Alapvetően rendkívül ritka, ám az utóbbi években legalább egyszer jellemzően előfordult, hogy ha egy új szerző annyira megtetszett nekem, képes voltam tőle több könyvet is elolvasni pár hónapon belül. Tavaly előtt ilyen volt Atwood, azelőtt Backman, idén meg Lucy Strange. Ez mindenféleképpen egy fontos fokmérő nálam, mert azért eléggé szeretem a változatosságot, így ha úgy döntök, hogy valakinek jobban meg szeretnék ismerkedni az életművével, azt szeretem beosztani. De van, akikkel kapcsolatban ez nem megy. Így A fülemüleerdő titka után éppen annyi szünetet hagytam, hogy még véletlenül se sikerüljön az idő távlatából összemosni magamban a két regényt. 

És ezt elég jól tettem, mert akadtak azért köztük hasonlóságok. 

Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen ugyanarról a történetről lenne szó. Csak eléggé úgy tűnik, hogy Strange-nek vannak állandó témái, tipikus  hősei, amiket így vagy úgy belecsempész az írásaiba. Akár azt is el tudom képzelni, hogy ezeknek a dolgoknak a megírása valamifajta terápia lehet részéről, mert annyira jellegzetesek nála és annyira hitelesek is, hogy nehéz nem összefüggéseket keresni a személyes élményei között. Vagyis hát nyilván akkor, ha hiszünk abban, hogy egy író élete és tapasztalatai elválaszthatatlanok az írások értelmezésétől. Számomra mondjuk nem igazán, de ilyen alkalmakkor azért csak eszembe jut vagy felvetül kérdésként úgy csendesen, hogy vajon mi okozhatta bizonyos témák rögzülését. Még akkor is, ha a válasz nem nekem mint olvasónak szól vagy jár, hanem sokkal inkább a szerzőnek. 

Szóval, A világítótorony legendája egy angliai apró szigeten játszódik, ahol Pet, ez a tizenkét éves lány egy világítótoronyban él a családjával. A francia partok olyan közel vannak, hogy tiszta időben szabadszemmel is lehet látni őket. Amikor a II. világháború ténye egyre jobban eléri ezt a kis békés kisvárost, Petet és családját egyre inkább kiközösítik a közösségből német származású édesanyja miatt. Idővel arra is fény derül, hogy valaki információkat szolgáltat ki a náciknak, akik olyan közel vannak már. Pet édesanyja bár ártatlan, mégis kézenfekvőnek tekinti a közösség, hogy rá terelje a gyanút. 

Lucy Strange regényében a családban előfordulő tabutémák itt is kiemelt jelentősséggel bírnak, és ezek azok, amelyek elszigetelik egymástól a családtagokat. A szülők korábbi életében valami sötét és fájdalmas titok lappang, amit a gyermekek éreznek, de nem merik megkérdezni szüleiket, inkább a hallgatást választják ők is. Ez a családi titok hasonlóan működik, mint A fülemüleerdő titka című regényben a családot körülölelő gyász, amelyet mindenki a saját vállán akart cipelni, félt megosztani a család többi tagjával, és ezért majdnem szét is szakadtak. A titok se viselkedik másképp: falakat emel, elválaszt, bekúszik az egymás előtti feszengés és kételkedés képében a hétköznapokba. Pont olyan időszakban, amikor nagy szükség van az összetartásra, a bizalomra, hiszen a külvilág félelme, kételye és borzalma dörömböl otthonuk ajtaján, minden nappal egyre erősebben, idő kérdése csak, mikor töri rájuk az ajtót. 

A családi élet és a világban való történések ebben a regényében is gyönyörűen párhuzamba állíthatóak, hiszen ahogy a közösségben, úgy a családban is felüti egy nap a bizalmatlanság egymás irányába, ami betör az eddigi idillinek hitt hétköznapokba.

Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket.

A háború kegyetlenségéről és borzalmairól egy - ifjúsági könyvhöz képest - teljesen új perspektívában beszél ez a könyv. Ennek az egész időszaknak egyik legborzalmasabb hozadéka talán, hogy képes kedves ismerősökből ellenséget kreálni. Az állandó gyanakvás belülről emészti fel a kis közösséget, és bomlasztja fel az idillt rövid időn belül. Egyik pillanatról a másikra ez a békés közösség szétforgácsolódik, és mindenütt belső ellenséget kezdenek látni. Ahogy az országban is. Ahogy Pet családjában is. 

Fontos téma itt emellett az idegenség is. A sok-sok évvel ezelőtt betelepült emberek, akik ennek az ország állampolgárai lettek, a háborúnak köszönhetően mégis gyanús elemekké váltak. Félelmetes belegondolni, hogy az addig otthonodnak tekintett országban csupán származásod miatt hirtelen lehetséges belső ellenségként aposztrofálnak. Eltűnik a biztonság érzése és fordul egyet a világ körülötted - erről is, illetve ennek a megéléséről is szól Lucy Strange regénye, amelynek világában mítoszok és legendák fonódnak össze a valósággal főhősnőnk, Pet szemén keresztül.

Nagyon szerettem ezt a könyvet is, és őszinte meggyőződéssel mondom, hogy Lucy Strange egy nagyon tehetséges és nagyon fontos szerző a kortárs middle-grade (nálunk csak ifjúsági) irodalomban. Mert úgy beszél a körülöttünk levő világról valamint a velünk élő családról, hogy van bátorsága belemenni a fontos vagy éppen kényes témákba is. Értően nyúl hozzájuk és mindemellett igazi szépirodalmi élményt nyújt olyan formában, ami kiskamaszként is élvezhető, sőt rajongva szerethető. 

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Our Castle by The Sea

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

350 oldal

A fülemüleerdő titka

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

A fák alatt hűvös volt, sötét és nyugtalanító. Forró volt a nyár, a lábam alatt a levelek és az ágak úgy ropogtak, mint a gyújtós. Elvadult ösvények szövevénye olvadt bele az erdő sűrűjébe. Megálltam és füleltem, de csak a saját szívverésem puha dobbanásait és Malacka lélegzetének surrogását hallottam.

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal