Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

 

A világban több az éhség, mint a szeretet.

 

A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 

- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.

Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 

Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.

Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 

Síkvándor

Ian McDonald, ahogy tudom, egészen jó renoméval rendelkezik sci-fi olvasói és kritikusi körökben, mindenféle neves díjra jelölték már, én meg már régóta szeretnék az írásaival megismerkedni - persze, leginkább a jó olvasói visszajelzések miatt. A Síkvándor a szerző egyetlen young adult, azaz ifjúsági regénye, ami mellesleg egy trilógia első része. Bár elsősorban nem emiatt került fel anno a radaromra, hanem mert a párhuzamos univerzumok, mint téma mindig is izgatott, és hát igazán kíváncsi voltam arra is, hogy egy sci-fi szerző mit tud kihozni ebből a műfajból egy ilyen témával. 

A Síkvándor azzal veszi kezdetét, hogy főhősünk, Everett édesapját egy este a fia szeme láttára elrabolják, és amikor ő a rendőrségen erről bejelentést tesz, mindenki elég furcsán reagál. Nem igazán hisznek a fiúnak, és ahogy halad előre a nyomozás, Everett észreveszi, hogy a rendőrség - vagy valakik - bizonyítékokat hamisítanak meg az üggyel kapcsolatban.
Azonban Tejendra - Everett apja - mégsem tűnt el teljesen nyomtalanul: az elrablásának estéjén egy titokzatos program, az úgynevezett Infundibulum érkezik a fiú számítógépére. Everett sejti, hogy ez Tejendra jelenlegi munkájával lehet kapcsolatban, aki kísérleti fizikusként a párhuzamos világok elméletével foglalkozott. Hamarosan Everett azt is megtudja, hogy az Infundibulum nem más, mint a multiverzumok könyvtára, amely az ismert párhuzamos univerzumok pontos helyét tartalmazza. Ez a program felbecsülhetetlenül értékes, amire mindenki vadászik. Hiszen akinek a birtokába kerül, bármit megtehet, nemcsak ezen, hanem bármelyik világon.

Alapvetően egy rendkívül izgalmas koncepciót láthatunk itt, és McDonald elképesztően érdekesen és érthetően magyarázza el a párhuzamos univerzmok elméletét. Nincs benne túl sok tudományos leírás, ami elvinné a történet akciódús voltáról a figyelmet, viszont van annyi benne, hogy jobban elkezdje érdekelni az olvasót.
De az első nyolcvan oldallal rendesen meggyűlt a bajom. Mert hiába az emberrablás, a bizonyíték hamisítás, az üldözések, a titkok és egyebek, számomra érdektelen maradt az egész. Mert minden annyira klisés és kiszámítható volt, Everett egy totálisan egydimenziós karakter, akiről nem lehet elmondani semmit azonkívül, hogy nagyon okos és az apját akarja megtalálni. És hát itt jött a másik nagy problémám, amin aztán végig nem tudtam túllépni: mégis ki az, aki egy ilyen programot a tizenöt éves fiának ad oda és nem pedig valamelyik munkatársának? Milyen munkatársai lehetnek az embernek, akik ezzel nem tudnának mit kezdeni, de egy tizenöt éves fiú pedig igen?
És ha ilyen munkatársai vannak, akkor mégis miért dolgozott ott? Vagy egyáltalán: hogy volt képes ott dolgozni? A történet alapmotivációja vagy kezdőmezője egyszerűen nem volt egyben.

Aztán jött egy pont, amikor Everett megfejtette az Infundibulum titkát és átkerült az egyik párhuzamos világba, ahol a történet izgalma annyira a tetőfokon volt, hogy minden hiányosságát és klisésségét feledtette velem. Végre kezdtem élvezni a történetet úgy igazán.
Egészen addig, amíg fel nem bukkant Sen, az Örökkévaló nevezetű léghajó kormányosa, aki akkora Mary Sue karakter, mint a ház. Már amikor Everett először megpillantja, megtudjuk, hogy ennek a lánynak mindene különleges. "... a lány különleges volt. Különlegesek voltak a ruhái: minicsizmába tűrt macskanadrág, katonás stílusú dzseki a köldökmagasságig felhasított póló felett. Különleges volt a haja is: hófehér, hatalmas afrofrizura. Everett még soha nem látott ilyen világ bőrt, ilyen, a sarkvidékek fagyát igéző kék szempárt. "  Számomra már itt túl sok volt a különlegességből, de hát természetesen ebből aztán a későbbiekben is bőven kapunk. Mert Sen mindenben fantasztikus: cseles, bátor, eszes, vakmerő, remek kormányos, jó harcos és még mennyi minden. Sen különlegessége aztán annyira kitöltötte a sztorit, hogy jó pár fejezeten keresztül el is feledkeztünk arról, hogy úgy egyébként miről is szólna a történet. A regény végére már teljesen el is vesztettem az érdeklődésemet, mert már tényleg túlságosan is sok került a mérleg negatívumokkal teli serpenyőjébe, és az a kevéske pozitív dolog a történettel kapcsolatban teljesen eltörpült mellettük.

Őszintén remélem, hogy McDonald felnőttek számára írt regényei azért megvalósításukban eredetibbre sikerültek és a karakterei is összetettebbek. A Síkvándor nagy csalódás lett végül számomra, a folytatásai teljesen hidegen hagynak.
Kár érte, mert azok a pillanatok, amikor önfeledten élveztem a történetet, tényleg fantasztikusak voltak. Még Everett semmi-karakterét talán el is viseltem volna ezekért cserébe vagy a kiszámíthatóságot. De Sent és az utána következő történéseket már képtelen voltam.

Ian McDonald: Síkvándor
Planesrunner
Fordította: Sziklai István
Gabo Kiadó
331 oldal

Bábel emlékezete

Christelle Dabos sorozata az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az alternatív világban játszódó sorozatokkal történt. Költői túlzás lenne? Biztosan van, aki számára igen, mindenesetre az én olvasói világomban ez egy nagyon igaz állítás. Az első rész után azt hittem, jobban nem is bolondulhatnék bele ebbe a világba, aztán jött a második rész, ami még inkább fokozott mindenféle rajongást bennem. És most, hogy elolvastam a harmadik részt... őszintén megmondom, elég szomorú lettem. Bárcsak ne írta volna meg! Vagy legalábbis ne így... 

Utálok ilyesmiket írni, főleg egy nagyon imádott sorozat kapcsán, de a Bábel emlékezete véleményem szerint messze elmarad színvonalban a korábbi kötetektől. 

A történetbe nem nagyon szeretnék belemenni, de legyen annyi a lényeg, hogy az előző rész befejezése után járunk két évvel, és Ophelie éppen Animán vegetál. Próbálja feldolgozni, hogy mik történtek vele, mire jöttek ők rá ketten Thornnal. Akinek mellesleg nyoma veszett. 

Végül egy kis segítséggel Ophelie eljut a világnak egy másik szilánkjára, Bábelre, ahol eltűnt férje szerinte rejtőzhet. Hamis személyazonossággal a keresésére indul ebben a merőben más világban, ahol teljesen más, általa ismeretlen szabályok uralkodnak. Vajon képes lesz megtalálni Thornt? És közelebb kerül a végső igazsághoz?

– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.

Ezzel a kötettel alapvetően az volt a fő bajom, hogy rá kellett jönnöm, Ophelie önmagában egyáltalán nem érdekes vagy izgalmas karakter. Az előző részekben ez valahogy kevésbé volt számomra feltűnő, talán azért, mert a körülötte levő alakok, akik valóban érdekesek és egyediek voltak, kiváló figyelemelterelőként működtek. A kicsit semmilyen, folyton csetlő-botló Ophelie mellettük azért legalább szerethetőnek tűnt, de önmagában szerintem sajnos merő unalom és kiszámíthatóság. És az a baj, hogy most egyáltalán nem jöttek olyan karakterek, akik elterelték volna róla a figyelmemet legalább annyira, hogy ez a ráismerés ne idegesítsen. Az új szereplők nagyon marginálisan vannak csak jelen ebben a részben, és akkor is leginkább csak kalauzként funkcionálnak. 

És sajnos így mindenféle kalandozás a bábeli rengetegben jóval kevesebb élvezeti értéket hordozott, mint anno a Sarkon. Őszintén megmondom, az első kétszáz oldalon szabályosan unatkoztam, de olyan szinten, hogy kicsit meg is kellett makacsolnom magam olvasásügyileg. Szerintem sehova nem vitte a történetet ennek a kötetnek a nagy része, és így kicsit időpocsékolásnak tűnt. És ezt még az utolsó száz oldal izgalma se volt képes velem teljesen elfeledtetni. 

Pedig alapvetően tetszett, hogy Dabos kitágította az eddig megismert világának a határait. Izgalmas volt felfedezni Bábelt, ami legalább olyan izgalmas és fantáziadús volt, mint a Sark vagy Anima - ám mégis teljesen különböző tőlük. Talán ezért is sajnáltam picit, hogy Ophelie olyan hamar bekerült abba a virtuóziskolába, ami egy teljesen elszigetelt hely ebben a világban, akárcsak mondjuk egy apácanevelde. Nem nagyon érintkezhetnek az ott tanulók a külvilággal, hanem az előremenetelükre kell szorosan koncentrálniuk. 

Sok szempontból ez a harmadik rész inkább az Ophelie-ben zajló folyamatokról szólt, mintsem a világról, ami körülveszi őt. Az ő lelki vívódásai és belső változásai álltak leginkább a középpontban, legfőképpen annak kapcsán, hogy végre ráébred-e arra a dologra, amit mi olvasók már az első rész vége óta tudunk. 

De azért ne gondold, hogy végig utálkozva olvastam ezt a részt, mert az azért hazugság lenne. Persze, csalódni csalódtam, de a könyv utolsó harmada picit kárpótolt engem - és ha te is hasonlóan leszel vele, hidd el, téged is fog! - , illetve azt továbbra sem tagadom, hogy Dabos fantáziája lenyűgöz, és a rejtély, amit Ophelie és Thorn próbálnak megoldani, azért még mindig kellően csavaros, és ahogy egyre több minden a napvilágra kerül vele kapcsolatban, annál érdekesebb. Szóval még ez a gyengécskére sikeredett rész is megmozgatott bennem valamit és elérte ismét csak, hogy tűkön ülve várjam a következő részt. Remélem, nem kell sokáig várni!

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

La Mémoire de Babel

Fordította: Molnár Zsófia

Kolibri Kiadó

584 oldal

Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban | A Tükörjáró 2.

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.

"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal

A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.

Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 

Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 

Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 

Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 

Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Les Fiancés de L'hiver

Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)

Kolibri Kiadó

580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

Soulless - Lélektelen

Nagyon úgy tűnik, hogy újra kezdenek rám találni a sorozatok, ami igazán szuper dolog, mert annyira szeretem a megjelenések előtti izgatottságot - persze, csak bizonyos mértékig. Először jött a Leviatán, és alig egy hónapra rá Gail Carriger regénye repült a kezembe. S minő véletlen, mindkettő a steampunk műfaj szülötte! Jó, persze: tudom, hogy sokan már jóval korábban magukévá tették a sorozat első részét, és már a második könyvet bújják vagy esetleg túl vannak rajta, szóval tisztában vagyok lemaradásommal.  Avagy akár úgyis mondhatnám: szerencsére, van mit bepótolnom.

Főhősnőnk, Alexia Tarabotti egy félig talján és egészen lélektelen vénkisasszony, aki az egyik estélyen egy igen erőszakos és pimasz vámpírra bukkan, aki a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Mindenféle bemutatkozás nélkül megharapni egy magányos hölgyet? Hát még mit nem! Még szerencse, hogy Miss Tarabottinak kéznél volt a napernyője, amely e kellemetlen incidens esetében igen hasznosnak bizonyult. Ám akármennyire is faragatlan volt a vámpír viselkedése, a halálesetet ettől függetlenül ki kell vizsgálni. Így hát színre lép rögvest a kisasszonyszívek megdobogtatója, a finomkodást hírből sem ismerő Lord Maccon, a londoni vérfarkasfalka vezére, akiről hamar kiderül, hogy nem közömbös Tarabotti kisasszony irányában.
Ám Londonban nem csupán ez az egy furcsa eset történt... vámpírok, farkasemberek tűnnek el, majd ismeretlen újszülöttek bukkannak fel. Miss Tarabotti úgy dönt, hogy a végére jár a sok furcsaságnak.

Alexia történetét olvasva, már rögtön az első fejezetnél biztosra vettem, hogy én ezt imádni fogom, és szerencsére ez nem is változott. Nem a vámpírok, a farkasemberek vagy más csodalények miatt, az az igazság, hogy engem a könyv stílusa fogott meg igazán (na, jó: meg ez a viktoriánus éra is). Azt hiszem, nekem is be kell állnom a Jane Austen művekhez hasonlítgatók sorába, hiszen Gail Carriger regénye is jó nagy adagnyi finom iróniával van nyakon öntve, amitől ez az egész - valljuk be őszintén - alapjában véve tucattörténet igazán egyedivé, szórakoztatóvá és intelligenssé válik. És most halálkomolyan mondom, de ez volt az első olyan regény, ahol még az erotikus leírások is tetszettek: mentesek mindenféle önkényességtől, nem mennek a történet rovására (tényleg elhanyagolható mennyiségű ilyen jelenet van benne), és ami még fontosabb nem süllyednek le közben a Júlia-füzetek sötét bugyrainak szintjére ahol a kéjrúd a farmerbörtönéből szabadul :-D és társaik , hanem megmarad ezekben a jelenetekben is a regény egészére jellemző szórakoztató, ironikus stílus. Igazából ezt csak azért emeltem ki, mert ez volt az első olyan regény, ahol nem fintorogtam az ilyen jelenetek megfogalmazásán, és nem kaptam tőle röhögőgörcsöt vagy lapok útján terjedő nemi betegséget. Oké, nevetés az volt, csak nem kinevetés.

kép forrása: envyxo.tumblr.com

S hát Tarabotti kisasszony mellett sem mehetek el csak úgy, szó nélkül, hiszen ismét egy talpraesett, határozott és kellően nyakas főhősnő került utamba az ő személyében. Aki simán kinyír egy vámpírt a napernyője hegyével; aki kétségbeesésében nem csak sikítozik, ha elrabolják, hanem jó pár erős rúgást is bevisz ellenfelének hegyes orrú csizmájával; s aki ha igazán nagy vészhelyzetbe kerül, nem azon siránkozik, hogy "úristen, meg fogok halni, valaki mentsen meg!", hanem szinte sztoikus nyugalommal, ám kissé szomorúan konstatálja, hogy az ezüst hegyű napernyője éppen nincs kéznél... Alexia mellett a másik nagy kedvencem Lord Akeldama, ővámpírsága volt, aki alighanem a legjobb ismerője - és amellett legnagyobb rajongója - a rokokó divatnak és a fantáziadús kajás becézéseknek.

Bár a Lélektelen egy teljesen kerek történet volt, ami nem feltétlen kiált a folytatásért (s ez részemről megint egy pluszpont), de biztosak lehettek benne, hogy a második részt is meg fogom venni hamarost! Igen, tényleg ennyire jó!


