A véletlen és a Bookline 25%os e-könyves akciója fújta elém ezt a könyvet, ami gyönyörűen folytatta a Guernsey-n megkezdett utamat. Hiszen a történet hátteréül itt is a II. világháború szolgál, azonban itt nem egy könyvklub, hanem a párizsi The American Library az, amely megszemélyesíti az emberségességet az embertelen időkben. Érdekesség, hogy a regény több vonatkozásában is igaz történet. Ezek a könyvtárosok valóban heroikusan őrizték a kultúrát, és Párizs náci megszállása alatt  - többek között - a könyvtárból kitiltott zsidó előfizetőknek titokban házhoz vitték a kölcsönzött könyveket. És az igazgatónő, Dorothy Reeder, pedig saját épségének veszélyeztetése mellett igyekezett minél több könyvritkaságot megmenteni az elkobzástól és a megsemmisítéstől. Végig kitartottak amellett, hogy ez a könyvtár nem zárhat be, bármi is történjék körülöttük. Ahogy a francia nagykövet, Henri Bonnet mondta, "ez a könyvtár volt az ablak a szabad világra." 

 "A könyvtár könyvekből emel hidat a kultúrák között."

1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta.

1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…

"A lelki társak terén szkeptikus voltam, de a könyvtársakban hittem, mert őket az olvasás szenvedélye köti össze."

Janet Skeslien Charles nem ír rosszul, sőt néha kifejezetten hatásos a stílusa, de a könyv valódi ereje szerintem mégis csak az a tény, hogy egy igaz történetet vett alapul.  A párizsos részek olvasása közepes élményként maradt meg bennem, és egészen addig nem is csigázott fel túlságosan, amíg utána nem kezdtem olvasni a megtörtént eseményeknek. A fényképek nézegetése, cikkek olvasgatása és a szerző utóiratának fényében azonban aztán mégis rabul ejtett minden. Lehet, szerencsésebb lett volna non-fictionként megírni ezt a történetet, és akkor sokkal elégedettebb lettem volna. Valószínűleg Odile alakja volt az, ami megakadályozta, hogy igazán belefeledkezhessek ebbe a korba és az amerikai könyvtár világába. 

Az évekkel később játszódó amerikai szál is nagyon érdekes volt, más aspektusból persze. Itt inkább a poros kisvárosi háttér érdekelt leginkább, és az itt élő karakterek. A zárt közösség kimondatlan - és külső szemlélőnek érthetetlen - szabályrendszere, a nők ottani helyzete és az, hogy vajon mit adhat ez a kiszámítható háttér az embernek útravalóul. Sajnos azonban erre a szálra is igaz volt nekem, hogy a főhős alakja kevésbé volt érdekes a háttérben meghúzódó mellékszereplők mellett. Bár Lilyt sokkal inkább élőnek éreztem, mint Odile-t, kevésbé éreztem őt "megcsináltnak", de például Eleanor alakja sokkal izgalmasabbnak bizonyult, és többször kaptam rajta magam, hogy szívesebben olvasok róla, mintsem Lilyről. 

Szóval A párizsi könyvtár önmagában kicsit vegyes érzéseket okozott, de az tagadhatatlan, hogy egy nagyon érdekes, nagyon izgalmas, a történelem egy kevésbé ismert szeletét mutatja be, amiért viszont nem lehetek elég hálás, hogy megismerhettem. Hogy voltak emberek akiknek a könyvek, a kultúra védelme dobogós helyen állt akkor is, amikor a napi betevő falat megszerzése is komoly problémát jelentett számukra, nem beszélve az egyéb veszteségekről. Jó érzés arra gondolni és hinni abban, hogy a kultúrát mindig őrizni fogja valaki, akármennyire is kifordul a világ önnön sarkaiból. 

"Úgy döntöttem, hogy a szavakért érdemes küzdeni, mert megérik a kockázatot."

Jane Skeslien Charles: A párizsi könyvtár

The Paris Library

Fordította: Csáki Judit

Libri Kiadó

Legendás lányok

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.

Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

Levelek Skye szigetéről

A sok-sok évvel ezelőtt olvasott vélemények alapján azt gondoltam, hogy kicsit elemibb erővel fog rám hatni a történet. Még ha nem is kerül fel a Legkedvencebb könyveim valaha nevezetű listámra, de minimum be akarok szerezni majd magamnak egy saját példányt - vagy valami ilyesmi hatást vártam. Nos, várakozásaimmal ellentétben inkább csupán egy szombat esti romantikus film megnézéséhez tudnám hasonlítani az élményt: jó, hogy megtörtént meg minden, de ennyi. 

Mondjuk nincs baj ezzel sem, mert kellenek az ilyen olvasmányok is, amik jól esnek akkor és ott az olvasónak - és ezt viszont maximális teljesítette is. Úgy tűnik, hogy erre az évre inkább az ilyen regények jutnak most nekem egyébként, de van ilyen. De azért Brockmole regényével kapcsolatban ne képzeljetek ide semmiféle negatív felhangot részemről vagy ilyesmi. Jó volt olvasni.

Különösen azért, mert szeretem az ízig-vérig levélregényeket. Tudjátok, amik nem csak hazudják magukról, hogy azok, közben meg nem is, mert oldalakon keresztül röpködnek a párbeszédek és egyebek, hanem szóval amik tényleg úgy vannak megírva, mint a levelek. Brockmole regénye pedig pont ilyen igazi levélregény volt. 

Plusz néha amúgy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy jobban közelebb kerültem a történethez, mint általában. Ilyen volt az a jelenet, amikor Elspeth bevallotta, hogy mennyire retteg a tengeri utazástól, és számtalanszor lemaradt élete lehetőségeiről és találkozásairól csupán amiatt, mert nem mert hajóra szállni. Ahogy ott állt a kikötőben, útra készen, de mégsem mert fellépni a hajóra. Olykor én is ezt érzem, hogy visszatartanak dolgoktól a saját félelmeim és kisebbségi komplexusaim, és képtelen vagyok felszállni a hajóra, ami az új lehetőségek felé vinne. Vajon hogy lehet megtalálni azt a belső erőt, hogy végül megtegyük az első lépéseket és ne forduljunk vissza? Hogy lehet a bizonytalankodások ellenére is megtartani magunkban az elhatározást? Számomra ez volt a legerőteljesebb jelenete az egész regénynek: Elspeth szavain keresztül átélni, hogy milyen az, amikor átlépünk a saját árnyékunkon, és sikerül felülemelkednünk a félelmeinken. Drukkoltam, hogy végül sikerüljön neki. 

S hogy miről szól maga a könyv? Egymásra találásokról és elvesztésekről. A befalazott, elfeledni kívánt múltról, ami az önmagát ismétlő történelem viharában újra felszínre kerül.

"Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az èleted, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy."

Jessica Brockmole: Levelek Skye-szigetéről
Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis
238 oldal

Fülszöveg:

Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.

A könyvtolvaj

"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."

Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 

Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal