Könyvekkel suttogó

2019. május 13., hétfő

Halálos fehér

Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.

A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul.

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.

Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben.

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke 633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal

2019. május 9., csütörtök

#április

Heloise 19:11 április , havi beszámoló 0 Comments

Az április posztokban szegényen telt, mert nagyon máshol járt egész végig az eszem, és egyszerűen képtelen voltam leülni és összefonni koherens szöveggé az olvasmányélményeimet. De azt hiszem, kellenek az ilyen időszakok is, amikor az ember minden tekintetben csak a pillanatban szeretne élni, mindenféle utólagos gondolkodás nélkül. Ez az olvasásaimra nagyon igaz volt most: mindenféle gondolatok vagy megfogalmazott vélemény nélkül szabadon és önfeledten lubickoltam a könyvek által nyújtott élményekben, miközben ámultam és bámultam azon, ahogy egyre inkább nyiladozik a Fiatalúr értelme, alakul a személyisége és a világgal való kommunikációja is egyre árnyalódik. Úgyhogy áprilisban nem csoda, hogy szinte semmit sem írtam a blogra, azt hiszem.

Olvasás ügyileg se tudok sok mindent felmutatni, csupán három darabot, viszont azok a könyvek mind szuper olvasmánynak bizonyultak. Befejeztem egy újabb várólista csökkentős könyvet Anita Diamanttól A vörös sátort. Nem lett annyira felemelő és nagyszerű élmény, mint vártam és amilyen lehetett volna számomra, de azért sok mindent tudtam benne értékelni. Utána jött Leigh Bardugo idehaza is nagysikerű könyve, a Six of Crows, amiért eléggé odáig voltam. Hasonlóan éreztem magam olvasás közben mint Christelle Dabos könyveinél, hogy mindig alig vártam hogy olvashassam, ugyanakkor nem is akartam sose a végére érni, mert úgy hozzámnőttek a karakterek, ahogy a világ is. Megoldhatatlan könyvmoly probléma.

S miután megérkezett az online könyvrendelésem, rögtön rá is vetettem magamat az idei év egyik legjobban várt megjelenésére, az új Cormoran Strike regényre, amit végül a hét elején sikerült elolvasnom. Kicsit ugyan lassan haladtam vele, de egyáltalán nem okozott csalódást, szuper rész lett ez is.

Meg volt még ezeken kívül pár gyerekkönyv is, de azokat inkább nem számolom ide. Majd májusban tervezek írni róluk azért egy összegző posztot meg úgy arról is, hogy minek is olvasok még egy alig három hónapos babának.

Beszerzések tekintetében is szintén három könyv landolt áprilisban a polcaimon. Érkezett ugye a Halálos fehér, és ha már neten keresztül rendeltem, gondoltam, akkor még hozzácsapok pár könyvet, hogy a postaköltséget megússzam. Így lett még az enyém Madeline Millertől a Kirké valamint Naomi Novik Ezüstfonása, amit bár nem terveztem megvenni, mert a Rengeteg nekem oltári nagy csalódás volt anno, de Amadea meggyőzött arról, hogy ez igenis tetszene nekem is.

Könyvfesztiválra idén nem jutottam ki, úgyhogy csak olvasgattam mások szuper beszámolóit róla, és közben azért landolt az újabb megjelenések közül pár a kívánságlistámra. Naiv, aki azt hiszi, hogy meg lehet úszni a Könyvfesztiválos megjelenéseket vásárlás nélkül.

A májusi terveimre rátérve, mindenképpen szeretném behozni a lemaradásomat, és kisajtolni magamból értelmes mondatokat az áprilisi olvasmányaimról. Mert mindegyik mindenképpen megérdemli, hogy beszéljek róla, és tudom - ismervén magam - utólag nagyon bánnám, ha nem írnék róluk. Úgyhogy majd nekiveselkedem. Olvasmányokra nézve is vannak terveim, de aztán majd kiderül mi lesz belőle. De könyvtárból végre sikerült megszereznem a Nevermoort, úgyhogy az tutira mindenképpen sorra fog kerülni.

Többiek árpilisa:
PuPilla
Amadea
Nikkincs
theodora
Sister
Nita

2019. április 7., vasárnap

Elhagy

Heloise 10:20 2019ben olvastam , anyaság 0 Comments

Úgy tűnik, mostanában megtalál engem az anyaság, a szülőség témája, még akkor is, ha nem is feltétlenül keresem. Furcsa összejátszása ez az univerzumnak, úgy érzem. Vagy csak ösztönösen, tudat alatt közelítek így a könyvekhez, és mondjuk olyanokban is azt találom hangsúlyosnak, amiben csak halványan van jelen ez a témakör. Vagy talán mindkettő egyszerre. Az Elhagy esetében talán az előbbi történt.

Mindenesetre Szabó T. Annával régóta meg szerettem volna ismerkedni. Aztán a legutóbbi könyvtárazásom alkalmával hirtelen elhatározásból jött haza velem ez a verseskötete, mondván legyen a nappaliban is egy rövid olvasmányom.

És bár valóban rövid volt, ám annál többet, annál mélyebbet mondott. Átlapoztam magam a kötettel az anyaméhtől egészen az időskorig, majd a halálig. Ebben az alig százhúsz oldalban ez mind benne van: olyan szépen, olyan igazan. Sűrítve, ám mégis találóan. Női témák vonulnak végig ezen a lírai, rímekkel és ritmusokkal teli életen: az anyaság, a kapcsolat és szerelem női szemmel, illetve maga a női test is központi szerepet kap. Legyen az akár a férfiak szemében vágyat gerjesztő vagy éppen a gyermek számára korábban hajlékul, majd később táplálékul szolgáló test. Test, ami másokat is kiszolgál, nemcsak a tulajdonosát.

Érdekes dolog ez a multifunkciósság.

csak a vérben és a lázban, nászágyban, szülőszobában
érezzük meg az időtlen hullámzás igézetét

Létünk ereje és végtelensége ugyancsak központi szerepet kap a kötetben: azok a nagy fordulópontok és azok az apró kis pillanatok életünkben és lelkünkben, amik ezernyi napként tündökölnek a létnek abban a bizonyos pontjában. Ami eltelít minket, akárcsak az igaz szerelem. Amik még inkább felragyognak a mulandóságu(n)k árnyékában. Ahogy a kötet címe is utal rá, tele vagyunk apró és nagy elhagyásokkal: hátrahagyunk otthonokat, kapcsolatokat, szüleinket és magát az életet is. Az élet rendjének természetességében történnek ezek. Apró és nagyobb tragédiák ugyan, ám valahol szükségesek és el nem kerülhetők. Ez a mulandóság adja meg az élet igazi értékét.

Tetszett, hogy a körforgás nem csak az életünk újból és újból megismétlődő pillanataiban van jelen, hanem sokkal egyetemesebb, sokkal nagyobb dologban is. Hogy a halált születés követi. Hogy az újjászületéssel, a másokban tovább éléssel soha nem érünk véget mégsem.

A kötet számomra legerőteljesebb verse a címadó vers volt, ami az apró anyai elhagyásokkal foglalkozott, amik bár jelentéktelennek vagy éppen szükségszerűnek tűnnek, a gyermek szempontjából komoly megpróbáltatások. Ahogy az anya-gyermek egysége a születés után egyre jobban lazul, majd bomlik; ahogy a gyermek az idő során egyre jobban ráeszmél, hogy ő és az anya már nem eggyek. S ez az első nagy elválás miként készíti fel a gyermeket a későbbi életére.

S hogy az anya utolsó nagy, visszafordíthatatlan elhagyása az ő legnagyobb árulása.

Szabó T. Anna: Elhagy

Magvető Kiadó

127 oldal

2019. április 3., szerda

A fiúknak, akiket valaha szerettem

Heloise 15:00 2019ben olvastam , amerikai szerző 2 Comments

Ahhoz képest, hogy ez a könyv valamiért taszított korábban és egyáltalán nem volt tervben az elolvasása sosem, iszonyatosan megszerettem. Ez a könyv pont olyan, mint a belőle készült netflixes film: bájos és kedves. Igazából az adaptációjának köszönhetem azt, hogy végül mégis úgy határoztam, meg kell ismerkednem a regénnyel is. Innen szép nyerni egy történetnek, azt hiszem.

És kérem, ez tényleg tökéletes lazulós tavaszi olvasmány. Semmi komolyság, csupán az olyasfajta feelgood élmény, amit a romantikus gimis filmek adnak. Úgyhogy ha ilyesmit keresel magadnak egy kikapcsolódós hétvégére, akkor megtaláltad a megfelelő könyvet.

Történetünk főszereplője a kissé introvertált, folyton álmodozó Lara Jean Covey, aki ahelyett hogy gimis létére különféle bulikra vagy meccsekre járna, inkább süteményeket süt otthon, kötöget és romantikus regényeket olvasgat. Élete során már többször is szerelmes volt, és ugyan mindegyik csupán plátói maradt, ennek ellenére szívesen írt szerelmes leveleket ezeknek a mit sem sejtő fiúknak. Bár sosem merészkedett odáig, hogy ezeket a leveleket eljuttassa a címzettekhez. Ezeket az évek során írt leveleket egy pávakék kalapdobozban őrzi a lehető legnagyobb titokban.

Ám egyszer egy napon valaki mégis csak feladja Lara Jean szerelmes leveleit. Ez már önmagában is kínos, hiszen az öt fiúból három ugyanabba a suliba jár, mint ő. Ám a legrémesebb mégis az benne, hogy az egyik levél a szomszéd fiúnak, Joshnak szól, aki Lara Jean nővérével jár. Pontosabban járt, de pár hete szakítottak, amikor Margot elment Skóciába tanulni. De a két fiatal nyilvánvalóan még nem zárta le ezt az ügyet teljesen egymás között.

Hogy lehetne ebből a kínos szituációból kikeveredni? Csakis úgy, ha elterelést alkalmaz. Kell egy fiú sürgősen az életébe! Szerencsére Peter Kavinsky, a levelek egyik címzettje vevő arra az ötletre, hogy látszatkapcsolatot tartsanak fenn: vele nem régen szakított ugyanis a barátnője, és ő pedig féltékennyé szeretné tenni, hogy visszakaphassa. Lara Jean pedig reménykedik benne, hogy így Joshnak meg se fordul a fejében, hogy még mindig őt szereti.

A történet mögött Lara Jean csonka, ám mégis rendkívül harmonikus családja szolgáltatja azt a hihetetlenül bájos, ám mégsem tömény cukormázas hátteret, ami miatt a szememben még szerethetőbb könyvvé vált. Jól esik olvasni az olyan családokról, ahol habár mégsem felhőtlen a boldogság, de azért mégis csak képesek a tragédia után továbbélni és egymásra támaszkodni. Tetszett, hogy ennyire kihangsúlyozta a testvéri összetartás fontosságát, hogy tényleg ekkora szerepet kapott a lányok kapcsolata. Amit mellesleg szerintem abszolút hitelesen ábrázolt.

– Azt hiszem, azért utasítottam vissza, mert féltem.
(…)
– Tommytól?
– Nem. Kedvelem Tommyt. A helyzet az, hogy félelmetes, amikor valódi helyzettel találom szembe magam. Amikor nem csupán gondolok valakire, hanem hogy is mondjam, ott áll előttem és tele van elvárásokkal. És igényekkel.

Lara Jean legnagyobb problémája, hogy fél az élettől. Ezért menekül és él inkább a saját kis álomvilágában, ahol nyugodtan és minden következmények nélkül írhat srácoknak szerelmes leveleket. Félénkségét és hogy nem szívesen éli meg a valóságot, valószínűleg a családjából hozza, ahol bár a testvérek kapcsolata harmonikus és erős, mégsem mondanám azt, hogy jól vészelték át az édesanya elvesztését. Margo, a legidősebb nővér szinte mániákusan igyekszik fenntartani azt a látszatot, hogy minden képes visszazökkenni a régi kerékvágásba. A gyászát beleöli a házimunkába és apjáról valamint a testvéreiről való gondoskodásba. Hogy olyan családjától távoli iskolát választott, talán mégsem csak a kalandvágy motiválta döntésében: szerintem szeretett volna ő is átlagos fiatal lenni, de ezt a családja közelében nem tudta megtenni. Nem azért, mert erre bárki is kényszerítette volna, hanem csupán még erősebben érezte volna azt a fájdalmas hiányt, ha édesanyjuk halálával a régi szokásaik és mindennapjaik is elhaltak volna.

Az apa a munkába menekül. A lányait emellett rajongva imádja, ám az apaszerep és a munka kettősébe az ő személyisége és egyéb igényei háttérbe szorulnak. Képtelen új kapcsolatba kezdeni, mintha nem is vonzaná egy ilyen lehetőség. A gyász még annyira mélyen él benne, hogy képtelen más nőre gondolni. A nagymama fogalmazza meg végül Mr. Covey hátralevő életének legnagyobb és egyben legszomorúbb problémáját: mi lesz akkor, ha a lányok megkezdik az önálló életüket szép sorjában? Mi lesz vele, amikor teljesen kiüresedik a ház?
Talán egyedül a legkisebb testvér, Kitty az, akit a legkevésbé tépázott meg lelkileg a tragédia. Egyfelől mert nem nagyon van emléke az édesanyjáról, annyira kicsi volt, amikor történt, másfelől pedig Margot tökéletesen betölti az anya szerepét Kitty életében, így talán a hiánya mégse érződik annyira számára.

Azonban ne gondoljátok azt, hogy depresszív könyvről lenne szó. Ezek a dolgok igazából nagyon halványan, szinte észrevétlenül kucorognak bent a történet sarkában, amitől, ha el akar tekinteni az ember, akkor simán eltekinthet. Alapvetően egy kellemes, bájos és nagyon szerethető regény ez, ami olyan jól eső, mint a tavaszi napsütés. Mosolyt csal az ember arcára.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Sőt, a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem
To All The Boys I've Loved Before
Fordította: Tóth István
Könyvmolyképző Kiadó
358 oldal

2019. március 31., vasárnap

#március

Heloise 16:42 havi beszámoló , március 7 Comments

Az idei március igazi szerelemhónap lett számomra. Kezdek egyre inkább ha nem is a megszokott, de határozottan valamilyen kerékvágásba kerülni. A fiatalúrral egyre inkább összehangolódunk, kezdem utolérni magam az itthoni teendőkben plusz az olvasás sem lett elhanyagolva. Azt hiszem, ezt sikeres hónapnak nyilváníthatom.

A fenti kép becsapós, ugyanis márciusban valójában négy könyvet szereztem be, de A tökéletes várost sajnos lefelejtettem a képről, de ezt csak most, a bejegyzés írásakor vettem észre. Szóval azt még képzeljétek oda a kupac tetejére. Helena Duggan könyvét egyébként nőnapra kaptam a férjemtől, és már nemcsak hogy elolvastam, hanem meg is született róla a bejegyzés is. A Six of Crows volt a következő a sorban, amin már hosszú hónapok óta gondolkodtam, hogy megvegyem-e vagy sem, mindenesetre azt elhatároztam, hogy mindenféleképpen egy gyönyörű külföldi kiadásban szeretném polcomon látni, úgyhogy a Bookdepository-ról végül a The Collector's Editiont rendeltem meg, és amikor a héten végre meghozta a posta, perceken keresztül csak ájuldoztam a gyönyörűséges kivitelén. Kétségkívül az egyik legszebb könyv, ami a birtokomban van. Amint elolvastam a jelenlegi aktuálisomat (Anita Diamant: A vörös sátor), akkor tutira ez fog következni a sorban. Jessie Lamb testamentuma nem mondanám, hogy az átgondolt vásárlás eredménye, sokkal inkább egy "290 Ft-ért ezt tuti nem hagyom ott" -érzés eredménye. Így jött velem a pénztárhoz egy liter tej, félkiló rozskenyér és egy vajkrém társaságában. Michelle Obama könyvére pedig az utóbbi hetekben kezdtem felfigyelni igazából, így amikor végre eljuthattam odáig, hogy mindenféle vizsgát lezártam a jogosítványommal kapcsolatban ( még az elsősegély vizsga volt hátra), úgy döntöttem, ezzel jól megjutalmazom magam.

A blogon hat bejegyzés született, ebből egy foglalkozott a tavaszi megjelenésekkel, a többi mind az ehavi olvasmányélményeimről mesélt. Valójában meglepően jól állok az elolvasott könyveimről írott bejegyzéseimmel, már csak kettő hever piszkozatban. De szerintem azok is kikerülnek majd jövő héten. Mind közül Jeanette Winterson önéletírása, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? volt a legkedvesebb olvasmányélményem. Annyira gyönyörű, annyira őszinte és annyira érdekes, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok saját példány nélkül élni. Így hát szereztem magamnak gyorsan egy példányt. Hopp, akkor ez is lemaradt a fotózásról... Mégis csak öt könyv landolt a kosaramban márciusban.

Továbbá ebben a hónapban egy várólista csökkentős könyvet olvastam, pontosabban olvasok: ez pedig Anita Diamant könyve, A vörös sátor. Az első harmada valamiért nem annyira tetszett, de most már határozottan jó viszonyt ápolok a történettel, és minden nap alig várom, hogy megint olvashassam.

Közben a moly.hu -n elkezdtem újra felvinni a birtokomban levő olvasatlan könyveimet - amiből amúgy meglepően kevés van, én azt hittem, jóval több számszerileg. De ezek szerint jól sikerült a szelektálás.

Tele vagyok amúgy olvasós tervekkel, többek között most elkapott az újraolvasás hangulata is, úgyhogy szerintem hamarosan előkerülnek majd olyan könyvek is, amiket régebben nagyon szerettem. Például a Jane Eyre eset vagy a Büszkeség és balítélet. De majd persze, meglátjuk, inkább nem tervezek nagyon, mert úgy tűnik, ilyenkor vagyok a leghatékonyabb. Mármint tervek nélkül.

A többiek márciusa:
Nikkincs
Amadea
Sister
PuPilla
Nita
TheoDora

2019. március 28., csütörtök

Üdvözöllek a gyereked agyában

Heloise 16:00 2019ben olvastam , 21.Század Kiadó 0 Comments

Alapvetően igyekszem nem ráizgulni a gyereknevelésre, miközben azért mégis csak a szemem előtt lebeg, hogy mekkora felelősséggel tartozom most már egy kis életért. Hogy milyen ember lesz majd belőle, hogy látja a világot és benne önmagát, képes lesz-e a boldogságra és tud-e bízni önmagában... És ez még csak a jéghegy csúcsa, de mégis nagyjából ezek azok a dolgok, amik így két hónapos szülőként folyton eszembe ötlenek, miközben - mint említettem - próbálok nem rágörcsölni erre a dologra és önmagamat adni ebben az újfajta szerepemben is. Igyekszem a bettelheim-i értelemben elég jó szülőnek lenni.

Dr. Sandra Aamodt és Dr. Sam Wang könyve jó és hiteles bevezetésnek tűnt ehhez a témához, hiszen a szerzők már kábé negyven évet töltöttek idegtudományi kutatásokkal, illetve maga Wang a Princeton Egyetem kutatója és professzora. Hiszen szerettem volna első körben egy olyan, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott, ám mégis nagyjából laikusoknak szóló könyvet olvasni, ami jó alapot adhat számomra, ha nem is feltétlenül a gyerekneveléshez, de mondjuk az olyan kattintásvadász cikkek kiszűréséhez, amik fennenhangoztatják, hogy ők aztán megmondják a tutit, hogy mit kell tenned annak érdekében, hogy a gyereked ilyen vagy olyan legyen. Például okos, tehetséges, jó nyelvérzékű és a többi és a többi. Nem mintha nekem lennének elvárásaim a gyermekemmel kapcsolatban. Nem szeretnék belőle kis Mozartot nevelni és nem várom el azt sem, hogy tízéves korában már legalább három nyelven beszéljen folyékonyan. De nem vagyok ellene az egészséges mértékű fejlesztésnek: aminek köszönhetően nem kis zsenit nevelek, csak alapot szolgáltatok számára ahhoz, amiből aztán később saját maga építkezhet, és sikeres, boldog felnőtt válhat belőle. A siker szót pedig természetesen a lehető legtágabb értelemben értem.

Visszatérve a könyvhöz: szóval a szerzőpáros az agykutatások eredményeinek köszönhetően egy csomó gyereknevelési mítoszt tudományos érvekkel megcáfol. Mint például hogy a gyerekek okosabbak lesznek a zenehallgatásnak köszönhetően vagy azt, hogy valaki hanyadikként érkezik a családba, hatással van a személyiségére vagy hogy a szoptatott csecsemők IQ-ja jóval magasabb lesz, mint a cumisüvegből etetetteké.

Persze, a könyv nem csupán mítoszrombolásból áll, hanem egy csomó érdekes és hasznos dolgot is tartalmaz, ami bármely leendő vagy már gyakorló szülő hasznára válhat. Saját megközelítésük alapján egy egész fejezetet szentelnek például a természet vagy nevelés? témakörének. Ebben az örökös vitában sokan azon az állásponton vannak, hogy a fejlődést alapvetően a gének határozzák meg, a környezet pedig rugalmasan járul hozzá ehhez a folyamathoz. Például különböző neműek viselkedése is örök vitatéma ebben a kérdéskörben: vajon eredendően, biológiailag térnek el egymástól vagy a szocializáció felel a nemek közötti eltérő viselkedésért? A szerzőpáros szerint ez abszolút meddő vita, ugyanis mindkét feltevés helytelen.

Az agy építkezésének programját a gének alapozzák meg, de az agy folyamatosan reagál a világra, és erőteljesen ráhangolódik a helyi feltételekre. Az embernek az a képessége, hogy a lehető legváltozatosabb körülmények között képes élni, a gének természetének és a viselkedés rugalmasságának köszönhető. A viselkedést meghatározó gének szinte mindegyike úgy működik, hogy egy adott fejlődési kimenetnek változtatja meg valamely tényezőjét, nem pedig úgy, hogy pontosan meghatározza azt.

Valójában az egyes neuronok szempontjából nehéz különbséget tenni a genetikai és a környezeti hatások között. Azok a jelzések, amelyek az agyat érik a szem és a fül révén, kémiai jelek útján módosítják a géneket - hasonlóan a genetikai hatásokhoz. E változások némelyik visszafordítható, mások pedig nem - de nem az a lényeges momentum, hogy a hatások a testen kívülről vagy belülről érkeznek.

"Miközben a gyerekek vígan növekednek, mint gaz az árokparton, agyuk olyan hévvel égeti az energiát, mint egy fáklya."

Alaposan kifejtik például az ún. érzékeny korszakok jellemzőit és fontosságát. Ezek az érzékeny korszakok azok az időszakok ugyanis, amelyek különösen meghatározóak az idegrendszeri pályák kialakulásában. Az ebben az időben szerzett tapasztalatok megalapozzák bizonyos viselkedésformák kialakulását, és tartós hatást fejtenek ki. Ilyen például a nyelvtanulás is. Még az egyetemen pszicholingvisztika órán tanultuk, hogy bizony az anyanyelv elsajátításának van egy végső életkori határa. Ez pedig a hatodik-nyolcadik életév között van valahol. Ha a gyermek addig nem hall emberi beszédet, utána képtelen lesz megérteni és elsajátítani bármilyen nyelvet. De vannak olyan érzékeny korszakok is, amik már a születés előtt végbemennek: ilyen például a tapintási érzék kialakulása.

Persze, a korai fejlődésnek nem minden aspektusa függ a külső hatásoktól, tapasztalásoktól. Például a retinában és a gerincvelőben található idegpályák előre kódolt program szerint alakulnak ki. És vannak területek, amik alakíthatóak tapasztalás révén, de nem rövid távon, hanem az egész élet során. Alaposan, példákkal alátámasztva magyarázzák ezen fejlődési típusoknak a különbségeit illetve egymásra épülését.

A szerzőpáros szerint azonban a legnagyobb ajándék, amit a szülő adhat gyermekének, az az önfegyelem képessége. Mivel az önfegyelem számos képesség hátterében húzódik meg, a szocializációtól az iskolai feladatvégzésig, azt mondják, hogy ez sokkal inkább hozzájárul a szellemi sikerességéhez, mint az IQ-értékei. Fontos még azt is hozzátenni, hogy Sandra Aamodt és Sam Wang nem hisz a gyereket asztalhoz szegező önfegyelem-javító technikákban, hanem ehelyett inkább a játékot pártolják: "amíg a gyerekek el tudnak merülni egy tevékenységben és csak arra figyelni, azalatt biztosan fejlődik önszervező képességük és jó kilátásokkal néznek a jövöbe."

Tetszett ebben a könyvben, hogy az agyműködés ennyire központi szerepet kapott, és mindezt le tudták vezetni a szülők által is hasznosítható tudássá. Hogy mertek mítoszokat rombolni, még az olyanokat is, amiket már-már tényként kezelünk, meg sem kérdőjelezve annak hamisságát. Valamint az is nagyon tetszett ebben a kötetben, hogy bizonyos konkrét gyereknevelési irányzatokat is alaposabban kiveséztek neurológiai szempontból. Például a pozitív fegyelmezés hatásosságát, néhány tippet is adva, hogy ezt hogyan is lehetne alkalmazni vagy a dicséret és az önbizalom kapcsolatát.

Ez a könyv alapvetően nem paráztatja agyon az egyébként is komplexusokkal teli szülőket sem. Hiszen, mint azt ahogyan több ponton is hangsúlyozza, a gyermek agya önállóan fejleszti magát olyan helyzetekben is, amikben nem is gondolnánk.

Dr. Sandra Aamodt - Dr. Sam Wang: Üdvözöllek a gyereked agyában

Welcome to Your Child's Brain

Fordította: Buda Júlia

21. Század Kiadó

399 oldal

2019. március 27., szerda

Tavaszi megjelenések

Heloise 16:30 újdonságok , várható megjelenés 5 Comments

Ahhoz képest, hogy azt hittem, az idei tavaszi megjelenések közül nem sok lesz, ami az érdeklődésemre tarthat számot, egészen sokat írtam fel magamnak végül. Természetesen ezek közül az új Robert Galbraith regény a legvárósabb.

Szóval, akárcsak a korábbi években, most is csináltam egy kis szubjektív válogatást azokból a könyvekből, amik mostanában vagy az elkövetkezendő egy-két hónapban fognak megjelenni.

Fantasy/Sci-Fi

Octavia E. Butler: Hajnal

Lilith ismeretlen helyen ébred fel. Hamar megtudja, hogy az oankáli nevű idegen faj űrhajóján tért magához, ahol több száz évig tartották mélyalvásban. Találkozik a földönkívüli lényekkel is, akik megosztják vele a tudásukat: a nukleáris holokauszt idején vették fel a kapcsolatot a kipusztulásra ítéltetett emberiséggel, megmentették, akit lehetett, majd az évszázadok alatt meggyógyították a Földet. Kifejlesztették a rák ellenszerét is, és olyan genetikai módosításokat végeztek az embereken, melyek eredményeként nemcsak, hogy nem lesznek betegek többé, de a mentális és fizikai képességeik is egyaránt javultak. Az oankálik úgy érzik, eljött az idő, hogy felébresszék az embereket, és visszavezessék őket a Földre.
Lilith az egyik első ébredő, az ő feladata lesz egységet kovácsolni a többiekből, és megkezdeni a visszatérést. De ahogy a nő idővel megismeri az oankálikat és a kultúrájukat, rádöbben, hogy az idegenek nagy árat kérnek a segítségükért cserébe. Talán akkorát, hogy az embereknek nem is kellene elfogadniuk.

Megjelent.

Moskát Anita: Irha és bőr

Alig két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet.
August, a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezet kampánymenedzsere minden eszközt megragad, hogy a közvéleményt a fajzatok oldalára állítsa, de hamarosan ő kerül kínos vizsgálódások kereszttüzébe. Pilar, a világtól elzártan, televízió előtt felnőtt borz minden állatnak segítene, ám barátait és feladatát is rosszul választja meg. Kirill, az őzfajzat blogger a fajzatok történeteit írja meg, hogy hangot adjon az elnyomottaknak, a gettó mélyén pedig mindent elsöprő sztorira bukkan.
Moskát Anita, a Horgonyhely szerzője harmadik regényében brutálisan eredeti és kíméletlen világot tár elénk, amelyben szervesen összeolvad az állat és az ember. Ez a történet garantáltan sokáig velünk marad: bekúszik a bőrünk – vagy irhánk – alá.

Megjelenés: április 25

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák

Az Életed története (Érkezés) többszörös Hugo- és Nebula-díjas szerzőjének régóta várt új novelláskötete kilenc történettel.
Egy kereskedő megépíti a korai középkori Kairóban az első időgépet. Egy idegen tudós sokkoló felfedezést tesz, aminek a következményei nem csak a saját népére, hanem a valóság egészére érvényesek. Egy nő több mint húsz éven át viseli gondját egy mesterséges intelligenciának, ami digitális háziállatból végül igazi élőlénnyé fejlődik. A viktoriánus kori Angliában mechanikus gépek nevelik a gazdag elit újszülötteit. Egy modern felfedezés nem csak a tudomány, de a vallások alapjait is megkérdőjelezi.
Ted Chiang régóta várt második novelláskötete formabontó ötleteivel és emlékezetes szereplőivel ismét elemében mutatja be korunk legfontosabb tudományos-fantasztikus szerzőjét. A Kilégzés és más novellák egy lehengerlő és időtálló gyűjtemény, mely egyaránt keresi a választ a legfontosabb kérdésekre – mi az univerzum természete? mit jelent embernek lenni? –, és olyanokra, amikre soha nem gondolnánk.

Megjelenés: május 7.

J. R. R. Tolkien: Az Elveszett út és más írások (Középfölde históriája 5.)

A Középfölde históriája (eredetileg The History of Middle-earth) egy 12 kötetes könyvsorozat, melyet Christopher Tolkien állított össze apja munkái alapján. A sorozat bemutatja Tolkien mitológiájának fejlődését, változásait a kezdeti koncepción (Anglia mitológiája) keresztül A szilmarilok, A hobbit illetve A Gyűrűk Ura megalkotásáig.
Megjelenés: április 15.

S. A. Chakraborty: Bronzváros

Nahri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.
De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.
Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Megjelenés: április 23.

John Scalzi: Vének háborúja - Díszdobozos kiadás

Az Agave lehozza Scalzit a Könyvfesztiválra, és ráadásul a rajongóknak még egy ilyen limitált példányszámú díszdobozos kiadással is kedvez. Előrendelni a kiadó webshopján lehet, ráadásul 35% kedvezménnyel.

Megjelenés: április 23.

Kortárs irodalom

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

A Nápolyi regények szerzőjétől
Delia édesanyja temetésére érkezik Nápolyba, a fullasztó légkörű városba, ahonnan egész életében menekült. Miközben igyekszik rekonstruálni Amalia különös halálát, próbál rájönni arra is, milyen őrületes szenvedélyek és elfojtások tették őt magát azzá a rideg, saját testével állandóan hadakozó, szeretetre képtelen nővé, akivé az évek során vált.
A Nápoly omladozó színfalai előtt játszódó Tékozló szeretet valódi nyomozás a múltban, a tudatalatti ködképeiben, ahol fékezhetetlen vágyak tombolnak, ahol nincs remény megnyugvásra, szeretetre, legföljebb csak a felismerés gyötrő élményére.
Anya és lánya gyűlölettel vegyes szeretetéről Mario Martone rendezett filmet.

Megjelenés: március 29. (Új kiadás)

Kazuo Ishighuro: Árva korunkban

A huszadik század elején egy üzletember-misszionárius házaspárnak váratlanul nyoma vész Sanghajban. Fiuk, Christopher Banks Angliába kerül, s a 30-as években már ünnepelt magándetektív Londonban. 1937-38-ban Japán a második világháború nyitányaként sorra foglalja el a kínai nagyvárosokat. Sanghaj sorsa is hamarosan beteljesedik. Titkos brit diplomáciai tárgyalások kezdődnek Japánnal, az egész londoni divatos társaság a fenyegető világégésről beszél- főleg, úgy tetszik, Chirstopher Banks fantáziájában, aki egyre inkább úgy gondolja: ha nem megy vissza gyerekkora színhelyére, és nem oldja meg életet legfontosabb ügyét – szülei eltűnésének rejtélyét-, semmi sem akadályozhatja meg a keleti béke összeomlását, s vele együtt a nyugatiét sem, hiszen Sanghaj a maga európai negyedeivel valóságos szikra a lőporos hordón.
Politikai alivilág (kínai kommunisták és nacionalisták, szovjet kémek, veszélyes angol amatőrök) és üzleti alvilág (ópiumcsempészet) kusza köreibe vész bele Christopher nyomozása során, s ahogy a világ halad a pusztulás felé, úgy hatalmasodik el rajta a rögeszméje – az olvasónak pedig végül magának kell eldöntenie, mennyire megbízható forrásból származik ez az egész történet, és a megoldás csakugyan megoldja-e a rejtélyt.

Megjelenés: április 18. (Új kiadás)

Katlin Kaldmaa: Izlandon nincsenek lepkék

Egy különleges sziget. Egy ház. Egy család. Egy egész évszázad.
A sziget kopár, gyönyörűséges és kiszámíthatatlan. A család időszámításának kezdőpontja a fjord partján álló fehér ház, melynek lakói nemzedékről nemzedékre szerelembe esnek, tengerre szállnak, járják a hegyeket, vágyakoznak, tűrnek, álmodoznak, hazavárnak, történeteket mesélnek és heringet sóznak. A kis halászfalu életét, miként az egész szigetét is, a föld, víz, levegő és tűz négyessége határozza meg.
A családi saga Jónsival és Gudrunnal, a ház építőivel kezdődik, s eljut egészen a 21. századig. A történet egyik főszereplője maga az óceán, amely ad és elvesz, összeköt és elválaszt, s a kérdésekre súlyos hullámokat görget válaszul.
A mélyen az izlandi hiedelemvilágban gyökerező, mágikus és meseszerű elemekben bővelkedő regény szálai egészen a görög mitológiáig vezetnek.

Megjelent!

Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen.”
Hogy milyen szülőnek lenni, arról mindenkinek más a véleménye, de azt, hogy a gyereknevelés számos nehézséget, buktatót, vicces és megható fordulatot tartogat, senki sem vitatja.
Fredrik Backman, Az ember, akit Ovénak hívnak szerzője ebben a briliáns kis kötetben éppen ezeket a fordulatokat veszi sorra. Szó esik itt repülőterekről, műanyag zsiráfokról, együttesalapításról, pankrációról és még sok más hasznos és haszontalan dologról. Személyes, szókimondó, tiszteletlen, és rendkívül szórakoztató.

Megjelenés: április 15.

Krimi/Thriller/Horror

Robert Galbraith: Halálos fehér

Egy zavart fiatalember, Billy felkeresi Cormoran Strike-ot, hogy a segítségét kérje egy bűnügy felderítésében, aminek azt hiszi, gyerekként tanúja volt. Strike-ot mélységesen felzaklatja a történet. Bár Billy nyilvánvalóan mentálisan beteg, és nem is emlékszik sok konkrét részletre, van benne és a történetében valami nagyon őszinte. Csakhogy mielőtt Strike alaposabban is kikérdezhetné, Billy rémülten elrohan.
Strike és Robin Ellacott (aki eredetileg a titkárnője volt, mostanra pedig a társa a nyomozóiroda vezetésében) igyekeznek a történet végére járni: az ide-oda kanyargó nyomozás pedig elvezeti őket London kis sikátoraitól a Parlament titokzatos legbelső irodáin keresztül egy gyönyörű, de vészjósló vidéki kúriáig.
Ráadásul a nyomozás labirintusában dolgozó Strike magánélete sem olyan egyszerű: újdonsült magánnyomozó-sztárként már nem tud olyan észrevétlenül dolgozni, mint valaha. Egykori titkárnőjével is bonyolultabb a viszonya, mint eddig bármikor. Robin már a nyomozóiroda pótolhatatlan dolgozójává nőtte ki magát, de személyes viszonyuk ennél sokkal összetettebb…
Az eddigi legnagyobb léptékű Robert Galbraith-regény, a Halálos fehér egyszerre érdekes krimi és letehetetlen újabb fejezet Cormoran Strike és Robin Ellacott történetében.

Megjelenés: április 10.

Caroline Erikkson: Eltűntek

Egy szép nyári este Greta, Alex és Smilla csónakba ül a rejtélyes hírű tó partján, hogy beevezzenek a tó közepén fekvő kis szigetig. Greta a csónakban marad, Alex és Smilla pedig kiszáll, hogy körülnézzen a szigeten. Telnek az órák, de a két fölfedező nem tér vissza. Greta segítséget hív, és lázas keresés kezdődik, ám a két eltűntnek nyomát sem találják. Az eltűntek keresésének történetéről számol be lélegzetmegállítóan izgalmasan, a feszültséget a végletekig fokozva a svéd krimi új generációját képviselő szerző.

Megjelenés: április 16.

Victor Lavelle: Bölcsőrablók

Hátborzongató hajsza egy asszony és egy megbocsáthatatlan bűn nyomában. A 2018- as World Fantasy-Díj, a Locus-díj, a Brit Fantasy-Díj a legjobb horror regényért, és még számos díj nyertese!
Apollót, mióta gyermekkorában apja eltűnt, különös rémálmok kísértik. Felnőttként sikeres könyvkereskedővé vált, és saját családot alapított szerelmével. Boldogan élnének gyermekükkel, amikor felesége, Emma egyre furcsábban kezd viselkedni. Kiszámíthatatlan és egyre kevésbé törődik az újszülöttel, a szülés utáni depresszió jeleit mutatja, ám hamarosan egyértelművé válik, hogy a baj ennél jóval komolyabb. Mielőtt Apollo segíthetne rajta, a nő iszonyatos, felfoghatatlan tettet követ el, majd köddé válik. Apollót őrült és szürreális események sodorják magukkal az egyre ellenségesebb New Yorkban-amely többé nem az a város, amit eddig ismert. Már nincs más célja, mint hogy felesége nyomára bukkanjon, és valamiféle magyarázatot találjon a történtekre.
A Bölcsőrablók nagyívű, mellbevágó regény a kegyetlen szerelemről és az abban rejlő sötét
titkokról, ahol LaValle mesterien vegyíti a modern történetmesélést az ősi mítoszok időtlen
rettenetével.

Megjelenés: április 25.

Ifjúsági regény

Jennifer Chambliss Bertman: Könyvvadászok

Az élet egy játék, amelyben a könyvek a zsetonok!
Emily bohém szüleinek mániája, hogy minden évben új helyre költöznek. Most éppen San Francisco következik, ami legalább jó hír, hiszen itt van a Könyvvadászat központja. Emily lelkes könyvvadász: a játék lényege, hogy bárki bárhol elrejthet egy könyvet, a megtaláló pedig egy online rendszer alapján pontokat kap.
Amikor Emily a városba érkezik, a Könyvvadászat kitalálóját, aki éppen egy új játék bejelentésére készül, megtámadják. Ijedtében elrejti a nála lévő, teljesen egyedi kiadású könyvet. Emily újdonsült barátjával véletlenül bukkan a könyvre, és a csapat a könyvvadászaton keresztül nyomozni kezd. Az értékes könyvre azonban másoknak is fáj a foga, így indul a versenyfutás. Vajon kinek sikerül előbb megfejtenie a rejtvényeket?

Megjelenés: április 1.

Chloe Benjamin: A halhatatlanok

1969-ben, New York City Lowe East Side-ján terjed a hír egy rejtélyes nő érkezéséről, egy utazó médiumról, aki állítja, hogy bárkinek meg tudja mondani a halála időpontját. A Gold gyerekek – négy kamasz az öntudatosság fordulópontján – ennek hallatára ki is szöknek, hogy szembesülhessenek a jövőjükkel.
A jóslatok a következő öt évtizedről szólnak. Az aranyifjú Simon elszökik a nyugati partra, hogy a ’80-as évek San Franciscójában keresse a szerelmet; az álmodozó Klara egy Las Vegas-i bűvész lesz, a valóság elködösítése, a fantáziák és illúziók megszállottja; a legidősebb fiú, Daniel háborús orvosként próbál biztonságra lelni 9/11 után; a könyvmoly Varya beleveti magát a hosszú élet rejtélyeinek kutatásába, és próbára teszi a tudomány és a halhatatlanság közti vékony vonalat.
Elsöprő regény figyelemre méltó ambícióról és mély érzelmekről. A halhatatlanok a sors év választás, valóság és illúzió, jelen élet, világ és a következő közti határokat vizsgálja. Mélyen megrendítő testamentuma ez a történet erejének, a hit természetének és a család hajthatatlan vonzásának.

Megjelenés: április 25.

Ismeretterjesztő/ Kordokumentum

Jan Stocklassa: Stieg Larsson titkos írásai

1986. február 28-án, éjfél előtt pár perccel dördült el a halálos lövés. A gyilkos kiléte azóta ismeretlen.
Vajon miért kellett meghalnia az egykori svéd miniszterelnöknek?
Tíz évvel Stieg Larsson halála után megnyitják a Millenium-trilógia szerzőjének archívumát.
Jan Stocklassa író, újságíró mintegy húsz költöztetődobozban bukkant iratokra, az Olof Palme-gyilkossággal kapcsolatos átfogó kutatás anyagára.
Vajon a mozaikokból összeáll a kép?
Megdöbbentő adatok, új információk…
Honnan kerülnek elő az új bűnjelek?
Harminc éven át senki nem hitte el. És most végre itt a legvalószínűbb megoldás.
Áldozatok, gyanúsítottak, összefonódások. A megdöbbentő valóság.
És egyetlen kulcsszereplő, aki eltűnt a rendőrség szeme elől…
Hol van most?
Vajon ki ő?
Jan Stocklassa a valaha élt egyik legnagyobb svéd krimiíró segítségével az igazság nyomába ered: könyve nem csupán egy kegyetlen gyilkosság természetrajza, hanem egy vérbeli skandináv krimibe oltott, pontos és fontos kordokumentum is.

Megjelenés: április 15.

Mindent az emberi testről

A legátfogóbb és leglátványosabb útmutató az emberi testről
Az autóhoz, a mosógéphez, a számítógépes játékokhoz mindig kapunk használati útmutatót – a testünkhöz azonban nem. A megoldás ez a kézikönyv, amely mindent tartalmaz, amit a testről tudni kell.
Honnan tudjuk, hogy éhesek vagyunk? Miért szorul össze a gyomrunk, ha idegeskedünk? Mi az oka az emésztési problémáknak, miért alakul ki rövidlátás és allergia?
Világos, könnyen érthető ábrák és elképesztő adatok. Minden, amit tudni szeretnénk a testünkben zajló rejtélyes, összetett folyamatokról.

Megjelenés: május 1.

2019. március 26., kedd

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Heloise 7:00 2019ben olvastam , angol szerző 0 Comments

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Ezt a kérdést az örökbe fogadó anyja szegezte neki Jeanette Wintersonnak, miután kiderült, hogy Jeanette egy újabb kapcsolatba kezdett egy lánnyal. Ez a filozófia alapvetően meghatározta a gyermekkorát, hiszen Mrs. Winterson ebben a szellemben élt. Mániákusan ragaszkodott a vallási közösség normalitásához, miközben saját boldogtalanságát, saját kudarcait igyekezett elrejteni a világ szeme elől. Ezek a titkok és titkosságuk következményei mindig saját otthonában ütöttek igazán vissza.

Mivé lehet egy gyermek, aki egy ennyire boldogtalan, saját magát soha fel nem vállaló anya mellett nő fel? Mivé lehet egy gyermek, aki folytonosan szomjazza és vágyja a szerető anya alakját maga mellett, de azt soha sem kaphatja meg? Jeanette Winterson ebben az önéletírásában gyermekkorát idézi fel és Mrs. Winterson alakját és vele való kapcsolatát - nem csak az emlékezés puszta létéért teszi ezt, hanem hogy megtalálja a maga válaszait saját, felnőtt életének egyik mélypontján. Hogy túléljen. Ez az emlékezés ugyan sok fájdalmas dolgot hoz a felszínre, ugyanakkor terápia is. Miért lett Jeanette Winterson az, aki? Miképpen lehet egy ilyen gyerekkorból építkezni a jelenben?

Szerettem Winterson prózáját olvasni, ami valahogy úgy áradt és zubogott akárcsak Ferrante regényei. Ahogy ráléptem az első sorok ösvényére, szinte képtelenség volt onnan letérni: sodort magával ez az időszakadékokon átívelő sok érzés és gondolat. Nehéz megfogni azt, hogy mitől ennyire brutálisan jó könyv.

Talán mert kegyetlenül őszinte.

Nem is lehet más választása, hiszen ahhoz, hogy feljöjjön a mélység wintersoni feneketlen feketeségéből, szembe kell néznie mindazzal, ami idáig vezetett. Mrs. Winterson alakja minden sor fölött ott tornyosul a maga apokalipszist váró mivoltában.

Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük, de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És aztán reméljük, hogy valaki majd meghallja csöndeket,és folytatódhat a történet, újra elbeszélhetô lesz.
Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei.

Életünk legmeghatározóbb szereplője az anyánk. Akár vérszerinti, akár nem, ő az, akivel kapcsolatban először tapasztaljuk meg milyen is szeretni, illetve ha szeretve vagyunk. Általa tanuljuk meg, milyen is a szeretet. Ha a szeretet ebben a kapcsolatban folyton változó, nincs benne állandóság, se stabilitás, akkor az későbbi életünkre is kihat: diszfunkcionalitásunk bármely emberi kapcsolatunkban szinte borítékolható. Miközben Jeanette újraépíti önmagát memoárjának köszönhetően, közben igyekszik azt is megtanulni és tudatossá tenni magában, hogy a szeretet igenis lehet kiszámítható, lehet állandó és soha meg nem szűnő. Hogy nem kell feltételekhez kötni ezt az érzést.

Sosem késő megtanulni szeretni.
Csak ijesztő.

Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.

A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.

Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.

Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon.

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal

2019. március 15., péntek

A tökéletes város

Heloise 13:23 2019ben olvastam , amnézia 2 Comments

Szeretem, ha egy ifjúsági regény kicsit más irányba megy, mint az eddig megszokottak. Helena Duggan története pedig pontosan ilyesmit ígért. Ráadásként az ismerőseim körében három olyan, a regény célközönségébe tartozó gyerekről is tudomásom volt, akiket totálisan magával ragadt a történet. Hát mi ez, ha nem egy tuti recept arra nézve, hogy szeretni fogom én is?

Violet családjával egy Hibátlan nevű városba kénytelen költözni, ugyanis édesapja egy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott. A kislányt nagyon megviselte a költözés, ugyanis barátait és megszokott, szeretett környezetét hagyta hátra: éppen ezért utál új otthonában és új városában mindent, és megfogadta, hogy édesapjához nem is fog ezentúl szólni.

Azonban mélységes utálata mellett egyre több furcsaság is szemet szúr neki. Kezdjük ott, hogy Hibátlanba költözve valamiért mindenki megvakul, és éppen ezért egy speciális szemüveget kell minden ottlakónak hordania, hogy újra lásson. Hibátlan polgárai az élet minden területén hibátlanul viselkednek: a gyerekek az iskolában fegyelmezetten, kérdések nélkül ülik végig az órákat, szünetekben nem rohangásznak, hanem szépen, csöndben fogyasztják el ebédjüket. És ráadásul Violet anyukája is egyre furcsábban viselkedik, mióta ideköltöztek. A szakmájában sikeres asszony, hirtelen minden munkával kapcsolatos dolgot maga mögött hagy, és csak süt és süt, könyvklubhoz csatlakozik és a helyi háziasszonyokkal cserélget recepteket. Violet panaszait pedig semmibe veszi, holott korábban mindent meg tudtak beszélni egymással.

Vajon mi folyik ebben a városban? Miért változik meg mindenki, aki idekerül? Miért lesz mindenki egyforma mintapolgár? Aztán egy nap az apukájának nyoma veszik... És amikor megismerkedik Fiúval, akkor rájön, hogy nem csupán az apukája tűnt el és rengeteg titok vár megfejtésre ebben a városban.

Sokkal kényelmesebb az olyan embereket hatalmadban tartani, akiknek nincs képzelőerejük. Nem tesznek fel kérdéseket, mindent elhisznek, amit mondanak nekik. Valójában úgy áll a helyzet, hogy az ember képzelőerő nélkül bizony nem sokat ér.

Szóval, mint ebből a felskiccelt történetből is látható egészen izgalmas történetet ígért a könyv, amit valahol ugyan be is váltott, de csak egy bizonyos szinten. Kezdjük ott, hogy engem, aki fényévekre vagyok a célközönségtől, nagyon, de nagyon idegesített a szöveg repetitív jellege. Rengeteg minden ismétlődött csomószor, sokszor éreztem azt, hogy egyszerűen túl van ragozva. A végefelé már sokszor volt hogy bekezdéseket, oldalakat csak átfutottam gyors olvasással, mert tudtam, hogy úgyse mond benne semmi újat, csak az előző oldalakon történteket ismétli. A párbeszédek is sokszor feleslegesen túlnyújtottak voltak, lényegtelen információk röpködtek bennük oldalakon keresztül, amiknek nyilvánvalóan csupán az időhúzás volt az indoka. Szerintem egy párbeszéd mindig legyen indokolt - a léte is, a hosszúsága is. Értem én, hogy a célközönség számára könnyebben olvasható a formája miatt, ugyanakkor semmivel nem vitte előrébb a cselekményt sokszor. Oké, hogy az illető így ledarálhat gyorsan mondjuk húsz oldalt, de ha ugyanott toporog a történet, akkor ennek vajmi kevés értelme van. Szerintem.

A másik dolog, ami hihetetlenül irritált, az Violet. Bár okosnak van beállítva a történetben, mégis elképesztően butácska lány. Tök egyértelmű összefüggésekre nem jön rá, csak akkor, amikor már szinte a szájába rágja valaki, hogy most ez és ez van. Olyan "titkok" a titkok számára, ami kábé már az első említésnél is megfejthető az olvasó számára, de neki kábé a könyv végefelé esnek le. És itt egyáltalán nem tudom elfogadni az olyan érveket, hogy a könyv célközönsége jóval fiatalabb. Mert például a Harry Potter első része is ennek a korosztálynak íródott, és mégis mennyi rejtélyt, mennyi titkot rejtenek az oldalak, amikre kábé tényleg csak az utolsó oldalakon jöhetünk rá - vagy mondjuk pár kötettel később. A könyv middle grade besorolása tehát nálam abszolút nem indokolja a bután tálalt, tök egyértelmű "rejtélyeket". Az elgondolások jók voltak, csak lehetett volna ügyesebben is csinálni.

Fiúval kapcsolatban meg... igazából a végefelé már magamban számoltam, hogy ugyan hányszor ájul el szegény srác. (Elég sokszor) És azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam vele kapcsolatban.

De amúgy nem kell rám hallgatni, mert mint említettem az elején, a célközönségből három olyan illetőről is tudok, akiknek nagyon tetszett a történet. És amúgy meg nyilván ez a lényeg. Csak hát én mégsem tudok megbékélni ezzel a regénnyel: A tökéletes város számomra korántsem volt tökéletes. Nagy kár érte, mert alapvetően érdekes volt a világ, ami kicsit olyan WayWard Pines-os utóérzésű, persze erősen ifjúságizált változatban. Voltak benne továbbá érdekes témák is, amik nem nagyon szoktak feljönni ennek a korosztálynak szóló történetekben: mint például a hatalom általi megtévesztés, az egyén szabadsága, az individuum fontossága és az, hogy a különbözőség igenis szükséges és az egyformaság pedig ártalmas is lehet. Komoly és fontos témák ezek, amiket akár globálisan, akár egyéni szintre lebontva is hasznosítaniuk lehet a gyerekeknek. Biztosan egy csomót lehet vele ezután beszélgetni az itt felmerült témákról. Szóval szerintem jó irány ez a hazai ifjúsági irodalom felhozatalában, jó kis vérfrissítés. Minden negatív érzésem ellenére én azt mondom, hogy szükségünk van ilyesmire itthon.

Helena Duggan: A tökéletes város

A Place Called Perfect

Fordította: László Zsófia

Holnap Kiadó

363 oldal

2019. március 11., hétfő

Gyülekező árnyak

Heloise 11:09 2019ben olvastam , fantasy 3 Comments

Ahogy telt az idő, egyre inkább izgulni kezdtem, hogy vajon az Egy sötétebb mágia folytatása képes-e ugyanazt az izgalmat, ugyanazt a rajongást adni számomra, mint az első rész tavaly előtt? Ahogy szembejöttek velem az idők folyamán a totálisan vegyes vélemények az első részről, és ahogy koptak a saját olvasásom emlékei, úgy kezdtem egyre inkább megkérdőjelezni rajongásom valódiságát. Vajon csak egy átmeneti rajongói élmény volt ez számomra anno, amit a régi ismerősként üdvözölt "jó helyen, jó időben" lévő olvasás tipikus esete hozott csupán csak magával? Vagy tényleg ennyire jó volt? Egy év elteltével már magam sem tudtam, mit gondoljak.

Azonban most a második résszel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy számomra ez valóban egy eredeti sorozat. Nem teljesen tökéletes - legalábbis ami ezt a részt illeti - , viszont képes volt elérni, hogy napközben is a történeten járjon az agyam. A rajongásom kitartott, azt hiszem.

Mindenki halhatatlan, egészen addig, amíg végül mégsem.

Négy hónap telt el az első rész eseményei óta. Lina immár Kell világában, vagyis Vörös Londonban próbálja a maga szerencséjét, méghozzá egy kalózhajó fedélzetén.

Kellre egyre nagyobb nyomás nehezedik a királyi család részéről mióta összekötötte életét Rhy herceggel, és ráadásul Linát se képes kiverni a fejéből.

Mindeközben közeledik az Elemek Viadala, Vörös London egyik leglátványosabb és leginkább várt eseménye, ahol az itteni világ mágusai mérik össze erejüket egy barátságos viadal keretében. A versenyen azonban két olyan versenyző is feltűnik, akik nem azok, akinek mutatják magukat.

S mindeközben egy másik világban valaki nem is annyira halott, mint ahogy azt hiszik. Hogy életben tartsa saját világát, paktumot köt egy sokkal hatalmasabb mágiával, aminek következtében Kell és világa veszélybe kerül.

Számomra a történet egyik csúcspontja az volt, amikor végre elkezdődött az Essen Tasch, azaz az Elemek Viadala. Ez az 574 oldalas könyv 381. oldalán következett be. És sajnos, a vége tudatában sem mondanám, hogy valóban szükséges volt ennyire nyújtani a történéseket. Sőt, hogy tovább menjek, erről a kötetről szerintem elmondható, hogy totál nem történik benne semmi olyan érdekes és nagyszabású dolog a sorozat cselekménye szempontjából - kicsit indokolatlannak éreztem nemhogy a hosszúságát, de magát a részt is. Értem én ezt, hogy átvezető kötet, és ezeknek amúgy tényleg mindig nehéz dolguk van, de nem igazán tudnék mondani olyan dolgot, ami legitimálta volna a szememben ennek a megszületését. Szerintem az itt történt dolgok három-négy fejezetben összefoglalhatóak lettek volna.

S most, hogy jól megkavartam mindenkit ezzel, hogy kijelentettem mennyire rajongtam ezért a részért is, de aztán mégis a kötet hibáit ecseteltem, rátérnék most már arra, hogy mit is szerettem benne. Már az előző részben is izgalmasnak tartottam a világ mágiáját, bár ott akkor még csupán a vérmágia került valamennyire kifejtésre. Ebben a részben viszont már nem csupán az antarik ereje, hanem a mágusoké is helyet kap. Schwab világában az egy-egy mágus birtokában levő mágia az elemek uralmát jelenti. Vannak, akik egy elem uralmát fejlesztették tökélyre, és vannak olyanok is, akik két elemet képesek irányítani - nagyon ritka esetben akár hármat is. A viadal kiváló alkalmat biztosított arra, hogy ezt a leglátványosabban bemutathassa.
Eléggé imádom Schwab stílusát is, ami képes odabilincselni a könyvhöz pár bekezdés után, és az ilyen látványos jeleneteknél pedig szinte sziporkázik. Annyira filmszerűek voltak ezek a részek, hogy tényleg totálisan belefeledkeztem a viadalos csatározásokba. A kötet felütése pedig..! Nagyon hatásos volt, és én egyébként is bírom ezeket az átveréses sztorikat, szóval ez igazán a szám íze szerint való volt.
Lina karakterét - amellett, hogy most kissé idegesítő volt, hogy folyton ilyen noiros beütésű főhősnek képzelte magát - azért még mindig kedveltem. Ahogy egyre több dolog derül ki a képességeivel kapcsolatban, egyre inkább érdekesebbé válik a lány múltja. Remélem, hogy ezekre a kérdésekre választ kapok a következő kötettel.
Rhy és Kell kapcsolata most jobban fókuszba került - bár szerintem nem eléggé - mint az előző részben. Azzal, hogy Kell az életéhez kötötte Rhy-t, jobban betekintést enged kapcsolatuk dinamikájába és személyiségük különbségeire is jobban fény derül. Jó volt látni Kellt kicsit felszabadultabbnak, hogy mégha átmenetileg is, de levethette magáról a kötelességeit és mindazt a rengeteg nehézséget, amit rangja tesz folyton a vállára. S mindezt egy kis álruhás cselnek és Rhy-nak köszönhette.
Mindemellett örültem annak is, hogy Rhy csibészes, nőcsábász karaktere is kicsit árnyalódott ebben a kötetben Alucard személyének megjelenésével. Jó lett volna, ha Rhy múltjába kicsit jobban bepillantást nyerünk, mert így lehetőség lett volna arra, hogy a ő kicsit egysíkú karakterét picit izgalmasabbá tegye.

Sok minden elkezdődött hát ebben a részben a karakterek szintjén, megkezdett ecsetvonásokat láthattunk, és csak remélni tudom, hogy az utolsó rész végül szépen levezeti ezeket is. A Fényigézővel kapcsolatban tehát sok mindent várok, és félek, hogy talán túl zsúfolt is lehet emiatt a kötet, de ha ez így is lesz, legalább ellensúlyozni fogja a Gyülekező árnyak lagymatagságát a cselekményt tekintve.

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak
A Gathering of Shadows
Fordította: Sámi László
Ventus Libro Kiadó
576 oldal

2019. március 1., péntek

Macskakő

Heloise 21:29 2019ben olvastam , Lovranits Júlia Villő 5 Comments

Magassarkúra vadászó nevető macskakövek, vasalásra váró gyűrött csillagok és álmokat horgoló Fátia kisasszony - ez a Mályva utca, ahova aki belép garantáltan elvarázsolódik egy perc alatt.

A szerzővel még anno a moly.hu indulása után nem sokkal szerveződött szegedi molytalálkozások alkalmával ismerkedtem meg, ahol mindig őszinte csodálattal hallgattam a mesék és a természet iránti vonzódását. Azóta sok minden történt, többek között megnyerte a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát, és már három megjelent mesekönyvet mondhat magáénak. Ez az első felnőtteknek szóló könyve se szakad el a mesevilágtól, hanem finoman befonja azt a saját valóságába. Fátia kisasszony és a Mályva utca valamint a szigligeti események a maguk időtlenségében léteznek, a rövid kis történetekben ugyan olykor fel-felbukkan egy modernkori találmány (mint például a televízió), de számomra mégis a kortalanság atmoszférája uralkodott itt, akárcsak az igazi mesékben. A rövid kis szösszenetek nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett történetek közé tartoznak: inkább pillanat-, érzés- és hangulatképek ezek, amiket olvasva egy kis varázslatot csempészhetünk bele saját hétköznapjainkba.

A Mályva utca nem ám olyan akármilyen, poros vagy aszfaltos utcácska. A Mályva utca csupa-csupa macskakő. Az ablakokban bódító illatú petúnia nődögél, kótyagos szenderek röpködnek körülötte. Tavasszal, meg nyáron, ha rájuk süt a nap, nevetnek a macskakövek. És leszedik az arra járó lányok és asszonyok cipősarkait. Nem is hordanak magassarkú cipőt a helyiek, csak a turisták, akik nem tudják, hogy a macskakő cipősarokra vadászik.

S hogy születtek ezek a laza fűzésű pillanatképek? Júlia a Kulturlényen megjelent interjújában mesélt a kötet születési körülményeiről. Akárcsak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében, itt is régi fotográfiák lódították meg a szerző fantáziáját. A párhuzam egyébként nem véletlen, hiszen anno Ransom Riggs könyvének megjelenésekor a Kossuth Kiadó indított egy ilyen technikán alapuló játékot a moly.hu felületén, és a fentebb linkelt interjúban elárulta, hogy ez volt az első ilyen alkalom, amikor ezt a technikát gyakorolta, és azóta is szívesen játszik ilyesmit. A Macskakő alapjául szolgáló fotókra egy antikváriumban bukkant rá - ezek meg is találhatóak a kötet utolsó oldalán.

Szerettem ebben a mágikus realizmussal átitatott történetekben kalandozni, mégha csak ilyen rövid időre is sikerült. A Macskakő ugyanis egy kakaóivásnyi hosszúságú, kissé különc világba ajtót nyitó kötet, amelynek az olvasása után már biztosan a mi álmainkat is Fátia kisasszony horgolja.

Az illusztrációk színvilága nagyon tetszett, jól mentek a történetekhez, és egyik-másik formavilágában is közelített az ízlésemhez - a borítója például tényleg meseszép és hívogató. Ugyanakkor azt a teljesen szubjektív véleményemet is szeretném megosztani, hogy én az illusztrált köteteknél azt szeretem és akkor nyűgöz le igazán, ha az illusztráció és szöveg össze-összefonódik, és együtt alkotnak kerek egészet (például mint Neil Gaiman: Szerencsére, a tej című köteténél) . Ehhez tényleg nagy mértékű összedolgozás szükséges az író és illusztrátor részéről, és sajnos úgy általánosságban véve is ritkán valósul meg ez a dolog - és a Macskakő esetében sem mondható ez el. Talán ez volt az egyetlen szívfájdalmam az egyébként tökéletes könyvvel kapcsolatban.

Mert amúgy én minden gyermeklelkű felnőttnek javaslom a nevető macskakövekkel kirakott Mályva utca felkeresését, hogy egy kis varázslatot csempésszenek a mindennapjaikba.

Lovranits Júlia Villő: Macskakő - Történetek gyermeklelkű felnőtteknek

Illusztráció: Berecz Krisztina

29 oldal

2019. február 27., szerda

Maradj velem

Heloise 20:59 2019ben olvastam , család 2 Comments

Egy iskolák közötti verseny, amiről még mindig senki sem hallott. Egy igazgató, aki jobban tolja a kontentet a social media felületeken mint egy vérbeli influencer. Tiniszerelmek, amik néhány nap alatt sorsfordítóvá válnak. Kiszámítható és váratlan adrenalinlöketek, drámák és random medence partyk. Ez az Iskolák Versenye sorozat második része, a Maradj velem.

Nagyon vártam ezt a részt, hiszen az Ég veled egy nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott tavaly: tök jól hozta a nosztalgikus iskolás évek érzését és a humora is elszórakoztatott. Így amikor egy igazán könnyed olvasmányt kerestem magamnak, ami különösebb odafigyelés nélkül megadja nekem a feelgood élményt, rögtön ez a könyv ugrott be. Igaz, a könyv célközönségétől kábé húsz évvel vagyok idősebb, de azért vannak olyan időszakok, amikor jól esik a diákkor nyarainak gondtalanságába visszatérni.

Azonban ezúttal sajnos nem voltam annyira maradéktalanul elégedett, mint az első résszel. Nyilván, egy trilógia középső része írói szempontból némi kihívást tartogat, hiszen egy átvezető kötetről van szó, de talán semelyik rész sem indokolja ennél jobban a trilógia önnön mivoltát. Hiszen, ha a második rész tényleg működőképes, akkor az én szememben legalábbis legitimálni képes ezt a formát.

Sajnos, itt ez annyira nem jött össze. Igazából végig azt éreztem, hogy minden, de szinte minden az első rész ismétlése. Amit már egyszer megrágtunk, most ismét a szánkba kerül. A poénok, Hanna gyásza és hátrahagyott élete, a feladatok és még folytathatnám. Folyton próbáltam tudatosítani magamban, hogy végülis csak pár nap telt el az első rész kezdete óta, és ennyi idő alatt nem várhatok nagy fejlődéseket, de máskülönben meg azt mondom, ha tényleg szükséges volt ezt a történetet ennyi részre szedni, akkor az újdonságok mégis csak elvárhatóak egy bizonyos szempontból. Lóri poénjai ugyanis hatszáz oldal után már nem voltak annyira szórakoztatóak, Hanna gyásza se hozza már ugyanazt az élményt, ahelyett hogy mélységet adna a történetnek (mint az első részben), ezúttal kínos és fárasztó önismétlésbe fullad, és nem mellesleg a kelleténél többször van jelen a történetben, mint indokolt lenne. Legalábbis szerintem az, hogy kábé ugyanazt, de tényleg ugyanazt írja le két oldalanként, az már tényleg fárasztó.

Kornél és Hanna kapcsolata az első részben még cuki volt, nekem itt viszont már inkább csak nyálas volt - de itt abszolút vállalom a szubjektivitásomat, teljesen elképzelhető, hogy ezt más még nem tartaná csöpögősnek.

Viszont azt abszolút nem szerettem, hogy a narrátor túlmagyaráz dolgokat. Nem egyszer előfordult, hogy bizonyos részeknél túlragozta azt, amit abszolút felesleges volt. Így például, amikor Lórinak nem esett le, hogy Kocsis igazgató felvételről beszél hozzájuk, ezért elkezdett beszélni hozzá, mire a többiek felvilágosították. hogy egy felvételről van szó. Majd utána a narrátor hozzátette, hogy valóban egy felvételről van szó, valamint azt is, hogy így Lóri nem tud beszélni az igazgatóval, mert ez csak egy felvétel, ami nem fog válaszolni....

Most hagyom, hogy ezt mindenki feldolgozza.

A feladatokkal kapcsolatos rejtélyek és azok megoldásai se sikerültek most úgy, ahogyan az első részben. Vagy csak több energiám volt most ezekre koncentrálni, mert a többi része felhúzott? Nem tudom... De vagy az volt, hogy fájdalmasan egyértelmű volt, hogy mi a megoldása, és ennél már csak az volt fájdalmasabb, hogy a táborban senki, de senki nem jött rá erre sose, egyedül csak Hanna. Vagy a másik véglet is igen sokszor megjelent, amikor a megfejtés minden logika nélküli, totálisan levezethetetlenül érkezett, csupán - ismét csak - Hanna megérzéseire támaszkodva. És persze, arról a tényről már inkább nem is beszélek, hogy mindenre mindig és folyton csak Hanna jött rá. De ez már igazán mellékes, hiszen elvégre egy tinikönyvről beszélünk, szóval ez még egy olyan elnézhető dolog szerintem.

Számomra az egyetlen színfoltot Kocsis igazgató jelentette, aki fiatalokat megszégyenítően fejlődött napról napra - legalábbis ami a social media felületeken való kommunikációt illeti. Az előző kötetben még csak Facebook bejegyzéseken keresztül szolgáltatta az információt a versenyről, ebben a kötetben viszont már live-ol, nyereményjátékot hirdet, haul videókat készít, rajongói csoportot hoz létre és minden olyan divatos eszközt bevet, amit a vérbeli influencerek szoktak. És az erőfeszítéseinek lassan meg is lesz az eredménye, ugyanis olykor fel-felbukkannak már olyan emberek is, akiket valóban érdekel a verseny kimenetele - és most nem a versenyzők hozzátartozóira célzok. Nem is tudom, mit keres amúgy az igazgatói székben, sokkal inkább marketingesnek kellett volna mennie. Ugyanis tényleg zseniálisan népszerűsíti ezt a teljes ismeretlenségben levő versenyt.

Összességében tehát ez a kötet most sajnos többször fárasztott, mint szórakoztatott és ezt nagyon sajnálom, mert jól esett volna megint egy olyan feelgood élményt kapni, mint az első kötettől. Mindenesetre a célközönségnek és a rajongóknak nagy valószínűséggel tetszeni fog ez a rész is, és hát végülis ez a lényeg, azt hiszem. Én pedig igyekszem lejjebb adni a várakozásaimat a harmadik résszel kapcsolatban.

Leiner Laura: Maradj velem
L&L Kiadó
462 oldal

2019. február 25., hétfő

Olvastad? Nem... - Ciki vagy nem ciki? | Témázás

Heloise 18:28 listamánia , témázunk 4 Comments

Szeretném már itt az elején leszögezni, hogy szerintem nincs olyan, hogy cikis hiányosság az olvasmányainkat tekintve. Régebben még az egyetemen talán ezt nem így gondoltam, amikor a csoporttársaim posztmodern irodalomélményeit hallgatva próbáltam egyre inkább láthatatlanná válni, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyi mindent nem olvastam el az általuk annyira emlegetett alapművek közül. Vagy a magyar szépirodalom tekintetében. Mert sokan úgy gondolták - köztük én is - ha magyar szakra jár az ember, akkor az előbb említett kettő közül legalább az egyikért tinilány módjára rajongania kell, de a legjobb, ha mindkettőért. És én ezt vércikinek éreztem, hogy bennem egyáltalán nem voltak ilyen érzések. Én szuperül elvoltam a popkultúra és az angolszász irodalom iránti rajongásommal, és ezért eléggé kakukktojásnak éreztem magam szinte mindig.

De aztán ahogy idősődtem, rájöttem, hogy ezek a dolgok a legkevésbé sem számítanak. Ízlések és pofonok, ahogy szokták mondani. Hogy megvolt-e az embernek egy-egy alapműnek számító könyv, a legkevésbé sem számít cikinek vagy éppen menőnek. Szerintem sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy vajon jól nyúlunk-e a könyvekhez.

Mutasd az olvasmánylistádat, megmondom ki vagy!

Szerintem sokkal érdekesebb egy olyan olvasmánylistát böngészni (sajnálom, én szoktam ilyet egyébként), aminek a nagy része az illető saját - jelenlegi vagy éppen múltbeli - érdeklődését tükrözi, mint egy olyan emberét, aki folyton folyvást felül a hypevonatra, és csak az éppen aktuális menő könyveket olvassa. Persze, ezt sem tartom gáz dolognak, hiszen mindenkinek szíve joga úgy választani az olvasmányait, ahogy neki tetszik, csak végigböngészve az ilyen olvasmánylistát, ilyenkor egyáltalán nem érzek se izgalmat, se azt, hogy most az illetőhöz valamennyivel közelebb kerültem volna. Hiszen azon a listán olyan sok minden rajta lehet: gyerekkorunk kedvenc meséi, tinikorunk kedvelt témái, a hosszú nyaraink könyves kalandjai, rajongásunk éppen aktuális tárgyai. Azok a könyvek, amik formálták a világunkat, vagy amiről azt hittük formálni fogják, de aztán mégsem. Csalódásaink és kellemes meglepetéseink, egykori és mostani kedvenc könyveink mind-mind ott sorakoznak ezen a folyton változó, soha véget nem érős listán.

Az olvasmánylistánk tehát - jó esetben - mostani és múltbeli énjeink érdeklődését és lelki világát tükrözi. Mindennek fényében kérdezem én, hogy vajon ciki-e ha valaki nem olvasta még az Anna Kareninát, de az eddig olvasott könyvei között számos olyan található, amely elgondolkodtatta a környező világával kapcsolatban vagy hozzáadott valamit a személyiségéhez? Mert szerintem nem. Ahogy már egy korábbi poszt során kifejtettem, szerintem az irodalom legnagyobb hasznát ott találjuk, amikor ránk valamilyen szinten és formában hatással van. És ha ezt nem az úgynevezett - mások által meghatározott - alapművektől kapjuk meg, hát akkor mi van?

Semmi.

És mik azok az alapművek?

Az alapművek sehol sem ugyanazok. Függ a korosztálytól, az irodalmi zsánertől, a korszaktól és még tényleg annyi minden mástól. Szerintem ha bármely könyves közösségi felületen megkérdezzük az olvasókat, hogy szerintük mi a TOP10 alapmű, nem feltétlenül kapnánk egyöntetűen azonos címeket. Az általam meghatározott alapművek a valaha volt és mostani kedvenc könyveim. Ám én ezeket nem úgy értem, hogy ezeket mindenkinek olvasnia kellene, csupán arra vonatkozva értem, hogy számomra ezek jelentik vagy jelentették valaha az olvasmánylistám bástyáit. Amik aztán eltereltek bizonyos témák, korszakok vagy éppen műfajok felé.

Számomra ilyen alapmű például A Gyűrűk Ura, amely az északi mitológia, a térképek és az idegen nyelvek szeretetét adta anno. Vagy a Harry Potter sorozat, amely kiskamaszként bevezetett a modern ifjúsági irodalom világába. A Büszkeség és balítélet, amely a számomra is élvezhető romantikus olvasmányok kapuját nyitotta meg előttem. De ott volt még Virginia Woolftól a Saját szoba is, amely felkeltette az érdeklődésemet a feminizmus iránt, és arra sarkallt, hogy még jobban mélyedjek el a témában. De említhetem még Marjane Satrapi Persepolis című képregényét, amely nem csupán a műfaj iránt keltette fel még jobban az érdeklődésemet, hanem a Közel-Kelet iránt is.

Ugyanakkor bánom, hogy kimaradtak

Persze, most hogy bekezdéseken keresztül arról beszéltem, hogy mennyire nincsen cikis dolog az olvasásban, mégis vannak olyan könyvek, amiket bánom, hogy még mindig nem olvastam el. Például a sokadik ilyen kérdés után, hogy "Olvastad az XY könyvet?" "Olvastad a ZX könyvet?" és mindegyikre az a válaszom, hogy "Még nem.... de megvan!" Ilyenkor már kicsit unom is magamat. Rengeteg könyv csábított arra, hogy megvegyem, ám ahogy ez a legtöbbünkkel lenni szokott, ha a polcunkon csücsül a könyv, máris nem olyan sürgős az elolvasása. Nos, én az ilyen könyveimmel kapcsolatban tanúsítok némi megbánást.

Már tizenöt éve porosodik a polcomon például a Háború és béke, amire roppant mód kíváncsi vagyok továbbra is (mert szeretem az oroszokat, az Anna Kareninát pedig még inkább) , ugyanakkor sose merem betenni még a Várólista csökkentős játékba sem, mert úgyis tudom, hogy ez lenne az a könyv, amit úgyse olvasnék el.

Sokáig ilyen elmaradásom volt még az Átmeneti üresedés is, amit végül tavaly olvastam el, pedig kábé a magyar megjelenés napján rohantam érte a könyvesboltba. Rowling miatt iszonyatosan kíváncsi voltam rá, ugyanakkor el kellett magamban engednem ezt a Harry Potter dolgot. Jó pár évig tartott.

Ezen a nem létező listán tutira ott szerepelne még A nagy Gatsby is, ami nem csupán az egyetemen volt kötelező, de már legalább hat éve a birtokomban van, ha nem több. Ráadásul egy igencsak rövid könyvről beszélünk, de valahogy mégis mindig elsikkadok felette.

És még hány olyan könyv vár nálam elolvasásra, amelyeknél a megvételkor rajongva és magabiztosan kijelentettem, hogy "Ez lesz a következő olvasmányom!" ám ebből az lett, hogy még mindig és továbbra sem olvastam, és hónapok után az éjjeli szekrényemről felkerült a könyvtárszobám polcára, belesimulva a lapok közé zárt átélt és még meg nem élt kalandjaim hosszú sorába, remélve, hogy egyszer talán majd észreveszem újra őt is. Például Eleanor Oliphantot. Vagy A sündisznó eleganciáját. Jasper Fforde Monokrómját. A Bíborszínt. A Kult Könyvek sorozatból jó pár kötetet. A vándorló palotát. Meg a többieket, akik valaha megkapták tőlem a következő olvasmány címkét az évek során, de aztán mégse lett belőlük az.

És hogy mi ebből a tanulság? Fogalmam sincs, de a következő olvasmányomra vonatkozóan már egy rakás ötletem van.

Akik színt vallottak a témában: