2021. február 26., péntek

 

 

Emlékszem még azokra a végtelennek tűnő időkre, amikor általános iskolásként, gimisként még saját magam fedeztem fel a könyvek világát. Nem volt mankó a kezemben, nem olvastam blogokat, nem nagyon volt olyan a környezetemben, aki annyit olvasott volna, mint én, hogy alaposan kibeszélhessük egymással az aktuális kedvenc könyveinket. Órákon keresztül bóklásztam az iskolai vagy a városi könyvtár polcai között, és fülszöveg vagy éppen a szerző alapján választottam ki a következő olvasmányomat. Rengetegszer újraolvastam abban az időben, előfordult olyan is, hogy szinte rögtön egymás után négyszer is elolvastam ugyanazt a könyvet. Ma már mintha kevesebb időm lenne, sok új, még ismeretlen történet vonz - és valahogy nem érzem az idő végtelenségét. 


Azokban a régi időkben nekem például szuper fogódzót nyújtottak maguk a szerzők. Ha valakitől megtetszett egy olvasmány, akkor a könyvtárban vagy a könyvesboltban fellelhető összes kötetét elolvastam - szinte majdhogynem egymás után. Így daráltam le Milan Kundera életművét, Edgar Allane Poe műveit vagy éppen Umberto Ecotól is ekkor olvastam elég sokat. Meg persze Dan Brown nevére is eléggé figyeltem, hogy mikor jön ki tőle újabb regény. Később, mikor már könyvesblogoltam, meg a molyon lógtam elég sokat, és egyre több könyv bejött a horizontomba, az életművek olvasása akkor is még elég sokáig benne volt az olvasói attitűdömben. Igaz, már ugyanannak a szerzőnek a könyveit nem olvastam annyira egymás után, de viszonylag rövidebb szünetekkel azért mindig sorra kerültek elég hamar. Agatha Christie-be való belebolondulásom például ekkoriban kezdődött egy molyos kihívásnak köszönhetően, amikor is egy év alatt legalább tíz könyvét kellett elolvasni a krimikirálynőnek. Azóta bár nem ekkora éves mennyiségben olvasok tőle, de azért évente egyszer sorra kerül tőle valami. A Bronte nővérek, Austen művei is évente azért előkerültek nálam - utóbbi életművével már végeztem, de ez a szép az újraolvasásban: újra lehet kezdeni. 


Manapság már nem mondanám, hogy életműveket olvasnék. A szerző személye egyre kevésbé meghatározó nálam, mintha az író szépen, lassan kikúszna a képből. Csak én vagyok és a történetek. Történetek, amik vagy megszólítanak engem már az olvasásuk előtt valamilyen módon, vagy hidegen hagynak még akkor is, ha valaki olyan írta, aki korábban már más könyvével hatalmas katarzis élményt okozott. Hiszen pár tudatosabb életmű olvasással rájöttem, hogy bármennyire is zseniális valaki, mégsem tudja mindig azt az élményt adni minden könyvével (erre csak nagyon kevesen képesek nálam), és csalódni pedig mostanában nem igazán szeretek, időm sincs rá. Az idő végtelenségét birtokolva egy-egy csalódáson viszonylag hamar túltettem magam és könnyen tovább tudtam lépni más történetek és világok felé, manapság azonban olyan szinten fel tud idegesíteni az, ha valamire csak pazaroltam az időmet, hogy azt el nem tudom mondani. És persze, ez talán nem is mindig az író hibája, lehet az is benne van a pakliban, hogy csak én változom közben. Hogy a mondanivalója, a stílusa ugyanaz, mint más könyvében, és mégse jelenti már ugyanazt a számomra. Persze, így is vannak azért olyan szerzők, akiktől szeretnék még olvasni illetve, akiknek egy-egy új megjelenése (ha élő személyekről van szó) azért eléggé felcsigáz. Ilyen például Rowling (bár valahogy az Ickabog nem igazán vonz), Agatha Christie, L. M. Montgomery vagy tavaly óta Robin Hobb. De biztosan vannak még mások is, csak most nem jutnak eszembe.


A sorozatok olvasásával is hasonlóképpen vagyok, mint az életművekkel. Régen nem érdekelt, hány részes a sorozat. Amennyiben tetszett, ledaráltam egyben az összeset, ha elérhető volt. Ha nem, akkor minden rész megjelenésekor újraolvastam a korábbi köteteket, és úgy kezdtem bele az újba. Ma már ez másképp van. Bármennyire is tetszik egy sorozat, képtelen vagyok egyben ledarálni. Szükségem van a részek közötti szünetre, még akkor is, ha elérhető az összes rész már. Persze, azért nem mindegy, mekkora szünetről van szó. Egy éven belül még elő tudom magamban hívni játszi könnyedséggel azt a rajongást, azt az izgalmat vagy egyáltalán azt, hogy mit is szeretek abban az adott történetben. De például, ha már két év eltelik két rész olvasása között, elvesztem a fókuszt. Lelohad a lelkesedés, elfelejtek egy csomó mindent, és bár az eszemmel tudom, hogy szerettem a történetet, mégse bújik elő a rajongó-énem. És innen nehéz már visszajönni, nehéz meggyőznie a történetnek, hogy nekem szükségem van rá. Például így járt Victoria Schwab trilógiája is, az Egy sötétebb mágia, ahol az első részt rajongva szerettem, aztán valahogy mégis csak kikerült a látóteremből, és a második részt már jóval később olvastam csak el. Szerencsétlen véletlen, hogy a Gyülekező árnyak egyébként is egy elég gyengécske sztori lett, a középső részek minden hibájával egyetemben, szóval végül nem is folytattam tovább a sorozatot, mert képtelen volt visszahozni bármit is abból az érzésből, ami az első olvasása közben elborított. 

De persze, az is egy elég komoly gond, hogy sok megkezdett sorozatban benne vagyok így vagy úgy, viszont nem akarok állandóan sokadik részeket olvasni. Kellenek az új történetek, a kezdőkötetek vagy az önálló történetek. Mert ritka az, hogy egy sorozat az életem minden területére reflektálni tudjon (kivéve a Harry Potter, az mindig reflektál elég sok mindenre az életemben), és számomra az olvasás valahol én-terápia is. Fontos, hogy az aktuális olvasmányomban megtaláljam azt az önmagamat, aki akkor, azokban a napokban vagy a hetekben vagyok. Hogy akárcsak egy jelenetig, egy mondatig arról olvassak, ami engem akkor éppen érdekel vagy nem is tudom még, hogy érdekel, de mégis valamilyen módon, valami titkos tudatalatti útvesztő útján mégis csak megfog és nem ereszt. És ezért ugrálok én mostanában történetről történetre, belekezdve, félbehagyva, félrerakva, halasztva vagy éppen tartogatva részeket, mert azt a folyton változó, formálódó önmagamat keresem bennük; akiben szintén ott vannak a történetek, az én-történetek, az elmesélendő témák és érzések, amiket csak bizonyos történetek lapjain keresztül vagy azok mentén tudok magamnak megfogalmazni és elbeszélni. Egy könyv számomra nem csupán egy izgalmas, kalandokkal teli jelenetek füzére, hanem ott kell legyek a lapokon én magam is. Jó lenne persze, ha tudnék annyira fókuszált lenni, hogy ha akkor éppen megfog egy sorozat, akkor kitartsak mellette, és hajlandó legyek hosszú ideig élni a szereplőkkel együtt, vagy annyira rajongani valakiért, hogy minden könyvét és a bevásárló listáját megszerezzem és hagyjam, hogy beszippantson teljesen magába, mígnem ki nem ürítem azt a bizonyos poharat, amit a szerző felkínált számomra. Hogy egyben, egy hajtásra megigyam, mohón nyelve minden egyes cseppet, és valaha valóban ilyen voltam, de most... Most már nem. 

 

Most már ha könyvekről van szó, akkor csak én vagyok. Ha rajongok egy történetért, hagyom, hogy átjárjon az érzés, hogy felfaljon a könyv, bekebelezzen kicsit és én is őt. Magamra vetítsem azokat a jeleneteket, mondatokat, amik  én vagyok, amik rólam szólnak. Ott van még a rózsaszínköd, csak már máshogy. Néha szeretem tartogatni azt, ami a pohárban van. Lehet, mert úgy érzem, talán ekkora mennyiségben nem bírnám el azt az önmagamat, aki akkor vagyok. Kell egy későbbi én, egy másik élettapasztalattal, másik hangulattal, látásmóddal, idősebben, hogy a történet ne le húzzon, hanem továbbra is felemeljen. Ferrante tetralógiája például pont ilyen. Imádom, de mégsem tudnám egyben megemészteni, mert a történet falna fel engem mindenestül, hogy aztán megrágva és kiköpve heverjek a padlón napokig miatta.


Úgyhogy a címbeli kérdésre az én válaszom az utóbbi években egyértelműen a szünet felé billen, még akkor is, ha annyira imádom azt a sorozatot, mint Robin Stevens Murder Most Unladylike-ját. Néha persze jól esne felfalni mindent egy szuszra, de közben azért mégis ott van bennem, hogy jó lenne tartogatni az ilyen szuper élményeket. Beosztani ínségesebb időkre vagy ha nem is amiatt, hanem jó, ha aztán vannak kötetek, amikbe jó érzés belemélyedni és megint rajongani.

És ti hogy álltok ehhez a kérdéshez?


A többiek a témában:

PuPilla

Theodora

ZakkantAnett

Sister

Mandi

Nita

Avilda

A Szofisztikált Macska

2021. február 19., péntek


 Mindig is irigyeltem azokat, akik a középsulis éveikre boldog nosztalgiával gondolnak vissza, és életre szóló barátságokat tudnak felmutatni azokból az időkből vagy legalább örömmel vegyes kíváncsisággal járnak rendszeresen az osztálytalálkozókra. A gimiből az egyetlen pozitív emlékem az, amikor az érettségi bizonyítványt mentem átvenni, és amikor megfogtam az ódon bejárati ajtót, arra gondoltam, hogy utoljára kell lenyomnom ennek az átokverte iskolának a kilincsét. A gimire én képtelen vagyok a mai napig pozitívan visszagondolni, még akkor is, ha az évek során azért sok minden átértékelődött bennem, s mai érettebb fejjel sok mindent másként is csinálnék már. Azonban az tagadhatatlan tény, hogy mindig is azt éreztem ott, kívülálló vagyok egy közösségben. Nem éreztem ott semmit sem magaménak, nem volt meg soha az az érzés, hogy én most úgy igazán a helyemen lennék. Nem azért, mert valóban kinéztek volna - azt hiszem - , sokkal inkább én zárkóztam el szinte mindenkitől, mert úgy éreztem, felesleges lenne nyitnom, hiszen úgyse értenek meg, úgyse vagyok olyan érdekes, mint a többiek. Persze, ezeket az okokat akkor még nem tudtam, inkább csak önként választottam ezt a fajta száműzetést, ami miatt meg nyilvánvalóan szenvedtem, és nem voltam miatta boldog. És hát leginkább ezt bánom az egészben, hogy így fogtam fel, ahelyett, hogy vettem volna a bátorságot, és nyitottam volna mások felé. Lehet, megérte volna. 

De az is teljesen elképzelhető, hogy pontosan olyan voltam valahol, mint Ánya. Aki szintén kívülállónak érzi magát a középiskolában ilyen-olyan indokok miatt: mert orosz származású, mert kicsit teltebb idomú és még ki tudja mennyi mindenért inkább úgy érzi, hogy különbözik, mintsem hasonul másokhoz. Ám aztán Gyima, a valódi kívülálló, akinek egyáltalán nincsenek barátai és még csak meg sem próbál hasonulni a többiekhez, mert nem érdekli, számára az orosz közösség a közösség , na szóval aztán ő ébreszti rá Ányát, hogy ő valójában totálisan jól beilleszkedett a középiskolába, hiszen vannak barátai, elhagyta az orosz akcentusát és tökéletesen betagozódott az amerikai gimisek közé. Ánya Gyima számára inkább amerikai, mintsem orosz már - s valahol itt, ezen a ponton hozott nekem igazi ráismeréseket ez a történet. Lehet, én sem voltam kívülálló a gimiben valójában, csak valamiért ezt éreztem, ki tudja, mennyi társammal egyetemben. S az is lehet, hogy mindenki életében van egy ilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó időszak, amikor ez az érzés hatalmasodik el rajta. Hogy ez valóban így van-e vagy csak a fejünkben létezik, ebben az időszakban azonban teljesen mindegy: igazából az a lényeg, hogy hátra tudjuk-e ezt az érzést hagyni valaha vagy sem.

 

A nálam csupán pár évvel idősebb Vera Brosgol elég hasonló életutat járt be, mint főhőse, Ánya. Moszkvában született, és mikor ötéves volt, a családjával együtt az U.S.A.-ba költözött. Az Ánya kísértete volt az első debütáló graphic novelje, ami szakmabeli körökben is igencsak neves elismeréseket hozott számára, akárcsak későbbi, gyerekeknek készült képeskönyve,  a Leave Me Alone! is. A számos díjjal kitüntetett művész nemcsak graphic noveleket készít, hanem olyan animációs filmek megszületésében is közreműködött, mint a Coraline vagy a Kubo és a varázshúrok. 


Az Ánya kísértete mind grafikailag, mind mondanivalóját tekintve nagyon egyben van. Hiszen egyszerre képes ötvözni a sötétebb, komorabb hangulatot a könnyedséggel és a cukisággal. A rajzok elég sötét tónusúak - monokrómok pontosabban, ám formavilágát tekintve inkább a gyerekek számára készült rajzfilmekéhez áll közel. A figurák megjelenítése bájos, ám a sötétkék különféle árnyalataival mégis csak ad egyfajta komolyságot a megjelenítésnek is. S igazából a történetről is pont ezt tudom elmondani: egy könnyed kis gimis filmnek indul, amely megvan hintve némi kulturális beilleszkedési nehézséggel, és aztán egyre sötétebb lesz, a végére már-már horrorba hajló vonalba csap át. 


Egy szűk két órámba telt egyébként elolvasni ezt a történetet, és a viszonylagos könnyedsége ellenére mégis okozott nekem valódi ráismeréseket a saját tinédzserkorommal kapcsolatban. Talán ez volt a legváratlanabb fordulat számomra az egészben, mert én teljesen gyanútlanul barangoltam Vera Brosgol világában, Ányára koncentráltam és nem magamra, mégis találkoztam sok évvel ezelőtti önmagammal, akinek végre tudtam mondani valami bíztatót, valami pozitívat, és végre nemcsak azt, hogy túlleszel rajta. Történhetett volna minden másként, de ez már így alakult. Ahogy ez a bejegyzés is szólhatott volna kevésbé rólam, és inkább a könyvről. De az az igazság, hogy nekem erről szólt ez az olvasás. Elemezgethetem meg leírhatom azokat a dolgokat, amiket már jó néhányan leírtak előttem nagyon profin, de az nem az én élményem lenne. Így kénytelenek vagytok megelégedni azzal, hogy szuper történet, olvassátok.


Vera Brosgol: Ánya kísértete

Anya's Ghost

Fordította: Márton Zsófia

Ciceró Kiadó

223 oldal


2021. február 14., vasárnap

 

Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 


Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó – mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 


A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 


S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?


Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 


Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal

2021. február 10., szerda

 

 

Bevallom, még szülőként is van bennem egyfajta ellenérzés a gyereknevelési könyveket tekintve, mert én valahogy úgy képzelem ezt a dolgot, hogy nincs egyetlen jó válasz semmilyen kérdésre sem, ha erről a témáról beszélünk. Annyi minden múlik a gyerek személyiségén vagy akár a szülő habitusán is. Szerintem a legfontosabb az önazonosság minden esetben, még a gyereknevelésben is, és nem hiszem, hogy létezik olyan univerzális irányzat, ami mindenkinek választ adna vagy útmutatásul szolgálhatna. 

Persze, ettől nem mondanám magam magabiztos szülőnek. Rengetegszer kételkedem magamban, főleg mostanában, hogy átléptük a dackorszak kapuját a Fiatalúrral. Nehéz és embert próbáló időszak ez olykor, ugyanakkor mégsem azt érzem, hogy nonstop hisztikből állnának a napjaink, mint amivel sokan rémisztgettek annak idején. De vannak időszakok, amikor nem tudom, hogy megfelelően kezelem-e a kisfiamból kontrollálhatatlanul kitörő dühöt. És nehéz megértetni bizonyos emberekkel, hogy ezek az olykor megjelenő állatias üvöltések és keserves sírások nem azért vannak, hogy a felnőtteket idegesítsék, hanem mert még képtelen kordában tartani az érzelmeit és képtelen arra, hogy a megfelelő szavakkal kifejezze azt, amit éppen akkor nagyon, de nagyon szeretne vagy csak azt, hogy mit érez. Legtöbbször inkább dühítő tehetetlenség ez részéről - meg igen, a saját akarat is, persze. De mégis hogy kezelje jól az ember ezeket a helyzeteket? Hogyan tudnék neki abban segíteni, hogy megtanulja kezelni és kicsit nyugodtabb mederbe terelje az érzéseit? Hogyan tudok vele ilyenkor kapcsolatot teremteni? Hol kell legyek én ilyenkor, mint anya? 


Mindenesetre mielőtt még jobban belemerülnék a dackorszak pszichológiájába, gyorsan rátérek inkább a könyvre magára, amit nagyjából a fentebb megfogalmazott kérdéseim miatt vettem le a polcról. Mert úgy éreztem, kell valami támpont, valami ami továbblendít a megrekedtségemben. Lawrence J. Cohen könyve alapvetően azzal vívta ki ismeretlenül a szimpátiámat, hogy magát a játékot helyezte az egész nevelési módszerének a középpontjába. És ahogy olvasni kezdtem, éreztem, hogy ez a könyv pont olyan dolgokat fogalmaz meg, amik nekem és a Fiatalúrnak jól tudnak jönni bizonyos helyzetekben. Alapvetően már egyébként is valami ilyesmit műveltem én szülőként - kevésbé tudatosan és kevésbé rávetítve minden helyzetre, de elég gyakran alkalmaztam ezt a módszert úgy alapjáraton, és amikor krízishelyzetben sem felejtettem el használni a kreativitásomat,  akkor elég gyakran használt is. De mondom, emögött semmi tudatosság nem volt részemről, inkább csak ösztönből csináltam. És a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy tényleg nem mindig elég a szülői ösztön, igenis vannak olyan időszakok, amikor jól jön egy-egy olvasmány, módszer vagy szakemberi tanács, ami az általunk kitaposott ösvényen haladva lendít tovább minket. 

Hogy ez hogy is néz ki, egy kis történettel szeretném bemutatni. (Ígérem, a gyerekes sztorizgatásaim után már tényleg rátérek a könyvre) Szóval a Fiatalúr az utóbbi hónapokban rákapott arra a játékra, hogy ő a szörny, aki engem üldöz én pedig ijedten menekülök előle. Ezt olykor naponta többször is eljátszuk, van amikor hetekig elő sem kerül, de mindenesetre ez elég megunhatatlan játéknak tűnik számára. Lawrence J. Cohen könyvének  a hatására ezt a szörnyes játékot egy hisztiroham kellős közepén vettem elő újra. Ő keservesen és vigasztalhatatlanul sírt, csapkodott, én pedig egyszer csak teátrálisan felkiáltottam, hogy "Jaaaj, itt a szörny! Segítség! Hol van a kisfiam?" Ő pedig abbahagyta a sírást, majd felkiáltott, hogy "Anya, itt vagyok! Elment a szörny!" majd utána folytattuk a szörnyes játékot - immár sírás nélkül. Pár hisztirohamnál nagyszerűen bevált, azonban pont múlt héten volt egy olyan, aminél bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kimozdítani a hisztiből - pedig láthatóan már ő is szerette volna abbahagyni, csak nem sikerült neki - . A szörnyes játékra is csak sikítással reagált, és akkor eszembe jutott az egyik passzusa a könyvnek, és a teátrális megijedést befejezve csak annyit mondtam neki halkan, hogy "de én a szörnyet is nagyon szeretem." És a sírást mintha elvágták volna, odaszaladt hozzám és megölelt, és így voltunk hosszú perceken keresztül. Azt hiszem, ez mindkettőnk számára katarzissal felérő élmény volt.

 

Ha nincs a könyv, eszembe se jutott volna az általa szeretett játékot bevinni a krízishelyzetbe, és igazából el se gondolkodtam volna az egész szörnyes játékunk metaforikus jelentésén, és hogy miért is ilyen fontos neki, hogy jókedvében ezt többször eljátsszuk. 

Hogy a játék mennyi mindenre jó, azt eddig is sejtettem, illetve volt fogalmam róla. Hogy miképp fejleszti észrevétlenül a kreativitást és egy csomó más készséget, miképp tanulnak ezen keresztül is szocializálódni, és persze, hogy a fel nem dolgozott kisebb és nagyobb traumák milyen hatással vannak az adott gyerek játékára. Tudtam, hogy fontos dolog, hogy megtanítsam játszani. Hogy a játék - bármennyire is ezt hiszi sok felnőtt - nem velünk született dolog, hanem olyan, amit tanulni kell. Rémesen szomorú szerintem az olyan gyermek látványa, aki nem tud mit kezdeni a játékaival. 

De ezen kívül a játékra, mint a kapcsolatteremtés, vagy mint a bizalomépítés módszerére, nem is gondoltam korábban, pedig Cohen könyve igencsak meggyőzően érvelt emellett remek példákkal alátámasztva ezt. És ez nálunk valóban működni látszik a legdacosabb napokban is. Sok, sok és annál is rengetegebb együttjátszással valóban harmonikusabbá tudom tenni ezeket az időszakokat is. De az apák sem maradnak ki a könyv módszertanából, például egy igencsak szuper fejezet szól a hancúrozásról, arról a kicsit "durvább" játékmódszerről, amit rendszerint az édesapák művelnek a gyerekekkel. A csikizés, a műbirkózás, a levegőbe dobálás és társai, aminek a látványától mi, anyukák inkább gyorsan el is fordulunk. Mert sikítozós, mert vadabb, mert valami más, mint amit velünk játszik a gyermekünk. Cohen szuperül leírja, hogy mit szabad itt megengednünk (mármint nem anyukaként, hanem birkózó szülőként) és mit nem, hogy tulajdonképpen ez az egész mit erősít a gyerekben, és nekünk felnőttként hogyan is kell viselkednünk ezekben a játékokban, hogy valóban azt segítsük elő velük, amit szükséges. 

A kötet nagyon alaposan, szinte minden szemszögből körbejárja a játékok típusait, és hogy melyikkel mit is kezdjünk, hogyan is értelmezzük a különböző életkorokban, hogyan oldjunk fel vele konfliktusokat. Hogy miképp is használhatjuk a játékot önbizalomerősítésre már igen korán gyermekünk esetében, és hogy miképp is lehet fegyelmezni a játék segítségével. Mert igen, Cohen szerint ezt is lehet. A játékos nevelés alapvetően a gyerekek és a világuk iránti tiszteleten és csodálatán alapul. Persze, mint minden gyerek esetében előfordulnak ballépések, hibák, olyan dolgok, amik felett - bármennyire is csodáljuk ezt a gyermeki világot - nem hunyhatunk szemet. Például az agresszió, a kötelességek elmulasztása (pl leckeírás stb). De a szigorú büntetés sem hozhat ezekben az esetekben megoldást. Valamit valóban tenni kell, de a büntetés, a fenyegetőzés sajnos nem igazán érnek célt. Maximum csak látszólagos célt. 

A közelség, a játékosság és az érzelmek megértése jobban és hatékonyabban szolgálják a céljainkat, mint a büntetés vagy a szélsőséges engedékenység. A játékos nevelésben fontos pont az is, hogy megtanuljuk elfogadni az erős érzelmeket is - nemcsak a gyerekét, hanem a saját magunkét is. Hogy elfogadjuk azt, hogy a frusztráció, a düh, a szorongás vagy akár a gyász az élet természetes velejárói, amiket meg kell olykor élni, hogy hátrahagyhassuk őket. Beszél arról, hogy milyen károkat tudnak okozni az olyan mondatok, mint a "Nagyfiúk nem sírnak" vagy a "kislányoknak nem illik így viselkedni" és társaik. A játékos nevelés ebben is segít, hogy a gyerekek visszatalálhassanak az érzelemkifejezés szabadságához, és a szülőknek is, hogy megértsék, miért is olyan fontos ezeket az érzelmeket is megélniük a gyerekeknek. 


Sok mindent tanultam ebből a könyvből, és sokszor számomra észrevehetetlen vagy éppen megmagyarázhatatlan dolgokra is válaszokat kaptam. Például, hogy olykor miért is fakad látványosan sírva egy vidám labádázás alkalmával. Cohen szerint a felszabadult játék alatt jelentkező túlzott és elsőre érthetetlen sírások tulajdonképpen egyfajta feszültséglevezetések valami korábbi konfliktus vagy szorongó helyzet miatt. És tényleg, amikor ezt elkezdtem tudatosabban figyelni a Fiatalúrnál, valóban találtam elég egyértelmű összefüggéseket ezek között. De ott van még például a szemkontaktus fontossága, ami szintén elég jó mentőmellény volt bizonyos helyzetekben. Például amikor a férjem egyszer olyan sokáig dolgozott, hogy nem tudta ő intézni a Fiatalúr fürdetését - ami rendszeres apa-fia program nálunk. Miután végzett, beköszönt hozzánk altatás előtt, és a Fiatalúron látszólag semmi törés nem látszott, ám nem volt hajlandó az apjával szemkontaktust létesíteni. Elég látványosan kerülte a tekintetét. És ha nincs ez a könyv, ezt észre sem vettem volna ekkor. Valószínűleg jó adag későbbi konfliktust megúsztunk azzal, hogy ezt jeleztem a férjemnek, és kértem, hogy játsszon vele kettesben egy kicsit. Bár az altatás így eléggé elhúzódott, de végül létrejött ismét a kapocs kettejük között, és ez szerintem többet ért most a napirendnél. 


Cohen könyve nekem most egyfajta bibliaként szolgál, amit sose hittem volna egy gyereknevelési könyv kapcsán. Nagyon sok mindent másképp látok, új megvilágításban és nagyon sok mindent, amit eddig csináltam, alátámasztva érzem. Kicsit magabiztosabb lettem bizonyos kérdésekben, és nemcsak az elmélet, hanem a tapasztalat is ezt támasztja alá. Bár mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy a játékos nevelést úgy művelni, ahogy a könyvben van, szinte lehetetlenség. Mert emberek vagyunk mi is, saját frusztrációkkal, mindennapi gondokkal, amiket néha nehéz sajnos levetkőzni. Egy-egy igazán feszültebb vagy fáradtabb napon képtelen vagyok alkalmazni ezt a módszert, mert nincs ihlet, nincs bennem kreativitás. De valamikor meg úgy van, hogy mindezek ellenére mégis sikerül megtalálnom a játékos énemet magamban, hiába vagyok ideges vagy éppen bánatos. És ezek a pillanatok szuper élmények, mert valamennyire talán terápiaként is működik számomra az ilyen helyzetekben. 

És igen, a gyereknevelés nehéz, mert sokszor önmagunkat kell legyőznünk, saját magunkkal és a hibáinkkal is szembe kell nézni elég gyakran. Gyakran vannak olyan helyzetek, amikor muszáj teljesen ott lennünk fejben, amikor magunkat kell kicsit félreállítani, lemondani az önzőségünkről, hogy másvalakinek egyengethessük az útját az életben. Ám mindezek mellett nem muszáj csak ilyen komoly dolgokról szólnia. A játékos nevelés bennünk is felszabadít gátakat és sokkal, de sokkal több nevetést hoz a hétköznapjainkba. Aki hasonló elveket vall, annak nagyon tudom ajánlani Lawrence J. Cohen Játékos nevelés című könyvét. A szerző másik kötetét pedig mindenféleképpen be fogom szerezni. 


Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés

Playful Parenting

Fordította: Károlyi Juli

Kulcslyuk Kiadó

419 oldal

2021. február 6., szombat


 

Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 


És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 


Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.


Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 


Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal


2021. február 2., kedd


 

A januárról azt tudom mondani, hogy eltelt. Nem gyorsan, de nem is vánszorogva, szokásos boldogságszinttel, és végre úgy érzem, hogy valóban visszataláltam ismét a könyvekhez. Majdnem lett könyves beszerzésem is, de aztán az utolsó pillanatban mégsem, úgyhogy amit könyvügyileg fel tudok mutatni, az négy darab elolvasott könyv - sőt, ebből kettő 600 oldal feletti. Két olvasmányt is kipipálhatok már a puszta önszorgalomból játszott Várólistacsökkentős kihívás idei listájából (Hattyútolvajok és a Monstress első része), és a januári újraolvasásom a Harry Potter sorozat utolsó része volt, hiszen hamarosan közeledik a Roxfort Expressz Podcast lezárása. 


Szóval, az első idei olvasmányom a január 1-jén este megkezdett Hattyútolvajok, ami az alkotni vágyás lázát és a tehetség árát állítja a középpontba. Annak ellenére, hogy nem lesz az év élménye, nagyon érdekes történet volt, Kostova olvasmányos stílusa pedig hamar belefeledkeztetett ebbe a közel 700 oldalba. Utána következett egy olyan gyerekneveléssel foglalkozó kötet, aminek végre kb minden mondatával azonosulni tudok, és amit egyébként kevésbé tudatosan, kevésbé átgondoltan, inkább csak ösztönből eddig is műveltem, szóval igazán jól jött, hogy Lawrence J. Cohen tudatosította, tágította számomra ezt a módszert és alkalmazását, és sok bizonytalanságomat eloszlatta ezzel kapcsolatban, amit a nagy hangú tekintélyelvű nevelés hívei szoktak bennem leginkább kelteni. Végre elolvastam Marjorie Liu fanastyképregényét, a Monstress első részét is, ami iszonyatosan magával tudott ragadni. A rajzok csodaszépek, a történet pedig nagyon ígéretesnek tűnik, úgyhogy amint lesz lehetőségem, a másik két részt is beszerzem magamnak mindenképp. A hónap utolsó olvasmánya pedig a Harry Potter és a Halál ereklyéi lett, ami természetesen egy újraolvasás volt. Majd erről a podcastban bővebben mesélek, illetve ha kikerül az utolsó kötet felvétele is, szeretnék a blogra is írni a sorozat újraolvasásának élményéről egy összegző posztot is. 

Mindemellett pedig belevetettem magamat a német tanulásba, ebben egyelőre a legfőbb segítségem Maklári Tamás és az ő Lazán németül című kötete, valamint a Duolingo mobilapplikáció. Egyelőre egészen jól haladok velük, napi félórát minimum sikerül a nyelvvel tudatosan foglalkozni, bár még eléggé messze vagyok attól, hogy ne automatikusan angolul beszéljek olyan helyzetekben is, amikor már némi erőlködéssel talán össze tudnék eszkábálni egy rögtönzött német mondatot. Mindenesetre lelkes vagyok, már nézegetem a speciálisabb német nyelvkönyveket is. 

A blogon januárban öt darab bejegyzés született, ebből kettő a szokásos évvégi összegző és újévi tervezgető. Résztvettem az idei első témázásában is, amelyben azokról a szerzőkről, műfajokról, témákról beszéltünk, amikből az idők során vagy valami hatására kiszerettünk. Összesen egy könyvélményes bejegyzést produkáltam, amikor a tavaly olvasott Little Fires Everywhere-ről meséltem kicsit. Februárban célom, hogy ne csupán az olvasási, hanem a blogolási kedvem is visszajöjjön. A januárban olvasottakról mindenképp szeretnék majd írni, úgyhogy amint megkapom az intravénás feltunningolásomat, akkor igazi bejegyzésdömping várható tőlem.

 



 

Terveztem, hogy idéntől (Sister nyomán) én is felvésem a hónap kedvenc filmes és sorozatos élményeit a havi beszámolóimba, de az az igazság, hogy nem tudok most valami változatos palettát felmutatni, hiszen a Netflixen január 15-én stratolt Dawson és a haverok minden figyelmemet elvitte másról. Érdekes, hogy ebben a tinikoromban imádott történetben ma is mennyi mélységet látok - leginkább a karaktereket tekintve. Persze, nyilván nem Dawson itt az érdekes, az ő személye és története kicsit klisés és unalmas is, azonban körülötte számos izgalmas és megindító sors tekeredik végig a sorozatban. Még nagyon nem értem a végére, szerintem a tempómat ismerve ez majd márciusban lesz csak, de már most azt tudom mondani, hogy akinél esetleg kimaradt, mindenképpen ajánlom megnézésre - már csak a szuper zenék miatt is megéri. Januárban még megnéztem a Disney +on a legújabb mesefilmet, a Soult, ami magyarul Lelki ismeretek címmel jelent meg. Felnőtteknek való animációs film ez mindenképp, hiszen olyan bonyolult kérdéseket boncolgat zseniális megvalósítással, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi, és mitől leszünk mi önmagunk. Szerintem külön megrendítő ezt úgy nézni, hogyha az ember veszített már el valaki igazán fontosat az életében. Felemelő film, ugyanakkor kicsit ki is facsart egy bizonyos tekintetben.

