúsági regénnyel, ahol a női főszereplő nem csak a fiúk és saját kinézetének tengelye mentén képes gondolkodni. Mert eddig én bárhogy is próbáltam, sose - vagy csak nagyon ritkán - voltam képes megtalálni sok-sok évvel ezelőtti önmagamat a modern gimis történetek lapjain. Sokszor a lányok - meg persze a fiúk is - csupán  leegyszerűsített hormonlények, ritkán találni olyan szereplőket, akik túlmutatnak ezen. 

Mert szerintem a tiniket bizony ilyesmik is foglalkoztatják, mint az élet értelme, a vallásfilozófia és ehhez hasonló, kicsit elvont, de a világ - nem feltétlen természettudományos értelemben vett - megismerésére tett gondolatkísérletek. Legalábbis engem érdekeltek anno az ilyesmik. Sokat monologizáltam magamban ilyen témában - ennek az akkori naplóim a tanúi -  és a barátaimmal is jókat tudtunk ilyesmikről beszélgetni. Kicsit olyan köldöknézegetős bölcsészkedések voltak ezek, amiknek ma nem feltétlen látom értelmét, de akkoriban fontos szelete volt a személyiségemnek. Nem tartottam magam ettől különleges gyereknek: tinédzser voltam, aki amellett, hogy önmaga felfedezésére és megvalósítására törekedett, a környezetéről és a világunk különféle síkjairól is sokat gondolkodott. Ahogy a barátaim is. Szóval, én ezt tényleg nem egyedi esetnek gondolom. És végre itt van Lídia, akit anno simán befogadtam volna a baráti társaságomba. Akinek a titkos szerelmi crusha nem Robert Pattinson vagy Cole Sprouse, hanem Gulácsy Lajos, a festő. Ami így kicsit randomnak tűnik, de ha elolvassátok, megértitek, hogy miért pont ő. A második részben pedig Latabár Kálmán veszi át a helyét, aki bár kevésbé intenzíven lesz jelen a történetben, de legalább annyira szórakoztató lesz, mint a Lajos. 

Merthogy Lídia titkos szerelmei bizony hiába távoztak már az élők sorából, ebben a naplóregényben - főhősnőnk kreativitásának és humorának köszönhetően - bizony ők is kimondják, amiket ki kell mondani. Kommentálják tetteit, gondolatait egy-egy széljegyzet formájában, ami nagyon jó humorforrásként is szolgál. Maga a napló is - merthogy ez egy naplóregény, mondtam már? - teljesen hiteles formailag tekintve. Rajzok, firkák bontják meg olykor-olykor a szöveget vagy csak megbújnak visszafogottan a margó takarásában. Lídia nem párbeszédezik benne, ha mégis, akkor azért, mert próbálja úgy leírni az eseményt, mint egy színdarabot (azt hiszem, ez egy dráma tagozatos diáktól még egészen hihető is az ilyen irányú ambíció). Plusz az is különösen tetszett, hogy a naplóját olvasva, én tényleg elhittem Lídiáról, hogy ő egy okos és művelt lány. Nem azért, mert azt írta, hogy jó jegyeket kap a suliban vagy megemlített pár klasszikus könyv címet, hogy éppen ezeket olvassa. Nem. Hanem mert Lídia szóhasználata, fogalmazásmódja valamint a művészettörténeti és irodalmi utalásai tényleg ezt a benyomást keltik az olvasóban. 

A két rész alatt ugyan sokat változott főhősnőnk, ám talán ez pont az a kor, amikor az ember gondolkodásmódja rohamléptekben változik és átalakul. Az első rész könnyed gimis érzete erősen átalakul a második részre. Nagyobb teret kap az elvontság: Lídia olykor egészen transzcendentális vonalra nyergel át. A keleti vallás és filozófia jobban begyűrűzik a szövegbe, hiszen Lídia még inkább keresi a helyét a világban. Az időpont vészesen közeleg, amikor is neki el kell döntenie, hogy merre a tovább, mit kezd az életével a gimnázium után. A második részt én ezért kicsit komorabbnak és komolyabbnak éreztem. Nem vált a szöveg hátrányára, és teljesen hihető volt ez a fajta elmozdulás, de őszintén megmondom, azért meglepetésként ért. A humor már nem volt annyira jellemző a történetre, ezt viszont picit sajnáltam, mert nagyon jól állt az első kötetnek.

Tetszett az is a sorozatban, hogy az alapvetően könnyed, gimis történetbe nem félt az írónő komoly témákat is behozni - már az első részben sem- , és ezek nem feltétlenül kerültek fel- vagy éppen megoldásra a végére. Azért is tetszett ez, mert ha belegondolunk, az élet is ilyesmi: nem mindig kerül pont minden mondat végére.

Gévai Csilla regénye egy teljesen hiteles és ezenfelül szuper történet, ami sajnos valahogy kevés figyelmet kapott idehaza. Igazán kár érte, pedig megérdemelné, ha sokan ismernék és olvasnák. Értékes ifjúsági regény, egy nagyon különleges és szerethető főszereplővel. Szerintem - és most tényleg nem túlzok - egy igazi gyöngyszem a hazai ifjúsági irodalom palettáján. Ismerjétek meg Lídiát, ha még nem tettétek.  

Gévai Csilla: Lídia, 16 + Lídia, 17

Tilos Az Á Könyvek

Úgy tűnik, az idei évet a jövöben majd úgy fogom hívni, hogy az év, amikor elkezdtem belebolondulni a képregényekbe. Egyre több kerül a látóterembe, egyre inkább izgatnak az általuk nyújtott történetek. Mert valami más, valami új érzés ezeket olvasni, és kénytelen vagyok megfeddni korábbi (mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti) önmagamat, aki azt hitte, hogy egy képregény nem tud felérni a regények nyújtotta történetekkel. Pedig ó, dehogynem! Ez az előítéletem már a Persepolis olvasása alatt fel is került Életem legnagyobb tévedései listájára. 

Noelle Stevenson képregényét ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy übercuki. Elnézést, ha esetleg fennköltebb jellemzést vártál. Ez a történet szerethető, vicces, könnyed, ám mindemellett nagyon eredeti is. Nimona egy független online képregényként kezdte életét a szerző tumblr oldalán mielőtt a HarperCollins lecsapott volna rá. Egy interjúban Stevenson elmondta, hogy Nimona történetével kapcsolatban a végét már kezdettől fogva tudta, és az elején csupán egy, maximum két oldal hosszúságú történetként indult, ám ahogy egyre inkább körvonalazódott benne Nimona alakja, úgy érezte szükségét a történet kibővítésére, illetve hogy bebizonyítsa magának, hogy ingenis tud alkotni egy hosszabb lélegzetvételű képregényt. Hogy egy olyan nagy kiadó felkarolja, mint a HarperCollins, a legvadabb álmaiban se fordult elő. 

