Feminista vagyok.

Ha ezt a mondatot olvasva némi szájhúzogatással azt gondolod, hogy én akkor tuti félmeztelenül vonulok fel különféle rendezvényeken, miközben mélyen megvetek minden férfit, és soha nem sminkelek, nem szőrtelenítek, és női mivoltomnál fogva többnek érzem magam a másik nemnél, akkor neked nagyon el kéne olvasnod ezt a könyvet. 

Kezdésnek.

"– Én feminista vagyok, Anya? – kérdeztem kertelés nélkül. Őt is annyira megdöbbentette a kérdés, mint engem, és hangosan gondolkozva megkérdezte, miért is ne lehetnék.
– Hiszel abban, hogy a nőknek és férfiaknak egyforma jogaik vannak?
– Hiszel abban, hogy a nők dolgozhatnak?
– Hiszel abban, hogy nőknek és férfiaknak egyforma szellemi képességeik vannak?
– Igen! Igen –  (...)
– Akkor feminista vagy – hagyja jóvá Anya."
(Evanna Lynch)

Scarlett Curtis válogatásában esszéket, verseket, rövid és hosszabb gondolatokat olvashatunk erről a férfiak és nők által is sokszor félreértett világnézetről. Szuper bevezetés lehet azok számára, akik ódzkodnak a feminizmustól, mert azt valami nagyon radikális, gyűlölködő vagy netalán felesleges (hisztinek) dolognak képzelik; akik mielőtt elvből elutasítanának valamit, amire valamiért ilyen sok pejoratív jelentésréteg tapadt, először inkább megismerkednének vele közelebbről is. Ebben a kötetben színésznők, írónők, énekesnők, újságírók, aktivisták, "különböző mozgalmak és alapítványok vezetői szólalnak meg, hogy elmeséljék, számukra mit is jelent a feminizmus, mit jelent nőnek lenni ma a saját hazájukban, szakmájukban, családjukban, illetve hogyan élik meg nőiségüket. 

Ahány szerző annyiféle megközelítése akad ennek a témának, és legalább annyiféle feminizmus fogalmazódik meg az írásokban. Néha ellentmondanak egymásnak, máskor meg erősíti az egyik a másikat. S ebből is érezhetjük, hogy a feminizmus nem fekete vagy fehér, hanem rengeteg színben játszik - akár rózsaszínben is. 

Női sorsokkal, női történetekkel ismerkedhetünk meg az olykor egészen hétköznapi, számunkra is könnyen ismerős helyzeteken keresztül, de elméletibb, komolyabb szövegek is helyet kaptak itt. És szerintem az olvasó, igenis tud találni ebben a válogatásban olyan gondolatot, amivel azonosulni képes. És ami talán a legfontosabb, elindíthat benne gondolatokat a saját (vagy éppen mások) nőiségéről, a nemek egyenlőségéről vagy éppen különbözőségéről. S ha már ezekről tudatosan gondolkodni kezdünk, ha már ilyen szemmel kicsit körbenézünk a világban (akár közvetlen környezetünkben, akár tágabban), akkor igenis láthatjuk, hogy bizony van miről beszélni és gondolkodni, és a feminizmus bizony a mai világban sem felesleges hiszti.  

Scarlett Curtis válogatása szerintem több szempontból is szuperül átgondolt és megvalósított. Például tényleg nagyon jó, hogy nemzetközi hírű sztárok is szerepelnek a kötetben egy-egy írással, megosztva saját tapasztalataikat a témában. Mert szerintem amellett, hogy húzónevekként is jól működnek, magát a feminizmust már ezzel, hogy ilyen kaliberű sztárok is annak vallják magukat, közelebb hozhatják a fiatalabb korosztályhoz. Jó, hogy a könnyedebb, már-már csacsogó hangnemű szövegek mellett azért ott vannak a komolyabb, társadalmi szintű problémákra is rávilágító írások is. Nem mondom, hogy mindegyik szöveg hozzám adott valamit, mert az hazugság lenne. Voltak, amik számomra teljesen érdektelenek, vagy hovatovább értékelhetetlen írások voltak, de azért így is számos emlékezetes, érdekes gondolatot ismerhettem meg a válogatás által. 

Ebből szeretnék most a teljesség igénye nélkül párat kiemelni:

"Feminizmusom sürgető, folyamatosan jelenlévő, szívként dobogó központja, hogy megosszam a nők történetét." - Alice Wroe, A Herstory-projekt alapítója

Alice Wroe esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem, az irodalom mennyire férfiközpontú az oktatásban. Hogy a nők történelemben elfoglalt szerepe igencsak marginálisként jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik az iskolai tananyagban. Pedig ugyanúgy voltak női írók, tudósok, felfedezők, akik mégis láthatatlanok maradtak. Mégpedig azért, mert úgy véli, hogy a legtöbb történelmi női mérföldkő nem egy ember nevéhez köthető, hanem valójában nők együttmunkálkodásáról szól egy változás eléréséért. Míg a jelenlegi történelemszemlélet inkább kulcsfigurákhoz szereti kötni magát. Esszéjében öt női csoportosulást mutat be a világ minden tájáról, akik "változást értek el és örömöt, tartalmat és jelentést találtak az együttműködésben.

"A férfiakat szinte megfojtják ezzel a mérgező maszkulinitással, és kitalált ideákat tárnak eléjük arról, hogy milyennek kéne lenniük. Lealázzák és elutasítják őket, amint az érzékenység legkisebb jelét is mutatják. Gúnyolják és sértegetik őket, ha túlságosan kimutatják a fájdalmukat..." - Jameela Jamil, színész, aktivista

Jameela Jamil, akit én a Good Place című sorozatból ismerek, esszéjében a férfiak felől közelíti meg a feminizmust. Hogy egy kisfiú édesanyjaként az ember mit tehet azért, hogy a gyerekből váló majdani férfi egyenlőként kezelje a nőket és ne szorítsa be őket a sztereotíp keretek közé. Érdekes és nagyon szép írás. 

"... mindenütt azt tapasztaltam, hogy a női szerzőknek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy meggyőzzék a szerkesztőséget, a kiadókat. Ha pedig már népes olvasótábora alakul ki egy adott (női) szerzőnek, rögtön azt hallgathatja, hogy hát persze, hiszen csinos, jól érvényesül a külsejével, biztosan így ért el mindent, különben is, a női szerzők manapság olyan divatosak, mindenki politikailag korrekt akar lenni, és a kiadóknak is jól jön egy-egy ilyen üde színfolt a palettán." - Tóth Krisztina, író, költő

Tóth Krisztina esszéje a nők és az irodalom felől közelítette meg a kérdést, sok-sok saját (és igencsak elszomorító) tapasztalatával a hazai irodalmi életből. Tetszettek a meglátásai, a konklúziói, és a végén a megcsavart interjú még inkább megmutatta, hogy pontosan milyen elemi problémák is vannak a nők szempontjából az irodalmi életben. Nagyon tanulságos esszé. 

Persze emellett még számos kedvenc, elgondolkodtató vagy éppen az én érzéseimet, gondolataimat tükröző írást olvashattam az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetben. Így még inkább sajnálom, hogy a magyar kiadás borítója egy komolytalan kiadvány képét közvetíti. Sokkal szerencsésebb lett volna az eredeti kiadás letisztult megjelenésénél maradni, ami mondjuk sokkal vállalhatóbb egy húszas, harmincas nő számára. Ne adj isten, talán férfiak számára is. Mindenesetre örülök, hogy megjelent idehaza, és annak még inkább, hogy magyar szerzők is helyet kaptak benne. Így sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a kiadványt, és sokkal aktuálisabbnak, mint egyébként. 

Scarlett Curtis válogatását pedig mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, mert szuper az elgondolása, az alapvető üzenete pedig igencsak szép.

Scarlett Curtis (vál.) Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugások

Fordította: Diószegi Dorottya

Feminists Don't Wear Pink and Other Lies

Menő Könyvek

486 oldal

Fejben dől el? | Ami rajtunk múlik - és ami nem

Régóta halljuk mindenhonnan, hogy a pozitív gondolatoknak mekkora erejük tud lenni. Bár ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom saját tapasztalataim alapján, de az biztos, hogy az ember jobban érzi magát a bőrében, ha pozitív gondolatokkal van tele. Igazából, nem is nagyon terveztem erről olvasni, mert nem hittem, hogy tud bármi újat vagy bármi világrengető dolgot mondani erről bárki. A Fejben dől el? című kötet véletlenül akadt a kezembe, és egy miért ne? felkiáltással kezdtem el olvasni az egyik ebédszünetemben, amit aztán újabb ebédszünetek követtek az elkövetkezendő napokban, és így végül el is olvastam. Az előzetes elvárásaimhoz képest abszolút pozitívan csalódtam: hol érdekes történetekkel, hol pedig érdekes és hasznos meglátásokkal leptek meg az esszék írói. Sok mindenről elgondolkodtattak önmagammal kapcsolatban, hoztak apróbb ráismeréseket is - és ez már bőven több, mint amit reméltem ettől, mikor gyanútlanul belekezdtem. 

Kádár Annamária esszéjében azokat a szempontokat, erőforrásokat vette górcső alá, amelyeket a különböző akadályokkal való szembesülés során hasznosíthatunk. Ilyen például az önmagunkban való hit fontossága, vagy az önazonosság megkerülhetetlensége. Nem tagadja, hogy önmagunk megmutatása olykor kifejezetten nehéz, és a szerepjátszások mögött legtöbbször a félelem rejtőzik - a félelem, hogy esetleg valakinek nem tetszünk. De ennek az a veszélye, hogy a maszkok előbb-utóbb ráéghetnek az egyénre, és így az önmaga felé levő hitelesség könnyen csorbulhat, ami további frusztrációkhoz vezethet. 

Érdekes volt annak az elképzelésnek a vázolása is, miszerint alapvetően kétféle gondolkodásmód létezik: az úgynevezett rögzült tudat és a fejlődő tudat. A rögzült tudattal rendelkezők úgy gondolják, hogy az emberek csak a velük született képességekkel rendelkeznek, és ha kudarcot szenvednek valamiben, azt a velük született képességük megítélésére használják. Így a sikertelenséget csalódásként élik meg. A fejlődő tudattal rendelkezők ezzel szemben abban hisznek, hogy a képességek elsajátíthatóak, és nem is annyira az eredmény, hanem a célért tett erőfeszítés a lényeges számukra. Ők éppen ezért szeretik a kihívásokat, és a sikertelenséget a tanulás egy útjának tekintik. Ez a kétféle tudat a gyerekkorban alakul ki, és elsősorban a szülői visszacsatolások a meghatározóak abban, hogy kinek melyik tudat rögzül végül. Hogy őszinte legyek, számomra ez a rész egészen meglepő volt, mert sosem hittem volna, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolkodnak, mint a fejlődő tudattal rendelkezők. Azt hiszem, ez a rész nálam rávilágított olyasmikre is például, hogy honnan eredeztethetőek bizonyos berögzüléseim vagy a kudarcoktól való örökös félelmem. 

Buda László buddhista vonalon közelítette meg a kérdést. Esszéjének két fontos fogalma: a shenpa és a maitri. A shenpa állapota azt jelenti, amikor az ember egy sajátos kellemetlen lelkiállapotba kerül, aminél az automatikus reagálás sokkal erősebb, mint a józan megfontolás. Ezek gyerekkorban elsajátított, berögzült válaszreakciók, amiken baromi nehéz túllépni. De ha felismerjük, hogy a shenpa állapotába kerültünk, akkor már tudatosan képesek vagyunk másfajta válaszreakciót adni az adott helyzetre vagy érzésre. Ám ahhoz, hogy ez valóban és tartósan létrejöhessen, minél szeretettelibb kapcsolatba kell kerülnünk a bennünk élő szülőkkel. Ahogy olvastam Buda László írását, rögtön felrémlettek bennem a saját shenpáim, amiket előtte sose mondtam ki magam számára, hogy azok lennének - és persze, ezeken kívül nyilván van még egy csomó, de az erről való gondolkodásaimban pár dolgot megértettem magammal kapcsolatban. Ezeket persze már korábban is sejtettem, mégis a miért?-ek válaszaival egy kicsit még jobban sikerült letisztáznom magamban ezeket. S így ezáltal a maitri állapotához is sikerült kicsit közelebb kerülnöm - persze, még mindig nem optimális a dolog. A maitri ugyanis nem más, mint a feltétel nélküli barátságosság és szeretet önmagunk iránt. S ez az a dolog, amin a leginkább szeretnék dolgozni úgy egyáltalán, mert tudom, tapasztalom, hogy sokszor  mindig túlságosan szigorú vagyok magamhoz, és nehezen tudok megbocsátani. S azt hiszem, ez már egy igazán komoly lépés, hogy egyáltalán eljutottam idáig, hogy ezt kimondjam, hogy szeretném átélni a maitri állapotát. 

Dr. Bagdy Emőke a cím kérdésére határozottan azt mondja, hogy bizony minden fejben dől el. Sportéletből, orvosi történetekből vett példákkal illusztrálja azt, hogy szervezetünk működése mennyire függ attól, hogy mi van a fejünkben. Hiszen - mint mondja - minden gondolatunknak van egy fészke, egy emlékudvara, amely hatást gyakorol a testünk működésére. Mint akár a kedélyállapotunk az immunrendszerünkre.

Pál Ferenc esszéje viszont igazán felszabadító erővel bírt nálam, az övé lett a legkedvesebb számomra a négy közül. Írásában olyan kérdéseket és válaszokat fogalmazott meg, amelyek mintha csak a helyzetemre és a jelenem kérdéseire íródtak volna. Szerinte vannak kérdések, amikre nincsenek szavakkal megadható válaszok. Ezek általában élet nagy kérdései: például miért történnek tragédiák az életünkben; vagy globálisabban: miért éheznek emberek bárhol; miért halnak meg kisgyermekek.... és ez, hogy nem létezik rájuk olyan válasz, amely elmondható, nem azt jelenti, hogy ne lennének válaszok: mert itt a tettekben és a kapcsolatokban rejtőzik minden olyasmi, amit tudni szeretnénk vagy tudni érdemes. Pál Ferenc szerint már alapvetően ez a kérdésfeltevés is rossz. Nem szabad ilyesmiket kérdezni, hogy ez vagy az a tragédia miért történik, mert a válasz - ha egyáltalán létezik - úgyis lehangoló. Meg kell tanulnunk átfogalmazni a kérdést, meg kell tanulnunk érdekesebb kérdéseket feltenni, mint például: valaki a sok rossz vele történt dolog után, hogy tud még mindig jót és igazat cselekedni? Mert - mint írtam - a válaszok mindig a cselekedetekben és a kapcsolatokban rejlenek. Pál Ferenc konklúziója a legígéretesebb, a legbíztatóbb. Ő azt mondja, hogy ugyan sok minden fejben dől el, de az az igazán fontos, hogy utána mit teszünk. És azt hiszem, tényleg igaza van.

Bagdy Emőke - Buda László - Kádár Annamária - Pál Ferenc: Fejben dől el?
Kulcslyuk Kiadó
151 oldal

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 

A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 

Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 

Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

The View from the Cheap Seats

Agave Kiadó

414 oldal