2018. október 22., hétfő


 Avagy én sem maradhatok ki a saját megjelenéses lista elkészítéséből, hiszen ez az ősz is szuper könyveket tartogatott illetve tartogat továbbra is. Már augusztus óta gyűjtögetem itt-ott a figyelmemet legkisebb mértékben is felkeltő újdonságokat, úgyhogy most már tényleg megérett róla egy bejegyzés így október végére, de jobb későn, mint soha. Igaz, lassan már a karácsonyi megjelenéseket gyűjtögethetem. 

Misztikus/Thriller/Krimi


Shirley Jackson: Hill House szelleme


Shirley Jackson nevére Amadea bejegyzése miatt figyeltem fel. A Sóbálvány továbbra is tervben van meg a We Have Always Lived in the Castle is, de ez a gótikus sztori is eléggé felpiszkálta a fantáziámat.
Négyen érkeznek a Hill House néven ismert kísérteties, ódon épülethez: dr. Montague, a tudós, aki fizikai bizonyítékokat keres a ház falai között zajló, természetfeletti jelenségekre; Theodora, különleges adottságokkal rendelkező asszisztense; Luke, a birtok fiatal örököse; és a törékeny Eleanor, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Kívülállóként keresik a magyarázatot a hely titkára, de nem sokáig maradhatnak csupán tanúk – a ház erőt gyűjt, ás hamarosan végleg elragadja egyiküket.
A gótikus horrorirodalom klasszikusaként számon tartott regényből már két mozifilm (A ház hideg szíve, 1963; Az átok, 1999) és egy színdarab is készült, 2018-ban pedig Mike Flanagan forgatott belőle tízrészes Netflix-sorozatot.

Megjelent!



Sarah Waters: A kis idegen

 

Sarah Waterstől A szobalány nagyon tetszett tavaly. A vaskos regényt két nap alatt befaltam, pedig nem a gyors olvasásomról vagyok híres. Olyan jól kanyarította a szálakat, hogy szinte képtelenség volt letenni a könyvet. A kis idegentől is valami hasonlót várok, illetve a fülszövege alapján is érdekesnek tűnik.
 A háború utáni egyik nyáron beteghez hívatják dr. Faraday-t, a warwickshire-i vidék köztiszteletben álló körorvosát a világtól elzárt Hundreds Hallba, ahol a doktor édesanyja is szolgált valamikor. Az egykor szép és parancsoló Hall, amely több mint kétszáz éve az Ayres család otthona, ma már hanyatlik: pereg a vakolat, gyomoktól fuldoklik a kert, az óra örökre megállt az istállóajtó fölött. Gazdái – az anya, a fiú, a lány – kínkeservesen próbálnak lépést tartani a társadalmi változásokkal, miközben a saját konfliktusaikkal is meg kell küzdeniük.
De valóban a haldokló életforma lenne Ayresék legsötétebb ellensége?
Faraday doktor még nem tudja, milyen szorosan és riasztóan összefonódik az élete az Ayres családéval…

Megjelent!

Angela Marsons: Vérvonal (Kim Sonte felügyelő 5.)

Még a negyedik könyvet sem olvastam, de az eddig olvasottak alapján biztos vagyok benne, hogy az ötödik részre is vevő leszek majd. Angela Marsons krimisorozata amellett hihetetlenül izgalmas,  fontos témákat feszeget a lapjain. És nem utolsósorban Kim Stone is felügyelő is egyre szerethetőbb karakter. Akik még esetleg nem ismerkedtek meg vele krimikedvelő létükre, az Elfojtott sikoly című részt sürgősen szerezzék be.
Deanna Brightmant egyetlen pontos, szívet ért szúrással gyilkolták meg. Az egykori szociális munkás holttestére egy meglehetősen rossz környéken találnák rá, ezért a bűntény sokaknak egy balul sikerült rablótámadásnak tűnik. Kim Stone nyomozó azonban nem elégszik meg az egyszerű magyarázatokkal.
Amikor nem sokkal később egy kábítószerfüggő, fiatal lány holttestére bukkannak a korábbi áldozatéval megegyező sérüléssel, a nyomozó már biztos abban, hogy egy hidegvérű sorozatgyilkost kell keresniük. De milyen nyomon indulhatnak el, ha látszólag semmi sem köti össze az áldozatokat?
Ám Kim Stone-nak nem csak a rejtélyes gyilkosságsorozat ügyét kell megoldania. Egy váratlan levél ugyanis meglehetősen fölzaklatja az életét. Dr. Alex Thorne pszichiáter már egy korábbi esetnél is kis híján az őrületbe kergette, ezúttal pedig a börtönből nyúl Kim után, a legérzékenyebb pontján támadva a felügyelőt, akinek így ismét szembe kell néznie a testvére gyilkosával: a saját anyjával.

Megjelent! 

Charlotte Link: Figyelő szemek

Egy kicsit beteg, de azért izgalmas olvasmánynak tűnik. Persze, először inkább megvárnék pár véleményt róla. Kuckózós, hétvégi olvasmánynak képzelem.
Samson ​minden napja szoros időbeosztás szerint zajlik. Reggeli után kilép a házból, és elindul a gondosan megtervezett körútjára. Vadidegen nőket követ. Arról ábrándozik, hogyan telnek a napjaik, milyen lehet velük élni. A családtagjuknak képzeli magát, és mindent tudni akar róluk. De képtelen kapcsolatba lépni velük, így hát megfigyeli őket. Ebbe menekül saját életének kilátástalansága, kudarcai elől, és hamarosan ennek a szokásnak a rabjává lesz.
A kedvencéért, Gillian Wardért szó szerint rajong: a nő sikeres a munkájában, boldog házasságban él, egy kamasz lány szerencsés édesanyja. Egyszóval tökéletes – legalábbis kívülről annak látszik. Idővel ugyanis a férfi számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nő élete egy hatalmas hazugság. Vajon mit tesz Samson, amikor az imádott Gillianről kialakított kép darabokra hullik?
Ezzel egy időben Londonban egyedülálló nők lesznek prédává: a gyilkos embertelen módon végez velük. Amikor valaki Gillian családjából az őrült mészárlás áldozatául esik, a gyanú azonnal Samsonra terelődik. A férfinak ráadásul nyoma vész, a rendőrség pedig vérre menő hajszát indít ellene. Vajon Samson és a sorozatgyilkos egy és ugyanaz a személy? Ki mindenkinek forog még veszélyben az élete?


Megjelent! 


Lyndsay Faye: Jane Steele

Jane Eyre mint sorozatgyilkos. Nagyon izgalmasnak hangzik, mindamellett persze némi fenntartással is fogadom a kivitelezését ennek az elgondolásnak. Szóval, ez vagy nagyon szuperjó lesz vagy éppen az ellenkezője. Rajta tartom mindenesetre a szememet, aztán majd meglátom, magam járok-e utána a dolognak vagy hagyom az egészet.
Jane ​Eyre alakja újragondolva bátor, hősies sorozatgyilkosként.
Jane Steele, az érzékeny árva előbb gonosz nagynénje és erőszakos kuzinja karmai között szenved, majd egy kegyetlen iskolában, ahol küzdenie kell a puszta túlélésért, amíg el nem menekül Londonba, kínzói holttestét hátrahagyva.
Miután éveken át bujkál a törvény elől, és közben hátborzongató „utolsó vallomásokat” ír a felakasztottak nevében, Jane izgalmas hírekre bukkan egy újsághirdetésben. A nagynénje meghalt, gyermekkori otthonának pedig immár új ura van: Mr. Charles Thornfield, aki épp nevelőnőt keres.
Jane mindenáron ki akarja deríteni, vajon nem ő maga-e a birtok jogos örököse, így álnéven elnyeri az állást, és megtudja, hogy Highgate House-t bámulatosan furcsa új lakók foglalták el: az igéző, de epés Mr. Thornfield, a szikh háborúkat megjárt katonaorvos, valamint jóindulatú, szikh főkomornyikja, Mr. Szárdár Szingh, akinek közös múltja a ház urával mintha sokkal bonyolultabb és sötétebb lenne, mint amilyennek feltüntetik.
Ahogy Jane egyre több vészjósló bepillantást nyer kettőjük erőszakos történetébe, és beleszeret a mogorva, tragikus sorsú Mr. Thornfieldbe, szörnyű dilemmával néz szembe: vajon övé lehet-e a férfi – testestül-lelkestül, minden titkával együtt – anélkül, hogy felfedné előtte a saját gyilkos múltját?
A Jane Eyre rendkívül szórakoztató, nagy sikerű újragondolása.

Megjelenés: 2018. november 13.

Non-Fiction

Neil Gaiman: Art Matters

Igen, tudom. Már többször is előfordult, hogy említettem, mennyit csalódtam már Gaimanben. Viszont valamiért nem mondtam le teljesen róla, hiszen amikor sikerült egymásra találnunk (Szerencsére a tej, The Sleeper and the Spindle, Óceán az út végén) akkor nagyon-nagyon egymásra találtunk. Illetve bármennyire is akadtak hibái a Kilátás az erkélyről című esszékötetének, azt nem akarom tagadni, hogy rengeteg gondolat volt benne, amit imádtam, és igazán emlékezetes maradt számomra. Szóval, az Art Matters mindenképp felkerült a kívánságlistámra, hiszen ráadául az egyik kedvenc illusztrátorom, Chris Riddell is közreműködött a könyv megszületésében. Úgyhogy nincs mese, meg fogom venni.
A creative call to arms from the mind of Neil Gaiman, combining his extraordinary words with deft and striking illustrations by Chris Riddell. Art Matters will inspire its readers to seize the day in the name of art.
Be bold. Be rebellious. Choose art. It matters.
Neil Gaiman once said that 'the world always seems brighter when you've just made something that wasn't there before'. This little book is the embodiment of that vision. Drawn together from speeches, poems and creative manifestos, Art Matters explores how reading, imagining and creating can change the world, and will be inspirational to young and old.

Megjelent!

Nyáry Krisztián: Írjál és szeressél

Imádok leveleket olvasni, Nyáry Krisztián gyűjteményeit meg eddig is kedveltem. Karácsonyi ajándéknak is simán el tudom képzelni. 
Nyáry Krisztián összegyűjtötte a magyar kultúrtörténet legszebb, legérdekesebb vagy éppen legfelháborítóbb szerelmes leveleit, majd mára már jól ismert stílusában megírta keletkezésük történetét is. Félénk udvarlólevél, pimasz széptevés, szemérmes viszontválasz, írásos erotika, hideg elutasítás, csalódott szakítás, könnyes búcsúlevél: minden, ami a szerelmes levél műfajába belefért 1526 és 1976 között. Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kossuth Lajos, Örkény István, Jászai Mari, Krúdy Gyula, Latinovits Zoltán és még száz név a magyar közel- és régmúltból, akik levélben is megírták, mit gondolnak a szerelemről. Aki szerette az Így szerettek ők szerelmi történeteit, most sem fog csalódni. 

Megjelenés: 2018. november 14.

Scarlett Curtis (szerk.) : Egy feminista nem jár rózsaszínben - és más hazugságok


Igen, sajnos a magyar borító tényleg nem a legjobb választás volt. Ezt kár is tagadni. Viszont nagyon fontos és izgalmas esszékötetnek tűnik. Örülök, hogy magyar szerzők is kaptak helyet benne, mert sajnos magyar vonatkozásban ritkán lát feminista témájú kötet napvilágot. Jó lenne, ha egyszer sikerülne a feminizmussal kapcsolatos téveszméket tisztázni. És van egy olyan érzésem, hogy ez a kötet fontos lépés lehetne ebben. 
Ez a könyv kell neked. Vicces, erőteljes és személyes történetek nőktől nőknek arról, hogy mit is jelent számukra az F betűs szó.
Minden nőnek saját története van. Ha így egyszerre, egy könyvben olvasod őket, az megváltoztathatja az életedet.

„Briliáns, izgalmas, őszinte és valóságos. Ezek az írások megvilágítják az utat a jövő nemzedékek női vezetői előtt.” – Reese Witherspoon

Megjelent!



Kaland/Fantasy

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

Elmondhatatlanul örülök ennek a megjelenésnek, hiszen a sorozat első részét, A tél jegyeseit imádtam. Azt hiszem, az sokat elmond arról, mennyire, hogy munka után direkt ezért siettem a buszmegállóhoz a nagy hidegben, hogy több időm legyen olvasni várakozás közben.
 2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

Megjelenés: 2018. november 7.


 George R. R. Martin: Tűz és vér

Nem, még mindig nem lettem Trónok harca rajongó. Továbbra is csupán az első kötetet olvastam, a sorozatot továbbra sem láttam, és a spoilereket is sikeresen elkerültem. A könyvsorozatot majd folytatni fogom szerintem, de nem is miattam érdekel tulajdonképpen ez a megjelenés, hanem a férjem miatt. Aki miatt tíz évvel ezelőtt a karácsony utáni napokat azzal töltöttük, hogy a második részt hajkurásztuk a város könyvesboltjaiban. Ugyanis én botor módon azt hittem, hogy az első rész olvasása majd kitölti a karácsony és újév közötti időszakot is. A fenéket. December 26.-án késő estére kiolvasta az első részt, és azonnal akarta a folytatást. Azóta mindig árgus szemekkel figyelem George R. R. Martin magyar megjelenéseit (is).
Több évszázaddal a Trónok harca eseményei előtt a Targaryen-ház – a Valyria végzetét egyedül túlélő sárkányúr család – Sárkánykőt tette meg székhelyéül. A Tűz és vér a Vastrón megalkotójától, Hódító Aegontól veszi fel történetük fonalát, és a legendás trón megtartásáért küzdő Targaryenek nemzedékein át egészen a dinasztiát majdnem végleg széttépő polgárháborúig regéli el Westeros sorsfordító eseményeit.
Mi történt valójában a Sárkányok tánca alatt? Miért vált Valyria oly halálos hellyé a Végzet után? Honnan származik Daenerys három sárkánytojása? Ezekre és még rengeteg más fontos kérdésre ad választ a Fellegvár egy tanult mestere által írt kihagyhatatlan krónika, melyet a neves rajzoló, Doug Wheatley több mint nyolcvan fekete-fehér illusztrációja gazdagít. Az olvasók korábban már bepillantást nyerhettek a történet pár részletébe olyan kötetek révén, mint például a Tűz és jég világa, ám most először tárul fel teljes egészében a Targaryenek históriája.

Megjelenés: 2018. november 20. 

  J. K. Rowling: The Tales of Beedle the Bard - Illustrated Edition

A Bogár Bárd meséi még egyébként is hiányzik a polcomról, mert valahogy nem találtam olyan kiadást angol nyelven se, ami megfogott volna. De juhúúú, elkészítették az illusztrált változatát ennek is, még hozzá nem is akárki: igen, hölgyeim és uraim! Chris Riddell, az egyik kedvenc illusztrátorom.
Ez a könyv is Rowling alapítványát, a Lumost támogatja. 
The dazzlingly brilliant Chris Riddell brings his magical illustration talents to J.K. Rowling's gloriously inventive The Tales of Beedle the Bard in a fully illustrated colour edition of this essential classic for Harry Potter fans. Translated from the runes by Hermione Granger, each story is accompanied by deliciously subversive and insightful notes by Professor Albus Dumbledore.
Mischievous and witty, these five rollicking tales are a deeply satisfying read in the tradition of all great fables and fairytales. Kindnesses are rewarded and selfishness shown to be the ruin of many a wizard. Burping cauldrons, hairy hearts and cackling stumps are met along the way. Each tale is brought vividly to life with Riddell's trademark wit and elegance, including `The Tale of the Three Brothers', familiar to readers of Harry Potter from the crucial role it played in Harry Potter and the Deathly Hallows.

Former Waterstones Children's Laureate Chris Riddell is the only illustrator to have won the Kate Greenaway Medal three times, and is brought together here for the first time with one of the world's best loved storytellers in this new edition of J.K. Rowling's fairytale classic. Much loved by generations of witches and wizards since they first appeared in the fifteenth century, this beautifully illustrated edition is set to become a firm favourite at bedtime in non-magical households the world over. 

Megjelent!

Ifjúsági- /Gyermekirodalom

Alex T. Smith: A kisegér, aki elhozta a karácsonyt

Alex T. Smith Claude-sorozatát nagyon-nagyon szerettem, mert cuki volt, vicces és csudajó rajzok voltak benne. Úgyhogy nekem a szerző neve garancia arra, hogy ez is hasonlóan cuki, vicces és csudaszuperül illusztrált kötet lesz. 
24 és fél fejezet, egy mese és egy adventi nagy utazás, amellyel mindenki felkészülhet az ünnepre - mindezt nyújtja Alex T. Smith legújabb, gyönyörűen illusztrált könyve.
Fülöp, a kisegér feladata, hogy eljuttassa Olivér levelét a Mikulásnak, miközben küldetése alatt rengeteg izgalmas kalandot él át, és igaz barátokat is szerez.
Mint egy igazi adventi kalendáriummal, úgy számolhatunk vissza karácsonyig, és kipróbálhatjuk azt a sok kreatív ötletet, amelyekből minden napra kínál a könyv: írhatunk levelet a Mikulásnak, vagdalthúsos pitét, karácsonyi üdvözlőlapot, ajándékokat és díszeket is.
Fülöp történetével olyan szívmelengető karácsonyi mesét veszünk a kezünkbe, amely minden bizonnyal igazi családi hagyománnyá válik és minden évben újra előkerül majd.
Megjelent!

Jessica Townsend: Nevermoor - Morrigan Crow nagy próbája

Hogy őszinte legyek, Harry Potter nevének emlegetése a könyv marketingjében inkább óvatosságra int, mintsem mágnesként vonzana. Az ilyen hasonlítgatásoknak legtöbbször semmi értelme, mert vagy nem hasonlít rá, vagy pedig egy koppincs - és egyik esetben se biztos, hogy jól jön ki belőle a történet. Mindenesetre eddig pozitívakat hallottam róla, még várok pár véleményre, és akkor majd meglátom. Mert alapvetően egy eredeti, fantáziadús és izgalmas ifjúsági regénynek nem tudok ellenállni még most sem. És mivel Pék Zoltán fordította, kétség sem fér hozzá, hogy szuper magyar fordítást kapott.
Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia.
Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: „Mondd csak, akarsz-e élni?” Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Megjelent! 

Helena Duggen: A tökéletes város


Először a borítója és a címe miatt figyeltem fel rá, majd a fülszöveg is sikeresen meggyőzött arról, hogy érdekes történet lehet. Most megpróbálok kicsit biztonsági játékos lenni, és megvárni róla pár olyan ember véleményét a könyvről, akiknek megbízom az ízlésében. De van egy megérzésem, hogy ez bizony jó kis történet lesz.
Violet soha nem akart Hibátlanba költözni.
Ki is akarna egy olyan városban élni, ahol mindenkinek szemüveget kell viselnie, nehogy megvakuljon? És ki akarna folyton rendes, tiszta és jólnevelt lenni? Violet hamar rájön, hogy valami furcsa dolog történik a városban – hangokat kezd hallani, az anyukája különösen viselkedik, az apukája pedig eltűnik.
Amikor találkozik Fiúval, rájön, hogy nem csak az apukájának veszett nyoma… és hogy a titokzatos strázsák egy hátborzongató titkot őriznek!

Megjelent! 

Elena Favilli, Francesca Cavallo: Esti mesék lázadó lányoknak 2. 

Az első kötettel kapcsolatban kicsit - oké, eléggé - vegyes érzéseim voltak mind a tartalom, mind a megjelenés szempontjából. Viszont rengetegen vitték a boltunkból, óriási sikere volt idehaza, ami szerintem szuper dolog, mert maga az elképzelés hiánypótló és nagy szükség van az ilyen könyvekre. Ezt a második kötetet is biztosan kölcsön fogom kérni valakitől, hogy átlapozhassam, és láthassam, fejlődött-e valamit a második kötet, sikerült-e néhány hibát kiküszöbölniük a szerkesztőknek. 
"Ez a lenyűgöző könyv megmutatja a lányoknak, hogy bármi lehet belőlük."

Itt a New York Times sikerlistáját is megjárt szenzációs könyv folytatása, ami arra ösztönzi a lányokat szerte a világon, hogy merjenek álmodni, célokat kitűzni, és küzdeni, hogy elérjék ezeket. Az Esti mesék lázadó lányoknak második kötete száz újabb kivételes nő életét meséli el Nefertititől Beyoncéig, Rosalind Franklintől J.K. Rowlingig. Királynők és aktivisták, balerinák és ügyvédek, kalózok és számítógépes tudósok, űrhajósok és feltalálók lenyűgöző történetei mutatják be a lehetőségek izgalmas és végtelen tárházát.

Megjelenés: 2018. október 31. 

Leiner Laura: Maradj velem


Szerettem ennek a sorozatnak az első részét olvasni, amin igazából magam is meglepődtem, hiszen a SZJG láz nem igazán tudott engem elkapni. Kedves kis ifjúsági regény, és tényleg értem már, miért rajong Lauráért a tinédzser korosztály.
Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?
A Maradj velem az Iskolák versenye-trilógia második része.

Megjelent!


Szépirodalom

Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Ez eléggé nekem valónak tűnik első blikkre. 
Jesmyn ​Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.
A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.


Megjelent!


Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad

A második részét még el se kezdtem a Nápolyi regények sorozatnak, viszont tudom, hogy ez tutira must have megjelenés számomra.
Elena és Lila, akiket az előző részekből (Briliáns barátnőm és Az új név története) már jól ismerünk, nővé érett, méghozzá nagyon korán. Lila tizenhat évesen férjhez ment, kisfia született, aztán elhagyta a férjét és a jólétet, és egy gyárban dolgozik, embertelen körülmények között. Elena elkerült a telepről, a Pisai Egyetemen tanult, írt egy regényt, melynek sikere kitárta előtte egy jómódú, művelt világ kapuit. Más-más módon, de mindketten megpróbálták ledönteni a falakat, hogy végre kitörhessenek a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból.
A két lányt ezúttal a hetvenes évek Olaszországában látjuk viszont a tőlük megszokott fékezhetetlen lendülettel, korábban elképzelhetetlen remények, kétségek, feszültségek, kihívások között. Továbbra is összeköti őket az elszakíthatatlan, ambivalens, néha lappangó, majd heves kitörésekben vagy találkozásokban újra felszínre kerülő, váratlan nézőpontokat rejtő örök kötelék.
A nemzetközi sikert a Nápolyi regények című négykötetes mű hozta meg a szerző számára. A tetralógiát számos nyelvre lefordították, Londonban színpadra állították, valamint az HBO és a RAI (olasz állami televízió) közösen 8 részes sorozatot forgatott az első kötetből (Briliáns barátnőm), amelynek premierje 2018. november 19-én lesz az HBO-n és az HBO GO-n. A forgalmazók az előzetes kritikák alapján sikerre számítanak, így a hosszú távú terv az, hogy a további köteteket is filmre viszik.

Megjelenés: 2018. november 30.  

Isabelle Allende: A japán szerető

Isabelle Allende prózája totálisan magával ragadt anno. Olyan igazi bőr alá bekúszós hangulatot teremtett mindkét regényében, amit olvastam tőle. Biztos vagyok benne, hogy ez is olyan feledhetetlen és szép történet lesz.
Különleges szerelmi történettel és két nő finoman megrajzolt portréjával lepi meg olvasóit a chilei Isabel Allende, amint kitárja a kaliforniai Lark House kapuját. A madárfüttytől hangos kör­nyezetben álló Pacsirta-ház nem véletlenül kapta a nevét. Itt talál állást a fiatal Irina, akit Moldáviából vetett a sors a tengerentúlra.

A nyolcvanon túl járó Alma Lengyelországból került Amerikába évtizedekkel ezelőtt, és az élete végéhez közeledve maga döntött úgy, hogy jómódú, szerető fia családját elhagyva az idősek otthoná­ban tölti az időt, ami számára megadatik. Másképp telnek napjai, mint a többieké. Valakitől rendszeresen kap levelet, kísérőül hozzá három szál gardéniát, gyakran kocsiba ül, elutazik néhány napra, mintha titkos találkára menne. Eltűnései rejtélyesek az őt gyakran meglátogató fiú unokája és Irina számára, ám ahogy telik az idő, és ahogy Alma egyre jobban megszereti a lányt, lassan beavatja őket nem mindennapi múltjába. A két fiatal így szerez tudomást a japán szeretőről, egy csaknem hét évtizedig tartó, mindent kibíró szerelemről, mialatt köztük is formálódik valami, ami túlmutat a barátságon.
Isabel Allende a tőle megszokott derűvel és bölcs iróniával elmélkedik sorsról, életről, mulasztásokról, és arról, hogy legalább próbáljuk meg pótolni, ami még pótolható.


Megjelent!

2018. október 19., péntek

Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

" I went to school. I was feeling rebellious, so I wore red socks. It is strictly forbidden but I don't care anymore."

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.


Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

2018. október 4., csütörtök

Az előző hónapokban kimaradt nálam a havi zárás, mert nem csak hogy nem vásároltam könyveket, de nem is igazán olvastam, írni meg aztán végképp nem írtam róluk, szóval nem nagyon lett volna miről mesélnem. Ennek egyértelműen a szaharai időjárás volt az oka, ami mindenféle agykapacitásomat lecsökkentette olyan szintre, hogy csak vígjáték illetve rom-kom sorozatokat tudtam nézni, de olykor még azt se nagyon. 
Mindenesetre itt az ősz, aminek már örvendeztem egy bejegyzés erejéig, a hőmérséklet is visszakúszott a nem csupán elviselhető, hanem a legcsodásabb tartományba, én meg aktívabb lettem, mint az elmúlt négy hónapban. 
Könyvvásárlások terén nem eresztettem azért el magam most sem: három könyv landolt szeptemberben a polcaimon plusz egy nagyon kedves szülinapi ajándék még a nyárról.
Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 - régóta kíváncsi voltam Adrian nyomiságaira, még anno néztem a könyvből készült sorozatot a tévében. Gondoltam, ideje lenne megismerkednem az írott formájával is. Plusz akciós volt a Bookdepón, így ezt isteni jelnek tekintettem. A könyvet már el is olvastam, a bejegyzés is hamarosan kész lesz róla.

David Willaims: Gangsta Granny - ezt is már évek óta el szeretném olvasni, egyszer talán Bridge mesélt erről a könyvről. Azóta eltelt röpke 5 év, és voila! Eljutottam odáig, hogy megvettem. Úgy gondoltam, hogy mivel ifjúsági, ezért inkább angolul rendelem meg magamnak.

Alice Walker: Bíborszín - annyira megörültem ennek a regénynek az új kiadásának!  A Kedves Jóisten! régóta várólistás könyv volt, sokszor gondolkodtam is rajta, hogy megveszem magamnak. Aztán jött a hír, hogy újra kiadják, így naná, hogy inkább megvártam a megjelenést. Alig várom, hogy olvashassam!

Chloe Coles: Bookshop Girl - egyenesen Londonból érkezett hozzám, és egyenesen a könyv szerzőjének a kezéből. Még dedikálta is. Ezt Bridge-től kaptam születésnapomra, szóval ez igazából még nyári beszerzés, de mindenképp szerettem volna róla hírt adni. Mivel egy könyvesboltos lányról szól, úgy érzem, kellőképpen invesztálva vagyok a történetben.

Szeptember hónapban hét bejegyzés született, amik közül nem mind könyvértékelős volt: írtam a kedvenc könyveim változásáról, az őszi terveimről és becsatlakoztam a témázós csapatba is, ahol az ízlésváltozásokról meséltünk. Olvasások szempontjából most hat darab könyvvel zárom a hónapot. Az Egy különc srác feljegyzéseiről, A Félelem-völgye című Sherlock Holmes kisregényről és a Volt egy farmom Afrikában-ról még szeptemberben írtam, a Szoba kilátással viszont már átcsúszott októberre, ahogy majd Adrian Mole naplója is át fog, illetve A Manderley-ház asszonya is. Utóbbit Emma Watson könyvklubjának kereteiben olvastam újra, és úgy gondoltam, hogy mivel ebből a könyvből írtam anno a szakdolgozatomat az egyetemen, igyekszem majd ezt egy bejegyzés formájába önteni. Ez kicsit sok időt vesz igénybe, de szerintem jó lesz.

És már itt is vagyunk a legkedvesebb hónapomban, a legszebb, legőszibb októberben! Igaz, most a éppen leterített egy megfázás, úgyhogy fájós torokkal és eldugult orral léptem be a kapuján, de nem kevésbé lelkesen. Kezdődjön az őszi terveimben elregélt féktelen őszi tombolás, tele csudajóságokkal. Mert ahogy Anne Shirley mondta, "Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek."

A többiek szeptembere:
Amadea
PuPilla
Nikkincs
Nita
Theodora

2018. október 2., kedd

Ha Forster idejében létezett volna a Booking.com fogalma, akkor a nem megfelelő kilátással rendelkező szobák miatt valószínűleg csak egy lecsillagozott rövid értékelés született volna, és nem pedig egy egész történet. Vagy ki tudja. Mindenesetre a Signora panziója sokkal rosszabbul jött volna ki a történetből, mint ebben a regényben.
Jó, persze E. M. Forster regénye ennél jóval többről és sokkal fontosabb dolgokról szól, mint holmi panzió hamis ígérgetései. A Szoba kilátással arról beszél, hogy milyen fontos az embereknek a perspektíva; hogy legyen megfelelő rálátásuk a világra, amely körülveszi őket, és hogy nőként is joga van az embernek erre nem csupán vágyakozni, hanem mindezt meg is kapni. Virginia Woolf jó húsz évvel később írt nevezetes esszékötetében a saját szoba szükségességét fejtegeti a női nem számára; a saját helyet a társadalomban, ahol alkothat, gondolkodhat, önmaga lehet - Forster itt pedig a kilátás fontosságát hangsúlyozza; hogy a világot szabadon és önállóan is lehessen szemlélni. És tényleg mi lehetne ennél nagyszerűbb, mint egy saját szoba kilátással?
Azt hiszem, ebben minden benne lenne.


Forster ezen nézetei egy viszonylag egyszerű, első pillantásra csupán romantikusnak tűnő történetre vannak felfűzve.
Lucy Honeychurch, egy előkelő angol család lánya Firenzébe látogat kísérőjével, Charlotte kuzinjával, hogy végigjárhassa a város nevezetességeit. A Bertolini panzióban szállnak meg, ahol nem azt a szobát kapják és azzal a kilátással, amit a Signora ígért nekik. Charlotte ezen kellőképpen felháborodik. A panzió lakói közül Mr. Emerson felajánlja a hölgyeknek, hogy cseréljenek szobát vele és fiával. Ám nem csak ezzel a felháborító közvetlenséggel kell szembenézniük olaszországi útjuk során, hanem nyaralásuk tetőfokán az ifjabb Emerson végül megcsókolja Lucy-t. Ám mielőtt bármi folytatódhatna kettejük között, már véget is ér, hiszen Charlotte úgy dönt, el kell hagyniuk Firenzét mihamarabb.
Angliában Lucy-t eljegyzi a sznob és konzervatív Cecil, aki nem különösebben korbácsolja fel főhősnőnk érzelmeit, de mégis beletörődik sorsába. Ám ekkor felbukkan George, vagyis az ifjabb Emerson és ez kicsit összekuszálja a dolgokat....

"A szívük mélyén olyan panziót szeretnének, melynek csodaablakai vad tengerek habjára nyílnak egy elhagyatott tündérországban. Semmilyen hagyományos kilátás nem elégíti ki őket."

A regény a nők megítélésének egy igencsak sorsfordító korszakában keletkezett. Ugyanis ebben az időszakban kezdődött el egy fontos változás ebben a tekintetben. A régi nézetek szerint a nőket gyengének és kevésbé intelligensnek tartották - gondoljunk csak a "gyengébbik nem" kifejezésre.. Mindenképp meg szerették volna őket védeni az élet kegyetlenségeitől, mert úgy gondolták, hogy ezek súlyát képtelenek lennének elviselni. És ez a felfogás kezdett megváltozni Forster idejében: a nők önálló individuumként való kezelése, saját akaratuk és lelki szabadságuk utáni vágyuk ekkor kezdett el begyűrűzni a társadalmi felfogásba. A regény ezt a köztes állapotot állítja témájának középpontjába: a régi és az új nézet egyaránt jelent van a történetben. Mrs. Honeychurch, Lucy édesanyja és Cecil, Lucy vőlegénye képviselik a régi nézeteket, míg Emersonék másként tekintenek rá: ők azok, akik bátorítják, hogy kövesse azt az utat, ahol önmaga lehet a legszabadabban. Nem akarják őt megóvni a széltől is, hanem egy olyan lényt látnak benne, akinek ki kell bontakoztatnia önmagát.
A választás pedig Lucy kezében van: neki kell végül döntenie, hogy melyik ösvényre hajlandó rálépni.

" Sohasem értette meg igazán - emlékezett az estére évek múltán - hogyan sikerült az öregnek lelket öntenie belé. Olyan volt, mintha új ablakot nyitott volna a világra."

A regény rengeteg szimbólummal operál, így képes a látszólag könnyed, kis semmiségről szóló szerelmi történetet egy igen komoly és érdekes, a nemi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, valamint az egyén szabadságáról szóló regénnyé változtatnia.
 A legszembeötlőbb a már korábban is emlegetett kilátás, amely a világ megismerését, saját horizontjaink tágítását szimbolizálja. Míg a kilátás eltakarása - például Honeychurchék otthonában az ablakokat folyton letakarják, ezt többször is megemlítik a regény folyamán - az egyént gúzsba kötő társadalmi szabályozásokat képviseli, amelyek megfosztják az embert saját gondolataik és érzelmeik kifejezésétől. Hiszen ne feledjük: ebben az időszakban az etikettnek való megfelelés volt az elsődleges, az ember nem tehetett vagy mondhatott olyasmit, ami ezen szabályozásba ütközött volna, még akkor sem, ha az a valódi meggyőződésével ellentétes volt. Mindenki a társadalmi megfelelés maszkját öltötte magára, az őszinteség még a legszorosabb kapcsolatok terén is ritka volt, hiszen a társadalmi szabályozások még oda is beszivárogtak. Lucy ebben a helyzetben saját önkifejezését egyedül a zenében képes megtalálni, amelyet édesanyja egyáltalán nem néz jó szemmel. Lucy számára azonban a zongorázás lehetővé teszi, hogy kifejezhesse érzelmeit még akkor is, ha nem beszélhet róluk. A zongora Lucy számára a szenvedélyt, az önkifejezést és a szabadságot jelenti. Mindazt, amit ő valójában az élettől szeretne megkapni. És vajon megkapja?
Fontos kérdés emellett még az is, hogy Lucy az életében jelenlevő férfiakkal milyen körülmények között találkozik: Forster ezzel is kifejezésre akarta juttani a két férfi felfogásbeli különbségét, pontosabban még inkább ki szerette volna hangsúlyozni azt. George Emersonnal való találkozásai ugyanis nem véletlenül mindig kint a szabadban történnek, gyönyörű természeti látvány közepette, amely vadságot és szabadságot sugároz. Míg vőlegényével, Cecillel zárt terekben, az épületek belsejében találkozik. Ezek is azt vetítik előre, hogy Lucy-t milyen típusú élet várhatja egyikük vagy másikuk mellett: a társadalmi elvárások falai között kell éljen ezentúl vagy a lehetőségek végtelen és szabad ege alatt.

És hogy Lucy végül mit választ?
Meg meri-e lépni azt, amihez óriási adag bátorság kell? Képes-e a saját kezébe venni sorsa alakulását? Egyáltalán mer-e választani végül? Ezt semmiképpen sem szeretném elmondani, helyette inkább a könyvet ajánlom elolvasásra. Szerintem zseniális, sok-sok beszédtémát hagyott maga után bennem. S azt hiszem, ez mindenféleképpen a jó könyvek sajátossága.

E. M. Forster: Szoba kilátással
A Room with a View
Fordította: Kádár Melinda
Lazi Kiadó
228 oldal

2018. szeptember 25., kedd

"Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az Egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében..."

Nyárbúcsúztató olvasmánynak szántam Karen Blixen könyvét, ami a Napkeringő olvasása után kezdett igazán érdekelni. És nagyon úgy tűnik, hogy valóban megvan a sajátos hangulata ezeknek az Afrikában található európai kolóniáknak. Ahogy a hölgyek levetik a fehér gyöngysorukat, az úriemberek pedig a csokornyakkendőjüket, hogy Afrika végtelen szavannáit felfedezhessék és megpróbáljanak gyökeret verni ott, ami annyira különbözik korábbi otthonuktól. Az ősi és a modern világ megismételhetetlen találkozása ez: Afrika valódi megszelídítésének története, amely alig száz évvel ezelőtt zajlott.  

Karen Blixen bárónő önéletírása a Kenyában töltött tizenhét évének krónikája, amely nem időrend köré szerveződik. Történeteit, anekdotáit témák és impressziók szerint csoportosította, és így zárta lapok közé Afrika esszenciáját. A könyvet olvasni olyan érzés, mintha maga Karen Blixen ülne előtted és mesélne édes-bús nosztalgiával igaz szerelméről, afrikai farmjáról. 
Ahol az élet mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, a fekete kontinens vadságának hihetetlenül ki volt szolgáltatva minden: a halál, a veszteségek a mindennapok részei lettek ott, a természet és annak kegyetlen törvényei megállíthatatlanul be-betörtek a civilizáció falai közé; végigbillegett patáival a farm fényesre csiszolt parkettáján. 
De minden nehézség ellenére Karen szeretett itt élni. Könyve, ahogy már mások is hívták, tényleg egy igazi óda Afrikához: valami olyat talált meg itt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg az életük folyamán. 

"Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, és az első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem."

Azonban Karen nem csupán túlélni próbált farmján, hanem együttélni a már előtte itt lévő, őshonos népcsoportokkal is. Könyvében rengeteg fejezetet szentel szokásaiknak, gondolkodásuknak, történeteiknek. Fontos, hogy nem mond felettük ítéletet, hanem megértően és elfogadóan fordul feléjük, levetkezve európaiságunk gőgjeit. Számomra talán ezek a részek voltak a legérdekesebbek, hiszen számomra abszolút idegen kultúrák kerültek bemutatásra, amik talán ilyen formában már nem is léteznek. 
A leginkább ambivalens viszonyom Karen állatokhoz fűződő kapcsolatával volt: hol tiszteltem, hol szívből gyűlöltem érte - és igen, voltak olyan részek is, amiket kénytelen voltam átlapozni. Szerettem, amikor kimutatta, mennyire tiszteli Afrika állatait, és mennyire elítéli fogságban tartásukat. De gyűlöltem, amikor merő úri passzióból indult vadászatra, és abból űzött sportot, hogy minél több fajból tudjon lőni magának. Ahogy gyűlöltem akkor is, amikor oroszlánokat ölt csak úgy, mert éppen meglátta őket, majd a tetemüket érintetlenül otthagyta a pusztában. Tudom, hogy akkoriban teljesen máshogy viszonyultak a vadállatokhoz, de a kor szelleme még nem menti fel őt a szememben ezekért a dolgokért. 

Bár legyen személyéhez ilyen meghatározhatatlan viszonyom, de azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy mennyire szerettem a prózáját, ami olyan költőien és olyan áhítattal beszélt Afrikáról, mint eddig senki más. Szerettem belefeledkezni gyönyörű leírásaiba, odaképzelni magam Afrika ege alá, ahol a naphoz oly' közel lehet élni szabadon, ahol őszintén önmagunk lehetünk, kivetkőzve a modern világ béklyóiból.

"Most visszatekintve afrikai életemre, úgy érzem, ezzel lehet a legjobban jellemezni: egy olyan ember élete volt, aki a kapkodó és zajos világból egy néma országba költözött."

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Out of Africa
Fordította: Gy. Horváth László
Európa Kiadó
381 oldal

2018. szeptember 23., vasárnap

Kezdetben voltam én. 
Utána jöttek a könyvek.
Hogy ez pontosan mikor történt, nem emlékszem. A könyvek mindig is körbevettek, és ez a mai napig így van.

Volt egy időszak, amikor szentül meg voltam arról győződve, hogy a klasszikusokon illetve a szépirodalmon kívül csak Tiffany-füzet szintű vagy filléres krimi típusú olvasmányok léteznek. A korszak borítói pedig mintha csak erősíteni akarták volna ezt az elképzelésemet. A fantasyról, a sci-firől például tizenéves koromig nem is hallottam, pedig visszagondolva a szüleim könyvespolcán számos Kozmosz könyv sorakozott - szintén nem éppen hívogatónak nevezhető borítókkal. Vagy A Gyűrűk Ura első magyar kiadása. Következő olvasmányom kiválasztásánál általában az irodalom tankönyvek vagy a Tudás Fája Művészetek szekciója szolgált útmutatóul. Utóbbinak köszönhetem például azt, hogy megismerkedtem Jane Austen regényeivel, de ez már egy másik történet, azt hiszem. 
Lényeg az, hogy szerettem az irodalomnak ezt a komolyabb szeletét, még akkor is, ha nem mindig a koromnak megfelelően választottam. Amikor megismerkedtem a Harry Potter könyvekkel tizenhárom évesen, úgy éreztem, kinyílt egy másik ajtó. Ajtó egy olyan világra, ahol a könyveket nem csak élvezni lehet, hanem imádni is: rengetegszer újraolvasni és folyton folyvást erről beszélni. Ekkor fedeztem fel, hogy vannak olyan könyvek, amik miatt az éjszaka kellős közepén alkudozol magaddal az újabb és újabb fejezetért, és az alvás vagy a fáradtság csupán egy zavaró tényező ebben a tevékenységben. Szóval, Rowlingnak köszönhetően megismertem ezt a másfajta olvasást, amit sokkal, de sokkal szórakoztatóbb dolognak tartottam. 
Ezután következett az Animus könyvek időszaka, amikor az összes általuk kiadott és nálunk elérhető ifjúsági könyvüket megvettem és elolvastam, szinte szomjazva erre az élményre, amit a Harry Potter sorozat adott.
Sajnos, sikertelenül. Viszont azt sikerült elérnem, hogy kicsit táguljon a horizontom, hogy az irodalomtörténettel való ismerkedést már vegyítettem a korosztályomnak megfelelő könyvekkel. Valamint rájöttem, hogy klassz dolog ez az ifjúsági műfaj, és találok olyat, amit jobban élvezek, mint A Pál utcai fiúkat. (nem volt nehéz dolgom egyébként.)
Aztán a következő fordulópont A Gyűrűk Ura film volt - pontosabban A Gyűrű szövetsége, amibe hihetetlen módon beleestem, és miután a moziból kilépve a szüleim felvilágosítottak, hogy ez tulajdonképpen egy könyvből készült, azonnal olvasni akartam. Szerencsémre az első magyar kiadás megvolt odahaza, így ennek a lapjain indultam útra először Frodóval, és kinyílt előttem a fantasy műfaj kapuja. Bár a műfajban való keresgélésem akkoriban nem tartott sokáig, mert A Gyűrűk Ura után olvasott fantasy-k egy idő után mind-mind koppintásnak tűntek számomra, így azt hiszem, pár könyv után fel is adtam a próbálkozást, és Tolkien műveit vettem fel az újra és újra elolvasandók listájára.
Talán végzős gimis lehettem, amikor az egyik csatornán sugározták a Nagy Könyv nevezetű műsort, amiben minden részben egy-egy kötetet ajánlottak híres és kevésbé emberek. Ez a műsor is egy új lendületet hozott a keresgélésemben, nem győztem felírogatni majd beszerezni az ott ajánlott könyveket. Így ismerkedtem meg Coelhoval majd Dan Brownnal is. Bár utólag felejthetőnek gondolom őket, de akkor ezek számomra nagyon új fajta élmények voltak. Aztán végül az ott összeszedett listámmal is elég gyorsan végeztem.
És ez így ment aztán évekig: a klasszikusok olvasása konstans dolog maradt az életemben, amit olykor-olykor megszakított egy számomra meghatározó, más műfajból származó könyv. Ám utána folyton olyan érzésem volt, mintha picit elveszett lennék. Nem nagyon tudtam, hogy ezekben a számomra új műfajokban merre induljak, mihez nyúljak. Kezdtem úgy érezni, hogy semmi se lehet olyan jó, mint a kezdő könyv. Ekkoriban álltam rá az életművek elolvasására: ha egy írónak bejött valamelyik könyve, akkor megpróbáltam a lehető legtöbb egyéb könyvét is elolvasni. Így azért akadtak sikerélményeim, új felfedezettjeim.

Az igazi változást a blogok világa hozta magával, egészen pontosan 2009. nyarán, amikor elhatároztam, hogy könyves blogolásba fogok. Elkezdtem felfedezni az akkoriban jóval szűkebb keresztmetszetű könyves blogokat és azok közösségét, és úgy éreztem, segítő kezet kapok az irodalom ismeretlen szeleteiben. Ez volt számomra a könyvek újra felfedezésének korszaka, mondhatni talán azt is, hogy valamelyest újjászülettem könyvmoly létemben. Minden műfajban kipróbáltam magam: volt Young Adult korszakom, aztán jöttek a romantikusok, a fantasy-k, a krimik, a történelmi-  valamint a kalandregények korszaka. Volt ami hosszabb ideig tartott, volt olyan is, ami csak pár könyvet élt meg, de mindegyiket nagyon fontos lépésként tartom számon könyvmoly létemet illetően. Hiszen ezek voltak az első lépések a tudatos olvasóvá válásom felé: bizonyos típusú könyvektől megcsömörlöttem, másokon pedig túlléptem, és akadtak olyan műfajok is, amik a mai napig nagy kedvenceim maradtak. A saját magam általi felfedezést se tartottam már olyan félelmetes dolognak, mint azelőtt - sőt, kifejezetten izgalmas dolognak tartottam egy idő után azt, ha a saját fejem után mentem, és nem más blogok ajánlására emeltem le a könyvesbolt vagy a könyvtár polcáról a könyveket. Egyre inkább kezdett formálódni bennem az a valaki, aki most vagyok.  Aki tudja, hogy mit keres a könyvekben. Témákat tekintve jelenleg a női sorsok érdekelnek a leginkább - és ez mondjuk tizenakárhány évvel ezelőtt egyáltalán nem hozott lázba, akkoriban inkább az útkeresés volt a legkedvesebb témám - , de a gyász és annak feldolgozása is kardinális téma lett most már, sajnos. A műfaj számomra már egy abszolút mellékes dologgá vált: nem a műfaj adta sajátságokért olvasok legtöbbször, hanem inkább ezeket a témákat keresem. Persze, vannak olyan időszakok is, amikor kifejezetten könnyed regényeket keresek - ez általában azt jelenti, hogy nagyon fáradt vagyok a hétköznapjaimban. De alapvetően számomra egy ifjúsági regény is bírhat óriási értékkel, ha olyan dolgot mutat meg számomra, amit előtte senki más. Nem a műfaj alapján súlyozom már az olvasmányaimat, hanem az alapján, hogy akkor és ott mit adtak számomra.

Mert az évek alatt rájöttem, hogy nem azért kell olvasni - feltétlen- hogy megismerjem jobban az irodalmat és annak történetét, mint kezdetben hittem. Az olvasás sokkal inkább egy utazás önmagamba: rengeteg ismeretlen és felfedezetlen helyekkel teli utazás, aminek olykor van célja, de van olyan is, amikor nincs. Az én arcom néz vissza a lapok közül, az én életem valamely - talán a valóságban nem is létező - szeletkéje köszön vissza rám. Ott álmodom tovább a meg nem történt dolgokat, ott élem újra mindazt, amit magam mögött hagytam egyszer és azt is, amit még nem.

Minden egyes könyvvel magamat olvasom.
És azokat a világokat, amikben az énem létezik. 
Mert most már tudom: egyszerre vagyok a könyv és az olvasó.

A többiek bejegyzése a témában:
PuPilla
Theodora
Nikkincs
Shanara
Kritta
Bea
Sister





2018. szeptember 21., péntek


A Félelem völgye a negyedik és egyben utolsó Sherlock Holmes kisregény, amely a történetek időrendjét tekintve Az utolsó meghajlás előtt játszódik. 1914-ben jelent meg először könyvalakban, és az illusztrációkat Arthur I. Keller készítette. Felépítését tekintve nagyon hasonlít a legelső Sherlock regényhez, A bíborvörös dolgozószobához, hiszen a kisregény másik felében a bűntény teljes felgöngyölítéséhez a múltba repíti az olvasót, hogy jobban átláthassa a jelen összefüggéseit, illetve a miért? kérdésére választ kaphasson. 
Ugyanis a bűntény megoldása után még továbbra is rengeteg nyitott kérdés marad bennünk - amellett természetesen, hogy Holmes zsenialitásán ismét csak elájulunk.

Történetünk fonalát ott vesszük fel, amikor is Sherlock és Watson egy kódolt üzenetet kap egy bizonyos Pollocktól, aki egy közelgő bűntényre szeretné figyelmeztetni nyomozópárosunkat, ami Moriarty-val hozható összefüggésbe. Mintha az események különös módon összejátszottak volna, hamarosan feltűnik a színen MacDonald felügyelő, hogy segítséget kérjen egy gyilkosság felgöngyölítésében, és a tettes kézre kerítésében.
A sussexi Birlstone-ban egy bizonyos Mr. Douglast holtan találtak dolgozószobájában. Fejbe lőtték. A házban élők egy lövést hallottak éjfél tájban, de a gyilkost még csak nem is látták, és a személyzetnek fogalma sincs arról, hogy miként kerülhetett oda bárki is, hiszen az óriási vidéki ház vízzel teli várárokkal van körbevéve és csak egyetlen hídon keresztül lehet megközelíteni, amit folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, idegen ember be se teheti oda a lábát észrevétlenül. De most valaki mégis csak besurrant a falak közé, és végzett Mr. Douglas-szel. Hogy ez miként és hogyan történhetett, nehéz rá válaszolni. Ám Sherlock Holmes ismét beveti éles és kérlehetetlen logikáját valamint deduktív módszereit, hogy végül rátaláljon az igazságra.

A Félelem völgyének története ismét csak Dr. Watson narratívája alapján bontakozik ki előttünk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. Hogy pontosan mikor és mi kelti fel Holmes figyelmét vagy éppen gyanúját azt csak a legvégén tudjuk meg valójában, amikor mindenkivel ismerteti mire is jutott az üggyel kapcsolatban. Dr. Watson éles megfigyelő, ám olykor szeret minket (saját magát) tévútra is vinni, így a nyomozásban való részvételünk igencsak nehézkes. Ám egy-két tippet azért mi is megtehetünk, mégha a miért?-eket nem is ismerjük pontosan.
Ez a kisregény szerintem szuperül hozta a brit krimi hangulatot, az első felét nagyjából egy hétköznap este alatt elolvastam. Ám a második fele, amely a múlt eseményeiről szól, valahogy kevésbé fogott meg - nem csupán azért, mert kedvenc nyomozóm egyáltalán nem tűnik fel a színen, hanem azért is, mert maga a téma is kevésbé érdekelt. Ez az amerikai bányászvárosos, titkos társaságos hacacáré egy szikrányi érdeklődést se tudott belőlem kicsikarni, így ezt a részét vagy egy héten keresztül olvastam, pedig oldalszámra egyáltalán nem volt több mint az egy éjszaka alatt befalt történet.

Igazából tudom, hogy miket kéne értékelnem ebben a kisregényben összességében, úgy mint a morális kérdésekben való állásfoglalása, a Félelem völgyének megjelenési formái - mind fizikai, mind lelki síkon és más egyebek, de az az igazság, hogy most csak kényelmes krimiolvasó szerettem volna lenni, és ehhez a szerephez csupán a kisregény első fele szolgált számomra megfelelő alapanyaggal.
De lehet csak simán nem ártana, ha a megfelelő sorrendben olvasnám a történeteket, és nem pedig össze-viszza, ahogy úri kedvem tartja.

Sir Arthur Conan Doyle: A Félelem völgye
The Valley of Fear
IN Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története II. kötet
Szukits Kiadó

2018. szeptember 18., kedd


Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.
Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Őszi nemkönyves terveim:


  • megtanulni kenyeret sütni. Régóta dédelgetett álmom ez, főleg mióta igazán normális és finom kenyeret szinte sehol se lehet kapni. Már kiírogattam Limarától pár receptet, már csak egy pár fokos lehűlésre várok, és akkor nekiesek a projektnek. 
  • nagyokat sétálni valamelyik közeli arborétumban. Ez minden ősszel kötelező programelem, így idén se maradhat ki. 
  • Pitéket sütni. Almás-fahéjas, sütőtökös, szilvás vagy bármi más. Régi vagy új íz, igazából mindegy, de pite nélkül nincs ősz nálunk.
  • őszi dekor készítése itthonra
  • sétálni egy ködös reggelen
  • őszi termések gyűjtése a séták alkalmával
  • kipróbálni egy új helyen a forró csokit
  • kötni egy sálat
  • természetfotókat készíteni 

Őszi könyves terveim


Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

2018. szeptember 10., hétfő

És akkor most jöjjön az a kérdés, amely minden könyvmoly rémálma: 

Neked mi a kedvenc könyved?
  
Lássuk csak, miért is nem olyan egyszerű erre válaszolni... 

Kedvelt könyvből sok akadhat az ember olvasmánylistájában. Különösen akkor, amikor már kezdi kiismerni a saját ízlését, amikor egyre magabiztosabban nyúl a könyvek után. A kedvenc könyvek viszont csak úgy ránk találnak vagy mi rájuk - ki tudja. Egy történetet sose a biztos kedvenccé válás tudatában lapozunk fel először, hanem ez a fajta kapcsolat szépen, lassan kialakul. Valamikor már olvasás közben is, de olyan is van, hogy jó pár héttel, hónappal utána érik meg az olvasás erre a szintre. 
A kedvenc könyv már önmagában is sokat mondó lehet szerintem: az olvasó lelki rezdülései, önmagához vagy éppen más emberekhez való viszonya, a világban elfoglalt helye vagy magáról a világról, a társadalomról alkotott gondolatai is visszaköszönhetnek a kedvenc olvasmányaiban. A kedvenc könyv olyan, mint egy névjegy. Egy kézírással írt névjegy. Hiszen bármennyire is sokan kedvencként tartanak számon egy bizonyos könyvet, legalább annyiféle oka lehet ennek a státusznak, ahány olvasója. Hogy valóban el tudd olvasni ezt a névjegyet, ismerned kell a miérteket is.

Hogy egy kedvenc könyv mennyire örökéletű az olvasónál, az sajnos mindig kiszámíthatatlan. Vannak olyanok, amelyek minden életszakaszban mást mondanak számunkra, és a többszörös újraolvasások csak megerősítenek minket abban a hitben, hogy "igen, ez az egyik kedvenc könyvem." Vannak olyanok is, amelyeket a nosztalgia miatt szeretünk újra és újra elővenni. Amik visszarepítenek minket egy bizonyos időbe, amire jól esik visszagondolnunk. Előjönnek azok a régi érzések, gondolatok, amiket akkor éreztünk olvasás közben. És persze, ne feledkezzünk meg azokról sem, amelyek akkor és ott, abban az egyszeri alkalomban nyújtottak számunkra valamit. Valami fontosat, valamit, ami elementáris erővel hatott ránk akkor - de ha most újraolvasnánk, nem tudnánk megmondani, hogy mi lehetett az, mert már sem azt az érzést, sem a nosztalgiát nem nyújtja. Előfordul, hogy túlnövünk a kedvenc könyveken. De ezzel sincsen semmi baj, hiszen valahol természetes, hogy változnak bennünk a személyes problémáink, a magunkban feltett kérdéseink, vagy akár az is, hogy milyen válaszokat igénylünk.

"Inkább maradjon meg szép emléknek" - kedvenc könyvek, amik inkább már nem


Azt hiszem, az első ilyen óriási pofáncsapás J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Urával volt. Tinédzserkorom meghatározó olvasmánya volt, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve sok-sok éven át minden nyáron elkísértem Frodót a lehetetlen küldetésére. Magával ragadott a Tolkien által teremtett világ, a nyelvezet (amiért még egy Finn-magyar szótárt is elolvastam. Az elejétől a végéig, kigyűjtögetve a szépen hangzó szavakat egy kis jegyzetfüzetbe. Plusz valahonnan volt egy óangol szószedetem is...), nyarakon át térképeket rajzoltam, és a könyvben átélt kalandokkal keltem és feküdtem. Tényleg benne éltem abban a világban. Apukámmal rengeteget beszélgettünk a mitológiájával, világával kapcsolatban felmerülő kérdésekről, együtt tanulmányoztuk A Gyűrű keresése című kötetet, ahogy a Szilmarillokat is. Szerettem ezeket a nyarakat, amiket teljesen körbefont Tolkien világa. Aztán olyan hat évvel ezelőtt újra elővettem... és bár nagyon élveztem az olvasását, mégsem éreztem már a "kedvenc könyv"-érzést. Nagyon elszomorodtam, így a második kötet már ki is maradt az újraolvasásból.
A másik ilyen trilógia, aminek kedvenc státuszát mostani újraolvasásomkor revideálnom kellett magamban, az Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai című sorozata. Itt sem arról van szó, hogy ne élveztem volna az olvasását vagy ilyesmi, viszont az olvasás közbeni rajongás, az éjszakákon át ébrentartó izgatottság most valahogy nem bukkant fel ezen az ötödik újraolvasáson. Mindig valahogy az volt az érzésem, hogy jó ez, de azóta olvastam már jobbat is...
Roald Dahl könyvei szintén hasonló sorsra jutottak, pedig általános iskolában egyszerűen imádtam, még hozzá annyira, hogy egyik legjobb barátnőmnek mindig Dahl könyveket ajándékoztam a születésnapjaira. Matilda és A boszorkányok voltak a legkedvesebbek. Imádtam Dahl regényeinek furcsa, kicsit bizarr hangulatát. S ugyan még mindig nagyszerű ifjúsági regénynek tartom őket, számomra lekerült róluk a kedvenc címke.
Az ilyen ráismerések mindig kicsit szomorúak is szerintem. Mintha egy régi baráttól venne búcsút az ember, akivel már nem nagyon tudja megtalálni a közös hangot. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne előre tudni, hogy melyek azok a kedvencek, amik valóban kibírják az újraolvasások próbáit.


 A régi barátok


Kedvenc könyveim sora a Harry Potter-sorozattal kezdődött. Már korábban is szerettem olvasni, viszont J. K. Rowling sorozata előtt egy olyan történettel sem találkoztam, ami képes volt egész éjszakán át ébren tartani. Se olyan regénnyel, amit amint befejeztem, azzal a lendülettel újra is olvastam volna. A Harry Potter-sorozat nem az olvasás csodáját mutatta meg számomra tehát, hanem azt, hogy milyen érzés is az, amikor az ember szó szerint beleszeret egy történetbe. Azóta a hosszú évek során számtalanszor újraolvastam, és mindig más aspektusát, más rétegét figyelem, és még mindig képes újat mondani számomra. Mindig ad valami irányt is, ha elveszettnek érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A teljes sorozatot legutoljára édesanyám utolsó hónapjaiban olvastam, és a kritikus időszakban sokat mantráztam Rowlingnak a halálról és az elengedésről írt gondolatait, amik kapaszkodókká lettek számomra.
A jubileumi év kapcsán egy rajongó bejegyzést is írtam Rowling sorozatához ezt ITT lehet elolvasni.
Jane Austen következik örök kedvenceim sorában, aki a Büszkeség és balítélettel mutatta meg számomra igazán, hogy mennyire szórakoztató is tud lenni. Általa fedeztem fel, hogy mennyire szeretem az iróniát a regényekben, és mennyivel jobban fekszik nekem ez a stílus, mint az egyenesen odamondogatás. Nem tudom, hogy vajon a Büszkeség és balítélet még mindig ugyanolyan és akkora kedvenc lenne mint tizennégy évvel ezelőtt vagy az Értelem és érzelem őt is letaszította volna a trónról. Mindenesetre Jane Austen abszolút kedvenc író, ez nem vitás, és azon kevesek közé tartozik nálam, akiknek a teljes életművét elolvastam.
Ebbe a kategóriába tartozik még Emily Brontë is, bár az egyszem regényével és kisebb kötetre való verseivel együtt nem volt nagy kihívás magamévá tenni az életművét. Pedig szívesen olvastam volna még tőle többet is. Az Üvöltő szelek egy nagyon beteg könyv szerintem, ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - mégis mérhetetlenül beleszerettem ebbe a zordon és vad vidékbe, ahol a szél minden erejével átsüvít az ember ruháin, és ahol az indulatoknak sem szabnak korlátokat: ahol a szereplőink hozzávadultak a tájhoz. Igazából maguk a Brontë nővérek mindig is lenyűgöztek, hogy mennyire nyíltan fel merték vállalni regényeikben a problémákat, hogy igenis egyenesen kimondva mertek beszélni a nők korabeli helyzetéről, kiszolgáltatottságáról vagy akár a rossz házasságról. A Jane Eyre, a Wildfell asszonya szintén emlékezetes olvasmányaim lettek, mert annyira lenyűgöztek nyíltságukkal. Sokszor eszembe jutnak mostanában, hogy újrázni kéne velük.
Aztán az egyetem megismertetett Bulgakovval. A Mester és Margarita a valaha volt legklasszabb kötelezőm volt, aminek abszurd furcsaságát, humorát elképesztően imádtam. Ez is egy olyan könyv volt, aminél már az elején tudtam, hogy jóban leszünk - aztán miután elolvastam, azonnal kezdtem is előlről.
Régi kedvencek között foglal még helyet Virginia Woolf: Saját szoba című esszéje, amely elsősorban a nők és az irodalom helyzetéről értekezik annyira okosan és annyira élvezhetően, hogy úgy bele lehet feledkezni, mint egy igazán klassz regénybe. Ez számomra úgy, ahogy van az Esszé. Így, nagybetűvel.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye se maradhat le erről a listáról semmiképp. Imádtam az ártatlan, gyermeki elbeszélőt, aki olyan jól megcsillogtatta előttem gyerekkorom önfeledt nyarait, amellett hogy igencsak komoly témákat boncolgatott előttem. A faji alapú megkülönböztetés, a közösségből való kirekesztettség, az igazság elnyomása, a gyűlölet dominanciája és a nők helyzetéről való értekezés egyaránt megtalálható benne, amik számomra mind nagyon fontos és kardinális témák. Harper Lee regénye egy ártatlan kiáltás az igazságért: hogy mindig maradj igaz és hű az elveidhez, utasítsd el az igazságtalanságot, még akkor is, ha a világ másmerre megy.
L. M. Montgomery Anne sorozata viszont számomra tényleg az igazi, idilli gyerekkort hozza vissza, ami talán soha nem is létezett nálam ilyen formában - ki tudja. De amikor az Anne otthonra talál című könyvet olvasom, visszarepít a szikben való kóborlások, a szalmakazlak tetejére mászások és a céltalan futkározások önfeledt időszakába. A sorozat többi részét is nagyon szeretem, de az első rész számomra az igazi.

Új barátok


Akik még nem nevezhetőek annyira konstansaknak, hiszen alig két-három, esetleg éppen egy éve olvastam őket. Ami persze, semmit sem von le értékükből vagy egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők kevésbé kedvencek lennének. Csak mondjuk még szoknom kell, hogy a Listában vannak, és mondjuk még egy újraolvasást sem értek meg. De ettől az előkelő státuszuk nem kevésbé fontos.
Szabó Magda: Abigélje mondjuk nem pont ez a kategória, hiszen már hat éve olvastam, de az nagyon igaz, hogy még nem újráztam belőle egyszer sem. Emlékszem, hogy Szabó Magda stílusa mennyivel magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és hogy a Matula fekete-fehér világát mennyire a szívembe zártam. És mennyire nem tudtam róla aztán írni semmi értelmes gondolatot, mert annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy kifejezni is lehetetlenség volt.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai a régi világ utáni nosztalgiájával fogott meg. Ahol új világ van éppen születőben, és főhősünk ebben nem találja meg a helyét - talán, mert igazából nem is akarja. Zseniális lélektani regény, gyönyörűen megírva.
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című regénye különböző női sorsokat és azok összefonódásait mutatja be hol sírós, hol sírva nevetős történetekkel, epizódokkal. Egy igazán kivételes női regény, erős női karakterekkel - ráadásul egy férfi tollából.
Marjane Satrapi: Persepolis történeteire Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy ráakadtam volna, pedig igazán nagy hiba lett volna kihagyni. Ez a képregény az éppen átalakulóban levő Iránról mesél, ahova lassan begyűrűzik a vallási fanatizmus - s mindezt egy kislány szemén keresztül követhetjük végig. Arról mesél, hogy milyen érzés lehet félni, rettegni a saját hazádban, milyen lehet ennyire puskaporos légkörben felnőni - ráadásul nőként. Nyíltan beszél a nők helyzetéről és annak változásáról, a nőiségről mint identitásról, a tinédzserévek kusza megéléséről és a folytonos idegenség érzéséről. Letaglózó és iszonyatosan fontos történet. Most éppen az angol verziójára gyűjtök.
Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok a tavalyi várólista csökkentés keretében került elolvasásra. A gyermekkor végéről, árulásról,  majd a múlt miatti folyamatos bűntudatról szól ez a könyv olyan szépen és olyan igazan, mint kevés történet. Kifacsart és apró darabokra tört engem.
Fredrik Backman regényei szintén a frissen szerzett kedvencek között foglalnak helyet. Backman megalkotta a számomra feledhetetlen Ove alakját, akinek a felesége jelentette a világ összes színét. Gyönyörű könyv az emberek mögött rejlő történetekről, valamint a gyász utáni újrakezdésről. A többi általam olvasott regénye is a kedvencek között landolt később, de Az ember, akit Ovénak hívnak egy még különlegesebb helyet foglal el a szívemben.
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című fergeteges regényének az olvasását nagyon sokáig húztam, pedig igazán kár volt. Ezt a habókos Durrell családot rögtön a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy ez a regény majdnem minden rossz időben gyógyír lehet, mert annyi benne a napfény és a nevetés.
Patrick Nesstől a Szólít a szörny viszont pont az emberi lélek legsötétebb helyére visz. Nem akar többet tőled, minthogy elmondd magadról az igazat. A színtiszta, legigazabb igazat. Mert a hazugság, az önmagunk elől elhallgatás rengeteg kárt tud okozni az emberben. És amíg nem vagyunk őszinték magunkhoz, addig gyógyulni sem tudunk életünk mélypontjaiból. Különleges könyv, szépirodalmi igényességgel megírt ifjúsági regény, amely Siobhan Dowd ötletéből íródott.
Elmondott vagy éppen elhallgatott éntörténeteknél maradva Margaret Atwood: Alias Grace című könyve is felkerült a kedvenceim listájára. Különlegesen megírt regény ez, amely szintén sok mindenről szól Grace Marks történetén keresztül. És válik feledhetetlenné.
Végezetül, ám nem utolsósorban ott van még Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet című meseregénye. Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal. Nagyon sajnálom, hogy a harmadik rész végül - gondolom -  érdeklődés hiányában nem jelent meg idehaza. Azt hiszem, kénytelen leszek így angolul nekigyürkőzni.

Mostanában egyre többet gondolok a kedvenc könyveimre - régiekre és újakra egyaránt. Vannak, amelyek szabályosan kísértenek és hívnak, hogy találkozzam velük ismét. Néhányra biztosan sort fogok keríteni - lehet, hogy már idén ősszel. De az is lehet, hogy inkább nyitva hagyom a kapukat az újonnan érkező barátoknak.
Na, és neked mik a kedvenc könyveid?



Follow Me @photos_from_anna