2020. február 20., csütörtök

A Murder Most Unladylike egy kiskamaszoknak szóló krimisorozat első, igazán kedvcsináló része. Az egyik interjújában megkérdezték a szerzőt, hogy tervez-e felnőtteknek szóló regényt írni. Robin Stevens azt a választ adta, hogy bár tudja, hogy a sorozatának vannak idősebb olvasói is, de ő igazán a kiskamasz korosztálynak szeret írni, mert véleménye szerint ők a legokosabb és leglelkesebb olvasók. Azért szerettem volna a bejegyzésemet ezzel a gondolatával kezdeni, mert ez a hozzáállás abszolút érződik ezen a regényen. 
A Murder Most Unladylike nincs lebutítva, leegyszerűsítve a célközönség korára való tekintettel, sőt az izgalmas bűneset mellett fontos és komoly témákat is behoz a történetbe úgy, hogy felnőttként sem érezzük ezeket didaktikusnak, tanulságosnak vagy bármi hasonlónak. Nagyon finoman, utalások szintjén vannak jelen a történetben, finom mélységet adva ezzel ennek az igazán szerethető detektívregénynek. 

A történet a Deepdean Lánynevelő Intézetben játszódik az 1930-as évek Angliájában. Ebben a bentlakásos iskolában tanul Hazel Wong és Daisy Wells, akik egy nap úgy határoznak, hogy nyitnak közösen egy detektív irodát. Ám az intézetben igazán nehéz valódi bűnügyet találni (hacsak nem számoljuk ide Lavinia eltűnt nyakkendőjét. Ők ezt inkább nem teszik).
Aztán Hazel egy nap rátalál az egyik tanár, Miss Bell holttestére a tornateremben. Ráadásul amikor ő és Daisy öt perc múlva visszatér a helyszínre, a holttestnek nyoma vész. A két lánynak nem csupán egy gyilkosságot kell megoldania, hanem azt is bizonyítanuk kell, hogy Miss Bell halott. Megkezdődik hát a nyomozás, ahol bizonyítékokat keresnek, gyanúsítottak után kémkednek, és igyekeznek a logikájuk és megérzésük után menni. Vajon sikerül együtt megoldaniuk életük első valódi bűnügyét?

A regény elbeszélője Hazel, aki Sherlock Holmes Watsonjának mintájára feljegyzéseket vezet az ügy megoldásáról. S bár ugyan többször is hivatkozik magára Watsonként az elbeszélése során, mégis azt láthatjuk, hogy Hazel ugyanolyan mértékben vesz részt a nyomozásban, mint Daisy. Vannak meglátásai, elméletei, észrevételei, amelyek ugyanolyan arányban viszik előre a nyomozást, mint társa gondolatai. Tetszett, hogy mindkét lány csodálja egymás eszét, hogy mindketten partnernek tekintik a másikat. Még akkor is, ha a nyomozás folyamán nem értettek mindig egyet. 
A nyomozás iránti szenvedélyük mellett még az is közös bennük, hogy mindketten rájöttek, hogy jelentősen különböznek a többi iskolás társuktól. Kivételesen intelligensek. És ez a kivételes intelligencia, ha a vegyülésről van szó, egyáltalán nem előny. Nőként pedig aztán főleg nem. Így hát egymástól független, mindketten megtanulják hogyan kell elrejteni különleges képességüket. Valódi önmagukat csak egymás előtt tárják fel a közösen nyitott detektívirodájukban. A két lány ugyanis rögtön kiszúrta egymást már a kezdet kezdetén: felismerték egymásban önmagukat.
Hazel és Daisy két zseniális karakter, akiknél végig azt lehet érezni, hogy jóval több van bennük, mint amit az első kötet sejtet. Persze, azért itt sem maradunk érdekes karakterrajzok nélkül, amik fejezetről fejezetre bontakoznak ki előttünk szépen fokozatosan - de érezhető, hogy a következő könyvekben is lesz mit megmutatniuk a lányoknak személyiségüket tekintve. 

Tetszett, hogy Hazel karakterén keresztül a bevándorlás is bekúszott témaként. Hazel ugyanis Kínából érkezett. A lány kívülállósága végig érződik a regényen, és nagyon érdekes olvasni az általa tapasztalt kulturális különbségeket is, amiket Robin Stevens igazán érzékenyen és hozzáértőn jelenített meg a szövegben. 
Egy szó mint száz: elképesztő ez a sorozat. A bűnügy is amolyan agathachristie-sen csavaros, végig izgalmas és érdekes. A lányokkal valóban együtt nyomozunk nyomról nyomra, és a megoldás ugyanolyan meglepetésként ér minket, amikor a regényben végre fény derül mindenre. És ilyen az igazi jó kiskamasz regény, kérem. Hogy felnőttként is ugyanolyan élvezetet nyújt, mintha tizenhárom évesen olvasnánk. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike
Penguin Books Ltd.
352 oldal

2020. február 16., vasárnap

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.


Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

2020. február 14., péntek

A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 
Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 
A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 
Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 
Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:


– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.







2020. február 9., vasárnap


Ha megpróbálom visszafejteni a januári történések folyamát, akkor rögtön egy nagyon szomorú dolog ugrik be, mégpedig az, hogy a gyerek és ifjúsági könyvekben (na meg a társasokban) számomra abszolút etalonnak számító Hintafa örökre elment. Ez a hír január első napjaiban ért el engem, és napokig, hetekig nem tudtam magamhoz térni. Bár nem ismertem személyesen, nem váltottunk magánleveleket, de a véleménye számomra mindig meghatározó volt, ha gyerekkönyvekről volt szó. Ha barátok, családtagok kisgyerekeinek kellett ajándékba társasjáték vagy mesekönyv, az első utam mindig hozzá vezetett. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhet át most a családja, a két kisfia... Halálhíre ismét csak szembesített életem legnagyobb félelmével, és tényleg nehéz volt ennek a hatása alól szabadulni, sőt még manapság is sokszor eszembe jut.

De az élet, ahogy mondani szokás, megy tovább - még ha döccenve is. A január ráadásul nekünk tavaly óta igazi örömhónap, hiszen pontosan egy éve lettünk szülei egy csodálatos kisfiúnak. Aki mellesleg jelenleg nagyobb könyvrajongó, mint én. Két bejegyzést is írtam erről a témában, benne a kedvenc könyveivel. Gondoltam, időről időre majd jelentkezek most már gyerekkönyv ajánlókkal, ha összejön belőlük egy bejegyzésre való. Mivel ezek még elég rövidke könyvek, ezért inkább tömbösítve ismertetném majd őket a továbbiakban is. Hátha tudunk pár ötlettel szolgálni tanácstalan szülőknek vagy gyereklátogatóba menőknek.

Januárban végül négy olyan könyvet sikerült végül elolvasnom, ami nem keménylapos. Sok minden történt utána a hónapban, volt egy kis alkalmi munkám, ami eléggé elvitte az alap állapotban olvasásra fordított estéimet, így minden olvasós tervem borult. A hónap elején egy óriási könyvstóccal jöttem ki a könyvtárunkból, de aztán mire hetek múlva odajutottam, el is ment a kedvem kábé a felétől. Úgyhogy egy kicsit azért szomorú voltam emiatt, de más szempontból azért jól jött a változatosság.
Elolvastam Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott című ifjúsági regényét, ami a kiskamasz korosztálynak íródott. Varázslatos kalandregény volt, fontos mondanivalóval - bár a részemről várt rajongás eléggé elmaradt. Most hetek távlatából visszagondolva egy kicsit felejthető könyvnek érzem. Nem úgy, mint Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét! című története, ami nagyon erős évkezdő olvasmánynak bizonyult. Napokig velem volt a hangulata, és utána is sokszor eszembe jutott belőle egy-egy jelenet vagy gondolat. Jessica Townsend: Csudamíves című regényének jó pár napot várnia is kellett a sorára utána. De végül az első oldaltól kezdve beszippantott Morrigan története. Jó folytatás volt szerintem, várom a következő részt.
Végül pedig a #haviegyújraolvasáskihívás keretében a Harry Potter és az azkabani fogoly illusztrált változatát újráztam januárban. Jó volt visszatérni ismét - ha már a szokásos decemberi roxforti kiruccanásom elmaradt. De majd hamarosan írok erről bővebben is.  A Legendás lányokat, valamint a várólista csökkentéses Murder Most Unladylike-ot sajnos nem tudtam befejezni január végére, ők már februárra csúsztak.

Vásárlások tekintetében három könyv jött velem haza. A Locke&Key harmadik része kihagyhatatlan volt. Nem sokára neki is esek, mert a netflixes sorozatot már el is kezdtük nézni tegnap este. A Persepolis és A titkos történet egy libris 50%-os akció keretében jött velem haza. A Persepolis óriási kedvencem lett pár évvel ezelőtt, és mióta jött a hír, hogy újra kiadják, azóta ácsingóztam egy saját példányra belőle. A titkos történet már nem volt annyira tervezett vásárlás, de mindenki nagyon szereti ezt a könyvet, úgyhogy gondoltam, mégis csak vállalom, hogy fejest ugrok bele.

Februárra viszont egy csomó-csomó tervem van. Beiratkoztam újra a megyei könyvtárunkba, aminek a gyerekkönyves részlegén teljesen lehűltem. Elképesztően jó, igazi meseregény mennyország, ahova sokat fogunk járni a Fiatalúrral. Képtelen voltam onnan üres kézzel távozni, úgyhogy fokozott mértékben várhatóak februárban különféle ifjúsági és meseregényekről szóló bejegyzések. Persze, aztán ki tudja.

A többiek januárja:
Amadea
PuPilla
theodora
Nita
Sister



2020. február 6., csütörtök

Érdekes módon, Nevermoor világába eléggé vártam visszatérni, annak ellenére, hogy az első rész nem ragadott magával annyira, mint amennyire vártam volna a sok egekig magasztalós vélemény után. Olvasás közben én csak amolyan oké-könyvnek éreztem, de azért valahol mégis csak nagyon érdekelt Morrigannek, ennek az elátkozott lánynak a sorsa. Úgyhogy mindig lestem, mikor hozzák vissza végre a könyvtárba, hogy aztán lecsaphassak rá én is. 

Morrigan Crow továbbra sem tudja, hogy mi az igazán különleges benne. Egész eddigi életében minden balszerencsés dologért őt okolták, és sajnos ezen túllépni a mai napig nem tud. Ahogyan azon sem, hogy a sokak által rettegett képessége még mindig nem mutatkozott meg még előtte sem. Hogy rettegheti őt mindenki, aki csak tudja a titkát, ha őmaga egyáltalán nem érzi magát annak, akinek mindenki hiszi. Bármennyire is más világ Nevermoor világa, Morrigan, nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint előző életében. Kívülállónak érzi magát, és ezen új iskolája sem segít. 
Sokan félnek attól, hogy rendesen kitanítsák őt, így inkább rém unalmas és rém egyhangú előadásokon kell hallgatnia nap mint nap a történelem Csudamíveseinek borzalmas rémtetteinek történetét. És emellett még egy zsaroló is feltűnik a színen, aki eléggé felkavarja a csapat egyébként sem teljesen harmonikus viszonyait, és valahogy mindenki Morrigant okolja.
Ám Nevermoor városában sincs minden rendben. Rejtélyes eltűnések borzolják a kedélyeket, és semmiféle nyom nem vezet senkit közelebb a megoldáshoz. Vajon ki lesz a következő? És vajon ez összefüggésben van Morriganék zsarolójával?

 – Jó. Most elmondom, hogy én mit látok, amikor Nevermoorra nézek – közölte Mildmay. Olyan elragadtatva meredt az apró, zsongó városra, hogy a szeme szinte világított belülről. – Egy szörnyeteget látok. Egy szépséges-rettenetes szörnyeteget, ami mindnyájunkat táplál történetekkel, történelemmel és élettel, és cserébe ő is táplálékot követel. Egy szörnyeteget, ami a korok alatt meghízott öntudatlanokon, hiszékenyeken, sebezhetőkön… megrágta és lenyelte őket, sosem kerültek újra elő. – Elkapta tekintetét a térképről, és ujját a magasba emelve a hallgatósága felé fordult. – De… olyan szörnyeteget, amelyet meg lehet szelídíteni, ha hajlandóak kiismerni a viselkedését, a gyengeségeit és megtanulni, milyen veszélyeket rejt. Annak szenteltem az életemet, hogy megszelídítsem ezt a szörnyvárost, amit lényem minden porcikájával szeretek. Ha Nevermoorban életben akarnak maradni, akkor maguknak is ezt kell tenniük.

Igen, a Harry Potter-áthallások továbbra is érződnek, de Townsend szerintem egyre inkább mer most már elrugaszkodni annak a sztorinak az átgyúrásától. Őszintén bevallom, ezt a második kötetet végre valóban élveztem. Kezd most már valóban morriganes lenni a történet, és ez sokkal jobban áll neki. Nevermoor városa pedig teljesen levett a lábamról. Ebben a kötetben ugyanis sokkal jobban belemerülhetünk a forgatagába, megismerhetjük egy picit a történelmét, a különlegességét és azt is, hogy miért is annyira kiismerhetetlen hely ez. Persze, itt is lehet párhuzamokat állítani a Roxforttal és a szeszélyes lépcsőivel, de tetszett, hogy Townsend jobban kibontotta, jobban erősítette Nevermoor foyton változó, soha nem nyugvó jellegét és hogy ebben a kötetben elég jelentős szerep jutott ennek a helyszínnek mint olyannak. Spoiler nélkül mondom, hogy a legérdekesebb helyszín szerintem a Lopott pillanatok múzeuma volt, ami a Rémséges piaccal karöltve egy jóval sötétebb tónust vitt ebbe a kiskamasz történetbe.
Morrigan csapattársai ugyan nagyobb teret kaptak, mint az előző könyvben, de azért koránt sem eleget. Én a végén még mindig kevertem néhányat vagy nem annyira tudtam beazonosítani egyeseket. De azért vannak köztük markáns karakterek is. Gondolom, nekik a későbbiek folyamán is nagyobb szerep jut. Fájó volt, hogy Jupiter keveset szerepelt ebben a részben, még úgy is, hogy azért bőven kaptunk új, szerethető (vagy legalább izgalmas) karaktereket.
A rejtélyek is elég vegyesre sikerültek: volt, ami szerintem kiszámítható volt, de azért akadtak meglepetések és izgalmak is. De számomra úgysem ezeken volt a hangsúly, mint írtam, a nevermoori kóborlások nálam mindent felülírtak.
És tök jó, hogy a macskarizmákról is megtudhattam ezt-azt - nyilván, ők a kedvenceim már az első kötet óta.

– (…) Maga nem egy egérke, Morrigan Crow. Maga egy sàrkány.

Szerintem ez egy egészen jó folytatás volt, ami azért emelte a tétet az előző részhez képest. A totális rajongás még mindig várat nálam magára - gyanítom, ez már így marad - , de ebbe a kötetbe azért elég tisztességesen bele tudtam merülni. Izgalmas volt, pörgős, az előző kötetben felmerült kérdéseket még jobban kibontotta, mélyítette és még számos újabbat is felvett a listára, ahogy tágította előttünk ezt a képzeletbeli világot.  Érzésem szerint lendített a cselekményen ez a rész is, és azért Morrigan is változott az előző kötethez képest. Jó volt látni, ahogy elkezdett a kiteljesedés útjára lépni. Valóban kíváncsian várom a következő kötetet, jó lesz visszatérni ebbe a világba.
Addig is 10-14 éveseknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a sorozatot, szerintem a célközönségét eléggé ki tudja szolgálni.

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége
Wundersmith
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
414 oldal

2020. január 31., péntek


Büszke könyvmoly szülőként elmondhatom, hogy az alig egyéves kisfiamnak már önálló könyvespolca van, és a rajta sorakozó könyveket napi rendszerességgel forgatjuk. Sokszor hallom másoktól, hogy nem nagyon van ötletük, milyen könyvvel is lehetne próbálkozni egy ilyen idős gyermekeknél, így gondoltam, hogy bizonyos tematika szerint összeszedem a Fiatalúr polcán lakókat. Egy kis leírást is mellékeltem hozzájuk, hátha az alapján sikerül eldönteni, hogy nektek való-e vagy sem, érdemes-e jobban átlapozni majd a könyvesboltban.
Nekem az a tapasztalatom egyébként, hogyha valami elsőre nem köti le, nem kell rögtön kétségbeesni. Vannak könyvek, amiknek be kell érniük. Ilyen idős gyerekeknél egy-két hónap óriási idő, hiszen rohamléptékben fejlődnek szellemileg, fizikálisan, érzelmileg napról-napra. Tehát ha valami úgy tűnik, hogy nem válik be, érdemes később újrapróbálkozni.  
De nézzük, hogy a Fiatalúr milyen könyveket ajánl kortársainak:

Harcos Bálint: Csupaszín oroszlán
A történet egy olyan oroszlánról szól, akinek mindene más színű - különösen miután lekakilta egy pacsirta, ráült egy frissen festett padra, majd a dühtől bíborrá változott az arca. Mert kiderül, hogy a színházba, ahová éppen készül a vadiúj, tiri-tarka outfitjében, csakis feketében lehet megjelenni. Harcos Bálint vicces szövegét Dániel András zseniális illusztrációi kísérik, amik szuperül kiegészítik, és néhol új dimenziót adnak a történetnek - különösen a madarak beszólogatásai a narrációba oldalról oldalra.
Egyelőre gyanítom, inkább a rím és a dallam az, ami számára vonzó ebben a könyvben, illetve persze az is, hogy szuperül lehet életre kelteni ezt a szöveget. Lehet olvasás közben toppantani, tapsolni és vicces hangokat imitálni. De később pedig szuper lesz majd a színtanuláshoz is.

Ki lakik itt? (Kukucs-könyvek)
Decemberi felfedezésünk és rögtön instant favorit lett. Egy kisegér új otthont keres, és ezért minden jónak tűnő helyre bekopog (üreg, avarkupac, fészek, csigaház stb.), de aztán mindig kiderül, hogy az a hely már foglalt. Szöveg ugyan nem sok van benne, de itt nem is ez a lényeg igazán, hanem hogy a könyvnek tologatós elemei vannak, ami egy kicsit más élmény számára az eddig megszokottól. De jelentem, egy hónapnyi napi többszöri átlapozás után sem unja. 
Én már egy picit igen, úgyhogy magam szórakoztatására elkezdtem rímbe szedve kicsit kibővíteni a történetet. Eléggé úgy tűnik, hogy ezzel még jobban szórakozunk így mindketten. 

Vlagyimir Szutyejev: A három kiscica
Igazi macskás család vagyunk, úgyhogy nyilván helyet kellett kapnia egy ilyen könyvnek is, ami nem mellesleg lapozó kivitelben jelent meg, tehát abszolút totyogóbarát kiadás. Szutyejev meséi egyébként tök jó retro könyvek, azt hiszem, nekem is megvolt anno tőle a Vidám mesék. A Fiatalúr ominózus példánya három kiscicáról szól, akik a nagy játékban hol fehérek lesznek (naná, mert beugrottak egy lisztesládába), hol feketék (kályhacsőben kergetnek egy békát), hol pedig csuromvizesek. Szutyejev meséjében az a jó, hogy az illusztráció teljesen le tudja képezni a felolvasott történetet. Minden mondat után ott az illusztráció arról, hogy mi történik éppen, így tényleg az egészet végig lehet mutogatni a gyereknek. Ennél a mesénél vagyok a legbiztosabb abban, hogy tényleg mindent - vagy legalábbis igen-igen nagy százalékát - érti a történéseknek a képeknek köszönhetően.
A szöveg nem ritmusos, nem rímel, talán ezért volt az, hogy hat-hét hónapos kora körül, amikor megvettem neki, még nem annyira fogta meg. Ellenben az utóbbi két hónapban - különösen az utóbbi hetekben - igazi sztárkönyv ez, aminek az olvasási rekordját pont a héten döntöttem meg, amikor a Fiatalúrnak a lefekvésnél egy órán keresztül kellett mesélnem non-stopba ezt a kábé hat oldalas mesét. 

Agócs Írisz: Mia nem álmos
Múlt héten vettem neki ezt a keménylapos kötetet, ami pont arról szól, amit a címe is sugall: Mia nem álmos, pedig már elég késő este van. Ezért mindent kipróbál, hátha abban elfárad: eszik, rajzol, tornázik, de végül az segít neki, hogy befekszik az ágyacskájába. Agócs Írisz stílusába még sok-sok évvel ezelőtt beleszerettem, úgyhogy nyilván birtokolnunk kell pár kötetet az ő illusztrálásával. Plusz úgy gondoltam, hogy ez szuper mese lesz azokra az időszakokra, amikor a Fiatalúr szintén nehezen alszik el. Eddig sajnos nem sokszor vette elő magától, illetve ha én elővettem, akkor se nagyon figyelt még rá. De elég friss beszerzés, és az a tapasztalatom, hogy a legtöbb új polclakónak várnia kell a sorára, amíg igazán érdekelni kezdi.  Remélhetőleg, a következő könyvajánlós bejegyzésemben már a kedvencei között tudhatom.
Mindenesetre szerintem ez egy nagyon aranyos kis történet egy-kétéveseknek. 

Kiss Ottó: Állatos album
Kiss Ottó gyerekverseit nagyon szeretem, mert ritmusosak, viccesek, aranyosak. Takács Mari illusztrációit pedig szintén imádom, úgyhogy ezt a lapozót is olyannak gondoltam, amivel meg kell őt ismertetnem. Igazából egy rövid versikét tartalmaz a kötet, aminek a szövegét nagyon izgalmas végigmutogatni az illusztrációkon keresztül. Ugyanis nem lineárisan követik egymást a képeken az elmondottak, hanem össze-vissza, így a mutogatás sokkal mozgalmasabbnak hat, mint úgy általában a többi könyv esetében. 




Varró Dániel: Akinek a foga kijött
Ez a kötet volt a Fiatalúr első igazi találkozása a kortárs költészettel, és iszonyatosan bejött neki. Hónapokon keresztül szavaltunk ebből a könyvből neki naponta többször is és mindig óriási vihogás kísérte az elhangzottakat. Persze nyilván ő még nem érti az igazi humorát a verseknek, de mégis van benne valami olyan, amit az ő kis lelke végtelenül viccesnek talál. Ma már csak a legkedvesebb verseit szokta belőle kérni (igen, tudja, hol vannak a kötetben és odalapoz hozzájuk), de még mindig fontos része a napi olvasásainknak. Plusz, ha éppen nincs kéznél a kötet, mert mondjuk utazunk, sétálunk vagy ilyesmi, akkor is szoktam tőle egy-egy verset mondani neki. 

Friss tina! [mai gyerekversek]
Amikor még sok-sok évvel ezelőtt gyerekkönyvekkel foglalkoztam, felfigyeltem erre a kötetre Takács Mari illusztrációi miatt. Még jó, hogy szereztem magamnak akkor saját példányt, mert már bizony sajnos nem kapható ez a kötet. Pedig csudaklassz kortárs gyerekversek kaptak benne helyet ismert és - általam - kevésbé ismert költők tollából. Vannak benne nem annyira klasszak is egyébként, sőt kifejezetten gyenge versek is helyet kaptak, de azért a többsége mégis csak izgalmas, szavalható, élvezhető és szuper. Ebben is vannak már kedvencek neki is és nekem is, és úgy tűnik, Szabó T. Anna mindkettőnk listáján ott van, úgyhogy azért a későbbiekben majd egy Tatok-tatok is fel kell kerüljön a polcára. Egy-egy felolvasás alkalmával általában csak egy vagy két, maximum három verset választok ki, de azokat legalább háromszor el szoktam ismételni hasonló hangsúlyozással. A gyerekeknek fontos az ismétlés, hiszen így rögzül bennük a szöveg, fejlesztve ezzel a memóriájukat. A második, harmadik felolvasásnál jön el számára az igazi élvezet a verssel kapcsolatban, akkor szokta mosolygással és nevetéssel kísérni a már ismerős részeket.

Évszakos könyvek:

Jó dolognak tartom, ha páréves koráig olykor egy-egy kötet erejéig akár tudunk reflektálni az éppen aktuális évszakra vagy ünnepi időszakra. Mert így megtanulhatja annak az évszaknak a jellemzőit vagy a hagyományokat, szokásokat.  Ezek nem állandó jelleggel lesznek a könyvtárunk tagjai, hanem mindig csak akkor pakolom a polcára őket, ha aktuálisak. A most felsoroltak leginkább a karácsonyra koncentrálnak, úgyhogy ezek már két hete nem képezik részét a polclakóinak. De mind olyanok, amiket szerintem idén decemberben is szívesen forgat majd.

Kukucs, itt a karácsony
Ez a könyv abszolút telitalálat volt így 11-12 hónapos korára. Nagy illusztrációk, amik azért böngészgetnivalókat is adtak. Oldalanként kétsoros rímelő szöveg volt a kíséret hozzá. De ami az igazán überkirályság volt ebben a kötetben, azok a mozgatható elemek. Nagyon élvezte őket, hogy az illusztrációk úgymond életre keltek. Próbáltam a szöveghez igazítani a mozgásukat. Például a "szánkó száll és hócsata dúl" sornál mozgattam meg magát a szánkót, hogy tényleg összhangban legyen minden a felolvasásnál. A könyv oltári nagy kedvenc lett, még január közepén is rengetegszer olvastuk.

Hová bújtál, kis rénszarvas?
Ebben a könyvben a kis rénszarvast kell megkeresni. Az oldalakon a tapintásnak is fontos szerep jut, hiszen nem egy sima felületű keménylapossal van dolgunk. Ráadásul a tapizós részek mellett különféle alakú lyukakat is találunk beleépítve az illusztrációba, ami első pillantásra, mintha a rénszarvas egy-egy testrészét pillantanánk meg (a szemét, az agancsát stb.), de ahogy lapozunk, mindig rájövünk hogy az egy másik állatnak a teljesen más testrészét takarta. A kis rénszarvas végül az utolsó oldalon bukkan fel teljes valójában. Amire persze hamar rájön a gyerek amúgy, de szerencsére az illusztráció annyira részletgazdag, hogy más állatokat is meg lehet keresni rajta. Például a fa mögött bújkáló medvét, az ágon álló katicabogarat és még másokat is. Nagyon szerette ezt a könyvet is.

Alex Schaffler: Pipp és Polli - A karácsonyfa
Alex Schaffler rajzaiért teljesen odáig meg vissza van a gyerek. Persze erre a Pipp és Polli után jöttünk rá. A történet szerint Pipp és Polli hazahozzák a fenyőfát, amire eredetileg sütidíszeket terveznek, de Pipp mohó, és jól megeszi őket titokban. Aztán megfájdul a hasa, és ráadásul a csupasz karácsonyfa látványa se igazán szívderítő. Végül Pipp is jobban lesz, a karácsonyfa-kérdést pedig papírdíszekkel oldják meg.
Igazából nem tudom, ebből vajon mennyit értett a Fiatalúr, de mindig élvezte a felolvasásokat, nagy részét türelmesen végig is hallgatta, és hát rengetegszer kérte ezt is. Különösen szerette a karácsonyos részt, amikor a feldíszített karácsonyfa alatt bontogatták Polliék az ajándékokat. Gondolom, ezt a jelenetet be tudta azonosítani.
A Pipp és Polli egyébként egy sorozat, és igencsak gondolkodtam rajta, hogy több részt is beszerzünk belőle, de ami a boltban volt, sajnos nem igazán láttam a mi életünkhöz való kötődést egyelőre. Az egyik rész a szobatisztasággal kapcsolatos (mi még itt nem tartunk, de ha aktuális lesz, be fogjuk szerezni), a másik pedig alvókás volt, neki pedig nincsen alvókája. Rajtam kívül, persze. Szóval, ezeket szerintem még annyira se értette volna, ezért nem jöttek velünk haza végül.
 

Még koraiak számára, de láthatóan érdeklik őt:


Berg Judit - Agócs Írisz: Maszat játszik
Ez a kötet két mesét tartalmaz. Az első történet egy játszótéri konfliktusra éleződik ki, amikor is Maszat nem hajlandó kölcsönadni Sárinak a kismotorját. De a végén aztán mégis, és akkor minden rendeződik. A második történetben Maszat unatkozik és sajnos Misi barátja nem tud átjönni játszani, mert lebetegedett. Maszat így a kertben tölti a délutánt és zöldségeket keres.
Ezeket a történeteket még túlságosan összetettnek látom számára, különösen a gyerekek közötti interakciókat és az azokhoz kapcsolódó érzelmeket. Szerintem ez inkább három-négy hónap múlva lesz inkább aktuális. Viszont ugye játszótérre elég gyakran járunk, így az első történetet igazából kivonatolva adom elő neki, a számára bonyolultabb vagy nem annyira érthető dolgokat egyelőre kihagyom a mesélésből. Így igazából csak egy játszóterezős történet lesz belőle, ahol Maszat csúszdázik, mászókázik, homokozik és hintázik más gyerekekkel - és ez viszont láthatóan leköti, hiszen sokszor találkozott már ilyen helyzetekkel. Egyre többször és többször kéri ezt a mesét, olykor egymás után is akár.

Julia Donaldsson - Alex Schaffler: Az öt csúfság
A könyv öt olyan állatról szól, akik nagyon csúnyának érzik magukat, és emiatt végtelenül szomorúak is. Végül mind az öten összeállnak egy bandába, és büszkén vállalják csúfságukat. Ám aztán felbukkannak a gyerekeik, akik elmondják nekik, hogy számukra ők a legszebbek és legnagyszerűbbek, hiszen számukra a világot jelentik. Szerintem minden komplexusos szülőnek szuper gyógyító mese. Én az első felolvasásokkor mindig elsírtam magam a végén.
Mint mondtam, Alex Schaffeler rajongó a Fiatalúr.  Imádja a rajzokat benne, és Julia Donaldsson rímes versikéje is nagyon tetszik neki. Bár az ő korosztályának még elég sok mondat van egy oldalon, ezért rövidíteni szoktam - persze úgy, hogy azért az értelme megmaradjon illetve tudjam mutogatni a rajzokon az elmondottakat. De amikor fáradtabb vagy jobban van türelme, akkor már egészen ügyesen végighallgatja a szöveget is hozzá. Elég sokszor kell újrázni ezt a könyvet is.

Sven Nordqvist: Merre van Pettson?
Szintén imádja ezt a részletgazdag, kedves illusztrációt. A történet egyébként nagyon cuki, és igen erős számomra a késztetés, hogy beszerezzem az összes Pettson és Findusz könyvet. Na nem mostanra, hanem későbbre, hiszen ez inkább az ovis korosztály könyve. Én ezt a történetet is kivonatolva szoktam elmesélni neki, hogy számára is érthető legyen azért.







Hát így néz ki egy egyéves olvasó könyvtára. Majd időről időre jelentkezem a frissítésekkel.

2020. január 27., hétfő


Bevallom, a podcast mint műfaj teljesen kimaradt az életemből egészen a Popkult, csajok, satöbbi lassan hat évvel ezelőtti indulásáig. Mivel Brigi barátnőm miatt igazán invesztálva éreztem magam ebben a projektben, ezért az első résztől kezdve hallgatójuk lettem. És hát valahol itt kezdődött a dolog, az utóbbi egy-két évben pedig már kicsit tudatosabban keresgetek magamnak hallgatnivalót ebben a műfajban, különösen persze az irodalmi podcasteket preferálva. De olykor hallgatok más témában is, ahogy éppen jól esik.

De hogy mi is az a podcast?
Biztosan vannak olyanok, akik még nem igazán hallottak erről a műfajról: legalábbis nem online ismerőseim körében nem igazán van ennek divatja. Úgyhogy egy pár szót ejtenék most róla úgy általánosságban. Szóval a podcastot akár audiobloggerségnek is nevezhetnénk. A podcast egy epizodikusan megjelenő hangfelvétel, amelyet egy vagy több személy készít bizonyos témában. Ezeket az adásokat elérheted Spotifyon, iTunes-on illetve egy csomó más helyen keresztül.
Podcastot hallgatni azért jó - különösen, ha idegennyelven se jelent gondot az ilyesmi - , mert könnyen megtalálhatod a speciális érdeklődési körödnek megfelelő csatornát. Rengeteg, de tényleg rengeteg féle van: én szoktam például történelmi rejtélyekkel, megoldatlan gyilkosságokkal, görög mítoszokkal kapcsolatos adásokat is hallgatni. 
Továbbá szuperül helyettesíti a rádiót. Az utóbbi években rengeteg helyen tapasztaltam színvonalcsökkenést a műsorokban, elképesztő mennyiségű reklámot és - hát valljuk be - agyonjátszott, igénytelen zenéket. A Spotival ezt most már teljesen ki is váltottam: ha zenét akarok kapcsolni, akkor irány valamelyik lejátszási lista, ha meg valami konkrét témával kapcsolatban hallgatnék beszélgetést, akkor jönnek a podcastek. 

A legelső időkben bevallom, furcsa volt nekem ez a műfaj, hiszen az én auditivitásom elég gyenge. A hallott dolgokat rögtön le kell írnom, mert elfelejtem. Ez igaz nálam az élet szinte minden területén. A hangoskönyv ezért nekem továbbra is teljesen idegen műfaj. Egyedül a Stephen Fry által felolvasott Harry Potter sorozat ezalól a kivétel, mert azt egyszer végighallgattam már, de iszonyatosan erős koncentrációt igényelt részemről és nem a nyelvtudás miatt. 
Persze, a podcastet hallgatni sokkal könnyedebb, sokkal szabadabb érzés, mint hangoskönyvet. Kevésbé igényli a 100%-os figyelmet, de korábban a YouTube (vagy úgy egyáltalán a világunk) már annyira hozzászoktatott a vizuális ingerekhez, hogy az elején nehéz volt belerázódnom illetve megszoknom azt, hogy nem látom a beszélőket. Ma már viszont azt mondom, főleg így kisgyerekes anyukaként, hogy hamarabb és könnyebben meg tudok hallgatni egy podcastet, mint megnézni egy YouTube videót, hiszen a TV nálunk egyelőre tiltólistás a gyerek előtt.
Vezetés és utazás közben szoktam leginkább belőni a podcasteket a Spotin, de ha éppen úgy van, akkor főzés, ebédelés közben is akár. Illetve az utóbbi egy-két hónapban már a délutáni kávézásomhoz is hallgatok egy-egy adást, miközben a Fiatalúrral tornyot építünk vagy formabedobózunk. 

Ha még új vagy a podcastek világában, akkor most szeretnék neked ajánlani pár hazai és külföldi csatornát, amelyek a könyvek és az irodalom világa körül forognak. 

Popkult, csajok, satöbbi
Anglománia és popkultúra kéthetente. Brigi és Tünde podcastját már a kezdetek óta követem, és nemcsak a barátnőm iránt érzett elköteleződésből, hanem azért is, mert nagyon szuper. Tájékozottak, okosak és szórakoztatóak. Szeretem, hogy legyen szó akár a krimiirodalomról, Jane Austenről, a feminizmusról vagy "csak" Tom Hiddleston munkásságáról, mindig tudnak érdekességekkel szolgálni (pedig az adások témájának 90%-ért jómagam is rajongok), illetve új perspektívát belevinni a témákba. Igényesen felépített adások, alapos utánajárásokkal és valóban egyéni véleményekkel.

Honlapjuk ITT elérhető

Lapozz a 99-re
Szabados Ági elvitathatatlan érdeme a nagyon sikeres olvasásnépszerűsítő kampánya a Nincs időm olvasni kihívás. Nagyon tisztelem és becsülöm Ágit ezért, hogy ennyire elköteleződött ebben a témában. A podcastje profin összeállított: szuper hangzás, változatos témák és külön jó, hogy sok vendége van. Szerzői interjúk, ismert emberek kedvenc könyvei kerülnek egy-egy adásban terítékre. Ági minden interjúnál jól felkészült, jó kérdéseket tesz fel az interjúalanyoknak. Podcastje leginkább az általános tájékoztatás, figyelemfelhívás szintjén marad (ami szerintem egyáltalán nem gond), nem mennek bele mélyebben a témákba. Jó, hogy sokszor felkarolja a kortárs magyar irodalmat, és népszerűsíti a szerzőket.
Az utóbbi időkben viszont egyre kevesebb az engem érdeklő téma, úgyhogy mostanában csak héba-hóba hallgatom. De ez remélem, változni fog.

A műsor Instagram oldala ITT elérhető.

The Librarian is In
New York Public Library podcastje, amelyet két iszonyatosan jófej könyvtáros vezet: Gwen és Frank. Beszélgetnek benne az éppen olvasott könyveikről, a könyvtárakról, a popkultúráról. Szeretem a humorukat, a tájékozottságukat, és bár az általuk olvasott könyveknek kábé csak a 10%-ról hallottam korábban, de pont ez a jó, hogy így mindig elém kerül újabb cím, újabb szerző. A külföldi megjelenéseket egyébként is nehezen követem.  Mindig nagyon tetszenek benne a könyvtári belsős infók, legyenek akár besorolási dilemmák vagy csak olvasói történetek.

Honlapjuk ITT elérhető.


Books Between
Ezt a middle grade (kiskamasz) irodalomra  fókuszáló podcastot pár hete fedeztem fel magamnak. A szerzői interjúk mellett olyan irodalomtanárok is szóhoz jutottak az adások alatt, akik komolyan veszik az olvasásnépszerűsítést és remek, kreatív ötleteikről meséltek ezzel kapcsolatban. Nagyon fontos podcastnek tartom, és tervezem, hogy kicsit jobban beleásom magamat. Nagyon nagy kár viszont, hogy tavaly nyáron - eléggé úgy néz ki - befejeződött, legalábbis a legutolsó frissítés 2019. júliusában volt. De azért így is van mit hallgatni és ötletet meríteni ebből a nagyon lelkes szerelemprojektből. 

Honlapjuk ITT elérhető. (Sajnos, Spotify-on nem  hallgathatók az adások)



Vintage Books
Ez a podcast szintén egy újabb, alig egy hónapos felfedezés számomra. A Leena Norms által vezetett újabb és újabb epizódok hetente kerülnek ki, és elképesztően változatos témákat ölelnek fel sokféle vendéggel. Olykor különböző népek irodalma kerül a középpontba (pl. Izland vagy Kína) vagy egy konkrét szerző (ebből eddig csak a Virginia Woolfos adást hallgattam meg), de olyan is van, hogy kiadók munkatársaival beszélget a könyvkiadás mikéntjéről vagy éppen világszerte ismert színészek mesélnek kedvenc könyveikről. Intelligens, érdekes és jó minőségű podcast ez is, ahol szeretek szemezgeti a korábbi adásokból is. Mivel viszonylag friss felfedezés, ezért bőven van mit bepótolnom, de villámgyorsan a kedvenceim közé ugrott. 

Sajnos, honlapot nem találtam, de Spotify-on elérhetőek!

***Te milyen podcasteket hallgatsz?***



A poszt más bloggerekkel összefogva a Témázás keretein belül született. Ha bejegyzéssel csatlakozni szeretnél, ne fogd vissza magadat, várunk szeretettel!

A többiek véleménye a hangoskönyvekről és podcastekről:
 

2020. január 24., péntek


Mindig is szerettem volna, hogy a gyermekem szeresse a könyveket. Nem sznobságból vagy kivagyiságból, csupán azért, mert mint olvasó, tudom, hogy mennyi mindent képesek adni a történetek. És ha mást nem is, de az olvasás csodáját mindenképpen szeretném annak átadni, aki ennyi mindent jelent nekem.  Hogy valaki olvasó gyerek lesz-e vagy sem, nem alkati kérdés. Minden gyerek nyitott a könyvekre, a közös olvasásra. Csak a megfelelő könyvekkel a megfelelő időben kell találkozniuk, és persze a szülőnek is dolgoznia kell azon, hogy megmutassa a gyereknek: a könyvek igazi csodák.

Most hogy a Fiatalúr napokon belül eléri az egyéves kort, úgy gondoltam, itt az ideje beszámolnom arról, hol is tart az olvasóvá válásban. Terveim szerint erről majd időről időre beszámolok itt a blogon - gondolom, most már egyre sűrűbben - , hogy milyen könyveket szeret, illetve hogy egyáltalán: az olvasás mekkora helyet is foglal el az életében.
Ezek persze csak feljegyzések, semmiképpen sem útmutatónak szánom. Most egyébként jelenleg ott tartunk, hogy reggelente egy vagy két, esetleg három keménylapos könyv kólint fejbe ébresztő gyanánt, amit a Fiatalúr hoz oda nekem olvasásra. És egyre sűrűbben fordul elő az is, hogy lefekvések előtt őmaga hoz nekem könyveket mesélésre, ha még túlságosan is éber az igazi lefekvéshez. Azt hiszem, ez egy igazán ígéretes kezdetnek tűnik. De hogyan jutottunk idáig?

Az első hónapokra sokan mondták, hogy olvassak, meséljek neki. Akár a saját könyvemből is. Ez nálunk egyáltalán nem vált be. Legalább négy-öt hónapos koráig az ének, a dallam volt az, amire hajlandó volt figyelni, ami megnyugtatta őt. Szerencsére mamám és az anyukám is rengeteget dalolt nekem gyerekkoromban, így összeválogatni egy nyolc-tíz dalból álló állandó repertoárt, nem nagyon jelentett problémát. És hát énekeltem neki. 
Rengeteget. Volt, hogy órákon keresztül. 
Könyvekkel ezalatt az idő alatt nem igazán találkozott, ha mondjuk nem számítjuk a Kontrasztos formák nevezetű babakártyákat, amiket hébe-hóba odatettem a kiságyába vagy a játszószőnyegére nézegetni. Illetve volt még egy csörgős, zizegős textilkönyve is, amiben csak képek voltak, de nem igazán töltött be több funkciót nála, mint egy rongyi.

A Fiatalúr kábé négy hónapos korában élete első kedvenc könyvével

Később aztán egyre inkább beszivárogtak az életünkbe a mondókák, a höcögtetők, bár a dalokat továbbra sem taszították le a trónról. Emlékszem, négy hónapos volt, amikor egy pelenkázás során megmutattam neki Harcos Bálint: Csupaszín oroszlánját. Ő ott feküdt a pelenkázóasztalon, felette tartottam a könyvet, és erőteljesen hangsúlyozva olvastam fel neki a játékos (és mellesleg baromi vicces) szöveget. És ő nevetett. És itt kezdődött az igazi kapcsolata a könyvekkel.
Harcos Bálint könyve rögtön instant favorit lett neki és nekem is. Egyre többször és többször olvastam fel neki, pár hét múlva már simán felismerte a szöveget könyv nélkül is. Ha elkezdtem, hogy "Élt egyszer egy szép oroszlán, ki fel-le járt az utca hosszán..." már óriási vigyorra szaladt a szája. Szuperül lehetett (és lehet a mai napig) figyelemelterelőként alkalmazni egy-egy nagy sírás kezdetén. 
Sokáig, két-három (de lehet, több) hónapig megragadtunk ennél a könyvnél. Hozhattam én bármit, a Csupaszín oroszlán nyomába se érhetett. Aztán szépen, lassan azért a többi könyv felé is elkezdett nyitni - sokat segített ebben, hogy pár hétre azért eldugtam Harcos Bálint könyvét, így lett esélyük a többieknek is kibontakozni. 
Azóta a pelenkázóasztalos eset óta egyébként nem nagyon telik el úgy nap, hogy legalább egy mesét ne olvasnánk vagy ne lapoznánk át egy könyvet. Mondjuk ez elég ritka, hogy egynél megállnánk. De erről már jópár hónapja maga a Fiatalúr gondoskodik, ha esetleg mi elfelejtenénk. 

Tippek a könyvek megszerettetéséhez az első évben:

 - A könyv mindig legyen elérhető a gyerek számára. Szerintem ez az egyik legfontosabb. Akár a játékai között vagy egy külön kupacban. De a lényeg, hogy ő maga képes legyen "kiszolgálni" magát könyvügyileg, ha éppen ahhoz van kedve. Ne a felnőttekre legyen utalva ebben (se). Én legalábbis nagyon támogatom az önállóságra való törekvéseit
Nálunk ráadásul nyolc hónapos kora óta nem alszik rácsos ágyban, hanem matracon, és azóta még inkább fellendült az olvasási kedv. Különösen reggel és lefekvés előtt. Nagyon tetszik neki, hogy őmaga hozhatja oda nekem azt a mesét, amit hallani szeretne. Decemberben lett egy saját kis könyvespolca is, jövőre pedig egy igazi olvasókuckó kialakítását tervezem neki a szobájában.

- Az olvasásra mindig szakítsunk időt! Ha mást csinálnánk, ha sietnénk, akkor is. Nálunk is sokszor előfordul, hogy éppen öltözködni kéne vagy el kéne mennem mást csinálni, de ha éppen akkor hoz egy könyvet, leülök, és elolvasom vele (most őszintén, kábé egyperces olvasásról beszélünk legtöbb esetben. És szerintem kisbabával ritka az olyan helyzet, hogy egy perc ilyenkor bármilyen nagy rohanás közepette ne férne bele az időbe)

- Nem létezik olyan, hogy túlhangsúlyozás. Játssz bátran a hangsúllyal, hangerővel, hangszínnel. Ripacskodj kedvedre, a gyerek iszonyatosan fogja élvezni. Szerintem az első felolvasásoknál, amíg rögzül bennük a szöveg, érdemes hasonlóan hangsúlyozni a felolvasásokat, hiszen a gyerekek szeretik az ismétléseket, és jobban képesek így memorizálni azt magukban. Majd utána lehet változtatni, más módon, más ritmusban felolvasni: a meglepetés erejének köszönhetően ez még inkább izgalomban tartja majd a gyereket. Hogy ismerős szöveg, de mégis más. Fontos persze, hogy ehhez olyan szöveget válasszunk, aminek jó ritmusa van, és beindítja bennünk az elveszett szavalóművészt. Én - ha a szöveg megkívánja - még tapsolni, kopogni, toppantani is szoktam pár könyv felolvasása alatt. Az ilyesmiket is tök nyugodtan bele lehet vinni..

- Mikor már egyre többet megért a hétköznapi beszédünkből, érdemes a felolvasások alatt végigmutogatni az illusztráción, amiről éppen olvasunk. Elvégre a gyerek egyelőre nem érti magát a szöveget, az számára csak hang és ritmus. De ha elkezdjük közben mutogatni hozzá a képeken a megfelelő részeket, akkor szépen, lassan összeköti a szavakat vele. 

- Egy könyv nemcsak egyféleképpen használható! Ebben is legyünk nyitottak. Van, amikor túl hosszú a gyerek számára a felolvasás, és inkább csak a képeket nézegetné. Ez se baj. Ilyenkor a saját szavaimmal elmondom például, hogy mi van a képen. De olyan is van, hogy csak a lapozó mozdulatot szeretné a könyveken gyakorolni, ezt is hagyni kell.

Nálunk mindenféle meseolvasás előfordul egyébként. A klasszikus ölembe bújós, egyhelyben ülve figyelmesen végighallgatóstól a közben rohangálós, játékot pakolászóson át a félpercenként más történetbe kell belekezdeniig. A bejegyzés legelső képén például az utóbbi szerepel, azért van körülöttünk annyi könyv szétnyitva. Szerintem ha a gyerek nem klasszikus, sokak által elvárt mesehallgatást preferálja, akkor sem kell kétségbe esni. Én észrevettem, hogy a Fiatalúr akkor is ugyanúgy figyel, ha éppen látszólag teljesen mást csinál.  Sok ismerősömnél egyébként itt rontódott el a dolog, mert a szülő azt hitte, hogy a gyereket nem érdeklik, nem kötik le a könyvek, és aztán így nem is próbálkozott velük többet. Egyáltalán nem. Pedig lehet, hogy ő így is hallgatta a mesét. Vagy csak más típusú könyvvel kellett volna próbálkozni. Annyi király, ötletes és kreatív gyerekkönyv van manapság a piacon, még az egészen piciknek is.

Mesélni kell naponta, sőt minél többször. Igen, gyakran tök ugyanazt a történetet unásig, de azt is észben kell tartanunk, hogy a gyerek számára fontos az ismétlés. Ilyen pici - egyéves - korban persze más miatt, mint később. És persze, egy idő után merjünk nyitni más könyvek felé, legyünk mindig nyitottak a másmilyenre, az újra - mert a gyerekek és a könyvek iszonyatosan nagy kalandok.
 Külön-külön is, de együtt meg aztán főleg.


A következő részek tartalmából:
Mondókás, dalos és höcögtetős könyvek szülőknek
Mit olvas az egyéves kisfiú?



2020. január 19., vasárnap


Jesmyn Ward regénye lírikus sorokkal vág gyomorszájon olyan módon, hogy aztán levegőt sem kapsz. Olyan könyv ez, amit olykor kifejezetten nem szerettem olvasni a benne elmesélt vagy megtörtént dolgok miatt. Ám mindeközben mégis nehéz volt kilépni a történetből, mert ugyan sok mindennel kapcsolatban nem kertelt, de mégis sok igaz gondolat is helyet kapott benne.
És persze, Kaylát és Jojot, ezt a két kisgyereket nem tudtam csak úgy otthagyni ebben a borzalomban. Tudnom kellett, mi történik velük. Hát így, ilyen kettős érzésekkel keltem és feküdtem Jesmyn Ward regényével.

Szeretem azt hinni, hogy tudom, mi a halál. Szeretem azt hinni, hogy olyasmi, amitől nem kell elfordítanom a tekintetemet.

Jojo, ez a tizenhárom éves fiú rajongva szereti színes bőrű nagyapját, Popot, aki sokat mesél a régmúltról, főleg azokról az időkről, amiket a Parchmanben töltött. A történetek sosem lineárisan követik egymást, Jojo maga foltozza össze őket, hogy végül egésszé váljanak, ám a történet vége mindig hiányzik. Kimondatlanul, elmeséletlenül marad csendje ennek az életszakasznak. Hiába mesélteti el Poppal újból és újból a Parchmant és az ott töltött időket, a teljes történet a maga befejezetlenségével lebeg mindig felettük.
De minden történetnek kell a befejezés, ugye?
Hogy ez a befejezés eljöjjön, egy új történetnek kell kezdődnie: Jojo apját kiengedik a börtönből, ezért Leonie, a drogfüggő anya fogja két gyerekét, Jojót és a hároméves Kaylát, hogy együtt odautazzanak a Parchmanhez és együtt hozzák haza Michaelt. Ám a visszaútra nemcsak ő lesz az útitársuk, hanem egy szellem a múltból, Pop múltjából, aki a történet befejezéséért utazik vissza velük. Hogy Pop végre elmesélje, hogy is végződött az a történet, amit újra és újra, mindig máshonnan nekirugaszkodva el akar mesélni.

Tommy Orange Sehonnai című regénye sokszor eszembe jutott a történet olvasásakor, hiszen Ward is a társadalom peremén élőket helyezi a középpontba. Az ő elmeséletlen történeteikről szól ez a könyv is. A személyeseken keresztül kivetítve valami szélesebbé, valami nagyobbá. Hiszen hány mélyszegénységben élő afroamerikai nő osztozhat Leonie-val a sorsban? Hányan tudnak hasonló gyerekkort felmutatni, mint Jojo és Kayla?
És ezek az elmeséletlen történetek kísértenek. Nem hagynak nyugtot senkinek ebben a regényben. Ott lüktetnek a felszín alatt, elhallgatva, eltemetve, elfojtva. Mindent tönkre tesznek maguk körül. Ám nem maradhatnak így örökké. A történetek azért vannak, hogy egyszer, valamikor mégis kimondásra kerüljenek.  Ám valóban felszabadulást hoznak ennyi idő után magukkal?

Leonie-t, a könyv legellenszenvesebb karakterét is kísérti a múlt. Azért hajszolja Michael szeretetét, azért menekül a drogokhoz. Anyaként teljesen diszfunkcionális: képtelen érzékelni gyerekei igényeit, vágyait, de még a legalapvetőbb szükségleteit is. Idegenek számára, ahogy ő is a számukra. És ez a közös utazás nem hogy összehozná őket, hanem még inkább mélyíti közöttük a szakadékot.

Mindamellett, hogy ez a regény egy fájdalmasan valósághű látlelete a Délen, mélyszegénységben élő afroamerikai rétegnek, ebbe a kegyetlen realitásba be-bekúszik, majd életre kel egy olyan fajta ősi hiedelemvilág, ahol halottak szellemei jelennek meg a kiválasztottaknak. Kéretlenül, olykor a legváratlanabb pillanatokban felbukkannak, és kommunikálni próbálnak. Leonie-t halott bátyja kísérti akárhányszor elszáll a szertől, Jojo pedig a Parchmanbe tett útjuk alatt találkozik össze eggyel, aki Pop múltjához kötődik.
A regény igazi különlegessége emellett, hogy múlt, a jelen és a jövő néha egyszerre létezik ebben a történetben.  Az idősíkok olykor értelmüket vesztik. Csak az évek során rárakódott érzések léteznek a helyeken: ilyenkor mintha felülemelkednénk az időn. 

Dédapám azt mondta, mindenben van lélek. A fákban, a holdban, a napban, az állatokban. Azt mondta, a nap a legfontosabb, és nevet is adott neki: Aba. De szükség van mindre, az összes lélekre, hogy egyensúly legyen.

Azt hiszem nem túlzás kijelentenem, hogy a Hallgasd a holtak énekét! elképesztően meghatározó olvasmány lett számomra. A lírai szöveg, a fájdalmas valóságba betörő, életre kelt hiedelmek és az összetört, vakvágányon haladó emberi sorsok olyan elegyet alkottak ebben a történetben, hogy az még sokáig, napokon keresztül kísértett engem.
Nehéz kilépni az ilyen regények bűvköréből, még akkor is, ha nem szívesen időzünk ott.



Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!
Sing, Unburied, Sing
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó
320 oldal

2020. január 11., szombat


Az elmúlt két évben ugyan nem sikerült teljesítenem ezt a kihívást, miszerint egy éven belül elolvasok tizenkét, általam előre meghatározott könyvet a várólistámról. De ugyan, pár ilyen sikertelenség nem akadály számomra, elvégre már azzal is sokat nyerek, ha néhány könyv tudatosan sorra kerül. 
Úgyhogy itt vagyok, 2020-ban is változatlanul várólistát csökkentek, nem csak növelem. És idén ráadásul annyira bevállalósnak érzem magam, hogy még alternatív listát se csináltam! Na, ezt kapjátok ki! Az idei részvételem merő izgalom és kaland lesz, én mondom. 
Igazából úgy voltam most vele, hogy azért nem csinálok alternatív listát, mert eddig se olvastam róla soha, mindig csak a tizenkettő lebegett valamiért a szemem előtt. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy nem fárasztom idén ezzel magamat. 

*** És hogy mik kerültek a 2020-as listámra? ***

Robin Stevens: Murder Most Unladylike - Csupa jót hallottam erről a middle grade nyomozós sorozatról. Két iskoláslány a főszereplője, akik az 1930-as évek Angliájában göngyölítik fel az első bűnesetüket. Szuper kritikai visszhangja volt ennek a kötetnek, ami mellesleg egy sorozat első része. Ha tetszik, akkor naná, hogy vevő leszek a többire is.

Sarah Addison Allen: Sugar Queen - Édes élet - Sok-sok évvel ezelőtt imádtam az írónőtől A csodálatos Waverley kertet, és ahogy megjelent ez a könyve magyarul, le is csaptam rá, de aztán mégis olvasatlanul maradt. Szerettem Sarah Addison Allenbe, hogy a mágia olyan finoman szőtte át a hétköznapokat. Ettől a kötettől is hasonló élményt várok, bár közben kicsit félek, hogy mennyire fogom limondánénak tartani a mai fejemmel.

Joanne Harris: Csokoládé - Igen, én vagyok az, aki még nem olvasta soha, de tényleg SOHA a Csokoládét. Az írónővel először a Rúnajelek kapcsán találkoztam (fun fact: ez volt a blogom legelső bejegyzése :D ) , és az nem igazán nyert meg magának. Pár évvel később a könyvharácsolós időszakomban potom 500 Ft-okért azonban mégis felvásároltam Joanne Harris rengeteg regényét, mert mindenkimennyireimádjaéshátbiztosannekemistetszenifog  - felkiáltással, de azóta se olvastam tőle (vagyis de, az Urak és játékosokat, ami pont nem volt meg nekem, úgyhogy az könyvtári példány volt. Igen, én is sokszor gratulálok magamnak). Megszabadulni ettől a gyűjteménytől meg tényleg csak akkor szeretnék, ha valóban nem tetszik. Úgyhogy tényleg itt az idő: ismerkedjünk meg Harrisszel!

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - Barbery regénye egyszer már rajta volt egy várólistacsökkentős listámon, de aztán elmaradt az olvasása valamiért. Nem igazán emlékszem a pontos okára. Mindegy. Francia regény, egy kis filozófiával megspékelve: jöhet! Aztán majd meglátjuk, mennyire köldöknézegetős történet. 

Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet amit adtál - Emma Watson könyvklubja, az Our Shared Shelf tök jó, mert rengeteg szuper könyvre hívja fel a figyelmemet. Angie Thomas regénye is azt hiszem, innen jött. Mármint az érdeklődésem iránta. A regény főszereplője egy afroamerikai lány, aki két, egymással szöges ellentétben álló világban él: a gettóban és egy amerikai elit gimiben. A két élete közti egyensúly akkor bomlik meg, amikor Starr szemtanújává válik, ahogy legjobb barátját, a fegyvertelen Khalilt lelövi egy rendőr. Minden, amit Starr ezek után mond, felhasználható ellene: tönkreteheti a helyet, ahol él, önmagára és szeretett családjára is veszélyt jelent.
A történetet a Black Lives Matter-mozgalom inspirálta, amely az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzd. 

George Orwell: Állatfarm - Kollégám gyakran idézett ebből a könyvből, mikor politikáról beszélgettünk akárcsak általánosságban, akár a hírek kapcsán. Az 1984-et még gimis koromban olvastam (jó lenne azt is újrázni), de az Állatfarmot mindig is nagy hiányosságomnak tartottam, hogy kimaradt. A kollégám aztán annyira kedvet csinált ehhez a regényhez, hogy meg is vettem, de aztán az olvasása elmaradt. Remélem, idén pótolni tudom. 

Ian McDonald: Síkvándor - párhuzamos univerzumok, steampunkság! Ez a kicsit alternatívabb vonalat képviselő YA regény eléggé felkeltette anno a figyelmemet, aztán jöttek más könyvek, ez meg maradt olvasatlanul. Kíváncsi vagyok, mert ahogy láttam, itthon elég vegyes lett a fogadtatása. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt - egy állatorvos kalandjai Yorkshire meseszép vidékén. James Herriottal már mennyi éve meg szeretnék ismerkedni.

Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle - A vándorló palota története már sok-sok éve foglalkoztat. Humor és fantáziavilág együtt. Annyira érzem, hogy imádnám, szóval nagyon remélem, most már tényleg eljön az időnk. 

Thomas Hardy: A kék szempár - Hardytól az Egy tiszta nő elég... jó volt. Azt hiszem. Igazából csak Hardy csodás tájleírásai maradtak meg bennem, a történet már kicsit katyvasz így az évek távlatából. Mindenesetre gondolom eléggé tetszhetett, ha beszereztem aztán ezt a könyvét is. Lássuk, most hogy állok Hardy-val.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van - Nikkincs olyan lelkes volt ezzel a könyvvel kapcsolatban. Aztán szinte mindenki a környezetemben. És fogalmam sincs miért olvasatlan még mindig nálam.

China Miéville: Kraken - A történet úgy kezdődik, hogy a ​londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el. Miéville-től még semmi se olvastam, de eléggé izgatja a fantáziámat. Jó lenne valami jó felnőtt urban fantasyt olvasni. 


2020. január 8., szerda

Kelly Barnhill Newbery-díjas ifjúsági regénye egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el olvasóját, ahol boszorkányok, sárkányok, mocsári szörnyek és a hétmérföldes csizmák mind megszokott dolgok. 
Történetünk főhőse Luna, aki kisbaba korában véletlenül bevarázsozódott a legerősebb varázslattal, a holdfénnyel. Ám ez az óriási erő csak a megfelelő tudás birtokában biztonságos, egyébként óriási veszélyt jelenthet a világra. Ezért Xan, a boszorkány, aki az erdőben találta a kislányt, elrejti Luna mágiáját, hogy majd olyan időben keljen életre, amikor Luna már elég érett lesz a használatához. Ahogy egyre érettebbé válik, egyre inkább küzd azért, hogy mindazt, amit elvesztett vagy elveszettnek hitt, újra megtalálja: az emlékeit, az édesanyját és az erejét.

A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek.

Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel.  Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.

Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.

De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem.  Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.

Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.


Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal


Follow Me @photos_from_anna