Nimona világa érdekes egyvele a fantasynek és a sci-finek, mindkét műfaj jellegzetes elemei fellelhetők a történetben. Úgy mint az őrült tudós figurája, a tudományos kísérletek vagy éppen a népi hiedelmek itt nagyon is létező megtestesülései. Meg persze sárkányok! És mindehhez némi középkori feeling is társul lovagokkal és lovagi tornákkal. Azt hiszem, engem már ezzel a koncepcióval megvett magának.

De a szereplők is rendkívül érdekesek meg cukiságok mindenféle ármánykodásuk vagy éppen gonoszkodásuk ellenére. Érdekesek, hiszen mindenkiről kiderül, hogy alapvetően más karakter, mint amit a történetben elfoglalt eredeti szerepe vagy amit a toposzok alapján várnánk az illetőtől. A jó és rossz oldala ide-odaugrál a szereplők között: események, vélemények és személyek tükrében cserélődnek ezek a fajta szerepek is. Minden csak nézőpont kérdése.
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is -  a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét. 

kedvenc jeleneteim egyike

Maga a történet egyébként meglehetősen karakterközpontú, szóval ha nagyobb volumenű világépítést várnál ettől a középkori fantasy/sci-fi képregénytől, akkor el kell keserítselek, ez nem az a történet. Sok egyéb kérdést is nyitva hagy bizonyos szereplőkkel kapcsolatban, ám ennek ellenére mégis lezártnak érezhetjük a történetet. A Nimona alapvetően inkább egy kedves, könnyed történet - maguk a rajzok is ezt az érzést erősítik - , ami nem is akar több lenni, mint ami. És pont ezért lehetetlen nem imádni.

Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal

Sarah Waters regényével szemben voltak bizonyos elvárásaim, tekintve, hogy A szobalány című kötete számomra abszolút fotelba szegezős kategóriába esik. Azonban olvasás közben rá kellett döbbenjek, hogy jobb lesz ezeket az elvárásokat elfelejteni, mert A kis idegen teljesen más. 

A félreértések elkerülése végett: más, de ez nem baj. Sőt. A vége tudatában igazából sokkal, de sokkal összetettebbnek és agyeldobósabbnak gondolom a másik regényénél. 

A klasszikus gótikus regényeket idézve a történet elbeszélője itt maga az orvos. Ebben a műfajban már szinte egy általánosan bevett szokásnak mondható, hogy az orvos képviseli a racionalitást, a kétkedést a történet furcsa eseményeivel szemben. Elbeszélőnk több ponton is homályosan előreutal a majdan bekövetkező baljós eseményekre, anélkül, hogy konkretizálná pontosan mi is fog történni, de azt neki köszönhetően tudjuk, hogy valami nagyon nem lesz itt rendben Houndreds Hallban. 

Orvosunk azonban nem csak a furcsa eseményekre koncentrál, sőt: igazából mivel kételkedik is ezekben, maga a gótikus vonulat egyre inkább marginális helyzetbe kerül és csak finom sejtetésként van jelen. Néha be-betör a szövegbe mások elbeszélése, akik megélték ezeket a furcsa eseményeket, de alapvetően az olvasó egy idő után el is felejti, hogy gótikus regényt olvas. 

Narrátorunk annál többet szentel viszont a háború utáni, átalakulóban levő világ bemutatására, ahol az arisztokrácia korábbi formái letűnni látszanak. Megszűnőben vannak a hatalmas úri házak a sok fős személyzetükkel együtt. Ishiguro Napok romjai című regényével szuperül párhuzamba állítható egyébként. Hasonló problémák jelennek meg itt is, viszont Sarah Waters regényében a vagyonukat vesztett arisztokraták szemszögéből nézhetjük végig, ahogy a nagymúltú ház lassan az enyészetté válik a benne lakó családdal együtt. 

Houndreds Hall az egyik utolsó főúri ház a környéken, amelyet még eredeti tulajdonosai laknak, ám a hozzá tartozó birtokok szépen, lassan feldarabolódnak, más kezekbe kerülnek. A család vagyona azonban már korántsem elég ahhoz, hogy nem hogy a fényűzést megengedni, de még csak a ház fenntartását sem tudják megfizetni.  A háborúból visszatért, fiatal főúr legszívesebben túladna rajta, ám a családi büszkeség, a megszokás nem engedi. A házat több ponton is megszemélyesítik a szereplők: Houndreds Hall egy falánk, kisajátító szörnyként lebeg tulajdonosai feje felett, ami még többet és többet akar, és aminek semmi sem elég. Szépen, lassan felemészti az ember erejét. A ház egyértelműen a család régi státuszát szimbolizálja, amit ebben az új korban egyre nehezebb fenntartani, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük, hogy talán nem is éri meg. 

Ahogy haladtam a történettel, azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy "gótikus történetnek kissé langyos, családtörténetnek, korlenyomatnak viszont szuper" . Ám ez a közepe felé kezdett bennem kicsit megváltozni. Hogy őszinte legyek, majdnem abba is hagytam az olvasását. Mert a családtörténet része is kezdett kicsit túlírtnak hatni, a gótikus szál még mindig langyos volt, és volt még valami megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt nem hogy untam, hanem szabályosan undorodni kezdtem a történettől. Ahogy gondolkodni kezdtem a miérteken, rájöttem, hogy az elbeszélővel van bajom. Vele kapcsolatban érzem ezt a taszító érzést, még pedig azért, mert Lucy Strange regénye A fülemüleerdő titkának orvosát kezdi eszembe juttatni, aki a problémák megoldását egyedül ott látta, hogy mindenkit becsukatna a szanatóriumba. És innentől kezdve egyre több olyan momentumra figyeltem fel, amiből aztán világosan érződni kezdett, hogy narrátorunk egy ritka undorító ember.

* Sarah Waters regényének zsenialitása kétségtelenül a megbízhatatlan narrátor, aki megbízhatónak próbálja feltüntetni magát az olvasó előtt. És én ugyan imádom az ilyen elbeszélőket, de egészen idáig nem igazán találtam olyat, aki képes lett volna átejteni engem. Mint írtam: egészen idáig. Bár azért a háromnegyedénél kezdtem sejteni, hogy valami nagyon nem okés itt, de az utolsó fejezetek áll-leesős meglepetésként értek. És így minden, de minden korábban hibának gondolt dolog a történettel kapcsolatban értelmet nyert, minden a helyére került. Zseniális csavar egyébként ez a gótikus irodalmi hagyományon, hogy az orvos, aki a józanészt képviselte mindig is, szóval hogy ő a pszichopata gyilkos a történetben, aki magának akarja Houndreds Hallt. 

A molyos értékeléseket olvasva azonban rá kellett döbbennem, hogy az olvasók alapvetően nem tudnak mit kezdeni egy - végre - zseniális megbízhatatlan elbeszélővel. Annyira jól hozza a szerepét, hogy a többségnek nem esett le, hogy a narrátor a legtöbb esetben nem mond igazat, elhallgat, elferdít dolgokat, és a család kiírtását egy langyos kísértettörténettel próbálja elmismásolni. Vajon ezért olyan ritka a jó megbízhatatlan elbeszélő a modern irodalomban? 

A kis idegen egy családtörténet, egy korlenyomat némi gótikus felhanggal. És egy zseniális csavarral. Azonban ez nem az a könyv, ahol a kezünkbe van adva a megoldás, ami aztán a végén mindent megmagyaráz. Sarah Waters hagyja, hogy az olvasó gondolkozzon a történteken, az értelmezést teljesen rábízza. S ez már csak az olvasón múlik, hogy kezd-e vele valamit vagy sem. 

Sarah Waters: A kis idegen

The Little Stranger

Gabo Kiadó

504 oldal

* ordenáré spoilerek és az azzal kapcsolatos megállapításaim rögtön láthatóvá válnak, ha kiemeled kurzorral a csillag után kezdődő bekezdést.

Kérdés, hogy a klasszikus gótikus regények mennyi maguknak való olvasót találnak meg manapság. Napjainkban annyira kitolódott az ingerküszöb a legtöbb embernél, hogy egy tisztességes kísértettörténet félelem-faktora szinte a nullával egyenlő vagy úgy egyáltalán hova tenni nem tudják.

Persze, néha adódnak félreértések is a műfaj sajátosságait tekintve, és mást várnak mint amit kapniuk kéne. Én legalábbis ezeknek a számlájára írom Shirley Jackson könyvének itthoni eléggé vegyes fogadtatását. Pedig ez egy jól megkomponált, a gótikus irodalom hagyományait jól követő regény, ami szerintem kihozta műfajából a maximumot. Vagy ha nem is a teljes maximumot, de elég magasan teljesít.

A klasszikus gótikus történetek nagyon jól tudják, hogy a legfélelmetesebb rész sosem az, amikor felbukkan a gyilkos vagy megjelenik az a valami, ami a rettegést okozza, hanem az azt megelőző pillanat. Amikor tudjuk, hogy most már bármikor megjelenhet rettegésünk tárgya, de még nem tűnt fel. A gótikus sztorik ezt a pillanatot nyújtják meg a történetükben. 

Shirley Jackson regényében se történik nagyjából semmi konkrét, csak ez a rettegéssel átitatott pillanat tör be egyre többször a sztoriba. Mint egy fokozatosan gyorsuló dobpergés, ami a legvégén elárasztja az egész szöveget. 

Hill House már jó ideje furcsa ház hírében áll. A helyiek messze elkerülik, csupán két ember gondozza a hosszú évek óta lakatlan épületet. Dr. Montague, aki a természetfeletti létezésének fizikai bizonyítékai után kutat, úgy dönt, hogy kibérli pár hétre a tulajdonosoktól Hill House-t. Adatgyűjtéséhez még két embert magához vesz: Theodorát, különleges adottságokkal rendelkező asszisztensét, valamint Eleanort, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Melléjük érkezik még Luke is, a birtok fiatal örököse, hogy szemmel tartsa a kísérletet. 

Azonban megérkezésük után Hill House nem marad sokáig csendes. Életet akar. Négy vendége közül az egyikét.

– Mégis, mi van itt? Mi az, ami annyira megijeszti az embereket?
– Nem adok nevet annak, aminek nincsen neve.

 

Hogy ki vagy mi lehet Hill House-ban, akitől félni kéne, nem derül ki. Egy jó gótikus történet ugyanis nagyon jól tudja, hogy az ismeretlen, a megnevezhetetlen a legfélelmetesebb dolog mind közül. Mert ha nem tudod mi az, amivel szembenállsz, képtelen vagy védekezni, nem tudod mit várhatsz tőle: minden kiszámíthatatlan, minden kiismerhetetlen. 

A szövegben előforduló furcsa ismétlődések is a műfaj sajátosságai közé tartoznak, amik tovább fokozzák az olvasóban a "valami-nagyon-nincsen-rendjén" érzést. Jackson könyvében ilyen például az is, amikor a házvezetőnő ugyanazt és ugyanúgy mondja el az érkező vendégeknek, amit tudniuk kell a házról és az ő feladatairól. Még a spontánnak tűnő mimikái is pontosan ugyanúgy esnek meg és monológjának ugyanazon a részén minden egyes vendég esetében. Nem zökkenti ki őt semmi sem a mondókájából, bármilyen közbeeső megjegyzés vagy kérdés esetén se változtat, mintha csak egy újra és újra lejátszott filmfelvételt látnánk. 

Furcsa és nyugtalanító hatású, ahogy a szereplők párbeszédei elmennek egymás mellett, mintha egymástól teljesen független beszélnének a másikhoz. S eközben pedig észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá a rettegés, pontosan  nem tudni, hogyan, hiszen semmi konkrét dolog nem történik, csak sejtetések, utalások. Valaki kopog a folyosón vagy rángatja dühösen a kilincset. Hogy ki vagy mi az, nem tudni; de ember legyen a talpán, aki utána jár. És így most ez leírva talán nem tűnik eléggé félelmetesnek, de esküszöm, amikor most visszagondolok ezekre a jelenetekre rendesen átjár a libabőr. Shirley Jackson regénye annyira belemászott az agyamba, hogy a legutolsó fejezeteket egyhuzamban, ugyanakkor félelemtől bénultan olvastam végig, akinek a legkisebb neszre is képes volt kiugrani ez időben a szíve a helyéről. 

"Hill House nyomasztó csendje vette körül. Olyan vagyok, mint valami kis élőlény, akit egészben elnyelt egy szörnyeteg, gondolta, és a szörny érzi az én apró mozdulataimat. "

 

A Hill House egy szuper gótikus regény. Nem újító a műfajában, de elég tisztességesen megírt történet. Ha a modern horrorfilmek szerelmese vagy, akkor ez talán nem a te könyved. Azonban ha a sejtetés, a hangulat nálad hatásosabb félelemkeltő eszköz, akkor ez a történet garantáltan nem hagy nyugtot. 

Shirley Jackson: Hill House szelleme

The Haunting of Hill House

Fordította: Bozai Ágota

Gabo Kiadó

296 oldal

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal

Vagy százezerszer lefutott kör, hogy az ősz a kedvenc évszakom. Ha olvasod a blogomat rendszeresen - különösen ősszel - akkor ez igazán nem kérdés számodra sem. Szeretem a kliséit, amit most felsorolni nem fogok, mert úgyis mindenki unásig ismétli - ahogy én is. De szóval a könyv, az legalább egy olyan klisé ilyenkor, mint a kockás takaró és a forró tea. Vagy a Pumpkin Spice Latte. Évszakos ajánlót még sose csináltam ebben az elmúlt tíz évben, ezért úgy gondoltam, egy őszi napon igazán ideje lenne elkezdeni. 

Persze, ilyenkor inkább a természetet érdemes járni, feltöltekezni az őszi aranyló napsugarakból. Én legalábbis napsütéses napokon könyvek felé se nézek, de tegyük fel, hogy valaki mégis. Mert mondjuk szeret kint a kertben olvasni. Vagy az arborétumban. Vagy utazás közben. Vagy beteg és ezért nem tud kimozdulni. 

Úgyhogy íme az én ajánlataim az ilyen csodás napokra

Kazuo Ishiguronak ez a regénye egy eltűnőben levő világról szól, az angol arisztokrácia végéről. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés. Bár a könyv nyáron játszódik, de a nosztalgia, az elmúlás érzése annyira áthatja ezt a könyvet, hogy bennem igazi őszi könyvként maradt meg. 

Katherine Webb könyve jóval könnyedebb történetet ígér, mint Ishiguroé. Ez egy nagyon kellemes hangulatú, családi titkok után nyomozós történet, ahol poros ládákat nyitogatunk a szereplőinkkel a padláson és megsárgult leveleket olvasgatunk. A sztori egy része egy ódon angol kúriában játszódik, ahová a két testvér Erica és Beth visszatérnek nagyanyjuk halála után. Sok emlék fűzi őket ehhez a helyhez, és lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait is, amik ide kapcsolódnak. 

Eközben a másik szálon az időskorára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Ám az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával, aki a századforduló idején még Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelenséggel Angliába költözött. 

Izgalmas, és könnyed történet, amihez jól áll a forró tea. 

David Nicholls könyve hiperszuper kedvencem, mert irtóra vicces, miközben húsbavágóan igaz is. Főhősünket, Briant végigkövetjük első egyetemista évének rögös útján, miközben önmagát és a körülötte levő világot is újra kell definiálnia. Csetlései, botlásai legtöbbször komikusak, azonban valahol görbe tükrök is. Szerettem, hogy olyan kis dolgokon keresztül szól fontosakról, hogy a nevetések közepette azért mégis csak elgondolkodtatott. Leginkább reményekről, álmokról szól ez a könyv és persze arról, ahogy pofán csapja ezeket a valóság - s mindez egy nagy adag öniróniával és szerencsétlenkedéssel nyakon öntve.

Igazi egyetemista önkereséses történet. Szerintem szuper olvasmány egy tweedzakóhoz és egy kötött sálhoz. 

A legszuperebb hangulatalapozás az olvasáshoz az ilyen idő, nem? Az eső kopogása az ablaküvegen mindig beindítja bennem azt a Pavlovi reflexet, hogy elő kell vegyek egy könyvet. Mondjuk valami Angliában játszódót. Ilyenkor szívesen teszek látogatást képzeletben mondjuk a Baker Streeten vagy Rowling krimisorozata óta a Tottenham Court Roadon. 

Sarah Waters viktoriánus regényeket idéző története a totálisan letehetetlen kategóriába tartozik. Egy igen méretes féltégla, mégis elképesztően gyorsan végigrohantam rajta. Olyan csavarokkal és olyan függővégekkel érnek véget a fejezetek, hogy ember legyen a talpán, aki nyugodt szívvel félreteszi. 

A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

A karakterközpontú, lassan kibontakozó krimit kedvelők új kedvenc sorozata a Cormoran Strike nevével fémjelzett sorozat, aminek idén jelent meg a negyedik része. A csavaros bűntények mellett érdekes társadalmi problémákat is boncolgat a lapokon, miközben különc nyomozónkkal és segítőjével részről részre jobban megismerkedünk. Galbraith regényei nagyon jól hozzák az esős, pubba beülős londoni hangulatot. Ha még esetleg nem ismerkedtél volna meg ezzel a sorozattal, érdemes lenne elkezdened.
Mondjuk egy esős, őszi estén.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Az őszi reggelek is a kedvenceim közé tartoznak, főleg amikor az ajtón kilépve kicsit megcsípi az orromat a hideg levegő, és az utcán sétálva haloványan érzem a frissesség illata mellett a befűtött házak otthon-illatát. Amikor busszal mentem munkába, mindig volt félórám utazás közben belemerülni egy-egy izgalmas történetbe, de nagyon szerettem a lusta vasárnap reggeleken is egy órát ágyban olvasni mielőtt elindult volna a nap. A ködös őszi reggelek és az olvasás két olyan dolog, ami szuperül illik egymáshoz. 

De ezekhez a könyvekhez különösen!

Niffenegger regénye egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából. Az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

A történet központi témája a gyászfeldolgozás, valamint szeretteink elengedése. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. S mindennek a Highgate temető és környéke szolgáltat igazán hangulatos hátteret. Érdemes megismerkedni ezzel a regénnyel. 

2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.

Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör?

Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.  

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefonja olvasóját. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. 

Egy ködös, álmosító reggelen olvasva hamar fel tudja rázni az embert, az biztos. 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam elég sok olyan könyv van, ami miatt eléggé szomorkodom, hogy kimaradtak a gyermekkoromból. Persze, anyukám folyton ajánlgatta a pöttyös meg csíkos könyveit, de valamiért akkoriban az ismeretterjesztő könyvek kötöttek le. Így maradt ki például a Nyakigláb apó is. Bár helyette az Usborne Természettudományi kisenciklopédiával keltem és feküdtem. Nem tudom, ebből milyen konklúziót lehet levonni, de tény, hogy Judy Abbott kisasszonyt és az ő Apókáját jóval a könyv célközönségének korát meghaladóan ismertem meg. 

És ez nem vált a kapcsolatunk hátrányára. 

Az okos és eleven Judy Abbott minden vágya, hogy végre maga mögött hagyhassa a John Grier Otthon szürke falait. Egy nap egy fantasztikus lehetőséget kap az egyik támogatótól, akinek nagyon megtetszett Judy egyik fogalmazása: elhatározza, hogy írót farag belőle, és ezért állja tanulmányainak valamint az ezzel járó költségeket. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy Judy rendszeresen számoljon be neki leveleken keresztül. hogy hogy halad a tanulással. Továbbá ne firtassa támogatójának kilétét, mert ő nem szeretné felfedni magát. Így a levelezésük csakis egyoldalú lehet. Judy teljesíti titokzatos támogatójának óhaját, ám mégsem hagyja teljesen nyugodni a kérdés, hogy mégis kinek írja ezeket a leveleket.

"Én azt hiszem, Apókám, hogy az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot. De a John Grier Otthonban a fantázia legkisebb szikráját is eltapossák. Az egyetlen dolog, amire ott ránevelik az embert: a kötelességteljesítés. Nem hiszem, hogy a gyerekek fel tudnák fogni ennek a szónak az értelmét: utálatos, gyűlöletes szó. Hiszen nem kényszerből, hanem szeretetből kellene cselekednünk."

Sok mindent szeretek Judy Abbottban, de a legfontosabb talán mégis az, hogy imádom olvasni a leveleit. Amik néha viccesek, olykor mérgesek, de leginkább hálásak és lelkesek. Leveleiben nyomon követhetjük, ahogy kinyílik számára a világ: a szürke árvaházi világból egy teljesen más életbe csöppen bele, ahol rengeteg olyan élmény szerez, amiről árvaként soha nem is gondolt, hogy részese lehet valaha is. Ez a kettősség, a két világ kontrasztja végigvonul Judy levelein: Anne Shirley-hez hasonlóan Judy is egyhangúnak, túl kiszámíthatónak találja a lelencház világát, ahol Anne szavaival élve egyáltalán nem nyílik tere a képzeletnek. Ezzel szemben a kollégium világa azonban élettel teli, vibráló, színes-szagos, ahol mindig történik valami. Judyt bár teljesen megbabonázza ez a világ, mégsem felejti el, hogy honnan jött, és szerencsésnek érzi magát, hogy mindezt megtapasztalhatja. Az egész történetet pontosan ezért átitatja a hihetetlenül pozitív életszemlélet, és képtelenség nem mosollyal olvasni a leveleket. Továbbá tetszik Judyban az is, hogy korántsem hibátlan. Néha igenis picit önző, picit hazudós és a harag se áll tőle távol, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. S utóbbit nem is fél kimutatni támogatója felé, akitől egész ottléte függ. Pont ettől lesz az egész igazán emberi számomra, hogy nem egy túlidealizált főhős leveleit kell olvasnom.

Bár a Szép reményekbeli Pippel vagy a Pygmalionból ismert Eliza Doolittle-lel ellentétben Judy nem megy keresztül jelentős személyiségváltozáson kitaníttatása során, nem látja másképp a helyzetét vagy önmagát, a világot éppen annyira, hogy megtalálja a hozzá leginkább illő szemléletet. Persze, ez nem feltétlen hibája a regénynek, hiszen nem is erről szól ez elsősorban, de valahol mégis csak egy Pygmalion történetről beszélünk. Judy bájos története a rendkívül szerethető pozitív szemlélete mellett elsősorban mégiscsak egy lányregény némi krimi beütéssel, ami egy kicsit izgalomban tartja az olvasót. Vajon kiderül végül a titokzatos támogató személye?

A Nyakigláb apó egy nagyon szerethető történet. Ha szeretted Anne Shirleyt, őt is tutira szeretni fogod. És ha imádod az igazi levélregényeket, akkor feltétlen el- vagy újra kell olvasnod. Meg úgy egyébként is, receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

Sokan Rejtő Jenőre vagy Christopher Moore-ra szavaznak, ha humoros regényről van szó, én azonban amondó vagyok, hogy ha szereted az angol humort - már pedig ki ne szeretné? - , akkor egy jó kis Wodehouse regénynél nincs jobb. Bertie Wooster, a valaha volt leglumpabb fickó, én mondom, mégis sokáig az ő felesége szerettem volna lenni. Oké, előtte meg Anyeginé is - valljuk be, fiktív szerelmeim kiválasztása sose volt szerencsés fiatalkoromban. 

Mondjuk, ebben a regényben pont egy szemernyi Bertie Wooster sincs, maximum olyan karakter, akivel igazán jól megértenék egymást. Ez a kötet abszolút Psmithé ( a P néma!) , akit mellesleg Wodehouse egy valódi emberről mintázott. 

Ármánykodás, félreértések, tartozások, lopások és egyéb titkos tervek: ebben a regényben kérem, minden van, ami garantálja a szórakoztató történetet.  Ám főhősünket, Psmithet semmivel, az égvilágon semmivel nem lehet kihozni zen nyugalmából. Bármekkora félreértés kellős közepébe csöppen, rögtön adaptálódik, s közben arcizma se rezdül. Főleg addig, amíg halak nem szerepelnek semmilyen formában. Mert abból jutott neki elég mielőtt karrierváltásba fogott, és fel nem adta az alábbi hirdetést:

Forduljon ​Psmithhez!!!
Psmith Majd Segít!
Psmith Mindent Elintéz!
Önnek Szüksége Lenne
Valakire, Aki Eljár Peres Ügyiben?
Valakire, Aki Elintézi Üzleti Ügyeit?
Valakire, Aki Sétálni Viszi A Kutyáját?
Valakire, Aki Meggyilkolja Az Ön Nagynénjét?
Psmith Elintézi!
Bűntény Nem Akadály!
Bármilyen Megbízása Van
(Feltéve, Hogy Halakkal Nem Kell Dolgozni),
Forduljon Psmithhez!
Ajánlatok: R. Psmith, Postafiók 365
Forduljon Psmithhez!

 És végül ez a hirdetés keltette fel Freddie Threepwood őméltóságának, e makulátlanul elegáns, ám értelmi képességekkel meglehetősen szerényen megáldott ifjúnak figyelmét. Freddie ugyanis merész terven töri a fejét, méghozzá azon, hogy ellopja nagynénje nyakékét - nagybátyja beleegyezésével. Családi ármánykodások, szerepcserék, véletlen és nem annyira véletlen találkozások izgalmai dobják fel ezt az egyébként sem unalmas történetet, ahol szinte senki sem az, akinek mondja magát.

Ha szereted a félreértéseken alapuló szórakoztató könyveket, akkor ezt nem szabad kihagynod. Nincs itt semmi komolyság, ami mégis komoly lenne, abból garantáltan komolytalanságot csinál. Mint például a kortárs költészetből, amit itt bizony senki se ért, az álköltők - pechükre - meg különösen nem. "Keresztül a Gyönyör sápadt paraboláján…" - azt hiszem, ez a sor örökre ikonikus marad számomra, és ha elolvasod a könyvet, hidd el, neked is. 

Nyilván vannak eredetibb történetek ennél, több csavarral, váratlanabbakkal vagy nagyobbakkal - biztosan így van, ezt nem tagadom. Azonban Wodehouse alakjai olyan zseniálisan szórakoztató karikatúrák, akik tényleg igazán sajátossá, wodehouse-ossá teszik a sztorit. És mindemellett a narrációban fellelhető poénokat sem szabad kihagyni az említésből, amiket gonosz módon példaként elmesélni nem lehet, mert elmesélve már nem vicces, de ahogy Wodehouse megírta, hát higgyétek el, hogy nagyon is az.

De persze, bárhogy csűröm, csavarom itt a dolgot, igazából egy a lényeg, mégpedig az, hogy akinek van humorérzéke, az olvasson Wodehouse-t. De az is, akinek nincs. 

Igazi angol arisztokratás agyamentség ez az egész. 

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!
Leave It to Psmith
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Európa Kiadó
298 oldal

... kezdhetném akár így is a szeptemberi beszámolómat, és akkor már el is mondhatom, hogy ezzel a négy szóval tök jól körül is írtam, milyen hónapot zártam. Szeptemberben nyolc, azaz ny-o-l-c könyvet fejeztem be, ami esetemben elképesztő szám. Nem, nem lett több időm, a Fiatalúr olyan aktív, mint eddig soha (mászás ezerrel, egyedül álldogálás és járás próbálgatások) , szóval alapvetően továbbra sem jellemző az unalom a hétköznapjaimra, ahogy a csendes elmélyülés sem. Utóbbi különösen azért nem, mert elkezdte felfedezni a hangját, és most a sikongatás a kedvenc kommunikációs eszköze, a zenebölcsinek köszönhetően pedig a dobolás, mint új létforma is beköszöntött az életünkbe. 

Na, de... nem gyerekblogot vezetek, igazából csak azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy a nyolc könyv jelen körülményeimhez képest elképesztő, és fogalmam sincs, hogy sikerült ennyit olvasnom. Sőt, igazán jó könyvek kerültek a kezembe! Szóval, a szeptember egy csudaklassz kezdése volt a kedvenc évszakomnak. 

Befejeztem Katherine Addison: A koboldcsászár című fantasy regényét, ami egy nagyon kellemes meglepetés volt. Igazán szerettem olvasni a hibái ellenére. Majd következett a  Locke & Key képregénysorozat első része, ami azonmód megvett magának kilóra, és be is szereztem rögtön a második részét is, ami még október folyamán mindenképpen sorra fog kerülni, mert nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Utána a borzongást enyhítendő, megismerkedtem Lucy Strange: A fülemüleerdő titka című ifjúsági regényével, ami igazi léleksimogató olvasmány lett, és picit sírtam, amikor vissza kellett vinnem a könyvtárba. Nem kizárt, hogy pár hónapon belül szerzek egy saját példányt magamnak.  Posztírásban eddig tudtam követni csupán az ehavi elolvasott könyveimet, de még bőven olvastam ezután is. 

Wodehouse régi kedvencem, sok-sok évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak Bertie Wooster és Jeeves csodás párosát, akiket filmsorozatban Stephen Fry és Hugh Laurie alakított, és hát imádtam! Mind könyvben, mind filmvásznon zse-ni-á-lis! Másik regénysorozata a Blandings kastély, talán kevésbé híres, de a Forduljon Psmithhez! ennek ellenére igazi klasszikus, így most ezzel folytattam a megismerkedést. Wodehouse humorát még mindig nagyon bírom, bár Bertie-t igazán hiányoltam. Valami olyasmi volt ez, mikor egy Poirot nélküli Agatha Christie regényt olvas az ember. Na, de erről majd bővebben nem sokára. Utána jött Theodora #haviegyujraolvasaskihivas -ához egy régi-régi kedvencem, Jean Webster: Nyakigláb apó című regénye, ami még mindig csupa bűbáj, és nem lehet nem széles vigyorral olvasni a fejezeteket. Igazi lelki wellness az a könyv! 

Közben beiratkoztam a mi kis falunk könyvtárába végre, ahol nem mellesleg egy cica is dolgozik. Jeromos kétségkívül a világ legjobbfej könyvtárosa, aki nem mellesleg igazi sztár - nem csak itt a kis falunkban, hanem országosan is, hiszen a tévében is szerepelt már, ha jól tudom, talán kétszer is. Képeslapok érkeznek hozzá az ország különböző pontjaiból, sőt Indiából és Berlinből is kapott már lapot. A könyvállomány is szuperség, tele van újdonságokkal és népszerű könyvekkel. Igazán sajnálom és szégyellem, hogy a beiratkozásomra csak most került sor, de higgyétek el, most minden lelkesedésem a mi kis könyvtárunké. Szóval, az ünnepélyes beiratkozásom napján innen jött velem haza Jeanette Wintersontól A szenvedély. Mert ó, hát kit érdekel, hogy otthon az egyetemi könyvtárból pontosan tíz darab könyv várja, hogy elolvassam őket, ha egyszer beiratkoztam egy új helyre! Ezt igazán be lehet látni, hogy olvasmány nélkül nem távozhattam. El is olvastam azon a hétvégén, és ó, mennyire szerettem ezt a néha mesés, néha túl kegyetlen könyvet. Alig várom, hogy írjak róla! Velence után Hill House felé vettem az irányt Shirley Jackson kalauzolásában, aki olyan, de olyan gótikus regényt írt, hogy napokon keresztül Hill House -zal álmodtam. A bőröm alá bekúszott az a könyv, és most éppen kiheverni próbálom.

Mint látható, októberben is bőven lesz mit mesélnem a szeptemberi olvasmányaimról. Jaj, meg még ott volt Szalóki Ági: Körforgás című kötete is, ami majd - terveim szerint - egy összegző posztban fog szerepelni, ahol a Fiatalúr olvasmányairól és olvasóvá neveléséről fogok kicsit beszélni majd. Ezt remélem, most már sikerül megírnom októberben. 

Úgyhogy nyolc elolvasott, egy darab vásárolt könyv - nem is rossz a szeptemberi mérlegem, főleg ha szemet hunyunk afelett a tény felett, hogy inkább könyvtári könyveket fogyasztottam elsősorban, nem pedig a saját olvasatlanjaimat... eh, mindegy, nem sikerülhet mindig minden.

De most már éljen az október, a legeslegkedvesebb hónapom, amit minden évben nagyon várok!


Többiek és a szeptember:
PuPilla
Theodora
Nita
Sister

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal

Ha komfortzónámból való kilépésre szeretnék példát találni az idei olvasmányaim között, akkor rögtön Joe Hill és Gabriel Rodriguez nevével fémjelzett képregénysorozat első kötete jutna eszembe, ami egy augusztusi szombaton valahogy ott landolt a kosaramban. És te jó ég, micsoda élmény volt ez, kérem! Ha az élet minden területén ilyen élmény lenne a komfortzóna tágítás, hát állnék elébe.
Joe Hill regényei valahogy sose kerültek fel az olvasói horizontomra, viszont ez a képregénysorozat már régóta piszkálta a fantáziámat.

A gyerekek mindig azt hiszik, hogy a történet elején lépnek be, pedig általában a végén.

Édesapjuk elvesztése után a három Locke testvér, valamint az édesanyjuk a massachusettsi Lovecraftba költözik, egy hatalmas, ódon házba, ami már régóta a család tulajdonában áll. Miközben mindenki próbál megküzdeni a maga gyászával, ez a furcsa épület, a Kulcsház is egyre több titkát fedi fel a gyerekek előtt. Különös kulcsok különös ajtókat nyitnak, amik mögött még különösebb dolgok történnek. Honnan vannak a kulcsok? Mi ez a hely? S vajon összefüggésben van-e ez azzal, ami az apjukkal történt? A jelen idejű elbeszélés mellett a történet folyamatosan váltakozik az idősíkok között, s így felsejlenek a múlt eseményei is előttünk. Ám egyelőre még annál is több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak.

Rendkívül izgalmas, szabályosan fotelba szegezős kötetről van szó, ahol megannyi titok és rengeteg érdekes elgondolás szövi át a történetet. Ez egy sötét, de mégis lenyűgöző világ, ahová egy kicsit in medias res módon érkezünk meg, bele az események közepébe, de ahogy lassan kibontakozik előttünk az egész, ősszeáll minden, és egyre többet és többet akarunk belőle. Maga a mágiarendszer szerintem nagyon eredeti és újszerű, főleg a természetfelettivel való összefonódása. Mindemellett a titkokkal teli, régi ház toposza is egy kis eredeti ízt kap itt, amellett hogy a gótikus műfaj hagyományaihoz is hű marad. Joe Hill jól lavírozik a felvetett komoly témák és a gótika sajátosságai között, és mesterien mossa össze őket. Karakterei érdekesek és egyediek, mindenkinek megvan a maga komplexitása, és ezt úgy eléggé díjaztam. A sztori maga elsősorban a három Locke gyerekre koncentrál egyébként - legalábbis ebben az első kötetben - , valamint arra, hogyan birkóznak meg apjuk iránt érzett gyászukkal. És hát ez nem is véletlen, hiszen a Locke & Key világa abszolút gyerekközpontú - de ettől még nagyon is összetett és komoly - , hiszen a sztori magját képező mágia csak a fiatalabbak számára látható. A felnőttek észre sem veszik még azt se, ami az orruk előtt történik - ez a mágia számukra nem létezik. Ha gyerekként esetleg tudtak is róla, felnőttkorukra elfelejtik, mintha kiradírozták volna az emlékezetükből.

A rajzok mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen zseniálisan fonódik össze a szöveggel, hol támogatja, hol helyettesíti azt. Rodriguez munkája részletgazdag és igazán kifejező - a szöveghez hűen itt sincs fukarkodva a horrorba illő ábrázolásmóddal, amiktől szabályosan rettegtem az olvasás alatt. Mint a kútból kimászó nő képe, aminek a felidézésétől is borsódzik a hátam. A brutalitás is elég sokszor megjelenik a képkockákon, de ez mégis olyan képregényszerűen van ábrázolva, hogy még nekem is befogadható maradt. Különösen tetszettek Rodrigueznek azok a megoldásai, amiket egy-egy jelenet között átvezetésként használt. Mint például, hogy egy jelenet végén egy bizonyos eszköz szerepel az utolsó képkockán, majd egy teljesen új jelenet kezdetén pedig ugyanaz az eszköz jelenik meg valamilyen módon, esetleg más funkcióban. Filmekben szoktam látni hasonlót, szóval biztos van erre valami puccos terminus, de nem nagyon vágom a filmelméletet.

De visszatérve a képregényre, azt tudom mondani, hogy aki szereti a gótikus irodalmat, vagy a horrortörténetek szerelmese, vagy csak egy kis borzongásra vágyik, az bátran kezdjen bele Joe Hill és Gabriel Rodriguez sorozatába, nem fog csalódni. Összetett. Eredeti. Igazán addiktív. 
Egyszóval, ne habozz! Lépj be te is Joe Hill sötét világának ajtaján!

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1. - Kulcs a zárját
Locke & Key 1. Master Edition
Fordította: Holló-Vaskó Péter
Fumax Kiadó
320 oldal

Alig két oldalra volt szükségem, hogy teljesen belemerüljek a történetbe. Igen, tényleg kettő. Ennyit elolvasva bőven elég volt arra az elhatározásra jutnom, hogy nem viszem vissza másnap a könyvtárba, valamint hogy megint nem fogok tudni éjfél előtt elaludni. De arra aztán végképp nem számítottam, hogy napokon keresztül ennek a regénynek a világára gondolok még akkor is, amikor éppen nincs a kezemben a könyv. Mármint reméltem, hogy tetszeni fog, de csupán egy átlagos olvasmányélményre számítottam. Most vagy Katherine Addison könyve ennyire jó, vagy már nagyon szomjaztam valami jó kis fantasyre. 

Bár azért azt már itt az elején le kell szögeznem, hogy ez nem hagyományos értelemben vett fantasy regény. Nincsenek kóborlások ebben a világban, nincs küldetés, se epikus csaták vagy izgalmas harci jelenetek, ahogy különös mitikus lények sem. Itt csupán egy, a királyi udvarból száműzött félig kobold, félig tünde fiúról van szó, aki nem mellesleg a tündecsászár fia. És ez a fiú, Maia egy nap mégis csak császár lesz, ugyanis az apja és örökösei mindannyian életüket veszítik egy léghajóbalesetben. Így ő, mint egyedüli és törvényes örökös kénytelen elfoglalni a trónt és nyakába venni a birodalom összes dilemmáját és baját. Ez a váratlan helyzet rengeteg új és ismeretlen dologgal szembesíti Maiát, aki eddig távol élt az udvartól, és semmiféle uralkodáshoz szükséges tudást vagy etikettet sem tanult soha életében, hiszen nem is számított rá sose, hogy egy nap ő hordhatja a koronát. 

A regény alapvetően Maia nem annyira fizikai értelemben vett, sokkal inkább lelki útját követi végig, ahogy a tudatlan és kissé megszeppent uralkodóból önálló döntéseket hozó, mások tiszteletét kivívó császárrá válik. Tehát a szó hagyományos értelmében nem egy cselekménydús könyvről beszélhetünk A koboldcsászár esetében, de a lelki folyamatok ábrázolását és az udvari intrikák közötti lavírozást mégis olyan izgalmasan és érdekfeszítően tálalja Addison, hogy egy percre sem unatkoztam az olvasás alatt. Hiszen Maia önmagára találását olyan gyönyörű ívben vezeti végig, hogy az tényleg tankönyvbe illő szerintem. 

Maia félig kobold származása és az abból adódó hátránya a tünde udvarban egy nagyon finoman, ám mégis érezhetően jelenlevő probléma, ami az idegenség, a másság kérdéskörét is hangsúlyossá teszi a történetben. Vártam, hogy ez a vonal nagyobb szerepet kap esetleg a történetben, nem csak a háttérben meghúzódó dolog marad. De sajnos nem így történt. És akkor például simán el lehetett volna hagyni a nők egyenjogúságával foglalkozó szálakat is. Bár szívügyem ez a téma, de nekem itt ez már kicsit olyan beszuszakolt vonalnak tűnt, ami nélkül is meglett volna a történet. Ebben a világban ugyanis a nők - egy bizonyos vagyonnal és hatalommal rendelkezők körében - nem választhatják ki a férjüket, hanem leginkább politikai házasságok köttetnek. Édesanyja szintén egy ilyen házasságnak volt az áldozata és emiatt élete végéig boldogtalan volt, hiszen a tündecsászár undorodott tőle - származása miatt is, meg az előző császárné miatt viselt gyásza miatt is. Maiaban mély nyomott hagyott édesanyja boldogtalansága, és ezért tiltakozik már császárként az elrendezett házasságok ellen, valamint a női szereplőket - mások számára meglepő módon - egyenrangúként, saját akarattal rendelkező egyénként tiszteli és aszerint is viselkedik velük. Ami persze, egyébként egy nagyon fontos és jó téma, viszont a női karakterek - ennek a szellemnek a mentén - miért maradnak mégis marginális helyzetben a történet szempontjából? Egy meghatározó vagy igazán hangsúlyos nőalak sincs - kivéve talán Maia anyját, aki halott.

Maia széplelke és igazságossága nemcsak a nőkre, hanem minden elnyomottra, elfeledettre és láthatatlan szolgára és alkalmazottra is kiterjed. Maia mindenkit önálló individuumként tisztel, és nem a rangját vagy a vagyonát nézi, hanem magát az embert. Ez az attitűd emeli ki őt végül apja árnyékából, ez a viselkedése mossa el mások szemében kobold származását. A sokszorosan hátrányos helyzetből induló fiatalember végül diadalmaskodik és megváltoztatja a lelketlen királyi udvart. Ez kicsit tündérmeseszerű végkicsengés, hiszen mint köztudott, a politikai játszmák még a tiszta és ártatlan, szívből idealista emberek lelkét is képesek szempillantás alatt bedarálni a folytonos megalkuvásokkal és lavírozásokkal az igazság szürke tartományaiban. De ez a kicsi meseszerűség és optimista végkicsengés mégis jól áll a történetnek, még akkor is, ha ez most talán nem tűnik annyira izgalmasnak vagy formabontónak.

Szóval Katherine Addison könyve tényleg nem egy hagyományos fantasy regény, igazából még világ felépítés se nagyon van benne. Erről a koboldok és tündék lakta világról éppen csak annyit tudunk meg, ami Maia szempontjából szükséges. Inkább az udvari intrikák, a politikai élet és persze Maia saját hangjának a megtalálása áll a történet középpontjában. Tényleg egy nagyon hangulatos regényről van szó, ami bár eléggé összetett a politikai vonal miatt, mégis a régimódi tündérmeséket idézi fel az olvasóban.



Katherine Addison: A koboldcsászár
The Goblin Emperor
Miks-Rédai Viktória
Gabo Kiadó
448 oldal

Szóval Jasper Fforde regénye olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film forgatókönyvét odaadták volna egy irodalomprofesszornak, hogy kezdjen vele, amit csak akar. És tegyük fel, hogy ez az irodalomprofesszor nem adta volna tovább a szöveget egy filmelméletekkel foglalkozó kollégájának, nem is írt volna belőle tanulmányt se - bár megremegett a keze azért az írógépe felett -, hanem valóban kicsit átírta és felturbózta volna a dolgot a saját szája íze szerint. 

Aki így megalkotott volna egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtókon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak mindenkit meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)

"A kormányok és a divatok mulandók, de Jane Eyre örök."

Emlékszem, hogy sok-sok évvel ezelőtt mennyire levett a lábamról ez a könyv. Mindenkinek erről meséltem, és ahogy múlt az idő, az élmény, a rajongás egyáltalán nem halványodott bennem. A mai napig az egyik legnagyobb talány számomra, hogy a sorozat miért nem folytatódott idehaza. Hiszen ez az univerzum tényleg a könyvszeretőknek íródott - csak mindenféle nyálas, instant könyvmoly-közhelyet nélkülöz. Helyette van viszont Irodalmi Detektívcsoport, klónozott dodók, könyvmoly-lárvák, amik nyilván kevésbé fennköltek, de legalább szórakoztatóak. Ez a világ vicces, eredeti és kellően agyament. És ezeket a megállapításaimat az újraolvasás után is tartom. És Acheron Hades még mindig a legmegátalkodottabb alternatív erkölcsű férfi, aki tudja miképpen lehet egy olvasni szerető embert szíven döfni. Már jelképesen (is) értve.
A könyv talán egyetlen hibája, hogy maga a cselekmény viszont tényleg olyan, mint egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film, annak minden kliséjével együtt. És ez néha picit kínos volt szerintem, főleg azért, mert maga a világ tényleg annyira egyedi és kreatív. További nagy kár, hogy  ez magáról Thursdayről valamint a háttértörténetéről sem mondható el. Kapásból vagy három karaktert is tudnék mondani, aki sokkal érdekesebb és eredetibb főszereplő lehetett volna. Thursday a leggyengébb pontja az egész regénynek, de ez se vegye el senki kedvét, mert ez az eszement könyvmoly világ szerintem bőven kárpótolja a klisés és kissé érdektelen főszereplőt.
És persze Fforde humora pedig az igazi díszkötés a történeten. Nem az a minden mondatban felbukkanó, a sztori végére kifáradó és erőltetett vicceskedés ez, hanem a pont jó helyen, pont megfelelően tálalt, amitől az éjszaka közepén is képes voltam röfögő nevetést produkálni.

Kétféle felfogás van érvényben az idő rugalmasságát illetően. Az egyik szerint az idő messzemenően hajlékony, a legapróbb esemény is megváltoztatja a Föld jövőjének lehetséges alakulását. A másik nézet szerint az idő merev: hiába próbáljuk eltéríteni, visszakanyarodik a determinált jelen felé. Megjegyzem, engem nem izgatnak az efféle részletkérdések. Én nyakkendőket adok el azoknak, akiknek nyakkendő kell.
Nyakkendőárus a Victoria állomáson, 1983 júniusa

Szóval, ha egy fantáziadús, igazán eredeti történetet keresel, és amúgy szereted mondjuk a Halálos fegyver akárhány részét, és eléggé bírnád, ha egy irodalomprofesszort rászabadítottak volna egy zsarus film forgatókönyvére, akkor Jasper Fforde sorozatát neked írták.
Meg nekem.
És amúgy mondtam már, hogy a második részben a Szép reményekbeli Ms. Havisham lesz Thursday nyomozópartnere? Gondoltam, azért megemlítem, ha esetleg a bejegyzés nem csinált volna kellően kedvet.

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset
The Jane Eyre Affair
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Láva Könyvkiadó
382 oldal