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Eredeti cím: Soulless
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 376
Eredeti ár: 2999 Ft

Scott Westerfeld: Leviatán

Még anno Patriciánál figyeltem fel erre a trilógiára, aki csupa szép dolgokat mondott róla, és tudtam, hogyha egyszer egymást keresztezik útjaink bizonyosan jó barátok leszünk. Ahogy terjedni kezdett a hír, hogy az Ad Astra Kiadónak hála megjelenik magyarul is, izgatottan néztem első találkozásunk elébe. S már itt az elején meg kell vallanom - mert magamban tartani képtelen vagyok - , hogy iszonyatosan odáig voltam érte! Végre egy év után ismét találtam egy olyan ifjúsági sorozatot, amiért rajonghatok teljes szívemből és tűkön ülve várhatom a következő részt! És ez tényleg olyan jó érzés... Bár a beszámolóm szempontjából nem annyira, hiszen ezt már megfigyeltem magamon, hogy ami annyira, de annyira tetszik, arról sokkal nehezebben tudok írni bármit is. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy "óóó, ez mennyire jó volt!" - de gondolom, ez így édeskevés... Oké, megpróbálom kifejteni, de nem ígérek semmit.
(Az elfogultságomért előre is elnézést.)

Scott Westerfeld regénye egy olyan alternatív világba kalauzolja olvasóit, ahol a gőzgépekkel felszerelkezett, gépiesített országok - vagy ahogy nevezik őket: Barkácsok - és a biotechnológia segítségével génmódosított teremtményeket hadba állító országok - vagyis a Darwinisták - közötti feszültség egyre inkább pattanásig feszül.

A történet 1914-ben veszi kezdetét, méghozzá azon az éjszakán, amikor Ferenc Ferdinándot meggyilkolták. A főherceg  fiát, Sándor herceget  kimenekítik a palotából, hogy egy olyan helyre vigyék, ahol biztonságban lehet ezekben a vészterhes időkben. Ugyanis Ferenc Ferdinánd meggyilkolása mintha egy lavinát indított volna el az európai politikában, és ezzel Sándor herceg élete is veszélybe kerül... Ám a svájci úticéljuk eléréséig számos akadály gördül útjukba, hiszen Sándor üldözői sem tétlenkednek...

Eközben valahol Londonban Deryn Sharp lány létére nem kisebb álmot dédelget magában, minthogy csatlakozzon a brit légierőhöz. Ám a felvételihez nem csupán az elméleti alapokat kell elsajátítania, hanem meg kell tanulnia fiúnak lenni. Ha kiderül a csalás, Deryn az életével fizethet érte.  Ám szerencséjére - egy kissé ijesztő kaland után - végül teljesülhet az álma: a lány a Leviatán fedélzetére kerül, mely a közelgő háború kitörésének hírére Törökországba indul, hogy egy szupertitkos küldetést teljesítsen.

Keith Thompson illusztrációja

Tudjátok, mostanában sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon a női szereplők  miért csupán "trófeák" sokszor, akiket megnyerhetnek az erős, izmos férfiszereplők, miután megmentették őket a hatalmas veszedelemtől. Mert hát így van szerintem a legtöbb young adult regényben. Hiába "kiválasztottak", hiába különlegesek, akkor is csetlő-botló királykisasszonyok, akik folyton belesétálnak a legnagyobb veszélybe, és egyedül képtelenek kimászni onnan. Persze, nem szeretnék általánosítani vagy egy-egy konkrét regényre mutogatni ezzel kapcsolatban (meg persze, tudom hogy vannak kivételek is), mindenesetre nekem az összbenyomásom mostanában ez. S valahol ez szerintem picit szomorú dolog...  így biztosan nem is csodálkoztok, ha azt mondom, mennyire üdvözítően fogadtam Deryn Sharp figuráját: hiszen ő egy nagyon belevaló női szereplő, aki férfiakat megszégyenítő bátorságáról tesz tanúbizonyságot nem is egyszer a regény során. Szerettem benne, hogy nő létére mégsem a "megmentett" szerepét tölti be, hanem inkább ellenkezőleg: nemcsak kiáll saját magáért, hanem másokat is képes kihúzni a bajból - mindenféle nyafogás nélkül, pedig szerintem bőven kijutott neki is a gondokból. