2020. március 25., szerda

Mindenki róla beszél. Hogy fantasztikus. Hogy letehetetlen. Hogy páratlan. Eredeti. Hogy megváltoztatja az életedet, a gondolkodásodat. Hogy nem leszel ugyanaz az ember utána. Stephen King ajánlja. Vagy éppen Stephenie Meyer. És minden más könyves blogger, bookstagrammer, booktuber odáig meg vissza van érte, a molyon is legalább 99%os az átlagértékelése ezer vélemény alapján, és erre te... te ott állsz - vagy éppen ülsz - a szóban forgó könyv fölött, és egyszerűen nem érted, mire ez a nagy felhajtás. Mert számodra nem különleges. Nem letehetetlen. Csak teljesen átlagos
Rosszabb esetben rémesen irritáló

Azt hiszem, ilyesmi minden olvasó ember életében eljön legalább egyszer, de azért valljuk be, ennél azért sokkal gyakrabban. Egy idő után egy kis gyakorlattal a hátunk mögött talán kicsit meggondoltabbak leszünk a választott olvasmányainkkal, de mindig jön olyan könyv, aminél felülhetünk a hypevonatra. Mert lássuk be, csodaklassz dolog lelkesedni és nyakig benne lenni egy történetben. Én ezt az érzést keresem minden olvasmányomnál legalábbis. És nagyon nehéz nem elcsábulni egy olyan könyvnél, amiért mindenki odáig és vissza van, mert hogy fantasztikus és mert élmény. 
De bármennyire is jó lenne mindig együtt rajongani mindenkivel és mindenért, ez mégsem valósulhat meg folyton. Azon egyszerű oknál fogva - figyelem, elcsépelt kifejezés következik! - , mert nem vagyunk egyformák. Mindenki mást keres a könyvekben, más számára a prioritás, így nyilván mindig lesznek rajongók és fanyalgók. Ez egyszerűen törvényszerű, felesleges is ebből bármiféle lelkiismereti drámát csinálni akármelyik kisebbséghez is tartozunk egy-egy történet kapcsán. 

Ahogy Lobo szokta írni: Olvasni és olvasni hagyni. Én is maximálisan ezt vallom, senkit nem ítélek el azért, hogy mit szeret vagy éppen nem egy-egy olvasmányban. Mindenki olvassa azt, ami jól esik, ám vállaljuk fel azt is - ha máshol nem is, legalább önmagunk előtt - , ha éppen nem ragadott minket magával. Szerintem a negatív vélemények is fontosak, mert ezek is önismeretet adnak számunkra. Ha megpróbáljuk megfogalmazni - akárcsak magunk számára - , hogy pontosan hol is ment félre nálunk a történet, akkor ismét csak közelebb kerülünk ahhoz, hogy tudjuk, mit keresünk az olvasmányainkban. És akkor talán legközelebb már nem dőlünk be a könyv renoméjának, hanem megpróbáljuk önmagában nézni és hogy hogy illeszkedne bele a mi olvasói univerzumunkba. 

De tévedés mindig előfordulhat még a legnagyobb odafigyeléssel is. Én sosem kerestem direktben az olyan történeteket, amik ne tetszenének nekem. Szeretem ugyanis, ha élvezem az olvasást. Ám az évek során nálam is akadtak és akadnak mostanság is olyan olvasmányok, amiknél nem értettem a nagy felhajtást. Szerencsére a legtöbb inkább közepes élményt nyújtott, de azért akadtak - számomra -  igazán bosszantó könyvek is a kezembe. 

Camilla Lackberg: Fjallbacka-sorozat - oké, itt kicsit csalok, mert csak az első részt olvastam, de elképesztő módon irritált. Pedig alapvetően akár szerethettem is volna. Hiszen krimi, skandináv és női nyomozója van - teljesen ígéretesen indult. Azonban Erica sokszor jobban el volt foglalva a külsejével és a pasi-kérdéssel, mint magával a nyomozással és ez így nálam a totális érdektelenségbe fulladt. Gyermekbántalmazás, zaklatás, nők kiszolgáltatott helyzete - oh hát kit érdekelnek ezek a problémák, mert Erica úszógumija sokkal, de sokkal izgalmasabb, ahogy az is, hogy viseljen-e sminket vagy sem. 
Számomra nem ez a női krimi. 



Ernest Cline: Ready Player One - alapvetően egy jó élmény. Lett volna. De korántsem volt számomra újító a műfajában, de még csak különleges sem. Egy egyszerű kalandregény egy átlagosan jó ötlettel, teletűzdelve popkulturális utalásokkal a '80-as évekből. És pont. Nem lett életem könyve, pedig szinte minden értékelés ezt ígérte. 
És ráadásul a totálisan felesleges szerelmi szállal kábé mindent elrontott. A történet szabályos zuhanórepülésbe kezdett a felbukkanása után, és kiszámítható lett. Átlagosan jó könyv szerintem.





John Scalzi: Vének háborúja - hördüljön fel minden sci-fi rajongó! Számomra a Vének háborúja Orson Scott Card Végjátéka után nem hozott semmi újat. Humoros volt meg ötletes meg ilyenek, szóval amúgy élveztem, viszont ha military sci-fi, akkor én inkább a Végjátékra szavazok. A főszereplő, Perry katonai fejlődése szerintem túlságosan is leegyszerűsített volt: ő csak ott volt és ügyes meg okos volt, és szinte egyik oldalról a másikra oldott meg stratégiai feladatokat. Sajnáltam, hogy ezt nem bontotta ki, de talán azt a legjobban, hogy Orson Scott Card könyve után olvastam. Valószínűleg, ha más sorrendben lett volna, nem lett volna olyan hiányérzetem, és akkor folytattam volna a sorozatot is. Így inkább egy egynek jó élményként maradt meg bennem. 


B. A. Paris: Zárt ajtók mögött - A pszichológiai thriller, amiért mindenki megőrült. Hát én nem. Egyszer olvasós, tipikus strandolvasmány, amit ugyan elolvasol kábé három óra alatt, aztán el is felejted abban a minutumban, ahogy elmajszolod a fokhagymás lángost.








Stephanie Garber: Caraval - életem egyik legnagyobb kérdése, hogy ezért a könyvért hogy lehet rajongani? Az egész történet olyan, mintha éppen a megírás pillanatában találta volna ki az írónő a következő csavart. A sztorinak nagyon sokáig nem volt iránya, lövésem nem volt, hogy ebből most mit is akar kihozni. És akkor még ne is beszéljünk arról, hogy a főszereplő egy buta liba. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.
De beszélhetnék még a fura nyelvezetről is. Persze, szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - a szerző utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.
És a banális párbeszédekről meg aztán ne is beszéljünk. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben. 
De amúgy biztos jó könyv... valakiknek valahol.

Paula McLain: A párizsi feleség - Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.  



John Green: Csillagainkban a hiba - Lehetett volna jó is. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 
Ez a könyv teljesen el is rettentett John Green munkásságától. Nem hiszem el ezek után neki, hogy a többi könyve különbözne az iparos munkáktól.  




Becky Albertalli: Simon és a Homo Sapiens-lobbi - Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek.És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.


Szerb Antal: Utas és holdvilág - A könyv, amiért mindenki odáig és visszavan. És ítéljetek el nyugodtan, de én nagyon nem. A mi kapcsolatunkból hiányzott a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka. Nem éreztem a problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog. Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően.

+1: de álljon itt egy olyan könyv a poszt végén, amiről szinte sehol se olvastam dicsérő véleményt, és a molyon is borzasztóan kis százalékon áll, nekem viszont nagyon tetszett, sőt mi több: szerintem zseniális. Egy regény, ami családtörténet, korlenyomat, némi gótikus felhanggal. Ám az igazi zsenialitására csak a történet végén jövünk rá, amint elolvastuk az utolsó oldalakat. Nem olyan regény ez, ami készen adja a megoldásait. Kicsit gondolkodni kell rajta, az értelmezést az olvasóra bízza. Ez Sarah Waters: A kis idegen című regénye.  Tegyél vele egy próbát!

A bejegyzés a Témázás keretein belül íródott. A többiek írásait itt olvashatod:

Utóvéd (később csatlakozók)
Kritta

2020. március 23., hétfő

Christelle Dabos sorozata az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az alternatív világban játszódó sorozatokkal történt. Költői túlzás lenne? Biztosan van, aki számára igen, mindenesetre az én olvasói világomban ez egy nagyon igaz állítás. Az első rész után azt hittem, jobban nem is bolondulhatnék bele ebbe a világba, aztán jött a második rész, ami még inkább fokozott mindenféle rajongást bennem. És most, hogy elolvastam a harmadik részt... őszintén megmondom, elég szomorú lettem. Bárcsak ne írta volna meg! Vagy legalábbis ne így... 
Utálok ilyesmiket írni, főleg egy nagyon imádott sorozat kapcsán, de a Bábel emlékezete véleményem szerint messze elmarad színvonalban a korábbi kötetektől. 

A történetbe nem nagyon szeretnék belemenni, de legyen annyi a lényeg, hogy az előző rész befejezése után járunk két évvel, és Ophelie éppen Animán vegetál. Próbálja feldolgozni, hogy mik történtek vele, mire jöttek ők rá ketten Thornnal. Akinek mellesleg nyoma veszett. 
Végül egy kis segítséggel Ophelie eljut a világnak egy másik szilánkjára, Bábelre, ahol eltűnt férje szerinte rejtőzhet. Hamis személyazonossággal a keresésére indul ebben a merőben más világban, ahol teljesen más, általa ismeretlen szabályok uralkodnak. Vajon képes lesz megtalálni Thornt? És közelebb kerül a végső igazsághoz?

– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.

Ezzel a kötettel alapvetően az volt a fő bajom, hogy rá kellett jönnöm, Ophelie önmagában egyáltalán nem érdekes vagy izgalmas karakter. Az előző részekben ez valahogy kevésbé volt számomra feltűnő, talán azért, mert a körülötte levő alakok, akik valóban érdekesek és egyediek voltak, kiváló figyelemelterelőként működtek. A kicsit semmilyen, folyton csetlő-botló Ophelie mellettük azért legalább szerethetőnek tűnt, de önmagában szerintem sajnos merő unalom és kiszámíthatóság. És az a baj, hogy most egyáltalán nem jöttek olyan karakterek, akik elterelték volna róla a figyelmemet legalább annyira, hogy ez a ráismerés ne idegesítsen. Az új szereplők nagyon marginálisan vannak csak jelen ebben a részben, és akkor is leginkább csak kalauzként funkcionálnak. 
És sajnos így mindenféle kalandozás a bábeli rengetegben jóval kevesebb élvezeti értéket hordozott, mint anno a Sarkon. Őszintén megmondom, az első kétszáz oldalon szabályosan unatkoztam, de olyan szinten, hogy kicsit meg is kellett makacsolnom magam olvasásügyileg. Szerintem sehova nem vitte a történetet ennek a kötetnek a nagy része, és így kicsit időpocsékolásnak tűnt. És ezt még az utolsó száz oldal izgalma se volt képes velem teljesen elfeledtetni. 

Pedig alapvetően tetszett, hogy Dabos kitágította az eddig megismert világának a határait. Izgalmas volt felfedezni Bábelt, ami legalább olyan izgalmas és fantáziadús volt, mint a Sark vagy Anima - ám mégis teljesen különböző tőlük. Talán ezért is sajnáltam picit, hogy Ophelie olyan hamar bekerült abba a virtuóziskolába, ami egy teljesen elszigetelt hely ebben a világban, akárcsak mondjuk egy apácanevelde. Nem nagyon érintkezhetnek az ott tanulók a külvilággal, hanem az előremenetelükre kell szorosan koncentrálniuk. 
Sok szempontból ez a harmadik rész inkább az Ophelie-ben zajló folyamatokról szólt, mintsem a világról, ami körülveszi őt. Az ő lelki vívódásai és belső változásai álltak leginkább a középpontban, legfőképpen annak kapcsán, hogy végre ráébred-e arra a dologra, amit mi olvasók már az első rész vége óta tudunk. 

De azért ne gondold, hogy végig utálkozva olvastam ezt a részt, mert az azért hazugság lenne. Persze, csalódni csalódtam, de a könyv utolsó harmada picit kárpótolt engem - és ha te is hasonlóan leszel vele, hidd el, téged is fog! - , illetve azt továbbra sem tagadom, hogy Dabos fantáziája lenyűgöz, és a rejtély, amit Ophelie és Thorn próbálnak megoldani, azért még mindig kellően csavaros, és ahogy egyre több minden a napvilágra kerül vele kapcsolatban, annál érdekesebb. Szóval még ez a gyengécskére sikeredett rész is megmozgatott bennem valamit és elérte ismét csak, hogy tűkön ülve várjam a következő részt. Remélem, nem kell sokáig várni!


Christelle Dabos: Bábel emlékezete
La Mémoire de Babel
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
584 oldal

2020. március 20., péntek

Vajon milyen lehetett nőként élni a XIX. - XX. század fordulóján? Mi volt akkoriban egy lány legfőbb értéke? Milyen volt a nők viszonya a munkához vagy éppen a sporthoz? Hogyan tudtak érvényesülni az egyetemet végzett nők? Hogyan festett női szempontból a házas élet? Szécsi Noémi kultúrtörténeti könyve ezeket és ezer más hasonló kérdést válaszol meg elképesztő alapossággal és rettentően élvezetes stílusban.  

A könyv alapvetően dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő hagyatékában fennmaradt rendelési naplóin alapul. Ezek a feljegyzések számos korabeli levéllel, naplórészlettel, orvosi és ismeretterjesztő forrásokkal valamint irodalmi művekkel kiegészítve azt mutatják be, hogy hogyan is tekintettek akkoriban a nők testére, és hogyan tekintettek ők önmagukra egy olyan korban, ahol éppen minden változóban volt a kibontakozó emancipáció miatt. 
A doktornő betegei között szinte minden társadalmi osztályból találunk példát: a gyermekágyas bárónőtől a nőgyógyászati betegségben szenvedő szakácsnőig szinte minden osztály képviselteti magát. Érdekes volt emellett magáról a doktornőről olvasni a bevezetőben, hogy milyen élete volt, milyen utat is járt be mire végre honosíthatta idehaza a Svájcban megszerzett diplomáját és praktizálni kezdhetett. 

Szécsi Noémi könyvében a könnyedebb témáktól (mint például a szépségideál a századfordulón vagy a fűzőviselés) eljutunk a jóval komolyabb és komorabb témákig. Mint például, hogy mennyire tiltott dolog volt a nők számára a szexuális felvilágosítás, hogy egészen a nászéjszakáig a jómódú lányoknak fogalmuk sem volt, hogy mi fog ott pontosan történni. Mindemellett viszont a cselédek teste szinte használati tárgy volt, amihez a ház ura illetve annak fia(i) bármikor hozzáférhettek, ha úgy tartotta kedvük. S ehhez nem volt szükség a cselédek beleegyezésére. Vagy hogy míg a lányok legnagyobb kincse szüzességük volt - s erre leendő uraik nem átallottak olykor orvosi igazolást is kérni - , addig a férfiak kedvükre kalandozhattak, aminek persze meg is lett az eredménye: a nászéjszakáig érintetlen nők igen nagy többsége a nagy múltú férjükkel való első együttlét után szinte biztos, hogy elkapott valami nemi betegséget, ami igen nagy fájdalmakat, súlyos esetben akár meddőséget is eredményezhetett. 
Nagyon érdekes volt a terhességet taglaló fejezete a könyvnek, hogy akkoriban mennyire másként fogták fel az áldott állapotot. Mivel a várandósság számukra erősen kötődött a szexualitáshoz, ezért a terhes nők, amint áldott állapotukra fény derült (ez akkoriban igen későn kb. 4-5 hónapos terhesen történt általában), el is vonultak a társadalomtól. A terhességet, a gyermekvárást még mindig misztikum övezte, hiszen kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan volt a végkimenetelét tekintve. S talán maguk a nők is érezhettek valamiféle viszolygást saját testüktől, hiszen mint azt ahogy Szécsi Noémi könyvéből megtudhatjuk, nem igazán örökítették meg képeken ezt az állapotot. Az akkori fényképészet elvétve mutat csak terhes nőket. A XIX. században a terhesség inkább abnormális, titkolandó állapotnak számított, nem pedig a büszkeség tárgyának mint manapság. 

Rettentő sok érdekességet megtudtam ebből a könyvből, hiánypótló szempontból dolgozta fel a szerző ezt a korszakot szerintem. Persze az érdekességek mellett számos elborzasztó dologgal is találkoztam az olvasásom közben (például a csecsemők korabeli táplálásával kapcsolatos tévhitek vagy hogy a szoptatódajkák, akik jómódú házakhoz szegődtek, kénytelenek voltak saját gyerekeiket anyatej nélkül hagyni, és nagyon sok újszülött emésztőrendszere nem bírta elviselni a higított tehéntejet, így sokan közülük hamar elhaláloztak stb.), és őszintén bevallom, a magzatelhajtásos fejezetet csak felületesen futottam át, mert mióta anya lettem, képtelen vagyok bizonyos témáknál elvonatkoztatni a gyerekemtől, képtelen vagyok bármilyen általános gyerekes témával kapcsolatban nem őt látni bele a feltételes helyzetekbe. Igazán itt értem tetten, hogy valóban változott bennem valami fontos ezalatt a több mint egy év alatt. 

Mindenesetre Szécsi Noémi újabb könyve is tiszteletet érdemel. Végre valaki érdemben megírja a női szemszögű hazai társadalom- és kultúrtörténetet. Érződik mögötte az alapos kutatómunka, a rengeteg forrás és a szerző kompetenciája a témában. Igazán ideje lenne már elolvasnom a budapesti úrinős könyvét is, már évek óta a polcomon csücsül.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó
384 oldal

2020. március 14., szombat

Az angolszász irodalom népszerűsége már több mint kétszáz éve - kisebb, nagyobb döccenőkkel ugyan, de mégis - rendületlen idehaza, illetve szerte a világon. Különösen az utóbbi pár évtizedben érezhető az, hogy az európai irodalmi és popkulturális életnek igencsak szerves része az angolszász kultúrához kötődik. Ennek sokféle oka van, de talán az angol nyelv világnyelv mivolta a legfőbb mind közül. 
Bevallom, én például az angol és amerikai irodalomban sokkal otthonosabban mozgok, sokkal inkább képes vagyok a benne való lubickolásra, mint mondjuk a magyar irodalomban. Ezt elég súlyos hiányosságomnak tartom, amin azért igyekszem változtatni és nyitott szemmel járni, de valljuk be őszintén, hogy a nagy számok törvénye alapján is hamarabb találhatunk egy érdeklődésünket felkeltő könyvet egy ilyen széles, világméretű piacot lefedő irodalomban, mint egy szűk, alig pár milliós réteg számára írt könyvekben, ahol a megjelenő címek is lényegesen kevesebbek. 

Sokáig nem zavart a szinte kizárólagosan brit és amerikai irodalmon nevelkedő könyvmolylelkem, de egy idő után mégis csak kezdtem azt érezni, hogy igenis jó lenne nyitni tudatosan más nemzetek felé is. Megnézni az őket foglalkoztató témákat; megismerni, hogy ők hogyan látják a világot vagy csak látni, hogyan telnek a hétköznapjaik, milyen más, általam ismeretlen szokások köszönnek vissza regényeik lapjain. 
Külön említést érdemelnek még azok az irodalmi művek, amelyek a bevándorlásról szólnak. Nem tudom, miért, de az egyik kedvenc témám az utóbbi években. Roppantul érdekel a migráció lelki oldala, hogy a hazájuktól távol élő emberek hogyan élik meg idegenségüket, hogyan őrzik magukban régi hazájukat, és hogyan próbálnak asszimilálódni az új környezetükbe.
Sok bepótolni valóm van még ezen a téren, de évről évre növekszik azon olvasmányok száma, amik más nemzetek irodalmából kerülnek ki. Bár az európai irodalmakból nehezen tudok kilépni, de egyelőre ez nem is feltétlenül szempont számomra. 

Ha téged is vonzanak az idegen népek irodalmai, szívesen megismerkednél más kultúrákkal, szeretnéd kicsit tágítani a komfortzónádat, akkor most mutatok pár fantasztikus kortárs regényt, amik jó kedvcsinálók lehetnek további irodalmi utazásokhoz. Próbáltam olyan regényeket válogatni, ahol valamennyire jellegzetes a történet helyszíne vagy maga az atmoszféra olyan, ami merőben más az angolszász regényekétől.


Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
(Olaszország)

Számomra Ferrante regénye minden listán ott szerepel, és úgy gondolom, hogy abszolút megérdemelten, mert annyi mindenről szól és eközben maga a szöveg is delejező hatású. Képtelenség letenni.
A helyszín a háború utáni Nápoly egyik szegénynegyede, amelynek fojtogató légköréből két lány próbál kitörni. Ferrante Olaszországa nem hozza a dolce vita érzést. Itt minden erőszakos és vad. A szürke, agyat bénító szegénység fonja körbe ezt a világot. Bepillantást enged ennek a társadalomnak a szigorú patriarchális rendjébe, ahol a nő anyaként vagy utcanőként létezhet.
Ez az Olaszország nem feltétlen az, ahova az ember most rögtön el akarna utazni, ugyanakkor  olvasás után mégis nehéz szabadulni ennek a ferrantei világnak a légkörétől.

(kép forrása: newyorker.com)

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
 (Afganisztán)

Hosseini regénye az 1980-as évek Kabuljában játszódik, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni ezt az időszakot. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is. Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen.
Dühítő volt olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot, és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. 
Ez a regény brutálisan húsbavágó sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

(fotó: Steve McCurry)

Thi Bui: The Best We Could Do
(Vietnám)

Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére.
Nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz. 

(kép forrása: flickr.com)

Emile Ajar: Előttem az élet
(Franciaország)

A regény főhőse és elbeszélője Momo, aki egy prostituált gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - prosituáltak gyerekeinek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.
Érdekes volt ez a miliő, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel, különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. 

Isabel Allende: Kísértetház
(Chile)

Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon.  
Ebben a kegyetlenséggel teli mágikus-realista világban végzetszerű események, generációkon átívelő örök körforgás alakítja a család történetét visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. 
Egy chilei száz év magány, aminek atmoszférája sokáig nem ereszti olvasóját. 


(kép forrása: flickr.com)


Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
(Svédország)


Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

(kép forrása: blog.eurail.com)

+1: Shaun Tan: The Arrival

Az ausztrál művész különleges művét a legvégére hagytam. Hiszen ez a szöveg nélküli, csakis képekből álló történet nem egy idegen kultúráról szól, hanem magáról az idegenség érzéséről. Arról az idegenségről, amit bevándorlóként érez az ember, amikor kénytelen hátrahagynia saját hazáját, hogy egy teljesen más világban éljen és boldoguljon. 
Shan Tan illusztrációi egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal.


A többiek bejegyzése a témában:
Theodora
PuPilla
Zakkant
Mandi

Utóvéd: Sister

 

 

2020. március 9., hétfő

Feminista vagyok.
Ha ezt a mondatot olvasva némi szájhúzogatással azt gondolod, hogy én akkor tuti félmeztelenül vonulok fel különféle rendezvényeken, miközben mélyen megvetek minden férfit, és soha nem sminkelek, nem szőrtelenítek, és női mivoltomnál fogva többnek érzem magam a másik nemnél, akkor neked nagyon el kéne olvasnod ezt a könyvet. 
Kezdésnek.

"– Én feminista vagyok, Anya? – kérdeztem kertelés nélkül. Őt is annyira megdöbbentette a kérdés, mint engem, és hangosan gondolkozva megkérdezte, miért is ne lehetnék.
– Hiszel abban, hogy a nőknek és férfiaknak egyforma jogaik vannak?
– Hiszel abban, hogy a nők dolgozhatnak?
– Hiszel abban, hogy nőknek és férfiaknak egyforma szellemi képességeik vannak?
– Igen! Igen –  (...)
– Akkor feminista vagy – hagyja jóvá Anya."
(Evanna Lynch)

Scarlett Curtis válogatásában esszéket, verseket, rövid és hosszabb gondolatokat olvashatunk erről a férfiak és nők által is sokszor félreértett világnézetről. Szuper bevezetés lehet azok számára, akik ódzkodnak a feminizmustól, mert azt valami nagyon radikális, gyűlölködő vagy netalán felesleges (hisztinek) dolognak képzelik; akik mielőtt elvből elutasítanának valamit, amire valamiért ilyen sok pejoratív jelentésréteg tapadt, először inkább megismerkednének vele közelebbről is. Ebben a kötetben színésznők, írónők, énekesnők, újságírók, aktivisták, "különböző mozgalmak és alapítványok vezetői szólalnak meg, hogy elmeséljék, számukra mit is jelent a feminizmus, mit jelent nőnek lenni ma a saját hazájukban, szakmájukban, családjukban, illetve hogyan élik meg nőiségüket. 
Ahány szerző annyiféle megközelítése akad ennek a témának, és legalább annyiféle feminizmus fogalmazódik meg az írásokban. Néha ellentmondanak egymásnak, máskor meg erősíti az egyik a másikat. S ebből is érezhetjük, hogy a feminizmus nem fekete vagy fehér, hanem rengeteg színben játszik - akár rózsaszínben is. 
Női sorsokkal, női történetekkel ismerkedhetünk meg az olykor egészen hétköznapi, számunkra is könnyen ismerős helyzeteken keresztül, de elméletibb, komolyabb szövegek is helyet kaptak itt. És szerintem az olvasó, igenis tud találni ebben a válogatásban olyan gondolatot, amivel azonosulni képes. És ami talán a legfontosabb, elindíthat benne gondolatokat a saját (vagy éppen mások) nőiségéről, a nemek egyenlőségéről vagy éppen különbözőségéről. S ha már ezekről tudatosan gondolkodni kezdünk, ha már ilyen szemmel kicsit körbenézünk a világban (akár közvetlen környezetünkben, akár tágabban), akkor igenis láthatjuk, hogy bizony van miről beszélni és gondolkodni, és a feminizmus bizony a mai világban sem felesleges hiszti.  

Scarlett Curtis válogatása szerintem több szempontból is szuperül átgondolt és megvalósított. Például tényleg nagyon jó, hogy nemzetközi hírű sztárok is szerepelnek a kötetben egy-egy írással, megosztva saját tapasztalataikat a témában. Mert szerintem amellett, hogy húzónevekként is jól működnek, magát a feminizmust már ezzel, hogy ilyen kaliberű sztárok is annak vallják magukat, közelebb hozhatják a fiatalabb korosztályhoz. Jó, hogy a könnyedebb, már-már csacsogó hangnemű szövegek mellett azért ott vannak a komolyabb, társadalmi szintű problémákra is rávilágító írások is. Nem mondom, hogy mindegyik szöveg hozzám adott valamit, mert az hazugság lenne. Voltak, amik számomra teljesen érdektelenek, vagy hovatovább értékelhetetlen írások voltak, de azért így is számos emlékezetes, érdekes gondolatot ismerhettem meg a válogatás által. 
Ebből szeretnék most a teljesség igénye nélkül párat kiemelni:

"Feminizmusom sürgető, folyamatosan jelenlévő, szívként dobogó központja, hogy megosszam a nők történetét." - Alice Wroe, A Herstory-projekt alapítója
Alice Wroe esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem, az irodalom mennyire férfiközpontú az oktatásban. Hogy a nők történelemben elfoglalt szerepe igencsak marginálisként jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik az iskolai tananyagban. Pedig ugyanúgy voltak női írók, tudósok, felfedezők, akik mégis láthatatlanok maradtak. Mégpedig azért, mert úgy véli, hogy a legtöbb történelmi női mérföldkő nem egy ember nevéhez köthető, hanem valójában nők együttmunkálkodásáról szól egy változás eléréséért. Míg a jelenlegi történelemszemlélet inkább kulcsfigurákhoz szereti kötni magát. Esszéjében öt női csoportosulást mutat be a világ minden tájáról, akik "változást értek el és örömöt, tartalmat és jelentést találtak az együttműködésben.

"A férfiakat szinte megfojtják ezzel a mérgező maszkulinitással, és kitalált ideákat tárnak eléjük arról, hogy milyennek kéne lenniük. Lealázzák és elutasítják őket, amint az érzékenység legkisebb jelét is mutatják. Gúnyolják és sértegetik őket, ha túlságosan kimutatják a fájdalmukat..." - Jameela Jamil, színész, aktivista

Jameela Jamil, akit én a Good Place című sorozatból ismerek, esszéjében a férfiak felől közelíti meg a feminizmust. Hogy egy kisfiú édesanyjaként az ember mit tehet azért, hogy a gyerekből váló majdani férfi egyenlőként kezelje a nőket és ne szorítsa be őket a sztereotíp keretek közé. Érdekes és nagyon szép írás. 

"... mindenütt azt tapasztaltam, hogy a női szerzőknek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy meggyőzzék a szerkesztőséget, a kiadókat. Ha pedig már népes olvasótábora alakul ki egy adott (női) szerzőnek, rögtön azt hallgathatja, hogy hát persze, hiszen csinos, jól érvényesül a külsejével, biztosan így ért el mindent, különben is, a női szerzők manapság olyan divatosak, mindenki politikailag korrekt akar lenni, és a kiadóknak is jól jön egy-egy ilyen üde színfolt a palettán." - Tóth Krisztina, író, költő

Tóth Krisztina esszéje a nők és az irodalom felől közelítette meg a kérdést, sok-sok saját (és igencsak elszomorító) tapasztalatával a hazai irodalmi életből. Tetszettek a meglátásai, a konklúziói, és a végén a megcsavart interjú még inkább megmutatta, hogy pontosan milyen elemi problémák is vannak a nők szempontjából az irodalmi életben. Nagyon tanulságos esszé. 

Persze emellett még számos kedvenc, elgondolkodtató vagy éppen az én érzéseimet, gondolataimat tükröző írást olvashattam az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetben. Így még inkább sajnálom, hogy a magyar kiadás borítója egy komolytalan kiadvány képét közvetíti. Sokkal szerencsésebb lett volna az eredeti kiadás letisztult megjelenésénél maradni, ami mondjuk sokkal vállalhatóbb egy húszas, harmincas nő számára. Ne adj isten, talán férfiak számára is. Mindenesetre örülök, hogy megjelent idehaza, és annak még inkább, hogy magyar szerzők is helyet kaptak benne. Így sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a kiadványt, és sokkal aktuálisabbnak, mint egyébként. 
Scarlett Curtis válogatását pedig mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, mert szuper az elgondolása, az alapvető üzenete pedig igencsak szép.

Scarlett Curtis (vál.) Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugások
Fordította: Diószegi Dorottya
Feminists Don't Wear Pink and Other Lies
Menő Könyvek
486 oldal



2020. március 3., kedd


A február nem annyira az olvasásról szólt, sokkal inkább a lázcsillapításról. A hónap nagyjából felében ugyanis kiscsaládunk három embertagjából kettőt ledöntött valami vírusos betegség a lábáról, én meg ápolónői teendőim mellett azon voltam éppen, hogy engem kerüljön el jó messzire az a valami. Jelentem, a projekt sikeresen zárult. Ellenben a szemöldököm felszakadt, amikor egyik este úgy gondoltam, jó ötlet totális sötétségben kimenni a mosdóba, és ennek köszönhetően igen erősen lefejeltem az ajtó szélét. A február nem volt az én hónapom.

Így igencsak meglepő, hogy minden nehézség ellenére csak két könyvet vásároltam összesen, és azokat is teljesen átgondoltan, nem pedig hirtelen felindulásból. Az egyik Klaus Hagerup csodás képeskönyve, A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket. Sikerült 35% kedvezménnyel beszereznem egy online akcióban. Christelle Dabostól a Bábel emlékezete is végre hazajött velem, és hát számomra is igencsak meglepő, hogy erre a megjelenés után három hónappal került sor. Az az igazság, hogy kicsit félek ettől a résztől, néhány ismerősöm panaszkodott, hogy elég feleslegesre sikerült, hogy nem nagyon viszi előre a történetet... és tavaly csomó szeretett sorozatomban csalódnom kellett, Daboséban pedig nagyon nem akarok, mert óriási kedvencem. De most már úgy érzem, kellőképpen felvérteztem magam mindenféle csalódás ellen, úgyhogy jöjjön, aminek jönnie kell, de azért titkon remélem, hogy én totálisan odáig leszek ezért a részért is. 
A bevezetőben említettek miatt sajnos olvasásügyileg most nem álltam a helyzet magaslatán, csupán öt könyvet sikerült elolvasnom februárban, és ebből T. S. Eliot: Macskák című írása roppant rövid, egy fél délutáni alvás alatt elolvasható. Elolvastam Robin Stevens sorozatának első részét - ami egyben várólistcsökkentős könyv is -, a Murder Most Unladylike-ot, amit elképesztően imádtam, és pont ma rendeltem meg a második részét. Sarah Rose Legendás lányok című dokumentarista írása is elég régóta birizgálta a fantáziámat, örülök, hogy bent volt a könyvtárban. Így februárban ezt is az elolvasott könyvekhez tudom írni. Jó volt, de egy kicsit azért másra számítottam vele kapcsolatban. Mindenesetre sok érdekes dolgot megtudtam belőle. Daniel Höra könyvéről, a Betolakodókról még nem született bejegyzés, pedig elképesztő élmény volt. Félelmetes és egyszerre nagyon érdekes. A regényben egy álmos német kisvárosba új lakók érkeznek, akik szépen, lassan bűvkörükbe vonják az elbeszélő fiatal srácot, majd később az egész falut is, és szinte észrevétlenül szivárogtatják be az emberek felfogásába neonáci eszméiket. Írok róla hamarosan bővebben is, mert a történet mindenképp kifejtést érdemel. Végül utolsó befejezett könyvként Theodora #haviegyujraolvasaskihivasának keretein belül elővettem egy régi kedvencet, Audrey Niffeneggertől Az időutazó feleségét. Vegyes érzések maradtak bennem olvasás után, de azért alapvetően örültem ennek az élménynek.

Februárban hat poszt született, nagyjából sikerült is behoznom a lemaradásokat, és már majdnem ott vagyok, hogy szinkronba hozom a blogot az olvasásaimmal. Bár most nehéz dolgom lesz, mert szinte egyszerre - vagyis pár nap eltéréssel - fogom befejezni a jelenleg olvasott három könyvemet, úgyhogy valószínűleg megint elmaradásban leszek.
Rengeteg tavaszi tervem van, amiből nyilvánvalóan nagyon sok dolog fog meghiúsulni, de azért szerintem majd erről is írok egy másik bejegyzés keretein belül. Legyen mondjuk ez a terveim első pontja.

De itt a tavasz, már nyílnak a völgyben a kerti virágok...

A többiek februárja:
Theodora
Nita

2020. február 29., szombat

Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet. 

– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .

Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc. 
A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.

Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem.  A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt. 
Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.

Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz. 
S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.

Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.


Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal

2020. február 20., csütörtök

A Murder Most Unladylike egy kiskamaszoknak szóló krimisorozat első, igazán kedvcsináló része. Az egyik interjújában megkérdezték a szerzőt, hogy tervez-e felnőtteknek szóló regényt írni. Robin Stevens azt a választ adta, hogy bár tudja, hogy a sorozatának vannak idősebb olvasói is, de ő igazán a kiskamasz korosztálynak szeret írni, mert véleménye szerint ők a legokosabb és leglelkesebb olvasók. Azért szerettem volna a bejegyzésemet ezzel a gondolatával kezdeni, mert ez a hozzáállás abszolút érződik ezen a regényen. 
A Murder Most Unladylike nincs lebutítva, leegyszerűsítve a célközönség korára való tekintettel, sőt az izgalmas bűneset mellett fontos és komoly témákat is behoz a történetbe úgy, hogy felnőttként sem érezzük ezeket didaktikusnak, tanulságosnak vagy bármi hasonlónak. Nagyon finoman, utalások szintjén vannak jelen a történetben, finom mélységet adva ezzel ennek az igazán szerethető detektívregénynek. 

A történet a Deepdean Lánynevelő Intézetben játszódik az 1930-as évek Angliájában. Ebben a bentlakásos iskolában tanul Hazel Wong és Daisy Wells, akik egy nap úgy határoznak, hogy nyitnak közösen egy detektív irodát. Ám az intézetben igazán nehéz valódi bűnügyet találni (hacsak nem számoljuk ide Lavinia eltűnt nyakkendőjét. Ők ezt inkább nem teszik).
Aztán Hazel egy nap rátalál az egyik tanár, Miss Bell holttestére a tornateremben. Ráadásul amikor ő és Daisy öt perc múlva visszatér a helyszínre, a holttestnek nyoma vész. A két lánynak nem csupán egy gyilkosságot kell megoldania, hanem azt is bizonyítanuk kell, hogy Miss Bell halott. Megkezdődik hát a nyomozás, ahol bizonyítékokat keresnek, gyanúsítottak után kémkednek, és igyekeznek a logikájuk és megérzésük után menni. Vajon sikerül együtt megoldaniuk életük első valódi bűnügyét?

A regény elbeszélője Hazel, aki Sherlock Holmes Watsonjának mintájára feljegyzéseket vezet az ügy megoldásáról. S bár ugyan többször is hivatkozik magára Watsonként az elbeszélése során, mégis azt láthatjuk, hogy Hazel ugyanolyan mértékben vesz részt a nyomozásban, mint Daisy. Vannak meglátásai, elméletei, észrevételei, amelyek ugyanolyan arányban viszik előre a nyomozást, mint társa gondolatai. Tetszett, hogy mindkét lány csodálja egymás eszét, hogy mindketten partnernek tekintik a másikat. Még akkor is, ha a nyomozás folyamán nem értettek mindig egyet. 
A nyomozás iránti szenvedélyük mellett még az is közös bennük, hogy mindketten rájöttek, hogy jelentősen különböznek a többi iskolás társuktól. Kivételesen intelligensek. És ez a kivételes intelligencia, ha a vegyülésről van szó, egyáltalán nem előny. Nőként pedig aztán főleg nem. Így hát egymástól független, mindketten megtanulják hogyan kell elrejteni különleges képességüket. Valódi önmagukat csak egymás előtt tárják fel a közösen nyitott detektívirodájukban. A két lány ugyanis rögtön kiszúrta egymást már a kezdet kezdetén: felismerték egymásban önmagukat.
Hazel és Daisy két zseniális karakter, akiknél végig azt lehet érezni, hogy jóval több van bennük, mint amit az első kötet sejtet. Persze, azért itt sem maradunk érdekes karakterrajzok nélkül, amik fejezetről fejezetre bontakoznak ki előttünk szépen fokozatosan - de érezhető, hogy a következő könyvekben is lesz mit megmutatniuk a lányoknak személyiségüket tekintve. 

Tetszett, hogy Hazel karakterén keresztül a bevándorlás is bekúszott témaként. Hazel ugyanis Kínából érkezett. A lány kívülállósága végig érződik a regényen, és nagyon érdekes olvasni az általa tapasztalt kulturális különbségeket is, amiket Robin Stevens igazán érzékenyen és hozzáértőn jelenített meg a szövegben. 
Egy szó mint száz: elképesztő ez a sorozat. A bűnügy is amolyan agathachristie-sen csavaros, végig izgalmas és érdekes. A lányokkal valóban együtt nyomozunk nyomról nyomra, és a megoldás ugyanolyan meglepetésként ér minket, amikor a regényben végre fény derül mindenre. És ilyen az igazi jó kiskamasz regény, kérem. Hogy felnőttként is ugyanolyan élvezetet nyújt, mintha tizenhárom évesen olvasnánk. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike
Penguin Books Ltd.
352 oldal

2020. február 16., vasárnap

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.


Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

2020. február 14., péntek

A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 
Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 
A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 
Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 
Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:


– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.







2020. február 9., vasárnap


Ha megpróbálom visszafejteni a januári történések folyamát, akkor rögtön egy nagyon szomorú dolog ugrik be, mégpedig az, hogy a gyerek és ifjúsági könyvekben (na meg a társasokban) számomra abszolút etalonnak számító Hintafa örökre elment. Ez a hír január első napjaiban ért el engem, és napokig, hetekig nem tudtam magamhoz térni. Bár nem ismertem személyesen, nem váltottunk magánleveleket, de a véleménye számomra mindig meghatározó volt, ha gyerekkönyvekről volt szó. Ha barátok, családtagok kisgyerekeinek kellett ajándékba társasjáték vagy mesekönyv, az első utam mindig hozzá vezetett. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhet át most a családja, a két kisfia... Halálhíre ismét csak szembesített életem legnagyobb félelmével, és tényleg nehéz volt ennek a hatása alól szabadulni, sőt még manapság is sokszor eszembe jut.

De az élet, ahogy mondani szokás, megy tovább - még ha döccenve is. A január ráadásul nekünk tavaly óta igazi örömhónap, hiszen pontosan egy éve lettünk szülei egy csodálatos kisfiúnak. Aki mellesleg jelenleg nagyobb könyvrajongó, mint én. Két bejegyzést is írtam erről a témában, benne a kedvenc könyveivel. Gondoltam, időről időre majd jelentkezek most már gyerekkönyv ajánlókkal, ha összejön belőlük egy bejegyzésre való. Mivel ezek még elég rövidke könyvek, ezért inkább tömbösítve ismertetném majd őket a továbbiakban is. Hátha tudunk pár ötlettel szolgálni tanácstalan szülőknek vagy gyereklátogatóba menőknek.

Januárban végül négy olyan könyvet sikerült végül elolvasnom, ami nem keménylapos. Sok minden történt utána a hónapban, volt egy kis alkalmi munkám, ami eléggé elvitte az alap állapotban olvasásra fordított estéimet, így minden olvasós tervem borult. A hónap elején egy óriási könyvstóccal jöttem ki a könyvtárunkból, de aztán mire hetek múlva odajutottam, el is ment a kedvem kábé a felétől. Úgyhogy egy kicsit azért szomorú voltam emiatt, de más szempontból azért jól jött a változatosság.
Elolvastam Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott című ifjúsági regényét, ami a kiskamasz korosztálynak íródott. Varázslatos kalandregény volt, fontos mondanivalóval - bár a részemről várt rajongás eléggé elmaradt. Most hetek távlatából visszagondolva egy kicsit felejthető könyvnek érzem. Nem úgy, mint Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét! című története, ami nagyon erős évkezdő olvasmánynak bizonyult. Napokig velem volt a hangulata, és utána is sokszor eszembe jutott belőle egy-egy jelenet vagy gondolat. Jessica Townsend: Csudamíves című regényének jó pár napot várnia is kellett a sorára utána. De végül az első oldaltól kezdve beszippantott Morrigan története. Jó folytatás volt szerintem, várom a következő részt.
Végül pedig a #haviegyújraolvasáskihívás keretében a Harry Potter és az azkabani fogoly illusztrált változatát újráztam januárban. Jó volt visszatérni ismét - ha már a szokásos decemberi roxforti kiruccanásom elmaradt. De majd hamarosan írok erről bővebben is.  A Legendás lányokat, valamint a várólista csökkentéses Murder Most Unladylike-ot sajnos nem tudtam befejezni január végére, ők már februárra csúsztak.

Vásárlások tekintetében három könyv jött velem haza. A Locke&Key harmadik része kihagyhatatlan volt. Nem sokára neki is esek, mert a netflixes sorozatot már el is kezdtük nézni tegnap este. A Persepolis és A titkos történet egy libris 50%-os akció keretében jött velem haza. A Persepolis óriási kedvencem lett pár évvel ezelőtt, és mióta jött a hír, hogy újra kiadják, azóta ácsingóztam egy saját példányra belőle. A titkos történet már nem volt annyira tervezett vásárlás, de mindenki nagyon szereti ezt a könyvet, úgyhogy gondoltam, mégis csak vállalom, hogy fejest ugrok bele.

Februárra viszont egy csomó-csomó tervem van. Beiratkoztam újra a megyei könyvtárunkba, aminek a gyerekkönyves részlegén teljesen lehűltem. Elképesztően jó, igazi meseregény mennyország, ahova sokat fogunk járni a Fiatalúrral. Képtelen voltam onnan üres kézzel távozni, úgyhogy fokozott mértékben várhatóak februárban különféle ifjúsági és meseregényekről szóló bejegyzések. Persze, aztán ki tudja.

A többiek januárja:
Amadea
PuPilla
theodora
Nita
Sister



2020. február 6., csütörtök

Érdekes módon, Nevermoor világába eléggé vártam visszatérni, annak ellenére, hogy az első rész nem ragadott magával annyira, mint amennyire vártam volna a sok egekig magasztalós vélemény után. Olvasás közben én csak amolyan oké-könyvnek éreztem, de azért valahol mégis csak nagyon érdekelt Morrigannek, ennek az elátkozott lánynak a sorsa. Úgyhogy mindig lestem, mikor hozzák vissza végre a könyvtárba, hogy aztán lecsaphassak rá én is. 

Morrigan Crow továbbra sem tudja, hogy mi az igazán különleges benne. Egész eddigi életében minden balszerencsés dologért őt okolták, és sajnos ezen túllépni a mai napig nem tud. Ahogyan azon sem, hogy a sokak által rettegett képessége még mindig nem mutatkozott meg még előtte sem. Hogy rettegheti őt mindenki, aki csak tudja a titkát, ha őmaga egyáltalán nem érzi magát annak, akinek mindenki hiszi. Bármennyire is más világ Nevermoor világa, Morrigan, nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint előző életében. Kívülállónak érzi magát, és ezen új iskolája sem segít. 
Sokan félnek attól, hogy rendesen kitanítsák őt, így inkább rém unalmas és rém egyhangú előadásokon kell hallgatnia nap mint nap a történelem Csudamíveseinek borzalmas rémtetteinek történetét. És emellett még egy zsaroló is feltűnik a színen, aki eléggé felkavarja a csapat egyébként sem teljesen harmonikus viszonyait, és valahogy mindenki Morrigant okolja.
Ám Nevermoor városában sincs minden rendben. Rejtélyes eltűnések borzolják a kedélyeket, és semmiféle nyom nem vezet senkit közelebb a megoldáshoz. Vajon ki lesz a következő? És vajon ez összefüggésben van Morriganék zsarolójával?

 – Jó. Most elmondom, hogy én mit látok, amikor Nevermoorra nézek – közölte Mildmay. Olyan elragadtatva meredt az apró, zsongó városra, hogy a szeme szinte világított belülről. – Egy szörnyeteget látok. Egy szépséges-rettenetes szörnyeteget, ami mindnyájunkat táplál történetekkel, történelemmel és élettel, és cserébe ő is táplálékot követel. Egy szörnyeteget, ami a korok alatt meghízott öntudatlanokon, hiszékenyeken, sebezhetőkön… megrágta és lenyelte őket, sosem kerültek újra elő. – Elkapta tekintetét a térképről, és ujját a magasba emelve a hallgatósága felé fordult. – De… olyan szörnyeteget, amelyet meg lehet szelídíteni, ha hajlandóak kiismerni a viselkedését, a gyengeségeit és megtanulni, milyen veszélyeket rejt. Annak szenteltem az életemet, hogy megszelídítsem ezt a szörnyvárost, amit lényem minden porcikájával szeretek. Ha Nevermoorban életben akarnak maradni, akkor maguknak is ezt kell tenniük.

Igen, a Harry Potter-áthallások továbbra is érződnek, de Townsend szerintem egyre inkább mer most már elrugaszkodni annak a sztorinak az átgyúrásától. Őszintén bevallom, ezt a második kötetet végre valóban élveztem. Kezd most már valóban morriganes lenni a történet, és ez sokkal jobban áll neki. Nevermoor városa pedig teljesen levett a lábamról. Ebben a kötetben ugyanis sokkal jobban belemerülhetünk a forgatagába, megismerhetjük egy picit a történelmét, a különlegességét és azt is, hogy miért is annyira kiismerhetetlen hely ez. Persze, itt is lehet párhuzamokat állítani a Roxforttal és a szeszélyes lépcsőivel, de tetszett, hogy Townsend jobban kibontotta, jobban erősítette Nevermoor foyton változó, soha nem nyugvó jellegét és hogy ebben a kötetben elég jelentős szerep jutott ennek a helyszínnek mint olyannak. Spoiler nélkül mondom, hogy a legérdekesebb helyszín szerintem a Lopott pillanatok múzeuma volt, ami a Rémséges piaccal karöltve egy jóval sötétebb tónust vitt ebbe a kiskamasz történetbe.
Morrigan csapattársai ugyan nagyobb teret kaptak, mint az előző könyvben, de azért koránt sem eleget. Én a végén még mindig kevertem néhányat vagy nem annyira tudtam beazonosítani egyeseket. De azért vannak köztük markáns karakterek is. Gondolom, nekik a későbbiek folyamán is nagyobb szerep jut. Fájó volt, hogy Jupiter keveset szerepelt ebben a részben, még úgy is, hogy azért bőven kaptunk új, szerethető (vagy legalább izgalmas) karaktereket.
A rejtélyek is elég vegyesre sikerültek: volt, ami szerintem kiszámítható volt, de azért akadtak meglepetések és izgalmak is. De számomra úgysem ezeken volt a hangsúly, mint írtam, a nevermoori kóborlások nálam mindent felülírtak.
És tök jó, hogy a macskarizmákról is megtudhattam ezt-azt - nyilván, ők a kedvenceim már az első kötet óta.

– (…) Maga nem egy egérke, Morrigan Crow. Maga egy sàrkány.

Szerintem ez egy egészen jó folytatás volt, ami azért emelte a tétet az előző részhez képest. A totális rajongás még mindig várat nálam magára - gyanítom, ez már így marad - , de ebbe a kötetbe azért elég tisztességesen bele tudtam merülni. Izgalmas volt, pörgős, az előző kötetben felmerült kérdéseket még jobban kibontotta, mélyítette és még számos újabbat is felvett a listára, ahogy tágította előttünk ezt a képzeletbeli világot.  Érzésem szerint lendített a cselekményen ez a rész is, és azért Morrigan is változott az előző kötethez képest. Jó volt látni, ahogy elkezdett a kiteljesedés útjára lépni. Valóban kíváncsian várom a következő kötetet, jó lesz visszatérni ebbe a világba.
Addig is 10-14 éveseknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a sorozatot, szerintem a célközönségét eléggé ki tudja szolgálni.

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége
Wundersmith
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
414 oldal

Follow Me @photos_from_anna