2018. március 31., szombat

Az elején még kicsit vicces volt ez a télnek öltözött március, de aztán már a pokolba kívántam. Én végig reménykedtem, hogy egyszer csak igazán beköszönt a tavasz végre, de mindig csak a távolból integetett. Igazából ennek a fura időnek köszönhetően jött velem haza Christelle Dabos regénye, A tél jegyesei, ami Szerelem lett részemről - igen, így nagy betűvel. A föld alatti vasút viszont egy régóta áhított könyv volt számomra a Kult Könyvek -sorozatból, hiszen amerikai Dél, rabszolgaság, 1800-as évek. Ezek mind olyan hívószavak, amelyek miatt egy könyv rögtön érdekelni kezd. A Gustav-szonátát annyira nem terveztem megvenni sosem, nem tudom, miért, de egészen Nikkincs posztjáig hidegen hagyott. Amit miután elolvastam, másnap meg is vettem a könyvet. A Bádogember megvételében pedig Panna és Nikkincs posztja a ludas. 

Ebben a hónapban, ha jól számolom, öt könyvet olvastam el végül (de lehet, hogy ma este befejezem a The Bear and the Nightingale-t is), elég vegyes műfajokban, de mindegyiket nagyon szerettem. A tél jegyesei volt az első, ami után napokig nem tudtam magamhoz térni, annyira megtalált a történet. Azóta már két embernek is megvettem ajándékba. 
Most olvastam először Margaret Atwoodtól, akit már évek óta tologattam magam előtt. Nem kellett volna, mert nagyon tetszett a stílusa, és szinte biztos vagyok benne, hogy más regénye is tetszene nekem. Úgyhogy a letaglózó, gyomorba vágó A szolgálólány meséje után biztosan fogok még tőle olvasni. Amadea ajánlására A vak bérgyilkossal fogom folytatni az ismerkedést, ami - micsoda véletlen! - hamarosan érkezik új, csodás kiadásban. 
Ali Benjamin ifjúsági regénye, a Suzy és a medúzák szintén egy különleges élmény volt, csak más aspektusból. Annyira bájosan és annyira igazan szól a gyászról, a megkopott barátságokról és az iskolai beilleszkedésről, mint kevés ifjúsági regény. És emellett még a medúzákról is érdekesen mesél. 
Stephen Hawking memoárját régóta szerettem volna olvasni, és örülök, hogy végül sort kerítettem rá. Furcsa érzés volt olvasni ezt a könyvet a halálhíre után nem sokkal. Maga az írás valóban elég rövid, gyorsan olvasható: tömör és lényegretörő, de valahol mégis csak személyes. Emellett azért kapunk egy képet erről a fantasztikus emberről, aki zsenialitása mellett végig hihetetlenül szerény volt és ráadásul rendkívüli humorérzékkel bírt. 
Aztán elolvastam még Leiner Laura legújabb regényét, az Ég veledet. Igazából ebédszünetes olvasmánynak szántam: olyan könyvet kerestem, ami könnyed, ám mégis simán félbe tudom hagyni 15-20 perc után. Végül a szünet előtti utolsó nap hazahoztam magammal, mert az lett a vége, hogy nem tudtam még négy napot várni, hogy megtudjam, hogyan végződik ez a könyv. Számomra azért volt meglepetés hogy tetszett, mert a Szent Johanna Gimibe anno belekezdtem, de az első rész közepéig jutottam csak. Sok minden idegesített benne, kezdve azzal, hogy miért, ó, miért kell egy naplóformába párbeszédeket tenni? Mégis ki írja így a naplóját?? Amúgy no offense: az ilyen hibába nem csak Leiner Laura esett bele, hanem még elég sokan, és mindig ugyanúgy kiakadok ezen annyira, hogy már csak ezért is képes vagyok félbehagyni egy könyvet. Na, mindegy. Visszatérve: az Ég veled című könyvről - mivel tetszett és elolvastam - majd írni fogok bejegyzést, amiben kicsit hosszabban kifejtem, mi volt az, ami megfogott. 
Jelenleg Katherine Arden regénye van folyamatban, amit még előző hónapban vettem meg magamnak. Iszonyatosan tetszik ez a világ, és a könyv stílusa is eszméletlen jó. A szöveg annyira dallamos és ritmusos sok helyen, hogy szinte hallom a narrátor hangját a fejemben olvasáskor. 

Az április meg... fogalmam sincs, hogy lesz. Annyira elégedett voltam magammal, hogy a Könyfesztiválos megjelenések közül jó, ha három fog érdekelni, de már össze se merem számolni azokat a könyveket, amiket instant raknék a kosaramba. És még egy Bookdepository-s bevásárlást is terveztem, mert annyi olyan könyvet találtam megint ott, amiért konkrétan a nyálam csorogna - ha nem úrinő lennék, persze. Így csak kifinomultan törölgetem a szám szélét a hímzett kendőmmel.

Kép a kulisszák mögül: Chili, a fotós asszisztensem.

A többiek és a cudar március:
Nikkincs
PuPilla

2018. március 30., péntek

Mindenkinek kéne egy memoár. Nemcsak a híres embereknek. Mindenkinek. Hogy legyenek szavak, gondolatok, amiket hátrahagyunk, ha már nem leszünk. Hogy tudják, milyennek láttuk az életet, mi érdekelt, mit éreztünk, kiket szerettünk.
Mindenkinek kéne egy memoár - erre gondoltam, amikor elolvastam Stephen Hawking önéletírásának utolsó mondatait is. Csodás volt belegondolni, hogy én, egy apró kis cseppecske a sok milliárdból, több tízezer kilométerre és nulla közös kapcsolódási ponttal mégis úgy éreztem, hogy valahogy, valamilyen formában kicsit közelebb kerültem minden idők legnépszerűbb elméleti fizikusához, ehhez az óriási koponyához, aki saját kutatásai mellett még azt is fontosnak tartotta, hogy a laikusok is megértsék a tudomány jelenlegi állását; hogy milyen messzire jutottak a Világegyetem megértésében. És mindemellett egy olyan ember gondolataiba is bepillantást engedett, akinek a betegsége folytán nem volt könnyű élete, ám mégis felül tudott ezen emelkedni, és igazán teljes életet élt.

Stephen Hawking ebben a rövid memoárjában mesél nekünk a gyerekkoráról, az önfeledt nyarakról és a kissé bohém egyetemi éveiről. Nem nagyon személyeskedőn, talán egy picit tényszerűen inkább. De én ezt nem nehezményeztem egyszer sem, hiszen azért mégiscsak idegenek vagyunk egymásnak - így is tudtam örülni annak a pár emlékszilánknak sok-sok évvel ezelőttről, amit jobban kibontott előttem.
De talán mindenkinek ennyi marad csupán az idő távlatából a gyerekkoráról. Az a végtelenül idilli állapot inkább csak egy érzésmasszaként létezik bennünk tovább, amit nehéz szavakba önteni. Mert akkor elvész belőlük valami esszenciális.  De én nagyon szerettem Mr. Hawking emlékszilánkjait, mert idilliek voltak ugyanakkor mégis valóságosak.


Édesapja az iskolai tanulmányai után szerette volna, ha fia Oxfordban vagy Cambridge-ben tanulna tovább. Annak ellenére, hogy a fiú osztályfőnöke túl fiatalnak ítélte meg őt Oxfordhoz, mégis elment, hogy két másik társával együtt nekirugaszkodjon a felvételi vizsgának. Fel is vették. Tizenhét évesen megkezdte oxfordi tanulmányait, aminek az első két évét meglehetősen magányosan élte meg, hiszen évfolyamtársai jóval idősebbek voltak nála. Harmadik évben ezért úgy döntött, hogy belép kormányosként az egyetem Evezős Klubjába - elsősorban azért, hogy barátokat szerezzen magának. Szociális élete fellendült, azonban állítása szerint ez valamennyire a tanulás rovására ment. "Nem vagyok büszke erre a sok lógásra, de akkoriban én is átvettem a legtöbb évfolyamtársam hozzáállását. A tömény unalom uralkodott el rajtunk, úgy éreztük, semmiért sem érdemes erőfeszítést tennünk. Betegségem egyik következményeként mindez megváltozott. "

Cambridge-ben töltött éveinél mesél valamennyit a betegségéről is, amelyet akkoriban diagnosztizáltak nála, és tudták, hogy gyógyíthatatlan. Mr. Hawking igen fiatalon került szembe a halál eshetőségével, ami lelkileg nagyon megviselte. De Jane Wilde-dal való kapcsolata rengeteg erőt adott a számára, hogy túljusson az ezzel járó lelki nehézségeken. "...legnagyobb meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy élveztem az életet." Házasságukból három gyermekük született, és Mr. Hawking betegsége dacára töretlenül haladt előre a tudományos életben

A kötet olvasói közül sokan panaszkodtak arra, hogy Mr. Hawking belevitte az életrajzába is az elméleti fizikát, illetve munkásságával és az általa kidolgozott elméletekkel is legalább annyit foglalkozott, mint a magánéletével. Szerintem viszont innen ismerkszik meg, hogy Mr. Hawking tényleg egy ízig-vérig tudós volt, aki tényleg szerette azt, amivel foglalkozott. És ha az ember ennyire szereti azt, amit csinál, képes óhatatlanul is összemosni azt a saját életével. Emellett az itt felvázolt elméleti fizika tényleg teljesen érthető és laikusok számára is logikus felépítettségű, és nem mellesleg hihetetlenül érdekes. Ahogyan az is, hogy bepillantást engedett legnépszerűbb művének, Az idő rövid története megjelenésének hátterébe.

Mr. Hawking memoárja egy olyan ember alakját festi le olvasói számára, aki hihetetlen zsenialitása mellett élete végéig elképesztően szerény volt, és aki a tudomány felé mindig kellő alázattal fordult. Aki nehézségei ellenére humorát nem tudta elveszíteni, és önmagára folyton iróniával tekintett. Aki fontosnak tartotta, hogy a tudományban elért eredmények ne csak az elefántcsonttorony kulcsával rendelkező egyének számára legyenek hozzáférhetőek, hanem a laikus tömegek számára is. Mr. Hawking mindenkivel szerette volna megismertetni a tudomány csodáját.
Szegényebb lett nélküle a világ.

"Teljes és elégedettséggel eltöltő életem volt. Hiszem, hogy a testi fogyatékos embereknek olyasmire kell összpontosítani erejüket, amelyek végrehajtását megmaradt képességeik lehetővé teszik, és nem szabad azon keseregniük, hogy mi az, amit nem tudnak megtenni. Nekem például a legtöbb dolgot sikerült megtennem, amit szerettem volna. Sokfelé eljutottam. Hétszer látogattam el a Szovjetunióba. (...) Japánt hatszor, Kínát háromszor kerestem fel, továbbá Ausztrália kivételével jártam minden földrészen, az Antarktiszt is beleértve. Találkoztam Dél-Korea, Kína, India, Írország, Chile és az Egyesült Államok államfőivel. Tartottam előadást Pekingben a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában és a Fehér Házban. Jártam tengeralattjáróval a tenger mélyén, hőlégballonnal a magasban, részt vettem súlytalansági repülésen, és előjegyzésem van a Virgin Galacticnál egy űrugrásra. (...)
Nagyszerű időtöltés alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez."

Stephen Hawking 1942. január 8-án látta meg a napvilágot, napra pontosan 300 évvel Galilei halála után, s idén március 14-én hunyt el Albert Einstein születésnapján.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem
My Brief History
Fordította: Dr. Both Előd
Akkord Kiadó
150 oldal


2018. március 25., vasárnap


Ali Benjamin egy videójában azt nyilatkozta, hogy amikor megkérik arra, hogy meséljen Suzy és a medúzák című regényéről és annak témájáról, ő egy kérdéssel szokott indítani válaszul: emlékszel-e arra a pontra az életedben, amikor rádöbbentél, hogy vannak dolgok, amik jóra fordulhatnak és vannak olyan dolgok, amik nem? Hogy vannak történetek, amelyek soha nem kaphatják meg a boldog véget. Ez a rádöbbenés mindannyiunk életében eljön egyszer más és más módokon: valakinek korábban, valakinek később. Ám ez a pillanat - legyünk akár fiatalok, akár idősebbek, a kor nem lényeg - , mindig összetöri az ember szívét apró, pici darabokra. 
A másik kérdés, amit rögtön ezután mindig feltesz a kérdező számára: emlékszel-e olyan pillanatra az életedben, amikor igazán magával tudott ragadni valami?  
A Suzy és a medúzák erre a két kérdésre adott választ és a szavak, emlékek mögött megbúvó érzéseket foglalja magába. Azt a leírhatatlan, felfoghatatlan, visszafordíthatatlan pillanatot, amely örökre válaszok nélkül hagyja az embert a veszteségével együtt, összetapasztva azzal a felemelő és felvillanyozó érzéssel, amikor valamiért igazán lelkesedni tudunk és az kitölti mindennapjainkat. Ali Benjamin regényében ez a két, totálisan ellentétes érzés kézenfogva együttjár egy olyan csodálatos kislánynak köszönhetően, aki képtelen elfogadni a dolgokat a miért?-ekre kapott válaszok nélkül.

Suzynak tizenkét éves korában kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak történetek, amik nem kapják meg a maguk boldog végét. A nyári szünet utolsó heteiben jött a hír: legjobb barátnője, Franny megfulladt. Suzy képtelen felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akiknek az életből csupán tizenkét évnyi jutott. Kell lennie valami magyarázatnak, hiszen ilyesmi nem történhet meg "csak úgy".
Suzy elkezdi keresni a maga válaszait, nem is akárhogy: egy tudományos projekt keretében. Hiszen a tudomány nem hagyja az embert válaszok nélkül.

"Van, amikor annyira meg akarsz változtatni valamit, hogy egyszerűen nem bírsz ott maradni, ahol a dolgok normálisan mennek. "

Ali Benjamin regényében még az is nagyon tetszett, hogy a gyász és a veszteség érzése mellett nagy hangsúlyt fektetett a kiskamaszok kapcsolataira is, amit szintén fantasztikusan és hitelesen tudott ábrázolni. Suzy és Franny kapcsolata a kiskamaszkor küszöbén egészen más fordulatot vesz: az addig folyton együttlévő barátnők, akik mindent megosztottak egymással, távolodni kezdenek. Franny-t egyre jobban kezdik érdekelni a fiúk, illetve az olyan dolgok, amik az ellenkező nem figyelmének felkeltésére irányulnak. Suzy viszont nem változik vele: ő továbbra is abban a közös kis univerzumban szeretne tovább létezni, ahol csak ő és Franny voltak.
A két lány egyre távolodik egymástól: Franny új barátokat talál - és ráadásul pont olyan lányokat, akiket korábban mindketten elítéltek sekélyességük miatt -, Suzy pedig egyedül marad, és nem tudja, hogy mi változott meg alig pár hónap alatt. Hiszen ő ugyanaz az ember, aki korábban volt, és most már többé mégsem elég Franny-nek.
Suzy különleges lány, aki úgy szívja magába a tudományos érdekességeket, mint a szivacs. A tudomány valahogy jóval egyszerűbbnek tűnik számára, mint eligazodni a tinédzserek szociális útvesztőiben.

"…nem értem, hogy az emberek miért tartják a fecsegést udvariasabbnak, mint a hallgatást. ….Hiszen a hallgatás is többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint a fecsegés. Semmit. Különben is fogadni mernék, hogy az úgynevezett fecsegés több barátságnak vetett véget, mint a csend valaha is."

Suzy nem hajlandó megszólalni Franny halála óta, és így - az eddig amúgy se népszerű lány-  létezni is megszűnt osztálytársai számára. Akár egy kutató, így csendes megfigyelőként van jelen osztálytársai életében: sok mindent lát és sok mindent észrevesz, és levonja a (nem mindig) megfelelő következtetéseit a többiekről. Suzy számára érthetetlenek és bonyolultak ezek a kamaszkorban kialakult egészen másfajta barátságok és egyéb kapcsolatok, érdeklődések. Végig drukkoltam ennek a lánynak, hogy tudjon találni olyan társakat, akik tudják értékelni őt; akik felismerik, hogy mennyire különleges és nagyszerű lány ő. Szerettem, hogy Suzy nem akart feltétlenül beilleszkedni, bármennyire is magányos volt. Nem akart álarcot viselni azért, hogy a többiek befogadják őt a közösségbe. Nem akart tettetni vagy úgy tenni, mintha érdekelné olyan dolog, ami nem is. Suzy végig Suzy maradt - s azt hiszem, ezt az önazonosságot kevesen mondhatják el magukról akár felnőttfejjel is.

Ali Benjamin: Suzy és a medúzák
The Thing About Jellyfish
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
316 oldal

2018. március 20., kedd


"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.

2018. március 18., vasárnap

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.
Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 
Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 
Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 
Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 
Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.
Les Fiancés de L'hiver
Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)
Kolibri Kiadó
580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

2018. március 14., szerda


Van úgy, hogy egy jó könyv már az első oldalaknál megmutatja magát. Már onnantól kezdve sejted, hogy ennél jobb történetet nem is választhattál volna magadnak. Ott és akkor tudod, hogy jókor vagy és jó helyen. Egy olyan világ vár téged az első fejezet kapujában, ami érdekes és izgalmas és nagyon új. És te boldogan rábízod magad az íróra, mert tudod, mert érzed, hogy jó kezekben vagy.

Aztán van úgy is, hogy egy jó könyvvel alkudozni kezdesz az éjszaka közepén. „Ha rövid a következő fejezet, akkor még azt is elolvasom” - gondolod. Pedig éjfél is elmúlt, holnap munka van, de képtelen vagy otthagyni főhősödet abban a megmerevített pillanatban, amivel véget ért a fejezet. Sodor magával a történet – szokták mondani, és tisztában vagy vele, hogy mennyire klisés, elcsépelt kifejezés is ez, de ott és akkor ezt nagyon igaznak érzed. És csak hagyod magad, és sodródsz, kit érdekel a valódi idő. „Thorn vajon hányszor pillantott volna már az órájára?” - szökik át rajtad a gondolat, de már ki is léptél a saját világodból.

És van az úgy is, hogy egy jó könyv története kilép a lapok közül, és beléd fészkeli magát. Lapról lapra otthonosan elhelyezkedik az elmédben, kitúrja a nem hozzáillő dolgokat. Fészket épít magának. Az idő múlásával, már akkor is a könyv világán jár az eszed, ha éppen nem olvasod. Egyre többször jut eszedbe egy-egy fordulat, újra lejátszod magadban az eddigi kedvenc jeleneteket, és elhatározod, hogy csak azért sietsz jobban munka utána buszmegállóba, hogy még a felszállás előtt is legyen pár perced olvasni. Mert a kedvenc jeleneteket nyilván újra kell olvasni, nem is kérdés. És akkor rájössz, hogy milyen ritkán van ilyen, és hogy ez mennyire különleges érzés.

Jó könyveknél előfordul az is, hogy valahogy mindig felkerülnek a beszélgetés folyamán. Valamikor ügyes felvezetéssel, valamikor a dolgok közepébe vágva. Mert erről az élményedről mindenkinek tudnia "kell", mindenkinek át "kell" éreznie. Egy igazán jó történet nem maradhat csak a tied.

Egy jó könyv, ha véget ér, még utána is napokig veled marad. A gondolatok, érzések kavalkádja lassan leülepszik, és a csendes üresség vesz körül. Egy jó könyv tud csak ürességet hagyni maga után, ez ennek a különleges élménynek a velejárója. De mégis megéri. Hiszen tudod, érzed, hogy ott és akkor számodra tényleg kinyílt egy ajtó, és te besétáltál teljes valóddal valakinek a fantáziavilágába.
Idő kell, hogy ismét magad legyél.

Christelle Dabos könyve számomra pont ilyen élmény volt. De majd írok róla összeszedettebben is.

2018. március 12., hétfő

A Nap is csillag az a könyv volt, aminél számomra nem is volt kérdés, hogy szeretni fogom-e, mert tudtam, hogy ez így lesz. Bár a Minden, minden című regény nem aratott osztatlan sikert az olvasók körében, én mégis szerettem a YA regényekben nem megszokott narrációja és a szerethető főszereplője, Maddy miatt. És ha A Nap is csillagról kérdeztek, persze, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeimet.
Jó, azért bevallom, egy picit mégis csak féltem a magabiztosságom ellenére. Hiszen tudjátok, vannak olyan esetek is, amikor az író képtelen megugrani az első könyve színvonalát később, és csak óriási kérdőjeleket okoz ezzel olvasójában. Picit aggódtam a szokatlan narráció, az eltalált mondatok, az okos utalások egyszeriségén, de amint elkezdtem olvasni ezt a regényt, abszolút megnyugodtam. Hiszen, már biztos voltam benne, hogy különleges könyv lesz a maga műfajában. 

Felnőni és meglátni a szüleink hibáit olyan, mintha elveszítenénk a hitünket. Nem hiszek többé istenben. Az apámban sem hiszek többé.

Oké, ott volt ez a YA regényekben érthetetlenül kötelezőnek számító szerelmi szál, ami nélkül ismét csak meglettem volna. És szerintem a regény is, mert egyébként elég fontos kérdésekkel foglalkozott, mint például az illegális bevándorlás, illetve a bevándorolt családok integrációja. Natasha és Daniel kapcsolata, amely alig néhány óra alatt, egy szórakozásból induló tudományos kísérlet eredményeként végül szerelemmé vált, számomra inkább csak apropóként szolgált, hogy a két fiatal meséljen önmagáról, hogy például milyen érzés nem fehérként létezni egy alapvetően fehér társadalomban. Milyen érzés, amikor a sztereotípiák körbefonják a mindennapokat? Vagy az, ha egy idegen országot sokkal inkább otthonodnak érzed, mint azt, amelyikből elszöktél sok évvel ezelőtt a családoddal? 

Natasha és családja ugyanis a kitoloncolás szélén áll. Amikor a regény elkezdődik pontosan huszonnégy órájuk van még hátra az Egyesült Államokban, utána vissza kell térniük Jamaicába. Az országáról mindenkinek a homokos tengerpartok és a rasztafári életstílus jut eszébe, ám a turistanegyedeken túl levő mélyszegénység és kilátástalanság mindenkinek elkerüli a figyelmét, aki nem onnan menekül. Natasha és családja már évek óta az Egyesült Államokban él, asszimilálódásuk már szinte teljesnek mondható: levetkőzték idegen akcentusukat, jamaicai barátaik az évek során lassan eltünedeztek, és helyébe amerikaiak léptek. Natasha már abszolút nem érzi otthonának régi országát, jövőre vonatkozó tervei, vágyai már ebbe az országba kötik - még akkor is, ha szüleinek nem sikerült beteljesíteniük azt az amerikai álmot, amire mindenki vágyik, aminek a reményében elszöktek sok évvel ezelőtt Jamaicából. 

Volt egy olyan érzése, hogy Amerikában nem sokat számítanak a nevek, nem úgy, mint Koreában. Koreában a családnév állt elöl, és mindent elárult az ember őseiről. Amerikában a családnevet utolsónak (last name) nevezték. Dae Hyun szerint ez azt mutatja, hogy az amerikaiaknak fontosabb az egyén, mint a család.

Daniel amerikai állampolgár, az Egyesült Államokban született, ahogyan testvérei is. Szülei viszont Dél-Koreából emigráltak ebbe az országba évekkel gyermekeik születése előtt. Daniel kettősségben éli életét: az amerikai társai számára túl koreai, családja viszont megütközik amerikaiságán. Nehéz a két oldal között lavírozni. És az az igazság, hogy Daniel igazából nem is akar dönteni: ő szeretne megmaradni ebben az egyedi kettősségében, nem akarja kizárni életéből egyik kultúrát sem. És ezt úgy tűnik, igazából senki nem akarja megérteni. 
Testvére, Charlie másként kezeli a dolgot: számára minden, ami mássá teszi, ami nehezíti beilleszkedését, az gyűlölt dolog. Gyűlöli, hogy bár egész életét Amerikában élte, mégis csak koreai. Minden igyekezetével azon van, hogy minél jobban sikerüljön belesimulnia ebbe a társadalomba, s így szülei kultúráját egyenesen megveti, szabadulni szeretne belőle. 
Sokféle érzés, gondolat kavarog a könyvben, amelyek mind-mind egy téma köré összpontosulnak: ez pedig az emigráció lelki oldala. Ki mit tud kezdeni az újrakezdéssel, a semmiből való elindulással. Mivé lehet egy család az idegen környezetben? Összetartanak? Vagy jobban széthúznak? És ki hogyan éli meg az idegenség érzését? Szerintem sokféle választ ad erre a könyv, sokféle sorsból építkezve. A narráció megoldásai különösen tetszettek, hogy nem csak a két főszereplőnk narrálja a történetet, hanem szót kapnak benne mellék- és epizódszereplők egyaránt. Olykor maga az univerzum is. Mert legyenek bár az élet fura eseményei bármennyire is véletlenek vagy abszurdak, mégis minden pillantás, minden mondat, minden tett mögött egy történet rejtőzik. S ezt a történetet nem szabad az ismeretlensége miatt sztereotípiákból felépítenünk. Inkább adjunk esélyt, hogy elmesélhesse saját magát.

Nicola Yoon: A Nap is csillag
A Sun is Also a Star
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
363. oldal


2018. március 8., csütörtök

Csepella Olivér képregényéről csupán a megjelenés környékén értesültem, és akkor tudtam meg azt is, hogy ez egy közösségi finanszírozású projekt volt, ami három éve várt a megjelenésre. Amennyire sokan várták, olyan vegyes lett a kész képregény fogadtatása is. Mivel én abszolút kiamaradtam a várakozás időszakából, számomra csak a lelkesedés maradt és az alapötlet előtti főhajtás. Úgy értem: Kosztolányi, Ady, Karinthy és Babits zombikat mészárolnak? Hát mi ez, ha nem egy csodálatos történet kezdete? 

A magyar irodalmi klasszikusokkal az az alapvető gond szerintem, hogy túl komolyan vesszük őket és szinte istenkáromlásnak minősülhet egyeseknél a popkultúrába való beágyazásuk. Pedig a tényleges művek értéke ettől még nem sérül, sőt még továbbmegyek: új dimenziókat is nyithat előttünk. A klasszikusok továbbélése nem a kötelező olvasmányok vagy az irodájukban csendesen pipázgató irodalomtudósok világán múlik, hanem - bármennyire is ódzkodnak ettől egyesek, de ez szerintem ettől még így van - a szélesebb olvasóközönség befogadásán. Hiszen a klasszikusokat is azért írták valaha, hogy olvassák; hogy élvezzék és nem a róluk szóló, könyvtárakat megtöltő tanulmányokért. És ha az iskolai kötelező olvasmányok és irodalomórák traumatizálásán átesett olvasóközönség figyelemfelkeltésén már csak a zombik segíthetnek, akkor nyugodtan menjenek a Nyugatosok, és vadásszanak zombikat. Csepella Olivér képregényét ezért tartom én nagyszerű ötletnek, és nagyon remélem, hogy nem fogunk itt megállni. Még sok ilyet szeretnék olvasni.

A Nyugat + Zombik története Babits Mihály születésnapi mulatságán veszi kezdetét, ahol az ünnepelten kívül jelen van még Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a "kissé" ittas állapotú Ady Endre. Az ünneplés mámorát a kávéházba betörő zombisereg zavarja meg, és Nyugatos költőinknek nincs más választásuk, mint felvenni velük a harcot.
A képregény tele van humoros irodalmi és irodalomtörténeti utalásokkal, amiknek igencsak nagy része kifejezetten jól sikerült és ötletes, számomra a humor a végefelé se fáradt el. Amit én egyedül kifogásolni tudok az az, (amit már mások is írtak korábban), hogy a tömegjeleneteknél tényleg nem sikerült mindig egyértelműsíteni, hogy most pontosan ki is beszél, és így kissé követhetetlen volt olykor. De ezt leszámítva én nagyon imádtam az ötletet, a humort és a történetet is. Persze, azt nem tagadom, hogy ne lettek volna sokkal jobban sikerült képkockák vagy jobban csattanó poénok, de azt hozzátenném, hogy a befogadó még a legjobb poénok tömkelegén is elfáradhat egy idő után.

Az elolvasása után még sokszor bele-belelapozgattam a kötetbe, szóval nagyon érik bennem a döntés, hogy ez ne csupán kölcsönkönyv maradjon számomra, hanem saját példányra is beruházzak.

Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Corvina Kiadó
264 oldal


2018. március 5., hétfő

Ismeritek Ivy Pocket kisasszonyt? Ha nem, akkor szerintem feltétlenül pótolnotok kéne ezt a kínos mulasztást, ugyanis nála szórakoztatóbb antihősnővel még nem hozott engem össze a sors. Amikor gyanútlanul levettem a könyvtár polcáról ezt a kötetet, rögtön eszembe jutott, hogy Lobo mennyire pozitívan nyilatkozott róla. Az első oldal elolvasása után, aminek hatására majdnem hangosan felnevettem a csendes olvasótérben, tudtam, hogy ezt a könyvet nekem tényleg olvasnom kell. 

Ivy Pocket tizenkét éves és szobalány. Munkaadója, Carbunkle grófnő egy nap inkább úgy dönt, hogy megszökik előle az éjszaka leple alatt Dél-Amerikába, mert - mint sebtében hátrahagyott levelében írja - az elég messze van Párizstól ahhoz, hogy soha többé ne kelljen szobalányát újra látnia. A koszt és kvártély nélkül maradt Ivy ekkor egy váratlan feladatot kap Trinity grófnőtől: féltveőrzött kincsét, a titokzatos Óragyémántot el kell vinnie Angliába, hogy a születésnapos Mathilda Butterfield nyakába akassza a nagy napon. Cserébe Ivy fejedelmi fizetségre számíthat, ha teljesíti ezt az első egyszerűnek tűnő feladatot. Ám gyilkosságokkal, kísértetekkel, titokzatos összeesküvésekkel és egyéb veszélyekkel nem számolt, mikor igent mondott erre a küldetésre.

Számos szolgálóm volt hosszú életem során, Ivy Pocket, de mostanáig egyet sem akartam ágyúcsőbe tömni, azt az óceán felé irányítani, és meggyújtani a kanócot.

Regényünk főhőse az egyik legszórakoztatóbb karakter és narrátor, akiről csak olvastam. Nem igazán azt teszi vagy nem igazán úgy történnek a dolgok, amit elmond nekünk, gyakran megsérti a nála idősebbeket és az igazsághoz való viszonyulása is eléggé... hogy is mondjam: rugalmas. Ivy, ha segítségére siet valakinek, azt eléggé szórakoztató módon teszi, és ebbe nem átall olyan dolgokat is belevinni, mint munkaadójának fejét belenyomni a gyümölcspuncsba fontos emberek egész vendégserege előtt ( "Ez volt az egyetlen módja, hogy enyhítsem az agyvelőgyulladását."). Caleb Krisp egy általa adott interjúban elmondta, hogy "Amikor Ivy Pocket történetét elkezdtem írni, úgy döntöttem, hogy teljes kreatív szabadságot adok magamnak a történet tekintetében, és hagyom, hogy főhősöm azt csinálja és azt mondjon, amit csak szeretne. Ez volt a legszórakoztatóbb írásélményem valaha."
És valóban: egy olyan regény kelt életre a lapok között, ami nem csupán a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is remek szórakozást nyújthat. Bár illetékeseket nem kérdeztem ez ügyben, de biztos vagyok benne, hogy Ivy kortársai hasonlóan élveznék a világ legrémesebb szobalányának izgalmas kalandjait. A trilógia második részét is, amely már megjelent magyarul Állítsátok meg Ivyt! címmel, biztosan el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik Pocket kisasszony története.

Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt
Anyone But Ivy Pocket
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
305 oldal

2018. március 2., péntek


A február valahogy az a hónap, amiben minden évben elfáradok, és azt érzem, hogy ez a hónap soha nem fog véget érni. Pedig ha objektíven nézzük, ez a legrövidebb az összes közül. Most agyi kapacitásom nem nagyon volt komolyabb művek befogadására, úgyhogy az ifjúsági kontent túltengett az e hónapban elolvasott könyveim között. Nem mintha emiatt szabadkoznom kéne, mert szerintem nem, hiszen akadtak köztük értékes regények is: mint például a Nap is csillag Nicola Yoontól, amit nagyon megszerettem, hiszen a kötelezőnek számító romantikus szál mellett olyan komoly dolgokkal foglalkozott, mint például a bevándorlás. Megismertem még Ivy Pocket kisasszonyt is, aki a legklasszabb antihősnő valaha. Róla majd hamarosan írni fogok, ha engedi majd az agykapacitásom. Illetve ott van még a Holding Up the Universe is, ami a hibái ellenére mégis emlékezetes marad számomra, pozitív értelemben. Egyébként - ehhez kapcsolódva - elég klassz pillanat volt, amikor jött az Instagram értesítés, hogy maga Jennifer Niven kedvencelte a könyvéről készített képemet. Ez azért elég menőségként marad meg az emlékezetemben. Aztán ott volt még Becky Albertalli regénye, ami alapvetően cuki volt, de számomra mégse adta azt a hűha-élményt, mint másoknak. Kicsit úgy érzem, kimaradtam valami jóból. 
A nő a tizes kabinból pedig bizonyára nem fog az év végi top5 listámon helyet foglalni. Fárasztó főszereplő, Lo Blacklock a neved!De Steinbeck Lement a hold című kisregénye kellően kompenzálta később ezt a rossz élményemet.

A februári vásárlásaimra iszonyatosan büszke vagyok, és alig várom, hogy valamelyiknek nekiessek hamarosan. Az első beszerzésem Az essexi kígyó lett. Már nagyon régóta vacilláltam a megvételén, mindig hol ezen, hol azon az oldalon voltam e tekintetben, de aztán PuPilla megerősített, hogy mégiscsak kell nekem ez a könyv. Így rögtön másnap már meg is vettem magamnak. The Bear and the Nightingale -nek ugyan hamarosan érkezik a magyar fordítása, de most valamiért mégis inkább az angol kiadáshoz kezdtem vonzódni, főleg miután Lobo pozitívan nyilatkozott a könyvről. És ha már a Bookdepository oldalán voltam, akkor Eowyn Ivey: The Snow Child című könyve is végre ott landolt a kosaramban. Ennek a regénynek ugyan létezik magyar kiadása és kapható kategória is, viszont a borító annyira elriasztott mindig a megvételétől, hogy azt elmondani nem tudom. 

Tervek:
Most márciusban megpróbálok ellenállni a könyvtár csábításának, és igyekszem saját könyveket olvasni. Hiszen a várólistacsökkentős könyveimhez még hozzá se szagoltam a decemberi kiválasztás óta. És hát egyébként is nagggyon király könyveket vásároltam ebben a hónapban is, meg január óta ott vár a polcomon Az obeliszkkapu. Bár most ezt a számításomat kicsit áthúzta az a pillanat, amikor a boltunkba végre megérkezett A tél jegyesei című könyv, amit a márciusi hóra való tekintettel tegnap este el is kezdtem olvasni. Eddig nagyon imádom, különleges könyvnek tűnik. 

A többiek és a február:
Amadea - aki már öt (!!) várólistacsökkentős könyvet elolvasott idén. Wow!
Nikkincs - aki ebben a hónapban nem csupán átlépte a komfortzónáját, hanem még a Három dolgot mondj című ifjúsági regényt is imádta. (én is :) )
Nita - akinek szupermozgalmasra sikeredett a februárja
TheoDora - aki négy könyvvel gazdagodott, és ismét rengeteget olvasott, köztük Philip Pullman trilógiáját
Szilvi - aki  - érthető okokból - nem örült az influenzának.



Follow Me @photos_from_anna