2018. június 1., péntek


Ezt a bejegyzést se sikerült akkor megírnom, amikor akartam. És azt hiszem, ezzel a mondatommal tökéletesen megragadtam a májusom esszenciáját. Olyan sok minden összejött szociális élet terén, hogy képtelen voltam lelassulni és koncentrálni: egyszóval a bejegyzésírás meg én most nem klappoltunk tökéletesen.
Szóval, igaz ugyan, hogy csak három bejegyzést számolhatok májusban, de voltam Villásreggeli fesztiválon, esküvőn, Borfesztiválon, ballagáson, barátokkal erre-arra  és úgy egyáltalán: élveztem a napsütést, az életet. 

Könyvvásárlás tekintetében sem volt ereszd el a hajam most, az úgyis megvolt áprilisban. A három bejegyzéshez három vásárolt könyv tartozik még, mert az olyan mesés szám. Először Margaret Atwood: Penelopeia című regénye jött velem haza, hiszen továbbra is nagyon kíváncsi vagyok rá, és azt hiszem, ki is fogom gyűjteni a magyarul megjelent regényeit. Megvettem még Neal Stephenson: A D.O. D. O. felemelkedése című könyvet is, hiszen időutazás, Monty Python humor... ez csupa olyan dolog, ami pavlovi reflexeket vált ki belőlem. Az utolsó beszerzésem pedig a Minden szív kaput nyit volt, ezt most jelenleg olvasom, és eddig nagyon-nagyon tetszik. 

És hány könyvet olvastam májusban? Pontosan! Hármat. Ebben a hónapban fejeztem be Jodi Picoult új könyvét, A tizedik kört - ez még áprilisból csúszott át. Aztán jött Naomi Alderman A hatalom című igencsak ütős könyve, ami határozottan elnyerte a tetszésemet, mégha ezt bizarr dolog is leírni, mert közben azért rendesen gyomorforgató volt sok helyen. Utána pedig Skye-szigetén kalandoztam Jessica Brockmole-nak köszönhetően, és teljesen beleszerelmesedtem. Alig várom, hogy írhassak róla. 

Júniusban szeretnék most már kicsit a blogon is felpörögni meg olvasni - mert annyi tervem van! És ott van még a várólista csökkentés is, amivel eddig elég csehül állok. De én hiszem, hogy még mindig van esélyem teljesíteni a kitűzött célt. Fotóötletből is egy csomó van még a tasolyomban, amiket mindenképp meg szeretnék csinálni, szóval a júniusom remélem itt is mozgalmas lesz sok szempontból. De addig is: most kicsit örülök azért az első nyugis, itthon töltött hétvégénknek. Azt hiszem, holnap olyan úrinő leszek, hogy biz' Isten, pizsamában leszek vagy délelőtt tízig! És az ágyban fogom meginni a kávémat is. 

A többiek májusa:
Szilvamag, Nita , TheoDora,Amadea, Nikkincs 

2018. május 31., csütörtök


Naomi Alderman regényével kapcsolatban azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy az év egyik legjobban várt megjelenése volt sokunk körében. Én Emma Watson OurSharedShelf nevezetű könyvklubja révén figyeltem fel először erre a kötetre, úgyhogy a magyar megjelenésének híre eléggé felcsigázott. Mindenféle sovinisztaságtól mentesen, engem nagyon tudnak izgatni azok a fajta disztópiák, amik a nemi szerepeket helyezik a középpontba, és ezen keresztül közelítenek egy lehetséges, nem éppen barátságos jövőkép felé. Izgalmas látni a dolgok kifacsarását, felnagyítását, mert legyenek bármennyire is hihetetlenek vagy éppen groteszkek, ott hordozzák magukban az igazság morzsáit, amiktől jobb, ha mindannyian óvakodunk.
A hatalom számomra ilyen szempontból is nagyon erős olvasmány volt, ami bizony egy csepp nyugtot se hagyott nekem még akkor sem, amikor nem olvastam éppen. Hogy a magyar közönség hogyan fogadta Alderman regényét, fogalmam sincs, mert nem olvastam még szinte senkinél se utána, viszont engem nem hagyott hidegen: pofán csapott, sokkolt és nem egyszer undorodtam az egésztől. De mindezek mellett - vagy éppen ellenére - mégis zseniális könyv, hiszen nagyon igazan beszél a hatalom természetéről. Arról, hogy mit tesz azzal, akinek van és mivé válik, akinek nincs. Melyek azok az intézmények vagy szervezetek, akik szinte azonnal alkalmazkodni tudnak a megváltozott környezethez, hogy a hatalom ne csússzon ki a markukból. Kik azok, akik átalakulva, emberek elméjébe beszivárogva kötnek rá lassan, észrevétlenül csomót. És kik azok, akik könyörületet nem ismerve, mohón hörpintenek a hatalom poharából. És mit kezdenek a hatalommal aztán? Vagy pontosabban: a hatalom mit kezd majd velük?

Bizonyos gender témájú beszélgetésekben, írásokban fel szokott merülni a kérdés, hogy milyen lenne az a világ, amelyet a nők uralnának. Talán, szelídebb, barátságosabb - kevesebb háborúval, vagy éppen másfajta harcokkal. Alderman regénye azonban egy jó nagy fityiszt mutat ezeknek a feltételezéseknek: a regény szerint  ugyanis szinte mindegy, hogy éppen melyik nem a domináns, hiszen az erőszak, az uralkodás a másik felett nemtől független. Az emberi természet maga az, amelyet megrészegít a hatalom. Korunk, nemünk, rasszunk nem számít. Ha elnyomott vagy és hatalmat kapsz, bosszút állsz. Lépésenként, de elnyomó leszel végül temagad is.
Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. Hogy férfiakkal estek meg azok az esetek, mint például a szexuális kihasználtság; a fenyegetettség érzése egyedül a sötét utcán a másik nem csoportjával; hogy az író álnéven írjon, mert a neme által művelt irodalom nem komolyan vehető; hogy történelmi szerepe marginális térbe szorul és a többi, és a többi... Hogy Alderman regényében mindezt a férfiak voltak kénytelen átélni, még inkább felerősítette az ilyen dolgok igazságtalanságát és abszurditását. Hogy olyan dolgokban is ott lehet az egyenlőtlenség, amit már nem is látunk, észre sem veszünk, mert megszoktuk vagy mert ez így van.
Azonban a nem csak egy ok a megkülönböztetésre, a másságra: hiszen a csoportok legnagyobb összetartó ereje sosem a hasonlóság, hanem a többiek különbözősége. A közös ellenségkép a legnagyobb csoportszervező erő, sajnos.

Szóval, alapvetően egyetértek Alderman üzenetével, hogy nem a nemünk határoz meg minket, hanem a mohó emberi természetünk, amely mindig a hatalmat szomjazza. Hogy nem attól leszünk jobbak mert nők vagy mert férfiak vagyunk, hanem pont attól, hogy ezen felülemelkedünk. A hatalom című regény mindezt az üzenetet brutális, kegyetlen és olykor igazán gyomorforgató köntösbe csavarta. De érdemes a sorok mögé nézni, és gondolkodni rajta.

Naomi Alderman: A hatalom
The Power
Fordította: Borbély Judit Bernadett
21. Század Kiadó
383 oldal

2018. május 29., kedd

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 
Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?
Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 


Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal


2018. május 13., vasárnap

Sarah Pinborough tinédzserszereplői elég félelmetesek. És ezt most nem az egyikben-másikban meglevő gyilkos hajlamok miatt mondom, hanem úgy egyébként is. Nem biztos, hogy bármelyik szereplőjével szívesen futnék össze egy sötét erdőben - de egy emberekkel teletömött plázában sem. Pinborough olyan plasztikusan ábrázolta szereplőit, hogy szinte mindegyiktől kellő mértékben undorodtam.

Tasha villámgyorsan bekerült a kisvárosa köztudatába úgy, mint a lány, aki tizenhárom percig halott volt. Miután magához tért, nem emlékezett semmire arról az ominózus estéről. Hogy hogy került bele a jéghideg folyóba, miért volt ott, kivel találkozott mind-mind a feledés homályába vész. Tasha igyekszik mihamarabb visszakapni az emlékeit, hiszen aznap este valakitől kapott egy titokzatos sms-t. "Találkozzunk a szokott helyen." De vajon ki küldte? És vajon találkoztak? Tasha még mindig veszélyben van?
Egy biztos: barátnői nagyon furcsán viselkednek vele mióta felébredt. Talán egyedül régi barátnőjében bízhat, Beccában, akivel évekkel ezelőtt széltváltak útjaik.

