2020. július 2., csütörtök


Hihetetlen, hogy túl vagyunk ennek az abszurd és furcsa évünknek a felén. Erre gondoltam, amikor magunk mögött hagytuk ezt az esős júniust, ami inkább volt egy szeszélyes tavasz, mint nyár. Mindenesetre a nyári nosztalgia már megcsapott, amikor hosszú hónapok után először tértem vissza a városi könyvtárba. Na, de erről majd picit később mesélek.

Előtte áttekinteném, hogyan is alakult ez a hónap könyves szempontból. Szóval, a júniusi mérlegem:

Elolvasott könyvek száma: 5
Megvett könyvek száma: 0
Blogra kikerült bejegyzések száma: 6

Befejeztem Robin Hobb Bűvős hajóját, ami egy május utolsó napjaiban megkezdett monumentális olvasmány volt, de alig egy hét alatt elolvastam. Fantasztikus könyv, a Delta Vision oldalán pedig éppen fut egy nagyon szimpatikus akció, amellyel tutira élni fogok, hogy a trilógia többi részét is a polcomon tudhassam. 
Robin Stevens sorozatának harmadik része a First Class Murder egyszerűen tökéletes, ezt nem is lehet tovább fokozni, és nyilván hamarosan érkezik hozzám a folytatás, mert erősen függő lettem. Elolvastam Angie Thomastól a The Hate U Give-et, ami egyébként várólistacsökkentős könyv nekem, úgyhogy ezzel a hatodik vcs kötetet pipálhattam ki. 
Volt két újraolvasásom, az egyik a Harry Potter első része (ennek okára remélem hamarosan fény derülhet majd ;) ) , illetve Tolkientól a The Hobbit lett a #haviegyújraolvasáskihívás választott könyve. Most olvastam először angolul, és csodálatos élmény volt számomra. Vicces, eleven és imádnivaló benne Tolkien stílusa, és most már hivatalos lett számomra, hogy Bilbo Baggins és én minden bizonnyal rokonlelkek vagyunk. 

A blogon egy körbeposzt keretében nyilatkoztam a TOP 5 kedvenc női és férfi szerzőimről, illetve a szokásos havi témázás első körös csapatában is benne voltam. Ezúttal a sorozatokról mint olyanokról írtunk, nagyon élveztem ezt is megírni meg persze a többiek szuper posztjait olvasni. 

Ja, és nem vettem könyvet.

És mindemellett a június volt az a hónap, amikor végre visszatérhettem szeretett könyvtáraimba. Alig vártam ezeket a találkozásokat, hiszen számomra a könyvtár elképesztően sokat jelent. Jelenleg három intézménynek vagyok bejegyzett olvasója, köztük a falunk könyvtárába is. Nyilván már a nyitás napján ott toporogtam az ajtóban, ahol a könyvtáros kisasszonnyal régi ismerősként üdvözöltük egymást, és elképesztően jó volt ide visszatérni. Ahogy aztán egy héttel később a városi könyvtárba is. Szinte alig volt valaki, így majdhogynem egyedül bóklásztam az óriási kölcsönző terében a végtelenbe nyúló polcok között, ahol megannyi történet csücsül rajtuk és vár a következő olvasójára. Rögtön eszembe jutottak azok a régi, régi nyarak, amikor egyetemistaként hétköznap délelőttönként jártam ide, és szintén hasonló nyugalom fogadott. 
A könyvtárak egyébként már annyira beépültek az olvasói életembe, hogy kicsit magamra hagyva éreztem magam nélkülük. S hogy mennyire hiányoztak, arra csak akkor jöttem rá, amikor ott álltam a polcaik előtt és akkor valamiféle leírhatatlan elégedettség és nyugalom töltött el. Nem tudnám elképzelni az életem könyvtárak nélkül, azt hiszem. 
Annyira átszellemültem ezektől az élményektől, hogy nyilván sikerült hörcsögségeket alakítanom, és annyi könyvet vettem ki, amennyit csak megkívántam és amennyit a limit engedett. (sokat) Hogy mikor lesz időm őket elolvasni, fogalmam sincs, de úgy éreztem, nem távozhatok egyik helyről sem üres kézzel. 
Éljenek a könyvtárak! - ez a júniusom alighanem legfontosabb mondata könyves életem szempontjából.

Többiek júniusa:


2020. július 1., szerda


Angie Thomas regényének a témája mindig aktuális, időről időre a nemzetközi sajtó is felkapja a színes bőrűek ellen elkövetett rendőri brutalitást.  Sokan szót emelnek ugyan ilyenkor, de nem tudom, hány ilyen dolognak kell még megtörténnie ahhoz, hogy a felfogásunk valóban változzon azzal kapcsolatban, hogy ne a bőrszínünk, a származásunk határozza meg a társadalmi értékeinket. Ami persze nem (csak) a kisembereken múlik és a mi elhatározásunkon, hogy akkor most már leszámolunk az előítéleteinkkel. Ez egy rendkívül hosszú és bonyolult folyamat szerintem, de fontos elkezdeni, fontos tudatosítani magunkban, hogy a bőrszín különbözősége még ma, a XXI. századi modern társadalmakban is számos negatív megítélést hoz magával.

Szerintem a könyvek például jó lépések lehetnek afelé, hogy tanuljunk, hogy megismerjünk. Hogy megtudjuk, milyen terhet tesz rá a társadalom arra, aki nem fehér bőrűként jön a világra. Ez nemcsak Amerikára igaz, mert ne legyünk álszentek: itt Magyarországon vagy akár Európában is hasonló dolgok mennek. De ha figyelünk, ha hajlandóak vagyunk megismerni, akkor az már egy lépés az elfogadás felé. 
Hogy Angie Thomas kamaszoknak szóló regénye mennyire alkalmas erre a dologra, megoszlanak a vélemények. Mindenesetre én azt mondom, hogy ennek a korosztálynak szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, illetve felnőttként is le lehet szűrni belőle egy-két dolgot.  Mint például azt a tipikus érvelési hibát, amit mostanában  idehaza is egyre többször alkalmaznak a médiában. Amikor a szörnyűséget úgy próbálják eltussolni, hogy személyeskedésbe kezdenek. Például hogy a rendőrök által megölt férfi valójában drogdíler volt. Mintha ez ok-okozati kapcsolat lenne vagy egy megérdemelt büntetés. Vagy a háborús menekülteknek iPhone-juk van és rengeteg pénze. Mintha ez a két dolog kizárná egymást. Mintha háborús menekült csak egy ágról szakadt valaki lehetne. Ha valakinek van pénze, az nem érdemel együttérzést; ha valaki drogdíler, az megérdemli, hogy egy rutinigazoltatás során megfojtsák vagy éppen lelőjék. Legalábbis sok ember tévesen ezt a következtetést vonhatja le.

Mi értelme a szólásszabadságnak, ha csendben maradsz azokban a pillanatokban, amikor nem lenne szabad?

Angie Thomas regényének főszereplője Starr, a tizenhat éves színes bőrű kamaszlány, akinek egyik világa a gettó, ahol családjával él, a másik pedig az az elitgimnázium, ahova szinte csak fehérek járnak - és persze ő. 
A regény egy buliban veszi kezdetét, ahonnan aztán gyerekkori barátjának társaságában távozik. Hazafelé tartva egy rutinigazoltatás során a rendőr lelövi Khalilt, és ennek Starr a szemtanúja lesz. Az ügyet azonban eltussolják, Starr pedig választás elé kerül: vagy hallgat és akkor őt mindenki békén hagyja, vagy pedig elmondja az igazságot a nagy nyilvánosság előtt és ezzel ki tudja, milyen lavinát indít el.

Igazából a történet nagyon behúzott magába már az első fejezetektől kezdve. Ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy a közelmúltban a nemzetközi sajtót és az Instagram/Twitter közösséget is eléggé felbolydította a hasonló körülmények között történt eset George Floyddal. Könnyen olvastatta magát a regény, annak ellenére, hogy Starr viselkedését nem mindig értettem, illetve mint szereplőnek se sikerült közel férkőznie hozzám.
Például nem igazán értettem, hogy a fehér bőrű fiújával miért kell úgy bánnia, mint egy rossz ronggyal. A srác folyton és folyton bizonygatja az elköteleződését a lány irányában, még olyan helyzetekben is, amik már aztán tényleg megalázóak számára, de ő végig kitart, Starr pedig továbbra se értékeli. És oké, nem ez áll a regény középpontjában, hanem a rendőri brutalitás és visszaélések, illetve hogy színes bőrűként milyen hátrányokkal indul az ember az életben. Szóval nyilván a központi témák jóval súlyosabbak és persze hangsúlyosabbak is, de én ezt akkor sem tartottam Starr részéről fair dolognak.

De mindezek mellett persze elképzelésem sincs, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy az ember tizenkét éves korában a szüleinek le kell ülniük beszélgetni arról, hogy hogyan kell viselkedni a rendőrőkkel szemben, hogy ne vegyék úgy, hogy fenyegetést jelent nekik. Kiskamaszként. Hiszen pusztán a bőrszíne miatt ugyanis óriási hátránnyal indul ilyen téren is, főleg a rosszabb környékeken.
Angie Thomas regénye szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, még akkor is, ha vannak benne néha olyan életidegen, túl cukormázas dolgok, amik kábé soha nem fognak megtörténni a valóságban, de itt az üzenet még erőteljesebb átadása miatt mégis megtörténnek. Mert talán egy ifjúsági regényben muszáj azt sugallni, hogy muszáj szót emelni az igazságtalanság ellen. Muszáj közösen fellépni az olyan személy ellen, aki rettegésben tartja a környezetét. Muszáj azt sugallni, hogy ez mindig eléri a célját, hogy az egységben az erő tényleg működik.
Mert nagyon sötét jövö elé néznénk, ha a következő generáció már ezekben sem hinne. De a változást nemcsak tőlük kell várnunk. Velünk kell elkezdődnie. És ebben  a megfelelően kiválasztott könyvek sokat segíthetnek.

Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál
The Hate U Give
Fordította: Benedek Leila
Gabo Kiadó
417 oldal



2020. június 26., péntek


Tudom, hogy könyvmolyként mostanában sokszor hördülünk fel, ha valamiről kiderül, hogy sorozat. Mert várni kell a folytatásokra, amiknek a megjelenése itt a magyar könyvpiacon elég sokszor kétséges. És mert valljuk be, komoly elköteleződés lehet ez olvasóként is. Plusz ott van az is, hogy mennyire volt a történet sorozatvolta az eredeti szerzői szándék és mennyire csak a kiadói vagy rajongói nyomásra írt még történeteket hozzá az író, aki lehet, hogy már a harmadik résztől a háta közepére sem kívánja mindenki kedvenc szereplőit. Például azt tudtátok, hogy Sir Arthur Conan Doyle nem igazán volt egy idő után oda Sherlock Holmesért, akit mellesleg sosem tartott élete fő művének? Vagy hogy Agatha Christie merőben utálta mindenki kedvenc belga nyomozóját? El sem tudom képzelni, milyen lehetett így számukra a munka velük. Mintha egy kellemetlen albérlővel kéne együtt élned muszájból. 

Ám hogy a könyvsorozatok mit is képesek adni az embernek, azt a Harry Potter történetekből tanultam meg felső tagozatos koromban. Bár akkor még csak az első négy rész jelent meg, az ötödikről még semmi hír nem volt, de az, hogy több köteten keresztül egy szeretett világban bolyongtam ugyanazokkal a szereplőkkel, elképesztő élmény volt. A történetnek olyan szövedéke rajzolódott ki előttem,olyan mélységben tudtam belehelyezkedni Rowling varázsvilágába, mint addig semmibe.
S pár évvel később ugyancsak Rowling sorozata volt az, aminek a segítségével megtapasztalhattam azt is, hogy milyen igazán várni egy megjelenést. Újraolvasni emiatt az előző részeket, elmenni a könyvesboltba jóval a megjelenés előtt, hogy előjegyezzek magamnak belőle egy példányt, és szinte szó szerint remegve várni azt a bizonyos dátumot, amikor végre a kezembe kaparinthatom a soron következő részt. S az olvasás után alaposan kivesézni a sorstársakkal, hogy milyen is volt, elméleteket gyártani, hogy miképp folytatódik majd.
Ezeket az érzéseket az önálló kötetek - pont önállóságuk folytán - nem képesek kiváltani az olvasóból, csakis a sorozatok sajátjai. A Harry Potter óta számtalan sorozatot olvastam és olvasok, és mindig ezt az érzést keresem. Azt, amikor bejelölöm a naptáramba az újabb rész megjelenését, amikor az aktuális kötet végén elméleteket gyártok magamban a folytatással kapcsolatban, és amikor a világ, amitben a sorozat játszódik, körbevesz, beburkol és még több mindent akarok belőle felfedezni. Bejárni a szereplőkkel a leghalványabb szegletet is, és hosszan követni kedvenc karaktereim sorsát. 
Nekem ezt adja egy jó sorozat. És nektek?

Most a Témázós bloggerekkel karöltve én is összeszedtem néhány olyan sorozatot, amiket szerettem vagy éppen nem. Amiket kezdetben szerettem és azután már nem, vagy amiket csak később szerettem meg vagy még akkor sem. De egy szó mint száz: íme egy kis válogatás az általam olvasott sorozatokról és azok színvonaláról.

Szerettem/szeretem sorozatok

Igen, ők azok, akiknek repesve várom a megjelenését mindig (ha már nem lezártak persze), amik a sokadik résszel is ugyanúgy elvarázsolnak, mint anno az elsővel. Nyilván a Harry Potter ide is alap, de gondoltam, nem ismétlem magam ennyiszer. Ide tartoznak még a komfortsorozataim is, amikről tudom, hogy bármelyik részt is olvasom el, ugyanazt az élményt adják, mint például Wodehouse Jeeves-sorozata vagy éppen Janet Evanovich Stephanie Plumja

Stieg Larsson: Millenium: A trilógiává rövidült sorozatnak a szerző rövid élete vetett véget. Larsson eredetileg több részesre tervezte Lisbeth és Mikael történetét, de sajnos a sors közbeszólt. Ízig-vérig skandináv krimi ez, ami annyira zseniális, hogy még azt is hajlandó vagyok elnézni neki, hogy a harmadik részre Lisbeth képességei már WonderWomant is megszégyenítik. Ha egy izgalmas krimire vágysz komoly társadalmi problémákkal megfűszerezve, és mindemellett bírod a skandináv környezetet is, akkor Larsson sorozatát szívből tudom ajánlani. 

Elena Ferrante: Nápoly-tetralógia: ugyan az utolsó rész még hátravan nekem, mert szeretném kicsi még húzni magamban a felfedezéseket a sorozattal kapcsolatban, de az eddig olvasott három részt zseniálisnak tartom. Ferrante prózája dübög, lüktet és sodor. A két barátnő, Lila és Lénú történetén keresztül olyan sok mindenről szól ez a sorozat: a kitörésekről, az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, a mérgező és építő kapcsolatokról, a nők helyzetéről és az anyaságról. Az eddig olvasott részek mind ugyanazt az élményt adták nekem: hogy ott lehettem ezzel a két lánnyal a napfényes Nápoly szegénytelepén, ami mindig belém ivódott annyira, hogy aztán napokig nem tudtam kimosni magamból. 

Robert Galbraith: Cormoran Strike: Rowling álnéven írt sorozata az egyik legjobb dolog, ami a kortárs brit krimikkel történt mostanában szerintem. Hangulatos, vérbeli angol: minden részben fontos helyszín a pub, ahol Cormorannel és Robinnal közösen tudjuk áttekinteni az ügyet és levonni a konklúziókat, miközben egy pint sört tartunk a kezünkben. Minden ügy nagyon összetett és igazán furmányos, valamint mindemellett a karakterek is elég központi helyet foglalnak el a történetben: személyiségük, múltjuk és jövőjük részről részre bontakozik ki előttünk, ami nem kevésbé izgalmas, mint a megoldandó bűntény. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike: tudom, február óta ez a sorozat mindenféle kontextusban felbukkan nálam, különösen ha valami olyat kell mondanom, amit szeretek. De ha egyszer úgy, ahogy van, zseniális ez a kiskamaszoknak írt krimisorozat? Minden résszel egyre jobban beleszerelmesedem ebbe a történetbe, bár nem tudom, hova lehet még ezt fokozni. Stevens remekül összetett karaktereket alkotott, és mindemelett bár ifjúsági regényről van szó, nem fél komoly témákat behozni a történetbe, mint az idegengyűlölet vagy a bevándorlás. Szeretem a két lány kapcsolatát is, hogy egyenlőek egymás előtt is és hogy mind a ketten elismerik a másik érdemeit. Építik egymást, fejlődnek a másik mellett. Pont olyan, ahogy az igazi barátságoknál ez lenni szokott.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala: Emlékszem, hogy Collins trilógiáját majdhogynem együltő helyemben bedaráltam pár évvel ezelőtt. Katniss hangja vitt magával az úton, egészen a viadalig és tovább. Sokan nem szeretik a harmadik kötetet, de nekem mégis a helyén volt benne minden, kifejezetten örültem a nem cukormázas, hanem inkább a nagyon is realitásokhoz ragaszkodó befejezésnek. Szerintem a hatalom természetéről, az elnyomók és elnyomottak viszonyáról hozzáértően és alaposan mesél ez a trilógia. A három kötet újabb és újabb aspektusokat hoz ezekhez a témákhoz, és együtt egy komoly egészet alkotnak. 

Lesz ez még jobb is!

Vagyis ők, akik a bátortalan kezdet után mégis csak belehúztak, és a második vagy éppen az utána következő résszel képesek voltak azért meggyőzni engem, hogy mégis csak megérdemlik azt, hogy elveszejtsem magam bennük olykor.

Christopher Paolini: Eragon : ez a sorozat leginkább kiskamaszoknak lehet tökéletes, mint első összetett és komoly fantasy sorozat. Az első rész miatt számomra Paolini nagyon Tolkien epigonnak tűnt, és hát szerintem valahol az is. De a második rész után egyre inkább kezdte megtalálni szerintem a saját hangját és a saját történetét. Én abszolút javuló tendenciát láttam a kötetek színvonalában, örülök, hogy nem adtam fel az ismerkedést. 

Jessica Townsend: Nevermoor : Morrigan Crowért mindenki rajong, nekem az első rész nem hozott magával lelkesedést. Ha nem olvastam volna a Harry Pottert, lehet, jobban berántott volna. De az első rész számomra egy közepes élvezeti értékkel bíró, semmi extrát nem tartogató történet volt, ami sokat merített Rowling ötleteiből. A második rész azonban már inkább volt morriganes, mint harrypotteres és ezt úgy eléggé díjaztam. Amúgy a könyv nagyon olvastatja magát, ebben nincs hiba, csak az első rész után mégis csak ott volt a hiányérzet bennem.

Sorozat gyilkosok


Az ígéretes kezdet, a kedvenc könyveket idéző bizsergés, ami hatalmába kerít az első rész(ek) olvasásakor, és a remegve várt folytatás aztán orbitális csalódást okoz.  S hogy mi teszi a sorozat gyilkost? 

Fredrick Backman: Björnstad : Az első rész számomra nagyon a helyén volt, mind témáját, mind pedig kisvárosi hangulatát tekintve. Nekem elég közel volt ahhoz, hogy egy Ove szintű élményt nyújtson, azaz instant kedvenc legyen. Aztán a második rész, mintha csak egy Backman paródia lett volna: erőltetett, klisés életbölcsességek voltak beleerőszakolva a szövegbe majdnem minden oldalon, és maga a történet is kicsit bőrlehúzás volt nekem. Igazából magában Backmanban is megrendült picit a hitem, akkora csalódást okozott.

Christelle Dabos: Tükörjárók :Az első két rész olvasása alatt Dabos világa teljesen beburkolt, és majdnem olyan mértékű rajongást hozott, mint kamaszkoromban Rowling sorozata. Legalábbis azóta nem nagyon volt a kezemben olyan könyv, ami miatt képes lennék sietve szaladni a buszmegállóba csak azért, hogy egy-két oldallal többet tudjak olvasni a várakozás alatt. És aztán jött a harmadik rész, ami bárcsak ne jött volna, mert teljesen felesleges volt, és minden olyasmit nélkülözött, amit szerettem az előző részekben. Tele volt sehova sem vivő epizódokkal, olyan dolgok lettek benne elnyújtva, amik unalmasak voltak és érdektelenek, Ophelie pedig nem tudta egyedül a hátán elvinni a történetet.

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak : Bár már az első rész sokak számára megosztó volt, nekem tetszett. Szerettem ezt a világot és benne kalandozni Kell és az ő különleges köpenye társaságában. A párhuzamos Londonok szerintem egy nagyon izgalmas téma, és alig vártam, hogy a következő részekben jobban bejárjam őket, és fény derüljön Fekete London igazságára is. És a második rész tökéletes iskolapéldája lett annak, amikor a trilógia középső része teljesen felesleges. A második részt egy vagy két fejezetben is meg lehetett volna írni, helyette kapott saját ötszáz oldalt. Maga a kötet is csupán az utolsó ötven oldalában lett érdekes, addig - magam sem hittem volna - egyszerűen unatkoztam.

Ezeken kívül persze vannak még a tarsolyomban hasonló sorozat gyilkos kötetek, de szerettem volna az egy-két éven belül olvasottakra koncentrálni negatív élmények tekintetében, illetve amik tényleg arcul csapásként értek, mert valóban nagyon szerettem az első köteteiket.



*A többiek vallomása a témában*










2020. június 19., péntek


Mivel PuPilla, aztán meg többek is írtak egy ilyen listát a kedvenc szerzőikkel kapcsolatban, gondoltam, én is beállok a sorba, hiszen már egészen régen nyilatkoztam ilyesmivel kapcsolatban. Meg az is eszembe jutott még, hogy régebben milyen sokat körbeposztoltunk itt, könyves blogos körökben.  
Szóval a kedvenc szerző különleges faj, mert pontos meghatározása szerintem nem teljesen létezik. Vannak olyanok, akik amilyen könnyen felkerülnek a listára, olyan gyorsan le is kerülnek róla egy félresiklott történettel ( például esetemben Victoria Schwab), de vannak olyanok is, akik bármit csinálhatnak szinte, egyszer már annyira meggyőztek engem az írásukkal, hogy a listámról lekerülniük majdnem egyenlő a lehetetlennel. Mindenesetre talán az a közös keresztmetszete a kedvenceknek, hogy náluk azt érzem, hogy a bevásárlólistájukat is baromi szívesen elolvasnám.  Érdekes, hogy például Elena Ferranténak a Nápoly tetralógiáját nagyon szeretem, sőt: egyik kedvenc történetem, mégse érzek egyelőre ingerenciát arra, hogy a többi művével is megismerkedjek. Persze, ez lehet változni fog majd az idők során, de most jelenleg úgy vagyok, hogy tőle csupán Lila és Lenu kalandja érdekel.


Legkedvesebb női szerzőim


Igazából ennél a válogatásnál jöttem rá, hogy mennyi szeretett női hangot fedeztem fel az utóbbi időben. Nehéz volt őket leredukálni ötre, sokkal többet is írhattam volna, illetve még sokan ott toporognak a kedvenceim kapujában is. Robin Stevens és Robin Hobb (úgy tűnik, a 2020. a Robinok éve nálam) elég esélyesek, hogy megkapják nálam ezt a címet. De itt van a kedvencek közelében még Angela Marsons, Jeanette Winterson, Máté Angi, Szabó Magda vagy éppen Moskát Anita is. Rajta vagyok az ügyön, hogy az elkövetkezendő időkben jobban beleássam magam a könyveikbe.

Kép forrása: ITT

J. K. Rowling a Harry Potter sorozatával olyan kivételes élményt nyújtott az én generációmnak, amit szerintem azóta se tudott szinte senki elérni. A Roxfort azóta is mindig hazavár mindannyiunkat, és ezt az otthon-érzést én szívesen át is élem, amikor csak tehetem. A sorozat sok mindenen átsegített már és szerintem még fog is, így már tulajdonképpen ezzel beírta magát nálam az örökös kedvenceim sorába. 
Az, hogy Rowling átkozottul jó krimikben, nem is volt kérdés nálam sosem, így amikor először jelentkezett a Cormoran Strike-sorozatának első részével, nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Zseniálisat alkotott ismét csak: egy nagyon okosan felépített, karakterközpontú krimit. Az új részeket mindig óriási várakozás előzi meg nálam, és még sosem okozott csalódást. 
Különálló regénye, az Átmeneti üresedés pedig egy szuper társadalomkritika, amely szintén ott van a kedvenc könyveim között. 

Kép forrása: ITT

A krimikirálynő hatalmas életművéből már vagy nyolc éve szinte minden évben előkerül nálam legalább egy, ha nem több. Az utóbbi pár évben leginkább karácsony környékén szoktam Poirot társául szegődni egy-egy bűntény felgöngyölítésében, mert olyan jól hozzák ezeket a történetek azt a jellegzetes brit kisvárosi cozy hangulatot. 
A furmányos bűntények, a szórakoztató kis belga (igen, én Poirot-párti vagyok) és a - jellemzően - angol vidéki élet hangulata mellett még nagyon szeretem a regényeiben azt is, ahogy a bűn témáját olyan alaposan, mindig új és új megvilágításba helyezve körüljárja. 
Mindenféleképpen szeretném elolvasni a teljes életművét, és szerencsére van miből válogatnom. 


Kép forrása: ITT

A kisregénye (Susan) kivételével már mindent olvastam tőle -valamit többször is. Austen fantasztikussága számomra elsősorban a humorában rejlik, és hogy szövegei még ma is nagyon frissnek hatnak. Imádom bennük az iróniát és a bújtatott társadalomkritikát, hogy a karaktereit lehet boncolgatni, olvasásonként másképpen megítélni. S hogy melyik a kedvenc Austen könyvem? Jellemzően éppen az, amit utoljára olvastam. De a Büszkeség és balítélet valamint az Értelem és érzelem mindig ott vannak a dobogósok között.



Kép forrása: ITT

Lucy Strange-től ugyan még csak azt a két könyvét olvastam, ami eddig megjelent a neve alatt, de ezek után már tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bármi jöhet tőle, én szeretni fogom őt ezért a két regényéért. A fülemüleerdő titka és A világítótorony legendája olyan jól idézik a klasszikus lányregények imádott hangulatát, ugyanakkor alakjai, témamegközelítései mégis nagyon modernek. Szeretem a szépirodalmi igényességű szövegeit, amik pont annyira választékosak, amennyire ez egy ifjúsági regénynél még elfogadható: nem megy a történet izgalmasságának rovására, de mégis toronymagasan kiemeli a tucatifjúságik közül. 


Kép forrása: ITT
Margaret Atwoodtól ugyan még csak három regényt olvastam, de igazából már az Alias Grace-szel meggyőzött engem, hogy tőle mindent el kell olvasnom. Nála elsősorban a jellegzetes atwoodos témaválasztásai fognak meg, amikben mindig szerepet kap a nőilét, a nőiség. És ezeket aztán úgy veti papírra, hogy az ember olvasás közben azt érzi, átszáguldott rajta egy úthenger. Sok szempontból megterhelő őt olvasni, mert sose szépít semmit. Ugyanakkor olyan gondolatokat indít el az emberben, olyan új megközelítéseket ad, amire csak kevés szerző képes.



Legkedvesebb férfi szerzőim


Hogy őszinte legyek, nagyon megijedtem az elején, mert az első percekben senki se ugrott be, akire igaz lenne az az állítás, hogy a bevásárlólistáját is elolvasnám azon nyomban. S ahogy elkezdtem átböngészni az olvasmánylistámat még nagyobb lett a kétségbeesésem, mert míg női szerzők már szinte az elejétől fogva röppentek fel erre a listára, addig férfi szerzőknél sokat, igencsak sokat kellett legörgetnem ehhez. Erre valőszínűleg egyébként az a magyarázat, hogy mostanában igencsak a női szerzők vannak nálam túlsúlyban, férfi szerzőket tekintve kevés a friss élmény vagy az, ami igazán megszólítana. De azért persze akadnak ilyenek is, és hát kérem, nem is akármilyenek! 


Kép forrása: ITT


Egyetlen regénye, nevezetesen a Családom és egyéb állatfajták emelte őt a kedvenc férfi szerzőim közé. Imádtam a humorát, a fura és imádnivaló Durrell családot, akit életre keltett a lapjain. A tájleírásaival, természetszeretetével nem tudtam betelni, szerelmes lettem minden egyes sorába. A teljes életmű elolvasása fent van a bakancslistámon, igazi napfény számomra ez a könyv, és biztos vagyok benne, hogy a többivel se lenne ez másként. 

Kép forrása: ITT

James Herriot bácsit idén ismertem meg, és instantszerelem lett számomra, mint szerző. Ahogy ezt Durellnél is említettem, a természet és az állatok szeretete úgy árad minden sorából, hogy tényleg jól esik az ember lelkének az olvasása. Ugyanakkor a yorkshire-i kisvárosban élő emberek portréjait is legalább akkora élvezet olvasni, mint a tehénellést az ő tolmácsolásában. Ilyen szépen és igazan, ugyanakkor minden giccstől mentesen kevés könyv tud szólni az életről és annak igazi értelméről. 

Kép forrása: ITT

Tolkien, a nagy mesélő végigkísérte kamaszkoromat. A Gyűrűk Ura elképesztő élményt nyújtott, és olyan szinten felkeltette az érdeklődésemet a nyelvek iránt, hogy tizenhat éves koromban elolvastam egy komplett Finn-magyar szótárat, és a saját képzeletbeli világom térképeit rajzolgattam azon a nyáron, miközben vagy kétszer is elolvastam a trilógiát. Aztán még jó pár nyáron át kötelező program volt számomra A Gyűrűk Ura újraolvasása. Imádtam végnélkül kalandozni Középfölde vidékein, hogy elvigyem Frodóékkal együtt a Gyűrűt Mordorba. Imádom a tájleírásait, a teremtett világának mitológiájának alaposságát. Bár a karaktereket tekintve sosem voltam mindenkivel maradéktalanul elégedett, de szerintem ezt bőven kárpótolja az, amit a mérleg serpenyőjének másik végébe rakott.
 Érik nagyon egy újraolvasás, jó lenne ismét elmerülni ebben a világban. 

Kép forrása: ITT


A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként született írónak két regényét olvastam: a Montecore-t és a nem régen megjelent Apazáradékot. Stílusukban ugyan eltérőek, de mégis hasonló tematika mentén mozognak: a bevándorló lét, a vegyes házasságok kisebb-nagyobb mértékben mind a két regényben feltűnnek. Szeretem Khemiriben, hogy a komoly témái ellenére könnyen olvashatóak, befogadhatóak a regényei, ugyanakkor ez mégsem megy a minőség rovására, mert bőven elbírják az újraolvasásokat, annyi minden van bennük. Az Apazáradék a 2020-as évem nagy kedvence lesz, ez már biztos.


Kép forrása: ITT
Kazuo Ishiguro 2017-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, de én már előbb szerettem az írásait. A Ne engedj el és a Napok romjai mind máshogy, de nagyon megszólítottak. Szeretném folytatni vele mindenképpen az ismerkedést, mert olyan igazi beszippantós élményt nyújtottak a történetei számomra, napokig velem maradt regényei hangulata. És mert nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem egy komfortszerzővel van dolgom, ha csak a regényei témáit vagy éppen műfaját nézzük. Legalábbis a Ne engedj el és a Napok romjai nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis: valami jellegzetesen ishiguros ott volt a sorok között, ami miatt rögtön a szívembe zártam őt. 

Többiek kedvenc szerzői:

2020. június 16., kedd

Hiába sajátította ki mára a Disney ezt  a meglehetősen csekély értelmű medvebocsot magának, bennem mégis E. H. Shepard illusztrációval él a Százholdas Pagony minden lakója. A kötetet még anyai nagymamámtól kaptam, és emlékszem rá, milyen büszkén olvastam el alsó tagozatosként ezt a teljes könyvet egy hétvége alatt. Imádtam az illusztrációit és a könyv elején található térképet, amelyet aztán napokon keresztül böngészhettem, és a segítségével feleleveníthettem az átélt kalandokat. Azt hiszem, itt kezdődött igazán a vonzódásom a könyvekben rejlő térképek iránt. 

– Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy.

S hogy milyen volt visszatérni a Százholdas Pagonyba közel huszonöt év után? Nos bárcsak azt írhatnám, hogy ugyanazt a szórakozást volt képes nyújtani, mint anno sok évvel ezelőtt, de azt hiszem, ez nem lenne teljesen igaz. Kétségtelen, hogy a történet nosztalgiafaktora elég erősen működött, és a könyv fizikai példánya is elég kitüntetett helyet foglal el a szívemben. Az a pillanat, ahogy mamám átadja nekem ezt a kötetet a második részével egyetemben, örökre belémvésődött, és mindig eszembe jut, akárhányszor rápillantok. 
Ezek a lazán összefüggő történetek még mindig rendkívül humorosak voltak számomra, a karakterek olyan jól visszahozták a gyerekkorom légből kapott, ám akkor mégis nagyon komolyan kigondolt játékait: például abban a fejezetben, amikor Róbert Gida elhatározta, hogy expedíciót szervez az Északi-sarkra. De rengeteg ilyen momentum volt még a történet során, ami visszahozott valamit a gyerekkorom képzelt, ugyanakkor nagyon is valós kalandjaiból. 

– Hé, Nyuszi! – kiáltotta. – Te vagy az?
– Tegyük fel, hogy nem – mondta Nyuszi. – Ez nagyon érdekes lenne.
– Üzenetem van számodra.
– Majd átadom magamnak.

Ugyanakkor kár is lenne tagadnom azt a dolgot, hogy Micimackó csekély értelműségének filozófiája olykor fárasztott és picit untatott. Pont ezért voltam képtelen sokat olvasni ebből a könyvből egyszerre, maximum egy vagy két fejezetet, mert míg az első egy-két butácska eszmefuttatásán képes voltam szórakozni, egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a jóból is megárt a sok. És hát persze ott voltak a lassan közhellyé váló, Facebookon unásig osztogatott idézetek is a könyvből, amik ezredjére olvasva már tökéletesen elvesztették azt a varázst, amit adhattak volna - és adtak is anno - egyébként. Bármennyire is elitistának hangzik ez a dolog, de igenis sok kárát látom az ész nélkül osztogatott idézeteknek különböző felületeken. Mert bár sok ember képes azonosulni a mondandójukkal, de ez, hogy valami ennyire az ember életének hétköznapjaivá válik, el is vesz belőle valamit. Pont a lényegét: azt az erőt, azokat a ráismeréseket, amiket adhatnának az embernek a könyv olvasása során. És ez persze, nemcsak a Micimackóra igaz, hanem bármilyen örökzölden felkapott irodalmi műre. 

Mindenesetre szerintem A. A. Milne regénye megkerülhetetlen, ha gyermekirodalomról van szó. S bár arról nincs tudomásom, hogy más nemzeteknél milyen fordítókat kapott a történet, de nálunk Karinthy Frigyes olyan játékosan és kreatívan ültette át nekünk magyarra, hogy már maga a fordítás is külön élményt nyújt. A kisfiammal közösen olvasandó könyveink listájára mindenképp rákerül majd, ha ott tart korban, mert szeretném majd vele együtt is átélni ezt az élményt, egy szép időbeli folytonosságot adva ennek a példánynak, amit sok-sok évvel ezelőtt egy nyári délutánon, a buszról leszálló mamám izgatottan adott át nekem, hogy legyen mit olvasnia az iskolás unokájának. 


A. A. Milne: Micimackó
Winnie-the-Pooh
Fordította: Karinthy Frigyes
Magyar Postabank és Takarékpénztár Zrt.
124 oldal

2020. június 14., vasárnap

Az a lassan közhellyé koptatott mondat, hogy "könyvet ne ítélj borítójáról" többszörösen igaz Robin Hobb Bűvös hajó című regénye esetében, ami az Élőhajók-ciklus első kötete. Ha nem kapom meg egy kedves barátnőmtől születésnapi ajándékként, nem hiszem, hogy elolvastam volna valaha is, és akkor egy elképesztő élménnyel lennék szegényebb. 
Robin  Hobb regényének közel ezer oldala egy szempillantás alatt elfogyott, hiszen én valóban ott éltem egy héten keresztül ebben az általa teremtett világban, ahol kalózok, kalmárok, életre kelt hajók és tengeri kígyók történetei örvénylenek és fonódnak össze egymással. Éreztem, ahogy arcomba fúj a sós tengeri levegő, ahogy imbolyog alattam a fedélzet; szerettem vagy éppen szívből gyűlöltem azokat az embereket, akiknek a sorsában osztoztam ezeken az oldalakon.
Szóval, Robin Hobb már ezzel az egy könyvével elérte azt nálam, hogy akarjak olvasni tőle mindent, ami csak megjelent a neve alatt. És a jövőben valóban ezen leszek.

Az élőhajók különleges teremtmények. Mágusfából készülnek, és a tulajdonos családja biztosan eladósodik hosszú nemzedékeken keresztül, mert nem olcsó mulatság beszerezni egy ilyet. Az élőhajó három nemzedéken át szunnyad, s amint a család harmadik tagja is meghal a hajó fedélzetén, az életre kel. Magában hordozza az elhunytak bölcsességét, érzéseit, emlékeit, ugyanakkor tőlük független élőlény lesz.
Az élőhajó fedélzetén mindig lennie kell egy családtagnak ezután, mert csak őt fogadja el vezetőjének. Idegen nem irányíthat élőhajót, az csak a vérszerinti családtagnak engedelmeskedik. S hogy miért is jó egy ilyen élőhajót birtokolni? Mert nincs náluk gyorsabb, megbízhatóbb hajó sehol. Aki ilyennel kereskedik, előtte nincs akadály: olyan helyekre eljuthat, ahová egyszerű hajók kapitányai soha. Egy élőhajó előtt nincs lehetetlen.
A Vestrit család Viviána nevű hajója Efron Vestrit halálával felébred. A kapitány két lánya közül azonban mégse az örökli a hajót, akire mindenki számított: Althea hiába töltötte szinte egész életét a hajón, hiába érzi, hogy már ébredése előtt sikerült összekapcsolódnia a Viviánával, apja halála után kisemmizve marad és a nővére, Keffria örökli a hajót. Ám ez az öröklés inkább csak nevében létezik, hiszen Keffria vagyonával férje, Kyle rendelkezik, így a hajó is kvázi az ő tulajonába kerül. Kyle mit sem tud az élőhajók igazi természetéről, a régi kalmárcsaládok szokásait, döntéseit és elveit sem kívánja betartani: ő minél hamarabb pénzhez akar jutni, hogy a családi adósság minél hamarabb megszűnjön, és végre olyan színvonalon élhessen ő és a gyermekei is, amire mindig is vágyott. A makacs és önfejű Altheát félreállítja, és helyette fiát, a papnak felajánlott Wintrow-t hozza a hajóra, hogy egy vér szerinti Vestrit is legyen a hajón. Ám Wintrow nem akarja a tengerész életet, minden porcikája ellenkezik, ám apja akaratával szemben tehetetlen.
Mindeközben Kennit, a kalóz nem kisebb dologra vágyik, minthogy egyesítse a mindenféle rendszer és egység nélküli kalózokat: ő szeretne lenni az uralkodójuk. S úgy véli, ehhez a legmegfelelőbb eszköz egy élőhajó beszerzése.

Ahogy a leírásból is sejteni lehet, ez a regény nem az a fajta fantasy, amelyben a világ felépítése állna a középpontban, sokkal inkább a karakterek. Érzéseik, vágyaik, motivációik és egymással való kapcsolatuk az, ami a regény fő pilléreit adja. Mindenki annyira élő, annyira valóságos és olyan jól felépített mozgatórugókkal rendelkeznek, hogy az olvasó hamar képes beleélni magát a helyzetükbe. Bár Althea forrófejűsége olykor kicsit az agyamra ment, sőt az elején kifejezetten, de - ahogy mások is, úgy ő is - sokat változott a történet során, s ahogy az életben is lenni szokott, a vele történtek mind hatással lettek személyiségére, felfogására is. A legérdekesebb karakter szerintem Keffria, akinek Kyle mellett nincs más dolga, mint a gyermeknevelés és a háztartás vezetése. Ezt a dolgot kiváltságnak tartotta egészen addig, amíg szépen, lassan nem fogta fel, hogy mivel is jár az, ha kizárólag a férj hordja a nadrágot. Hogy nincs beleszólása semmibe, még a saját örökségébe sem, és Kyle a saját területein is megkerülheti őt, mert Keffria jogai csupán látszat jogok, amik addig működnek, amíg a férje elvárásaival és elképzeléseivel azonosak. Keffria rádöbbenése olyan finoman és hihetően van érzékeltetve: nem fordul ki ezután sem önmagából, hanem észrevétlenül formálja őt és a maga módján, csendesen lázad.
Ugyanakkor gyanítom, hogy Kyle és Keffria elkényeztetett, hamar felnőni akaró lánya, Málta is nagy karakterfejlődésen fog majd átmenni a további kötetekben, A Bűvös hajóban egyelőre csak egy önző, picsáskodó (már elnézést, nem találtam rá jobb szót) akaratos lányt ismertem meg vele, de a tettei szerintem nem maradnak következmények nélkül, és van egy olyan érzésem, hogy a történet igazi végében majd azért máshogy fog ő feltűnni. 

Az eddigi fantasy olvasmányaimhoz képest szokatlanul nagy ebben a regényben a női szereplők aránya, és tényleg üdítő volt ilyet olvasni, ahol a nők is központi szereppel bírnak, ugyanakkor mégsem a pasikon való lamentálás vagy a külsőségekkel kapcsolatos problémák állnak a történet középpontjában, hanem karakterenként változatos témákat vonultatnak fel. S mindemellett a férfi szereplők sem maradnak árnyékban, nekik is megvannak a maguk konfliktusaik, és ezeket sem éreztem kevésbé hangsúlyosnak, és ők is legalább olyan változatosak, mint a női karakterek. Vannak, akikkel szimpatizálni lehet, akiket szívből gyűlölni vagy éppen olyanok is, akiknek kíváncsian követjük a sorsát.

 Azt tudom mondani, hogy Robin Hobb személyében egy nagyon érdekes és igényes fantasy szerzőt ismertem meg, aki merőben más élményt nyújtott karaktereit tekintve a korábbi fantasy regényeimhez képest. Sok kérdés nyitva maradt a Bűvös hajó végével. Néhány szereplő sorsa egy meghatározott irány felé folytatódik, ugyanakkor vannak olyanok is, akikkel kapcsolatban csak találgathatok, miként alakul a későbbiekben. Egy biztos: nem hagy nyugodni ez a történet, el kell olvasnom a folytatásait mindenképpen.


Robin Hobb: Bűvös hajó I-II.
Ship of Magic
Fordította: Horváth Norbert
Delta Vision
1096 oldal

2020. június 10., szerda



A "júniusig nem veszek könyvet" fogadalmam elég érdekesen alakult. De nagyon jól esett mindegyik beszerzés és eleve kívánságlistásak is voltak, úgyhogy valami tudatosság továbbra is megmaradt a vásárlásban. Egyedül az Anne of Green Gablest tekintem kicsit plusz beszerzésnek, mert a Bookdepositoryn 70% leértékelt ára elég motivációt adott a beszerzésére. S bár egyáltalán nem vagyok híve a minden könyvből nyolcszázmillióféle kiadás birtoklásának, de ezt tényleg képtelen voltam ott hagyni. jó, a kivételek erősítik a szabályt
Robin Stevens sorozatának harmadik részének beszerzése elég szükségszerű volt, mert kábé a küszöböt rágtam már, hogy végre olvashassam. Napokon keresztül figyeltem a postásunkat az ablakból vagy éppen a kertből, mint valami unatkozó öregasszony, hogy mikor hozza már, és amikor végre ideért, majdnem a nyakába ugrottam az örömtől. 
Patrick Ness könyve, a Mi, hétköznapi halandók régóta érdekelt és kívánságlistás volt már majdhogynem a megjelenése óta, és a Bookline-on pont volt rá egy csinos 30%-os akció a hónapban, úgyhogy muszáj volt a kosaramban landolnia. 
Igyekszem egyébként ésszerű keretek között maradni az éves könyves beszerzéseimnél, de nehéz megállnom így könyvtárak nélkül a dolgot. Mindenesetre az idén vásárolt könyveim nagy részét már el is olvastam, illetve tervezem olvasni a közeljövőben, hogy azért a lelkifurkámat enyhítsem vele ezáltal. Persze alapvetően nincs baj a könyvvásárlásokkal, csak nem szeretnék a tíz-nyolc évvel ezelőtti énem csapdájába esni, aki csak halmozta és halmozta a könyveket, amiket mostanában próbálok eladogatni, elajándékozni olvasatlanul vagy éppen feleslegesnek érezve, hogy a polcaimra tényleg olyan könyvek férjenek fel, amiket szeretek és szívesen olvasok.

Májusban hat könyvet olvastam el, és még kettő függőben van. Az egyik Martin Gayford művészetelméleti írásokat tartalmazó könyve, ami egyébként jó meg érdekes, de most nem annyira vágyom a témára, úgyhogy kicsit félretettem. Ruth Goodman viktoriánus életről szóló könyve szintén kicsit parkolópályára került, de nem azért mert nem élvezem, egyszerűen most inkább a fikciók erdeje felé szeretem venni az irányt. De majd visszatérek hozzájuk hamarosan.
Május első felében az Arrakison kalandoztam Frank Herbert klasszikusának, a Dűnének köszönhetően. Régi tartozásom volt ez magamnak, igazából már gyerekkorom óta hallgattam apám áradozásait erről a történetről, az új kiadás pedig megadta hozzá a végső lökést, hogy én is megismerjem ezt a történetet. Szuper élmény volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom. Ezután következett Honeyman regénye Eleanor Oliphantról, amit már kábé mindenki olvasott a környezetemben, nálam valamiért kimaradt eddig. Igazán kár volt eddig húzni a dolgot, mert instant kedvenc könyv lett ez is. Ezután következett David Petersen Egérőrség című vizuális csodája, amiből bármelyik random képet szívesen látnám a szobám falán, olyan szépséges. Ian McDonald Síkvándora már kevésbé nyerte el a tetszésemet: elég klisés, a karaktereket tekintve pedig logikátlan és kicsit sótlan regénynek éreztem. Kár érte, pedig az alapkoncepciója érdekes volt. A #haviegyujraolvasaskihivas keretében Marjane Satrapi Persepolis című graphic noveljét olvastam újra, ami megint magával ragadott, és bebizonyította számomra, hogy nem hiába van ott a kedvenceim listáján. A hónapot Klaus Hagerup meséjével A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket cíművel zártam, ami egyszerűen gyönyörű minden szempontból.
Sikerült teljesítenem a májusra előre meghatározott terveimet, egyedül Robin Hobb Bűvös hajója csúszott át júniusra, de folyamatban van az olvasása. Két várólistacsökkentős könyvet is olvastam Honeyman és McDonald regényének személyében, úgyhogy egyelőre úgy tűnik, havi egy vcs-s könyvvel most már tudom tartani az évből hátralevő időt.

A blogon nyolc bejegyzés született, nagyjából azt tudom mondani, hogy utolértem magam, egyedül még az áprilisban olvasott Micimackóról nem sikerült bejegyzést írnom, de talán hamarosan  pótolni tudom azt is.
Júniusra is tele vagyok mindenféle tervvel, például szerintem megint csinálok egy várólistás kupacot: most jól esik a tervezgetés ezzel kapcsolatban, és elég jól is tudom tartani ezt, úgy érzem. Illetve most már ideje ismét beszámolnom arról is, hogy a Fiatalúrnak milyen új kedvenc könyvei akadtak. A könyvtárrendezést is szeretném majd befejezni ebben a hónapban, úgyhogy könyves téren (sem) fogok unatkozni, tényleg. :)


A többiek májusa:
PuPilla
Sister
Theodora
Amadea
Nita


2020. június 2., kedd

Klaus Hagerup mesekönyve több okból is hívogatott. Először is, mivel Lisa Aisato illusztrálta, akinek a munkáiba mérhetetlenül szerelmes vagyok. Másodsorban azért, mert ez egy olyan mese, ahol a könyvek szeretete áll a középpontban, és ugyan melyik könyvmoly ne szeretné az ilyesmit legyen akár kicsi, akár nagy. És végül harmadjára, a mese főhősét Annának hívják. Innentől kezdve többszörösen is invesztálva éreztem magam a sztorival kapcsolatban. 

Szóval, Anna nagyon szereti a könyveket, mert azok menedéket nyújtanak számára. Rengeteg új barátot szerez a segítségükkel. Anna számára a könyvek ugyanolyan valóságosak, mint az élet. 
Egy könyvtári látogatás alkalmával Monsen nénitől, a könyvtárostól megtudja, hogy azokat a könyveket, amelyeket jó ideje nem kölcsönzött ki senki, megsemmisítik. Anna ezen teljesen felháborodik, és elhatározza, hogy meg fogja menteni ezeket a könyveket. 

Narrátorunk a történet elején elárulja nekünk, hogy Anna rettenetesen fél attól, hogy egyszer felnő. Hogy megöregszik. Ezek a gondolatok bár hajaznak J. M. Barrie: Pán Péterjére, a kisfiúra, aki sosem akart felnőni, de Anna félelme ezen jóval túl mutat: ő nem a gyermeki csodák elvesztése miatt nem akar felnőni, hanem azért, mert fél az elmúlástól. Súlyos gondolatok ezek egy alig tízéves gyerek számára. Anna alighanem gyászol, nem régen veszthetett el valakit a környezetében, ezért se tud örülni a születésnapjának, ami szintén az elmúlást juttatja eszébe. 
Az egyedüli vigaszt a könyvek jelentik számára, mert állandóak, nem változnak és "ha egy könyvben meghal valaki, visszalapozhatott az elejére. És a halottak ismét életre keltek." Ám amint kiderül, hogy Anna életének egyetlen statikus pontja, amely örökké él, mégis megsemmisülhet, kétségbeesetten próbálja megmenteni. 
Kiveszi a könyveket, amiket nem vesz ki senki jó ideje, és olvasni kezdi őket. És úgy érzi, segített a könyveken. Megmentette őket. 
Ám a helyzet az, hogy a két könyvtáros menti meg Annát a könyvek segítségével. Anna új világokat, új szereplőket ismer meg: egy teljesen más fajta lázas olvasás veszi kezdetét az életében. Várni kezdi az újdonság. 

S egyszer csak rátalál A Könyvre. Ami nem hagyja nyugodni, amin folyamatosan gondolkodik, ami nem adja meg készen a válaszait számára. S Anna ezt az élményt nem képes már magában tartani, meg kell osztania másokkal: Anna magányos univerzuma, amelyben csak ő és az olvasmányainak szereplői léteznek, egyszercsak kitágul. Osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok és végül az egész iskola osztozik Anna könyvélményében, s ő immár nincs egyedül. 

Hagerup meséje gyönyörűen bemutatja mit képesek adni számunkra a könyvek: menedéket. Hogy a könyvek képesek minket megmenteni a legsötétebb időszakokban is, és új világot nyithatnak előttünk. A könyvek barátokat adhatnak nekünk: a lapokon és a valóéletben egyaránt. 
Anna története szerintem egy kicsit érettebb korosztálynak való, az elmúlástól való félelem ugyanis eléggé rányomja bélyegét a könyv első felére. Inkább kisiskolás kortól tudnám ajánlani, de onnantól mindenképp, főleg ha gyászfeldolgozós olvasmányt kerestek. Hagerup meséje egy szuper kezdet lehet.
Nálam sok szempontból betalált. 

Klaus Hagerup: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket
Illusztrálta: Lisa Aisato
Fordította: Pap Vera Ágnes
Scolar Kiadó
64 oldal

2020. május 31., vasárnap

Marjane Satrapi perzsa származású grafikus, akinek a leghíresebb műve a Persepolis, amely a saját életét feldolgozó graphic novel. Először Emma Watson könyvklubja keretében hallottam róla, és ez volt az a könyv, ami képes volt teljesen eloszlatni a képregény műfajával kapcsolatos negatív előítéleteimet. Marjane Satrapi megmutatta ezzel a megrajzolt önéletírásával, hogy ez a műfaj lehet komplex és szólhat igencsak súlyos dolgokról. Mint a háború borzalmai, a diktatúra begyűrűzése a hétköznapokba, milyen idegenként élni egy idegen országban és aztán idegenként élni a sajátodban. Milyen nehéz is megtalálni, illetve végig hűnek maradni önmagadhoz, az identitásodhoz. 

Marjane gyermekként volt tanúja annak, ahogy a polgárok személyes szabadsága egyre jobban szűkülni kezdett: egyik évben még olyan ruhákban járt a francia tannyelvű iskolájába, mint bármely európai diák, a következő tanévben pedig egy nemek által szeparált iskolában találta magát, ahol kötelezővé tették a csador viselését minden lány számára. A világi tanítás a múlté lett, a vallás lett az élet középpontja - Marjane európai gondolkodású, felvilágosult családja nehezen élte meg ezt a változást. Sok évnyi háború és egyéb borzalmak után végül szülei úgy döntenek, hogy Marjane csak úgy maradhat meg szabadgondolkodó büntetlenül, ha nem Iránban, hanem Európában folytatja tanulmányait. Így Ausztriába megy, ahol egy teljesen másféle világot tapasztal meg, mint eddig. De a kívülállóság, a kulturális magány nem kedvez az éppen önkereső tinédzser Marjane lelki világának. Pár év után végül hazatér, de az otthon-érzést továbbra sem találja: régi barátai és ő teljesen más dolgokat éltek meg az elmúlt években, másképp gondolkodnak a legelemibb dolgokról is. Marjane a saját hazájában lesz kívülálló, amit még nehezebben képes megemészteni. Képes lesz-e megtalálni önmagát? És biztosan a régi hazájában kell keresni azt? 

Mivel pár évvel ezelőtt már írtam mind a két részről egy-egy alaposabb blogbejegyzést (ITT és ITT), ahol bővebben kifejtettem a véleményemet róla, most inkább összeszedtem öt okot, hogy szerintem miért is érdemes megismerkedni Marjane Satrapi többszörösen díjnyertes művével.


1. Ha azt hiszed, egy képregény nem képes annyit mondani, mint egy regény. A Persepolis újraolvasása során megint csak rájöttem, hogy ez az egyik legzseniálisabb, legerőteljesebb graphic novel valaha. Bár tudom, hogy túlzás ilyesmiket kijelentenem, főleg, hogy azért még mindig keveset olvastam ebben a műfajban, de nekem ez az egész kötet annyira egyben van mindenféle szempontból, annyira szíven üt, nem hagy nyugodni és olyan sokat gondolkodom rajta az olvasások között, hogy ezt az élményt regényektől is ritkán kapom meg. Sok fontos témát feldolgoz benne, mint a háború, a nők helyzete vagy az emigráció (hogy csak párat említsek), és olyan erőteljesen tud ezekről a dolgokról beszélni - írással és képekkel egyaránt - , hogy nyoma marad. Majdhogynem fizikailag érezhető nyoma. 

2. Ha szeretnéd megérteni, milyen átélni, ahogy a vallási fanatizmus és diktatúra begyűrűzik a hétköznapokba. Mármint persze, ezt senki se szeretné átélni nyilvánvaló okok miatt. Azonban szerintem azért is fontos ilyen műveket olvasnunk vagy ilyen szempontból is nézni a történelmet, illetve a környezetünket, hogy még idejében észbe tudjunk kapni. Mert a diktatúra ritkán mondja ki magáról, hogy az. Álarcok mögé bújik, amik hol nyilvánvalóak, hol kevésbé. Ami Marjane-nal és Iránnal történt igencsak szélsőséges példa arra, hogy a vezetők mennyire képesek uralni az emberek személyes szabadságát is - de ez bárhol megtörténhet, nemcsak a Közel-Keleten.

3. A történet remekül bemutatja a keleti és nyugati nőiség közötti különbséget. Az olvasmányaim női vonatkozásai számomra mindig kardinálisak, szeretek ezen elgondolkodni, hogy ki hogyan éli meg a saját nőiségét vagy éppen milyen problémákkal, örömökkel szembesül ennek kapcsán. Marjane élt irániként Ausztriában, majd aztán Ausztriát megjárva Iránban. Mindkét esetben a keleti és nyugati nőiség összeütközését kellett megélnie: a különböző erkölcsöket; azt, ahogyan a nők ebben a két kultúrában mennyire különféleképp tekintenek a testükre, saját magukra, vagy hogy mit várhatnak az élettől, mi teszi őket sikeres nővé. Érdekes volt ezeket a különbségeket megtapasztalni Marjane szemén keresztül.

4. Ha szereted az önkeresés történeteket. Marjane a történet kezdetén, tízévesen,  pontosan tudta, mi akar lenni: próféta. Azonban az évek során lassan ráébred, hogy ez mégsem ilyen egyszerű, főleg nem egy ilyen országban. Mikor szülei jobbnak látják, hogy tanulmányait külföldön folytassa, Marjane lába alól kicsúszik a talaj. A biztos, családi háttér messzire került. A jól ismert kultúra, ami bár egyre kevesebb szabad mozgást biztosított mindenki számára, mégis csak ismerős volt, otthonosan mozgott benne, sokakkal félszavakból is megértette magát. Az új országban, azonban minden biztos, ismert dolog eltűnt, s helyette teljesen új helyzetekkel, új kultúrával találja szemben magát, a nyelvi nehézségek pedig csak fokozzák a bonyodalmakat. Marjane-nak pontosan azok az évei telnek ebben a környezetben, amikor a tinédzserek egyébként is önmaguk meghatározásával vannak elfoglalva, amikor éppen keresik, hogy kik is ők valójában. Ám neki, így csupaszon, kiragadva - tágabb és szűkebben vett - otthonából még nehezebb. A Persepolis harmadik és negyedik részében Marjane először dekonstruálja, majd szépen - lassan darabról darabra újraalkotja magát: beépítve magába mindazt, amit átélt és tapasztalt. Ez az út sok szempontból tanulságos lehet számunkra is, akik bár nem küzdünk ugyanazokkal a problémákkal, mégis találunk közös pontokat Marjane énkeresésében.

5. A képi narrációs technikák zseniálisak. Képregényeknél is - akárcsak a regényekben - szeretem, ha a történet elmesélése nemcsak az események időrendi elsorolását takarja, hanem beleadnak valami pluszt, valami egyediséget. A Persepolis erőteljessége nemcsak az általa felvetett témákban, hanem a narrációjában is rejlik. Szeretem, hogy érdekesen közelít meg egy-egy témakört, hogy kis történeteken keresztül beszél nagyobb dolgokról, és hogy ilyen egyszerű rajzokkal képes arra, hogy az embert mellkason rúgja a megdöbbenés, átérezze a tehetetlen dühöt vagy éppen horkantva felnevessen a legváratlanabb helyzetekben. 

De száz szónak is egy a vége: ismerjétek meg Marjane Satrapi élettörténetét. Maradandó élmény lesz.

Marjane Satrapi: Persepolis
Fordította: Rády Krisztina
Libri Kiadó
352 oldal

2020. május 29., péntek


Ian McDonald, ahogy tudom, egészen jó renoméval rendelkezik sci-fi olvasói és kritikusi körökben, mindenféle neves díjra jelölték már, én meg már régóta szeretnék az írásaival megismerkedni - persze, leginkább a jó olvasói visszajelzések miatt. A Síkvándor a szerző egyetlen young adult, azaz ifjúsági regénye, ami mellesleg egy trilógia első része. Bár elsősorban nem emiatt került fel anno a radaromra, hanem mert a párhuzamos univerzumok, mint téma mindig is izgatott, és hát igazán kíváncsi voltam arra is, hogy egy sci-fi szerző mit tud kihozni ebből a műfajból egy ilyen témával. 

A Síkvándor azzal veszi kezdetét, hogy főhősünk, Everett édesapját egy este a fia szeme láttára elrabolják, és amikor ő a rendőrségen erről bejelentést tesz, mindenki elég furcsán reagál. Nem igazán hisznek a fiúnak, és ahogy halad előre a nyomozás, Everett észreveszi, hogy a rendőrség - vagy valakik - bizonyítékokat hamisítanak meg az üggyel kapcsolatban.
Azonban Tejendra - Everett apja - mégsem tűnt el teljesen nyomtalanul: az elrablásának estéjén egy titokzatos program, az úgynevezett Infundibulum érkezik a fiú számítógépére. Everett sejti, hogy ez Tejendra jelenlegi munkájával lehet kapcsolatban, aki kísérleti fizikusként a párhuzamos világok elméletével foglalkozott. Hamarosan Everett azt is megtudja, hogy az Infundibulum nem más, mint a multiverzumok könyvtára, amely az ismert párhuzamos univerzumok pontos helyét tartalmazza. Ez a program felbecsülhetetlenül értékes, amire mindenki vadászik. Hiszen akinek a birtokába kerül, bármit megtehet, nemcsak ezen, hanem bármelyik világon.

Alapvetően egy rendkívül izgalmas koncepciót láthatunk itt, és McDonald elképesztően érdekesen és érthetően magyarázza el a párhuzamos univerzmok elméletét. Nincs benne túl sok tudományos leírás, ami elvinné a történet akciódús voltáról a figyelmet, viszont van annyi benne, hogy jobban elkezdje érdekelni az olvasót.
De az első nyolcvan oldallal rendesen meggyűlt a bajom. Mert hiába az emberrablás, a bizonyíték hamisítás, az üldözések, a titkok és egyebek, számomra érdektelen maradt az egész. Mert minden annyira klisés és kiszámítható volt, Everett egy totálisan egydimenziós karakter, akiről nem lehet elmondani semmit azonkívül, hogy nagyon okos és az apját akarja megtalálni. És hát itt jött a másik nagy problémám, amin aztán végig nem tudtam túllépni: mégis ki az, aki egy ilyen programot a tizenöt éves fiának ad oda és nem pedig valamelyik munkatársának? Milyen munkatársai lehetnek az embernek, akik ezzel nem tudnának mit kezdeni, de egy tizenöt éves fiú pedig igen?
És ha ilyen munkatársai vannak, akkor mégis miért dolgozott ott? Vagy egyáltalán: hogy volt képes ott dolgozni? A történet alapmotivációja vagy kezdőmezője egyszerűen nem volt egyben.

Aztán jött egy pont, amikor Everett megfejtette az Infundibulum titkát és átkerült az egyik párhuzamos világba, ahol a történet izgalma annyira a tetőfokon volt, hogy minden hiányosságát és klisésségét feledtette velem. Végre kezdtem élvezni a történetet úgy igazán.
Egészen addig, amíg fel nem bukkant Sen, az Örökkévaló nevezetű léghajó kormányosa, aki akkora Mary Sue karakter, mint a ház. Már amikor Everett először megpillantja, megtudjuk, hogy ennek a lánynak mindene különleges. "... a lány különleges volt. Különlegesek voltak a ruhái: minicsizmába tűrt macskanadrág, katonás stílusú dzseki a köldökmagasságig felhasított póló felett. Különleges volt a haja is: hófehér, hatalmas afrofrizura. Everett még soha nem látott ilyen világ bőrt, ilyen, a sarkvidékek fagyát igéző kék szempárt. "  Számomra már itt túl sok volt a különlegességből, de hát természetesen ebből aztán a későbbiekben is bőven kapunk. Mert Sen mindenben fantasztikus: cseles, bátor, eszes, vakmerő, remek kormányos, jó harcos és még mennyi minden. Sen különlegessége aztán annyira kitöltötte a sztorit, hogy jó pár fejezeten keresztül el is feledkeztünk arról, hogy úgy egyébként miről is szólna a történet. A regény végére már teljesen el is vesztettem az érdeklődésemet, mert már tényleg túlságosan is sok került a mérleg negatívumokkal teli serpenyőjébe, és az a kevéske pozitív dolog a történettel kapcsolatban teljesen eltörpült mellettük.

Őszintén remélem, hogy McDonald felnőttek számára írt regényei azért megvalósításukban eredetibbre sikerültek és a karakterei is összetettebbek. A Síkvándor nagy csalódás lett végül számomra, a folytatásai teljesen hidegen hagynak.
Kár érte, mert azok a pillanatok, amikor önfeledten élveztem a történetet, tényleg fantasztikusak voltak. Még Everett semmi-karakterét talán el is viseltem volna ezekért cserébe vagy a kiszámíthatóságot. De Sent és az utána következő történéseket már képtelen voltam.



Ian McDonald: Síkvándor
Planesrunner
Fordította: Sziklai István
Gabo Kiadó
331 oldal

2020. május 26., kedd

A Ciceró Kiadó egy igazi különlegességet hozott el a képregény kedvelők számára 2020-ban, mégpedig David Petersen Eisner-díjas Mouse Guard-sorozatának első részét, amely magyarul Egérőrség címmel jelent meg. Már legalább egy éve pakolgattam ki-be a virtuális kosaramba az angol változatát, hiszen a neten található belső illusztrációk annyira gyönyörűen kidolgozottak voltak, hogy rögtön felkeltették az érdeklődésemet a történet iránt.
S kézbe véve a kötetet pedig azt mondhatom, hogy az általam eddig látott legszebb képregények egyike.

Nem az számít, mivel harcolsz, hanem az, hogy miért.


Maga a történet egy olyan fiktív világban játszódik, ahol az egerek az emberi társadalomhoz hasonlóan szerveződnek az erdő mélyén: városaik, falvaik vannak. Ám lakói kis méreteinél fogva folyton tartaniuk kell a ragadozók támadásaitól. Városaikat védett helyekre, rejtekekbe építették, hogy képesek legyenek a túlélésre. A városok között azonban nagyon veszélyes utazni, a nyílt vidéken, hiszen akkor könnyen szabad prédává válhatnak.
Az egérőrség feladata megvédeni a birodalom polgárait a rájuk leselkedő veszélyektől: ők a kísérők és védelmezők egy személyben. 
A történet elején az őrség három tagját, Saxont, Kenzie-t és Lieamet azzal a küldetéssel bízták meg, hogy kerítsenek elő egy útközben eltűnt gabonakereskedőt. Amikor azonban rátalálnak, megdöbbentő felfedezést tesznek: árulás és egy új, felbukkanó hatalom fenyegeti az egérőrséget.

David Petersen ezt a három testőr történetre hajazó kaland(kép)regényt egy csodálatos középkori miliőbe helyezte - maga a címben megjelenő 1152.-es év se véletlen. Gótikus építészeti jegyek köszönnek vissza a kőépületeken, a városképek is árasztják magukból a középkori hangulatot, sőt pár oldal elképesztően gyönyörű kódexes tipográfiát is kapott iniciálékkal, miniatúrákkal ékesítve.
Egérábrázolásáról annyit, hogy egyszerűen cuki. A képregény első átlapozásakor képtelen voltam a történetet a maga kalandosságában kezelni, mert muszáj volt olvadoznom ezektől a köpönyeges, kardozós egerektől.



Az elolvasása után pedig azt kell mondanom így a történet első kötetével kapcsolatban, hogy Petersen igazi erőssége a grafikai megjelenítés, ami akkora csillagos ötös, mint a kölni dóm - képtelen vagyok olyan mennyiségű és mértékű szinonímát találni a lenyűgöző szóra, ami képes lenne leírni ezt. Az egész oldalakat elfoglaló, nagy illusztrációk olyan részletesek és olyan minőségűek is, hogy akár a szobám falán is szívesen látnám őket.
Az általam eddig olvasott képregényekhez képest szerintem kevés szöveggel dolgozik, bár maga a történet is inkább akciódús: tettekben és nem szavakban létezik leginkább. A fejezetek elején vannak egy-két bekezdésnyi bevezető szövegek ugyan, de a szereplők közötti párbeszéd egészen minimálisnak mondható. Petersen ebben a könyvében szerintem inkább a világépítésre helyezte a hangsúlyt, betekintést ad abba, hogy ebben az alternatív középkori világban, hogyan is néz ki az egerek birodalma és társadalma. Milyen érzés lehet ilyen kis lényként élni a nagy ragadozók között, milyen érzés ennyire kiszolgáltatva létezni a világban.

Felhő, levél, föld és szél mind jelként szolgál, milyen lesz az idő. Ám nem lehet az élet minden viharát előre jelezni.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a későbbi kötetek miképp tágítják tovább ezt a világot vagy éppen mélyítik az itt bemutatott karaktereket, akik személyiségügyileg azért itt nem kaptak akkora szerepet. Külföldön elég nagy sikere van a Mouse Guard-univerzumnak, nagyon remélem, hogy idehaza is rátalál az olvasóira, és a többi kötetet is hamarosan a kezünkbe foghatjuk. 

David Petersen: Egérőrség - 1152. ősz
Mouse Guard - Fall 1152.
Fordította: Tamás Gábor
Ciceró Könyvstúdió
200 oldal



2020. május 22., péntek

Gail Honeyman regényét, ha egy szóval kéne jellemeznem, talán a keserédes lenne a legmegfelelőbb rá. A középpontjában egy különc hölgy áll, aki legtöbbször nem igazán van tisztában a társadalmi szokásokkal, azokkal a kimondatlan dolgokkal, amiknek a segítségével valaki képes betagozódni az őt körülvevő környezetbe. Ez számos komikus jelenetben meg is mutatkozik a történet során. Ám mindemellett végig ott van az az érzés - hol gyengébben, hol erőteljesebben -, hogy rettenetesen magányos. Nem azt értve ezalatt, hogy nincsen párkapcsolata. Eleanor egy sokkal mélyebb, sokkal kilátástalanabb magányt él meg minden egyes nap, amikor végez a munkával. Nincsenek barátai, senkije sincs - amikor péntek délután végez a munkában és hazamegy a lakására, ő egészen hétfő reggelig nem szólal meg, mert nincs kihez.
Az erőteljes városiasodás következtében sok fiatal lehet Eleanorhoz hasonló helyzetben, akik messzire kerülve családjuktól, idegen környezetben kezdve újra életüket - főleg, ha introvertált, esetleg szociálisan szorongó típusok - magányosan élnek. Akik számára a hétvége egyedül telik, akik ha éppen nem dolgoznak, valóban nincsenek emberek között. Eleanor történetét egy, a fiatalok magányáról szóló cikk ihlette, amit az írónő rendkívül érdekesnek talált. Ám jópár évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Eleanor annyira kikristályosodjon előtte, hogy valóban beszélni kezdjen Honeymanhez.

Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék.

Eleanor a regény elején köszöni, jól van. Bár kicsit magának való, az állása fizethetne kicsit jobban, illetve azt is megtudjuk, hogy a munkája is kicsit túl hétköznapi egy valamirevaló hősnőhöz képest: irodista. Nem mintha baj lenne ezzel, de lássuk be, nem pályázhat érte senki a legizgalmasabb állás címért. Ám ahogy Eleanor mesélni kezd magáról, rájövünk, hogy mégsincs annyira rendben minden az életével, sőt. Ahogy mélyebbre és mélyebbre ássuk bele magunkat Eleanor életébe, rájövünk, hogy nagyon-nagyon nincs rendben itt semmi sem, és főhősnőnk sincs jól.
Eleanorral egy terápiás beszélgetéshez hasonlóan megjárjuk életének sötét, rejtett völgyeit is, megkapjuk a miérteket különcségére, és közben észrevétlenül belebújunk a bőrébe. Megtapasztaljuk azt a fajta magányt, amiről sokunknak eddig elképzelése se lehetett.

Ám mindezek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy Honeyman regénye olyan olvasmány lenne, ami napokon keresztül lehozná az embert az életről. Valahogy olyan jól lavírozik a humoros jelenetek és gondolatok, valamint a komoly dolgok között, hogy alapvetően mégis egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ami mégis nyomot hagy bennünk. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú.
És hát mindemellett nemcsak főhősünk számára terápiás ez az olvasás, hanem mi olvasóként is kapunk ezáltal egy alapos leckét arról, hogy mennyire nem érdemes bárkit is felszínesen megítélni. Mert hogy sose tudhatjuk, mi történt vele, mit élt át, mi vezetett odáig, ahol most van. Sokszor változik az, ahogy Eleanorra tekintünk a történet során: fokozatosan mélyül előttünk a karaktere, és a végére eljutunk egészen odáig, hogy teljesen megértjük őt, például hogy miért táplál kissé elrugaszkodottan plátói szerelmet egy vadidegen iránt vagy miért is szinte betegesen szűkmarkúskodik a pénzzel, ami szintén számtalan vicces helyzetet teremt. Nem azért, mert Eleanor változik, hanem azért, mert olyan dolgokba nyerünk bepillantást, olyan lelki mélységeket járunk meg Eleanorral karöltve, hogy azok után már tényleg nem is tehetünk másképp. Hiszen végre teljesen megismerjük.

Honeyman egy olyan modern Jane Eyre-t alkotott meg ebben a történetben, aki ugyan Rochester híján van, ám ez nem válik kárára, hiszen az önmegismerése és önelfogadása kerül jobban a középpontba. És zseniális könyvnek tartom ezért is, mert gyönyörűen modernizálta ezt a klasszikus nőalakot, aki finom utalások szintjén bújik meg a szövegben - ugyanakkor Eleanor mégis kapott egy sajátos színezetet is, ami miatt mégis túllép a "csak" modernizáláson.

Nem igazán szoktam olyasmit írni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia, ám ha valaha írnék is ilyet, akkor az Eleanor Oliphant köszöni, jól van című regény kapcsán biztosan megtenném. Mert a főhősnő szórakoztatóan különc és a legbátrabb ember egyszerre. Mert a történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És ezt igen gyakran meg is teszi.
Számomra maradandó élmény volt. Ha jelenik meg még valaha Honeymantől történet, én biztosan az olvasói között leszek. Hiszen ha egy szerző első könyve ilyeneket tud, akkor el nem tudom képzelni, hogy a továbbiak már miket.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Eleanor Oliphant is Completely Fine
Fordította: Szalai Virág
Ventus Libro Kiadó
398 oldal

2020. május 16., szombat

Az 1950-es években az Oregon állambeli Florence környékén levő homokdűnék terjedése felkeltette egy szabadúszó újságíró figyelmét, aki aztán egy cikket is írt arról, hogy miként lehetne megakadályozni a környék elsivatagosodását, illetve hogy a további terjedés milyen hatással lenne a környezetre. A cikk végül nem jelent meg, viszont a probléma, amivel az újságíró szembesült, ihletet adott számára mindenidők egyik legismertebb sci-fijének a megírásához, amely aztán a Star Wars világ alapja lett. 

Frank Herbert Dűne című sagája egy elsivatagosodott bolygón, az Arrakison játszódik, ahol a víz a legértékesebb kincs, amivel az ember rendelkezhet. Minden formájában, minden cseppjében valódi vagyont jelent, hiszen ez az itt élők, azaz a fremenek túlélésének kulcsa. S hogy mégis miért akarja annyira magának a Császár, az Űrliga és a Nagy Házak, azaz szinte mindenki az Impériumban ezt az isten háta mögötti, kegyetlen bolygót? Azért, mert a fűszer - az univerzum legfontosabb terméke, amely lehetségessé teszi az űrutazást és egyben tudattágító hatása van - egyedül itt lelhető fel. S azé a valódi hatalom, aki a fűszert birtokolja.
A bolygó gyarmatosításáért folytatott harcok nem ismernek kegyelmet, és a kocka is nagyon gyorsan fordulhat, minél közelebb kerül az ember a fűszerhez. A Császár által az Arrakisra küldött Atreides-ház végül egy összeesküvés áldozata lesz,  ám Paul, a trónörökös titokban mégis megmenekül. A bolygó mélysivatagja felé veszi az irányt, ahol óriási homokférgek teremnek mindenhol, ahová csak lép az ember, és a fremeneken kívül senki sem tudja, mit is lehet ott találni pontosan.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Bár Herbert művére a sci-fi egyik alapköveként szokás tekinteni, ám a világ sokkal erőteljesebben magán hordozza a sivatagi kultúrák, azon belül is leginkább az arab világ jellegzetességeit, mint a távoli jövő - feltételezhető - űrkultúráiét. A tudományos feltételezések és elképzelések is inkább az ökológia témájában mozognak, mint az elméleti fizika vagy az ilyen-olyan kütyük körül. Potya sci-fi olvasóként ezek a dolgok megleptek, ugyanakkor sokkal inkább megkönnyítették a helyzetemet, hogy gondtalanul lubickolhassak Herbert világában.
Mindemellett maga a történetvezetés is gondoskodott arról, hogy ezen a közel hatszáz oldalon egy oldalnyira se lankadhasson el a figyelmem, hiszen udvarbeli ármánykodások, összeesküvések és hatalmi játszmák bőven tartogattak annyi izgalmat és feszültséget, hogy a könyv szabályosan hozzáragadjon a kezemhez. Herbert végig olyan mesterien szövögette a szálakat, olyan átgondolt motivációkat adott még a mellékszereplőknek is, hogy tényleg tűkön ülve vártam a végkifejletet, azt, amikor minden szál végre összeér, és minden titok kiderül mindenki számára.
Az egyetlen kivetni valóm ezzel kapcsolatban talán az lenne, hogy egy picit zavart, hogy a szereplőket tekintve igen nagy részük fekete-fehér karakter: hogy a Harkonnenek minden szempontból elfajzottak és a lehető legtaszítóbbak, míg az Atreidesek az eszményi jófiúk, a nemesek, tisztaszívűek, akiket mindenki sajnál az őket ért sorscsapás miatt. Jó lett volna picit árnyalni őket, kis szürkét is bele-beleszínezni a két oldalba - én legalábbis jobban szeretem, ha az író nem mindenkivel kapcsolatban akarja megmondani nekem, hogy kinek is érdemes drukkolnom a történet folyamán.  

Persze, ez a klasszikusnak nevezhető Jó és Rossz felállás egy kiváló mód arra, hogy elmesélhesse nekünk ezen keresztül Paul Atreides élő legendává válásának történetét, akinél pont ez a fajta, egyértelmű szembenállás tette lehetővé, hogy beteljesíthesse végzetét, és azzá váljon akinek lennie kellett.
Paul az egyedüli karakter, aki fejlődik ebben a regényben, a többi szereplő igencsak statikusnak mondható. Ám Paul történetén keresztül rengeteg fontos téma kerül kibontásra, amik így is bőven hagynak gondolkodnivalót számunkra. Igencsak összetett filozófiai és morális kérdések egyaránt felvetődnek, amelyek átcsapnak már-már vallásos irányba is. A vallás egyébként egy másik fontos támpillére a történetnek: általánosságban vett működési elvük és mozgatórugóik kerülnek a középpontba, és hogy ezek mentén miképp lehetséges felemelkedni.
Hogy Paul valóban kiválasztott volt vagy ő tette magát azzá, nehéz kérdés, és szerintem nincs is feltétlenül rá egyértelmű válasz. Tudta, miket kell tennie ahhoz, hogy a fremenek mögé sorakozzanak teljes vállszélességgel - ugyanakkor ezeket valóban meg is tette, tehát valóban teljesítette a kiválasztottsághoz szükséges feltételeket.
S Paul mindemellett valódi vezetőjükké is vált, aki nem akarta saját magára formálni ezt az idegen népet, hanem volt bátorsága megismerni őket, s hamarosan egy lett közülük. Hatni ugyan hatott rájuk, de nem változtatta meg őket, s így mindannyian megerősödtek ettől a kapcsolattól. A Dűne még számos vezetői attitűdöt felmutat más uralkodókon, vezetőkön keresztül, ám Paul stílusa a leggyümölcsözőbb mind közül.

Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet.

Frank Herbert könyve elképesztően összetett, ugyanakkor rendkívül olvasmányos is. Az Arrakison élni hatszáz oldalon keresztül rendkívül izgalmas, ugyanakkor kemény is. Mert borzalmas elképzelni ezt a sivatagi életet, ahol minden csepp víz felér egy egész világgal: a túléléssel. Az arrakisiak azonban bíznak abban, hogy egyszer növények és állatok népesítik be a bolygót és víz hullhat az égből. Én pedig végig csak arra tudtam gondolni, hogy itt és most mi pedig mennyire nem törődünk azzal, hogy milyen szerencsések vagyunk - egyelőre - itt a Földön. 
 
 

Frank Herbert: Dűne
Dune
Fordította: Békés András
Gabo Kiadó
594 oldal

Follow Me @photos_from_anna