Szeretem, ha egy ifjúsági regény kicsit más irányba megy, mint az eddig megszokottak. Helena Duggan története pedig pontosan ilyesmit ígért. Ráadásként az ismerőseim körében három olyan, a regény célközönségébe tartozó gyerekről is tudomásom volt, akiket totálisan magával ragadt a történet. Hát mi ez, ha nem egy tuti recept arra nézve, hogy szeretni fogom én is? 

Violet családjával egy Hibátlan nevű városba kénytelen költözni, ugyanis édesapja egy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott.  A kislányt nagyon megviselte a költözés, ugyanis barátait és megszokott, szeretett környezetét hagyta hátra: éppen ezért utál új otthonában és új városában mindent, és megfogadta, hogy édesapjához nem is fog ezentúl szólni. 

Azonban mélységes utálata mellett egyre több furcsaság is szemet szúr neki. Kezdjük ott, hogy Hibátlanba költözve valamiért mindenki megvakul, és éppen ezért egy speciális szemüveget kell minden ottlakónak hordania, hogy újra lásson. Hibátlan polgárai az élet minden területén hibátlanul viselkednek: a gyerekek az iskolában fegyelmezetten, kérdések nélkül ülik végig az órákat, szünetekben nem rohangásznak, hanem szépen, csöndben fogyasztják el ebédjüket. És ráadásul Violet anyukája is egyre furcsábban viselkedik, mióta ideköltöztek. A szakmájában sikeres asszony, hirtelen minden munkával kapcsolatos dolgot maga mögött hagy, és csak süt és süt, könyvklubhoz csatlakozik és a helyi háziasszonyokkal cserélget recepteket. Violet panaszait pedig semmibe veszi, holott korábban mindent meg tudtak beszélni egymással. 

Vajon mi folyik ebben a városban? Miért változik meg mindenki, aki idekerül? Miért lesz mindenki egyforma mintapolgár? Aztán egy nap az apukájának nyoma veszik... És amikor megismerkedik Fiúval, akkor rájön, hogy nem csupán az apukája tűnt el és rengeteg titok vár megfejtésre ebben a városban.

Szóval, mint ebből a felskiccelt történetből is látható egészen izgalmas történetet ígért a könyv, amit valahol ugyan be is váltott, de csak egy bizonyos szinten. Kezdjük ott, hogy engem, aki fényévekre vagyok a célközönségtől, nagyon, de nagyon idegesített a szöveg repetitív jellege. Rengeteg minden ismétlődött csomószor, sokszor éreztem azt, hogy egyszerűen túl van ragozva. A végefelé már sokszor volt hogy bekezdéseket, oldalakat csak átfutottam gyors olvasással, mert tudtam, hogy úgyse mond benne semmi újat, csak az előző oldalakon történteket ismétli. A párbeszédek is sokszor feleslegesen túlnyújtottak voltak, lényegtelen információk röpködtek bennük oldalakon keresztül, amiknek nyilvánvalóan csupán az időhúzás volt az indoka. Szerintem egy párbeszéd mindig legyen indokolt - a léte is, a hosszúsága is. Értem én, hogy a célközönség számára könnyebben olvasható a formája miatt, ugyanakkor semmivel nem vitte előrébb a cselekményt sokszor. Oké, hogy az illető így ledarálhat gyorsan mondjuk húsz oldalt, de ha ugyanott toporog a történet, akkor ennek vajmi kevés értelme van. Szerintem. 

A másik dolog, ami hihetetlenül irritált, az Violet. Bár okosnak van beállítva a történetben, mégis elképesztően butácska lány. Tök egyértelmű összefüggésekre nem jön rá, csak akkor, amikor már szinte a szájába rágja valaki, hogy most ez és ez van. Olyan "titkok" a titkok számára, ami kábé már az első említésnél is megfejthető az olvasó számára, de neki kábé a könyv végefelé esnek le. És itt egyáltalán nem tudom elfogadni az olyan érveket, hogy a könyv célközönsége jóval fiatalabb. Mert például a Harry Potter első része is ennek a korosztálynak íródott, és mégis mennyi rejtélyt, mennyi titkot rejtenek az oldalak, amikre kábé tényleg csak az utolsó oldalakon jöhetünk rá - vagy mondjuk pár kötettel később. A könyv middle grade besorolása tehát nálam abszolút  nem indokolja a bután tálalt, tök egyértelmű "rejtélyeket".  Az elgondolások jók voltak, csak lehetett volna ügyesebben is csinálni. 

Fiúval kapcsolatban meg... igazából a végefelé már magamban számoltam, hogy ugyan hányszor ájul el szegény srác. (Elég sokszor) És azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam vele kapcsolatban. 

 

De amúgy nem kell rám hallgatni, mert mint említettem az elején, a célközönségből három olyan illetőről is tudok, akiknek nagyon tetszett a történet. És amúgy meg nyilván ez a lényeg. Csak hát én mégsem tudok megbékélni ezzel a regénnyel: A tökéletes város számomra korántsem volt tökéletes. Nagy kár érte, mert alapvetően érdekes volt a világ, ami kicsit olyan WayWard Pines-os utóérzésű, persze erősen ifjúságizált változatban. Voltak benne továbbá érdekes témák is, amik nem nagyon szoktak feljönni ennek a korosztálynak szóló történetekben: mint például a hatalom általi megtévesztés, az egyén szabadsága, az individuum fontossága és az, hogy a különbözőség igenis szükséges és az egyformaság pedig ártalmas is lehet. Komoly és fontos témák ezek, amiket akár globálisan, akár egyéni szintre lebontva is hasznosítaniuk lehet a gyerekeknek. Biztosan egy csomót lehet vele ezután beszélgetni az itt felmerült témákról. Szóval szerintem jó irány ez a hazai ifjúsági irodalom felhozatalában, jó kis vérfrissítés. Minden negatív érzésem ellenére én azt mondom, hogy szükségünk van ilyesmire itthon.

Helena Duggan: A tökéletes város

A Place Called Perfect

Fordította: László Zsófia

Holnap Kiadó

363 oldal

Ahogy telt az idő, egyre inkább izgulni kezdtem, hogy vajon az Egy sötétebb mágia folytatása képes-e ugyanazt az izgalmat, ugyanazt a rajongást adni számomra, mint az első rész tavaly előtt? Ahogy szembejöttek velem az idők folyamán a totálisan vegyes vélemények az első részről, és ahogy koptak a saját olvasásom emlékei, úgy kezdtem egyre inkább megkérdőjelezni rajongásom valódiságát. Vajon csak egy átmeneti rajongói élmény volt ez számomra anno, amit a régi ismerősként üdvözölt "jó helyen, jó időben" lévő olvasás tipikus esete hozott csupán csak magával? Vagy tényleg ennyire jó volt? Egy év elteltével már magam sem tudtam, mit gondoljak.

Azonban most a második résszel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy számomra ez valóban egy eredeti sorozat. Nem teljesen tökéletes - legalábbis ami ezt a részt illeti - , viszont képes volt elérni, hogy napközben is a történeten járjon az agyam. A rajongásom kitartott, azt hiszem.

Mindenki halhatatlan, egészen addig, amíg végül mégsem.

 Négy hónap telt el az első rész eseményei óta. Lina immár Kell világában, vagyis Vörös Londonban próbálja a maga szerencséjét, méghozzá egy kalózhajó fedélzetén. 

Kellre egyre nagyobb nyomás nehezedik a királyi család részéről mióta összekötötte életét Rhy herceggel, és ráadásul Linát se képes kiverni a fejéből. 

Mindeközben közeledik az Elemek Viadala, Vörös London egyik leglátványosabb és leginkább várt eseménye, ahol az itteni világ mágusai mérik össze erejüket egy barátságos viadal keretében. A versenyen azonban két olyan versenyző is feltűnik, akik nem azok, akinek mutatják magukat. 

S mindeközben egy másik világban valaki nem is annyira halott, mint ahogy azt hiszik. Hogy életben tartsa saját világát, paktumot köt egy sokkal hatalmasabb mágiával, aminek következtében Kell és világa veszélybe kerül. 

Számomra a történet egyik csúcspontja az volt, amikor végre elkezdődött az Essen Tasch, azaz az Elemek Viadala. Ez az 574 oldalas könyv 381. oldalán következett be. És sajnos, a vége tudatában sem mondanám, hogy valóban szükséges volt ennyire nyújtani a történéseket. Sőt, hogy tovább menjek, erről a kötetről szerintem elmondható, hogy totál nem történik benne semmi olyan érdekes és nagyszabású  dolog a sorozat cselekménye szempontjából - kicsit indokolatlannak éreztem nemhogy a hosszúságát, de magát a részt is. Értem én ezt, hogy átvezető kötet, és ezeknek amúgy tényleg mindig nehéz dolguk van, de nem igazán tudnék mondani olyan dolgot, ami legitimálta volna a szememben ennek a megszületését. Szerintem az itt történt dolgok három-négy fejezetben összefoglalhatóak lettek volna.

S most, hogy jól megkavartam mindenkit ezzel, hogy kijelentettem mennyire rajongtam ezért a részért is, de aztán mégis a kötet hibáit ecseteltem, rátérnék most már arra, hogy mit is szerettem benne. Már az előző részben is izgalmasnak tartottam a világ mágiáját, bár ott akkor még csupán a vérmágia került valamennyire kifejtésre. Ebben a részben viszont már nem csupán az antarik ereje, hanem a mágusoké is helyet kap. Schwab világában az egy-egy mágus birtokában levő mágia az elemek uralmát jelenti.  Vannak, akik egy elem uralmát fejlesztették tökélyre, és vannak olyanok is, akik két elemet képesek irányítani - nagyon ritka esetben akár hármat is. A viadal kiváló alkalmat biztosított arra, hogy ezt a leglátványosabban bemutathassa.
Eléggé imádom Schwab stílusát is, ami képes odabilincselni a könyvhöz pár bekezdés után, és az ilyen látványos jeleneteknél pedig szinte sziporkázik. Annyira filmszerűek voltak ezek a részek, hogy tényleg totálisan belefeledkeztem a viadalos csatározásokba. A kötet felütése pedig..! Nagyon hatásos volt, és én egyébként is bírom ezeket az átveréses sztorikat, szóval ez igazán a szám íze szerint való volt.
Lina karakterét - amellett, hogy most kissé idegesítő volt, hogy folyton ilyen noiros beütésű főhősnek képzelte magát - azért még mindig kedveltem. Ahogy egyre több dolog derül ki a képességeivel kapcsolatban, egyre inkább érdekesebbé válik a lány múltja. Remélem, hogy ezekre a kérdésekre választ kapok a következő kötettel.
Rhy és Kell kapcsolata most jobban fókuszba került - bár szerintem nem eléggé - mint az előző részben. Azzal, hogy Kell az életéhez kötötte Rhy-t, jobban betekintést enged kapcsolatuk dinamikájába és személyiségük különbségeire is jobban fény derül. Jó volt látni Kellt kicsit felszabadultabbnak, hogy mégha átmenetileg is, de levethette magáról a kötelességeit és mindazt a rengeteg nehézséget, amit rangja tesz folyton a vállára. S mindezt egy kis álruhás cselnek és Rhy-nak köszönhette.
Mindemellett örültem annak is, hogy Rhy csibészes, nőcsábász karaktere is kicsit árnyalódott ebben a kötetben Alucard személyének megjelenésével. Jó lett volna, ha Rhy múltjába kicsit jobban bepillantást nyerünk, mert így lehetőség lett volna arra, hogy a ő kicsit egysíkú karakterét picit izgalmasabbá tegye.

Sok minden elkezdődött hát ebben a részben a karakterek szintjén, megkezdett ecsetvonásokat láthattunk, és csak remélni tudom, hogy az utolsó rész végül szépen levezeti ezeket is. A Fényigézővel kapcsolatban tehát sok mindent várok, és félek, hogy talán túl zsúfolt is lehet emiatt a kötet, de ha ez így is lesz, legalább ellensúlyozni fogja a Gyülekező árnyak lagymatagságát a cselekményt tekintve. 

Magassarkúra vadászó nevető macskakövek, vasalásra váró gyűrött csillagok és álmokat horgoló Fátia kisasszony - ez a Mályva utca, ahova aki belép garantáltan elvarázsolódik egy perc alatt. 

A szerzővel még anno a moly.hu indulása után nem sokkal szerveződött szegedi molytalálkozások alkalmával ismerkedtem meg, ahol mindig őszinte csodálattal hallgattam a mesék és a természet iránti vonzódását. Azóta sok minden történt, többek között megnyerte a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát, és már három megjelent mesekönyvet mondhat magáénak.  Ez az első felnőtteknek szóló könyve se szakad el a mesevilágtól, hanem finoman befonja azt a saját valóságába. Fátia kisasszony és a Mályva utca valamint a szigligeti események a maguk időtlenségében léteznek, a rövid kis történetekben ugyan olykor fel-felbukkan egy modernkori találmány (mint például a televízió), de számomra mégis a kortalanság atmoszférája uralkodott itt, akárcsak az igazi mesékben. A rövid kis szösszenetek nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett történetek közé tartoznak: inkább pillanat-, érzés- és hangulatképek ezek, amiket olvasva egy kis varázslatot csempészhetünk bele saját hétköznapjainkba. 

S hogy születtek ezek a laza fűzésű pillanatképek? Júlia a Kulturlényen megjelent interjújában mesélt a kötet születési körülményeiről. Akárcsak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében, itt is régi fotográfiák lódították meg a szerző fantáziáját. A párhuzam egyébként nem véletlen, hiszen anno Ransom Riggs könyvének megjelenésekor a Kossuth Kiadó indított egy ilyen technikán alapuló játékot a moly.hu felületén, és a fentebb linkelt interjúban elárulta, hogy ez volt az első ilyen alkalom, amikor ezt a technikát gyakorolta, és azóta is szívesen játszik ilyesmit. A Macskakő alapjául szolgáló fotókra egy antikváriumban bukkant rá - ezek meg is találhatóak a kötet utolsó oldalán. 

Szerettem ebben a mágikus realizmussal átitatott történetekben kalandozni, mégha csak ilyen rövid időre is sikerült. A Macskakő ugyanis egy kakaóivásnyi hosszúságú, kissé különc világba ajtót nyitó kötet, amelynek az olvasása után már biztosan a mi álmainkat is Fátia kisasszony horgolja. 

Az illusztrációk színvilága nagyon tetszett, jól mentek a történetekhez, és egyik-másik formavilágában is közelített az ízlésemhez - a borítója például tényleg meseszép és hívogató. Ugyanakkor azt a teljesen szubjektív véleményemet is szeretném megosztani, hogy én az illusztrált köteteknél azt szeretem és akkor nyűgöz le igazán, ha az illusztráció és szöveg össze-összefonódik, és együtt alkotnak kerek egészet (például mint Neil Gaiman: Szerencsére, a tej című köteténél) . Ehhez tényleg nagy mértékű összedolgozás szükséges az író és illusztrátor részéről, és sajnos úgy általánosságban véve is ritkán valósul meg ez a dolog - és a Macskakő esetében sem mondható ez el. Talán ez volt az egyetlen szívfájdalmam az egyébként tökéletes könyvvel kapcsolatban. 

Mert amúgy én minden gyermeklelkű felnőttnek javaslom a nevető macskakövekkel kirakott Mályva utca felkeresését, hogy egy kis varázslatot csempésszenek a mindennapjaikba.

Lovranits Júlia Villő: Macskakő - Történetek gyermeklelkű felnőtteknek

Illusztráció: Berecz Krisztina

29 oldal

Egy iskolák közötti verseny, amiről még mindig senki sem hallott. Egy igazgató, aki jobban tolja a kontentet a social media felületeken mint egy vérbeli influencer. Tiniszerelmek, amik néhány nap alatt sorsfordítóvá válnak. Kiszámítható és váratlan adrenalinlöketek, drámák és random medence partyk. Ez az Iskolák Versenye sorozat második része, a Maradj velem. 

Nagyon vártam ezt a részt, hiszen az Ég veled egy nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott tavaly: tök jól hozta a nosztalgikus iskolás évek érzését és a humora is elszórakoztatott. Így amikor egy igazán könnyed olvasmányt kerestem magamnak, ami különösebb odafigyelés nélkül megadja nekem a feelgood élményt, rögtön ez a könyv ugrott be. Igaz, a könyv célközönségétől kábé húsz évvel vagyok idősebb, de azért vannak olyan időszakok, amikor jól esik a diákkor nyarainak gondtalanságába visszatérni. 

Azonban ezúttal sajnos nem voltam annyira maradéktalanul elégedett, mint az első résszel. Nyilván, egy trilógia középső része írói szempontból némi kihívást tartogat, hiszen egy átvezető kötetről van szó, de talán semelyik rész sem indokolja ennél jobban a trilógia önnön mivoltát. Hiszen, ha a második rész tényleg működőképes, akkor az én szememben legalábbis legitimálni képes ezt a formát. 

Sajnos, itt ez annyira nem jött össze. Igazából végig azt éreztem, hogy minden, de szinte minden az első rész ismétlése. Amit már egyszer megrágtunk, most ismét a szánkba kerül. A poénok, Hanna gyásza és hátrahagyott élete, a feladatok és még folytathatnám. Folyton próbáltam tudatosítani magamban, hogy végülis csak pár nap telt el az első rész kezdete óta, és ennyi idő alatt nem várhatok nagy fejlődéseket, de máskülönben meg azt mondom, ha tényleg szükséges volt ezt a történetet ennyi részre szedni, akkor az újdonságok mégis csak elvárhatóak egy bizonyos szempontból. Lóri poénjai ugyanis hatszáz oldal után már nem voltak annyira szórakoztatóak, Hanna gyásza se hozza már ugyanazt az élményt, ahelyett hogy mélységet adna a történetnek (mint az első részben), ezúttal kínos és fárasztó önismétlésbe fullad, és nem mellesleg a kelleténél többször van jelen a történetben, mint indokolt lenne. Legalábbis szerintem az, hogy kábé ugyanazt, de tényleg ugyanazt írja le két oldalanként, az már tényleg fárasztó. 

Kornél és Hanna kapcsolata az első részben még cuki volt, nekem itt viszont már inkább csak nyálas volt - de itt abszolút vállalom a szubjektivitásomat, teljesen elképzelhető, hogy ezt más még nem tartaná csöpögősnek. 

Viszont azt abszolút nem szerettem, hogy a narrátor túlmagyaráz dolgokat. Nem egyszer előfordult, hogy bizonyos részeknél túlragozta azt, amit abszolút felesleges volt. Így például, amikor Lórinak nem esett le, hogy Kocsis igazgató felvételről beszél hozzájuk, ezért elkezdett beszélni hozzá, mire a többiek felvilágosították. hogy egy felvételről van szó. Majd utána a narrátor hozzátette, hogy valóban egy felvételről van szó, valamint azt is, hogy így Lóri nem tud beszélni az igazgatóval, mert ez csak egy felvétel, ami nem fog válaszolni....

A feladatokkal kapcsolatos rejtélyek és azok megoldásai se sikerültek most úgy, ahogyan az első részben. Vagy csak több energiám volt most ezekre koncentrálni, mert a többi része felhúzott? Nem tudom... De vagy az volt, hogy fájdalmasan egyértelmű volt, hogy mi a megoldása, és ennél már csak az volt fájdalmasabb, hogy a táborban senki, de senki nem jött rá erre sose, egyedül csak Hanna. Vagy a másik véglet is igen sokszor megjelent, amikor a megfejtés minden logika nélküli, totálisan levezethetetlenül érkezett, csupán - ismét csak - Hanna megérzéseire támaszkodva. És persze, arról a tényről már inkább nem is beszélek, hogy mindenre mindig és folyton csak Hanna jött rá. De ez már igazán mellékes, hiszen elvégre egy tinikönyvről beszélünk, szóval ez még egy olyan elnézhető dolog szerintem.

Számomra az egyetlen színfoltot Kocsis igazgató jelentette, aki fiatalokat megszégyenítően fejlődött napról napra - legalábbis ami a social media felületeken való kommunikációt illeti. Az előző kötetben még csak Facebook bejegyzéseken keresztül szolgáltatta az információt a versenyről, ebben a kötetben viszont már live-ol, nyereményjátékot hirdet, haul videókat készít, rajongói csoportot hoz létre és minden olyan divatos eszközt bevet, amit a vérbeli influencerek szoktak. És az erőfeszítéseinek lassan meg is lesz az eredménye, ugyanis olykor fel-felbukkannak már olyan emberek is, akiket valóban érdekel a verseny kimenetele - és most nem a versenyzők hozzátartozóira célzok. Nem is tudom, mit keres amúgy az igazgatói székben, sokkal inkább marketingesnek kellett volna mennie. Ugyanis tényleg zseniálisan népszerűsíti ezt a teljes ismeretlenségben levő versenyt.

Összességében tehát ez a kötet most sajnos többször fárasztott, mint szórakoztatott és ezt nagyon sajnálom, mert jól esett volna megint egy olyan feelgood élményt kapni, mint az első kötettől. Mindenesetre a célközönségnek és a rajongóknak nagy valószínűséggel tetszeni fog ez a rész is, és hát végülis ez a lényeg, azt hiszem. Én pedig igyekszem lejjebb adni a várakozásaimat a harmadik résszel kapcsolatban.



Leiner Laura: Maradj velem
L&L Kiadó
462 oldal

Szeretném már itt az elején leszögezni, hogy szerintem nincs olyan, hogy cikis hiányosság az olvasmányainkat tekintve. Régebben még az egyetemen talán ezt nem így gondoltam, amikor a csoporttársaim posztmodern irodalomélményeit hallgatva próbáltam egyre inkább láthatatlanná válni, hogy senkinek ne tűnjön fel, mennyi mindent nem olvastam el az általuk annyira emlegetett alapművek közül. Vagy a magyar szépirodalom tekintetében. Mert sokan úgy gondolták - köztük én is - ha magyar szakra jár az ember, akkor az előbb említett kettő közül legalább az egyikért tinilány módjára rajongania kell, de a legjobb, ha mindkettőért. És én ezt vércikinek éreztem, hogy bennem egyáltalán nem voltak ilyen érzések. Én szuperül elvoltam a popkultúra és az angolszász irodalom iránti rajongásommal, és ezért eléggé kakukktojásnak éreztem magam szinte mindig. 

De aztán ahogy idősődtem, rájöttem, hogy ezek a dolgok a legkevésbé sem számítanak. Ízlések és pofonok, ahogy szokták mondani. Hogy megvolt-e az embernek egy-egy alapműnek számító könyv, a legkevésbé sem számít cikinek vagy éppen menőnek. Szerintem sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy vajon jól nyúlunk-e a könyvekhez. 

Szerintem sokkal érdekesebb egy olyan olvasmánylistát böngészni (sajnálom, én szoktam ilyet egyébként), aminek a nagy része az illető saját - jelenlegi vagy éppen múltbeli -  érdeklődését tükrözi, mint egy olyan emberét, aki folyton folyvást felül a hypevonatra, és csak az éppen aktuális menő könyveket olvassa. Persze, ezt sem tartom gáz dolognak, hiszen mindenkinek szíve joga úgy választani az olvasmányait, ahogy neki tetszik, csak végigböngészve az ilyen olvasmánylistát, ilyenkor egyáltalán nem érzek se izgalmat, se azt, hogy most az illetőhöz valamennyivel közelebb kerültem volna. Hiszen azon a listán olyan sok minden rajta lehet: gyerekkorunk kedvenc meséi, tinikorunk kedvelt témái, a hosszú nyaraink könyves kalandjai, rajongásunk éppen aktuális tárgyai. Azok a könyvek, amik formálták a világunkat, vagy amiről azt hittük formálni fogják, de aztán mégsem. Csalódásaink és kellemes meglepetéseink, egykori és mostani kedvenc könyveink mind-mind ott sorakoznak ezen a folyton változó, soha véget nem érős listán. 

Az olvasmánylistánk tehát - jó esetben - mostani és múltbeli énjeink érdeklődését és lelki világát tükrözi. Mindennek fényében kérdezem én, hogy vajon ciki-e ha valaki nem olvasta még az Anna Kareninát, de az eddig olvasott könyvei között számos olyan található, amely elgondolkodtatta a környező világával kapcsolatban vagy hozzáadott valamit a személyiségéhez? Mert szerintem nem. Ahogy már egy korábbi poszt során kifejtettem, szerintem az irodalom legnagyobb hasznát ott találjuk, amikor ránk valamilyen szinten és formában hatással van. És ha ezt nem az úgynevezett  - mások által meghatározott - alapművektől kapjuk meg, hát akkor mi van? 

Semmi.

Az alapművek sehol sem ugyanazok. Függ a korosztálytól, az irodalmi zsánertől, a korszaktól és még tényleg annyi minden mástól. Szerintem ha bármely könyves közösségi felületen megkérdezzük az olvasókat, hogy szerintük mi a TOP10 alapmű, nem feltétlenül kapnánk egyöntetűen azonos címeket. Az általam meghatározott alapművek a valaha volt és mostani kedvenc könyveim. Ám én ezeket nem úgy értem, hogy ezeket mindenkinek olvasnia kellene, csupán arra vonatkozva értem, hogy számomra ezek jelentik vagy jelentették valaha az olvasmánylistám bástyáit. Amik aztán eltereltek bizonyos témák, korszakok vagy éppen műfajok felé. 

Számomra ilyen alapmű például A Gyűrűk Ura, amely az északi mitológia, a térképek és az idegen nyelvek szeretetét adta anno. Vagy a Harry Potter sorozat, amely kiskamaszként bevezetett a modern ifjúsági irodalom világába. A Büszkeség és balítélet, amely a számomra is élvezhető romantikus olvasmányok kapuját nyitotta meg előttem. De ott volt még Virginia Woolftól a Saját szoba is, amely felkeltette az érdeklődésemet a feminizmus iránt, és arra sarkallt, hogy még jobban mélyedjek el a témában. De említhetem még Marjane Satrapi Persepolis című képregényét, amely nem csupán a műfaj iránt keltette fel még jobban az érdeklődésemet, hanem a Közel-Kelet iránt is. 

Persze, most hogy bekezdéseken keresztül arról beszéltem, hogy mennyire nincsen cikis dolog az olvasásban, mégis vannak olyan könyvek, amiket bánom, hogy még mindig nem olvastam el. Például a sokadik ilyen kérdés után, hogy "Olvastad az XY könyvet?" "Olvastad a ZX könyvet?" és mindegyikre az a válaszom, hogy "Még nem.... de megvan!" Ilyenkor már kicsit unom is magamat. Rengeteg könyv csábított arra, hogy megvegyem, ám ahogy ez a legtöbbünkkel lenni szokott, ha a polcunkon csücsül a könyv, máris nem olyan sürgős az elolvasása. Nos, én az ilyen könyveimmel kapcsolatban tanúsítok némi megbánást. 

Már tizenöt éve porosodik a polcomon például a Háború és béke, amire roppant mód kíváncsi vagyok továbbra is (mert szeretem az oroszokat, az Anna Kareninát pedig még inkább) , ugyanakkor sose merem betenni még a Várólista csökkentős játékba sem, mert úgyis tudom, hogy ez lenne az a könyv, amit úgyse olvasnék el. 

Sokáig ilyen elmaradásom volt még az Átmeneti üresedés is, amit végül tavaly olvastam el, pedig kábé a magyar megjelenés napján rohantam érte a könyvesboltba. Rowling miatt iszonyatosan kíváncsi voltam rá, ugyanakkor el kellett magamban engednem ezt a Harry Potter dolgot. Jó pár évig tartott. 

Ezen a nem létező listán tutira ott szerepelne még A nagy Gatsby is, ami nem csupán az egyetemen volt kötelező, de már legalább hat éve a birtokomban van, ha nem több. Ráadásul egy igencsak rövid könyvről beszélünk, de valahogy mégis mindig elsikkadok felette. 

És még hány olyan könyv vár nálam elolvasásra, amelyeknél a megvételkor rajongva és magabiztosan kijelentettem, hogy "Ez lesz a következő olvasmányom!" ám ebből az lett, hogy még mindig és továbbra sem olvastam, és hónapok után az éjjeli szekrényemről felkerült a könyvtárszobám polcára, belesimulva a lapok közé zárt átélt és még meg nem élt kalandjaim hosszú sorába, remélve, hogy egyszer talán majd észreveszem újra őt is. Például Eleanor Oliphantot. Vagy A sündisznó eleganciáját. Jasper Fforde Monokrómját. A Bíborszínt. A Kult Könyvek sorozatból jó pár kötetet. A vándorló palotát. Meg a többieket, akik valaha megkapták tőlem a következő olvasmány címkét az évek során, de aztán mégse lett belőlük az. 

És hogy mi ebből a tanulság? Fogalmam sincs, de a következő olvasmányomra vonatkozóan már egy rakás ötletem van. 

Akik színt vallottak a témában:

PuPilla

TheoDora

Nima

Nikkincs

Nita

Shanara

Abstractelf

Zakkant

Sister

Mandy

Vicky

Azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy Charlotte Bronte regényének legégetőbb kérdése az, hogy mégis hol a csudában van Shirley? Legalábbis a könyv 218. oldaláig mindenképpen. Ugyanis addig kábé az egész falu magánéletének kisebb és nagyobb dolgait megismerjük, de Shirley még csak említés szinten se kerül elő. Úgyhogy itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy végre leírhassam, Charlotte -ra bizony ráfért volna egy keménykezű szerkesztő, aki nem csupán itt, hanem később is kigyomlálta volna a felesleges részeket.
Plusz az olykor előforduló, indokolatlanul pátoszos hangnemet, kissé túl körülményes megfogalmazást is átiratta volna vele esetleg.
De egyéb problémáim is akadtak vele.
Szóval, összességében elmondható, hogy ez a regény inkább érdekesség volt, mint nagyszerű élmény.

Érdeklődésemet meglepő módon nem annyira az ipari forradalom korának és társadalmi változásainak hosszú oldalakon keresztül való bemutatása keltette fel, hanem az a tény, hogy a címszereplő Shirley-t testvéréről, Emily-ről mintázta. Mindenképpen tudni szerettem volna, hogy milyennek látta őt Charlotte, hogyan elevenedik meg előttem a lapokon keresztül Emily alakja. Shirley - miután végre valahára felbukkan - valóban egy nagyon különleges, igazán badass női karakternek indul, aki magasról tesz a korabeli női szereplőktől elvárt szendeségre és engedelmességre. Shirley-nek határozott véleménye van a legtöbb dologról, és ezt egyáltalán nem fél megosztani másokkal, még a férfiakkal sem. Nem köntörfalaz egy percre sem: ő kimondja azt, amit ki kell. Emellett önálló, független, nem szorul rá senki támogatására sem anyagilag, sem lelkileg - igazán üdítő ellentéte a túl naiv, már-már málészájúnak nevezhető Caroline-nak, aki a regény elejétől fogva egy olyan pasi után epekedik, aki egyáltalán nem méltó hozzá.

Caroline-t egy ideig talán fel lehet menteni tapasztalatlanságából és fiatal korából adódóan, viszont Robert későbbi tetteinek egy bármilyen háttérrel rendelkező egészséges lelkületű lánynál meg kéne kondítania a vészharangot. Mert hogy ez a Robert igencsak egy tuskó, és ezt talán még túl szépen is fogalmaztam. Mert az még csak hagyján, hogy ismerve Caroline iránta való vonzódását, ő mégis az anyagiakat helyezi előtérbe az egyik lánykérésénél. Ám miután az mégis kudarcba fullad, és végre megtörténik a totálisan kiszámítható fordulat, és megkéri Caroline kezét, azért még pár percig azon lamentál a menyasszonya előtt, hogy hát igen, az előzetesen megkért hölgy valóban nem való hozzá, de azért mégis mennyire vonzónak találja meg a pénze is jól jött volna. De ha már így alakult...  Caroline regényen túli sorsáról meg talán jobb nem is beszélni. A Robert által megrajzolt jövőkép mindent tartogat, csak szellemi szabadságot és egyenrangúságot nem. De Caroline ennek ellenére boldogan ugrik fejest új életébe. De amíg tőle ez talán inkább szomorú, mint meglepő fordulatnak nevezhető, addig másnál egy valódi karaktergyilkosságról beszélhetünk.

Ugyanis sajnos a későbbiekben Shirley-ről se lehet jobbakat elmondani. Pedig igazán ígéretesen indult a karaktere, egészen a legvégéig ő volt számomra az egyetlen pozitív vonulat ebben a regényben, aki képes lett volna megmenteni a szememben a történetet. Mondván, hogy oké, túlírt meg minden, de ott van Shirley... Caroline bár idegesítően naív, de ott van Shirley... És még folytathatnám. Ám az utolsó oldalakkal Charlotte mindent áthúzott, és amellett hogy teljesen ellehetetlenítette ezt a badass női karaktert, korábbi jellemvonásait totálisan értelmetlenné tette. A regény végén még ő maga sem tudta levonni történetének tanulságát, és hát az az igazság, hogy én se nagyon.
Hová tűnt a Jane Eyre-ben annyira csodált modernség és frissesség? Ugyanis meglepő módon a Shirley című regény íródott később, és mégis ez esik a korai regények hibájába. Mindemellett tudom, hogy például az ipari forradalom gazdasági és társadalmi hatásainak az elemezgetése illetve a napóleoni háborúk következményeivel való foglalkozás igencsak egy komoly lépés volt akkoriban a női irodalomban, és persze mindez bizonyos mértékig valóban érdekes is, de valahogy a cselekménnyel való egybegyúrása mégsem ment annyira zökkenőmentesen. Taxner-Tóth Ernő a Bronte nővérekről szóló könyvében megjegyzi, hogy a Shirley hossza tulajdonképpen az akkori divatot követte, ugyanis minél hosszabb volt egy regény (minél inkább el lehetett adni folytatásosként) annál nagyobb hasznot hozott a kiadónak. Mindemellett picit mégis ironikus, hogy a kiadó szerkesztői szintén rövidíteni akartak a Shirley hosszán, mert ők is túlírtnak találták, ám ebbe Charlotte nem igazán akart beleegyezni.

Érdekességként kell megemlítenem azt is, hogy az addig teljes ismeretlenségben élő, álnéven író Charlotte-ot ez a regény buktatta le. Egy Haworthból származó kereskedő rájött, hogy a regényben használt bizonyos nyelvi fordulatok csakis szülőfalujára jellemzőek, és ezt a felfedezését egy újságban is megírta, rögtön lerántva a leplet Charlotte-ról. A hír gyorsan szárnyra kapott és a falubeliek is rögtön összekapcsolták ezt a hírt a lelkészlak nagy postaforgalmával, a sok Londonból érkező levéllel és csomaggal.

Sokak szerint a Shirley messze kiemelkedik nem csupán Charlotte, hanem a Bronte nővérek művei közül modernségével valamint azzal, hogy a társadalmi változásokra és problémákra ilyen nagy hangsúlyt fektetett a regényében. Én mégha az utóbbi megállapítással ugyan egyet is értek, de olvasóként én mégis azt mondom, hogy - nagy részében - kihívás volt olvasni ezt a könyvet és mint ahogy fentebb említettem, a főszereplők sorsának alakulásával én nem igazán értek egyet. Sőt, hogyha pontosabb akarok lenni, kissé dühített is.
De mindenképp folytatom Charlotte többi művével való ismerkedést a későbbiekben, mert tudni szeretném mi van a Jane Eyre-en túl.



Charlotte Bronte: Shirley
Shirley
Fordította: Szepessy György
Európa Kiadó
704 oldal

Sokat gondolkodtam rajta már régóta, hogy hogyan is tudnám ezt a témát felvezetni, de nem igazán találtam hozzá megfelelő kezdőmondatot. Pedig a jó kezdőmondat mindig fontos - én mindig is ezt vallottam: nemcsak a regényekben, hanem az életben is.
De most inkább ahelyett, hogy tovább gondolkodnék rajta, rögtön a közepébe is vágok. Szóval, az történt, hogy január 31-én egy sok-sok éve vágyott dolog vált valóra számomra (számunkra) : anya lettem ( vagyis szülők lettünk).  Ebben a két szóban számomra minden benne van: a sok év alatt érlelődött vágy; a sok éves küzdelem majd a - szó szerint -  hihetetlen öröm, ami kerekedett és kerekedett bennem a hónapok során. 

Mivel ez a téma a blogot is érinti, így úgy gondoltam, hogy a változások előtt szeretnék magyarázatot adni. De hogy őszinte legyek, a további lépésekről és következményekről fogalmam sincs... Minden annyira új és képlékeny, még csak most ismerkedünk a fiatalúrral ugyanis. Nem fogok elbúcsúzni végleg a blogolástól, ez biztos.  De az is szinte borítékolható, hogy az első (vagy esetleg két?) hónapban jóval kevesebb lesz itt részemről az aktivitás, hacsak nem konvergál majd a nullához. De igyekszem ezt az újfajta szerepemet összehangolni a hobbijaimmal - köztük az olvasással és a blogolással is. Lehet, hogy a pár hét letelte után külső szemlélőként nem nagyon lesz feltűnő a változás, lehet az is persze, hogy ritkábban tudok jelentkezni. Ezt még tényleg nem tudom. Biztosan jönnek be egy bizonyos idő elteltével nagyobb számban gyerekkönyves ajánlók is - elvégre a fiatalúr olvasóvá nevelését fontos dolognak tartjuk - , valamint a gyerekneveléssel foglalkozó könyvek is felkerülnek az olvasmánylistámra, így biztosan a blogra is írni fogok róluk ezt-azt. De persze emellett a saját stílusomnál, ízlésemnél is maradni szeretnék.  (egyébként a héten sikerült végre befejeznem a Shirley-t is Charlotte Brontëtól, és csigalassúsággal ugyan, de a poszt is íródik róla)

Vagyis a türelmeteket kérném egy ideig, amíg összekapom magam, valamint azt, hogy picit örüljetek velem akár egy félperc erejéig. Hiszen a boldogságom leírhatatlan és elmondhatatlan. Hugh Grant szavaival tudnám talán a legjobban megfogalmazni: "Hihetetlen, de élmény!" 

Tényleg az.

Andri Snær Magnasonról már sok jót hallottam, különösen a LoveStar című regénye kapcsán. Így tehát logikus és kiszámítható módon egy totálisan más regényével kezdtem a vele való ismerkedést, még pedig az Időládával avagy - ahogy az izlandi címe szól - Tímakistannal, amely eddig számos gyerek- és ifjúság irodalmi díjat zsebelt már be 2013-as megjelenése óta. 

És bár engem olvasóként nem igazán szoktak lázba hozni ezek az ilyen-olyan címek, de így utólagosan megállapíthatom, hogy teljesen megérdemelten kapta őket, hiszen sok fontos dologról beszél a lapjain. 

Bár a történet szerintem inkább szól nekünk, felnőtteknek azt hiszem. Akik minden rossz élménytől meg szeretnénk óvni gyermekeinket. Akik nem szeretnénk sohasem, hogy felnőjjenek. Nekünk, akik annyi mindent meg szeretnénk adni nekik, de éppen ezért pont a legértékesebbtől, az időnktől vonjuk meg őket. Nekünk, akik olykor szem elől tévesztjük az igazi célt, hogy mit és miért csinálunk valójában, és az eszköz válik végül valójában rögeszménkké. 

Nekünk, akik nem akarunk igazán foglalkozni a világunk problémáival, mert ez már tényleg sok, és inkább abban reménykedünk, hogy valaki más megoldja majd. Helyettünk.

Igen ám, de mi történik, ha végül mindenki így gondolkodik majd? Ha mindig mindenki mástól várja a megoldást, a tetteket? Mi lesz akkor a világgal? 

A regény kerettörténete szerint a világon élő emberek egyszer csak úgy döntenek, hogy elég volt a problémákból. Az időládák iránti kereslet hihetetlenül megnőtt, hiszen ezek a furcsa szerkezetek képesek arra, hogy a benne elhelyezkedőket kivegyék az idő sodrásából. A ládákban ugyanis nem telik az idő. Az emberek napokat vagy akár több száz évet is eltölthetnek bennük, számukra csupán egy szempillantásként fog érződni - miközben a világban minden megy tovább a maga tempójában. A végén úgyis minden megoldódik magától is, nem? A rossz dolgoknak maguktól is végük lesz, csak győzze az ember kivárni. De az időládák segítségével igazából még várni sem kell erre, hiszen egy szempillantás alatt ott lehetünk, abban az időben, amikorra már minden megoldódott.

Ám ezúttal sokkal tovább tart a dolgok rendbejövetele, hiszen mindenki úgy döntött, hogy nincsen kedve a problémákkal foglalkozni. Az időládák így hát száz évig nem nyitódnak ki  vagy még annál is tovább. Az emberi civilizációnak lassan leáldozott, a természet visszafoglalta a tőle elvett területeket. Végül pár gyermek időládája mégis valahogy kinyitódik, és azt tapasztalják, hogy magukra maradtak a világban. Az események szálai végül egy ősi legendához vezetnek, mely egy mesés hatalmú királyról és egy szépséges hercegnőről szól. Sigrúnnak és barátainak kell megtalálniuk a kapcsolatot a jelenlegi események és az ősi történet között, hogy rájöjjenek, miként menthetik meg a világot.

Amúgy lehet, hogy előzetesen nem olvastam el elég figyelmesen a fülszöveget, hiszen én sokkal inkább erre a disztópiás történetre számítottam, ami végül csak kerettörténetként volt jelen. A regény maga leginkább az ősi legenda elmesélésére fókuszált, aminek nyelvezete, története és alakjai a mesékéhez voltak hasonlatosak. Annál is inkább, hiszen maga az alapja is tulajdonképpen egy nagyon eredetin újragondolt Hófehérke sztori volt. Érdekes élmény volt belépni ebbe a világba, ami remekül mutat görbe tükröt a modern szülők számára. 

Mások is hasonlították már, és hát nekem is nyilván eszembe jutott olvasás közben Michael Ende Momója, ami szintén az idő fontosságáról értekezik, illetve, hogy mennyire el tudunk feledkezni erről. Kicsit közhelyesen hangozhat, hogy az időnk az egyik legnagyobb kincsünk, de úgy vélem, hogy a mai fegyorsult világban ez talán többszörösen igaz. És igenis szükség van ilyen könyvekre, amik emlékeztetnek erre minket, hogy a szeretteinkkel töltött időnél nincs értékesebb. Hiszen ezek pótolhatatlanok és vissza nem hozhatók - még időládákkal sem. 

Andri Snær Magnason: Időláda

Tímakistan

Fordította: Patat Bence

Gondolat Kiadó

282 oldal

Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére. 

Thi Bui műve egyfajta énkeresés tehát a sok elhallgatott, el nem beszélt családtörténet között. 

I grew up with a terrified boy who became my father.

 A szerző igyekszik tudatosan közelíteni saját szülővé válásához. Nem szeretné elkövetni a szülei hibáját, vagyis azt, hogy a fel nem dolgozott, meg nem értett tragédiák vagy a múlt bármilyen negatív lenyomata visszaköszönjön fiával való kapcsolatában. Így hát nyomozásba kezd. Elkezdi kutatni szülei életét, mesélteti őket a vietnámi évekről és arról, hogyan élték meg ezeket a dolgokat. Ám nem csupán terápiás módszerként alkalmazza történetük megismerését - amely mindidáig rejtve maradt előtte -, hanem azért is, mert felismeri a múlt ismeretének szükségességét. Múlt nélkül ugyanis nincsen jövő. Bevándorlóként pedig többszörösen is hátrányos helyzetben van ebből a szempontból, hiszen hiába született Vietnámban, alig pár éves volt, amikor Amerikába került. 

A migráns történetekre jellemző gyökértelenség érzése erősen jelen van tehát itt is. Amikor a felnőttek hiába adják át gyermekeiknek régi országuk szokásait, viselkedésmódjait (ha átadják egyáltalán), azok ebben az új kontextusban - vagyis új országukban - egyszerűen értelmüket vesztik, nem adják ugyanazt az érzést, mint abban az országban, ahonnan származnak. És a felnőttek számára az új otthonuk szokásai sokszor érthetetlenek, idegenek: hogy adhatnák így át ezeket gyermekeiknek, ha ők sem értik pontosan? A folytonos kívülállóság érzése pedig tovább mélyíti a szakadékot köztük és új otthonuk között. Vajon hány generációnak kell eltelnie, hogy egy bevándorló magáénak mondhassa a választott országot? 

Fontos, hogy szüleit nem hibáztatni szeretné az általa megélt dolgokért, hanem megérteni. Megérteni, hogy miért tartották a távolságot gyermekeiktől, hogy miért nevelték őket annyira másként, mint amerikai társaikat. Ez a szándék és ezeknek a dolgoknak a megértése és elfogadása hozza meg számára az igazi felszabadulást a memoár végén. Amikor végre képes lesz egyesíteni magában mindenféle frusztráció nélkül az általa és a szülei által megélt múltat saját maga és gyermeke jelenével valamint jövőjével.

 Ezen dolgok mellett még nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.

Thi Bui memoárja azt hiszem, az idei év egyik legfontosabb olvasmánya lett számomra. Igazi művészi képregény, zseniális koncepcióval és kivitelezéssel. És még ha saját történetünk első pillantásra nagyon távolinak is tűnik ettől, ha kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy talán ez nem is igaz. Hiszen a szülővé válás, a szülő-gyermek kapcsolat olyan egyetemes vetületeiről is beszél, amit lehet, hogy máshogy és máskor, de talán mindenki megtapasztalt valamelyest. 

Ha most megkérdeznétek tőlem, hogy van-e olyan könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, hát ez lenne az. 

Zseniális.

Ennél lélekgyűrögetősebb, szívfacsaróbb és a tehetetlenség érzése miatt dühítőbb olvasmányt azt hiszem, nem is választhattam volna magamnak. Nem egyszer undorodva olvastam benne bizonyos jeleneteket, és az is elég gyakran előfordult velem olvasás közben, hogy annyira dühös voltam, hogy még a pulzusom is felgyorsult. 

Ha valakinek ebből mondjuk nem jönne le teljesen egyértelműen: remek könyvnek tartom Hosseini regényét. Pont ezekért a dolgokért. Mert olyan indulatokat korbácsolt fel bennem és olyan élethű módon, hogy képtelen voltam semleges maradni a szereplőkkel történtek iránt. A jó könyvek ugyanis nem csak kellemes élményeket adnak vagy megnyugtató gondolatokat: hanem ilyen élményeket is. Hogy például ennyire felforgatják a világodat, az érzelmeidet, és hogy az olvasottak után képtelen vagy csak úgy belekezdeni egy másik könyvbe. Mert ezt, amit a történettől kaptál, le kell zongoráznod magadban. Kicsit fordul ilyenkor a világ veled. 

Az 1980-as évek Kabuljában járunk, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni valahogy ezt az időszakot. A fegyverek ropogása, bombák robbanása szinte mindennapos, ahogy az is, hogy házak néptelenednek el, vagy régi ismerősöket ragad el a halál egyik pillanatról a másikra. A könnyek egy idő után elfogynak, és az emberek csak a saját túlélésükre koncentrálnak: valaki menekül, valaki marad. De a legtöbben inkább a másvilágra távoznak. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is.
Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen. A törvénytelen leánygyermeket már kiskorúként, akarata ellenére hozzá lehetett kényszeríteni akár egy negyven évvel idősebb, ismeretlen férfihoz is. Csak hirdetni kellett, és várni a megfelelő - vagy inkább:  az első - jelentkezőre. Ez történt az egyik főszereplővel, Marjammal is, aki így került végül Kabulba, még kiskorúként, de már férjezett asszonyként. Erőszakos, hirtelen haragú férje mellett kénytelen újra rádöbbenni, hogy létezése még férje számára sem kívánatos, ahogy anno ezt apjánál is megtapasztalta.
Leila Kabulban nevelkedett, ahol az iskolában nem csupán tanárai, de diáktársai is elismerték éles eszét, és tudták mindannyian, hogy valami nagy dologra hivatott. Ám odahaza nem volt ennyire támogató a légkör, hiszen már egészen kisgyermekkorától kezdve bátyjai árnyékában élt, majd azok halála után, édesanyja súlyos depressziója miatt, amitől sokszor hetekig ki sem mozdult a szobából, kénytelen volt felnőni ahhoz a feladathoz, hogy egészen kislányként vezesse az otthoni háztartást. Édesapjával való szoros kapcsolata és legjobb barátjához fűződő mély érzelmiség volt az, ami képes volt feledtetni vele azt a tényt, hogy édesanyja számára gyakorlatilag láthatatlan volt mindig is. Ám a háború mindent elvett tőle. A családját is. Abban a végzetes pillanatban fonódott össze Marjam és Leila sorsa, ami az évek során ritka és pótolhatatlan, mély kötelékké alakult át. Egy olyan női kapcsolattá, ami azelőtt egyiküknek se adatott meg.

Hosseini regénye egyáltalán nem kegyes a szereplőihez. Olyan dolgokon kell keresztülmenniük egészen a kezdetektől fogva, amik egyenként is komolyan embert próbálóak. Marjam és Leila életében már megismerkedésük előtt megfigyelhetőek bizonyos hasonlóságok. Anyjukkal való kapcsolatuk egyiküknél sem nevezhető ideálisnak: mindkét anya mélyen bevonja lányát személyes tragédiáikba, megmártóztatják gyermekeiket a lelkeik legsötétebb zugaiban, és hagyják, hogy a sok keserűség és elkeseredettség állandó árnyékként húzódjon meg lányaikkal töltött mindennapjaikon. Nem szolgálnak számukra útmutatásul, nem adják meg nekik szeretetük melegét - talán, mert már valóban kihűlt belőlük. Nem kegyetlenségből teszik ezt, és még talán nem is szándékosan. Egyszerűen az élet annyira elbánt ezekkel az anyákkal, hogy a végtelen bánaton és elkeseredettségen kívül nem tudnak már mást érezni. Még lányaik jelenlétében sem.
Hogy ez felmenti-e őket tetteik - pontosabban tétlenségük - alól? Szerintem nem. Hiszen pont Marjam és Leila a példa arra, hogy a szeretet kiirthatatlan, elpusztíthatatlan - csak nyitottnak kell lenni az érzésre. Ők a legnagyobb sötétség közepette is képesek voltak érezni, s azok lenni egymás számára, amiknek valódi anyjuknak kellett volna lenniük. Támaszoknak. Biztos pontnak. Bensőségességnek.

Dühítő volt emellett olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. Nem lehet akaratuk, nem lehetnek kívánságaik, nem beszélhetnek, nem tehetnek semmit sem férjeik beleegyezése nélkül. És ha a férj kegyetlenül veri őket, többször szexuális erőszakot követ el rajtuk, büntetésből éhezteti őket ők akkor sem menekülhetnek el. Egyszerűen nem. A férj beleegyezése nélkül még csak az utcára sem léphetnek ki. A házasságból nincs menekvés. Itt a nőket nem csupán a lelki abúzus következményei fogják vissza attól, hogy maguk mögött hagyják börtönük őreit, hanem maga a vallás sem áll az ő oldalukon.
És a tálibok uralma után ez az egész csak fokozódik. A vallási szélsőség törvényi szintre emelkedik, nem csupán bizonyos - a hagyományokat követő - háztartásokra lesz ez jellemző, hanem egész Afganisztánra. Fegyveres rendfenntartók vernek agyon egyedül járkáló nőket, ahogyan azokat is, akik nem hordanak burkát. A tálibok a vallás zászlaja alatt azonban nem csupán a nőktől vesznek el mindent, hanem mindekitől. A könyveket, a tévét, a színházat és mindenfajta szórakozást betiltanak, az ebből élőket kegyetlenül kivégzik vagy agyonverik - az emberek csak a vallásnak élhetnek. Minden más világi hívság, és minden más világnézet istenkáromlás. Mint például a Kabul határában található, Világörökség részét képező, IV. századi Buddha szobrok, amiket egy szempillantás alatt, mindenféle bűntudat nélkül felrobbantanak pár nap leforgása alatt.
És megannyi pusztítás, megannyi vér és szenvedés... És nem a távoli múltban, nem sokszáz évvel ezelőtt, hanem akkor, amikor már én is éltem, iskolába jártam. Néhány hírre emlékszem még abból az időből, de akkor térben annyira távolinak tűnt ez az egész, és a tízperces hírösszefoglalóban leadott pár mondat és képkocka egyáltalán nem tudta ezt közelebb hozni hozzám. Hosseini könyve viszont ezt tette.

És brutálisan húsbavágó volt sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
A Thousand Splendid Suns
Fordította: Bobory Dóra
Libri Kiadó
480 oldal

A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.

Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 

Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 

Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 

Kár volt ezért.

Fredrik Backman: Egymás ellen

Vi mot er

Fordította: Bándi Eszter

Animus Kiadó

414 oldal

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.

"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal

Szóval itt vagyunk az új évben, magunk mögött hagytuk 2018.-at. Könyves szempontból számomra a múlt év nem pontosan úgy sikerült, ahogy terveztem. Egy közel három hónapig tartó olvasási válság tehet mindenről, illetve egyéb dolgok az offline életemben, amik elvonták olykor-olykor a figyelmemet a könyvek világától. De ezúttal ezeket abszolút pozitív élményekként kell érteni.

Mondanám, hogy sokat tanultam a félresikerült tervezgetéseimből meg egyebek, de valószínűleg ez úgyse lenne igaz. Írhatnám azt is, hogy majd 2019-ben sokkal következetesebb meg nem tudom még milyenebb leszek, de hát ugyan, kit akarok én becsapni? Nyilván vannak hosszú oldalakat kitevő terveim - főleg így év elején - , meg olyan célkitűzésem is akad rengeteg, amik most perpillanat jó ötletnek tűnnek.

De mielőtt ezekbe beleugranék, lássuk mik voltak a terveim 2018-ra és azok hogyan alakultak végül.

• Várólista csökkentés: sajnos, ezt mint említettem az évösszegző bejegyzésemben, elbuktam. A kiválasztott tizenkettőből végül csak hatot tudtam abszolválni. Viszont ez a hat még mindig több, mint a semmi, szóval azért nem volt ez annyira gázos. 
• Goodreads Reading Challenge: tavaly év elején, ahogy azelőtt is ötven darab könyvet tűztem ki célul magamnak. Mert ezt teljesíthetőnek tartom akkor is, ha kicsit nekilódul az offline élet, és nincs hangulatom vagy erőm a könyvekhez. 2018-at végül kereken ötven olvasmánnyal zártam, szóval éppenhogy és kicsit utolsó pillanatosan, de végül összejött. 
• Újraolvasás: Büszkén jelentem, hogy sikerült a tavalyi évben egyszer-kétszer újraolvasnom régi kedvencet, ami most nem a Harry Pottert jelentette. (Persze, Rowling sorozata sem maradhatott ki azért a sorból) Elolvastam ismét Philip Pullman: Az arany iránytű című regényét illetve Daphne du Mauriertől A Manderley-ház asszonyát is.  
• Titkos projekt: sajnos, ezt nem sikerült véghez vinnem, pedig nagyon lelkesen készültem rá még májusban is, de aztán az offline életem eseményei miatt sajnos háttérbe szorult ez a dolog. Még mindig nem adtam egyébként fel, mert rengeteg jegyzetem van hozzá, már közel másfél éve készülök rá. Szóval, ez egyszer valamikor majd valósággá válik szerintem - vagyis nagyon remélem. Ez a rossz egyébként abban, ha az ember nagyon maximalista és valami komolyat akar csinálni. Egyszerűen sosem érzem úgy, hogy most készen állok. Mindig csak azt érzem, hogy még mennyi minden hiányzik, hogy ez tényleg alapos dolog legyen. 
• Megvett könyvek három hónapon belüli elolvasása: hahahahaha, persze! Nyilván nem lett ez így, de csodás volt elképzelni, hogy ennyire következetes olvasó leszek. Hát nem lettem. Viszont a tavalyi beszerzéseimre nagyon büszke vagyok, hiszen összesen huszonhat könyvet vettem, és ebből azt hiszem nagyjából majdnem mind tökre átgondolt beszerzés lett.

Nos, a tavalyi évre vonatkozó jóindulattal is kissé vegyesnek nevezhető célkitűzések megvalósulása után, térjünk át az idei célokra és tervekre!
Alapvetően nem akarom komolyan venni az idei évet olvasás szempontjából. Mondanám, hogy totálisan spontán leszek és ahogy esik, úgy puffan majd minden, de nem fogok ilyet mondani, mert kicsit kontrollmániás vagyok és a listákat is nagyon szeretem. Úgyhogy inkább úgy fogalmazok, hogy íme az abszolút komolytalan, egyáltalán nem fontos és különben is kicsit felesleges terveim listája:

• Várólista csökkentés: Idén is, újra. Összeállítottam a saját tucatomat, és szerintem egészen király listát sikerült felstócolnom 2019-re. >> ITT << Aztán majd meglátjuk, mennyit sikerül elolvasottnak mondanom jövőre, mindenesetre én abszolút hiszek ennek a sikerében. Nem lesz itt semmi gond.
• Goodreads Reading Challenge: Meglepő módon ismét ötven könyvet szeretnék idén is elolvasni, mert ezt továbbra is teljesíthetőnek tartom. Nem akarok változtatni rajta, mert nem szeretném, ha az elvárt mennyiség frusztrálna engem bármilyen módon. Ezt az irányszámot én igazából csak arra használom, hogy az olvasás jelen lehessen az életemben kényelmes olvasási tempóban. 
• Újraolvasás: Ismét csak szeretnék idén is elővenni egy régebbi kedvencet, ami nem Harry Potter. Egyet, kettőt - nem sokat. Amennyit hoz az élet. 
• Változatosabb nemzetiségű szerzők: az angolszász illetve az amerikai irodalom nálam kicsit túlsúlyban van, ezt tudom és érzem.  Szoktak ugyan előkerülni skandináv szerzők, néha egy-egy olasz vagy francia is becsusszan, de igazából ez eléggé a véletlennek köszönhető. Szeretnék idén kicsit tudatosabban nyitni más nemzetek felé. Örülnék, ha mondjuk akár öt könyvvel növekedne az egyéb nemzetiségű szerzők száma 2018-hoz képest. 
• Átgondolt vásárlások: Nem, most nem viszem túlzásba, hogy mindet el kéne olvasnom még abban az évben meg egyebek, mert sajnos ezt tényleg be kell látnom, én nem tudok ennyire következetes lenni. Inkább arra finomítanám az év eleji fogadalmamat, hogy inkább tényleg csak olyan könyveket szeretnék megvenni, ami tartósan és tényleg érdekel, és olyan emberek tetszését nyerte el, akiknek bízom az ízlésében. 
• Felesleges könyvek kiszanálása: nyugodtan lehet erre felhördülni meg ilyesmi, de az az igazság, hogy a mostani várólista csökkentős könyveim összeválogatásánál eléggé feltűnt, hogy sok olyan könyvem van, amiket hét vagy nyolc évvel ezelőtt vettem, de ma már ab-szo-lút nem hoznak lázba. Kicsit se. Csak a helyet foglalják a polcomon. Elhatároztam, hogy könyörtelen leszek, és tavasszal megszabadulok tőlük. De mivel túl lusta vagyok az eladásokkal bajlódni meg kedvem sincsen kivárni, amíg valaki megveszi őket, így inkább elviszem ezeket az itteni könyvtárakba, illetve a lakóhelyünk közelében csomó "Végy egy könyvet - Hozz egy könyvet" típusú szabadpolcos ingyenkönyvtár van, szóval ezekhez is fogok vinni. Azért ha valakit esetleg érdekelnek ezek a könyvek, még tavaszig tudok küldeni egy listát róluk meg a kért könyvekhez állapotfotókat. 

2018-ra vonatkozóan rengeteg tervem volt a könyveket és az olvasást tekintve, ám ahogy összegeztem magamban az elmúlt évet, rájöttem, hogy nagyon kevés dolgot sikerült igazán megvalósítanom belőle. Ezt nem feltétlenül tekinteném amúgy kudarcnak, inkább csak jót mosolygok magamon, hogy mindig ez történik, hogy az életemnek valamelyik szegletét megpróbálom betervezni, biztosan nem úgy alakulnak végül a dolgok. Lehet, néha túl kéne már lépni a tervezgetéseken. 

Mielőtt ránéztem volna a tavalyi olvasmánylistámra, az volt a benyomásom, hogy az igazán jó könyvek mintha elkerültek volna abban az évben: mintha több lett volna a lapos vagy feledhető élményem. Ám amikor átfutottam az olvasott könyveimet, meglepő módon jöttek egyre másra az emlékek a szuper könyvélményekről: például Az ötödik évszak szuggesztív hangulata, ami aztán napokig nem eresztett; vagy ott volt például Ivy Pocket rettentően szórakoztató karaktere, akinél kedvesebb és viccesebb antihősnővel még nem találkoztam. Végre elolvastam egy régóta halogatott klasszikust is E. M. Forster: Szoba kilátással című regényét, ami alighanem egy új kedvenc is lett számomra.  Új és instantmegszeretett szerzők között üdvözölhetem Margaret Atwoodot, Christelle Dabost, Liane Moriartyt valamint Katherine Ardent is. Kellemes meglepetést okozott számomra Leiner Laura is a vadiúj, Az Iskolák Versenye sorozatának első részével, valamint Nicola Yoon második regénye is elnyerte a tetszésemet. Ott volt még az 50 elszánt nő című kötet is, ami az év egyik legszuperebb magyar kiadványa címet simán megkaphatná - mert hiánypótló, fontos könyv és nem mellesleg gyönyörű. Magyaroknál maradva Csepella Olivér képregénye, a Nyugat + Zombik az eredetiségével és humorával szintén dobogós helyen végzett nálam.  És tényleg, rajtuk kívül is jöttek szembe velem még szuper könyvek, úgyhogy mégis csak azt mondom, hogy egy sikeres évet tudhatok magam mögött.

 

Nézzünk mindent számokban! - Avagy a szokásos statisztika

Tavaly kereken ötven darab könyvet sikerült elolvasnom, amivel éppenhogy és eléggé utolsó pillanatban sikerült teljesítenem a Goodreadses kihívásomat, miszerint évente ötven könyvet szeretnék elolvasni. A nagy nyári olvasási válság vett vissza jócskán a lendületemből, hiszen ezután hiába is olvastam többet, nem tudtam behozni azt a három hónapos lemaradásomat. Nem mintha annyira fontos lenne az elolvasott könyvek száma, mert szerintem tényleg az a lényeg, hogy mindenki a lehetőségeihez, életstílusához és idejének megfelelően olvasson - ez valakinek több, valakinek kevesebb olvasmányt eredményez. Az összehasonlítgatás másokkal teljesen felesleges. A lényeg inkább az, hogy a jó olvasmányélmények legyenek túlsúlyban, hiszen elsősorban ezért olvasunk.
2018-ban is volt pár könyv, amiről végül nem született nálam bejegyzés, mert vagy nem volt róla annyi gondolatom vagy pedig mire a bejegyzés megírásához kerültem, totál elfelejtettem, mit is szeretnék arról a könyvről írni. Úgyhogy ezeket inkább nem is erőltettem. De most azért mégiscsak megemlékezek róluk pár sor erejéig:

Colin Duriez: Tolkien & C. S. Lewis - Egy barátság története : Nagyon kíváncsi voltam a könyvre, de sajnos csalódást okozott, mert nem igazán értettem magát a koncepciót. Én azt hittem, hogy itt tényleg a két író barátsága lesz a középpontban, de valójában csak két egymás mellett futó életrajzot olvashattam, amik olykor-olykor összekapcsolódtak egy bekezdés erejéig. És amilyen jó stílusban indult az egész, olyan száraz és érdektelen lett a végére - mondom ezt úgy, hogy egyébként mindkét szerzőről olvastam már életrajzot és szerettem, érdekesnek tartottam őket. De itt ez egyáltalán nem jött össze, plusz semmilyen új perspektívát nem adott hozzá az eddigi életrajzokhoz.

Tittel Kinga: Mesélő Budapest : Imádtam ezt a csodaszép kiadványt, amire Nikkincs bejegyzése hivta fel a figyelmemet anno. Még tavasszal egyszer, kétszer feljutottunk Budapestre, és nagyszerűen tudtuk használni a városi sétákhoz.  Rettentően informatív, érdekes és gyönyörű kivitelezésű kötet, aminek a segítségével még jobban megismerhetjük a fővárost. Nekem mondjuk nem volt nehéz új információkkal szolgálnia, mert bevallom őszintén budapesti ismereteim eléggé szegényesek, az utóbbi egy vagy két évet leszámítva nem igazán jártam arra. De Tittel Kinga könyve elérte nálam, hogy tudatosan és tényleg meg akarjam ismerni ezt a várost, mert rengeteg történetet rejtenek az utcái, terei, házai...

J. K. Rowling: Az élet dolgai : Terveztem, hogy írok majd róla, mert hát mégis csak egy Rowling könyvről van szó, de az az igazság, hogy nem jött össze annyi gondolat erről az igencsak rövidke, gazdagon illusztrált kötetről. Ballagási ajándéknak szerintem szuper volt és annak is örülök, hogy egy példányt a saját polcomon tudhatok.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok harmadik könyve : Féltem ettől az utolsó résztől, mert sokan fanyalogtak rá, hogy ez nagyon gyengécskére sikeredett a szériából. Kellemes meglepetésként ért, hogy engem viszont totálisan magával ragadott, akárcsak a második rész. Sajnos, pont akkortájt nem volt kedvem nagyon írogatni a blogra, erőltetni meg nem akartam, így aztán végül elmaradt a róla szóló poszt, amit így utólag eléggé sajnálok. Mindenesetre a Silber-trilógiát is jószívvel ajánlom Gier rajongóinak. Igaz, nem annyira szuperséges és vicces és zseniális mint Az Időtlen Szerelem sorozata, de azért pótléknak szerintem megteszi. Az első rész nem valami jó, azon túl kell lendülni, meg kicsit lejjebb tornászni az elvárásokat, és akkor szuper lesz.

Philip Pullman: Az arany iránytű :  újraolvasás volt, ami aztán nem hozta magával azt a fajta rajongást mint sok-sok évvel ezelőtt. Ez volt a harmadik újraolvasásom, de sajnos csalódást okozott most. Lehet, hogy én változtam, lehet csak az időzítés nem volt megfelelő - sajnos konkrét dolgot nem tudok írni. Mindenesetre a jövőben valamikor azért majd adni fogok az újbóli újraolvasásának egy esélyt a nosztalgia kedvéért.

2018-ban ezen felül elmondható még, hogy - a Goodreads szerint - 15.622 oldalt olvastam el, és a legrövidebb könyvem a fentebb is említett J. K. Rowling: Az élet dolgai című kötet volt, a leghosszabb pedig Christelle Dabostól A tél jegyesei a maga 584 oldalával. Nem nagyon vittem túlzásba a vastag könyveket, igazából a közepes hosszúságú olvasmányok voltak most leginkább túlsúlyban. Voltak újraolvasásaim is, ami idén nem csak a Harry Pottert jelentette. Elővettem Philip Pullman Az Úr Sötét Anyagai sorozatának első részét, valamint Emma Watson könyvklubja apropójából egy régi nagy szerelemem, a mesterdiplomás szakdolgozatom alapjául szolgáló regény is előkerült, Daphne du Mauriertől A Manderley-ház asszonya, amiről három bejegyzésen keresztül is értekeztem. Az ötven elolvasott könyv mellett hetvenhárom írás jelent meg a blogon. Most jobban igyekeztem kicsit nyitni a nem hagyományos olvasónaplós bejegyzések felé, hanem próbáltam könyvekkel, olvasással kapcsolatos általánosabb témákról is írni, valamint 2018-ban többször is csatlakoztam a Témázós bloggerek csapatához.

Az év leglátogatottabb posztjai a következők:
1. Könyvtári kalandozások - Az én könyvtáram
2. Amikor egy jó könyv... | Christelle Dabos: A tél jegyesei
3. Csalódások könyvei | Témázás

A 2018-as olvasmányok témáját tekintve most talán a kicsit könnyedebb olvasmányok voltak túlsúlyban - legalábbis ami az év első felét illeti. A női sorsokkal, női kapcsolatokkal foglalkozó könyvek tavaly is igencsak túlsúlyban voltak. Ez a téma számomra talán a legérdekesebb mind közül, hiszen elgondolkodtató összefüggésekre világítanak rá, valamint jól esik a ráismerés bizonyos átélt vagy akár csak másoktól hallott esetekre. Gyakran kerültek még elő a gyásszal és annak feldolgozásával kapcsolatos regények is, amiket tavaly már tényleg direktbe kerestem. Sokat segít, ha az ember legalább olvasni olvas róla és azon keresztül beszél a témáról szerintem. Sok szuper young adult könyvbe is belefutottam 2018-ban, amikben ugyan semmi paranormális akármicsoda nincsen, viszont tök jól beszélnek az olyan énkeresési problémákról és beilleszkedési gondokról, amik a tinédzsereknél igencsak kardinális dolgok szoktak lenni. Felbukkant újabb témaként a nemi erőszak is az olvasmányaimban, ami a lelki oldala és a feldolgozása miatt érdekel leginkább - annak ellenére, hogy szerencsére a témához semmiféle személyes dolog nem fűz. A zárt közösségek dinamikája mint téma 2018-ban eléggé háttérbe szorult, de azért egy vagy két könyvet mégiscsak sikerült találnom.

A beszerzéseket egyáltalán nem vittem tavaly se túlzásba, huszonhat könyvvel gazdagodott a polcom. Ebből a legtöbbet a Könyvfesztivál idején szereztem be, akkor elég sok cím csábított a megvételre. Az önmegtartóztatás terén  bevált módszernek bizonyult a házfelújítás. Így tényleg elmondható hogy olyan köteteket vettem meg, amik tényleg nagyon érdekeltek. Remélem ezt a szerzetesi módszert jövőre is tudom alkalmazni - felújítás nélkül is.

Elena Ferrante: Az új név története -  Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Margaret Atwood: Alias Grace - Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

Naomi Alderman: A hatalom - Néha utáltam olvasni. Mert kegyetlen, mert erőszakos. Néha be kellett csuknom a fejezet közepén, mert nem bírtam tovább. Mégis itt van a TOP 5 olvasmányaim között, mert folyamatosan elgondolkodtatott, és nem hagyott nyugtot se olvasás közben, se azután. Ez a hihetetlenül erős könyvek sajátsága. Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. 

És persze vannak olyan könyvek is, amik szintén nagyon szuperek voltak, de a hely szűkössége és hihetetlen vasszigorom okán mégsem kerültek bele a TOP 5 listámba. Nekik viszont csináltam molyos polcot, hogy azért mégse menjen el mellettük az ember teljesen szó nélkül. Szóval, íme az egyéb szuper könyvek listája:

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Harry Potter - A History of Magic
Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Ali Benjamin: Suzy és a medúzák
Leiner Laura: Ég veled
Patrick Ness/Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Angela Marsons: Egy élet ára
Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő
E. M. Forster: Szoba kilátással
Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok
Y. S. Lee: Spy in the House - The Agency 1.
Matt Haig: A fiú, aki Karácsonynak hívnak
Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt

És végezetül, de nem utolsósorban szeretnék megköszönni minden egyes kommentet, csillagozást, mindenféle visszajelzést, ami a blogos, Facebookos, Instagramos vagy molyos posztjaimhoz érkezett. Külön köszönök minden egyes blogos, könyves vagy/és baráti levélváltást is. Szuper érzés hasonszőrűekkel beszélgetni a könyvekről, olvasásról vagy az éppen aktuális kihagyhatatlan és muszáj-elolvasnod könyvről. Szeretném elmondani, hogy jó, hogy vagytok! De tényleg.

Mindenkinek csupa szépet és jót kívánok 2019-re! Legyen olyan, amilyet elképzeltetek magatoknak :)

A többiek évzárása:
Amadea
Theodora
Nima
PuPilla
Zenka
Nita
Larawyn
Ilweran
Könyvkuczkó
A Szofisztikált Macska