A történet többféle narráción keresztül bontakozik ki előttünk, újságcikkek, sms beszélgetések, valamint jegyzőkönyvek, naplórészletek is kiveszik a részüket a történet ismertetésében, ám az igazság ennyi nézőpont mellett is ügyesen lavírozik a sorok között, hogy aztán csak a legvégén bukkanjon fel teljes valójában.
A krimi szál mellett a könyv remekül boncolgatja a tinédzserlányok társas kapcsolatait is: a régi barátságok lassú hátrahagyását, amikor a különbözőség az egyik fél részéről már olyan mértékű, hogy a többiek meglátása szerint már túlságosan is kilóg a csoportból. A hasonlóság utáni vágy a tinédzserek világában valahogy fokozottan jelen van - talán az ebben a korban kialakuló új énük, amely hirtelen tele lesz olyan vágyakkal és gondolatokkal, amely gyermeki énüktől korábban teljesen idegen volt, szóval talán ezzel az új énükkel való szembesülés és annak elfogadása fokozottan igényli a másokkal való hasonlóságot. Ilyen szempontból a könyv elején többször is eszembe jutott a Suzy és a medúzák című regény is, amely szintén a barátságok átalakulását, hátrahagyását is központi témájául választotta.
Ám Pinborough regényénél bármennyire is tudjuk vagy sejteni véljük az emögött ott rejlő pszichológiai, csoportdinamikai folyamatokat, mégis kénytelenek vagyunk szembesülni az ezzel járó kegyetlenségekkel és szívtelenségekkel. Amikor bárhogy próbálkozik, igyekszik valaki jó barátnak lenni, az mégse elég a másiknak. A jószándék és a baráti szeretet nem feltétlen elegendő ebben a világban. Valaki a soha el nem érhető, bálványként imádható embereket keresi, és van olyan is, aki a leigázható, majd kontroll alatt tartható társakkal veszi körbe magát. És mindkettő képes a kegyetlenségekre.
A hierarchiától mentes, egyenlő kapcsolat ritka ennek a regénynek a világában, és azt nem is tartják sokra. Mintha majdnem mindenki a függő viszonyok örök harcából akarna kivenni a részét, és az igazi, valódi barátságok egyszerűsége és békessége unalmas lenne számukra. A tisztaság és őszinteség itt eleve halálra ítélt.
Ezt tükrözi az egész történet is. Talán ezért is volt számomra valahol nehéz olvasni ezt a könyvet - annak ellenére, hogy gyorsan pörögtek a kezem alatt a lapok. Viszont Pinborough tinédzsereitől rémálmaim voltak.

Sarah Pinborough: 13 perc
13 Minutes
Fordította: Tomori Gábor
XXI. Század Kiadó
367 oldal

2018. április 30., hétfő

Tudtam, hogy az áprilisi beszerzéseim nagyobb számban fogják képviselni magukat, de nem gondoltam, hogy ennyire. Ahogy pakolgattam a fotózáshoz a kupacomat, akkor ugrottak be a címek, hogy ezt is megvettem, meg jah amaz is ebben a hónapban volt, szóval így jött össze a végére tíz könyv. Bár a hardcore könyvvásárlókhoz képest még így is elég szerényen ámokfutottam ebben a hónapban. 

A tavalyi április megjelenésekhez képest idén sokkal, de sokkal könyv birizgálta fel a fantáziámat, és ez tök jó volt. Idén életemben először ráadásul alkalmam volt kimenni a Könyvfesztiválra - amiről szinte az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy mégis csak fel tudunk menni a Pierce Brown közönségtalálkozóra és az utána való dedikálásra. Én tavaly olvastam a trilógiájának első részét a Várólista csökkentés keretében, és eléggé tetszett (szóval majd folytatni is fogom), illetve férjem és egyik barátnőm már évekkel ezelőtt elolvasták a teljes trilógiát és odáig voltak érte, úgyhogy nem volt nehéz társakat találni az egyórás sorban álláshoz. Pierce Brown egyébként egy halállaza, iszonyatosan vicces pasi, tényleg élvezet volt hallgatni a vele való beszélgetést. Aki kíváncsi rá és lemaradt vagy újra meghallgatná, az ITT tudja megtekinteni.

A Könyvfesztivál egyébként alapvetően szuper élményként maradt meg bennem, bár a tömegiszonyom igazán próbára tette a hangulatomat néha. A fesztiválon egyébként nem vettem semmit pár Olvashopos és PIM-es csecsebecsén kívül, ugyanis mivel úgy volt, hogy mégse tudunk feljutni, ezért én a boltunkba rendeltem elő a beszerezni kívánt könyveimet - de a csecsebecséknek is nagyon örültem, különösen a könyvkabátnak veszem hasznát a mindennapokban, mert így végre merem hurcibálni magammal a könyvtári könyveket is. 

De beszéljünk a beszerzéseimről is! Hazajött velem két Jodi Picoult könyv, ebből az egyik a friss megjelenéses A tizedik kör (ezt olvasom éppen) és a régebbi Tizenkilenc perc. Utóbbi nem igazán volt tervben eredetileg csak olvasásra szántam a könyvtárból, de az a példány kábé az olvashatatlanná összeroncsolt kategória (hullámos, szakadt és megmagyarázhatatlan foltok vannak rajta random helyeken brrr....), nem nagyon volt kedvem belőle olvasni, pedig a történetre kíváncsi vagyok régóta. Mivel Picoulttól egyébként is vannak könyveim idehaza, és eddig mindegyik könyvét szerettem, nem éreztem nagy áldozatnak ezt a megvételt sem. Gail Honeyman regényét még április első napjaiban vettem meg, mert eddig csudajókat olvastam róla mindenkinél, úgyhogy nekem is meg kell vele ismerkednem hamarost. A Veszélyes amazonok antológia csak remélni tudom, hogy szuper lesz. A témája miatt abszolút plusz pontot kap részemről. Őszintén remélem, hogy a beletett írások is tényleg minőségiek lesznek és nem csak a húzónevekre mentek rá. 
Jelenleg szinte mindenki Naomi Alderman könyvét olvassa, szóval azt hiszem elmondható, hogy ez volt az egyik legvártabb megjelenés az idei évben. Részemről is. Rejtély egyébként, hogy aztán miért is nem ezt a könyvet választottam olvasásra rögtön, de mindegy. 
Természetesen megvettem J. K. Rowling rövidke kis könyvét is, ami a Harvardon elmondott beszédét tartalmazza. Már el is olvastam az egyik délután, és csodaszép. Majd meglátjuk, hogy lesz-e egy egész posztnyi gondolatom róla, de mindenesetre mélyen érintett. 
Bár talán nem Könyvfesztiválos megjelenés, de nagyon örültem, hogy az Állatfarm is kapott egy új, keményfedeles kiadást, és mivel az ára is egészen barátságos, ezért ez olyan musthave beszerzés lett. 
Julie Buxbaum regénye talán márciusi megjelenés volt, de mindegy is. Nagyon örültem, hogy az írónőtől jelenik meg még regény magyarul, mert a Három dolgot mondj egy nagyon nagyon szerethető, kellemes stílusú YA regény. Biztos vagyok benne, hogy ez is hasonló kaliber lesz.
V. E. Schwab új sorozata és Jasper Fforde könyve pedig óriási és igencsak kellemes meglepetés volt számomra, hiszen mindkettőjüket eléggé imádom, úgyhogy instantbizalmat szavaztam nekik itt is. De a Thursday Next sorozatot miért nem folytatja valaki???? MIÉRT???? 

Olvasás terén úgy érzem nem panaszkodhatok, annak ellenére, hogy a blogra írt bejegyzések száma kicsit visszaesett április nagy részében, ugyanis jött a jó idő és a kertészkedés, ünneplések és egyéb szocializációs tevékenységek foglalták le szabadidőmet, gondolkodni meg annyira nem volt kedvem, inkább csak élveztem mindent. A sok tevés-vevés ellenére azért hat könyvet mégis csak elolvastam ebben a hónapban, és ez szerintem nem rossz szám. Befejeztem a márciusban megkezdett The Bear and the Nightingale-t, ami magyarul a Könyvfesztivál idején jelent meg A medve és a csalogány címen. Szerettem a világát, szóval a folytatásra is vevő leszek, az tuti. Végre rávettem magam, hogy elolvassam a Szólít a szörny című könyvet is, amit már sok-sok ideje tologattam magam előtt. Katartikus élmény volt számomra, belémvésődött. Nikkincs szuper posztja hatására kivettem a könyvtárból Tittel Kinga Mesélő Budapest című könyvét, és elképesztő tényleg mennyire részletes és aprólékos, és élvezhető könyvről van szó. Nem teljes olvasás volt ez most részemről, voltak részek, amiket csak átfutottam, de az biztos, hogy menni fogunk Budapestre kirándulni idén is, és az is biztos, hogy Tittel Kinga könyve velünk fog utazni, hogy kalauzunk legyen majd.
Margaret Atwooddal muszáj volt folytatnom az ismerkedést, ezúttal az Alias Grace került terítékre nálam, ami szintén emlékezetes olvasmány marad. Könyvhétre jön A vak bérgyilkos, amit eleinte könyvtárból terveztem elolvasni, de ezek után úgy érzem, hogy muszáj magaménak tudnom azt a könyvet is. Elolvastam ezen kívül Sarah Pinborough-tól a 13 percet is, amiről hamarosan majd írni fogok, illetve talán Rowling: Az élet dolgai című beszédéről is, majd meglátjuk.
A kert nagyjából készen lett, szóval várhatóan visszatér az online aktivitásom is.

A többiek és az áprilisi ámokfutás:
Amadea
ColourfulFantasy
Nikkincs
Theodora
Oroszország északi részén, ahol folyton jeges szél fúj és amit az év nagy részében hó borít, ott a vadon szélén megbúvó kis faluban egy idős dajka mesél ősi legendákat a család gyermekeinek boszorkányságról, hagyományokról és a Tél királyról. Olyan régi, varázslattal átitatott történetek ezek, amelyeket istenháza mélyen elítél.
De a fiatal és vadóc Vaszilisza számára ezek jóval többek történeteknél. Egyedül ő képes látni a házát védelmező szellemeket, és érezni az erdő mélyén megbúvó sötét mágia egyre növekvő erejét....

Katherine Arden regénye az egyik legnagyobb élményem volt az idei évben. Olyasmi hangulata volt, mint Naomi Novik Rengeteg című regényének a jobb részeiben, és legalább úgy volt tündérmese, mint Valentétől A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. Sötét, ősi és nagyon orosz világ ez, ami a hasonlítások ellenére azért mégis csak különbözött minden eddigi fantasy olvasmányomtól. A várakozásaimat abszolút teljesítette, pontosan ezt az élményt vártam ettől a történettől.

Amikor híre ment, hogy az Alexandra Kiadó Könyvfesztiválra megjelenteti ezt a könyvet, annyira felpiszkálta a fülszöveg a fantáziámat, hogy nem bírtam kivárni a magyar megjelenést, muszáj volt megrendelnem eredeti nyelven. Igazából nagyon remélem, hogy a magyar változat olyan fordítást kapott, amit ez a szöveg megérdemelt, mert az eredeti angol ritmusos, dallamos, választékos, egyszóval gyönyör volt olvasni - ráadásul a narrátor hangja elég markáns volt még így, ilyen formában is, szinte hallani lehetett őt a sorok között.

Arden regénye amellett, hogy egy érdekes és izgalmas világot jelenít meg lapjain, amely tele van folklór elemekkel, egyik központi témája a kereszténység és a népi hiedelmek harca ebben az átmeneti időszakban. A kereszténység már megkezdte térhódítását, begyűrűzött a nagyvárosokba, és a modernség, az újdonság, egy másik világrend megtestesítőjeként helyet követel magának immár a világtól elzárt kis településeken is, ahol a természet szellemei még mindig az emberek között élnek és áldozatokért cserébe védelmezik a lakosságot.
Vaszilisza falujába is érkezik egy hittérítő, aki a kereszténység tanainak átadása mellett meggyőzi az embereket ősi hitük bűnösségéről, és megtiltja régi szokásaiknak gyakorlását is. Ám lehetséges-e következmények nélkül beleavatkozni egy olyan világ rendjébe, amely évezredek óta így működött? Főleg úgy, hogy ezek a szellemek valójában nem a mesék szülöttei, hanem tényleg valóságos lények, akik hosszú ideje szimbiózisban élnek az emberekkel. Bár Vasziliszán kívül nem sokan látják őket - a legtöbbjük számára ezek a lények csak a szokásokban élnek.
És ő nemcsak látja őket, hanem beszélni is tud velük - és tudja, hogy az eddig őket védelmező szellemek haldoklása bizony nem marad következmények nélkül.

Vaszilisza különlegessége nem titok: édesanyja már születése előtt tudta, hogy lánya más lesz mint a többiek. Egészen kicsi korától képes volt érzékelni azokat a szellemeket, amelyek körülveszik a világot - embereket, állatokat, a természetet. Ám Vaszilisza nemcsak ebben más: ő képes elfogadni magát olyannak, amilyen, és sikerül kitörnie a hagyományos nemi szerepekből, ami sok szereplőnek - vágyaik ellenére - nem mindig sikerül. Hiszen legyen akár férfi, akár nő az illető, ebben a világban életútjából nem sok ösvény ágazik. S ha valaki mégis másfele szeretne menni, annak keményen meg kell küzdenie a közvélemény vélekedésével - már ha megadatik neki, hogy dönthet a saját sorsának alakulásáról.

Szóval, Arden nem feltétlen hagyományosnak nevezhető fantasy témákhoz nyúlt ebben a regényében, talán ebben rejlik számomra újszerűsége. A folytatásra is mindenképp kíváncsi leszek, engem meggyőzött az első résszel.

Katherine Arden: The Bear and the Nightingale
Ebury Publishing
464 oldal

2018. április 24., kedd

A történetek különös lények. Egyszer így, máskor amúgy formázódnak, csavarodnak, kitekerednek, olykor önmagukból is. Darabokra szakadnak, majd újból és újból összeállnak egy új egésszé. Mindig mások és mások, ugyanakkor mégsem. A történetek akkor születnek, amikor elmesélik őket. Addig formátlanul, meg nem foghatóan lebegnek valami éteri térben. Ám ez a születés sem ad számukra végső formát, hiszen minden egyes elmondás egy újabb születés is. S hogy melyik az igaz történet?
Létezik olyan egyáltalán?

Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

"Elhagyni azt, ami ismerős számunkra, bármily kellemetlen is, az ismeretlenért, mindig nyugtalanító érzés - gondolom, ezért félnek sokan a haláltól."

Atwood regényének nem az a fő kérdése, amit elsőre várnánk. Nem válaszolja meg számunkra, hogy bűnös-e Grace Marks. A regény fő kérdése inkább az, hogy elmondhatja-e Grace a saját történetét? Lesz-e aki meghallgatja?
Grace már sok éve raboskodik a börtönben, amikor felvesszük az elbeszélés fonalát. Túl van már a tárgyaláson, a sajtó őrületein, és megtapasztalta azt, hogy a saját élete, döntései, tettei mások által elmondott történetekben léteznek. Az ő történetére senki sem volt kíváncsi, még az ügyvédje sem - ő is egy történetet adott Grace szájába, hogy a kívánt hatást érje el a bíró előtt. Grace ezért eleinte kétkedve fogadja Jordan doktor kíváncsiságát és kérdéseit. Sokszor elmondja neki, hogy mennyire feleslegesnek tartja Jordan doktor kívánságát, miszerint meséljen magáról. Hiszen az évek során sokan, sőt rengetegen megtették ezt már helyette.
De még ha meg is teszi azt, hogy elmesélje a történetét, Jordan doktor úgyis azt fogja kivenni a történetből, amit hallani akar. Bármit is szeretne mondani Grace, a sztereotípiák, az öntudatlanul is előre megkonstruált sztorik a hallgatóság fejében úgyis más formát adnak az általa elbeszélteknek.
És lehetünk-e mi, Olvasók az előítéletmentes hallgatóság vajon? Hiszen Grace nekünk is mesél, sőt, nekünk többet mesél a lapokon keresztül. De talán mi sem lehetünk ártatlan hallgatóság, hiszen Atwood a történet elején már bemutatja az Olvasóknak a sajtó írásait, a bíróság jegyzőkönyveit, a vallomásokat, a szemtanúk beszámolóit - kicsit előttünk is megidézi Grace Marks alakját korabeli írások alapján. Mi sem léphetünk be Grace fejébe előítéletektől mentesen.

Ahol mellesleg létezni nem könnyű dolog. Grace tele van sodró ritmusú gondolatokkal, amelyek ha nekilódulnak, átszakítják a gátakat. Bizonyos képek, érzések, asszociációs bevillanások meg-megszakítják az események lineáris idejű láncolatát, éket vernek közéjük.  Grace gondolattengerének olvasásakor sosem lehetünk biztosak benne, hogy mi az, amelyek Jordan doktor előtt is kimond, és mi az, ami elmondatlan marad. Mert itt talán nem is Jordan doktor a lényeg, hanem hogy Grace végre elmondhassa a saját történetét. Nem a gyilkosnőét, hanem Grace Marksét. Grace itt maga a mesélő és a hallgatóság is egyben - önnön történetének közönsége. 

Grace ezzel hogy maga magáért kezdi mesélni önmagát, megszűnik eszköznek lenni, ami egész életében volt eddig - sok nőtársához hasonlóan. Hiszen csupán eszköz volt már édesapja számára is, ahogy később eszköz lett munkaadóinál is. Ügyvédje aztán karrierjének megalapozásaként tekintett rá, és Jordan doktor is hasonlóan vélekedett róla sok-sok évvel később. Grace Marksra, az emberre, az individuumra senki sem volt kíváncsi, senki nem kért belőle igazán. Használták sokféleképpen, és sokan - ahogy a regény többi nőalakját is mindenféle társadalmi pozícióból, korra való tekintet nélkül.

Hogy bűnös volt-e Grace Marks, azt nem tudom. De az ellene elkövetett bűnöket felismertem.

Margaret Atwood: Alias Grace
Alias Grace
Fordította: Csonka Ágnes
Jelenkor Kiadó
 768 oldal

 

2018. április 6., péntek


Behunyhatod a szemedet, de sokáig nem futhatsz el. Ha szólít a szörny, felhasítja a lelkedet. Mert el kell mondanod az igazat. Az igazi Igazat. Nehéz lesz. Fájdalmas. Kibírhatatlan. De a begyógyíthatatlan sebeket csak így lehet begyógyítani. 

"A mese olyan, mint egy vadállat, mondta a szörny. Ha elengeded, ki tudja, mekkora pusztítást hagy maga után."

A Szólít a szörny hihetetlenül őszintén beszél a haldoklás időszakáról. Arról, amikor ott toporog a kapuban az a kegyetlen pillanat, hogy egy szerettedet örökre el kell engedned. A hazugságokról, amikkel magadat nyugtatgatod, hogy minden rendbe jön, hogy minden boldog véget ér majd, ahogy minden történet, amiről olvasol. Pedig érzed, hogy nem így lesz. Ez nem az a történet. De erre nem gondolsz, mert nem szabad erre gondolni. Mert úgy érzed, idő előtt összetörsz. Ez a védőburok azonban egyre repedezik a valóság súlya alatt, minden egyes látogatással törik és törik, és te minden erőddel foltozgatni próbálod, de néha belefáradsz. Úgy érzed, kevés vagy, hogy nem bírod tovább. 
Gyorsan olvasható könyv ez, ám mint látod, annál nehezebb. Nehéz újra szembenézni ezzel az időszakkal. Ami olyan vad, kontrollálhatatlan, rémisztő, súlyos és hatalmas, mint az a szörny, aki minden este pontban 12.07 perckor megszólítja a tizenhárom éves Connort.

Ez a szörny nem az ágy alatt megbúvó vagy gardróbszekrényből kimászó fajta, akitől minden gyermek retteg. Ez a szörny Connorék házával szemben lévő, életre kelt tiszafa, aki a visszatérő rémálomból felriadt fiúhoz jön minden éjjel, hogy elmeséljen számára három történetet. Ezek a történetek bár klasszikus mesékként indulnak, de mégsem azok. Nincs bennük jó és rossz, vagyis nem feltétlenül azok és azért, amikre első körben számítanánk. Nem feltétlen hordoznak tanulságot, legalábbis nem olyan egyértelműt, ahogy gondolnánk. A negyedik történetet Connornak kell elmesélnie. A saját történetét és annak teljes, színtiszta igazságát. 

A szörny az emberi lélek mélyén megbúvó fájdalmas történetek kivetülése, azoké a történeteké, amiket ha nem mondunk ki legalább magunknak, hihetetlen pusztításra képesek bennünk. Amik belülről emésztenek fel minket. Amiket egyszer ki kell mondanunk még akkor is, ha fájdalmasak, ha kegyetlenek. Csak úgy kaphatunk feloldozást. 
Hihetetlenül fontos és rendhagyó könyv ez. Szépirodalmi igényességgel megírt történet, amit kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudok, akinek vannak elhallgatott éntörténetei. 

Siobhan Dowd-Patrick Ness: Szólít a szörny
A Monster Calls
Illusztrálta: Jim Kay
Fordította: Szabó T. Anna
Vivandra Könyvek
216 oldal

2018. április 4., szerda


A Leiner Laura-jelenséggel én nem tudtam eddig mit kezdeni. De ettől függetlenül tény, hogy a szerző a Szent Johanna Gimi-sorozatával berobbant sok-sok magyar olvasó szívébe: kamaszokéba és felnőttekébe egyaránt. És én ezt tök jó dolognak tartottam még úgy is, hogy az ominózus sorozat engem nem tudott megnyerni magának. 
Az Ég veled esetében sem gondoltam semmi extrára, ám a félórás ebédszünetben öt perc alatt befalt szendvicsnek és egy otthon felejtett ebédnek volt köszönhető, hogy aztán úgy döntöttem, magányos kávézgatásom közben beleolvasok egy picit ebbe a könyvbe. A fülszöveg valamilyen szinten felkeltette az érdeklődésemet, illetve az is, hogy sok szembejövő értékelés úgy nyilatkozott erről a kötetről, mint Laura eddigi legkiforrottabb regénye. Gondoltam, akkor lássuk.

Újvári Hanna egy egészen átlagos tinilány volt addig a pontig, amíg édesanyja rákos nem lett. Ez mindent megváltoztatott. Történetünk kezdetekor már egy éve él kettesben édesapjával, és nagyon nehezen zökken vissza az élet a saját kerékvágásába. Hanna már rég nem ugyanaz a lány, aki volt és nem tudják foglalkoztatni korosztályának átlagos problémái. A nyári szünet előtt egy váratlan felkérést kap a Szirtes Gimnázium igazgatójától: az Iskolák Országos Versenyén indított négyfős csapatukban szeretné őt tudni. Erről a versenyről az igazgatón kívül kábé még senki sem hallott, de édesapja és nagymamája unszolására végül elfogadja az igazgató felkérését. 

Szerettem ezt a kötetet még úgy is, hogy voltak bizony mondatok, amik elbírtak volna egy keménykezű szerkesztőt. De ezeket körübelül a könyv harmincadik oldaláig vettem észre, utána annyira megnyert magának ez a kis könnyed sztori, hogy aztán csak a történetre tudtam figyelni, és a szkeptikus énem nyaralni ment.  Abszolút értem most már, hogy mit szeret Leiner Laura könyveiben sok korombeli is, hiszen annyira jól visszahozza a sulis nosztalgikus érzéseket, mint kevés minden. Engem az Ég veled amúgy egy modern Pöttyös Könyvre emlékeztetett, amiket általános iskolás koromban olvasgattam nyári szüneteimben - totálisan olyan volt olvasni, ezt az érzést is olyan jól visszahozta.  
És persze, most már azt is látom, hogy Laura mennyire jól tud nyúlni ehhez a kamasz korosztályhoz, mennyire jól képes az ő hangjukon szólni. Nagyon hitelesen hozza ezt a sulis szlenget, ám a nyelvezete egyáltalán nem lesz mesterkélt. Némely üzenet bár nekem kissé didaktikus volt (mint a közösségi média megfelelő használata, az internet által okozott függőségek és azok hatása a valóéletre stb), de a könyv korosztálya számára  szerintem is fontosak, és jó, hogy ezekről is esett szó, mégha csak a maguk egyszerűségében is. 

Jót tett a történetnek ez a komolyabb vonal is, hiszen a szórakoztatáson kívül így valamiféle mélységet is kaptam. Fontos dolgokat mondott ki Újvári Hannán keresztül a gyászról, a veszteségről és az élet kérlelhetetlen megállíthatatlanságáról, illetve arról a bizonyos újrakezdésről, amihez nincs kedve senkinek, de mégis muszáj. Szerettem ezt a komolyabb vonulatot is, hiszen jól és hitelesen nyúlt hozzá a témához, ám mégsem ment a regény könnyedségének és szórakoztató jellegének a rovására. 
Nincs mese, szerettem ezt a kötetet.

Leiner Laura: Ég veled
L&L Kiadó
431 oldal


2018. március 31., szombat

Az elején még kicsit vicces volt ez a télnek öltözött március, de aztán már a pokolba kívántam. Én végig reménykedtem, hogy egyszer csak igazán beköszönt a tavasz végre, de mindig csak a távolból integetett. Igazából ennek a fura időnek köszönhetően jött velem haza Christelle Dabos regénye, A tél jegyesei, ami Szerelem lett részemről - igen, így nagy betűvel. A föld alatti vasút viszont egy régóta áhított könyv volt számomra a Kult Könyvek -sorozatból, hiszen amerikai Dél, rabszolgaság, 1800-as évek. Ezek mind olyan hívószavak, amelyek miatt egy könyv rögtön érdekelni kezd. A Gustav-szonátát annyira nem terveztem megvenni sosem, nem tudom, miért, de egészen Nikkincs posztjáig hidegen hagyott. Amit miután elolvastam, másnap meg is vettem a könyvet. A Bádogember megvételében pedig Panna és Nikkincs posztja a ludas. 

Ebben a hónapban, ha jól számolom, öt könyvet olvastam el végül (de lehet, hogy ma este befejezem a The Bear and the Nightingale-t is), elég vegyes műfajokban, de mindegyiket nagyon szerettem. A tél jegyesei volt az első, ami után napokig nem tudtam magamhoz térni, annyira megtalált a történet. Azóta már két embernek is megvettem ajándékba. 
Most olvastam először Margaret Atwoodtól, akit már évek óta tologattam magam előtt. Nem kellett volna, mert nagyon tetszett a stílusa, és szinte biztos vagyok benne, hogy más regénye is tetszene nekem. Úgyhogy a letaglózó, gyomorba vágó A szolgálólány meséje után biztosan fogok még tőle olvasni. Amadea ajánlására A vak bérgyilkossal fogom folytatni az ismerkedést, ami - micsoda véletlen! - hamarosan érkezik új, csodás kiadásban. 
Ali Benjamin ifjúsági regénye, a Suzy és a medúzák szintén egy különleges élmény volt, csak más aspektusból. Annyira bájosan és annyira igazan szól a gyászról, a megkopott barátságokról és az iskolai beilleszkedésről, mint kevés ifjúsági regény. És emellett még a medúzákról is érdekesen mesél. 
Stephen Hawking memoárját régóta szerettem volna olvasni, és örülök, hogy végül sort kerítettem rá. Furcsa érzés volt olvasni ezt a könyvet a halálhíre után nem sokkal. Maga az írás valóban elég rövid, gyorsan olvasható: tömör és lényegretörő, de valahol mégis csak személyes. Emellett azért kapunk egy képet erről a fantasztikus emberről, aki zsenialitása mellett végig hihetetlenül szerény volt és ráadásul rendkívüli humorérzékkel bírt. 
Aztán elolvastam még Leiner Laura legújabb regényét, az Ég veledet. Igazából ebédszünetes olvasmánynak szántam: olyan könyvet kerestem, ami könnyed, ám mégis simán félbe tudom hagyni 15-20 perc után. Végül a szünet előtti utolsó nap hazahoztam magammal, mert az lett a vége, hogy nem tudtam még négy napot várni, hogy megtudjam, hogyan végződik ez a könyv. Számomra azért volt meglepetés hogy tetszett, mert a Szent Johanna Gimibe anno belekezdtem, de az első rész közepéig jutottam csak. Sok minden idegesített benne, kezdve azzal, hogy miért, ó, miért kell egy naplóformába párbeszédeket tenni? Mégis ki írja így a naplóját?? Amúgy no offense: az ilyen hibába nem csak Leiner Laura esett bele, hanem még elég sokan, és mindig ugyanúgy kiakadok ezen annyira, hogy már csak ezért is képes vagyok félbehagyni egy könyvet. Na, mindegy. Visszatérve: az Ég veled című könyvről - mivel tetszett és elolvastam - majd írni fogok bejegyzést, amiben kicsit hosszabban kifejtem, mi volt az, ami megfogott. 
Jelenleg Katherine Arden regénye van folyamatban, amit még előző hónapban vettem meg magamnak. Iszonyatosan tetszik ez a világ, és a könyv stílusa is eszméletlen jó. A szöveg annyira dallamos és ritmusos sok helyen, hogy szinte hallom a narrátor hangját a fejemben olvasáskor. 

Az április meg... fogalmam sincs, hogy lesz. Annyira elégedett voltam magammal, hogy a Könyfesztiválos megjelenések közül jó, ha három fog érdekelni, de már össze se merem számolni azokat a könyveket, amiket instant raknék a kosaramba. És még egy Bookdepository-s bevásárlást is terveztem, mert annyi olyan könyvet találtam megint ott, amiért konkrétan a nyálam csorogna - ha nem úrinő lennék, persze. Így csak kifinomultan törölgetem a szám szélét a hímzett kendőmmel.

Kép a kulisszák mögül: Chili, a fotós asszisztensem.

A többiek és a cudar március:
Nikkincs
PuPilla

2018. március 30., péntek

Mindenkinek kéne egy memoár. Nemcsak a híres embereknek. Mindenkinek. Hogy legyenek szavak, gondolatok, amiket hátrahagyunk, ha már nem leszünk. Hogy tudják, milyennek láttuk az életet, mi érdekelt, mit éreztünk, kiket szerettünk.
Mindenkinek kéne egy memoár - erre gondoltam, amikor elolvastam Stephen Hawking önéletírásának utolsó mondatait is. Csodás volt belegondolni, hogy én, egy apró kis cseppecske a sok milliárdból, több tízezer kilométerre és nulla közös kapcsolódási ponttal mégis úgy éreztem, hogy valahogy, valamilyen formában kicsit közelebb kerültem minden idők legnépszerűbb elméleti fizikusához, ehhez az óriási koponyához, aki saját kutatásai mellett még azt is fontosnak tartotta, hogy a laikusok is megértsék a tudomány jelenlegi állását; hogy milyen messzire jutottak a Világegyetem megértésében. És mindemellett egy olyan ember gondolataiba is bepillantást engedett, akinek a betegsége folytán nem volt könnyű élete, ám mégis felül tudott ezen emelkedni, és igazán teljes életet élt.

Stephen Hawking ebben a rövid memoárjában mesél nekünk a gyerekkoráról, az önfeledt nyarakról és a kissé bohém egyetemi éveiről. Nem nagyon személyeskedőn, talán egy picit tényszerűen inkább. De én ezt nem nehezményeztem egyszer sem, hiszen azért mégiscsak idegenek vagyunk egymásnak - így is tudtam örülni annak a pár emlékszilánknak sok-sok évvel ezelőttről, amit jobban kibontott előttem.
De talán mindenkinek ennyi marad csupán az idő távlatából a gyerekkoráról. Az a végtelenül idilli állapot inkább csak egy érzésmasszaként létezik bennünk tovább, amit nehéz szavakba önteni. Mert akkor elvész belőlük valami esszenciális.  De én nagyon szerettem Mr. Hawking emlékszilánkjait, mert idilliek voltak ugyanakkor mégis valóságosak.


Édesapja az iskolai tanulmányai után szerette volna, ha fia Oxfordban vagy Cambridge-ben tanulna tovább. Annak ellenére, hogy a fiú osztályfőnöke túl fiatalnak ítélte meg őt Oxfordhoz, mégis elment, hogy két másik társával együtt nekirugaszkodjon a felvételi vizsgának. Fel is vették. Tizenhét évesen megkezdte oxfordi tanulmányait, aminek az első két évét meglehetősen magányosan élte meg, hiszen évfolyamtársai jóval idősebbek voltak nála. Harmadik évben ezért úgy döntött, hogy belép kormányosként az egyetem Evezős Klubjába - elsősorban azért, hogy barátokat szerezzen magának. Szociális élete fellendült, azonban állítása szerint ez valamennyire a tanulás rovására ment. "Nem vagyok büszke erre a sok lógásra, de akkoriban én is átvettem a legtöbb évfolyamtársam hozzáállását. A tömény unalom uralkodott el rajtunk, úgy éreztük, semmiért sem érdemes erőfeszítést tennünk. Betegségem egyik következményeként mindez megváltozott. "

Cambridge-ben töltött éveinél mesél valamennyit a betegségéről is, amelyet akkoriban diagnosztizáltak nála, és tudták, hogy gyógyíthatatlan. Mr. Hawking igen fiatalon került szembe a halál eshetőségével, ami lelkileg nagyon megviselte. De Jane Wilde-dal való kapcsolata rengeteg erőt adott a számára, hogy túljusson az ezzel járó lelki nehézségeken. "...legnagyobb meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy élveztem az életet." Házasságukból három gyermekük született, és Mr. Hawking betegsége dacára töretlenül haladt előre a tudományos életben

A kötet olvasói közül sokan panaszkodtak arra, hogy Mr. Hawking belevitte az életrajzába is az elméleti fizikát, illetve munkásságával és az általa kidolgozott elméletekkel is legalább annyit foglalkozott, mint a magánéletével. Szerintem viszont innen ismerkszik meg, hogy Mr. Hawking tényleg egy ízig-vérig tudós volt, aki tényleg szerette azt, amivel foglalkozott. És ha az ember ennyire szereti azt, amit csinál, képes óhatatlanul is összemosni azt a saját életével. Emellett az itt felvázolt elméleti fizika tényleg teljesen érthető és laikusok számára is logikus felépítettségű, és nem mellesleg hihetetlenül érdekes. Ahogyan az is, hogy bepillantást engedett legnépszerűbb művének, Az idő rövid története megjelenésének hátterébe.

Mr. Hawking memoárja egy olyan ember alakját festi le olvasói számára, aki hihetetlen zsenialitása mellett élete végéig elképesztően szerény volt, és aki a tudomány felé mindig kellő alázattal fordult. Aki nehézségei ellenére humorát nem tudta elveszíteni, és önmagára folyton iróniával tekintett. Aki fontosnak tartotta, hogy a tudományban elért eredmények ne csak az elefántcsonttorony kulcsával rendelkező egyének számára legyenek hozzáférhetőek, hanem a laikus tömegek számára is. Mr. Hawking mindenkivel szerette volna megismertetni a tudomány csodáját.
Szegényebb lett nélküle a világ.

"Teljes és elégedettséggel eltöltő életem volt. Hiszem, hogy a testi fogyatékos embereknek olyasmire kell összpontosítani erejüket, amelyek végrehajtását megmaradt képességeik lehetővé teszik, és nem szabad azon keseregniük, hogy mi az, amit nem tudnak megtenni. Nekem például a legtöbb dolgot sikerült megtennem, amit szerettem volna. Sokfelé eljutottam. Hétszer látogattam el a Szovjetunióba. (...) Japánt hatszor, Kínát háromszor kerestem fel, továbbá Ausztrália kivételével jártam minden földrészen, az Antarktiszt is beleértve. Találkoztam Dél-Korea, Kína, India, Írország, Chile és az Egyesült Államok államfőivel. Tartottam előadást Pekingben a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában és a Fehér Házban. Jártam tengeralattjáróval a tenger mélyén, hőlégballonnal a magasban, részt vettem súlytalansági repülésen, és előjegyzésem van a Virgin Galacticnál egy űrugrásra. (...)
Nagyszerű időtöltés alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez."

Stephen Hawking 1942. január 8-án látta meg a napvilágot, napra pontosan 300 évvel Galilei halála után, s idén március 14-én hunyt el Albert Einstein születésnapján.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem
My Brief History
Fordította: Dr. Both Előd
Akkord Kiadó
150 oldal


2018. március 25., vasárnap


Ali Benjamin egy videójában azt nyilatkozta, hogy amikor megkérik arra, hogy meséljen Suzy és a medúzák című regényéről és annak témájáról, ő egy kérdéssel szokott indítani válaszul: emlékszel-e arra a pontra az életedben, amikor rádöbbentél, hogy vannak dolgok, amik jóra fordulhatnak és vannak olyan dolgok, amik nem? Hogy vannak történetek, amelyek soha nem kaphatják meg a boldog véget. Ez a rádöbbenés mindannyiunk életében eljön egyszer más és más módokon: valakinek korábban, valakinek később. Ám ez a pillanat - legyünk akár fiatalok, akár idősebbek, a kor nem lényeg - , mindig összetöri az ember szívét apró, pici darabokra. 
A másik kérdés, amit rögtön ezután mindig feltesz a kérdező számára: emlékszel-e olyan pillanatra az életedben, amikor igazán magával tudott ragadni valami?  
A Suzy és a medúzák erre a két kérdésre adott választ és a szavak, emlékek mögött megbúvó érzéseket foglalja magába. Azt a leírhatatlan, felfoghatatlan, visszafordíthatatlan pillanatot, amely örökre válaszok nélkül hagyja az embert a veszteségével együtt, összetapasztva azzal a felemelő és felvillanyozó érzéssel, amikor valamiért igazán lelkesedni tudunk és az kitölti mindennapjainkat. Ali Benjamin regényében ez a két, totálisan ellentétes érzés kézenfogva együttjár egy olyan csodálatos kislánynak köszönhetően, aki képtelen elfogadni a dolgokat a miért?-ekre kapott válaszok nélkül.

Suzynak tizenkét éves korában kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak történetek, amik nem kapják meg a maguk boldog végét. A nyári szünet utolsó heteiben jött a hír: legjobb barátnője, Franny megfulladt. Suzy képtelen felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akiknek az életből csupán tizenkét évnyi jutott. Kell lennie valami magyarázatnak, hiszen ilyesmi nem történhet meg "csak úgy".
Suzy elkezdi keresni a maga válaszait, nem is akárhogy: egy tudományos projekt keretében. Hiszen a tudomány nem hagyja az embert válaszok nélkül.

"Van, amikor annyira meg akarsz változtatni valamit, hogy egyszerűen nem bírsz ott maradni, ahol a dolgok normálisan mennek. "

Ali Benjamin regényében még az is nagyon tetszett, hogy a gyász és a veszteség érzése mellett nagy hangsúlyt fektetett a kiskamaszok kapcsolataira is, amit szintén fantasztikusan és hitelesen tudott ábrázolni. Suzy és Franny kapcsolata a kiskamaszkor küszöbén egészen más fordulatot vesz: az addig folyton együttlévő barátnők, akik mindent megosztottak egymással, távolodni kezdenek. Franny-t egyre jobban kezdik érdekelni a fiúk, illetve az olyan dolgok, amik az ellenkező nem figyelmének felkeltésére irányulnak. Suzy viszont nem változik vele: ő továbbra is abban a közös kis univerzumban szeretne tovább létezni, ahol csak ő és Franny voltak.
A két lány egyre távolodik egymástól: Franny új barátokat talál - és ráadásul pont olyan lányokat, akiket korábban mindketten elítéltek sekélyességük miatt -, Suzy pedig egyedül marad, és nem tudja, hogy mi változott meg alig pár hónap alatt. Hiszen ő ugyanaz az ember, aki korábban volt, és most már többé mégsem elég Franny-nek.
Suzy különleges lány, aki úgy szívja magába a tudományos érdekességeket, mint a szivacs. A tudomány valahogy jóval egyszerűbbnek tűnik számára, mint eligazodni a tinédzserek szociális útvesztőiben.

"…nem értem, hogy az emberek miért tartják a fecsegést udvariasabbnak, mint a hallgatást. ….Hiszen a hallgatás is többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint a fecsegés. Semmit. Különben is fogadni mernék, hogy az úgynevezett fecsegés több barátságnak vetett véget, mint a csend valaha is."

Suzy nem hajlandó megszólalni Franny halála óta, és így - az eddig amúgy se népszerű lány-  létezni is megszűnt osztálytársai számára. Akár egy kutató, így csendes megfigyelőként van jelen osztálytársai életében: sok mindent lát és sok mindent észrevesz, és levonja a (nem mindig) megfelelő következtetéseit a többiekről. Suzy számára érthetetlenek és bonyolultak ezek a kamaszkorban kialakult egészen másfajta barátságok és egyéb kapcsolatok, érdeklődések. Végig drukkoltam ennek a lánynak, hogy tudjon találni olyan társakat, akik tudják értékelni őt; akik felismerik, hogy mennyire különleges és nagyszerű lány ő. Szerettem, hogy Suzy nem akart feltétlenül beilleszkedni, bármennyire is magányos volt. Nem akart álarcot viselni azért, hogy a többiek befogadják őt a közösségbe. Nem akart tettetni vagy úgy tenni, mintha érdekelné olyan dolog, ami nem is. Suzy végig Suzy maradt - s azt hiszem, ezt az önazonosságot kevesen mondhatják el magukról akár felnőttfejjel is.

Ali Benjamin: Suzy és a medúzák
The Thing About Jellyfish
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
316 oldal

2018. március 20., kedd


"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.

2018. március 18., vasárnap

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.
Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 
Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 
Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 
Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 
Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.
Les Fiancés de L'hiver
Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)
Kolibri Kiadó
580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

2018. március 14., szerda


Van úgy, hogy egy jó könyv már az első oldalaknál megmutatja magát. Már onnantól kezdve sejted, hogy ennél jobb történetet nem is választhattál volna magadnak. Ott és akkor tudod, hogy jókor vagy és jó helyen. Egy olyan világ vár téged az első fejezet kapujában, ami érdekes és izgalmas és nagyon új. És te boldogan rábízod magad az íróra, mert tudod, mert érzed, hogy jó kezekben vagy.

Aztán van úgy is, hogy egy jó könyvvel alkudozni kezdesz az éjszaka közepén. „Ha rövid a következő fejezet, akkor még azt is elolvasom” - gondolod. Pedig éjfél is elmúlt, holnap munka van, de képtelen vagy otthagyni főhősödet abban a megmerevített pillanatban, amivel véget ért a fejezet. Sodor magával a történet – szokták mondani, és tisztában vagy vele, hogy mennyire klisés, elcsépelt kifejezés is ez, de ott és akkor ezt nagyon igaznak érzed. És csak hagyod magad, és sodródsz, kit érdekel a valódi idő. „Thorn vajon hányszor pillantott volna már az órájára?” - szökik át rajtad a gondolat, de már ki is léptél a saját világodból.

És van az úgy is, hogy egy jó könyv története kilép a lapok közül, és beléd fészkeli magát. Lapról lapra otthonosan elhelyezkedik az elmédben, kitúrja a nem hozzáillő dolgokat. Fészket épít magának. Az idő múlásával, már akkor is a könyv világán jár az eszed, ha éppen nem olvasod. Egyre többször jut eszedbe egy-egy fordulat, újra lejátszod magadban az eddigi kedvenc jeleneteket, és elhatározod, hogy csak azért sietsz jobban munka utána buszmegállóba, hogy még a felszállás előtt is legyen pár perced olvasni. Mert a kedvenc jeleneteket nyilván újra kell olvasni, nem is kérdés. És akkor rájössz, hogy milyen ritkán van ilyen, és hogy ez mennyire különleges érzés.

Jó könyveknél előfordul az is, hogy valahogy mindig felkerülnek a beszélgetés folyamán. Valamikor ügyes felvezetéssel, valamikor a dolgok közepébe vágva. Mert erről az élményedről mindenkinek tudnia "kell", mindenkinek át "kell" éreznie. Egy igazán jó történet nem maradhat csak a tied.

Egy jó könyv, ha véget ér, még utána is napokig veled marad. A gondolatok, érzések kavalkádja lassan leülepszik, és a csendes üresség vesz körül. Egy jó könyv tud csak ürességet hagyni maga után, ez ennek a különleges élménynek a velejárója. De mégis megéri. Hiszen tudod, érzed, hogy ott és akkor számodra tényleg kinyílt egy ajtó, és te besétáltál teljes valóddal valakinek a fantáziavilágába.
Idő kell, hogy ismét magad legyél.

Christelle Dabos könyve számomra pont ilyen élmény volt. De majd írok róla összeszedettebben is.

2018. március 12., hétfő

A Nap is csillag az a könyv volt, aminél számomra nem is volt kérdés, hogy szeretni fogom-e, mert tudtam, hogy ez így lesz. Bár a Minden, minden című regény nem aratott osztatlan sikert az olvasók körében, én mégis szerettem a YA regényekben nem megszokott narrációja és a szerethető főszereplője, Maddy miatt. És ha A Nap is csillagról kérdeztek, persze, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeimet.
Jó, azért bevallom, egy picit mégis csak féltem a magabiztosságom ellenére. Hiszen tudjátok, vannak olyan esetek is, amikor az író képtelen megugrani az első könyve színvonalát később, és csak óriási kérdőjeleket okoz ezzel olvasójában. Picit aggódtam a szokatlan narráció, az eltalált mondatok, az okos utalások egyszeriségén, de amint elkezdtem olvasni ezt a regényt, abszolút megnyugodtam. Hiszen, már biztos voltam benne, hogy különleges könyv lesz a maga műfajában. 

Felnőni és meglátni a szüleink hibáit olyan, mintha elveszítenénk a hitünket. Nem hiszek többé istenben. Az apámban sem hiszek többé.

Oké, ott volt ez a YA regényekben érthetetlenül kötelezőnek számító szerelmi szál, ami nélkül ismét csak meglettem volna. És szerintem a regény is, mert egyébként elég fontos kérdésekkel foglalkozott, mint például az illegális bevándorlás, illetve a bevándorolt családok integrációja. Natasha és Daniel kapcsolata, amely alig néhány óra alatt, egy szórakozásból induló tudományos kísérlet eredményeként végül szerelemmé vált, számomra inkább csak apropóként szolgált, hogy a két fiatal meséljen önmagáról, hogy például milyen érzés nem fehérként létezni egy alapvetően fehér társadalomban. Milyen érzés, amikor a sztereotípiák körbefonják a mindennapokat? Vagy az, ha egy idegen országot sokkal inkább otthonodnak érzed, mint azt, amelyikből elszöktél sok évvel ezelőtt a családoddal? 

Natasha és családja ugyanis a kitoloncolás szélén áll. Amikor a regény elkezdődik pontosan huszonnégy órájuk van még hátra az Egyesült Államokban, utána vissza kell térniük Jamaicába. Az országáról mindenkinek a homokos tengerpartok és a rasztafári életstílus jut eszébe, ám a turistanegyedeken túl levő mélyszegénység és kilátástalanság mindenkinek elkerüli a figyelmét, aki nem onnan menekül. Natasha és családja már évek óta az Egyesült Államokban él, asszimilálódásuk már szinte teljesnek mondható: levetkőzték idegen akcentusukat, jamaicai barátaik az évek során lassan eltünedeztek, és helyébe amerikaiak léptek. Natasha már abszolút nem érzi otthonának régi országát, jövőre vonatkozó tervei, vágyai már ebbe az országba kötik - még akkor is, ha szüleinek nem sikerült beteljesíteniük azt az amerikai álmot, amire mindenki vágyik, aminek a reményében elszöktek sok évvel ezelőtt Jamaicából. 

Volt egy olyan érzése, hogy Amerikában nem sokat számítanak a nevek, nem úgy, mint Koreában. Koreában a családnév állt elöl, és mindent elárult az ember őseiről. Amerikában a családnevet utolsónak (last name) nevezték. Dae Hyun szerint ez azt mutatja, hogy az amerikaiaknak fontosabb az egyén, mint a család.

Daniel amerikai állampolgár, az Egyesült Államokban született, ahogyan testvérei is. Szülei viszont Dél-Koreából emigráltak ebbe az országba évekkel gyermekeik születése előtt. Daniel kettősségben éli életét: az amerikai társai számára túl koreai, családja viszont megütközik amerikaiságán. Nehéz a két oldal között lavírozni. És az az igazság, hogy Daniel igazából nem is akar dönteni: ő szeretne megmaradni ebben az egyedi kettősségében, nem akarja kizárni életéből egyik kultúrát sem. És ezt úgy tűnik, igazából senki nem akarja megérteni. 
Testvére, Charlie másként kezeli a dolgot: számára minden, ami mássá teszi, ami nehezíti beilleszkedését, az gyűlölt dolog. Gyűlöli, hogy bár egész életét Amerikában élte, mégis csak koreai. Minden igyekezetével azon van, hogy minél jobban sikerüljön belesimulnia ebbe a társadalomba, s így szülei kultúráját egyenesen megveti, szabadulni szeretne belőle. 
Sokféle érzés, gondolat kavarog a könyvben, amelyek mind-mind egy téma köré összpontosulnak: ez pedig az emigráció lelki oldala. Ki mit tud kezdeni az újrakezdéssel, a semmiből való elindulással. Mivé lehet egy család az idegen környezetben? Összetartanak? Vagy jobban széthúznak? És ki hogyan éli meg az idegenség érzését? Szerintem sokféle választ ad erre a könyv, sokféle sorsból építkezve. A narráció megoldásai különösen tetszettek, hogy nem csak a két főszereplőnk narrálja a történetet, hanem szót kapnak benne mellék- és epizódszereplők egyaránt. Olykor maga az univerzum is. Mert legyenek bár az élet fura eseményei bármennyire is véletlenek vagy abszurdak, mégis minden pillantás, minden mondat, minden tett mögött egy történet rejtőzik. S ezt a történetet nem szabad az ismeretlensége miatt sztereotípiákból felépítenünk. Inkább adjunk esélyt, hogy elmesélhesse saját magát.

Nicola Yoon: A Nap is csillag
A Sun is Also a Star
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
363. oldal


2018. március 8., csütörtök

Csepella Olivér képregényéről csupán a megjelenés környékén értesültem, és akkor tudtam meg azt is, hogy ez egy közösségi finanszírozású projekt volt, ami három éve várt a megjelenésre. Amennyire sokan várták, olyan vegyes lett a kész képregény fogadtatása is. Mivel én abszolút kiamaradtam a várakozás időszakából, számomra csak a lelkesedés maradt és az alapötlet előtti főhajtás. Úgy értem: Kosztolányi, Ady, Karinthy és Babits zombikat mészárolnak? Hát mi ez, ha nem egy csodálatos történet kezdete? 

A magyar irodalmi klasszikusokkal az az alapvető gond szerintem, hogy túl komolyan vesszük őket és szinte istenkáromlásnak minősülhet egyeseknél a popkultúrába való beágyazásuk. Pedig a tényleges művek értéke ettől még nem sérül, sőt még továbbmegyek: új dimenziókat is nyithat előttünk. A klasszikusok továbbélése nem a kötelező olvasmányok vagy az irodájukban csendesen pipázgató irodalomtudósok világán múlik, hanem - bármennyire is ódzkodnak ettől egyesek, de ez szerintem ettől még így van - a szélesebb olvasóközönség befogadásán. Hiszen a klasszikusokat is azért írták valaha, hogy olvassák; hogy élvezzék és nem a róluk szóló, könyvtárakat megtöltő tanulmányokért. És ha az iskolai kötelező olvasmányok és irodalomórák traumatizálásán átesett olvasóközönség figyelemfelkeltésén már csak a zombik segíthetnek, akkor nyugodtan menjenek a Nyugatosok, és vadásszanak zombikat. Csepella Olivér képregényét ezért tartom én nagyszerű ötletnek, és nagyon remélem, hogy nem fogunk itt megállni. Még sok ilyet szeretnék olvasni.

A Nyugat + Zombik története Babits Mihály születésnapi mulatságán veszi kezdetét, ahol az ünnepelten kívül jelen van még Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a "kissé" ittas állapotú Ady Endre. Az ünneplés mámorát a kávéházba betörő zombisereg zavarja meg, és Nyugatos költőinknek nincs más választásuk, mint felvenni velük a harcot.
A képregény tele van humoros irodalmi és irodalomtörténeti utalásokkal, amiknek igencsak nagy része kifejezetten jól sikerült és ötletes, számomra a humor a végefelé se fáradt el. Amit én egyedül kifogásolni tudok az az, (amit már mások is írtak korábban), hogy a tömegjeleneteknél tényleg nem sikerült mindig egyértelműsíteni, hogy most pontosan ki is beszél, és így kissé követhetetlen volt olykor. De ezt leszámítva én nagyon imádtam az ötletet, a humort és a történetet is. Persze, azt nem tagadom, hogy ne lettek volna sokkal jobban sikerült képkockák vagy jobban csattanó poénok, de azt hozzátenném, hogy a befogadó még a legjobb poénok tömkelegén is elfáradhat egy idő után.

Az elolvasása után még sokszor bele-belelapozgattam a kötetbe, szóval nagyon érik bennem a döntés, hogy ez ne csupán kölcsönkönyv maradjon számomra, hanem saját példányra is beruházzak.

Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Corvina Kiadó
264 oldal


2018. március 5., hétfő

Ismeritek Ivy Pocket kisasszonyt? Ha nem, akkor szerintem feltétlenül pótolnotok kéne ezt a kínos mulasztást, ugyanis nála szórakoztatóbb antihősnővel még nem hozott engem össze a sors. Amikor gyanútlanul levettem a könyvtár polcáról ezt a kötetet, rögtön eszembe jutott, hogy Lobo mennyire pozitívan nyilatkozott róla. Az első oldal elolvasása után, aminek hatására majdnem hangosan felnevettem a csendes olvasótérben, tudtam, hogy ezt a könyvet nekem tényleg olvasnom kell. 

Ivy Pocket tizenkét éves és szobalány. Munkaadója, Carbunkle grófnő egy nap inkább úgy dönt, hogy megszökik előle az éjszaka leple alatt Dél-Amerikába, mert - mint sebtében hátrahagyott levelében írja - az elég messze van Párizstól ahhoz, hogy soha többé ne kelljen szobalányát újra látnia. A koszt és kvártély nélkül maradt Ivy ekkor egy váratlan feladatot kap Trinity grófnőtől: féltveőrzött kincsét, a titokzatos Óragyémántot el kell vinnie Angliába, hogy a születésnapos Mathilda Butterfield nyakába akassza a nagy napon. Cserébe Ivy fejedelmi fizetségre számíthat, ha teljesíti ezt az első egyszerűnek tűnő feladatot. Ám gyilkosságokkal, kísértetekkel, titokzatos összeesküvésekkel és egyéb veszélyekkel nem számolt, mikor igent mondott erre a küldetésre.

Számos szolgálóm volt hosszú életem során, Ivy Pocket, de mostanáig egyet sem akartam ágyúcsőbe tömni, azt az óceán felé irányítani, és meggyújtani a kanócot.

Regényünk főhőse az egyik legszórakoztatóbb karakter és narrátor, akiről csak olvastam. Nem igazán azt teszi vagy nem igazán úgy történnek a dolgok, amit elmond nekünk, gyakran megsérti a nála idősebbeket és az igazsághoz való viszonyulása is eléggé... hogy is mondjam: rugalmas. Ivy, ha segítségére siet valakinek, azt eléggé szórakoztató módon teszi, és ebbe nem átall olyan dolgokat is belevinni, mint munkaadójának fejét belenyomni a gyümölcspuncsba fontos emberek egész vendégserege előtt ( "Ez volt az egyetlen módja, hogy enyhítsem az agyvelőgyulladását."). Caleb Krisp egy általa adott interjúban elmondta, hogy "Amikor Ivy Pocket történetét elkezdtem írni, úgy döntöttem, hogy teljes kreatív szabadságot adok magamnak a történet tekintetében, és hagyom, hogy főhősöm azt csinálja és azt mondjon, amit csak szeretne. Ez volt a legszórakoztatóbb írásélményem valaha."
És valóban: egy olyan regény kelt életre a lapok között, ami nem csupán a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is remek szórakozást nyújthat. Bár illetékeseket nem kérdeztem ez ügyben, de biztos vagyok benne, hogy Ivy kortársai hasonlóan élveznék a világ legrémesebb szobalányának izgalmas kalandjait. A trilógia második részét is, amely már megjelent magyarul Állítsátok meg Ivyt! címmel, biztosan el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik Pocket kisasszony története.

Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt
Anyone But Ivy Pocket
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
305 oldal

2018. március 2., péntek


A február valahogy az a hónap, amiben minden évben elfáradok, és azt érzem, hogy ez a hónap soha nem fog véget érni. Pedig ha objektíven nézzük, ez a legrövidebb az összes közül. Most agyi kapacitásom nem nagyon volt komolyabb művek befogadására, úgyhogy az ifjúsági kontent túltengett az e hónapban elolvasott könyveim között. Nem mintha emiatt szabadkoznom kéne, mert szerintem nem, hiszen akadtak köztük értékes regények is: mint például a Nap is csillag Nicola Yoontól, amit nagyon megszerettem, hiszen a kötelezőnek számító romantikus szál mellett olyan komoly dolgokkal foglalkozott, mint például a bevándorlás. Megismertem még Ivy Pocket kisasszonyt is, aki a legklasszabb antihősnő valaha. Róla majd hamarosan írni fogok, ha engedi majd az agykapacitásom. Illetve ott van még a Holding Up the Universe is, ami a hibái ellenére mégis emlékezetes marad számomra, pozitív értelemben. Egyébként - ehhez kapcsolódva - elég klassz pillanat volt, amikor jött az Instagram értesítés, hogy maga Jennifer Niven kedvencelte a könyvéről készített képemet. Ez azért elég menőségként marad meg az emlékezetemben. Aztán ott volt még Becky Albertalli regénye, ami alapvetően cuki volt, de számomra mégse adta azt a hűha-élményt, mint másoknak. Kicsit úgy érzem, kimaradtam valami jóból. 
A nő a tizes kabinból pedig bizonyára nem fog az év végi top5 listámon helyet foglalni. Fárasztó főszereplő, Lo Blacklock a neved!De Steinbeck Lement a hold című kisregénye kellően kompenzálta később ezt a rossz élményemet.

A februári vásárlásaimra iszonyatosan büszke vagyok, és alig várom, hogy valamelyiknek nekiessek hamarosan. Az első beszerzésem Az essexi kígyó lett. Már nagyon régóta vacilláltam a megvételén, mindig hol ezen, hol azon az oldalon voltam e tekintetben, de aztán PuPilla megerősített, hogy mégiscsak kell nekem ez a könyv. Így rögtön másnap már meg is vettem magamnak. The Bear and the Nightingale -nek ugyan hamarosan érkezik a magyar fordítása, de most valamiért mégis inkább az angol kiadáshoz kezdtem vonzódni, főleg miután Lobo pozitívan nyilatkozott a könyvről. És ha már a Bookdepository oldalán voltam, akkor Eowyn Ivey: The Snow Child című könyve is végre ott landolt a kosaramban. Ennek a regénynek ugyan létezik magyar kiadása és kapható kategória is, viszont a borító annyira elriasztott mindig a megvételétől, hogy azt elmondani nem tudom. 

Tervek:
Most márciusban megpróbálok ellenállni a könyvtár csábításának, és igyekszem saját könyveket olvasni. Hiszen a várólistacsökkentős könyveimhez még hozzá se szagoltam a decemberi kiválasztás óta. És hát egyébként is nagggyon király könyveket vásároltam ebben a hónapban is, meg január óta ott vár a polcomon Az obeliszkkapu. Bár most ezt a számításomat kicsit áthúzta az a pillanat, amikor a boltunkba végre megérkezett A tél jegyesei című könyv, amit a márciusi hóra való tekintettel tegnap este el is kezdtem olvasni. Eddig nagyon imádom, különleges könyvnek tűnik. 

A többiek és a február:
Amadea - aki már öt (!!) várólistacsökkentős könyvet elolvasott idén. Wow!
Nikkincs - aki ebben a hónapban nem csupán átlépte a komfortzónáját, hanem még a Három dolgot mondj című ifjúsági regényt is imádta. (én is :) )
Nita - akinek szupermozgalmasra sikeredett a februárja
TheoDora - aki négy könyvvel gazdagodott, és ismét rengeteget olvasott, köztük Philip Pullman trilógiáját
Szilvi - aki  - érthető okokból - nem örült az influenzának.



Follow Me @photos_from_anna