Pages

#április

2018. április 30., hétfő

Tudtam, hogy az áprilisi beszerzéseim nagyobb számban fogják képviselni magukat, de nem gondoltam, hogy ennyire. Ahogy pakolgattam a fotózáshoz a kupacomat, akkor ugrottak be a címek, hogy ezt is megvettem, meg jah amaz is ebben a hónapban volt, szóval így jött össze a végére tíz könyv. Bár a hardcore könyvvásárlókhoz képest még így is elég szerényen ámokfutottam ebben a hónapban. 

A tavalyi április megjelenésekhez képest idén sokkal, de sokkal könyv birizgálta fel a fantáziámat, és ez tök jó volt. Idén életemben először ráadásul alkalmam volt kimenni a Könyvfesztiválra - amiről szinte az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy mégis csak fel tudunk menni a Pierce Brown közönségtalálkozóra és az utána való dedikálásra. Én tavaly olvastam a trilógiájának első részét a Várólista csökkentés keretében, és eléggé tetszett (szóval majd folytatni is fogom), illetve férjem és egyik barátnőm már évekkel ezelőtt elolvasták a teljes trilógiát és odáig voltak érte, úgyhogy nem volt nehéz társakat találni az egyórás sorban álláshoz. Pierce Brown egyébként egy halállaza, iszonyatosan vicces pasi, tényleg élvezet volt hallgatni a vele való beszélgetést. Aki kíváncsi rá és lemaradt vagy újra meghallgatná, az ITT tudja megtekinteni.

A Könyvfesztivál egyébként alapvetően szuper élményként maradt meg bennem, bár a tömegiszonyom igazán próbára tette a hangulatomat néha. A fesztiválon egyébként nem vettem semmit pár Olvashopos és PIM-es csecsebecsén kívül, ugyanis mivel úgy volt, hogy mégse tudunk feljutni, ezért én a boltunkba rendeltem elő a beszerezni kívánt könyveimet - de a csecsebecséknek is nagyon örültem, különösen a könyvkabátnak veszem hasznát a mindennapokban, mert így végre merem hurcibálni magammal a könyvtári könyveket is. 

De beszéljünk a beszerzéseimről is! Hazajött velem két Jodi Picoult könyv, ebből az egyik a friss megjelenéses A tizedik kör (ezt olvasom éppen) és a régebbi Tizenkilenc perc. Utóbbi nem igazán volt tervben eredetileg csak olvasásra szántam a könyvtárból, de az a példány kábé az olvashatatlanná összeroncsolt kategória (hullámos, szakadt és megmagyarázhatatlan foltok vannak rajta random helyeken brrr....), nem nagyon volt kedvem belőle olvasni, pedig a történetre kíváncsi vagyok régóta. Mivel Picoulttól egyébként is vannak könyveim idehaza, és eddig mindegyik könyvét szerettem, nem éreztem nagy áldozatnak ezt a megvételt sem. Gail Honeyman regényét még április első napjaiban vettem meg, mert eddig csudajókat olvastam róla mindenkinél, úgyhogy nekem is meg kell vele ismerkednem hamarost. A Veszélyes amazonok antológia csak remélni tudom, hogy szuper lesz. A témája miatt abszolút plusz pontot kap részemről. Őszintén remélem, hogy a beletett írások is tényleg minőségiek lesznek és nem csak a húzónevekre mentek rá. 
Jelenleg szinte mindenki Naomi Alderman könyvét olvassa, szóval azt hiszem elmondható, hogy ez volt az egyik legvártabb megjelenés az idei évben. Részemről is. Rejtély egyébként, hogy aztán miért is nem ezt a könyvet választottam olvasásra rögtön, de mindegy. 
Természetesen megvettem J. K. Rowling rövidke kis könyvét is, ami a Harvardon elmondott beszédét tartalmazza. Már el is olvastam az egyik délután, és csodaszép. Majd meglátjuk, hogy lesz-e egy egész posztnyi gondolatom róla, de mindenesetre mélyen érintett. 
Bár talán nem Könyvfesztiválos megjelenés, de nagyon örültem, hogy az Állatfarm is kapott egy új, keményfedeles kiadást, és mivel az ára is egészen barátságos, ezért ez olyan musthave beszerzés lett. 
Julie Buxbaum regénye talán márciusi megjelenés volt, de mindegy is. Nagyon örültem, hogy az írónőtől jelenik meg még regény magyarul, mert a Három dolgot mondj egy nagyon nagyon szerethető, kellemes stílusú YA regény. Biztos vagyok benne, hogy ez is hasonló kaliber lesz.
V. E. Schwab új sorozata és Jasper Fforde könyve pedig óriási és igencsak kellemes meglepetés volt számomra, hiszen mindkettőjüket eléggé imádom, úgyhogy instantbizalmat szavaztam nekik itt is. De a Thursday Next sorozatot miért nem folytatja valaki???? MIÉRT???? 

Olvasás terén úgy érzem nem panaszkodhatok, annak ellenére, hogy a blogra írt bejegyzések száma kicsit visszaesett április nagy részében, ugyanis jött a jó idő és a kertészkedés, ünneplések és egyéb szocializációs tevékenységek foglalták le szabadidőmet, gondolkodni meg annyira nem volt kedvem, inkább csak élveztem mindent. A sok tevés-vevés ellenére azért hat könyvet mégis csak elolvastam ebben a hónapban, és ez szerintem nem rossz szám. Befejeztem a márciusban megkezdett The Bear and the Nightingale-t, ami magyarul a Könyvfesztivál idején jelent meg A medve és a csalogány címen. Szerettem a világát, szóval a folytatásra is vevő leszek, az tuti. Végre rávettem magam, hogy elolvassam a Szólít a szörny című könyvet is, amit már sok-sok ideje tologattam magam előtt. Katartikus élmény volt számomra, belémvésődött. Nikkincs szuper posztja hatására kivettem a könyvtárból Tittel Kinga Mesélő Budapest című könyvét, és elképesztő tényleg mennyire részletes és aprólékos, és élvezhető könyvről van szó. Nem teljes olvasás volt ez most részemről, voltak részek, amiket csak átfutottam, de az biztos, hogy menni fogunk Budapestre kirándulni idén is, és az is biztos, hogy Tittel Kinga könyve velünk fog utazni, hogy kalauzunk legyen majd.
Margaret Atwooddal muszáj volt folytatnom az ismerkedést, ezúttal az Alias Grace került terítékre nálam, ami szintén emlékezetes olvasmány marad. Könyvhétre jön A vak bérgyilkos, amit eleinte könyvtárból terveztem elolvasni, de ezek után úgy érzem, hogy muszáj magaménak tudnom azt a könyvet is. Elolvastam ezen kívül Sarah Pinborough-tól a 13 percet is, amiről hamarosan majd írni fogok, illetve talán Rowling: Az élet dolgai című beszédéről is, majd meglátjuk.
A kert nagyjából készen lett, szóval várhatóan visszatér az online aktivitásom is.

A többiek és az áprilisi ámokfutás:
Amadea
ColourfulFantasy
Nikkincs
Theodora

The Bear and the Nightingale | A medve és a csalogány

Oroszország északi részén, ahol folyton jeges szél fúj és amit az év nagy részében hó borít, ott a vadon szélén megbúvó kis faluban egy idős dajka mesél ősi legendákat a család gyermekeinek boszorkányságról, hagyományokról és a Tél királyról. Olyan régi, varázslattal átitatott történetek ezek, amelyeket istenháza mélyen elítél.
De a fiatal és vadóc Vaszilisza számára ezek jóval többek történeteknél. Egyedül ő képes látni a házát védelmező szellemeket, és érezni az erdő mélyén megbúvó sötét mágia egyre növekvő erejét....

Katherine Arden regénye az egyik legnagyobb élményem volt az idei évben. Olyasmi hangulata volt, mint Naomi Novik Rengeteg című regényének a jobb részeiben, és legalább úgy volt tündérmese, mint Valentétől A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. Sötét, ősi és nagyon orosz világ ez, ami a hasonlítások ellenére azért mégis csak különbözött minden eddigi fantasy olvasmányomtól. A várakozásaimat abszolút teljesítette, pontosan ezt az élményt vártam ettől a történettől.

Amikor híre ment, hogy az Alexandra Kiadó Könyvfesztiválra megjelenteti ezt a könyvet, annyira felpiszkálta a fülszöveg a fantáziámat, hogy nem bírtam kivárni a magyar megjelenést, muszáj volt megrendelnem eredeti nyelven. Igazából nagyon remélem, hogy a magyar változat olyan fordítást kapott, amit ez a szöveg megérdemelt, mert az eredeti angol ritmusos, dallamos, választékos, egyszóval gyönyör volt olvasni - ráadásul a narrátor hangja elég markáns volt még így, ilyen formában is, szinte hallani lehetett őt a sorok között.

Arden regénye amellett, hogy egy érdekes és izgalmas világot jelenít meg lapjain, amely tele van folklór elemekkel, egyik központi témája a kereszténység és a népi hiedelmek harca ebben az átmeneti időszakban. A kereszténység már megkezdte térhódítását, begyűrűzött a nagyvárosokba, és a modernség, az újdonság, egy másik világrend megtestesítőjeként helyet követel magának immár a világtól elzárt kis településeken is, ahol a természet szellemei még mindig az emberek között élnek és áldozatokért cserébe védelmezik a lakosságot.
Vaszilisza falujába is érkezik egy hittérítő, aki a kereszténység tanainak átadása mellett meggyőzi az embereket ősi hitük bűnösségéről, és megtiltja régi szokásaiknak gyakorlását is. Ám lehetséges-e következmények nélkül beleavatkozni egy olyan világ rendjébe, amely évezredek óta így működött? Főleg úgy, hogy ezek a szellemek valójában nem a mesék szülöttei, hanem tényleg valóságos lények, akik hosszú ideje szimbiózisban élnek az emberekkel. Bár Vasziliszán kívül nem sokan látják őket - a legtöbbjük számára ezek a lények csak a szokásokban élnek.
És ő nemcsak látja őket, hanem beszélni is tud velük - és tudja, hogy az eddig őket védelmező szellemek haldoklása bizony nem marad következmények nélkül.

Vaszilisza különlegessége nem titok: édesanyja már születése előtt tudta, hogy lánya más lesz mint a többiek. Egészen kicsi korától képes volt érzékelni azokat a szellemeket, amelyek körülveszik a világot - embereket, állatokat, a természetet. Ám Vaszilisza nemcsak ebben más: ő képes elfogadni magát olyannak, amilyen, és sikerül kitörnie a hagyományos nemi szerepekből, ami sok szereplőnek - vágyaik ellenére - nem mindig sikerül. Hiszen legyen akár férfi, akár nő az illető, ebben a világban életútjából nem sok ösvény ágazik. S ha valaki mégis másfele szeretne menni, annak keményen meg kell küzdenie a közvélemény vélekedésével - már ha megadatik neki, hogy dönthet a saját sorsának alakulásáról.

Szóval, Arden nem feltétlen hagyományosnak nevezhető fantasy témákhoz nyúlt ebben a regényében, talán ebben rejlik számomra újszerűsége. A folytatásra is mindenképp kíváncsi leszek, engem meggyőzött az első résszel.

Katherine Arden: The Bear and the Nightingale
Ebury Publishing
464 oldal

Alias Grace

2018. április 24., kedd

A történetek különös lények. Egyszer így, máskor amúgy formázódnak, csavarodnak, kitekerednek, olykor önmagukból is. Darabokra szakadnak, majd újból és újból összeállnak egy új egésszé. Mindig mások és mások, ugyanakkor mégsem. A történetek akkor születnek, amikor elmesélik őket. Addig formátlanul, meg nem foghatóan lebegnek valami éteri térben. Ám ez a születés sem ad számukra végső formát, hiszen minden egyes elmondás egy újabb születés is. S hogy melyik az igaz történet?
Létezik olyan egyáltalán?

Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

"Elhagyni azt, ami ismerős számunkra, bármily kellemetlen is, az ismeretlenért, mindig nyugtalanító érzés - gondolom, ezért félnek sokan a haláltól."

Atwood regényének nem az a fő kérdése, amit elsőre várnánk. Nem válaszolja meg számunkra, hogy bűnös-e Grace Marks. A regény fő kérdése inkább az, hogy elmondhatja-e Grace a saját történetét? Lesz-e aki meghallgatja?
Grace már sok éve raboskodik a börtönben, amikor felvesszük az elbeszélés fonalát. Túl van már a tárgyaláson, a sajtó őrületein, és megtapasztalta azt, hogy a saját élete, döntései, tettei mások által elmondott történetekben léteznek. Az ő történetére senki sem volt kíváncsi, még az ügyvédje sem - ő is egy történetet adott Grace szájába, hogy a kívánt hatást érje el a bíró előtt. Grace ezért eleinte kétkedve fogadja Jordan doktor kíváncsiságát és kérdéseit. Sokszor elmondja neki, hogy mennyire feleslegesnek tartja Jordan doktor kívánságát, miszerint meséljen magáról. Hiszen az évek során sokan, sőt rengetegen megtették ezt már helyette.
De még ha meg is teszi azt, hogy elmesélje a történetét, Jordan doktor úgyis azt fogja kivenni a történetből, amit hallani akar. Bármit is szeretne mondani Grace, a sztereotípiák, az öntudatlanul is előre megkonstruált sztorik a hallgatóság fejében úgyis más formát adnak az általa elbeszélteknek.
És lehetünk-e mi, Olvasók az előítéletmentes hallgatóság vajon? Hiszen Grace nekünk is mesél, sőt, nekünk többet mesél a lapokon keresztül. De talán mi sem lehetünk ártatlan hallgatóság, hiszen Atwood a történet elején már bemutatja az Olvasóknak a sajtó írásait, a bíróság jegyzőkönyveit, a vallomásokat, a szemtanúk beszámolóit - kicsit előttünk is megidézi Grace Marks alakját korabeli írások alapján. Mi sem léphetünk be Grace fejébe előítéletektől mentesen.

Ahol mellesleg létezni nem könnyű dolog. Grace tele van sodró ritmusú gondolatokkal, amelyek ha nekilódulnak, átszakítják a gátakat. Bizonyos képek, érzések, asszociációs bevillanások meg-megszakítják az események lineáris idejű láncolatát, éket vernek közéjük.  Grace gondolattengerének olvasásakor sosem lehetünk biztosak benne, hogy mi az, amelyek Jordan doktor előtt is kimond, és mi az, ami elmondatlan marad. Mert itt talán nem is Jordan doktor a lényeg, hanem hogy Grace végre elmondhassa a saját történetét. Nem a gyilkosnőét, hanem Grace Marksét. Grace itt maga a mesélő és a hallgatóság is egyben - önnön történetének közönsége. 

Grace ezzel hogy maga magáért kezdi mesélni önmagát, megszűnik eszköznek lenni, ami egész életében volt eddig - sok nőtársához hasonlóan. Hiszen csupán eszköz volt már édesapja számára is, ahogy később eszköz lett munkaadóinál is. Ügyvédje aztán karrierjének megalapozásaként tekintett rá, és Jordan doktor is hasonlóan vélekedett róla sok-sok évvel később. Grace Marksra, az emberre, az individuumra senki sem volt kíváncsi, senki nem kért belőle igazán. Használták sokféleképpen, és sokan - ahogy a regény többi nőalakját is mindenféle társadalmi pozícióból, korra való tekintet nélkül.

Hogy bűnös volt-e Grace Marks, azt nem tudom. De az ellene elkövetett bűnöket felismertem.

Margaret Atwood: Alias Grace
Alias Grace
Fordította: Csonka Ágnes
Jelenkor Kiadó
 768 oldal

 

Szólít a szörny

2018. április 6., péntek


Behunyhatod a szemedet, de sokáig nem futhatsz el. Ha szólít a szörny, felhasítja a lelkedet. Mert el kell mondanod az igazat. Az igazi Igazat. Nehéz lesz. Fájdalmas. Kibírhatatlan. De a begyógyíthatatlan sebeket csak így lehet begyógyítani. 

"A mese olyan, mint egy vadállat, mondta a szörny. Ha elengeded, ki tudja, mekkora pusztítást hagy maga után."

A Szólít a szörny hihetetlenül őszintén beszél a haldoklás időszakáról. Arról, amikor ott toporog a kapuban az a kegyetlen pillanat, hogy egy szerettedet örökre el kell engedned. A hazugságokról, amikkel magadat nyugtatgatod, hogy minden rendbe jön, hogy minden boldog véget ér majd, ahogy minden történet, amiről olvasol. Pedig érzed, hogy nem így lesz. Ez nem az a történet. De erre nem gondolsz, mert nem szabad erre gondolni. Mert úgy érzed, idő előtt összetörsz. Ez a védőburok azonban egyre repedezik a valóság súlya alatt, minden egyes látogatással törik és törik, és te minden erőddel foltozgatni próbálod, de néha belefáradsz. Úgy érzed, kevés vagy, hogy nem bírod tovább. 
Gyorsan olvasható könyv ez, ám mint látod, annál nehezebb. Nehéz újra szembenézni ezzel az időszakkal. Ami olyan vad, kontrollálhatatlan, rémisztő, súlyos és hatalmas, mint az a szörny, aki minden este pontban 12.07 perckor megszólítja a tizenhárom éves Connort.

Ez a szörny nem az ágy alatt megbúvó vagy gardróbszekrényből kimászó fajta, akitől minden gyermek retteg. Ez a szörny Connorék házával szemben lévő, életre kelt tiszafa, aki a visszatérő rémálomból felriadt fiúhoz jön minden éjjel, hogy elmeséljen számára három történetet. Ezek a történetek bár klasszikus mesékként indulnak, de mégsem azok. Nincs bennük jó és rossz, vagyis nem feltétlenül azok és azért, amikre első körben számítanánk. Nem feltétlen hordoznak tanulságot, legalábbis nem olyan egyértelműt, ahogy gondolnánk. A negyedik történetet Connornak kell elmesélnie. A saját történetét és annak teljes, színtiszta igazságát. 

A szörny az emberi lélek mélyén megbúvó fájdalmas történetek kivetülése, azoké a történeteké, amiket ha nem mondunk ki legalább magunknak, hihetetlen pusztításra képesek bennünk. Amik belülről emésztenek fel minket. Amiket egyszer ki kell mondanunk még akkor is, ha fájdalmasak, ha kegyetlenek. Csak úgy kaphatunk feloldozást. 
Hihetetlenül fontos és rendhagyó könyv ez. Szépirodalmi igényességgel megírt történet, amit kortól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudok, akinek vannak elhallgatott éntörténetei. 

Siobhan Dowd-Patrick Ness: Szólít a szörny
A Monster Calls
Illusztrálta: Jim Kay
Fordította: Szabó T. Anna
Vivandra Könyvek
216 oldal

Ég veled

2018. április 4., szerda


A Leiner Laura-jelenséggel én nem tudtam eddig mit kezdeni. De ettől függetlenül tény, hogy a szerző a Szent Johanna Gimi-sorozatával berobbant sok-sok magyar olvasó szívébe: kamaszokéba és felnőttekébe egyaránt. És én ezt tök jó dolognak tartottam még úgy is, hogy az ominózus sorozat engem nem tudott megnyerni magának. 
Az Ég veled esetében sem gondoltam semmi extrára, ám a félórás ebédszünetben öt perc alatt befalt szendvicsnek és egy otthon felejtett ebédnek volt köszönhető, hogy aztán úgy döntöttem, magányos kávézgatásom közben beleolvasok egy picit ebbe a könyvbe. A fülszöveg valamilyen szinten felkeltette az érdeklődésemet, illetve az is, hogy sok szembejövő értékelés úgy nyilatkozott erről a kötetről, mint Laura eddigi legkiforrottabb regénye. Gondoltam, akkor lássuk.

Újvári Hanna egy egészen átlagos tinilány volt addig a pontig, amíg édesanyja rákos nem lett. Ez mindent megváltoztatott. Történetünk kezdetekor már egy éve él kettesben édesapjával, és nagyon nehezen zökken vissza az élet a saját kerékvágásába. Hanna már rég nem ugyanaz a lány, aki volt és nem tudják foglalkoztatni korosztályának átlagos problémái. A nyári szünet előtt egy váratlan felkérést kap a Szirtes Gimnázium igazgatójától: az Iskolák Országos Versenyén indított négyfős csapatukban szeretné őt tudni. Erről a versenyről az igazgatón kívül kábé még senki sem hallott, de édesapja és nagymamája unszolására végül elfogadja az igazgató felkérését. 

Szerettem ezt a kötetet még úgy is, hogy voltak bizony mondatok, amik elbírtak volna egy keménykezű szerkesztőt. De ezeket körübelül a könyv harmincadik oldaláig vettem észre, utána annyira megnyert magának ez a kis könnyed sztori, hogy aztán csak a történetre tudtam figyelni, és a szkeptikus énem nyaralni ment.  Abszolút értem most már, hogy mit szeret Leiner Laura könyveiben sok korombeli is, hiszen annyira jól visszahozza a sulis nosztalgikus érzéseket, mint kevés minden. Engem az Ég veled amúgy egy modern Pöttyös Könyvre emlékeztetett, amiket általános iskolás koromban olvasgattam nyári szüneteimben - totálisan olyan volt olvasni, ezt az érzést is olyan jól visszahozta.  
És persze, most már azt is látom, hogy Laura mennyire jól tud nyúlni ehhez a kamasz korosztályhoz, mennyire jól képes az ő hangjukon szólni. Nagyon hitelesen hozza ezt a sulis szlenget, ám a nyelvezete egyáltalán nem lesz mesterkélt. Némely üzenet bár nekem kissé didaktikus volt (mint a közösségi média megfelelő használata, az internet által okozott függőségek és azok hatása a valóéletre stb), de a könyv korosztálya számára  szerintem is fontosak, és jó, hogy ezekről is esett szó, mégha csak a maguk egyszerűségében is. 

Jót tett a történetnek ez a komolyabb vonal is, hiszen a szórakoztatáson kívül így valamiféle mélységet is kaptam. Fontos dolgokat mondott ki Újvári Hannán keresztül a gyászról, a veszteségről és az élet kérlelhetetlen megállíthatatlanságáról, illetve arról a bizonyos újrakezdésről, amihez nincs kedve senkinek, de mégis muszáj. Szerettem ezt a komolyabb vonulatot is, hiszen jól és hitelesen nyúlt hozzá a témához, ám mégsem ment a regény könnyedségének és szórakoztató jellegének a rovására. 
Nincs mese, szerettem ezt a kötetet.

Leiner Laura: Ég veled
L&L Kiadó
431 oldal


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS