Orosz mágikus világ egy alternatív XIX.században. Azt hiszem, valahogy így tudnám legjobban összefoglalni, milyen is Leigh Bardugo világa. A Shadow and Bone bár nem igazán volt az elolvasandóim listáján, a Netflix sorozat annyira berántott pár rész alatt, hogy kénytelen voltam beruházni a trilógiára, pedig a young adult korosztálybesorolás eléggé eltántorított anno a megvételétől. Nem mintha nem olvasnék gyakran ilyesfajta könyveket, de a fantasy és a young adult találkozásának gyümölcseit sok-sok évvel ezelőtt már megismerhettem, és elmondhatom, olvasói létembe már nem igazán tudom beilleszteni ezeket a panelelemeket és a szokásos kliséket. (Kivéve persze, aztán amikor mégis)

Nos, a Shadow and Bone trilógia az ígéretes kezdet ellenére mégis csak alátámasztotta ezt a félelmemet. Biztos vagyok benne, ha tíz-tizenegy évvel ezelőtt olvastam volna, legalább annyira odáig lettem volna érte, mint a Csontvárosért. De manapság még Cassandra Clare könyveiért sem rajongok. Tudom, izé dolog ez. De múlik ez a fránya idő, én meg komolykodok, pedig lehet nem kéne.

A történet:

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából… Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Igazából már az első kötetbe is kicsit előítéletesen kezdtem bele, ami aztán tényleg nem szép dolog, mert hát akkor mégis minek kezd bele az ember lánya egy történetbe, ha igazából kérdéses annak az élvezeti faktora. De hát a sorozat az tényleg annyira tetszett, azaz igazság, hogy szerettem volna kicsit jobban elmélyedni ebben a világban. Biztos voltam benne, hogy a könyvekben csomó olyan plusz információra bukkanhatok, amit a Netflixes filmkészítők elsunnyogtak. 

Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Hiszen az első kötetet meglepő módon élveztem, igazából teljesen le is vetkőztem a közepére a merevségemet, és hagytam Bardugonak, hogy szórakoztasson. És hovatovább abban is tévedtem, hogy a sorozat elsunnyogott volna ezt-azt a történetből, ugyanis arra a megállapításra jutottam, hogy az első rész szinte egy az egyben az első évad, úgyhogy üröm az örömben: kicsit ismétlés szagú volt számomra az olvasása. Igazából azt éreztem, mintha újra leültem volna a tévé elé. Azzal a sajnálatos különbséggel, hogy Mal és Alina kapcsolata a könyvekben egyértelműen romantikus töltetű volt már az elejétől kezdve, ami szerintem kevésbé működött. Kicsit lapos és unalmas volt ez a szál, totálisan hidegen hagyott. 

Aztán a második résszel kezdődött a már-már kálváriának is felfogható kalandozásom, ugyanis a Siege & Storm (magyarul Vihar és Ostrom) szerintem nem szólt másról, mint arról, hogy Alinába minden szembejövő férfiszereplő annyira beleszerelmesedik, hogy rögtön meg akarja kérni a kezét. És közben persze Mal féltékenykedik Alinára, Alina meg vagy nem érti a dolgot vagy éppen szenved emiatt. Nagyon nem hiányzott szerintem ez a fajta dráma a történetből, mert pont olyan unalmas volt, mint ahogy ez leírva hangzik. Az egyetlen jó dolog ebben a második részben Nikolai volt, akinek a karakterét egyenesen imádtam, és mindenképp el szeretném olvasni Bardugo másik duológiáját a King of Scarst, mert abban ő a főszereplő. Igazi színfoltja a történetnek: egy izgalmas, jó humorú alak, aki tényleg élvezhetővé tette ezt az alapvetően gyenge kötetet. Szerettem ha a színen volt, olyankor egészen jól bele tudtam feledkezni az olvasásba. 

 És aztán jött a harmadik rész, ami a második részt is alulmúlta. Tipikusan az a fajta felépítésű rész volt ez, amiben nem történt az ég világon SEMMI, majd az utolsó harminc oldalba mégiscsak bele lett sűrítve egy nagy összecsapásnyi cselekmény, de az az igazság, hogy én addigra annyira eluntam magamat az egész sztorin, hogy majdhogynem ezt is inkább átaludtam. Sokszor éreztem azt, hogy ezt félbehagyom inkább, de aztán a végére csak derültek ki olyan dolgok a szereplőkről, amik megválaszolták azokat a kérdéseimet, amik a sorozat megnézése óta foglalkoztattak. 

Úgyhogy ha valaki megkérdezné milyen volt ez a háromkönyves utazás számomra, azt mondanám, amit a többség eddig: érdekes ez a világ, de nagy kár a kivitelezésért. Az érdektelen, sehovase vivő drámák, a klisés fordulatok az emberi kapcsolatokban és a mindenkinek kellő szerény, kisebbségi komplexusos, ámde mégis dögös főszereplőcsaj toposza pedig már annyira lerágott csont, hogy nincs az a kifejezés, amivel leírhatnám. A Six of Crows (magyarul: Hat varjú) lényegesen igényesebb és izgalmasabb történetet ígér. Majd azt a duológiát is folytatnom kéne, csak előtte még rá kell pihennem erre az élményre. 

Leigh Bardugo: Shadow & Bone, Siege &Storm, Ruin &Rising

Írország. Misztikum. Romantika. Ezekkel a szavakkal lehetne legjobban leírni Amy Harmon regényét, ami valahogy tavasz környékén mindenhonnan szembejött velem. És bár szeretem úgy gondolni, hogy engem nem kezd azért érdekelni valami, mert sokszor látom, de azért mégis csak akadnak kivételek. Igazából már Írországgal megvett magának a történet, a romantikával kapcsolatban meg nagyon szurkoltam, hogy úgy valahogy legyen jelen, hogy ne okozzon nekem szemforgatásokat. 

A regény főhősnője, Anne Gallagher számára a nagypapája jelentette a világot. Az ő történetei miatt vágyakozott családja szülőföldje, Írország után. Most először teszi be a lábát az őshazába, hogy imádott nagyapja hamvait ott helyezze végső nyugalomra.  

Ám valami különös dolog történik: Anne egyszer csak 1921-ben találja magát, nagyapja gyermekkorában. A kisfú gyámja, Dr. Thomas Smith veszi szárnyai alá Anne-t, aki kísértetiesen hasonlít a kisfiú halottnak hitt édesanyjára. Anne elfogadja ezt az új személyiségét, és ennek nyomán szerves része lehet az ír történelem eme szeletének. De vajon visszajut-e valaha Anne a saját idejébe? És vajon akarja-e ezt végül?

Sok-sok évvel ezelőtt elolvastam Diana Gabaldon Outlander sorozatának első téglaméretű részét, amivel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy az elolvasása után a szemeimet újra kellett kalibrálni, mert szemtengelyferdülést kaptam a sok forgatástól. Amy Harmon regénye egyébként sok mindenben eléggé hasonlít arra a történetre, csak igényesebben van megírva, kevesebb túlírtsággal és kéretlen szexjelenettel. Persze, ettől függetlenül ez elsősorban romantikus történet, ami csak néha hajlott az én ízlésemnek a túlságosan szentimentális zónába. És hát jellemző módon engem a történelmi háttere sokkal inkább megfogott, mint a szerelmi szál. De szerencsére, azért ebből is jutott bőven a lapokra, úgyhogy számomra egészen jól egyensúlyban volt a kettő. Szerintem jól és értően ábrázolta az ír történelemnek ezt a korszakát. Nemcsak díszletként funkcionált, hanem a történet szerves és elidegeníthetetlen része volt ez a kor, a húsvéti felkelés és ennek következményei az írekre nézve.

Porszemek vagyunk, üvegszilánkok, semmi több. Annyian vagyunk, mint a homokszemek a tengerparton, és olyan egyformák is. Megszülettünk, éltünk, meghalunk, végtelen körforgásban. Hány és hány élet! A halállal eltűnünk a föld színéről. Egy-két nemzedék, és azt sem fogja tudni senki, hogy éltünk. Senki sem emlékszik a szemünk színére, a szívünkben dúló szenvedélyre. Nem marad belőlünk más, mint egy-egy düledező, mohos sírkő… néha még annyi sem.

A Csak a szél tudja egy pörgős cselekményű, könnyed kis hétvégi regény, aminek nagyon jól állt az esős tavaszi időjárás, ami folyton ráérősen kopogott az ablakomon. Valahogy nem esett nehezemre ilyen körülmények között elképzelni az ír tájakat. Jól esett összekucorodni ezzel a történettel a fotelem kényelmében, még akkor is, ha a nyugalom csak egy félórára adatott meg nekem. Az időutazás, a korszak teljesen megfogott magának, és ettől az érzéstől még a kissé idegesítően naiv főhősnő sem tudott visszatántorítani. 

Ha ránézek erre a könyvre mindig eszembe jut a ködös tó, ami csupa titkot rejt. És az a pozitív üzenete, hogy végül minden összeér. Mert ez a történet is valahol a gyászról szólt nekem, hogy mennyire képtelenség elengedni azt, aki a világot jelentette nekünk. És azt hiszem, megnyugtató arra gondolni a könyv nyomán, hogy egyszerre létezünk és nem-létezünk. Hogy mindig létezni fog az az idősík, ahol együtt vagyunk azokkal, akik már nincsenek velünk. 

Amy Harmon: Csak a szél tudja

What The Wind Knows

Fordította: Getto Katalin

Libri Kiadó

562 oldal

A májusi #haviegyújraolvasáskihívásra választott könyvem Kristen Kittscher ifjúsági regénye volt, ami a Paróka az ablakban címen jelent meg anno magyarul, és én korrektúráztam. Emlékszem, mennyire szerettem dolgozni ezzel a szöveggel, nemcsak a szuper fordítás, hanem maga a történet miatt is. Most, hogy tavaly óta eléggé belezúgtam Robin Stevens Murder Most Unladylike nyomozós ifjúsági sorozatába, újra elkezdett vonzani ez a történet is, tekintve, hogy tematikájukban eléggé hasonlóak. 

És persze ilyenkor jön a legfontosabb kérdés az újraolvasásoknál: képes volt-e megugrani ismét a lécet a történet? Milyen volt olvasni ezt egy hasonló, mégis óriási kedvenc sorozat fényében?

Sophie barátnője, Grace mindenáron titkosügynök akar lenni, pedig még csak tizenkét éves. Ennek eredményeképp estéiket a szomszédok utáni nyomozásokkal töltik. Sophie jobb programot is el tudna képzelni magának, de nehéz Grace lelkesedését letörni. Meg hát ártalmatlan nyomozgatások ezek. Egészen addig, amíg Grace fejébe nem veszi, hogy Sophie sulijának pszichológusa, Dr. Agford után szeretne nyomozni. A negédes, agyonplasztikázott nővel Sophie szerint nem éri meg packázni, de azért ő is beismeri, hogy elég gyanúsan csapkod valamit egy nagy késsel a konyhájában, és miután csuromvéresen lép ki házának ajtaján, a lányok tudják, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Az első pár fejezet után egy igencsak fontos kérdés merült fel bennem: vajon miért van az elbeszélőnek ennyire súlyos fixációja az iskolapszichológus melleivel kapcsolatban? Úgy értem akárhányszor felbukkan ez a lányok számára unszimpatikus és meglehetősen gyanús szereplő, elbeszélőnk tuti, hogy két sorral arrébb szentel legalább egy mondatot vagy egész bekezdéses litániát arról, hogy mennyire természetellenesen nagyok Dr. Agford mellei vagy hogy egyáltalán éppen hogy állnak vagy hogy néznek ki. És ez még úgy egyszer-kétszer elmegy, mert hát biztosan nagyon kirívóak lehetnek, és tiniként biztos izgalmas erről találgatni, hogy most igaziak vagy sem. Na de mindig?

És hát egyébként cuki kis nyomozós történet lenne ez, ha nem éreztem volna most az újraolvasáskor ennyire problémásnak a két lány kapcsolatát. Nem tetszett, hogy a nyomozást tulajdonképpen csupán az egyikük élvezi - az, akinek kvázi nincs is semmi vesztenivalója az egészben, hiszen másik iskolába jár, és ő erőszakoskodja ki Sophie-nál, hogy igenis nyomozzanak Dr. Agford után. Ő igazából csak bele lett rángatva a dolgokba, és egyáltalán nem élvezi. A nyomozásban igazából csak azért van benne, hogy Daisy elfogadja őt barátként, de leginkább az egész egy jó nagy púp a hátán. Sajnos nagyon egyoldalú barátság ez, amit az is alátámaszt, hogy az elbeszélő jó pár olyan múltbeli dologról mesélt barátnőjével való kapcsolatáról, ami felért egy-egy bullyingolással. És az az igazság, hogy emiatt szinte már a kezdetektől nem tudtam olyan jól szórakozni ezen a történeten. Robin Stevens sorozatában a két lány sokkal inkább egyenlőként indul. Tisztelik egymás személyiségét és tehetségét, és ami a legfontosabb: a nyomozásokat mindketten élvezik. És ez teljesen más hangulatot ad a történetnek. Itt én sokszor inkább kínosan éreztem magam, és legszívesebben megmondtam volna Sophie-nak, hogy nem kell ezt csinálnia, nyugodtan el is sétálhat bármikor. 

Sajnos Kristen Kittscher könyve nem állta ki az újraolvasás próbáját annak ellenére sem, hogy nagyon szép emlékek fűznek ehhez a kötethez. Meg hát a legkedvesebb krimisorozatom fényében nehéz tündökölni, hiszen ott a bűntények és megoldásaik szerintem sokkal fifikásabbak és bár ugyanannak a korosztálynak szól, mégis több fontos témát integrál be gyönyörűen a sztoriba, 

A titkos kert nagyon szép allegóriája a magánynak, a lelkünk magára hagyottságának, és az ezekből fakadó kitörölhetetlennek hitt sebekből való gyógyulásnak. Bár ifjúsági regény, mégis olyan üzenetet hordoz ez a történet, amit felnőttként sem árt megőriznünk magunk számára: a lelkünk meggyógyulhat, ha hajlandóak vagyunk bemenni a sűrűjébe, és nekiállni gondozni. Szeretettel, törődéssel. 

Frances Hodgson Burnett első könyve ez, amely 1911-ben jelent meg először nyomtatásban és a nemzetközi gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen alapköve lett. Számos feldolgozása is született, az egyik legutóbbi film tavaly került a nagyközönség elé. Én még ezek közül egyiket sem láttam, mert jelen esetben mindenképp a könyvvel szerettem volna kezdeni az ismerkedést. Kíváncsi voltam, hogy ez a több mint száz éves gyerekeknek szóló történet tud-e ma is adni valamit akár nekem, akár a gyerekolvasóknak. S azt kell mondanom, hogy Burnett szövege engem teljesen elvarázsolt, és tíz-tizenkét éves kortól bátran merem ajánlani.

“If you look the right way, you can see that the whole world is a garden.” 

A regény főszereplője Mary Lennox, egy angol kislány, aki Indiából tért vissza Angliába, ugyanis mindkét szülőjét elvesztette a kolerajárványban. Bár Mary eddigi életében nem sok szeretetet vagy törődést tapasztalt sem szülei, sem pedig más részéről. Egy elvadult kislány ő, aki nem tudja milyen a szeretet. Az elárvult kislány nagybátyjához kerül hát gondozásba, akit eddig soha életében nem látott. Mary a megérkezése után nagyon nehezen kezelhető, vad temperamentuma mindenkinek feladja a leckét. Ám viselkedésében szépen lassan változás áll be, amint tudomást szerez a szigorú, távolságtartó nagybátyjával történt tragédiákról. 

Amikor egy nap Mary egyedül sétál a birtokon, egy különös, magas kerítésfallal körülvett apró kertre lesz figyelmes. Azonban nem tud bejutni, hogy teljesen felfedezhesse azt, hiszen a kert kapuja zárva van. Az lezárt titkos kertről faggatni kezdi nevelőjét, és rájön, hogy még több titok lappang nagybátyja körül, mint amit eddig gondolt.

Mary már akkor különös kapcsolatot érez saját maga és a tíz éve elhagyatott kert között, mikor először hallja a történetet. Talán éppen azért, mert rokonságot érez ennek a helynek az elhagyatottságával. Ahogy gondozás alá veszi ezt a kertet, tulajdonképpen önmagát is gyógyítja vele. Saját lelkét gyomlálja ki, hogy helye lehessen benne a szépségnek - vagyis azoknak az embereknek, akiket szeret, akik boldoggá tették őt olyan módon, ahogy senki azelőtt. Hátrahagyja hát a rossz emlékeket, hogy kivirágozhassanak a jók. Mary az öngyógyítás útjára lépett. 

"Magic is always pushing and drawing and making things out of nothing. Everything is made out of Magic, leaves and trees, flowers and birds, badgers and foxes and squirrels and people. So it must be all around us."

Szerettem a történet kedvességét is, ami a sötét és reménytelennek tűnő kezdet után egyre inkább átsütött a lapokon. Az élet szépségei és maga az életszeretet az, ami utat tör magának itt a legnehezebb helyzetben levő szereplők számára is. Bár naiv történet sok tekintetben, mégsem súlytalan. A szereplők traumatizált életei mind-mind komoly súlypontot jelentenek, megadják a regény sötét tónusát. Sokkal komorabb történet, mint mondjuk Montgomery Anne of Green Gables-e, sokkal angolosabb, ám a végkicsengésük, az üzenetük mégis hasonló. 

A szeretet törődés. Magunkkal, másokkal és a környezetünkkel.

A szeretet gyógyít. Minket. Másokat. Ne fukarkodjunk hát vele, még akkor sem, ha mi keveset is kaptunk belőle idáig.

Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden

Három volt egyetemistatárs közös projektje a Jane was Here, ami egy nagyon igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált útikalauz, amelynek középpontjában Jane Austen és a hozzá kötődő helyszínek állnak. Ha egy lapokon keresztüli utazásra vágytok az írónő társaságában, akkor ez a kötet pont ideális lehet erre a célra - s ha egyszer csak lehet majd újra utazni is, akkor is kiváló útitárs lehet a Jane Was Here.  Mondjuk egy tematikus úthoz is kiváló alapot szolgáltathat vagy akár plusz ötleteket adhat egy angliai utazáshoz a szokásos klisés helyszíneken túl.

S ezt nem is véletlen írom, hiszen a három szerző, akinek ezt a kötetet köszönhetjük, valóban bejárta a könyvben említett helyszíneket közösen egy két hetes angliai túra keretében. Szóval valóban kivitelezhető a dolog, és ami engem illet, én az ilyet tematikus utazásokért meglehetősen rajongok. Huszonkét helyszínen keresztül, keresztül-kasul bejárjuk Jane Austen Angliáját: London, Chawton és Bath mellett olyan helyek is szerepelnek a kötetben, mint a Stanage Edge, amely a Keira Knightley-féle Büszkeség és balítélet egyik ikonikus jelenetének helyszíne. Vagy helyet kap még Mr. Collins háza is, amelyben ráadásul meg is lehet szállni. Lizzy szobájában tölthetjük az esténket, és megnézhetjük azt a szobát is, ahol Mr Darcy először megkérte Elizabeth kezét. 

A kötetben tehát nemcsak Austen életéhez köthető helyszínek kaptak helyet, hanem a regénybeli illetve az adaptációkhoz használt helyszínek is. Ezek többnyire kétoldalas bemutatásokat kaptak a kötetben, egyik oldalon leírással - miért és hogyan köthető Austenhez, egy rövid útileírással és utazási tippekkel megspkélve - , másik oldalon pedig a szöveget erősítendő és kiegészítendő infografikák és illusztrációk kaptak helyet. 

A helyszínek mellett a koridézés is megjelenik. Bepillantást kaphatunk abba, hogyan nézhetett ki egy régenskori bál, milyen fontosabb kellékei voltak a teázásnak, olvashatunk részleteket Jane és Cassandra levelezéséből vagy megismerkedhetünk a korabeli kártyajátékokkal. S persze, mindez csalóka lehet, hogy ennyi minden helyet kap ebben a vékony könyvecskében. Csalódások elkerülése végett szeretném azért leszögezni, hogy korántsem egy komoly tanulmányról beszélünk a Jane was Here kapcsán. Mindenből kapunk egy picikét, egy könnyed kis bepillantást. Akik már korábban jobban beleásták magukat Austen életrajzába vagy a régensség korának titkaiba, azok nem fognak sok újdonsággal találkozni. Ami érdekes lehet számukra az talán a tematika, illetve a szemet gyönyörködtető kinézet.

Ugyanis a kötet legfőbb erőssége szerintem maga az illusztráció. Lexi K. Nilson csodálatos munkát végzett, s maga a könyv is erre épít leginkább. Sok-sok oldalon keresztül maga az illusztráció a főszereplő, szövegek valóban inkább csak a helyszínek kapcsán jelennek meg. Ez egy igazi coffe table book: megnyerő külső és belső kivitelezéssel, gyorsan átlapozható szövegekkel. Bevallom, én picit több szövegre számítottam a kötet kapcsán, mikor rábukkantam, de mindennek ellenére azért kellemes emlékként él bennem ez a könyv és örülök, hogy a polcomon tudhatom. És alig várom, hogy pár helyszínt személyesen is meglátogathassak majd innen egyszer. 

Nicole Jacobsen - Devynn Dayton - Lexi K. Nilson: Jane was Here - An Illustrated Guide to Jane Austen's England

Hardie Grant Books

127 oldal

Claire Kenton meggyőződése, hogy a világ túl sötét hely a csodákhoz. Ikertestvérének elrablása óta legalábbis mindenképp. Claire azóta sem nyugszik, minden erejével azon van, hogy megtalálja őt, akit sok-sok éve gyerekkorában elszakítottak tőle. A nyomozása végre eredményt hoz, s a nyomok Londonba vezetnek egy olyan fiúhoz, akinek a létezése szinte a lehetetlennel egyenlő.

Peter Pan minden erejével azon van, hogy visszatérhessen Sohaországba. A mi világunk Londonjában raboskodik, miközben az Elveszett Fiúk kísértik őt. Meg kell gyógyítania a széttöredező Sohaországot, s ebben csak Claire tud segíteni neki.

"I've spent my whole life trying to escape shadows by hiding in the stars…
Only to find the darkness was inside me all along."

Peter Pan története ámulatba ejtett gyerekkoromban. Odáig voltam a kisfiúért, aki sosem akart felnőni, és egy olyan világot kreált magának, amelyben minden csak játék és kaland. Ahová meghívott magához bizonyos kiválasztottakat, akik képesek voltak hinni gyerekként a csodákban - s ezekből valaki maradt, valaki elment és elfelejtett mindent. Felnőttként persze már máshogy látom ezt a történetet, máshogy értelmezem, és pont emiatt mindenképp szeretném majd elolvasni az eredeti szöveget, hiszen biztos vagyok benne, hogy az eredeti szöveg ismeretében újabb értelmezések, újabb ráismerések jönnének hozzá a mai elképzeléseimhez. 

Kara Swanson regénye pont emiatt került fel a kívánságlistámra, mert egy Peter Pan retelling. Igazából nagy bátorság volt tőlem, hogy pusztán egy ismeretlen Instagram poszt alapján megrendeltem magamnak ezt a kötetet, de az az igazság, hogy valami megmagyarázhatatlanul vonzott ehhez a könyvhöz ahogy megpillantottam a feedemben. Senki nem olvasta az általam követett vagy ismert emberek közül, mégis muszáj volt bizalmat szavaznom neki. Nem tudom, ti jártatok-e már így egy történettel kapcsolatban, hogy szinte végzetszerűen tudtátok, hogy közötök kell legyen egymáshoz. És milyen jól tettem, hogy hallgattam erre a megérzésemre, ugyanis Kara Swanson könyve pár fejezet után elvarázsolt, és most számlálom vissza a napokat a második rész megjelenéséig, amely egyben a sorozat befejező kötete lesz. 

"I will bring the light back to Neverland. I will remind the island of dreams and wonder and magic just what it means to rise past the shadows and chase after the stars."

A regény korosztály besorolása bár young adult, de ezt egyáltalán nem lehet rajta érezni. Inkább retelling ez, mint egy bizonyos korosztálynak szóló történet. Persze, az énkeresés, a saját identitás megtalálása mint fő téma a Dustban is megjelenik, ahogy a young adult regényeknél szokás, de az az igazság, hogy ez a téma olyan jól bele van ágyazva a Peter Pan történetbe, hogy ettől szinte lehetetlenség is lenne leválasztani. Peter Pan azonban tinédzser szemmel nézve már kissé más színezetet kap: megélve, megértve és bírálva egyaránt van, és nem is olyan egyszerű egyik vagy másik oldalra állni ebben a kérdésben. 

 "The stars shine brightest in the darkness, Claire. Pixie dust chases back the shadows. Maybe that's it – maybe that's what the shadows are all about. Finding the light through them."

A regény sokat foglalkozik a bennünk élő fénnyel és árnyékkal, amik örök harcban állnak egymással. S ahogy Hook és Peter esetében, úgy ebben a kérdésben sem ítéli el teljesen a bennünk élő sötétséget. Hiszen nélküle képtelenek lennénk megtalálni a fényt. Minden összefügg, rossz nélkül nem létezhet a jó. Mindennek helye van bennünk és a körülöttünk levő világban is. Tetszettek a regénynek az ezzel kapcsolatos gondolatai, s talán számomra emiatt lett igazán fontos ez a történet. 

Mert hogy nagyon fontos lett, ez nem is kérdés. 

Kara Swanson: Dust - Heirs of Neverland 1.

Enclave Escape

348 oldal

Az Emma egy kicsit mostohasorsú regény volt számomra az Austen művek sorában. Mindössze egyszer olvastam jó pár évvel ezelőtt, és valamiért borzasztóan túlírtnak találtam - annak ellenére, hogy a regényből készült filmfeldolgozásokat roppant módon szeretem. És igazából a 2020-as új Emma film hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy a regénynek ismét egy esélyt adjak, hátha így bölcsebben és érettebben jobban tudom értékelni Austen írását is. 

"One half of the world cannot understand the pleasures of the other."

Emmával jó volt újra megismerkedni, mert sokkal inkább pozitív élményként maradt meg számomra, mint korábban. Sőt. Hovatovább ez a regény is felkerült a kedvenc Austen történeteim listájára, amin ezzel együtt most már az összes nagy regénye szerepel. Ugyanis Emma elképesztően szórakoztató, és mindemellett nagyon szerettem a karakterben azt is a magabiztossága mellett, hogy hibát hibára halmoz, ám ezekből előbb-utóbb képessé válik tanulni is. Tudja mit akar és tesz is azért, hogy megkapja. Nagyon erős női karakter, akinek pont az erősségeiben rejlenek a gyengeségei is. 

Emma sem észből, sem szépségből, sem pénzből nem szenved hiányt, így aztán bátran lehetnek olyan vágyai  a legtöbb Austen hősnővel ellentétben, hogy nem kíván férjhez menni. Érdekes módon, a többi Austen főhősnő szüleivel ellentétben édesapja nem is igazán bánja lányának ezt a döntését, sőt inkább támogatja ebben, hiszen így állandó társa marad öreg napjaira is. 

Emma saját elmondása szerint kitűnően megérzi, ha két ember összeillik a környezetében, és aztán úgy csűri-csavarja az eseményeket, hogy azok ketten egymásra találjanak végül. Hősnőnk egy nap úgy dönt, hogy szárnyai alá veszi a szegény Harriet Smitht, aki szépségben észben és pénz dolgában pont az ellentéte Emmának. Megszánja szegény lányt, és segít neki megfelelő férjet találni számára, hogy feljebb emelkedhessen a ranglétrán. Mr. Eltont, a helyi lelkészt szemelte ki erre a célra, és Emma mesterkedései közben igyekszik rábeszélni újdonsült barátnőjét, hogy a földműves Robert Martin közeledését ne fogadja kitörő lelkesedéssel, még akkor sem, ha Harriet érez is iránta valamit.  Megérzések, csalódások, bizonyosságok és kétségek váltakoznak a karakterek körül, Emma magabiztos mesterkedései pedig sokszor inkább rontanak, mint javítanak a kialakult helyzeteken. 

Az Emma a rejtélyek regénye. Hiszen nemcsak Emma, hanem az olvasó elől is rejtve van egy csomó minden a szereplők körül. Olvasóként hamar megtanuljuk, hogy főhősnőnk ítéletében nem igazán bízhatunk, így nekünk kell mögé látni a dolgoknak. Lopott pillantásokból, furcsa helyzetekből vagy éppen félmondatokból kell összeraknunk magunknak azt, hogy mi is folyik tulajdonképpen Highburyben. Nagy segítségünkre lehetnek Mr. Knightley meglátásai, ám ő sem fed fel mindent előttünk - vagy őmaga sem tud mindenről.

Mr. Knightley karaktere egyébként meglehetősen ellentmondásos számomra, mint Austen főhős. Hiszen amellett, hogy intellektuálisan egy szinten áll Emmával és Emma sznobériáját és fellengzős magabiztosságát olykor kicsit meg-megtöri, mégsem tudok elmenni amellett, hogy főhősnőnket sokszor gyerekként kezeli. Amire persze a nagy korkülönbség akár okot is adhatna, de Mr. Knightley és Emma kapcsolata korántsem szülő-gyermek kapcsolatként van megjelenítve a regény lapjain, mégis sok párbeszédükből valami ilyesmi érződik ki. És ez nem tudom, hogy mennyire számít egészséges kapcsolati alapnak. Számomra semmiképpen. Hogy Harriet vagy Emma járt végül jobban, nem is kérdés szerintem.

Mindenesetre az Emma egy igazán élvezetes és szórakoztató élmény nyújtott így második olvasásra, egyáltalán nem éreztem túlírtnak és sok mindent felfedeztem benne, amit korábban nem.  Szóval biztos vagyok benne, hogy még elő fog nálam kerülni. Szeretem az ilyen újrafelfedezéseket, újrarátalálásokat, amelyeknél más csomaggal távozok, mint amivel érkezem. Az Emma szintén azokról a dolgokról szól elsősorban, mint az összes többi Austen regény, ugyanakkor Emma nagyon is emberi karaktere valahogy még különlegesebbé tette számomra ezt az egészet. 

You must be the best judge of your own happiness.

Jane Austen: Emma

Chiltern Publishing

512 oldal

Erről a könyvről, tudom, az álmatlan éjszakáim fognak eszembe jutni. Amikor hajnali háromkor kipattant mindig a szemem, szinte percre pontosan és az előttem álló unalmas órákat elűzve ezt a kötetet olvastam az éjjeli lámpa fényénél, és arra gondoltam mindig, hogy most pont arról olvasok, ami lehetővé tette azt, hogy csak ilyen kényelmesen, mindenféle tűzveszély és pislákoló, szemet rontó fény nélkül élvezhessem az olvasmányaimat miután leszállt az est. Graham Moore történelmi ügyvédes sztorija jó unaloműzőként szolgált egyébként számomra. Korrektül összerakott kompakt kis történet, amiről igazából csak ennyit lehet elmondani. 

Nem mintha akadtak volna vele problémáim, mert jól esett olvasni, ugyanakkor ha elérhető közelségben lett volna számomra egy könyvtár, akkor valószínűleg onnan vettem volna ki, és jól megveregettem volna a vállamat, hogy milyen jól is tettem ezt. Ez egy tipikusan egyszerolvasós könyv számomra, ami adott egy élményt, izgalmas is volt meg minden, de nagy valószínűséggel a mellettem eltöltendő hátralevő éveiben csak polcporoláskor fogom levenni. Szerintem egy meglehetősen korrekt iparosmunka: jó a felépítése, a fejezetek rövidsége folytán valahogy repülnek az oldalak, jól adagolja az információkat és úgy mutatja be a kort valamint a kapcsolódó személyeket, hogy az áramháborúval kapcsolatban tényleg több dolog is megmarad az emberben, mint egy fél délutánnyi wikipédiázás után. Néha valóban azon kaptam magam, hogy bizonyos szereplőknek olvasok utána éppen az interneten, amikor nem volt kedvem éa regénybe beletemetkezni. Képeket keresgéltem, hogy arcokat társítsak az oldalon felbukkanó nevekhez, random mód ellenőriztem bizonyos eseményeket Moore történetéből, szóval az iparosmunka fogalmát jelen esetben nem kell feltétlenül negatív előjellel gondolni. Meglehetősen érdekes ez a kor, és az áramháború eseményei is, különösképpen így, hogy nem sokat tudtam erről előzetesen, gimis tanulmányaimból csupán annyit tudtam, hogy Edison találta fel a villanykörtét és pont. Nos, a regénynek köszönhetően ezt is megtudtam, hogy azért ezt sem ilyen egyszerű kijelenteni. 

S persze, a regény mellett szólva még azt is mindenféleképpen el kell mondanom, hogy nem is akar több lenni ez szerintem, mint egy egyszeri remek kikapcsolódást nyújtó könyv. Nem próbál az élet nagy kérdéseiről lamentálni, nem akar mély egzisztencializmust belevinni a történetbe, ahogy a szerelmi szál is csak úgy benne van, mert az is valahogy így történt, de különösebben nem romantikázik oldalakat. A hangsúly az áramháborún van és azokon a feltalálókon, akik harcoltak az elsőbbségért egy olyan világ kialakulásának kezdetén, ami az akkori ésszel talán felfoghatatlanul más. Ma már az elektromosság annyira körülvesz minket, olyan szinten része az életünknek, hogy kétségkívül megbénulnánk nélküle. Alappillére a civilizációnknak. És ez pontosan itt kezdődött, itt alakultunk át - talán még maguk a feltalálók se sejtették, hogy micsoda világnak ágyaznak meg ezzel a találmánnyal; azzal, hogy megszelíditik az elektromosságot. 

Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni.

Ezeket az eseményeket egy fiatal ügyvéd, Paul Cravath szemén keresztül követhetjük nyomon, aki szintén valós személy, akárcsak a könyvben felbukkanó további alakok. Ez a frissen végzett, tapasztalatlan ügyvéd meglehetősen váratlanul kerül a történelmi események középpontjába, méghozzá azzal, hogy George Westinghouse őt bízza meg, hogy képviselje az Edisonnal szemben folytatott per során. A tét egymillió dollár, a kérdés pedig az, hogy ki találta fel az izzólámpát. 

Edison meglehetősen nehéz ellenfél még a tapasztalt ügyvédek számára is, hiszen szinte egész New York a zsebében van, saját kémhálózatot működtet, és a pereskedésben is meglehetősen nagy gyakorlatra tett szert az évek során. 

Szerintem aki szereti a történelmi regényeket, odáig van az ügyvédes sorozatokért, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe, mert nem fog csalódást okozni. Nincsenek benne ugyan emlékezetes karakterek vagy gondolatok, ez csak az eseményeket szórakoztató módon elmesélni hivatott történet, ami tökéletesen tisztában is van ezzel. Bármennyire is egyszerolvasós, azért mégis csak örülök, hogy megismerkedtem vele, mert a történelemnek egy olyan szeletébe nyertem így betekintést, amit magamtól nem biztos, hogy felkutattam volna. 

Graham Moore: Az éjszaka fénye

The Last Days of Night

Fordította: Orosz Anna

Agave Könyvek

415 oldal

Edith Eva Eger könyvére elsősorban azért is figyeltem fel, mert mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet túlélni lelkiekben egy olyan traumát, amit a holokauszt okozott. Hogyan lehet továbbfolytatni azután az életet, hogy valaki olyan sok szörnyűséget megtapasztalt? Hogyan képes megtalálni valaki ezek után az élet szép oldalát, hogyan élhet valaki ezután normális életet anélkül, hogy beleőrülne az ott látottakba. Minden embert őszintén csodálok, aki a saját élete mikrotragédiáin túl tud lendülni. Lenyűgöz az, ha valaki meg tudja találni a napsugárt a nehéz helyzete ellenére is - nem naivságól, üres pozitivitásból vagy tagadás keretében, hanem mindazzal együtt, hogy érzi és tudja a saját problémájának súlyát. S az, hogy valaki lelkiekben is túléli a koncentrációs táborokat, az számomra az a fajta erőt adó csoda, ami valóban megmutatja, hogy igenis dönthetünk a saját boldogságunk felől. Hogy az, hogy boldogunk vagyunk-e igenis a mi döntésünk függvénye. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem kell átélni a tragédiákat, nem érezhetjük magunkat szomorúnak, nem fájlalhatjuk a veszteségeinket, nem élhetjük meg életünk mély pontjait. Csupán azt, hogy miután megéltük a mélységeinket, igenis hátrahagyhatjuk azokat - nem azért, mert valami jó történik velünk, hanem mert mi döntünk úgy, hogy most már másra van szükségünk. Hogy most már meg kell élnünk a magasságot is.

Edith Eva Eger könyve alapvetően nem mond sok újdonságot, ha az ember életvezetési tanácsokat keres benne. De szerintem rossz olvasói magatartás is, ha ezzel a szándékkal fogunk neki az olvasásának. Ez egy memoár, egy túlélés történet. Egy megírt gyászfeldolgozási folyamat. Ez elsősorban az írónő gyógyulásának lenyomata, amiből igen, vetíthetünk magunkra bizonyos ráismeréseket, segíthet megérteni a múltunkkal való kapcsolatunkat, de ez a történet nem minket akar meggyógyítani, hanem a szerzőjét. 

Edith Eva Egerrel visszatekintünk gyerekkorára, az ott megélt - valamennyire általánosnak nevezhető - sérüléseire. Hogy szülei viselkedése hogyan hatott önbecsülésére, miként érezte magát egy átlagos lányként egy átlagos családban, ahol a szülőknek is ugyanúgy megvoltak a maga személyes mikrotragéidái, amik kihatottak a családi életükre. Ezek a tapasztalatok, jelenetek, ott megélt mondatok később is felbukkannak a memoár során. Átértékelve, megértve, megmagyarázva, feldolgozva. Amit kislányként, gyerekként megélt, azt később felnőtt fejjel tudatosan újból elővette, és leszűrte a megfelelő következtetéseket. Felnőttként, anyaként megértette, hogy szülei nem voltak boldogok, nem tudtak túllépni a saját múltbeli sérelmeiken, és ez rávetítődött aztán a gyerekeikkel való kapcsolatukra is. Az ebből szerzett sérüléseit sok-sok évtizeddel később átformálta és a tanulságokat beépítette önmagába. A negatív dolgot pozitívra változtatta, s így sikerült megbocsájtania, továbblépnie gyerekkorának sérelmein. 

S aztán jött a holokauszt, ami minden éppen kibomló életutat elsöpört, porig rombolt. A szerzőnek félbeszakadt az élete, s egy teljesen más sors vette kezdetét abban a pillanatban, hogy fegyveresek törtek a családjára a házukban, felforgatva, gyűlöletükkel bepiszkítva az otthon szentségét, hogy aztán gettóba, majd pedig marhavagonban nyomorogva szállítsák őket Auschwitzba. Hogy hogyan lehet épésszel túlélni azokat az éveket, amik ott rá vártak? Csakis úgy, hogy tagadott. Hogy nem volt hajlandó megélni ott a mélységeket, csak a pozitív gondolatokba kapaszkodva tudta tartani magát, hogy ne hunyjon ki a fénye végleg, ne rohanjon bele a szögesdrótos kerítésbe az első adandó alkalommal. Egy tiszta érzésbe, a lehetséges - ám irreális - jövőbe való kapaszkodás mentette őt meg és még sokakat abban a táborban.  

– Hogy nézek ki? – kérdezi. – Mondd meg az igazat!
Az igazat? Úgy néz ki, mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést – „Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.
– A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad.
Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
– Köszönöm – suttogja.

Ám ahogy saját életünk mikrotragédiái esetében, itt sem az a legnagyobb feladat, hogy a nehéz helyzetekben megmaradjunk, hogy nap nap után túléljük a hullámvölgyet, hanem lelkileg fel tudjuk dolgozni azt, ha már elmúlt az az időszak, ami össze akart roppantani minket. Eger sem a koncentrációs táborban szenvedett a legjobban, hanem az utána következő években. Lekerült róla a túlélni akarás, nem tagadhatott tovább, szembe kellett néznie azzal, ami a holokauszt után maradt - neki és benne. Fel kellett dolgoznia, hogy ő túlélő lett. Hogy sokan - köztük családja nagy része is - odavesztek. Hogy a világ ezt tette vele és a társaival, és neki abban a világban kell továbbélnie. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy elvették tőle a jövőjét, és hogy az, ami tartotta benne addig a lelket, már nincs többé. Csak egy ábránd volt, ami akkor rengeteget segített, de most, hogy vége a borzalmaknak, szembe kell néznie azzal, hogy nem volt semmi realitása. Új célokat, új életet kell találnia - de hogy lehet ezek után, ha olyan lelki teher van az emberen, amit épésszel felfogni képtelenség? Eger asszony végül kitérőkkel ugyan, de ezt az elképzelhetetlen tragédiát is a javára tudta fordítani. Pszichológus lett, aki más emberek tragédiáin segít túllendülni, feldolgozni azt. Mindezt úgy, hogy közben maga is gyógyul. Mert ez hosszú évtizedeken át tartó folyamat, aminek egyik csúcspontja talán az, amikor hosszú évek után egy konferencia miatt kénytelen Németországba utazni, nem messze attól a helytől, ahol félholtan rátaláltak az amerikai katonák. 

A döntés egy nagyon jól felépített, jól megírt memoár, aminek megvannak a maga tanulságai, és hozhat az olvasójának is ráismeréseket. Persze azt gondolom, hogy aki járt már olyan igazi hullámvölgyben az élete folyamán, amiből sikeresen kikecmergett és némi tudatossággal vissza is tudott tekinteni önmagára és a megélt időszakra, az is hasonló következtetésekre juthatott - legalábbis én így voltam vele. Mindemellett nehéz is volt olvasni, különösen az auschwitzi élményeket - mármint lelkileg volt megterhelő. De pont ezekért a dolgokért tartom egy roppant fontos memoárnak. Hiszen olyan dolgokat őriz meg, amiket nem szabad sosem elfelejtenünk, és rávilágít arra, hogy a legnagyobb sötétségben is megtalálhatjuk azt az aprócska fénysugarat, ami aztán kivilágíthat mindent maga körül. 

Edith Eva Eger: A döntés

The Choice

Fordította: Farkas Nóra

Libri Kiadó

420 oldal

A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 

Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 

Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

A költészet számomra sokáig egy mesterségesen tantermi keretek közé szorított dolog volt, amit ha tetszett, ha nem, minden egyes alkalommal a hivatalos iránymutatást követve szanaszét kellett elemezni, mindig azon morfondírozva, hogy mire gondolhatott a költő (de valójában a tankönyv szerzője), mégha ezzel párhuzamosan nyelvtanórákon azt tanultuk, hogy mennyire nem lehet egyébként megérteni a másik ember gondolatait, mennyi minden félremehet a kommunikáció során. Hát még a mindenféle költői képekkel, rímekkel teletűzdelt sorok esetében! A versek számomra sokáig nem éltek. Még annak ellenére sem, hogy évente többször is jártam versmondó versenyekre, ahol olykor - a rutin miatt -  a versválasztásnál és versmondási stílusnál teljesen szabad kezet is kaptam a felkészítő tanáromtól. Nekem a verseny általános iskolásként azt jelentette, hogy kaptam egy teljes szabadnapot egy pár perces szereplésért cserébe, na meg könyvutalványt - jobb esetben. Rosszabb esetben verseskötetet, aminek bár szintén örültem azért, de mégse tudom azt mondani, hogy egy hatodikos lánynak minden vágyálma Petőfi válogatott verseinek birtoklása - különösen úgy, hogy otthon aztán dögivel voltak verseskötetek tanár apukámnak köszönhetően. 

Csokonai, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila - ezen férfiak uralták versismereteim nagy részét, ami aztán gimiben és egyetemen még tovább bővült természetesen. Bejött a világirodalom, a magyar irodalom is árnyalódott, de a versekhez társított hívószavaim továbbra is a ridegség, távolságtartás, szanaszét elemzés és a memoriterek maradtak - még akkor is, ha olykor meg-megszólítva éreztem magam vagy nagyon megtetszett egy -egy költői kép, szófordulat, amit azóta is őrzök az emlékezetemben. 

Aztán a könyves blogolásnak köszönhetően felfedeztem azt is, hogy a verseket lehet csak úgy szórakozásból olvasni is, és nem kell a hivatalos kánonban levő férfiakkal foglalkozni feltétlenül, hanem van női költészet is, ami nem csupán Nemes Nagy Ágnesből áll (bár őt tényleg zseniálisnak tartom egyébként). És persze, ne értsetek félre, szeretem, sőt imádom én Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Simon Mártont, Fodor Ákost, de ahogy a próza esetében is, úgy a költészetnél is észrevettem, hogy a női szerzők jobban meg tudnak pendíteni bennem valamit, jobban vagy több helyen érzem azt esetükben, hogy engem szólítanak meg, olyan témákról beszélnek, amikkel nekem is szembe kell néznem. Szóval a kis privát felfedezéseim alatt bukkantam rá Emily Dickinsonra vagy éppen Szabó T. Annára, akik tényleg mindenestül megnyertek maguknak. Korábban azt hittem, hogy rajongok Radnótiért vagy éppen Fodor Ákosért, de ennek a két fantasztikus nőnek a költészete jobban megragadott, mint eddig bármi más a költészetben. 

És aztán a Fiatalúr érkezése a költészethez való viszonyulásomat is alaposan megváltoztatta. Neki köszönhetően fedeztem fel ugyanis, hogy a költészet mennyire egy élő valami. Ami nem némán épül belém, hanem hangosan kimondva létezik. Nem mesterkélten, műpátosszal telve, hogy a versmondó verseny zsűrijét lenyűgözze az ember, hanem játékosan, kacagósan él, és mégis sokkal, de sokkal komolyabb a tétje, sokkal fontosabb embert kell vele lenyűgözni, mint anno sok-sok évvel ezelőtt. Nem könyvutalvány vagy verseskötet a nyeremény, hanem egy, a magyar nyelvet valóban élvező, minden szavát mélységesen átélő kis felfedező, akinek a nyelvtanulás fázisában rengeteget tud adni egy Varró Dani, egy Tóth Krisztina vagy egy Szabó T. Anna. Merőben más élmény számomra az utóbbi időkben a költészet, ami végigkíséri a napjainkat. Velünk van evés közben, sétáláskor, utazáskor vagy éppen lefekvéskor. Beépült a napjaink rutinjába, csupa mókát és kacagást hozva magával, és én csak nézem a kis közönségemet, akit megszólít egy-egy vers, ki tudja, miért. Gondolatokat, szavakat, képeket ültetek vele a fejébe, miközben nevetünk vagy éppen áhítattal hallgat csendben, és újra és újra kéri ugyanazt a verset, és századjára is ugyanolyan élvezettel hallgatja, mintha csak először mondanám. És számomra most ez a költészet igazi ereje. Lüktet, árad, belénk épül - ez az, amit egy tanóra se tudott volna átadni nekem, azt hiszem. Legalábbis az irodalomoktatás mai formájában biztosan nem. 

Úgyhogy ha nem érted, mi az a költészet, olvass verseket. Hangosan. 

Főleg gyerekeknek.

Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 

- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.

Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 

Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.

Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 

A könyvespolc az a mágikus hely, amelyből különleges ajtók nyílnak. Különböző világok és kalandok hívogatnak, hol suttogva, hol kiabálva, hogy lépjek be rajtuk, vesszek el bennük. És hát nem is kell sokat könyörögniük nekem, hogy tegyek egy sétát a Megyében, tévedjek el Harry-ékkel a Roxfort folyton átalakuló titokzatos lépcsőin, kóboroljak az Arrakis forró, futóférgektől hemzsegő sivatagában, szeljem a tengerek végtelenségét egy élőhajó fedélzetén, beüljek egy korsó sörre a Totenham Court Road egy kocsmájába Strike és Robin társaságában vagy visszafogottan vegyek részt egy Netherfieldi bálon. Mindezt bármikor megtehetem, csak oda kell lépnem a könyvespolc elé, és már nyílnak is az ajtók. 

Gyerekkorom óta kedvelt elfoglaltságom az is, hogy csak ülök a könyvespolc előtt és végigfuttatom a szemem a könyvgerinceken. Az eddig megtett utak és kalandok járnak ilyenkor  a fejemben, és persze azok is, amik még mindig rám várnak. Ez a legkülönlegesebb hely számomra mindig az otthonomban, ami nélkül el se tudnám képzelni a helyet, ahol élek. Az igazi otthon fogalmában - sok más dologgal egyetemben persze - nekem mindig ott a könyvekkel teli könyvespolc. Amikor egyetemista voltam, bár egy icipici félszobában éltem kezdetben, mégis első naptól kezdve ott kellett lennie egy éppen beférő icipici könyvespolcnak is, rajta azokkal a könyvekkel, amelyek nélkül nem tudtam volna elképzelni magamat. Könyvtáram legesszenciálisabb darabjait tudtam ugyan csak összeválogatni (kb 30 könyvet), mert több tényleg nem fért el abban a pici szobában, de tudtam, hogy könyvek nélkül nem élhetek ott. Engem mindig is könyvek vettek körül mióta csak az eszemet tudom. Szüleim, nagyszüleim mind könyvszerető emberek voltak, óriási padlótól plafonig érő könyvespolccal, olykor saját könyvtárszobával. Számomra ez a természetes közeg, enélkül a lakás sivárnak tűnne. 

Voltak könyveim a hálószobában, a nappaliban, ebédlőben - legtöbbször polcokon, de volt, hogy az ágy alatt vagy a földön is tornyosultak. Aztán lett könyvtárszobám is, ami persze még mindig megvan, csak már nélkülem, ezer kilométerrel távolabb. Amikor nemzetközi költözésre adtuk a fejünket, a férjem már ismert annyira, hogy a költözésbe ne csak engem, a gyereket és a macskákat kalkulálja bele, hanem a könyveim egy részét is. A könyvtáram csupán töredéke került ki ugyan, de mégis megnyugtató számomra, hogy itt vannak ezek az ajtók, amiken bármikor beléphetek. 

A könyveimet tekintve mindig is rendszerszerető ember voltam, sokféleképpen kategorizáltam őket a polcokon. Volt, hogy téma szerint; kiadó szerint; szerző szerinti ABC rendben vagy ezeket különféleképpen vegyítve. Sajnos - vagy éppen nem, ki minek gondolja - ez nem annyira Insta-barát elrendezés. Inkább egy szépérzékileg káoszosnak vélt térkép ez arról, ahogy a könyveimmel kapcsolatban gondolkodom. 

Ám sajnos, mióta kiköltöztünk nem csupán látványilag káoszos a könyvespolcom, hanem elrendezésben is. A lakásunk felszerelése egyelőre annyira minimál, hogy a könyvespolc bővítése az utolsók között van a listán, így szeretett könyveim úgy vannak rá - illetve mellé - felkupacolva, ahogy éppen elfértek - vagy ahogy éppen nem. Sci-fik polcán néhány krimi is befigyel, a kortárs szépirodalom komolysága mögül előbukkan néhány ifjúsági kötet is. Korok, műfajok, kiadások keverednek össze az én mindig kínosan rendben tartott polcaim felületén. De azért a sorozatokat, szerzői életműveket próbáltam egyben tartani, mégha emiatt még jobban keresztbe-kasul is állnak a könyvek, mert ebből képtelen vagyok még a káosz ellenére is engedni. Úgyhogy emiatt nálam hagyományos könyvespolc mustra nem lesz - majd egyszer talán, ha már tényleg csak a könyvespolc beszerzésén,. bővítésén kell gondolkodnom. De arra gondoltam, hogy tőlem szokatlan módon egy booktagféleséget hívok most segítségül, hogy azért valamiféleképp mégis be tudjam mutatni a velem levő könyveim gyűjteményét. 

A könyv, amit kevés helyen láttam, mégis megérdemelné a nagyobb figyelmet

A sok túlhypeolt újdonság mellett sokszor elvesznek a régi megjelenések vagy éppen a kevésbé szerencsés kiadói marketinggel rendelkező történetek. Ide - többek között - egy óriási kedvencemet választottam, Marjane Satrapi Persepolis című graphic noveljét, amely egyfelől rémesen komoly dolgokról szól (mint a diktatorikus állam begyűrűzése a emberek hétköznapjaiba vagy a nők helyzete Közel-Keleten stb), másfelől pedig egy kislány felnövés története is, ami azért a humort is gyakran eszközéül hívja. Érzékeny, értő és roppant fontos írás.

De ott vannak még James Herriot, a yorkshire-i állatorvos szívet melengető, az emberi és állati portrékat érzékenyen megrajzoló történetei is, amik nem mellesleg legalább annyira viccesek, mint Durrell regényei. Tavaly kezdődött a könyveiből készült sorozat (All Creatures Great & Small), ami szintén zseniális, ám a könyvekről sem szabad lemaradni ettől független.

 

 

A könyv, ami megnevettet

A Családom és egyéb állatfajták, mint említettem, egy sírva röhögős élményem volt. Egy meglehetősen különleges brit család kalandjai Korfu szigetén, ahova soha nem hittem volna, hogy vágyni fogok valaha, de a könyv után mégis.

 

 

 

 

David Nicholls: A nagy kvízválasztó című regénye pedig egy brit egyetemista csetlés-botlásairól szól a felnőtt életnek nevezett valamiben, amibe éppen csak belecsöppent, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte. A főszereplővel sok közös vonást felfedeztem magamban sok-sok évvel ezelőtt, úgyhogy kiváló görbetükör is volt számomra ez a könyv. 

 

 

 

Kerstin Gier: Rubinvörös trilógiája amellett, hogy nagyon kalandos meg minden, kiváló kis fricska a YA regények műfajának. Sokszor önironikus a műfaj kliséivel szemben, és hát úgy amúgy is nagyon szeretnivaló történet.

 

 

 

 

A könyv, amin elsírtam magam

Bár már Fredrik Backman lekerült a piedesztálról nálam, de tagadhatatlan, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak egy hangulati hullámvölgy volt számomra. Egyik oldalon hangosan röhögtem, és aztán azzal a lendülettel sírva fakadtam ennek a magányos, morgós öregembernek a történetén.

 

 

 

 

Gail Honeyman Eleanor Oliphantja is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. De azt hiszem, a végére azért inkább kifacsart, mintsem szórakoztatott. A legszomorúbb történet számomra, amit az utóbbi időben olvastam.

 

 

 

 

 

 

A Harry Potter könyvek legtöbbjén bármikor sírva tudok fakadni még ennyi év és ennyi újraolvasás után is. Néha jönnek be újabb jelenetek ebbe a spektrumba, ez az éppen megélt életemmel függ össze, azt hiszem.

Egy könyv, ami inspirált

 

 

Michelle Obama könyve, Woolf Saját szobája, vagy az Anne of Green Gables mind csupa olyan könyv, aminek az elolvasása után éreztem, hogy valami megváltozott bennem, valami fontos folyamat elindult. Nem voltam sose híve az önsegítő könyvek műfajának (bár idén ezen tervezek változtatni), de például ez a három kötet valami ilyesmi hatást váltott ki bennem.

 

 

 

 

 

Egy könyv, szavak nélkül

Shaun Tan:  The Arrival című könyve egy bevándorló életét meséli el csupán képek segítségével. Elképesztően erős hatású történet, nem is gondolná az ember, hogy szavak nélkül ennyi mindent el lehet "mondani".

 

 

 

 

 

Egy könyv, amit megfilmesítettek

Igazából manapság már az a kérdés, hogy mit nem filmesítettek meg? :D Hiszen hála a Netflixnek most már tényleg elég tekintélyes mennyiségű megfilmesített vagy sorozattá formált történettel találkozhatunk. Ami szerintem egyébként jó dolog. Egy kevésbé hypeolt könyvet választottam a polcomról, mégpedig a Napok romjait Kazuo Ishiguro Nobel-díjas szerzőtől. Gyönyörűen megírt történet egy éppen átalakuló világról.

 

 

Egy könyv, amit többször is olvastál

Theodora #haviegyújraolvasáskihívásának köszönhetően ez a lista egyre jobban gyarapszik esetemben, és rájöttem arra, amit régen tudtam, csak aztán a blogolás időszakában aztán valahogy elfelejtettem, mégpedig hogy mennyire szuper dolog az újraolvasás. Legutóbbi szuper élményem Jean Webster könyvei voltak, a Nyakigláb apó és a Kedves Ellenségem. Bájos, vicces kis történetek ezek, amik megmelengetik az ember lelkét a fázósabb napokon.

 

 

 

Egy könyv, aminek a címében egy szín szerepel

A jelenlegi könyveim között elég kevés ilyet találtam, de egyik kedvenc illusztrátorom szupercuki és vicces ifjúsági könyvét, az Ottolina és a sárga macskát szeretném mindenképpen kiemelni. A magyar fordítás szerintem zseniálisan játékos, imádtam olvasni.

 

 

 

 

Egy könyv, aminek egyszavas címe van

Madeline Miller Kirké című könyvének például. Varázslatos könyv, ami pontosan az én szájízem szerint dolgozza fel a görög mitológia egy szeletét.

 

 

 

 

Egy klasszikus könyv

Rengeteg klasszikus könyvem van, különösen angol klasszikus irodalomból, mert szeretem. Most egy ifjúsági klasszikust választottam a The Secret Garden személyében, mert ezt még nem olvastam, de a közeljövőben szeretném majd nagyon. 

Egy könyv csillagokkal a borítóján

Ez a szempont elég nehéz volt, mert nincs ennyire jó memóriám, azt hiszem. De szerencsémre némi kereségélés után rábukkantam az Éjszakai cirkuszra, amit amúgy még mindig nem olvastam, és a The Starless Sea után lehet még talonban is marad egy picit.

 

 

 

 

A legrégebbi könyv a polcomon

Nem sok régi könyvet hoztam magammal, mert elsősorban a kedvencek, az újraolvasásgyanúsak és a még olvasatlanok, de a közeljövőben olvasásgyanúsak voltak a főbb válogatásom szempontjai, amikor a velem kiköltöző könyveket válogattam. De Anya Emmájának és Jane Eyre-ének tudtam, hogy mindenképp helyet kell szentelnem. 

Egy könyv, ami a legtöbb kiadásban birtokolsz

 

Ez egyértelműen a Harry Potter és a bölcsek köve. Igazából így alakult a dolog, nincs ebben semmi tudatosság:  kezdődött azzal, hogy angolul is ki szerettem volna gyűjteni a sorozatot. Aztán kaptam ajándékba is - húgomtól és a férjemtől, mert mindketten tudják, mennyire kötődök érzelmileg ehhez a kötethez. A griffendéles kiadás egyenesen Norvégiából repült hozzám a férjem táskájában - , jött az illusztrált kiadás is és életemben egyetlen egyszer nyertem könyves nyereményjátékon (oké, úgy általában nyereményjátékon), és az az Animus Kiadó oldalán volt.  

Egy könyv, amire nagyon kíváncsi vagy

Sherry Thomas. A Study in Scarlett Woman című Sherlock-átgondolására eléggé kíváncsi vagyok.

Esszékötet a polcodról

Szeretem az esszéköteteket, évente legalább egyszer szívesen olvasok ebben a műfajban. Ugyan sok élvezetesen megírt esszékötetet tudnék felsorolni, de mégis Umberto Eco neve számomra az igazi fogalom ebben a műfajban. A Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől pedig az egyik legkedvesebb könyvem tőle.

Egy verseskötet a polcodról

Mostanában leginkább gyerekverseket olvasok, de azt szinte minden nap. A Kinőtt szív volt az egyetlen felnőtt verseskötet, ami velem jött ide. Gyászfeldolgozásos versek, pont olyanok, amik jól esnek néha az ember lelkének.

Egy könyv, amiben nagyot csalódtam

Christelle Dabos sorozata jött, látott és győzött nálam az első két kötetettel, olyan mértékű rajongást kiváltva belőlem, amire hosszú évek óta nem volt példa. A harmadik kötet viszont pofáncsapósan nagy csalódás volt számomra, igazából a negyedik részhez már nem is rohantam annyira.

Egy könyv, amiről nem hittem volna, hogy tetszik, aztán mégis

Ez a Locke&Key, aminek az első részét a bennem levő bizonytalanság, ugyanakkor csillapíthatatlan kíváncsiság miatt inkább könyvtárból vettem ki. Aztán teljesen beszippantott, úgyhogy nem volt mese, meg kellett vennem a folytatásokat is az első rész mellé.

Ne ítélj a borítóról!

Robin Hobb Bűvös hajóját soha az életben el nem olvastam volna, ha egy kedves barátnőm nem vette volna meg nekem születésnapi ajándékként azzal a felkiáltással, hogy ez az ő egyik kedvenc könyve, és biztos benne, hogy nekem is tetszene. Így is lett. Szuper klasszikus fantasy élőhajókkal, kalózokkal és rengeteg érdekes karakterrel - köztük számos összetett és erős női alakkal.

Egy könyv, ami emlékeztet valakire

Hát ez lenne az én könyvespolc mutogatásom, amit idővel majd frissítek kicsit, ha elkészül a terveim szerinti olvasósarkom.  Lesd meg a többiekét is:

Zakkant

Theodora

Sister

Zenka

Mandi

Cloudbookatlas

Larawyn

Readingspo

PuPilla

Utóvéd:

Nita