Februárra már vannak tervek a fejemben olvasásügyileg, és úgy vélem, igazán remek történetekkel fogok találkozni akkor is. De ezeket inkább nem jegyzem fel, inkább hagyom, hogy egyik történet sodorjon a másik után - és ígérem, igyekszem megállni olykor ebben a sodrásban, hogy ide felvéssem a könyvek lapjain tett utazásaimat. S eközben várom, nagyon várom már a tavaszt!

 

A többiek januárja

PuPilla

Theodora

Nita 

Amadea

Sister

2021. január 28., csütörtök


 

Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó rajongás; a mindent IS el kell tőle olvasni érzés. Aztán... aztán történik valami, és az a szerző vagy akár műfaj egyszer csak kikerül a kedvenceink közül. Érdektelenné válik az érdeklődésünk vagy egyenesen viszolygásba csap át a szeretett rajongásunk. Bizonyára mindenki tapasztalt már ilyet olvasói léte során. Ha még nem, hát majd idővel biztosan fog. Hiszen ez nemcsak az irodalom, hanem egyáltalán az élet velejárója. 

 

Az ilyesmi szerintem sosem - vagy legalábbis nem mindig -  az átgondoltságunk vagy pont az át nem gondoltságunk függvénye. Sokszor egyszerűen csak változunk. Ami valamikor sokat jelentett akkor és abban az élethelyzetünkben, ami válaszokat adott az akkor megfogalmazott, ám ma már elmaradt, túllépett kérdéseinkre vagy csak ami egyszerűen elkapott akkor valamit belőlünk: érzést, hangulatot, humort vagy csak az újdonság varázsát volt képes adni, nem feltétlen tart ki velünk életünk végéig. Persze, vannak azok a könyvek, amik túlélnek bennünk és velünk bármennyi időt, de bizony ott vannak azok is - nem is kevesen - , akik nem képesek úgy kiállni az idő próbáját. 

 

És persze ne feledkezzünk meg arról az esetről sem, amikor egyszerűen akkora és olyan mértékű csalódást okoznak nekünk bizonyos szerzők vagy műfajok, hogy akár egy könyv alatt is képesek vagyunk kiszeretni belőlük. Vagy könyvről könyvre vesztik el a beléjük vetett végtelennek hitt bizalmunkat. Régebben nehezen lehetett eltántorítani a rajongásaim tárgyaitól, azonban az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem kell sok hozzá, hogy végleg lemondjak egy-egy szerzőről. Lehetséges, hogy a részemről egyre tudatosabban művelt elengedés-dolog már az olvasmányaimra is kihat, de az is lehet, hogy tényleg ekkora csalódást okoztak számomra bizonyos szeretett szerzők, hogy onnan már nehéz visszajönniük.

Aki elsőre beugrik számomra ebben a kategóriában, az Fredrik Backman, akinek a könyveiért teljesen odáig voltam. Az Ove jött, látott és győzött nálam, a nagymamás könyvének is sikerült közel kerülnie hozzám (bár nem voltam annyira odáig érte, mint a morgós vénemberért). De úgy éreztem, innentől kezdve mindent IS be kell szereznem ettől a szerzőtől, mert imádtam ezeket a különc alakokat regényeinek lapjain. A Mi vagyunk a medvék már kicsit más koncepcióban íródott ugyan, de nekem bejött ez a kisvárosi történet, ahol sok mikrotörténet áll össze egy egésszé. Epedve vártam a folytatást, ami viszont olyan mértékű csalódást okozott számomra, hogy a szerzőtől azóta se olvastam semmit és nem is vágyom rá. Az Egymás ellen egy erőltetett életbölcsességekkel teleszuszakolt kisvárosi füveskönyv, ahol oldalanként felbukkan az élet értelme. Számomra annyira izzadságszagú volt és hatásvadász sok helyen, hogy nemcsak az, hogy totálisan elment a kedvem a többi jövőbeni könyvétől, de igazából még az előző, általam szeretett és olvasott könyvekben is kicsit megrendült a hitem. Vajon mindig is svéd Coelho volt ő, és csak most esett le számomra? Kicsit elbizonytalanodtam ebben a kérdésben. Ezen persze csak egy újraolvasás segíthetne, de az Ovéról túl kedves emlékeket őrzök, nem szeretném máshogy látni azt a történetet.


Legújabb csalódásom ért a legnagyobb meglepetésként, mégpedig Christelle Dabos személyében, akinek a Tükörjáró sorozata visszahozta azt a rég elveszett történetbe feledkezős, szívvel-lélekkel belemerülős rajongást, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára. Az első két részt imádtam. Bár ez a szó nem fedi le teljesen ezt az érzést, mert ennél jóval több volt. Aztán a harmadik rész olyan szinten tönkrevágta a dolgot nálam, hogy nem is vagyok abban teljesen biztos, hogy innen fel tud jönni a történet. A harmadik rész ugyanis világossá tette számomra azt, amit az első két kötet ügyesen palástolt: még pedig, hogy a főszereplő Ophelie túl kevés ehhez a történethez. Egyáltalán nem érdekes karakter, sőt kifejezetten unalmas. A csetléseiből, botlásaiból pedig már tényleg sok volt nekem így a harmadik 900 oldal után. Egyszerűen neonfénnyel világított minden elesése, tüsszentése. Mintha önmaga paródiája lett volna. És persze mindemellett sehova se ment a történet, a 800 oldal háromnegyed részében nem történt SEMMI, de tényleg SEMMI, ami külön kötetet érdemelt volna. És leginkább az, hogy ekkorát csalódtam Ophelie karakterében, szóval ez az, ami miatt teljesen elmúlt az ingerenciám arra, hogy elolvassam a negyedik kötetet. Jó, persze nyilván el fogom, de teljesen kibírom lelkileg, ha ez csak az év vége felé vagy netán jövőre jön össze.

Victoria Schwab bár nem okozott ilyen mértékű csalódást, hiszen az Egy sötétebb mágia trilógiájába éppen csak belezuhanni kezdtem az első résszel - plusz ugye egy másik sorozatát, Az Archívumot nagyon szerettem -, hogy aztán a második rész jól pofáncsapjon MarySue karakterével és funkciótlan jeleneteivel. Itt is igazából a csalódást okozó karakter miatt kaszáltam a sorozatot, és azóta elég gyanakvó is lettem a könyvei irányába. Fülszöveg alapján sok minden érdekesnek hangzik tőle, ugyanakkor nem tudom, mennyire érdemli meg az időmet. Nem kaszáltam el teljesen, mint szerzőt, de már nem nagyon kapom fel a fejem újabb megjelenésének hírére. 


Nem teljesen ebbe a kategóriába tartozik Cassandra Clare, aki szerintem érezhetően sokat javult írástechnikailag a könyveiben. A Csontváros trilógiáját szerettem anno, annak ellenére, hogy sok hibáját láttam már első olvasásra is, mégis volt benne valami plusz, ami miatt nem zavartak annyira. Szívesen kalandoztam az Árnyvadászok világában, és évekkel később pedig kíváncsian vettem a kezembe a Pokoli szerkezetek trilógiáját is, ami sok tekintetben kiküszöbölte a Csontváros bizonyos hibáit, és sikerült valahogy megint elérnie azt, hogy örömmel olvassam ezt a történetet. Nem kifejezetten kerestem Cassandra Clare könyveit, ugyanakkor valamiféle komfortszerzővé lépett elő nálam, akitől tudom, hogy mit várhatok és mit tud számomra nyújtani. Aztán legutóbb pont ugyanezért vettem a kezembe a Lady Midnight-ot (magyarul Éjfél kisasszony címmel jelent meg), és rá kellett jönnöm, hogy unom Clare önismétléseit. Ismét csak egy ugyanolyan történet kezdett volna előttem kibontakozni, mint a Végzet Ereklyéiben vagy a Pokoli szerkezetekben. Meguntam, hogy ugyanazt a történetet ismétli újra és újra kicsit más körítéssel. És bár tényleg sokat fejlődött a Csontváros óta, mégis hidegen hagynak már a könyvei.


És innen mindjárt eszembe is jutott, hogy mikor még újdonságnak számított a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös sorozata - öreg motoros bloggerek emlékezhetnek erre az időszakra, amikor minden csapból a Vörös Pöttyösök folytak - , akkor engem is magával ragadott a hév. Hogy dizájnban, vagy akár a történettípust tekintve mennyire különböztek az addig piacon levő könyvektől, és ez a különbözőség igencsak érdekelt engem. Nagyon sok VP könyv került ekkor a birtokomba. Aztán úgy egy vagy két év után, ahogy elmúlt bennem az újdonság varázsa és eloszlott a rózsaszín köd, rá kellett jönnöm, hogy megvolt ezeknek a helye és ideje az olvasói létemben, de ez már elmúlt. Néhány kivételtől eltekintve örökre búcsút is vettem ezektől a könyvektől, és azt hiszem, a Pokoli szerkezetektől eltekintve nem is olvastam azóta VP könyvet, aminek egy idő után lett egy kis pejoratív értelme is bizonyos olvasói körökben. Mármint magának a Vörös Pöttyös fogalomnak. Mindenesetre bárhogy is gondolkodunk ezekről a könyvekről, szerintem az tagadhatatlan tény, hogy anno jelentősen átrajzolta a hazai young adult (16-18 éveseknek szóló) kínálatot, beemelve oda egy csomó urban fantasyt ennek a korosztálynak, amik között azért voltak egészen értékes történetek is.


Még a Vörös Pöttyös időszak előtt, a blog kezdetének környékén eléggé szerettem még a történelmi romantikus könyveket is. Bár nem voltam a műfaj fanatikus rajongója, mégis könnyen el tudott csábítani mondjuk egy Boleyn Annáról szóló történet vagy bármi, ami a régebbi korban játszódott és kalandot és romantikát ígért. Aztán nem tudom, mi történt, de ez a műfaj aztán háttérbe szorult. Konkrét csalódás nem ért vagy legalábbis nem emlékszem rá, szerintem inkább az a dolog lehet benne, hogy ezután kezdtem el kicsit tudatosabban tágítani a komfortzónámat, megismerkedni jobban a szórakoztató irodalom különböző területeivel, és a romantika helyét inkább átvette a nyomozás és a rejtélyek megoldása. 


De mióta gyerekem van, a nyomozós sztorik is árnyalódtak picit nálam. Az anyaság az olvasói létemre is hatással lett óhatatlanul is, amit nem gondoltam volna - vagy legalábbis nem ebben a formában. Egyszerűen képtelen vagyok azóta olyan történetet olvasni, amiben a gyerekek az áldozatok. Persze, eddig sem a kedvenc témám volt ez, de valahogy el tudtam ettől távolodni és tényleg a nyomozásra magára koncentrálni, de azóta minden idegszálam sikítani kezd és totálisan felkavarja a lelkivilágomat, ha a narrátor részletesen ecsetelni kezd bármiféle abúzust egy gyerek irányában, vagy ha ne adj isten egy gyerek holttestére bukkannak a nyomozók. Ilyenkor mindig a Fiatalurat látom ezekben a gyerekekben, és teljesen kikészülök az ilyen képektől. Most az az igazság, hogy nem is jut eszembe annak a könyvnek a címe, amit tavaly két oldal után letettem, és megfogadtam onnantól kezdve magamnak, hogy soha többet ilyen történetet, mert már az első fejezet eleje is annyira kikészített, hogy nagyon nehezen tudtam magamhoz térni. 

 

Theodora #haviegyújraolvasáskihívása is hozott néhány kellemetlen ráismerést a sok fantasztikus újrafelfedezés mellett. Sarah Addison Allen könyvére, A csodálatos Waverley-kertre boldog nosztalgiával gondoltam mindig vissza, és esküszöm, akárhányszor ránéztem annak a könyvnek a gerincére, eszembe jutott az a szép, virágillattal teli május, amikor olvastam ezt a történetet sok-sok évvel ezelőtt. Pont ezért is vettem a kezembe a pandémia kezdetén, hiszen biztos voltam benne, hogy fel fog tölteni lelkileg. Ám sajnos az ígéretes kezdet után rá kellett jönnöm arra, ami anno valahogy elkerülte a figyelmemet: Allen a funkciótlan jó seggű, csókos szájú pasi szereplőkkel igazából seperc alatt egy Tiffany-füzet lapjaira kanyarította át az egyébként kifejezetten hangulatos mágikus realizmusos történetet. És hát persze ott volt még tavaly Audrey Niffenegger is, akinek Az időutazó felesége című regényéért anno minden könyves blogos odáig és vissza volt, plusz én is eléggé szerettem, ha jól emlékszem. A tavalyi újraolvasás azonban elég kényelmetlen ráismeréseket hozott, amik után már egyáltalán nem tudtam olyan jó szívvel visszagondolni erre a történetre.


Talán a csalódások azok, amik a legnagyobb kárt tudják okozni nemcsak az emberekkel, hanem a könyvekkel kapcsolatban is. Persze, nem mindig mindenki vágódik el nálam egy-egy kicsit rosszabbul sikerült történet után, de az az igazság, hogy a piedesztálról lehet a legnagyobbat esni. De így mindig jöhetnek új kedvenc szerzők, témák, műfajok a régiek helyére, halad tovább nemcsak az élet, hanem a könyvmoly-lét is. S talán ez a mozgalmasság, ez a fajta folytonos változás is válasz számunkra arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk és mit keresünk a történetekben - és ezáltal a világban valamint önmagunkban. 


A többiek csalódásai:

PuPilla

Sister

Theodora

Zakkant

Nita

Kritta

2021. január 17., vasárnap

 

 

Celeste Ng regénye, a Kis tüzek mindenütt egy igazi fotelba szegezős élmény, ami egyszerre váltott ki bennem mérhetetlen dühöt bizonyos témákat tekintve. Talán azért, mert annyira belehelyezkedtem rövid idő alatt a történetbe, hogy képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Hiszen amellett, hogy az írónő eszméletlen jól tud atmoszférát teremteni, szinte észrevétlenül és eszméletlen gyorsan berántja az olvasót ebbe a kissé utópisztikus, ám sok tekintetben a fehér kerítéses házakkal telepöttyintett kisvárosok valóságával tűpontosan megegyező világába. Liane Moriarty Hatalmas kis hazugságok című regénye óhatatlanul is sokszor bekúszott a fejembe Ng regényének az olvasásakor, és hát nem véletlen. Hiszen mindketten ugyanazt a miliőt választották történetük aktívan működő hátteréül. 

 

She smelled of home...as if home had never been a place, but had always been this little person whom she'd carried alongside her.


Kicsit egyébként meg is lepődtem, amikor jobban utánanéztem a helyszínnek, hogy Shaker Heights egy valóban létező kisváros Ohioban. És a Google képtalálatokat tekintve nem is akármilyen! Mintha egy tökéletes várost mintázó filmdíszlet lenne, tele szebbnél szebb kúriákkal, színes és rendezett városközponttal, ami elképesztően esztétikus és mintaszerű. Mint a Wikipédiáról sikerült megtudnom, Celeste Ng szülővárosa egyébként, aki tíz évvel az onnan való elköltözése után kezdte igazán értékelni a shaker heights-i élet nem mindennapiságát. Egy olyan történetet szeretett volna írni erről a kisvárosról, amelyben az ottani közösség számos aspektusát felvillantaná az olvasók előtt. És hát ez sikerült, még hozzá nem is akárhogyan. Shaker Heights Celeste Ng könyvében egy tökéletesen működő, teljesen kiszámítható életet nyújtó kisváros. Ahol mindenki éli a magas színvonalú, központilag kicsit keretek közé szorított átlagon felüli életét. Nem festheted akármilyen színűre a házadat, hogy bele tudjon az otthonod illeszkedni az utcaképbe; nem nőhet az udvarodon a fű x centinél nagyobbra, mert különben figyelmeztetést kapsz a városképtől. Ám mindezért cserébe ott van a rendezett, harmonikus utcák látványa, ami hűen tükrözi az ott lakók rendezett kis életét is. 

 

"To a parent, your child wasn't just a person: your child was a place, a kind of Narnia, a vast eternal place where the present you were living and the past you remembered and the future you longed for all at the same time. "


Ebbe a sablonos, mintaszerű életbe érkezik meg Mia és lánya, Pearl cseppet sem mintaszerű és cseppet sem szokványos életével. Ők az igazi indikátorai a környéken fellobbanó apró kis tüzeknek. Amiknek a szikrái eddig is ott voltak, de az ő érkezésük, az ő nem mindennapiságuk az, ami mozgásba hozza a szőnyeg alá söpört, észre nem vett konfliktusokat. Már a kezdetektől fogva olyan érzésünk van, mintha vékony jégen járnánk a történetben. Ahogy egyre inkább betekintünk az otthonokba, ajtót nyitunk a szobákba, ott forrong körülöttünk a sok ki nem mondott feszültség, aminek már tényleg csak egy apró elem kell, hogy beinduljon a láncreakció és leégessen mindent maga körül. 


Annyi mindenről lehetne beszélni ennek a könyvnek kapcsán, ám nem szeretnék maratoni hosszúságú bejegyzést, úgyhogy a számomra legérdekesebb és legszélsőségesebb reakciókat kiváltó témáról írnék egy kicsit, mégpedig az örökbefogadás témájáról. Amiben hozzátenném, egyáltalán nem vagyok kompetens vagy szakértő, de valahogy ez a szál annyi mindent megmozgatott bennem és a végén több kérdés maradt bennem, mint válasz. Például el lehet-e tekinteni egy örökbefogadás kapcsán a gyermek származásától? Elfogadható-e az, hogy az ázsiai gyermeket olyan fehér szülők nevelnek, akik nem olyan kulturális háttérrel és tudással rendelkeznek, mint egy kínai család? Egy ilyen speciális helyzetben levő gyermeknek elég az, amit a más kulturális háttérrel rendelkező család nyújtani tud?  Ez vajon a gyermek erőszakos kolonizálásának számít? Vajon a fehér szülők - minden igyekezetük ellenére - valóban meg fogják tudni érteni azt a kívülállóságot, amit a gyermek fog tapasztalni a külseje miatt esetleg más közösségekben? Vagy pedig ezt egyáltalán számon lehet kérni a befogadó szülőkön? A gyermek számára nem elég az, hogy megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van? A többi kulturális dolog nem mellékes inkább? És még persze folytathatnám a kérdések sorát, mert rengeteg van bennem, amikre igazából nincsenek válaszaim. Rendkívül érdekes szempontokat hozott fel az írónő ennek az esetnek a kapcsán, ahol az olvasó egy ideig talán úgy véli, tud igazságot tenni, de aztán annyi nézőpont és annyi részigazság kerül elő, amitől a végére totálisan elbizonytalanodik az ember, mindegy melyik irányba fordult kezdetben.

És én ezeket a fajta könyveket szeretem, amik így láttatják a világot. Hogy nincs fekete-fehér, sokkal inkább minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. S itt is minden felbukkanó konfliktus mögött valójában sebzett múltak, elhibázott döntések, sérült lelkek húzódnak még akkor is, ha körülveszi őket a tökéletes élet díszcsomagolása. Celeste Ng karakterei annyira élethűek, hogy akár közöttünk is járhatnának. Félelmetes emberismerettel és nagy adag írói tehetséggel rajzolja meg Shaker Heights lakóit és a periférián élőket egyaránt. Dühített, letaglózott, magához láncolt ez a kisvárosi történet, nehéz volt a végén csak úgy elengedni a szereplőket. 


Celeste Ng: Little Fires Everywhere

Penguin

432 oldal 


2021. január 11., hétfő

 

Ennek az évnek se tudok tervek nélkül nekiindulni, annak ellenére, hogy a tavalyi célokat kicsit bebuktam. Pedig igazán nem terveztem sokat szerintem, mégis a nagy része maradt úgy, ahogy eddig is volt. Ennek leginkább az életemben bekövetkező nagy volumenű változások az okai. De erre már igazán rájöhettem volna ennyi év után, hogy a tervekbe bizony sokszor beleszól az élet. De mindezen tapasztalatok ellenére most is úgy érzem, hogy muszáj terveznem, mégha nem is sokat, nem is komolyan, de valahogy úgy érzem, hogy ha teljesen tervtelen lennék, csak a nagy nihilbe csapódnék bele.


Mielőtt rátérnék az idei kitűzött céljaimra, még elmerengek kicsit a 2020-as terveimről és sikerességükről.


> Várólista csökkentés: a felét, azaz hat darab könyvet sikerült teljesítenem az alternatív lista nélkül induló vcs könyvkupacomból. Ebből három instant kedvenc is lett, mint Robin Stevens sorozata, James Herriot bácsi könyve és persze Eleanor Oliphant is. Soha rosszabb arányt, én azt mondom. 


> Goodreads Reading Challenge: minden évben 50 könyv elolvasása a cél, ezen sose változtatok, mert ez az a mennyiség, ami nem okoz nekem szorongást vagy teljesítménykényszert. Lazán teljesíteni tudom a nyári olvasói válságommal is, de az élet most kicsit tovább közbeszólt. Végül 48 könyvet sikerült tavaly elolvasnom, remélem, most már kezdek visszatalálni az olvasáshoz. 


> #haviegyújraolvasáskihívás: Sajnos a szabályok szerint nem sikerült, ugyanis egy újraolvasást nem tudtam az adott hónapban befejezni, így nem lett érvényes. De 2020-ban tizenhárom könyvet olvastam újra. Oké, ennek nagy része Harry Potter volt, hiszen a podcast miatt elsőbbséget élveztek. Az elején próbáltam azért más típusú olvasmányokat is beválogatni a Harry Potterek mellé, de aztán ősszel már sajnos nem jutott erre kapacitásom. 


> Még több képregényt! -2019-ben nagyon rákaptam erre a műfajra, és szerettem volna ezt a lelkesedést átvinni a következő évre is, és jobban beleásni magam a képregények világába. Végül szánalmasan keveset, összvissz hármat - ebből egy újraolvasás volt -  sikerült magamévá tennem. Na de azok micsoda képregények voltak! Újraolvastam a Persepolist, az egyik legkedvencebb történetemet. Megismerkedtem David Petersen csodálatos Egérőrségével, és persze ott volt a monumentális Sandman, ami egészen elképesztő élmény volt. 


> Átgondolt vásárlások: oké, kicsit több sikerült mint 2019-ben, amikor összesen 25 könyvet szereztem be. 2020-ban ez a szám 37 lett.  Különösen a tavaszi járvány idején igyekeztem támogatni valamennyire a kiadókat, így könnyebben elcsábultam egy-egy vásárlásra. A nagy akciókat nem használtam ki, mert azok nem átgondolt vásárlások lettek volna, inkább csak a szokott árengedménnyel rendeltem a kiadók oldaláról, de valóban azokat, amik ott csücsültek a kívánságlistámon. Illetve egy nyári könyvesboltozás alkalmával teljes áron is vettem könyveket, ami a saját olvasmányaimat tekintve nem is tudom, mikor fordult elő utoljára... Gyerekkönyv vásárlásaimmal (amik ugye nem az én könyvtáramba mentek) pedig a szegedi csoda gyerekkönyvesboltot támogattam, az Ákombákomot a tavaszi járvány idején minden hónapban. Ezek nem olyan átgondolt vásárlások voltak, hogy már régóta szerettem volna a Fiatalúr könyvtárába őket, hanem inkább abban az értelemben, hogy átgondoltam, hova tesszük a pénzünket, kit segítünk ki ebben a szorult helyzetben. Mindig szuper gyerekkönyveket kutattak fel számunkra az ott dolgozók, sok örömet köszönhetünk mi is nekik. Illetve a szintén nehéz helyzetbe kerülő Csirimojó Könyvkiadót is támogattuk egy vásárlással, akik nagyon igényes gyerekkönyveket adnak ki, amik igazán nem mindennapiak. Az Egérke Enciklopédiájába ugyan még nem nőtt bele a Fiatalúr, de ezt hosszú távú befektetésnek gondolom. 


> változatos nemzetiségek: ez nem hiszem, hogy összejött, ha jól számolom, talán négy nem angolszász szerzőtől olvastam 2020-ban. Azt hiszem, ez kicsit messze van a változatosság fogalmától. 


> Olvassak tudatosan angolul: ha nem számoltam el, összesen nyolc darab könyvet olvastam angolul, ami a 2019-es öt darabhoz képest előrelépés ugyan, viszont bevallom őszintén, azt hittem, sokkal több volt az idegennyelvű olvasásom. Legalább egy duplázásban reménykedtem, de ez mégse jött össze.

 

És mik a terveim 2021-re?

 

A szokásos kihívások természetesen maradnak, még akkor is, ha nem sikerült tavaly teljesítenem őket. Mindenképp indulok - játékon kívül ugyan - Lobo várólista csökkentéses kihívásán, amihez a polcot már össze is állítottam. Szeretnék ismét csak 50 könyvet belőni magamnak a Goodreads Reading Challenge-en, és persze a kedvenc kihívásomon, a #haviegyújraolvasáskihíváson is részt fogok venni mindenképp. 


> Könyvbingó: theodora másik szuperötletes kihívásán is részt fogok venni, ami már a 8.éve fut. Nagyon izgis szempontok szerepelnek benne ismét, úgyhogy úgy döntöttem ezt is megpróbálom. Az elején nem feltétlen tervezek ide direktbe olvasni, hanem majd egy idő után megnézem, hogy is állok a dolgokkal, és majd utána kezdem tudatosan kitöltögetni a fennmaradó helyeket. Majd meglátjuk, mennyire sikerül. 


> önismeret, önfejlesztés: idén nagyon szeretnék erre a témára rákoncentrálni, mert úgy érzem, sokat kell fejlődnöm bizonyos területeken. Nem tudom, könyvekből mennyire tudom ezeket elsajátítani vagy szükséges-e a terápia, mindenesetre én egy jó kezdésnek tartom, ha először könyveken keresztül megtapasztalom ezt és kicsit elmélyülök a témában. Aztán a többit majd meglátjuk. 


> természetismeret: ez a másik téma, amire idéntől szeretnék jobban rákoncentrálni. Az, hogy az új lakhelyünkről pár perc alatt kint lehetünk a természetben, barangolhatunk a környező erdőkben, ellenállhatatlan vágyat ébresztett bennem, hogy jobban rákoncentráljak a természet megismerésére, újbóli felfedezésére. Gyerek - és tinikoromban nagyon élveztem az ezzel a témával foglalkozó írásokat, de aztán a fikciók világa elfordított attól, hogy ilyesmiket keressek tovább a könyvekben. Jó lesz újra felfedezni, és amiatt is fontosnak tartom ezt, hogy a Fiatalúrnak is át tudjak adni fontos, hasznos vagy éppen érdekes ismereteket a sétáink, túráink során. 


> több angol nyelvű olvasmány: mondjuk, ha már tíz környékén összejön, teljesítettnek nyilvánítom.

Az átgondolt vásárlások természetesen továbbra is célok, bár ezt már nem nagyon érzem megerőltető dolognak részemről. A mértéktelen halmozás már egyenesen taszít, el sem tudnám képzelni már, hogy egy jó akció kedvéért 10-20 könyvet bevásároljak. Jó lenne még valamikor mostanában kiszanálni a kívánságlistámat is, mert ahogy mostanában átnéztem, már nem mindegyikre éreztem ingerenciát, hogy birtkoljam.


 És azt hiszem, ennyi idénre. Mindenkinek hajrá a komoly és komolytalan célkitűzésekkel egyaránt, vagy ha azok nincsenek, akkor éljen a spontaneitás!

 


2021. január 9., szombat

 


Mondjuk idén játékon kívül, mert megcsúsztam a jelentkezéssel. De ez nem szegi kedvem, így azért megcsináltam a Lobo által írt szabályok szerint a kis kupacomat, ami most 18 könyvet tartalmaz. Lehet, más könyvek kerültek volna rá, ha az egész házi könyvtáram rendelkezésre áll, de mivel a költözéskor csak minimális könyvmennyiséget hozhattam magammal, ezért egy kicsit szűkösebbek voltak a keretek. Mindenesetre szerintem így is változatos könyveket sikerült beleválogatnom - akár műfajukat vagy éppen hosszúságukat tekintve. 

Az utóbbi években nem igazán volt számszerű sikerem ennél a kihívásnál, de sok remek élményt és kedvenc könyvet köszönhetek neki, így a lelkesedésem ezért is töretlen. Ahogy az évösszegzőmben is említettem, talán nem is az a lényeg - legalábbis számomra - , hogy valóban elolvassak 12 könyvet a rég tologatottak közül, hanem igazából már ha pár darab olvasmány a kihívás miatt előtérbe kerül nálam, már az is siker. Hajlamos vagyok ugyanis elsikkadni a régi beszerzéseim felett, ha azok mondjuk már két-három esetleg ennél is több éve ott árválkodnak a polcaimon. Mert mindig jönnek az újabbak vagy vérszemet kapok egy újabb könyves témában, vagy csak elvisznek az olvasmányaim teljesen más irányba, valami olyanba, ahová nem érnek el ezek a régi beszerzések. És ezért is szuper ez a kihívás, hogy emlékeztet arra, hogy a nagy felfedezések és aktuális rajongások között bizony vannak még érdekes vagy legalábbis annak tűnő könyveim. 


De térjünk rá a lényegre! A 2021-es várólista-csökkentéses játékban résztvevő kiszemeltjeimre. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok - ezt január 1-jén már el is kezdtem olvasni, úgy döntöttem, nem riadok többé vissza a hosszúságától. Ami persze teljesen irreleváns félelem részemről, hiszen sok hosszú kedvenc könyvem van, de ahhoz, hogy belekezdjek az ilyesmikbe, mindig kell egy jó nagy levegő. Szóval nagyívű regény a festészetről, a szerelemről, a zsenivel való együttélésről, amiről Nikkincs olyan jókat írt anno, hogy muszáj volt beszereznem ezt a könyvet. Eddig egyébként szuper!


Naomi Novik: Ezüstfonás - bár a Rengeteg sajnos csalódás volt nekem, de erről a történetről olyanok is elismerően nyilatkoztak, akik szintén nem voltak elájulva a szerző előző regényétől. Női sorsok, mítoszok és tündérmesék. Adok neki még egy esélyt!


Szécsi Noémi - Géra Eleonora: A budapesti úrinő magánélete - Ez a korszak mindig is érdekelt, női szemszögből meg aztán pláne. Aztán a könyv az évek során valahogy sikeresen elsikkadt a könyvespolcom rejtekeiben. Tavaly olvastam a Lányok és asszonyok aranykönyvét Szécsi Noémitől, és akkor ismét a látómezőmbe került ez, a már megjelenésekor megvásárolt kötet. Nem kérdés szerintem, hogy mennyire fog tetszeni. 


Andri Snaer Magnason: LoveStar - pár éve vettem a Coopban kemény 500 Ft-ért. Akkoriban olvastam Magnason pár könyvét könyvtárból, és jelnek vettem, hogy akkor ez legyen a következő. Aztán mégsem folytattam az ismerkedést akkor a szerzővel, de ha már ismét a kezembe került, miért is ne kerülhetne fel a listámra? Izlandi író, disztópia. Szerintem jó kombó.


L. M. Montgomery: Emily - A tűzpróba - L. M. Montgomery írásait imádom, de eddig még csak az Anne-sorozatot olvastam tőle illetve A kék kastélyt, amin azért jó lenne továbblépni, bármennyire is zseniális. A választásom az Emily-trilógiájára esett, kíváncsi vagyok, hogy ez a másik hősnője mennyire lesz rokonlélek. 


Tove Jansson: Jön az üstökös - gyerekként nagyon  szerettem a furcsa hangulatú Múmin-rajzfilmeket, és mivel sok ismerősöm szereti az eredeti írott történeteket is, ezért én is szükségét érzem, hogy megismerkedjek ebben a formában is velük. A rajzfilmekből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy mennyire szerettem. Biztos vagyok benne, hogy könyvben sem lesz ez másként. 


Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - ahogy PuPilla mondaná, ő egy igazi listaveterán nálam. Igen, tudom, még mindig nem olvastam, pedig eskü szeretném, de aztán mindig elétolakodik valami más, és szegény süni csak ott szomorkodik tovább a polcaimon. De idén ennek vége, belevetem magam, mert Amadea azt mondta, hogy nekem való könyv, és neki általában igaza van ezekben a kérdésekben. :)


Richard Adams: Gesztenye, a honalapító - nem egy cuki nyuszis történet, ellenben egy igazi angol klasszikus, ami már ősidők óta  a listámon van. A könyvet szinte rögtön a 2012-es megjelenése után megvettem, tehát már lassan kilenc éve csücsül a polcomon. Atyaég! Olvasni kell, most már tényleg. 


Margaret Atwood: Guvat és Gazella - Szeretném folytatni az Atwood-olvasásomat, ami tavaly abbamaradt. Igazából A vak bérgyilkos is tervben van, de majd meglátjuk, sorra kerül-e. 


Donna Tartt: A titkos történet - sokáig valahogy nem vonzott a történet, pedig mindenki ódákat zeng róla, akivel nagyjából egyezni szokott az ízlésünk. Aztán  valamikor kattant bennem valami, és nem sokra rá - tavaly januárban - szembejött velem egy Libris akcióban. Mi ez, ha nem egy jel?


Jean Webster: Patty a kollégiumban - Jean Webster adta nekem Judy Abbottot és Sally McBride-ot, akiket i-má-dok. A Kedves Ellenségem! újraolvasása tervben is van idén. Jó lenne megismerni Pattyt, ezt a harmadik főhőst, aki remélem, szintén ugyanolyan kellemes órákat tud nekem szerezni, mint a fentebb említett két másik lány. Odáig vagyok az ilyen bájos könyvekért. 


L. M. Montgomery: Az ezüst erdő úrnője - A bájos történeteknél maradva, ismét csak egy L. M. Montgomery könyvet tettem fel a listámra, mert biztosra szeretnék menni, hogy a kedvesség ne maradjon ki az olvasmányaim közül idén sem. Mert lelkileg feltöltenek és a világ is rögtön színesebb utánuk. Terveim szerint még ennél is több hasonló kontent várható idén nálam. 


Edith Wharton: A vigasság háza - Már két vcs-t megjárt ez a kötet, mert Whartont nagy hiányosságomnak tartom. Persze, nem az "elmondhassam-hogy-olvastam" érzés miatt szeretnék tőle olvasni, hanem mert úgy érzem, ő is az a tipikusan nekem való szerző. Szatirikus stílus, érdekes női főszereplő... ez így egészen jól hangzik.


Jenn Lyons: Királyok veszte - imádok belehelyezkedni a nagyívű fantasykbe. Női szerzős, úgyhogy még jobban izgat. 2019 karácsonyán vettem a férjemnek ajándékba, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy majd én is olvasni szeretném, ha jó. És elég jó volt, mert négy nap alatt elolvasta ezt a monstrumot. Nyilván én nem fogom ennyi idő alatt semelyik dimenzióban, de mindenképp szeretnék megismerkedni vele. Kitabu is jókat írt róla. 

 

Marjorie Liu: Monstress 1. - lenyűgözött ez a képregény a rajzaival, amik olyan aprólékosak, olyan csodás stílusúak, hogy kész vizuális gyönyör az egész kötet. Vegyes értékeléseket olvastam a sztoriról egyébként, kíváncsi leszek én hova fogok tartozni. De olvasni tuti csak akkor fogom, ha visszatérünk Magyarországra, mert ha mégis jó a sztori, eléggé bajban leszek, hogy nem tudok azonnal a folytatásait beszerezni. 


Leigh Bardugo: Crooked Kingdom - a Six of Crows-t (magyarul Hat varjú címen) még tavaly előtt olvastam, és eléggé bejött ez a fantasys Ocean's Eleven történet. Igen, voltam olyan kis felszínes, hogy a folytatását is a díszkiadásban szerettem volna megvenni, ha már az elsőt abban vettem. Mivel ezt pár hónapra rá sikerült csak, így a lnedületem kicsit megtört ennél a történetnél. Idén szeretném majd ezt pótolni, és megtudni, hova fut ki ennek a furcsa kompániának a története. 


Kleinheincz Csilla: Ólomerdő - úristen, ez a könyv is mióta megvan. Elképesztő. Még a blogolásom hajnalán vettem meg Delta Visionös kiadásban. Aztán ahogy abból az időből rengeteg könyv, ez is elsikkadt a polcaim mélyén. Theodora nem régen olvasta a trilógia utolsó részét, és a lelkesedése ismét csak emlékeztetett arra, hogy nekem bizony itt van az első rész ovlasatlanul a polcomon. Sokan a hazai fantasyirodalom klasszikusának tartják már ezt a történetet, ideje lenne megismernem nekem is.


Maja Lunde: Hónővér - ha ez sorra kerül nálam, az csakis decemberben. Elképesztő grafikával megáldott keserédes karácsonyi történet, aminek az olvasását tekintve 2020-ban rezgett a léc, de aztán nem szerettem volna lehozni magam az életről ebben az érzékeny korszakomban. Úgyhogy majd idén hátha sorra kerül.




 * Ahogy szoktam, majd ezt a bejegyzést is frissítgetem a linkekkel bizonyos időközönként. Mindenkinek hajrá idén is!  *

2021. január 2., szombat


 Ismét véget ért egy év, a blog életében már a tizenegyedik, és én éppen a tizenegyedik évösszegzésemet írom. Nagyon furcsa évet hagytunk magunk mögött, olyan dolgokat tapasztaltunk, amiket talán soha nem gondoltunk volna. Mintha egy disztópikus történetbe csöppentünk volna, aminek nem vagyok biztos benne, hogy látjuk már a végét. De azért persze, én is reménykedem. 

Mindezen dolgok ellenére én úgy érzem, hogy kihoztam ebből az évből, amit ki lehetett, és óriási szerencsémre vannak jó dolgok, nem is kicsik, amikre emlékezni tudok 2020. kapcsán. Ez az év kellemes és kellemetlen ráismeréseket is hozott nekem, de ezek közül is inkább csak a jókra akarok emlékezni. Örülök, hogy meg tudtam találni az örömöket akkor is, amikor ránk szakadt a világjárvány; örülök, hogy örömömet tudtam lelni az olyan egyszerű dolgokban, mint a napfény melege az arcomon, a madrácsicsergés, a tavaszi virágillat vagy éppen abban, hogy milyen különösen szép a naplemente. Muszáj volt. Én úgy éreztem, hogy engem anyukaként nem temethet maga alá a rettegés, a depresszió, mert az átragadna a Fiatalúrra is. És örülök, hogy sikerült felszabadítanom magamban az életvidám énemet, örülök, hogy ezt meg tudtam tenni, mert ez nekem is baromi sokat segített. 

Az év sok magánéleti változást hozott, ebben is szerencsére a jók vannak túlsúlyban. Mindemellett Brigivel, akit a Popkult, csajok, satöbbi podcastból már ismerhettek, elindítottuk az év - számomra - legnagyobb projektjét, a Roxfort Expressz Podcastet, aminek keretében életem legmeghatározóbb történetét, a Harry Potter sorozatot olvassuk újra és részről részre kibeszéljük a ráismeréseinket, az érzéseinket és a tapasztalatainkat. Rengeteg örömet okoznak a podcast kapcsán érkező pozitív visszajelzések, a hallgatások nagy száma és úgy egyáltalán jól esik ilyen formában is górcső alá venni ezt a történetet, ami ennyi mindent jelent nekem. Nagyon örülök, hogy belevágtunk - sőt, igazából tök büszke vagyok magunkra, mert mindketten hajlamosak vagyunk túlizgulni és túlgondolni a jó ötleteket, amik aztán így sose valósulnak meg. De ez mégis életre kelt és örömet okoz. Úgyhogy mindenképp itt a helye az emlékezetes eseményeim listájában. 


A bloggal és az olvasással az év elején nem várt lendülettel haladtam. A bezárkózás nem szegte kedvem a könyvekkel vagy a bloggal kapcsolatban, sőt igazából júniusig tőlem szokatlanul magas havi 6-8 darab bejegyzés is érkezett. Aztán jött a nyár, végre láthattuk a családot, néhány baráti találkozót is összehoztunk és sikerült kicsit kimozdulnunk is belföldön. Az élmények, a rég nem látott emberek annyira felvillanyoztak a három és fél hónapnyi bezárkózás után, hogy a könyveknek sajnos esélyük sem volt. Nem tudtam elmerülni semmiben, úgy éreztem zsizseg körülöttem minden - pedig ha nem 2020.ról lett volna szó, igazából csak egy átlagos hónapnak lehetett volna nevezni, a szokásos nyári élményrengetegtől messze el is maradt. De még így is sok élmény ért 2020. nyarán, úgyhogy tényleg nem panaszkodom. Ám az olvasás, a bloglás háttérbe szorult, mert aztán jöttek a nagy változások szépen, egymás után és valamikor egyszerre is. Szóval, nem csoda, hogy se erőm, se kedvem nem volt a könyvekhez. Az év második felében szánalmasan keveset olvastam, és júliustól kezdve összesen 11 bejegyzés született. Ilyen mélypontja a blognak talán öt éve nem volt, de őszintén remélem, hogy lassan visszatalálok az elvesztett lendülethez. 




2020. kihívásairól

Nem sok kihívásban vettem részt, összesen hármat mertem bevállalni, ezek közül kettő már szinte állandónak mondható. A Goodreadsen évi 50 könyvet szerettem volna elolvasni - ez már legalább négy-öt éve a kitűzött célom, ami sok ember szemében talán kevés, de nekem ez az a mennyiség, ami úgyis kényelmesen tartható, ha beüt nálam a szokásos 2-3 hónapig tartó nyári olvasói válságom. Nos, 2020-ban ezt bebuktam, igaz csak két könyvvel maradtam le. 48 könyvet olvastam el, de ezek közül nagyon sok szuper élmény volt, úgyhogy én azt mondom, hogy ennek fényében teljesen jó évet zártam mégis. Persze, mesekönyvekkel növelhettem volna a listámat, úgy bőven 60 felett lettem volna, de én a lapozókat, rövidebb mesekönyveket, amiket 5 perc alatt elolvasok, képtelen vagyok beleszámolni a saját olvasmányaimba - igazából talán nem is a rövidségük miatt, hanem azért, mert ezeket igazából a Fiatalúr olvassa, én csak a felolvasója vagyok. 

Lobo várólistacsökkentéses kihívása se jött össze - legalábbis a számokat tekintve. Pontosan a felét, azaz 6 darab könyvet olvastam el a tizenkettőből (ahol egyébként annyira laza voltam, hogy nem tettem be alternatív listát). De amiért én mégis sikeresnek nyilvánítom ezt a kihívást, az az, hogy három szuperkedvenc könyv is született számomra ennek hála. Egyik Gail Honeyman: Eleanor Oliphant, köszöni jól van című regénye, a Murder Most Unladylike -sorozat Robin Stevens tollából (aminek már négy részét el is olvastam, hamarosan felkészül az ötödik!) és persze James Herriot bácsi a Minden élő az ég alatt című kötetével. És hát miért is, ha nem ilyen élményekért csinálunk kihívásokat, nem? 


A harmadik kihívást is elbuktam a szabályokat tekintve. Theodora Havi egy újraolvasás kihívása az egyik legkedvesebb kihívásom lett 2020-ban, mert végre tényleg rávettem magam az újraolvasásokra, nem csak mondogattam őket magamnak. Számszerűsítve tizenháromszor olvastam újra 2020-ban, de sajnos az októberben elkezdett Főnix rendjének befejezése átcsúszott november elejére, és így ez az újraolvasásom nem volt érvényes. De ez nem szegi kedvem, nem is kérdés, hogy ebben az évben is folytatni fogom! 

Íme a lista az újraolvasott könyveimről

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly (január, majd a podcast miatt augusztusban is előkerült)

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége (február)

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert (március)

A. A. Milne: Micimackó (április)

Marjane Satrapi: Persepolis (május)

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve (június)

J. R. R. Tolkien: The Hobbit (június)

J. K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája (július)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz serlege (szeptember)

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (szeptember)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix rendje (október-november)

J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér herceg (december)


Persze az év második felében a podcast miatti Harry Potter újraolvasások elvitték a kihívás hangsúlyát nálam, de akkor már beláttam, hogy nem fogok tudni ennyit olvasni, hogy a HP újraolvasások mellett egyebeket is produkáljak. Az időutazó felesége és A csodálatos Waverley-kert sajnos nagy csalódást okozott, őket talán jobb lett volna szép emlékként meghagyni. De A hobbit angolul is szuper élmény volt, ahogy a Persepolist is jól esett elővenni és újra megfogalmazni magam számára, hogy miért is az egyik legkedvesebb könyvem. 

 

Még egy kis blogos élet

Több Témázós bejegyzés is született idén, ugyanis igazán megtisztelő módon csatlakoztam a Témázós csapat első körös tagjaihoz. Szuper, hogy itt lehetek velük, ez is a 2020-as év örömei címszó alá került számomra egyértelműen. Hét bejegyzés született idén ennek keretén belül. Mindegyik témát nagyon szerettem, de a legkedvencebb számomra talán a Lélekmelengető könyvek című bejegyzésem volt, amit a világjárvány közepén - vagyis hát most már azt mondhatjuk, elején - írtam. A többi Témázós bejegyzést ITT tudjátok elérni. 

Leglátogatottabb bejegyzéseim:

Sandman - Az álmok fejedelme gyűjtemény 1.

Sorozat gyilkos? - A sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról [Témázás]

Egy egyéves kisfiú kedvenc könyvei | Gyerekkönyvtár



2020-ban összesen 37 könyvet szereztem be, ami kicsit több, mint tavaly volt. De igazán nem bánom, szerintem kezelhető mennyiség, illetve mind átgondolt vásárlás volt és jól esett. A nagy kiadói akciókat nem annyira használtam ki, de igyekeztem közvetlenül a kiadóktól rendelni a könyveket. A Könyvtündértől is volt pár rendelésem, illetve nyáron néhányat teljes áron is vásároltam a Libriben, mert nem tudtam ellenállni a könyvesboltozás mámorának. 




2020. olvasmányairól

Ha 2020-ra gondolok, természetesen elsősorban a Harry Potter sorozat jut eszembe, hiszen az alapos át- és kibeszélésekkel nagyon mély nyomot hagyott bennem, talán másképp is, mint eddig. De persze ezen kívül is akadtak bőven feledhetetlen élmények. Az első emlékezetes olvasmányomra nem kellett sokat várnom. Január második hetében talált rám Jesmyn Ward Hallgasd a holtak énekét regénye. Ami olyan módon gyomorszájon rúgott többször is, hogy még a mai napig élénken élnek bizonyos jelenetek a történetből. Nem sok könyvre rá megismerkedtem a Murder Most Unladylike sorozattal, ami óriási kedvenc lett - majd mindenképp tervezek egy összegző posztot írni a sorozatról, ha már a részenkénti beszámolók elmaradtak. Daniel Höra regénye, a Betolakodók szintén meghatározó olvasmány volt, ma is emlékszem, ahogy szívdobogva olvasom az esti lámpa fényénél. Szécsi Noémi könyvét, a Lányok és asszonyok aranykönyvét úgy faltam mint egy jó regényt szokás. Élvezetes, érdekes és olvasmányos könyv volt, mindenképpen szeretnék belőle majd saját példányt is. Kicsit fájó szívvel vittem vissza a könyvtárba. De ott volt még az Egérőrség csodaszépen megrajzolt világa is, ami olyan csodás vizuális ingereket okozott a szememnek, hogy elképesztő. Imádtam elmerülni Robin Hobb Bűvös hajó című fantasyjében, ami olyan jól megírt és olyan jól felépített, amilyet régen tapasztaltam fantasy regény esetén. Pont az ilyen belemerüléseket szeretem, amit ez a történet adott számomra. De nem mehetek el szó nélkül Michael J. Sullivan Trónbitorlók című regénye mellett sem, ami bár sokkal könnyedebb volt, mint a Hobb regény, mégis nagyon jól elszórakoztatott azon a forró augusztusi héten. Martin Gayford: The Pursuit of Art című könyvéről nagyon sajnálom, hogy nem írtam bejegyzést, pedig nagyon megérdemelte volna. Lehet, ezt még pótlom majd januárban, mert van róla egy piszkozatom. Olvasmányosan szól a XX. századi képzőművészet világáról, és olyan lelkesedéssel, hogy játszi könnyedséggel rám is átragadt. Delia Owens regényéről, az Ahol a folyami rákok énekelnek címűről sem írtam bejegyzést, pedig nagyon jól esett elmerülni ebben a lápvilágban. Mindenképp szeretném majd megvenni a könyvet (ez is könyvtári volt), úgyhogy egy újraolvasás simán elképzelhető majd idén, és majd akkor pótolni fogom. Kellemes meglepetés volt Agatha Christie-től a Gyilkosság a paplakban című regénye, aminek nem Poirot hanem Ms. Marple a nyomozója, és meglehetősen élveztem az öreg hölggyel a detektíveskedést. Celeste Ng könyve, a Little Fires Everywhere volt 2020. utolsó olvasmánya, méghozzá majdnem szó szerint, ugyanis az utolsó 30 oldalt tényleg 31-én este tudtam csak elolvasni. Néhol dühítő, néhol érdekes, de mindenképpen baromi izgalmas volt Celeste Ng könyve, ami sok tekintetben a Hatalmas kis hazugságokra emlékeztetett. 


Az elolvasott 48 könyvből 8 könyv volt angol nyelven, ezen kicsit meglepődtem, mert azt hittem, nagyobb arányban olvastam angolul, de ezek szerint mégsem. A képregények aránya is kicsit alacsony volt, összesen 3 darab került fel az olvasmánylistámra 2020-ban. Ifjúsági, mágikus realista, fantasy és sci-fi, esszékötet is csúszott idén, szóval azért sikerült változatosan olvasnom az alacsony olvasmányszám ellenére is.

Na de jöjjenek a 2020-as év legjei, avagy a

 

TOP5 olvasmányom 2020-ban

Óriási szerencsém van, hogy baromi nehéz volt öt könyvre leszűkíteni a legjobb olvasmányaimat. Az előbb felsoroltakból még legalább kettőt vagy hármat, esetleg négyet is be tudnék tenni lazán ebbe a listába, de úgy döntöttem, nem töröm meg a hagyományaimat, és idén is csak öt könyvet emelek ki. A könyvek között nincs sorrend, mindegyik ugyanannyira, ám máshogy felejthetetlen számomra. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt

A bejegyzésem ITT elérhető

Egy yorkshire-i állatorvos novellái a praxisában megfordult állatokról és emberekről.

 

Ahogy Gerald Durrellt is, úgy James Herriotot is mérhetetlenül szeretem azért a tiszteletteljes és értő állatszeretetéért, ami átsüt minden sorából. A szakmai alázat előtt egyébként is mindig leborulok, de James Herriot állatorvosi hozzáállása tényleg olyan, ami tiszteletet érdemel a legobjektívabban nézve is. S persze mindezen csodálatosságok mellett olyan értőn és érzőn alkotja meg állatok és gazdáik portréit, hogy ezt a könyvet tényleg csak szeretni lehet.



Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

A bejegyzésem ITT elérhető

Magányos főhősnők legmagányosabbika, aki köszöni, jól van. Vagy talán mégsem? 


Eleanorral irdatlan mélységeket és magasságokat járunk be a történet során. Látszólag egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ám aztán rájövünk, hogy Eleanor mégsincsen jól. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú. Szívembe zártam ezt a kissé különc és furcsa főhősnőt, aki a legbátrabb fiktív ember, akit csak ismerek. A történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És talán ezért is szerettem meg annyira ezt a könyvet.



Robin Stevens: Murder Most Unladylike-sorozat

Az első részről szóló bejegyzésem ITT elérhető

Két bentlakásos iskolás lány önjelölt detektív társasága előtt nem marad felderítetlen gyilkosság.

Robin Stevens sorozatában benne van minden, amit csak szeretek egy jó regényben. Remek és izgalmas karakterek még érdekesebb háttértörténetekkel, kellően fifikás rejtélyek, életszerű kapcsolati dinamikák, na és persze azt is nagyon szeretem benne, hogy a szerző nem fél belemenni az olyan témákban sem, mint az idegenség érzése egy másik országban, a másság témája több szinten is, az elvárások lelki terhei vagy éppen a lányok. nők korántsem egyszerű társadalmi helyzete. Kedves történet, ugyanakkor mégsem az: bár middle grade történetről van szó, a gyilkosságoknak súlya van. Nincsenek elcukiskodva a komoly témák sem, és külön tetszik, hogy olyan lánybarátságról van szó, ami építő. Nem irigykedésre vagy elnyomásra épül, hanem egyenlő felekként léteznek, akik elismerik a másik erényeit és erősségeit is. Egyik legjobb ifjúsági sorozat szerintem.


Frank Herbert: Dűne

A bejegyzésem ITT elérhető.

Összeesküvésekkel teletűzdelt Messiás-történet egy elsivatagosodott bolygón. 

A regény, amit képtelen voltam letenni, mert annyira magával ragadott ez a sok ármánykodás és cselszövés. Még úgyis, hogy a karakterek fekete-fehér egysíkúsága kicsit untatott, de Herbert olyan érdekes világot ábrázolt regényének lapjain, ami napokon keresztül kísértett. Történetvezetése sodró lendületű, a lehetetlenséggel egyenlő letenni ezt a könyvet.

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

A bejegyzésem ITT elérhető

Egy diszfunkcionális család fel nem dolgozott egyéni tragédiái, amik újra és újra belerondítanak a jelenükbe. 

Khemiri könyve hozzáértőn és néha összekacsintós humorral mesél nekünk azokról az általunk kövekként hurcolt sérelmekről, tragédiákról, amik nem engedik a maguk teljességében megélni a jelenünket. Mesél nekünk arról, hogyan kell ezeket hátrahagyni, és mi lesz velünk, ha ezt nem tesszük meg. Khemirisen szórakoztató, ugyanakkor mégis mélyen bölcs történet. 


Történetek, amik akár ki is maradhattak volna

Persze, a sok szuperséges könyvélmény mellett idén is akadtak csalódások, amiknek a léte mindig szíven üt. Az első csalódásom Az időutazó felesége kapcsán ért, ami tudom, hogy sokaknak kedvenc könyve, én Henry és Clare kapcsolatán mégis sok esetben nem tudtam túllépni mai fejjel. Sajnos, ebbe a listába kell sorolnom Christelle Dabos sorozatának harmadik részét is, a Bábel emlékezetét, ami funkciótlan, unalmas rész volt (az első kettővel merőben ellentétben), és Ophelie képtelen volt a hátán elvinni a történetet. Ian McDonald Síkvándor című regénye. Klisés, kiszámítható és tele van logikai bakikkal. Igazán kár volt erre fecsérelnem az időmet. 


Hamarosan érkezem az idei évre vonatkozó könyves terveimmel is - na az viszont tutira nem lesz maratoni hosszúságú. 

Egy szebb, jobb évet kívánok mindenkinek, és remélem, megtalálnak akkor is titeket is a szuperséges könyvélmények!


A többiek évzárása:

Theodora

Nima

Reea

A szofisztikált macska

Ilweran

PuPilla

Zakkant

Amadea




Follow Me @photos_from_anna