Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.


Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

Az előző hónapokban kimaradt nálam a havi zárás, mert nem csak hogy nem vásároltam könyveket, de nem is igazán olvastam, írni meg aztán végképp nem írtam róluk, szóval nem nagyon lett volna miről mesélnem. Ennek egyértelműen a szaharai időjárás volt az oka, ami mindenféle agykapacitásomat lecsökkentette olyan szintre, hogy csak vígjáték illetve rom-kom sorozatokat tudtam nézni, de olykor még azt se nagyon. 

Mindenesetre itt az ősz, aminek már örvendeztem egy bejegyzés erejéig, a hőmérséklet is visszakúszott a nem csupán elviselhető, hanem a legcsodásabb tartományba, én meg aktívabb lettem, mint az elmúlt négy hónapban. 

Könyvvásárlások terén nem eresztettem azért el magam most sem: három könyv landolt szeptemberben a polcaimon plusz egy nagyon kedves szülinapi ajándék még a nyárról.

Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 - régóta kíváncsi voltam Adrian nyomiságaira, még anno néztem a könyvből készült sorozatot a tévében. Gondoltam, ideje lenne megismerkednem az írott formájával is. Plusz akciós volt a Bookdepón, így ezt isteni jelnek tekintettem. A könyvet már el is olvastam, a bejegyzés is hamarosan kész lesz róla.

David Willaims: Gangsta Granny - ezt is már évek óta el szeretném olvasni, egyszer talán Bridge mesélt erről a könyvről. Azóta eltelt röpke 5 év, és voila! Eljutottam odáig, hogy megvettem. Úgy gondoltam, hogy mivel ifjúsági, ezért inkább angolul rendelem meg magamnak.

Alice Walker: Bíborszín - annyira megörültem ennek a regénynek az új kiadásának!  A Kedves Jóisten! régóta várólistás könyv volt, sokszor gondolkodtam is rajta, hogy megveszem magamnak. Aztán jött a hír, hogy újra kiadják, így naná, hogy inkább megvártam a megjelenést. Alig várom, hogy olvashassam!

Chloe Coles: Bookshop Girl - egyenesen Londonból érkezett hozzám, és egyenesen a könyv szerzőjének a kezéből. Még dedikálta is. Ezt Bridge-től kaptam születésnapomra, szóval ez igazából még nyári beszerzés, de mindenképp szerettem volna róla hírt adni. Mivel egy könyvesboltos lányról szól, úgy érzem, kellőképpen invesztálva vagyok a történetben.

Szeptember hónapban hét bejegyzés született, amik közül nem mind könyvértékelős volt: írtam a kedvenc könyveim változásáról, az őszi terveimről és becsatlakoztam a témázós csapatba is, ahol az ízlésváltozásokról meséltünk. Olvasások szempontjából most hat darab könyvvel zárom a hónapot. Az Egy különc srác feljegyzéseiről, A Félelem-völgye című Sherlock Holmes kisregényről és a Volt egy farmom Afrikában-ról még szeptemberben írtam, a Szoba kilátással viszont már átcsúszott októberre, ahogy majd Adrian Mole naplója is át fog, illetve A Manderley-ház asszonya is. Utóbbit Emma Watson könyvklubjának kereteiben olvastam újra, és úgy gondoltam, hogy mivel ebből a könyvből írtam anno a szakdolgozatomat az egyetemen, igyekszem majd ezt egy bejegyzés formájába önteni. Ez kicsit sok időt vesz igénybe, de szerintem jó lesz.

És már itt is vagyunk a legkedvesebb hónapomban, a legszebb, legőszibb októberben! Igaz, most a éppen leterített egy megfázás, úgyhogy fájós torokkal és eldugult orral léptem be a kapuján, de nem kevésbé lelkesen. Kezdődjön az őszi terveimben elregélt féktelen őszi tombolás, tele csudajóságokkal. Mert ahogy Anne Shirley mondta, "Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek."

A többiek szeptembere:
Amadea
PuPilla
Nikkincs
Nita
Theodora

Ha Forster idejében létezett volna a Booking.com fogalma, akkor a nem megfelelő kilátással rendelkező szobák miatt valószínűleg csak egy lecsillagozott rövid értékelés született volna, és nem pedig egy egész történet. Vagy ki tudja. Mindenesetre a Signora panziója sokkal rosszabbul jött volna ki a történetből, mint ebben a regényben.
Jó, persze E. M. Forster regénye ennél jóval többről és sokkal fontosabb dolgokról szól, mint holmi panzió hamis ígérgetései. A Szoba kilátással arról beszél, hogy milyen fontos az embereknek a perspektíva; hogy legyen megfelelő rálátásuk a világra, amely körülveszi őket, és hogy nőként is joga van az embernek erre nem csupán vágyakozni, hanem mindezt meg is kapni. Virginia Woolf jó húsz évvel később írt nevezetes esszékötetében a saját szoba szükségességét fejtegeti a női nem számára; a saját helyet a társadalomban, ahol alkothat, gondolkodhat, önmaga lehet - Forster itt pedig a kilátás fontosságát hangsúlyozza; hogy a világot szabadon és önállóan is lehessen szemlélni. És tényleg mi lehetne ennél nagyszerűbb, mint egy saját szoba kilátással?
Azt hiszem, ebben minden benne lenne.


Forster ezen nézetei egy viszonylag egyszerű, első pillantásra csupán romantikusnak tűnő történetre vannak felfűzve.
Lucy Honeychurch, egy előkelő angol család lánya Firenzébe látogat kísérőjével, Charlotte kuzinjával, hogy végigjárhassa a város nevezetességeit. A Bertolini panzióban szállnak meg, ahol nem azt a szobát kapják és azzal a kilátással, amit a Signora ígért nekik. Charlotte ezen kellőképpen felháborodik. A panzió lakói közül Mr. Emerson felajánlja a hölgyeknek, hogy cseréljenek szobát vele és fiával. Ám nem csak ezzel a felháborító közvetlenséggel kell szembenézniük olaszországi útjuk során, hanem nyaralásuk tetőfokán az ifjabb Emerson végül megcsókolja Lucy-t. Ám mielőtt bármi folytatódhatna kettejük között, már véget is ér, hiszen Charlotte úgy dönt, el kell hagyniuk Firenzét mihamarabb.
Angliában Lucy-t eljegyzi a sznob és konzervatív Cecil, aki nem különösebben korbácsolja fel főhősnőnk érzelmeit, de mégis beletörődik sorsába. Ám ekkor felbukkan George, vagyis az ifjabb Emerson és ez kicsit összekuszálja a dolgokat....

"A szívük mélyén olyan panziót szeretnének, melynek csodaablakai vad tengerek habjára nyílnak egy elhagyatott tündérországban. Semmilyen hagyományos kilátás nem elégíti ki őket."

A regény a nők megítélésének egy igencsak sorsfordító korszakában keletkezett. Ugyanis ebben az időszakban kezdődött el egy fontos változás ebben a tekintetben. A régi nézetek szerint a nőket gyengének és kevésbé intelligensnek tartották - gondoljunk csak a "gyengébbik nem" kifejezésre.. Mindenképp meg szerették volna őket védeni az élet kegyetlenségeitől, mert úgy gondolták, hogy ezek súlyát képtelenek lennének elviselni. És ez a felfogás kezdett megváltozni Forster idejében: a nők önálló individuumként való kezelése, saját akaratuk és lelki szabadságuk utáni vágyuk ekkor kezdett el begyűrűzni a társadalmi felfogásba. A regény ezt a köztes állapotot állítja témájának középpontjába: a régi és az új nézet egyaránt jelent van a történetben. Mrs. Honeychurch, Lucy édesanyja és Cecil, Lucy vőlegénye képviselik a régi nézeteket, míg Emersonék másként tekintenek rá: ők azok, akik bátorítják, hogy kövesse azt az utat, ahol önmaga lehet a legszabadabban. Nem akarják őt megóvni a széltől is, hanem egy olyan lényt látnak benne, akinek ki kell bontakoztatnia önmagát.
A választás pedig Lucy kezében van: neki kell végül döntenie, hogy melyik ösvényre hajlandó rálépni.

" Sohasem értette meg igazán - emlékezett az estére évek múltán - hogyan sikerült az öregnek lelket öntenie belé. Olyan volt, mintha új ablakot nyitott volna a világra."

A regény rengeteg szimbólummal operál, így képes a látszólag könnyed, kis semmiségről szóló szerelmi történetet egy igen komoly és érdekes, a nemi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, valamint az egyén szabadságáról szóló regénnyé változtatnia.
 A legszembeötlőbb a már korábban is emlegetett kilátás, amely a világ megismerését, saját horizontjaink tágítását szimbolizálja. Míg a kilátás eltakarása - például Honeychurchék otthonában az ablakokat folyton letakarják, ezt többször is megemlítik a regény folyamán - az egyént gúzsba kötő társadalmi szabályozásokat képviseli, amelyek megfosztják az embert saját gondolataik és érzelmeik kifejezésétől. Hiszen ne feledjük: ebben az időszakban az etikettnek való megfelelés volt az elsődleges, az ember nem tehetett vagy mondhatott olyasmit, ami ezen szabályozásba ütközött volna, még akkor sem, ha az a valódi meggyőződésével ellentétes volt. Mindenki a társadalmi megfelelés maszkját öltötte magára, az őszinteség még a legszorosabb kapcsolatok terén is ritka volt, hiszen a társadalmi szabályozások még oda is beszivárogtak. Lucy ebben a helyzetben saját önkifejezését egyedül a zenében képes megtalálni, amelyet édesanyja egyáltalán nem néz jó szemmel. Lucy számára azonban a zongorázás lehetővé teszi, hogy kifejezhesse érzelmeit még akkor is, ha nem beszélhet róluk. A zongora Lucy számára a szenvedélyt, az önkifejezést és a szabadságot jelenti. Mindazt, amit ő valójában az élettől szeretne megkapni. És vajon megkapja?
Fontos kérdés emellett még az is, hogy Lucy az életében jelenlevő férfiakkal milyen körülmények között találkozik: Forster ezzel is kifejezésre akarta juttani a két férfi felfogásbeli különbségét, pontosabban még inkább ki szerette volna hangsúlyozni azt. George Emersonnal való találkozásai ugyanis nem véletlenül mindig kint a szabadban történnek, gyönyörű természeti látvány közepette, amely vadságot és szabadságot sugároz. Míg vőlegényével, Cecillel zárt terekben, az épületek belsejében találkozik. Ezek is azt vetítik előre, hogy Lucy-t milyen típusú élet várhatja egyikük vagy másikuk mellett: a társadalmi elvárások falai között kell éljen ezentúl vagy a lehetőségek végtelen és szabad ege alatt.

És hogy Lucy végül mit választ?
Meg meri-e lépni azt, amihez óriási adag bátorság kell? Képes-e a saját kezébe venni sorsa alakulását? Egyáltalán mer-e választani végül? Ezt semmiképpen sem szeretném elmondani, helyette inkább a könyvet ajánlom elolvasásra. Szerintem zseniális, sok-sok beszédtémát hagyott maga után bennem. S azt hiszem, ez mindenféleképpen a jó könyvek sajátossága.

E. M. Forster: Szoba kilátással
A Room with a View
Fordította: Kádár Melinda
Lazi Kiadó
228 oldal

Nyárbúcsúztató olvasmánynak szántam Karen Blixen könyvét, ami a Napkeringő olvasása után kezdett igazán érdekelni. És nagyon úgy tűnik, hogy valóban megvan a sajátos hangulata ezeknek az Afrikában található európai kolóniáknak. Ahogy a hölgyek levetik a fehér gyöngysorukat, az úriemberek pedig a csokornyakkendőjüket, hogy Afrika végtelen szavannáit felfedezhessék és megpróbáljanak gyökeret verni ott, ami annyira különbözik korábbi otthonuktól. Az ősi és a modern világ megismételhetetlen találkozása ez: Afrika valódi megszelídítésének története, amely alig száz évvel ezelőtt zajlott.  

Karen Blixen bárónő önéletírása a Kenyában töltött tizenhét évének krónikája, amely nem időrend köré szerveződik. Történeteit, anekdotáit témák és impressziók szerint csoportosította, és így zárta lapok közé Afrika esszenciáját. A könyvet olvasni olyan érzés, mintha maga Karen Blixen ülne előtted és mesélne édes-bús nosztalgiával igaz szerelméről, afrikai farmjáról. 

Ahol az élet mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, a fekete kontinens vadságának hihetetlenül ki volt szolgáltatva minden: a halál, a veszteségek a mindennapok részei lettek ott, a természet és annak kegyetlen törvényei megállíthatatlanul be-betörtek a civilizáció falai közé; végigbillegett patáival a farm fényesre csiszolt parkettáján. 

De minden nehézség ellenére Karen szeretett itt élni. Könyve, ahogy már mások is hívták, tényleg egy igazi óda Afrikához: valami olyat talált meg itt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg az életük folyamán. 

Azonban Karen nem csupán túlélni próbált farmján, hanem együttélni a már előtte itt lévő, őshonos népcsoportokkal is. Könyvében rengeteg fejezetet szentel szokásaiknak, gondolkodásuknak, történeteiknek. Fontos, hogy nem mond felettük ítéletet, hanem megértően és elfogadóan fordul feléjük, levetkezve európaiságunk gőgjeit. Számomra talán ezek a részek voltak a legérdekesebbek, hiszen számomra abszolút idegen kultúrák kerültek bemutatásra, amik talán ilyen formában már nem is léteznek. 

A leginkább ambivalens viszonyom Karen állatokhoz fűződő kapcsolatával volt: hol tiszteltem, hol szívből gyűlöltem érte - és igen, voltak olyan részek is, amiket kénytelen voltam átlapozni. Szerettem, amikor kimutatta, mennyire tiszteli Afrika állatait, és mennyire elítéli fogságban tartásukat. De gyűlöltem, amikor merő úri passzióból indult vadászatra, és abból űzött sportot, hogy minél több fajból tudjon lőni magának. Ahogy gyűlöltem akkor is, amikor oroszlánokat ölt csak úgy, mert éppen meglátta őket, majd a tetemüket érintetlenül otthagyta a pusztában. Tudom, hogy akkoriban teljesen máshogy viszonyultak a vadállatokhoz, de a kor szelleme még nem menti fel őt a szememben ezekért a dolgokért. 

Bár legyen személyéhez ilyen meghatározhatatlan viszonyom, de azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy mennyire szerettem a prózáját, ami olyan költőien és olyan áhítattal beszélt Afrikáról, mint eddig senki más. Szerettem belefeledkezni gyönyörű leírásaiba, odaképzelni magam Afrika ege alá, ahol a naphoz oly' közel lehet élni szabadon, ahol őszintén önmagunk lehetünk, kivetkőzve a modern világ béklyóiból.

Kezdetben voltam én. 
Utána jöttek a könyvek.
Hogy ez pontosan mikor történt, nem emlékszem. A könyvek mindig is körbevettek, és ez a mai napig így van.

Volt egy időszak, amikor szentül meg voltam arról győződve, hogy a klasszikusokon illetve a szépirodalmon kívül csak Tiffany-füzet szintű vagy filléres krimi típusú olvasmányok léteznek. A korszak borítói pedig mintha csak erősíteni akarták volna ezt az elképzelésemet. A fantasyról, a sci-firől például tizenéves koromig nem is hallottam, pedig visszagondolva a szüleim könyvespolcán számos Kozmosz könyv sorakozott - szintén nem éppen hívogatónak nevezhető borítókkal. Vagy A Gyűrűk Ura első magyar kiadása. Következő olvasmányom kiválasztásánál általában az irodalom tankönyvek vagy a Tudás Fája Művészetek szekciója szolgált útmutatóul. Utóbbinak köszönhetem például azt, hogy megismerkedtem Jane Austen regényeivel, de ez már egy másik történet, azt hiszem. 

Lényeg az, hogy szerettem az irodalomnak ezt a komolyabb szeletét, még akkor is, ha nem mindig a koromnak megfelelően választottam. Amikor megismerkedtem a Harry Potter könyvekkel tizenhárom évesen, úgy éreztem, kinyílt egy másik ajtó. Ajtó egy olyan világra, ahol a könyveket nem csak élvezni lehet, hanem imádni is: rengetegszer újraolvasni és folyton folyvást erről beszélni. Ekkor fedeztem fel, hogy vannak olyan könyvek, amik miatt az éjszaka kellős közepén alkudozol magaddal az újabb és újabb fejezetért, és az alvás vagy a fáradtság csupán egy zavaró tényező ebben a tevékenységben. Szóval, Rowlingnak köszönhetően megismertem ezt a másfajta olvasást, amit sokkal, de sokkal szórakoztatóbb dolognak tartottam. 

Ezután következett az Animus könyvek időszaka, amikor az összes általuk kiadott és nálunk elérhető ifjúsági könyvüket megvettem és elolvastam, szinte szomjazva erre az élményre, amit a Harry Potter sorozat adott.

Sajnos, sikertelenül. Viszont azt sikerült elérnem, hogy kicsit táguljon a horizontom, hogy az irodalomtörténettel való ismerkedést már vegyítettem a korosztályomnak megfelelő könyvekkel. Valamint rájöttem, hogy klassz dolog ez az ifjúsági műfaj, és találok olyat, amit jobban élvezek, mint A Pál utcai fiúkat. (nem volt nehéz dolgom egyébként.)

Aztán a következő fordulópont A Gyűrűk Ura film volt - pontosabban A Gyűrű szövetsége, amibe hihetetlen módon beleestem, és miután a moziból kilépve a szüleim felvilágosítottak, hogy ez tulajdonképpen egy könyvből készült, azonnal olvasni akartam. Szerencsémre az első magyar kiadás megvolt odahaza, így ennek a lapjain indultam útra először Frodóval, és kinyílt előttem a fantasy műfaj kapuja. Bár a műfajban való keresgélésem akkoriban nem tartott sokáig, mert A Gyűrűk Ura után olvasott fantasy-k egy idő után mind-mind koppintásnak tűntek számomra, így azt hiszem, pár könyv után fel is adtam a próbálkozást, és Tolkien műveit vettem fel az újra és újra elolvasandók listájára.
Talán végzős gimis lehettem, amikor az egyik csatornán sugározták a Nagy Könyv nevezetű műsort, amiben minden részben egy-egy kötetet ajánlottak híres és kevésbé emberek. Ez a műsor is egy új lendületet hozott a keresgélésemben, nem győztem felírogatni majd beszerezni az ott ajánlott könyveket. Így ismerkedtem meg Coelhoval majd Dan Brownnal is. Bár utólag felejthetőnek gondolom őket, de akkor ezek számomra nagyon új fajta élmények voltak. Aztán végül az ott összeszedett listámmal is elég gyorsan végeztem.

És ez így ment aztán évekig: a klasszikusok olvasása konstans dolog maradt az életemben, amit olykor-olykor megszakított egy számomra meghatározó, más műfajból származó könyv. Ám utána folyton olyan érzésem volt, mintha picit elveszett lennék. Nem nagyon tudtam, hogy ezekben a számomra új műfajokban merre induljak, mihez nyúljak. Kezdtem úgy érezni, hogy semmi se lehet olyan jó, mint a kezdő könyv. Ekkoriban álltam rá az életművek elolvasására: ha egy írónak bejött valamelyik könyve, akkor megpróbáltam a lehető legtöbb egyéb könyvét is elolvasni. Így azért akadtak sikerélményeim, új felfedezettjeim.

Az igazi változást a blogok világa hozta magával, egészen pontosan 2009. nyarán, amikor elhatároztam, hogy könyves blogolásba fogok. Elkezdtem felfedezni az akkoriban jóval szűkebb keresztmetszetű könyves blogokat és azok közösségét, és úgy éreztem, segítő kezet kapok az irodalom ismeretlen szeleteiben. Ez volt számomra a könyvek újra felfedezésének korszaka, mondhatni talán azt is, hogy valamelyest újjászülettem könyvmoly létemben. Minden műfajban kipróbáltam magam: volt Young Adult korszakom, aztán jöttek a romantikusok, a fantasy-k, a krimik, a történelmi-  valamint a kalandregények korszaka. Volt ami hosszabb ideig tartott, volt olyan is, ami csak pár könyvet élt meg, de mindegyiket nagyon fontos lépésként tartom számon könyvmoly létemet illetően. Hiszen ezek voltak az első lépések a tudatos olvasóvá válásom felé: bizonyos típusú könyvektől megcsömörlöttem, másokon pedig túlléptem, és akadtak olyan műfajok is, amik a mai napig nagy kedvenceim maradtak. A saját magam általi felfedezést se tartottam már olyan félelmetes dolognak, mint azelőtt - sőt, kifejezetten izgalmas dolognak tartottam egy idő után azt, ha a saját fejem után mentem, és nem más blogok ajánlására emeltem le a könyvesbolt vagy a könyvtár polcáról a könyveket. Egyre inkább kezdett formálódni bennem az a valaki, aki most vagyok.  Aki tudja, hogy mit keres a könyvekben. Témákat tekintve jelenleg a női sorsok érdekelnek a leginkább - és ez mondjuk tizenakárhány évvel ezelőtt egyáltalán nem hozott lázba, akkoriban inkább az útkeresés volt a legkedvesebb témám - , de a gyász és annak feldolgozása is kardinális téma lett most már, sajnos. A műfaj számomra már egy abszolút mellékes dologgá vált: nem a műfaj adta sajátságokért olvasok legtöbbször, hanem inkább ezeket a témákat keresem. Persze, vannak olyan időszakok is, amikor kifejezetten könnyed regényeket keresek - ez általában azt jelenti, hogy nagyon fáradt vagyok a hétköznapjaimban. De alapvetően számomra egy ifjúsági regény is bírhat óriási értékkel, ha olyan dolgot mutat meg számomra, amit előtte senki más. Nem a műfaj alapján súlyozom már az olvasmányaimat, hanem az alapján, hogy akkor és ott mit adtak számomra.

Mert az évek alatt rájöttem, hogy nem azért kell olvasni - feltétlen- hogy megismerjem jobban az irodalmat és annak történetét, mint kezdetben hittem. Az olvasás sokkal inkább egy utazás önmagamba: rengeteg ismeretlen és felfedezetlen helyekkel teli utazás, aminek olykor van célja, de van olyan is, amikor nincs. Az én arcom néz vissza a lapok közül, az én életem valamely - talán a valóságban nem is létező - szeletkéje köszön vissza rám. Ott álmodom tovább a meg nem történt dolgokat, ott élem újra mindazt, amit magam mögött hagytam egyszer és azt is, amit még nem.

Minden egyes könyvvel magamat olvasom.
És azokat a világokat, amikben az énem létezik. 
Mert most már tudom: egyszerre vagyok a könyv és az olvasó.

A többiek bejegyzése a témában:
PuPilla
Theodora
Nikkincs
Shanara
Kritta
Bea
Sister

A Félelem völgye a negyedik és egyben utolsó Sherlock Holmes kisregény, amely a történetek időrendjét tekintve Az utolsó meghajlás előtt játszódik. 1914-ben jelent meg először könyvalakban, és az illusztrációkat Arthur I. Keller készítette. Felépítését tekintve nagyon hasonlít a legelső Sherlock regényhez, A bíborvörös dolgozószobához, hiszen a kisregény másik felében a bűntény teljes felgöngyölítéséhez a múltba repíti az olvasót, hogy jobban átláthassa a jelen összefüggéseit, illetve a miért? kérdésére választ kaphasson. 

Ugyanis a bűntény megoldása után még továbbra is rengeteg nyitott kérdés marad bennünk - amellett természetesen, hogy Holmes zsenialitásán ismét csak elájulunk.

Történetünk fonalát ott vesszük fel, amikor is Sherlock és Watson egy kódolt üzenetet kap egy bizonyos Pollocktól, aki egy közelgő bűntényre szeretné figyelmeztetni nyomozópárosunkat, ami Moriarty-val hozható összefüggésbe. Mintha az események különös módon összejátszottak volna, hamarosan feltűnik a színen MacDonald felügyelő, hogy segítséget kérjen egy gyilkosság felgöngyölítésében, és a tettes kézre kerítésében.
A sussexi Birlstone-ban egy bizonyos Mr. Douglast holtan találtak dolgozószobájában. Fejbe lőtték. A házban élők egy lövést hallottak éjfél tájban, de a gyilkost még csak nem is látták, és a személyzetnek fogalma sincs arról, hogy miként kerülhetett oda bárki is, hiszen az óriási vidéki ház vízzel teli várárokkal van körbevéve és csak egyetlen hídon keresztül lehet megközelíteni, amit folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, idegen ember be se teheti oda a lábát észrevétlenül. De most valaki mégis csak besurrant a falak közé, és végzett Mr. Douglas-szel. Hogy ez miként és hogyan történhetett, nehéz rá válaszolni. Ám Sherlock Holmes ismét beveti éles és kérlehetetlen logikáját valamint deduktív módszereit, hogy végül rátaláljon az igazságra.

A Félelem völgyének története ismét csak Dr. Watson narratívája alapján bontakozik ki előttünk, így mindent az ő szemén keresztül látunk. Hogy pontosan mikor és mi kelti fel Holmes figyelmét vagy éppen gyanúját azt csak a legvégén tudjuk meg valójában, amikor mindenkivel ismerteti mire is jutott az üggyel kapcsolatban. Dr. Watson éles megfigyelő, ám olykor szeret minket (saját magát) tévútra is vinni, így a nyomozásban való részvételünk igencsak nehézkes. Ám egy-két tippet azért mi is megtehetünk, mégha a miért?-eket nem is ismerjük pontosan.
Ez a kisregény szerintem szuperül hozta a brit krimi hangulatot, az első felét nagyjából egy hétköznap este alatt elolvastam. Ám a második fele, amely a múlt eseményeiről szól, valahogy kevésbé fogott meg - nem csupán azért, mert kedvenc nyomozóm egyáltalán nem tűnik fel a színen, hanem azért is, mert maga a téma is kevésbé érdekelt. Ez az amerikai bányászvárosos, titkos társaságos hacacáré egy szikrányi érdeklődést se tudott belőlem kicsikarni, így ezt a részét vagy egy héten keresztül olvastam, pedig oldalszámra egyáltalán nem volt több mint az egy éjszaka alatt befalt történet.

Igazából tudom, hogy miket kéne értékelnem ebben a kisregényben összességében, úgy mint a morális kérdésekben való állásfoglalása, a Félelem völgyének megjelenési formái - mind fizikai, mind lelki síkon és más egyebek, de az az igazság, hogy most csak kényelmes krimiolvasó szerettem volna lenni, és ehhez a szerephez csupán a kisregény első fele szolgált számomra megfelelő alapanyaggal.
De lehet csak simán nem ártana, ha a megfelelő sorrendben olvasnám a történeteket, és nem pedig össze-viszza, ahogy úri kedvem tartja.

Sir Arthur Conan Doyle: A Félelem völgye
The Valley of Fear
IN Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története II. kötet
Szukits Kiadó

Hangozzék bármennyire is klisésen, de - mint minden évben, így idén is - be kell vallanom, hogy az ősz a lehető legkedvesebb évszakom. Ilyenkor újra felélénkülök, jönnek a tervek és a megvalósítások, sokkal produktívabb vagyok minden téren és sokkal, de sokkal vidámabb is. Az ősz az én forró teás, kötött pulcsis, almás fahéjas illatú nyaram, amit legszívesebben egy befőttes üvegbe zárnék, hogy a lemerült időszakaimban is tudjak töltekezni belőle. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig próbálom minden évben kihozni az őszömből a maximumot.

Ahogy egyre másra olvasgatom másoknál az őszi terveket, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy bejegyzésbe foglaljam azokat a must have dolgokat, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni. Ezekből a legtöbb nem annyira szociális dolog, hiszen az ősz amellett hogy felélénkít, kis elcsendesedésre, befelé fordulásra is késztet. Ilyenkor sokkal jobban esnek például a férjemmel kettesben töltött napsütéses, erdei séták, mint a nagy társasági kávéházas traccspartik. Talán ezért is van az, hogy ősszel újra nekilódul az olvasási kedvem is, sokkal inkább igénylem ezeket az énidőket. Plusz a klasszikusok vagy a komolyabb könyvek is ilyenkor törnek utat maguknak nálam - talán, jól áll nekik a kötött takaró vagy nem tudom. 

De mielőtt még nagyon elkalandoznék, térjünk rá a listáimra, vagyis azokra a dolgokra, amiket idén ősszel mindenképp meg szeretnék csinálni.

Úgy döntöttem, nem viszem én se túlzásba a könyves őszi bakancslistát. Inkább kevesebbet válogatok össze, viszont tényleg olyanokat, amiket mindenképp most ősszel szeretnék olvasni. Bár a képzeletbeli listámon ezeken kívül még vagy öt cím rajta van, de legyünk reálisak: ennyire előretervezni még ősszel se tudom magam. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek - régóta halogatott újraolvasás, viszont amikor megláttam Nikkincs listájában, mostmáraztántényleg én is kedvet kaptam hozzá újra. És hát mi lehetne őszibb helyszín Szelesdombnál? Még szeretnék Charlotte-tól is olvasni valamit. Mondjuk valami olyan művével megismerkedni, amit még nem olvastam (hello, Shirley és Villette! ) vagy visszatérni a jól bevált történetéhez, a Jane Eyre-hez. Ez majd még kiderül.

Elena Ferrante: Az új név története - A Nápolyi sorozat első részét tavaly szeptemberben olvastam, amikor éppen csak beköszöntött a reggeli orcacsípős idő, de délután még kellemesen, ráérősen sütött a nap. A folytatását is valami ilyen időben tervezem olvasni, szóval hamarosan sorra kerül. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a lányokkal.

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - idei várólista csökkentős könyv, plusz már hetek óta szemezek vele, de az általam elképzelt lelassulás még csak most kezdett magamban utat törni, szóval eljön lassan most már tényleg a mi időnk. Kábé hat éve várok erre, remélem, megérte.

Sarah Perry: Az essexi kígyó - amit már szinte mindenki olvasott ebben az univerzumban, csak én nem. Most már aztán tényleg kíváncsi vagyok, hogy én melyik csoportba fogok tartozni: akik unják a sztorit és nagyobb durranásra számítottak vagy azok közé, akik szeretnek elmerülni ebben a viktoriánus történetekre hajazó regényben. Őszintén remélem, hogy az utóbbiban leszek. Drukkoljatok!

A többiek őszi tervei:

Theodora

Nikkincs

PuPilla

Sister

Nita

És akkor most jöjjön az a kérdés, amely minden könyvmoly rémálma: 

Lássuk csak, miért is nem olyan egyszerű erre válaszolni... 

Kedvelt könyvből sok akadhat az ember olvasmánylistájában. Különösen akkor, amikor már kezdi kiismerni a saját ízlését, amikor egyre magabiztosabban nyúl a könyvek után. A kedvenc könyvek viszont csak úgy ránk találnak vagy mi rájuk - ki tudja. Egy történetet sose a biztos kedvenccé válás tudatában lapozunk fel először, hanem ez a fajta kapcsolat szépen, lassan kialakul. Valamikor már olvasás közben is, de olyan is van, hogy jó pár héttel, hónappal utána érik meg az olvasás erre a szintre. 

A kedvenc könyv már önmagában is sokat mondó lehet szerintem: az olvasó lelki rezdülései, önmagához vagy éppen más emberekhez való viszonya, a világban elfoglalt helye vagy magáról a világról, a társadalomról alkotott gondolatai is visszaköszönhetnek a kedvenc olvasmányaiban. A kedvenc könyv olyan, mint egy névjegy. Egy kézírással írt névjegy. Hiszen bármennyire is sokan kedvencként tartanak számon egy bizonyos könyvet, legalább annyiféle oka lehet ennek a státusznak, ahány olvasója. Hogy valóban el tudd olvasni ezt a névjegyet, ismerned kell a miérteket is.

Hogy egy kedvenc könyv mennyire örökéletű az olvasónál, az sajnos mindig kiszámíthatatlan. Vannak olyanok, amelyek minden életszakaszban mást mondanak számunkra, és a többszörös újraolvasások csak megerősítenek minket abban a hitben, hogy "igen, ez az egyik kedvenc könyvem." Vannak olyanok is, amelyeket a nosztalgia miatt szeretünk újra és újra elővenni. Amik visszarepítenek minket egy bizonyos időbe, amire jól esik visszagondolnunk. Előjönnek azok a régi érzések, gondolatok, amiket akkor éreztünk olvasás közben. És persze, ne feledkezzünk meg azokról sem, amelyek akkor és ott, abban az egyszeri alkalomban nyújtottak számunkra valamit. Valami fontosat, valamit, ami elementáris erővel hatott ránk akkor - de ha most újraolvasnánk, nem tudnánk megmondani, hogy mi lehetett az, mert már sem azt az érzést, sem a nosztalgiát nem nyújtja. Előfordul, hogy túlnövünk a kedvenc könyveken. De ezzel sincsen semmi baj, hiszen valahol természetes, hogy változnak bennünk a személyes problémáink, a magunkban feltett kérdéseink, vagy akár az is, hogy milyen válaszokat igénylünk.

"Inkább maradjon meg szép emléknek" - kedvenc könyvek, amik inkább már nem

Azt hiszem, az első ilyen óriási pofáncsapás J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Urával volt. Tinédzserkorom meghatározó olvasmánya volt, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve sok-sok éven át minden nyáron elkísértem Frodót a lehetetlen küldetésére. Magával ragadott a Tolkien által teremtett világ, a nyelvezet (amiért még egy Finn-magyar szótárt is elolvastam. Az elejétől a végéig, kigyűjtögetve a szépen hangzó szavakat egy kis jegyzetfüzetbe. Plusz valahonnan volt egy óangol szószedetem is...), nyarakon át térképeket rajzoltam, és a könyvben átélt kalandokkal keltem és feküdtem. Tényleg benne éltem abban a világban. Apukámmal rengeteget beszélgettünk a mitológiájával, világával kapcsolatban felmerülő kérdésekről, együtt tanulmányoztuk A Gyűrű keresése című kötetet, ahogy a Szilmarillokat is. Szerettem ezeket a nyarakat, amiket teljesen körbefont Tolkien világa. Aztán olyan hat évvel ezelőtt újra elővettem... és bár nagyon élveztem az olvasását, mégsem éreztem már a "kedvenc könyv"-érzést. Nagyon elszomorodtam, így a második kötet már ki is maradt az újraolvasásból.
A másik ilyen trilógia, aminek kedvenc státuszát mostani újraolvasásomkor revideálnom kellett magamban, az Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai című sorozata. Itt sem arról van szó, hogy ne élveztem volna az olvasását vagy ilyesmi, viszont az olvasás közbeni rajongás, az éjszakákon át ébrentartó izgatottság most valahogy nem bukkant fel ezen az ötödik újraolvasáson. Mindig valahogy az volt az érzésem, hogy jó ez, de azóta olvastam már jobbat is...
Roald Dahl könyvei szintén hasonló sorsra jutottak, pedig általános iskolában egyszerűen imádtam, még hozzá annyira, hogy egyik legjobb barátnőmnek mindig Dahl könyveket ajándékoztam a születésnapjaira. Matilda és A boszorkányok voltak a legkedvesebbek. Imádtam Dahl regényeinek furcsa, kicsit bizarr hangulatát. S ugyan még mindig nagyszerű ifjúsági regénynek tartom őket, számomra lekerült róluk a kedvenc címke.
Az ilyen ráismerések mindig kicsit szomorúak is szerintem. Mintha egy régi baráttól venne búcsút az ember, akivel már nem nagyon tudja megtalálni a közös hangot. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne előre tudni, hogy melyek azok a kedvencek, amik valóban kibírják az újraolvasások próbáit.

 A régi barátok

Kedvenc könyveim sora a Harry Potter-sorozattal kezdődött. Már korábban is szerettem olvasni, viszont J. K. Rowling sorozata előtt egy olyan történettel sem találkoztam, ami képes volt egész éjszakán át ébren tartani. Se olyan regénnyel, amit amint befejeztem, azzal a lendülettel újra is olvastam volna. A Harry Potter-sorozat nem az olvasás csodáját mutatta meg számomra tehát, hanem azt, hogy milyen érzés is az, amikor az ember szó szerint beleszeret egy történetbe. Azóta a hosszú évek során számtalanszor újraolvastam, és mindig más aspektusát, más rétegét figyelem, és még mindig képes újat mondani számomra. Mindig ad valami irányt is, ha elveszettnek érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A teljes sorozatot legutoljára édesanyám utolsó hónapjaiban olvastam, és a kritikus időszakban sokat mantráztam Rowlingnak a halálról és az elengedésről írt gondolatait, amik kapaszkodókká lettek számomra.
A jubileumi év kapcsán egy rajongó bejegyzést is írtam Rowling sorozatához ezt ITT lehet elolvasni.
Jane Austen következik örök kedvenceim sorában, aki a Büszkeség és balítélettel mutatta meg számomra igazán, hogy mennyire szórakoztató is tud lenni. Általa fedeztem fel, hogy mennyire szeretem az iróniát a regényekben, és mennyivel jobban fekszik nekem ez a stílus, mint az egyenesen odamondogatás. Nem tudom, hogy vajon a Büszkeség és balítélet még mindig ugyanolyan és akkora kedvenc lenne mint tizennégy évvel ezelőtt vagy az Értelem és érzelem őt is letaszította volna a trónról. Mindenesetre Jane Austen abszolút kedvenc író, ez nem vitás, és azon kevesek közé tartozik nálam, akiknek a teljes életművét elolvastam.
Ebbe a kategóriába tartozik még Emily Brontë is, bár az egyszem regényével és kisebb kötetre való verseivel együtt nem volt nagy kihívás magamévá tenni az életművét. Pedig szívesen olvastam volna még tőle többet is. Az Üvöltő szelek egy nagyon beteg könyv szerintem, ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - mégis mérhetetlenül beleszerettem ebbe a zordon és vad vidékbe, ahol a szél minden erejével átsüvít az ember ruháin, és ahol az indulatoknak sem szabnak korlátokat: ahol a szereplőink hozzávadultak a tájhoz. Igazából maguk a Brontë nővérek mindig is lenyűgöztek, hogy mennyire nyíltan fel merték vállalni regényeikben a problémákat, hogy igenis egyenesen kimondva mertek beszélni a nők korabeli helyzetéről, kiszolgáltatottságáról vagy akár a rossz házasságról. A Jane Eyre, a Wildfell asszonya szintén emlékezetes olvasmányaim lettek, mert annyira lenyűgöztek nyíltságukkal. Sokszor eszembe jutnak mostanában, hogy újrázni kéne velük.
Aztán az egyetem megismertetett Bulgakovval. A Mester és Margarita a valaha volt legklasszabb kötelezőm volt, aminek abszurd furcsaságát, humorát elképesztően imádtam. Ez is egy olyan könyv volt, aminél már az elején tudtam, hogy jóban leszünk - aztán miután elolvastam, azonnal kezdtem is előlről.
Régi kedvencek között foglal még helyet Virginia Woolf: Saját szoba című esszéje, amely elsősorban a nők és az irodalom helyzetéről értekezik annyira okosan és annyira élvezhetően, hogy úgy bele lehet feledkezni, mint egy igazán klassz regénybe. Ez számomra úgy, ahogy van az Esszé. Így, nagybetűvel.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye se maradhat le erről a listáról semmiképp. Imádtam az ártatlan, gyermeki elbeszélőt, aki olyan jól megcsillogtatta előttem gyerekkorom önfeledt nyarait, amellett hogy igencsak komoly témákat boncolgatott előttem. A faji alapú megkülönböztetés, a közösségből való kirekesztettség, az igazság elnyomása, a gyűlölet dominanciája és a nők helyzetéről való értekezés egyaránt megtalálható benne, amik számomra mind nagyon fontos és kardinális témák. Harper Lee regénye egy ártatlan kiáltás az igazságért: hogy mindig maradj igaz és hű az elveidhez, utasítsd el az igazságtalanságot, még akkor is, ha a világ másmerre megy.
L. M. Montgomery Anne sorozata viszont számomra tényleg az igazi, idilli gyerekkort hozza vissza, ami talán soha nem is létezett nálam ilyen formában - ki tudja. De amikor az Anne otthonra talál című könyvet olvasom, visszarepít a szikben való kóborlások, a szalmakazlak tetejére mászások és a céltalan futkározások önfeledt időszakába. A sorozat többi részét is nagyon szeretem, de az első rész számomra az igazi.

Új barátok

Akik még nem nevezhetőek annyira konstansaknak, hiszen alig két-három, esetleg éppen egy éve olvastam őket. Ami persze, semmit sem von le értékükből vagy egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők kevésbé kedvencek lennének. Csak mondjuk még szoknom kell, hogy a Listában vannak, és mondjuk még egy újraolvasást sem értek meg. De ettől az előkelő státuszuk nem kevésbé fontos.
Szabó Magda: Abigélje mondjuk nem pont ez a kategória, hiszen már hat éve olvastam, de az nagyon igaz, hogy még nem újráztam belőle egyszer sem. Emlékszem, hogy Szabó Magda stílusa mennyivel magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és hogy a Matula fekete-fehér világát mennyire a szívembe zártam. És mennyire nem tudtam róla aztán írni semmi értelmes gondolatot, mert annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy kifejezni is lehetetlenség volt.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai a régi világ utáni nosztalgiájával fogott meg. Ahol új világ van éppen születőben, és főhősünk ebben nem találja meg a helyét - talán, mert igazából nem is akarja. Zseniális lélektani regény, gyönyörűen megírva.
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című regénye különböző női sorsokat és azok összefonódásait mutatja be hol sírós, hol sírva nevetős történetekkel, epizódokkal. Egy igazán kivételes női regény, erős női karakterekkel - ráadásul egy férfi tollából.
Marjane Satrapi: Persepolis történeteire Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy ráakadtam volna, pedig igazán nagy hiba lett volna kihagyni. Ez a képregény az éppen átalakulóban levő Iránról mesél, ahova lassan begyűrűzik a vallási fanatizmus - s mindezt egy kislány szemén keresztül követhetjük végig. Arról mesél, hogy milyen érzés lehet félni, rettegni a saját hazádban, milyen lehet ennyire puskaporos légkörben felnőni - ráadásul nőként. Nyíltan beszél a nők helyzetéről és annak változásáról, a nőiségről mint identitásról, a tinédzserévek kusza megéléséről és a folytonos idegenség érzéséről. Letaglózó és iszonyatosan fontos történet. Most éppen az angol verziójára gyűjtök.
Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok a tavalyi várólista csökkentés keretében került elolvasásra. A gyermekkor végéről, árulásról,  majd a múlt miatti folyamatos bűntudatról szól ez a könyv olyan szépen és olyan igazan, mint kevés történet. Kifacsart és apró darabokra tört engem.
Fredrik Backman regényei szintén a frissen szerzett kedvencek között foglalnak helyet. Backman megalkotta a számomra feledhetetlen Ove alakját, akinek a felesége jelentette a világ összes színét. Gyönyörű könyv az emberek mögött rejlő történetekről, valamint a gyász utáni újrakezdésről. A többi általam olvasott regénye is a kedvencek között landolt később, de Az ember, akit Ovénak hívnak egy még különlegesebb helyet foglal el a szívemben.
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című fergeteges regényének az olvasását nagyon sokáig húztam, pedig igazán kár volt. Ezt a habókos Durrell családot rögtön a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy ez a regény majdnem minden rossz időben gyógyír lehet, mert annyi benne a napfény és a nevetés.
Patrick Nesstől a Szólít a szörny viszont pont az emberi lélek legsötétebb helyére visz. Nem akar többet tőled, minthogy elmondd magadról az igazat. A színtiszta, legigazabb igazat. Mert a hazugság, az önmagunk elől elhallgatás rengeteg kárt tud okozni az emberben. És amíg nem vagyunk őszinték magunkhoz, addig gyógyulni sem tudunk életünk mélypontjaiból. Különleges könyv, szépirodalmi igényességgel megírt ifjúsági regény, amely Siobhan Dowd ötletéből íródott.
Elmondott vagy éppen elhallgatott éntörténeteknél maradva Margaret Atwood: Alias Grace című könyve is felkerült a kedvenceim listájára. Különlegesen megírt regény ez, amely szintén sok mindenről szól Grace Marks történetén keresztül. És válik feledhetetlenné.
Végezetül, ám nem utolsósorban ott van még Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet című meseregénye. Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal. Nagyon sajnálom, hogy a harmadik rész végül - gondolom -  érdeklődés hiányában nem jelent meg idehaza. Azt hiszem, kénytelen leszek így angolul nekigyürkőzni.

Mostanában egyre többet gondolok a kedvenc könyveimre - régiekre és újakra egyaránt. Vannak, amelyek szabályosan kísértenek és hívnak, hogy találkozzam velük ismét. Néhányra biztosan sort fogok keríteni - lehet, hogy már idén ősszel. De az is lehet, hogy inkább nyitva hagyom a kapukat az újonnan érkező barátoknak.

Szóval, ha bárki kétségbe vonná a Young Adult regények fontosságát vagy azt fejtegetné éppen, miért nincs helye ennek a műfajnak az irodalomban, nyomjátok az illető kezébe például Stephen Chbosky regényét, ha éppen a polcotokon van. Az Egy különc srác feljegyzései a kamaszok problémáiról mesél: az általánosakról és a kissé specifikusabbakról egyaránt - mint a homoszexualitás, az abuzív kapcsolat vagy éppen a gyerekkori molesztálás. Egyenesen kimondott és a sorok között elrejtett titkokkal, érzésekkel teli történet ez, ami nem feltétlen mutat meg mindent a maga teljes valójában: sejtet, elhallgat dolgokat - fontos dolgokat - , amiket nekünk, olvasóknak kell kihámozni a szövegből. És ez nagyon jó. Szeretem, ha egy könyv nem feltétlen adja könnyen magát.  

Pontosabban Charlie az, aki nehezen nyílik meg előttünk, hiszen az ő leveleiből áll össze a könyv. Ő a mi szubjektív, érzékeny, saját helyét kereső elbeszélőnk, akivel kapcsolatban már az első levelek után érezzük, hogy valami nincs teljesen rendben; hogy ez az egész többről szól, mint a hiperérzékenység. Valami sokkal mélyebb, sokkal feldolgozhatatlanabb dolog lappang a háttérben. Amit egy külső narrátor se tudna nekünk elmesélni olyan módon és annyira őszintén és igazan, ahogy Charlie teszi. Az ilyen dolgokat senki más nem beszélheti el, mert nem az ő történetük - csak és egyedül az mesélhet róla, akivel megtörtént. Charlie számára a levelek terápiás célúak - az éntörténetek ugyanis gyógyító erejűek. A dolgok pedig akkor válnak történetekké, ha valakinek elmeséljük azokat. Akár úgy, ahogy Charlie teszi: egy ismeretlen barátnak. 

Charlie mint elbeszélő és a levélforma mint elbeszélésmód a lehető legtökéletesebb választás volt. 

Hogy kinek írta konkrétan a feljegyzéseit, sose tudjuk meg. De itt talán nem is ez a lényeg. Hiszen Charlie sose számított tőle válaszra. Csupán egy olyan ember kellett számára, amilyen ő volt a körülötte élők számára: egy ember, akihez beszélhet. Akinek elmesélheti magát valamint azt, ami körülötte történt. 

Ugyanis Charlie valahogy képtelen megnyílni bárki előtt a környezetében. Mindenkit meghallgat, mindenkire odafigyel, de a saját akaratát, a saját érzéseit képtelen kifejezni mások előtt. Talán, még önmaga előtt se sikerül. 

Visszaidézett valamit a tinédzserkoromból nálam is, annak ellenére, hogy sokszor szembesített azzal a ténnyel is, hogy mennyire nem vagyok már az. Azt hiszem, ezt a felnőtt látásmódot már soha nem fogom tudni levetkezni a valódi tinédzser életérzést bemutató könyveknél. 

De ahogy Bill is mondta egy ponton Charlie-nak az egyik könyvvel kapcsolatban: "Inkább szűrő legyél, mint szivacs" - így én is ezt tudom tanácsolni ezzel a regénnyel kapcsolatban. Sok fontos dologról mesél és világít rá, anélkül, hogy a didaktikusság unalmába esne. Nem egy modern Zabhegyező. Csak egy kicsit szomorú könyv bizonyos dolgokról, amiket az ember kamaszként megél és olyan dolgokról, amiket csak egyesek élnek át. Charlie nem súlyoz, nem tesz különbséget egyik között sem. Hiszen tudja, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.

És ez a kamaszkorra talán valóban többszörösen is igaz.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

The Perks of Being a Wallflower

Fordította: Gyuris Norbert

Alexandra Kiadó

238 oldal

A valóság igazán kegyetlen tud lenni. Különösen azokhoz, akik megtapasztaltak egy merőben más világot: éltek benne, magukévá tették a szabályait, majd kénytelenek voltak onnan visszatérni. Vajon Dorothy el tudta felejteni Oz birodalmát? Valóban ugyanott folytatta végül az életét, ahonnan a tornádó elrepítette? Lyra Belaqua a visszatérése után is sokat gondolt arra, mit hagyott hátra, ahogy Szeptember se tudta feledni Tündérföldet. Seanan McGuire regénye pontosan ezekről a gyerekekről szól: akik számára egyszer megnyílt egy kapu, és beléptek rajta. Majd visszatértek a világunkba. A világba, ami ugyanolyan volt, mint mikor elhagyták - viszont ők mások lettek. Lélekben még mindig a hátrahagyott világ után áhítoznak - ami vagy megadja számukra újra a lehetőséget, hogy belépjenek a kapuján vagy nem. 

Eleanor West kisasszony Otthona az ilyen gyermekek számára nyújt menedéket. Egy helyet, ahol olyan társak veszik körül őket, akik hasonló dolgokon mentek vagy éppen mennek keresztül. Egy helyet, ahol nem kell úgy tenniük, mintha semmi sem történt volna. Ahol elfogadják őket minden furcsaságukkal és különlegességükkel együtt. 

Seanan McGuire regénysorozatának első részét elég nagy várakozás előzte meg idehaza, hiszen a külföldi könyvesblogok és YouTube csatornák ettől a sorozattól voltak hangosak. Eléggé jellemző, hogy bár követek pár külföldi könyvesblogot és csatornát, a Minden szív kaput nyit című regényről kábé egy héttel a magyar megjelenése előtt hallottam először. De lehetséges, hogy így jártam jól, mert elvárásaim különösebben nem voltak, csupán egy "miért ne?" felkiáltással felütött kíváncsiság vezetett el végül az olvasásához. Kifejezetten izgalmas és érdekes történetként maradt meg bennem a történet, ahol nem csupán az ötlet volt szuper, hanem annak megvalósítása is elég jól sikerült. Bár azt hiszem engem már a bentlakásos intézet, zárt közösség, kicsit darkos hangulat kombinációjával megvett magának, de az igazi hab a tortán a már mások által is emlegetett allegorikus olvasat volt. Vagyis az, ahogy a felnőtté válás nehézségeit megfogalmazta a maga egyedi módján: ahogy kamaszkorunk lelkének minden valós szabálynak ellentmondó kapui nyílnak és csukódnak előttünk és mögöttünk. Arról az időszakról, amikor képtelen befogadni minket a való világ; amikor mi sem akarunk ennek a részei lenni. Amikor előttünk kinyíló kapuk után vágyakozunk, mert a világ, amelyben élnünk kéne, elzárkózik előlünk. 

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit

Every Heart a Doorway

Fordította: Miks-Rédai Viktória

Fumax Kiadó

160 oldal

Amikor megérkeztek a boltunkba a példányok, mindenképpen valami látványos helyre szerettem volna kipakolni őket, hogy rögtön szemet szúrhassanak. Emlékszem, ahogy egy srác a pénztárnál való várakozása közben megszemlélte a borítót, majd szemforgatva húzta a száját. Mondtam neki, hogy ez egy egyébként szuper könyv, és a magyar történelem ismert illetve - nagy részében inkább -  kevésbé ismert nőalakjairól szól. Levette a polcról, majd pár perc múlva végül csak a kosarában landolt a könyv. 

Ha nem lett volna sok dolgom, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért volt ilyen az első benyomása a könyvről. 

Tudom, hogy vannak, akiknek a könyökén kezd kijönni, hogy az utóbbi kábé öt-tíz évben megszaporodtak valamelyest azok a filmek, könyvek és egyebek, amelyek a nőket helyezik a középpontba, ahol mondjuk nem egy megmentendő áldozatként vagy egy minden szempontból passzív félként, hanem önálló akarattal rendelkező, tettre kész individuumként vannak reprezentálva. Ez valóban szörnyűséges dolog, hiszen mit tanulnak ebből a lányok? És a fiúk? ... És ez az újfajta reprezentáció már tényleg annyi ilyen történetet és női alakot kitermelt magából, hogy az elmúlt sokszáz év történetének szinte kizárólagos férfiközpontúsága és marginális Mary Sue-jai már totálisan el is lettek nyomva, egyszerűen eltörpülnek a mostani iszonytató mennyiség mellett.  (gyengébbek kedvéért: irónia a négyzeten)

Az 50 elszánt magyar nő szerintem egy iszonyatosan fontos kiadvány a magyar gyermekirodalom piacán. Sőt, nem csak ott. Legalábbis én ilyen gyűjteményről nem igazán tudok idehaza, ami a magyar történelem fontos nőalakjait gyűjtötte volna össze mindenféle területről, és mindezt könnyen befogadható stílusban és érdekesen tárta volna közönsége elé. Ami itt jelen esetben a 10-14 éves korosztályt jelenti. De az idősebbek is bátran lapozgathajták, mert a stílusa nem degradáló, az olvasóját partnerként kezeli, és rengeteg új információt képes adni nekik is. Hiszen naná, hogy hallottam korábban már Szilágyi Erzsébetről, Zrínyi Ilonáról, Kertész Erzsébetről vagy Lomb Katóról. De például Jósika Júliáról, az első női haditudósítóról előtte még soha, ahogy Sass Flóráról, az első felfedezőnőről sem. De még ezen kívül rengetegen voltak, akiknek a nevével itt találkoztam először. És az élettörténetüket olvasva igazán kár lett volna, ha ez a tudatlanságom megmaradt volna. 

A szerzőket, Fodor Marcsit és Neset Adriennt az az elképzelés mozgatta, hogy bemutassák a magyar történelem ezidáig háttérbe szorított alakjait; hogy megmutassák, ezek a nők mit adtak hozzá a magyar történelemhez. Elmondásuk szerint  rengeteg anyag gyűlt össze, amiből végül szelektálniuk kellett. Így behoztak egy újabb szempontot a válogatás során, ez pedig az elsőség volt. Mert valamiben elsőnek lenni mindig iszonyatosan nehéz: szembeszállni az ellenzőkkel, kitaposni a szükséges utat... ehhez mind szükséges az önmagukban való megrendíthetetlen hit, ami nem engedi eltántorítani őket a céljuktól.
Ez az ötven élettörténet szinte minden történelmi korszakból merít egy-egy szeletet: Sarolttól, Géza fejedelem feleségétől egészen a közel ezer Instagram követővel rendelkező, világutazó-hajóstoppos Wynne-Hughes Veronikáig bezárólag. Királynők, sportolók, felfedezőnők, írónők és katonák... - szakmai életüket tekintve is elég változatos a beválogatott hölgyek élettörténete, cseppet sem egysíkú vagy unalmas válogatásról beszélhetünk tehát. Minden korból, minden területről találhatunk szemezgetni valót.

Továbbá az úttörő kötet designja mellett se lehet elmenni szerintem szó nélkül: színes, vibráló, ugyanakkor igényes, átlátható és jó ritmikájú. Tetszettek nagyon az illusztrációk, tényleg nagyon örülök, hogy az igényes szöveg igényes megjelenést kapott, és így valóban öröm volt lapozgatni. Remélem, lesz még folytatása, még több elszánt magyar nőt a könyvlapokra!

Fodor Marcsi- Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő

Illusztrálta: Rátkai Kornél

Kiegészítő illusztrációk: Berthóthy Ágnes

Bookline Könyvek

208 oldal

Ha jobban belegondolunk, az olvasás eléggé hasonlít a randizáshoz. Előzetes elvárások, remények vesznek körbe minket mielőtt belekezdenénk egy könyvbe. Szeretnénk, ha minden jól klappolna; ha valami igazán fergeteges sülne ki az egészből, vagy hogy legalább azt elmondhassuk, jól szórakoztunk az együtt töltött idő alatt. Hogy legyenek kis emlékmorzsák, amikre jól esik majd visszagondolnunk - vagy esetleg azt érezzük, hogy egy alkalom nem volt elég. 

Ám sajnos, nem minden találkozás ilyen szerencsés, bármennyire is reméltük vagy éppen szerettük volna. Számos oka lehet a csalódásunknak: aktuális rossz hangulat, nem a megfelelő időben és helyen történt az első találkozás, a túl magas elvárások - vagy csak egyszerűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy bármennyire is hittük, mégsem voltunk egymáshoz valóak. Van ilyen. Mert nem minden olvasónak való egy bizonyos könyv - és fordítva: a könyvnek se való minden olvasó. 

És szerintem hasznunkra válhat, ha fel tudjuk ismerni ezeket az okokat. Ha nem csupán dühtől toporzékolva a sarokba hajítjuk könyvmoly életünk újabb csalódását, hanem - legalább utána - meg hányjuk-vetjük magunkban, mi is történt pontosan velünk. 

Életem könyves csalódásait azt hiszem, sohasem striguláztam. 

Direktben legalábbis. De a legborzalmasabbak mind kitörölhetetlenül beleégtek a tudatomba - illetve voltak olyanok is, amikről már azt se tudom megmondani, miről szóltak, részleteiben miért nem tetszettek, csak azt, hogy nem klappoltunk valamiért. Amúgy talán ez az utóbbi fajta a legrosszabb, hiszen még csak nyomot se hagytak bennem - ez pedig tényleg az időrablás netovábbja. Ebben a bejegyzésben a teljesség igénye nélkül igyekeztem számot vetni könyvmoly életem csalódásaival, rossz időzítéseivel és a túl magas elvárásaimmal.

Még éretlen voltam vagy már túlhaladtam. Ideges  vagy éppen fáradt időszakomat éltem. Túl cinikus voltam hozzá vagy túl sznob. Könyvmoly létemben éppen nyűglődtem vagy túlságosan is pörögtem. Ezerféle oka lehet annak, ha egy alapvetően jó könyvvel éppen nem találkoznak a horizontjaink. Ilyen esetekben azért ott szokott motoszkálni bennem egy érzés, hogy itt bizony velem van a gond. Ha élvezhetetlen az élmény emiatt, akkor inkább elteszem későbbre, egy alkalmasabbnak ítélt időszakra - vagy a másik esetben: belátom, hogy a mi időnk már lejárt, sajnos. Azonban ha egy kicsit is élvezni tudom, akkor azért igyekszem végigolvasni, bár fogalmam sincs, miért, hiszen így sérül az élményem, és csupán az időzítés miatt nem lesz belőle fenomenális olvasás. Talán, a kíváncsiság vagy a jobb élmény reményében olvasok tovább ilyenkor. 

Tipikus példa erre egyébként Kurt Vonnegut, akitől eddig egyetlen ízig-vérig Vonnegut regényt se tudtam elolvasni, mert mindig rosszkor nyúltam hozzá. Leginkább olyankor, amikor csak ifjúsági regényeket voltam képes befogadni alapvetően. Az Éj anyánkat még az egyetem alatt olvastam tőle, és imádtam, de azóta se sikerült jobban megismerkednem vele. Afonzo Cruzzal való első találkozásom is ilyen élmény: azt éreztem, hogy éretlen vagyok még hozzá könyvmoly ügyileg, a posztmodernség egyébként is mindig megriaszt. De a másik regényével pár év múlva mindenképp tenni fogok egy próbát, hátha addig kicsit benő a fejem lágya. Szerb Antal regényét az Utas és holdvilágot biztos vagyok benne, hogy tizenöt évvel ezelőtt imádtam volna. Együttéreztem volna Mihály minden nyűgjével és világfájdalmával, de most csak eeeehhhh.... fárasztott. Sajnálom, nincs erre jobb kifejezésem. Szeretem az életemet - ha meg éppen nem, akkor szeretném ismét szeretni.

Aztán - kicsit könnyedebb vizekre evezve-  ott van még Jonathan Stroud Bartimeus-trilógiája, ami egy nagyon eredeti és vicces ifjúsági fantasy történet, de mivel már előtte totálisan elfogult Lockwood rajongó lettem (Sherlock-figura, szellemek, alternatív Anglia, érdekes női főhős stb. Istenem, olvassatok Lockwoodot!!), és a hamarabb megjelent, ám általam később olvasott Bartimeus könyv ehhez képest nekem kevésbé érett benyomást keltette, így azt éreztem, hogy hiába tetszett volna X évvel ezelőtt ez a történet, ma már képtelen vagyok a szívembe zárni. A pasi egyébként zseniális, és vérzik a szívem, hogy a Lockwood sorozatból nem jelent meg magyarul csak az első rész... 

Bridget Jones is alapvetően ilyen számomra, hogy az eredeti naplóját nem a megfelelő időben  olvastam. A film életem egyik meghatározó élménye, a mai napig évente minimum háromszor megnézem, hiába tudom kívülről az egészet. Helen Fielding írását viszont nem tudtam megkedvelni, és ennek az okát ott látom, hogy a film akkora szerelem számomra, hogy könyves változata képtelen nálam felvenni vele a versenyt. De még mindenképp tervben van egy újraolvasás, hátha revideálni tudom magamban ezt a dolgot. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófjának olvasásával szintén késtem legalább tíz évet. Tizenéves korom kezdetén biztosan odáig lettem volna tőle, de amikor ténylegesen a kezembe került, már rég kinőttem belőle. Túlságosan színpadias volt, túlságosan ifjúsági és emiatt túlírtnak éreztem. Ettől függetlenül Dumas-t azért szeretem, de ma már óvatosabban vennék a kezembe tőle bármit is.  Becky Albertalli sztárregénye a Simon és a Homo Sapiens-lobbi esetében többféle ok is közrejátszott, hogy felkerült a listámra. Például, hogy ebben a témában (LMBT)  már olvastam korábban egy zseniális ifjúsági regényt, az Aristotle és Dantét - és ehhez képest Simon története nem igazán fogott meg, plusz maga a stílus se tudott megtalálni - de az is lehet, hogy csak túl magasak voltak az elvárásaim. 

És akkor el is érkeztünk azokhoz az esetekhez, amikor a marketing túl jól sikerül. Nem feltétlen a kiadók által közvetített marketingre gondolok most, hanem más olvasók áradozásaira, világrengető élményeire. Amiknek az őszinteségét egyáltalán nem vonom kétségbe, hiszen pont ez az őszinte rajongás képes olyan könyvek iránt is felkelteni az érdeklődésemet, amiket lehet hogy alapvetően elkerültem volna. De ilyenkor én mindig azt érzem, hogy én is részese akarok lenni ennek a fülig szerelemnek - és ha mindenki ennyire rajong érte, akkor én miért ne rajonganék? Tudom, tudom: naiv elképzelés ez, de szeretem a rajongás érzését. 

Neil Gaiman könyveivel alapvetően mindig így járok - néhány üdítő kivételtől eltekintve. Gaimannel ritkán rezgünk azonos tartományban (ám ha igen, akkor nagyon is), de a rengeteg rajongó vélemény újra és újra csapdába csal. Az Amerikai istenek véleményem szerint például egy hihetetlenül túlírt valami, amiért szinte mindenki odáig meg vissza van. És hiába csalódtam már korábban Gaiman regényeiben, a sok szuper vélemény mégis rávett az elolvasására. És nagy valószínűséggel ez a jövőben is meg fog történni, mert a Gaiman-rajongók mindig olyan jól tudnak rajongani. 

E. Lockhart We were Liars (magyarul: Hazudósok) szintén ide sorolható. A rengeteg dicsérő, szinte ódával felérő írás hihetetlen óriási és letaglózó rejtélytől volt hangos, igazi falhoz vágós élményt ígértek - ehhez képest nagy kíváncsiságomban a könyv első negyedénél megfejtettem a rejtélyt, és utána már csak az agyamra ment a történet. Talán, ha nem így és ilyen módon találkoztam volna vele, talán nekem is tetszett volna. 

Ernest Cline: Ready Player One regényével kapcsolatos vélemények hihetetlenül eredeti, műfajformáló regényt ígértek, ami annyira felforgatja az olvasó világát, hogy utána hetekig képtelen magához térni, és minden korábban olvasott könyv eltörpül majd Cline regénye mellett. Hát naná, hogy felkeltette a kíváncsiságomat - geekségek és minden csupa jóság. Hát persze, hogy jöhet! Azonban esetemben ez a lufi egyre jobban ereszteni kezdett, míg a végén igazán kínos hangtól kísérve totálisan ellaposodott. 

Tracy Chevalier könyveit alapvetően szeretem, bár még csak kettőt olvastam tőle, de azok mind fantasztikusak voltak és maradandó élmények. A lány gyöngy fülbevalóval mindenki kedvence és (meglepő módon) meghatározó élmény sokak számára - én viszont, képtelen voltam eddig az ötvenedik oldalnál továbbjutni, pedig már háromszor is nekifutottam. Itt a túlzott elvárásaimat hibáztatom az élvezhetetlenségért. Hiszen nem létezik, hogy ha Chevaliert alapvetően szeretem, pont ezt a regényét ne tudnám... 

Stephen King is valahogy ebbe a kategóriába sorolható esetemben. Rengetegen rajonganak a regényeiért, és olyan szuper dolgokat mondanak/írnak róluk mindig, hogy mindig feltornázzák az elvárásaimat vele szemben, és aztán csak egy langyos élményt kapok legtöbbször. Bár a Carrie-t eléggé imádtam én is. 

És vannak azok a könyvek, amik ellen semmit nem tudunk felhozni mentségként. Egyszerűen nem. Legszívesebben az emlékét is kitörölnénk az emlékezetünkből, és még az is elképzelhető, hogy hirtelen felindulásból fizikailag komoly bántódásuk esett az olvasás során. Persze, nyilván nem. Mert nyilván, a legdühítőbb könyv esetében is képesek vagyunk megőrizni hidegvérünket, és a tombolás helyett szemöldökráncolva elmajszolunk egy teasüteményt a könyvtől biztonságos távolságra. Vagy nem. 

Mostanában a dühítő könyveket nem szoktam végigolvasni, csak a legritkább esetben - még pedig azon oknál fogva, hogy nincs időm rossz könyvekre. Régen azért kitartottam, mindig reménykedtem abban, hogy a könyv a végén mégis bebizonyítja, hogy nem rossz könyv ő, és képes nekem pozitív élményt okozni. 

(Elárulom: ilyen egyébként sose fordult elő. Ami még a közepénél is idegelt, az utána végig kiakasztott. Most már bevezettem a 100 oldalas szabályt: ha a 100. oldal környékén is még tépem a hajam, akkor nekem és a könyvnek befellegzett örökre. )

Életem első borzasztóan megrázó, könnyfakasztóan iszonytató élménye az Egri csillagok volt. Én alapvetően szerettem amúgy a kötelező olvasmányokat, de az Egri csillagok volt az, ami felett legtöbbször sírtam - nem a meghatottságtól, hanem mert annyira gyűlöltem az olvasását. Pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, érdemes újra nekikezdenem, hátha csak az életkorommal volt a gond; hátha most már jobb élmény lenne: a 95. oldalig jutottam, és a véleményem nem változott. Talán annyi, hogy már nem sírtam felette, mert amikor már tényleg nagyon untam, csak becsuktam, és halálos nyugalommal visszavittem a könyvtárba. Elvégre most nem volt muszáj végigolvasnom. Gárdonyi más regényeit (Ida regénye, A láthatatlan ember) imádom, de az Egri csillagok sehogy sem tudott közelebb férkőzni hozzám, és ez szerintem már így is marad.

Julie Orringer regénye A láthatatlan híd szintén egy dühítő élményként maradt meg bennem. Elképesztően túlírt, nyálas, önismétlő regény, ami szereti az olvasójának megmondani, hogy egyes szereplőkről éppen mit is kéne gondolni. András és Klára banális párbeszédei még sok-sok év után is kísértenek. 

A közelmúltból hiba lenne kihagyni ebből a felsorolásból Stephanie Garber regényét a Caravalt. Az egész egy nagy katyvasz: Garber a történetet mintha csak írás közben kanyarította volna. A szereplők egy faék egyszerűségével vannak megáldva, a narráció nem különben -  hiába próbál nagyon költői lenni, igazából csak random szavak vannak egymásra pakolva, amivel csak egy WTF élményt volt képes nálam produkálni. Ezt igazából csak azért olvastam végig, mert megvettem és baromi drága volt - gondoltam, a pénzkidobás miatt megérdemlem a szenvedést. 

Jude Deveraux regénye, a Madame Zoya szintén a borítójával és a fülszövegével fogott meg anno. Azt gondoltam izgalmas lesz meg jó, aztán nem lett egyik sem. Már nem is emlékszem rá igazán, hogy mi volt konkrétan, ami idegesített benne, csak arra, hogy nagyon buta könyv volt szerintem. 

John Greentől a Csillagainkban a hiba lehetett volna jó. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 

Ruth Ware: A nő a tizes kabinból és Camilla Lackberg: Jéghercegnő című regényét nem is venném külön, mert ugyanaz volt a bajom mindkettővel. A női főszereplők súlytalan nyafogásai a sminkről, a pasikról és az úristen-vajon-kövérebb-lettem-mint-tegnap-voltam kérdésköre teljesen feleslegesen foglalt el oldalakat a komoly és érdekesebb témáktól. Lehettek volna jók is, ha bátrabban belemennek azokba a komoly problémákba, amiknek kapargatták a felszínét (zaklatás, gyermekbántalmazás, nők kiszolgáltatottsága stb.) - de ehelyett inkább az előbb említett témákról olvashattam nagyrészt, ami ugyan elég érdeke... janem. 

Naomi Novik regénye, a Rengeteg is a tévútra vitt történet tipikus példája. Nem is értem, hogy mi történt Novikkal félúton, de sikerült az ígéretesen induló történetet olyan irányba kanyarítania, amivel az egészet taccsra vágta. Ha csak ránézek - az egyébként csodás - borítójára, öntudatlanul is kitör belőlem egy eeeeeh...dekárérte! felkiáltás. 

Aprilynne Pike: Wings - Szárnyak című könyvét még a kezdeti urban fantasy YA regények felfedezésének korszakában olvastam. Ne kérdezzetek, fogalmam nincs, miről szól. Ez a könyv már pár nap elteltével fehér folttá változott számomra. Ez a könyv életem egyik legértelmetlenebb olvasásaként van számontartva. 

***És nektek milyen könyvek okoztak csalódást? Volt olyan, amit legszívesebben a falhoz vágtatok volna? Ha van mit mesélned, írd meg kommentben vagy csatlakozz te is a Témázós csapathoz, írj róla bejegyzést és linkeld valamelyikünk posztja alá, hogy mi is belinkelhessünk téged. :) ***

Témázók:

Bea

Czenema

Dóri

Nikkincs
Nima

PuPilla

Zakkant

Később csatlakozók:

Nita

Azt hiszem, most már érdemes megjegyeznem, hogy az eddig megjelent három Kim Stone kötetből ez volt a második, amely kirángatott egy makacsul húzódó olvasási válságból. Szintén megjegyzendő, hogy az a kötet, amely nem tartozik ebbe a halmazba, csak azért nem, mert éppen nem szenvedtem olvasási válságban az olvasása alatt. 

Szóval, Kim Stone nem csupán a bűnözők fülön csípésében zseniális, hanem könyvmoly életeket is képes megmenteni. Lassan a saját szuperhősömmé avanzsálom. 

Igazából azt szeretem Angela Marsons sorozatában, hogy az izgalmas bűntények mellett komoly témákról is szó esik bennük: mint a nemi erőszak vagy éppen gyermekmolesztálás. Emellett a pszichológia mint alkalmazott tudomány is nagy hangsúlyt kap a második és harmadik regényében, amit nem csak etikusan lehet felhasználni. Szeretem, hogy van mersze belemenni ezekbe a témákba, nem csak a felszínt kapargatja a történettel. Mert ezekről is beszélni kell, még ha kínosak vagy fájdalmasak is. Valamint ugyan kissé marginálisan, de szerepet kap még a lelki abúzus, a családon belüli erőszak vagy az állami gondozásban levő gyerekek lelki világa. Szeretem ezt a szerteágazóságát, és szinte biztos vagyok benne, hogy emiatt is elbírja az újraolvasásokat. Erősen gondolkodóba estem a saját példányok beszerzésén.

Plusz a komoly témák mellett azt is meg tudta oldani, hogy valamiképpen enyhítsen a sötét hangulaton Briant és Stone párosával. Szeretem a humoros sziporkáikat, amik mindig pont jó helyen és éppen megfelelő mennyiségben fordulnak elő a történet folyamán, hogy ne telepedjen ránk teljesen a sok szégyenteljes dolog, de ne is vigye el róluk a figyelmünket, hogy megmaradhassanak fókuszban. És ez baromi nehéz dolog egyébként, de Marsonsnak sikerült megtalálnia ezt a kényes egyensúlyt. Nem úgy, mint az általam örökké emlegetett negatív példának, Camilla Lackbergnek, aki a női főszereplő picsogásával random helyeken ("jaj-nem-vagyok-kisminkelve" vagy "jaj-már-megint-híztam" és hasonlóan érdektelen társai) totálisan elvitte a figyelmet az értékesebb témákról. 

Kim Stone felügyelő alakja pedig egyre inkább árnyalódik kötetről kötetre: a kezdetben magamban csak Lisbeth Salander hasonmásaként emlegetett nő ugyanis túllépett a szememben Larsson feledhetetlen főhősnőjének árnyékán. Stone most már több számomra egy Lisbeth-pótléknál. Egyre jobban érdekel a háttértörténete, illetve az is, ahogy szépen-lassan ő is képes megnyílni a világban bizonyos személyeknek - vagy éppen kutyának. Hihetetlenül erős női karakter, akinek megvannak a jól titkolt gyengeségei is. Zárkózottsága ellenére igazi vezetői alkat, aki a csapatáért képes lenne tűzbe tenni a kezét. Munkaholista, de nem az előmenetel miatt, hanem a hit és a tenni akarás miatt: hogy ne legyenek áldozatok. Ne fizessenek olyanok az életükkel, akiknek csupán annyi volt a bűne, hogy rosszkor voltak rossz helyen.  Ne szenvedjenek az ártatlanok. Stone már csak azért is túllépett Lisbeth árnyékán, mert ő képes átérezni - és az olvasóknak megmutatni - az emberi tényezőket az izgalmas bűnesetek mögött. Nem csak egy megoldanivaló feladvány lesz számunkra sem így a hajsza, hanem látjuk és érezzük, mit élnek át az áldozatok hozzátartozói, mi zajlik a nyomozás során az otthonok ajtajai mögött. 

Láthatóan sok minden van itt, amit szeretek, de akár azt is írhatnám, hogy a harmadik rész is zseniális lett, ez eddig a második kedvencem a sorozatból. És ha megint olvasási válságom lesz, akkor tudom már, hogy kit kell hívni segítségül.

Angela Marsons: Egy élet ára
Lost Girls
Fordította: Őri Péter
General Press Kiadó
399 oldal

A sok-sok évvel ezelőtt olvasott vélemények alapján azt gondoltam, hogy kicsit elemibb erővel fog rám hatni a történet. Még ha nem is kerül fel a Legkedvencebb könyveim valaha nevezetű listámra, de minimum be akarok szerezni majd magamnak egy saját példányt - vagy valami ilyesmi hatást vártam. Nos, várakozásaimmal ellentétben inkább csupán egy szombat esti romantikus film megnézéséhez tudnám hasonlítani az élményt: jó, hogy megtörtént meg minden, de ennyi. 

Mondjuk nincs baj ezzel sem, mert kellenek az ilyen olvasmányok is, amik jól esnek akkor és ott az olvasónak - és ezt viszont maximális teljesítette is. Úgy tűnik, hogy erre az évre inkább az ilyen regények jutnak most nekem egyébként, de van ilyen. De azért Brockmole regényével kapcsolatban ne képzeljetek ide semmiféle negatív felhangot részemről vagy ilyesmi. Jó volt olvasni.

Különösen azért, mert szeretem az ízig-vérig levélregényeket. Tudjátok, amik nem csak hazudják magukról, hogy azok, közben meg nem is, mert oldalakon keresztül röpködnek a párbeszédek és egyebek, hanem szóval amik tényleg úgy vannak megírva, mint a levelek. Brockmole regénye pedig pont ilyen igazi levélregény volt. 

Plusz néha amúgy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy jobban közelebb kerültem a történethez, mint általában. Ilyen volt az a jelenet, amikor Elspeth bevallotta, hogy mennyire retteg a tengeri utazástól, és számtalanszor lemaradt élete lehetőségeiről és találkozásairól csupán amiatt, mert nem mert hajóra szállni. Ahogy ott állt a kikötőben, útra készen, de mégsem mert fellépni a hajóra. Olykor én is ezt érzem, hogy visszatartanak dolgoktól a saját félelmeim és kisebbségi komplexusaim, és képtelen vagyok felszállni a hajóra, ami az új lehetőségek felé vinne. Vajon hogy lehet megtalálni azt a belső erőt, hogy végül megtegyük az első lépéseket és ne forduljunk vissza? Hogy lehet a bizonytalankodások ellenére is megtartani magunkban az elhatározást? Számomra ez volt a legerőteljesebb jelenete az egész regénynek: Elspeth szavain keresztül átélni, hogy milyen az, amikor átlépünk a saját árnyékunkon, és sikerül felülemelkednünk a félelmeinken. Drukkoltam, hogy végül sikerüljön neki. 

S hogy miről szól maga a könyv? Egymásra találásokról és elvesztésekről. A befalazott, elfeledni kívánt múltról, ami az önmagát ismétlő történelem viharában újra felszínre kerül.

"Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az èleted, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy."

Jessica Brockmole: Levelek Skye-szigetéről
Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis
238 oldal

Fülszöveg:

Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.