Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 

És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 

Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.

Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal

Stoker és Dan Brown nyomán

Elizabeth Kostova: A történész

kiolvastam: 2009. október 1.

"Valahogy roppant rejtelmesnek látom azt a váltást, mikor az út során az ember az iszlám világából áttér a kereszténybe, az Oszmán Birodalomból az osztrák-magyarba, a muszlim hitből a katolikusba és a protestánsba. Van valami fokozatosság a városokban, az építészetben: a lassan ritkuló minaretek között megjelennek az egyre nagyobb kupolájú keresztény templomok: még az erdő és a folyó képe is megváltozik apránként, hogy végül már az ember hajlandó azt hinni, hogy a természetet is a történelem lenyomataként olvashatja. Vajon egy török hegyoldal tényleg annyira különbözik egy magyar rét lejtőjétől? Természetesen nem, mégis lehetetlen eltüntetni szem elől azt, amiről a történelem tájékoztatja az elmét. Később, mikor végigmentem ezen az úton, egyszerre láttam áldottnak és vériszaposnak - ez a történelmi látás másik trükkje, hogy szüntelenül ingadozik jó és rossz között. Ha elképzelek egy oszmán betörést a Duna mentén, vagy a keletről jött hunok támadását, mindig elöntenek az egymással küzdő népek, ahogy a diadal és gyűlölet üvöltésével viszik a levágott fejet a táborba, azután egy öregasszony - a gépen látott ráncos nagymamák legnagymamábbika - melegebb ruhát ad unokájára, megcsippenti bársonyos török arcát, majd ügyes kézzel igazít a fazékon, nehogy odakapjon a vadhústokány."

Fülszöveg:

Egy fiatal lány egy régi könyvet és megsárgult levélcsomót talál késő este az apja könyvtárszobájában. A levelek egytől egyig a "Kedves és balszerencsés utódom!" megszólítással kezdődnek, és eg olyan világba taszítják a lányt, amelyről álmodni se mert volna - egy valóságos labirintusba, ahol apja múltjának titka és anyja rejtélyes sorsa egyaránt a történelem mélyén megbúvó, elképzelhetetlen gonoszhoz kapcsolódik.

A levelek a legsötétebb hatalomhoz vezetnek, amelyet az emberiség valaha is ismert - és egy évszázadok óta tartó kutatáshoz, hogy e sötétség forrását megleljék és kioltsák. A kutatás tárgya Karóbahúzó Vlad, ez a középkori fejedelem, akinek uralkodása szolgált alapul a Drakula-legendához. Történészek nemzedékei tették kockára hírnevüket, józan eszüket, sőt életüket, hogy kiderítsék az igazságot Karóbahúzóról. Most pedig egy fiatal lánynak kell döntenie, vállalja-e a ráeső részt a kutatásból - nyomdokába lép-e apjának a vadászatban, amely majdnem az életébe került a férfinak évekkel ezelőtt, amikor még kíváncsi ifjú tudós volt, amikor még élt a felesége is...

Mi köze a Drakula-legendának a modern világhoz? Lehetséges-e, hogy a mitikus Drakula valóban létezett - sőt tovább élt évszázadokon át, a maga kifürkészhetetlen céljait kergetve? A válasz ezekre a kérdésekre korokon és országhatárokon ível át, amint azt először az apa, majd a lánya bizonyítékok után nyomoz, poros amerikai könyvtáraktól Isztambulon és Budapesten át egészen Kelet-Európa mélyéig. A legkülönfélébb városokban, kolostorokban, archívumokban, levelekben és titkos beszélgetésekben kerekedik ki lassan Vlad Drakula sötét uralmának borzalmas valósága meg időtlen szövetkezése, hogy Karóbahúzó irtózatos művét életben tartsák.

Értékelés:

Az úgy kezdődött, hogy sikeresen megbetegedtem (persze, ezen oknál fogva feltétlen el kellett menni a könyvesboltba, hogy megbetegedésem örömére beszerezzünk nekem valami olvasnivalót). Olyan könyvet kerestem, amit nem olvasok ki egy nap alatt, és hosszúsága ellenére mégis fenn tudja tartani az érdeklődésem így betegen is. (nem mintha problémám lenne a terjedelmekkel, csak ilyenkor taknyosan elég válogatós vagyok) Na, hát párom rögtön felfigyelt erre a könyvre, mert nagy is, vastag is és olyan történelmis könyvnek tűnt a cím alapján (hah, minő felfedezés! :) ), és az ára is még az elfogadható kategóriába sorolható (3500 Ft), és persze az sem elhanyagolható szempont volt, hogy minél gyorsabban végezzünk a könyvesboltban, mert ilyenkor nagyon hisztis tudok lenni és minden bajom van. Na, ez a könyv megtalálásának története.

Hát, először is elöljáróban annyit meg szeretnék jegyezni, hogy ezt a könyvet otthon olvassuk és ne hurcibáljuk. Ezt csupán praktikus okokból jegyzem meg, ugyanis a könyv iszony nagy és nehéz (legalábbis ahhoz, hogy a kis retikülödben hordjad).

A regényről: nem szeretnék elfogulatlannak tűnni, de borzasztóan tetszett!! Ennek sok oka van:

- tele van rejtelmekkel, amik folyamatosan fent tudják tartani az érdeklődést, amolyan Dan Brown módra.

- sok országon, kultúrán átívelő a cselekménye, ami megint csak egy piros pontot érdemel (legalábbis nálam mindenképpen), mert imádok utazni (igazából is és a könyvekben is), és igenis irigylem a szereplőket, akik ennyi helyre eljutnak. Ja, és persze itt (sajnos) külön ki kell emelni, hogy amerikai létére nemcsak vágja, hogy hol van szerény kis hazánk és kedves szomszédaink, de még kultúránkról is tud egyet s mást (persze, azért az túlzás, hogy baromi sokat, de azért az amerikaiakhoz képest elég sokat). Mondjuk azért a Géza professzor és a Sándor professzor megnevezéseken elég jót röhögtem, azért az ilyen címeknél mi is inkább a vezetéknevet használjuk... meg voltak még ilyen bakik, de meglepően kevés. Szal, tényleg le a kalappal!

- nagyon tetszett a sok idősík, amelyek olykor párhuzamos eseményekről számolnak be (pl. az apja akkor jött össze Helennel, amikor a lánya Barleyval) és így ezeken a pontokon is összeérnek a szálak. Az időkezelés ilyen sok idősík esetében bonyolulttá teheti az írónő dolgát, de nagyon ügyesen vette az akadályokat. Habár, a végefelé a kislány szálát egy kicsit elhanyagolta és az apja idődimenziója került inkább előtérbe, amit nagyon sajnálok, pedig az elején még sikerült jól ötvöznie ezeket, mindegyik idő megkapta a maga terjedelmét. Habár, lehet ha ez így folytatódott volna, akkor nem 633 oldalas lenne a könyv, hanem a duplája. Mondjuk (ez az én magánvéleményem) megérte volna.

- jó volt visszatérni a konvencionális Drakula-story-hoz, mert az utóbbi időben a szórakoztató irodalom már a vámpírok rengeteg fajtáját kezdte ontani, ami mindenképpen igyekezett inkább különbözni, mint hasonlítani Stoker teremtményéhez. Persze, ez nem gond, mert így legalább nem vagyunk annyira elárasztva "Stoker reloadokkal" , ami így elég uncsi lenne. Mondjuk, ezután a könyv után nem csodálnám, ha valamelyik kiadó újra elkezdené kiadni ezt az első, igazán sikeres Drakula story-t. Vagy tud valaki valamit arról, hogy már kiadták újból Stokert?

- és igazán figyelemre méltó az írónő stílusa! Ne egy Dan Brown féle írást várjunk, én úgy érzem, ez sokkal, de sokkal irodalmibb. Nagyszerű tájleírások, néhol elgondolkodtató mondatok és a történelemhez való viszony. Mind, mind fantasztikus! Csak úgy faltam a betűket!

Mondjuk voltak dolgok, amiket hiányoltam a könyvből (na ná, hiszen nekem mindig van ilyenem) : például a jellemábrázolás szerintem megint háttérbe szorult, igazából mindenkit, mint kutatót ismerhettünk meg és a valódi jellemük nem látszott ki a cselekmény pörgése, zsúfoltsága miatt. Úgy érzem, a szereplők háttérbe szorultak a cselekmény javára. Azért mégis csak jól megrajzolt jellemekkel regény a regény.

Ja, és ezek a véletlenek! Hogy Paul (az apuka) bárhol jár a világban, mindig összefut egy sárkányos könyv tulajdonosával! Azért ennyire nem kicsi a világ! szerintem... még a Rossi professzoros elment, talán még a török csávó is. De a többinél már esküszöm röhögtem, hogy ilyen nincs! :)

Összegzés:

Nagyon izgalmas, nagy igénnyel megírt mű. Nekem tényleg nagyon tetszett, szóval ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti Drakulát, a történelmet, a nyomozást, az utazást és nem riad vissza az oldalszámoktól! Az értékelésemben 9 pontot kap!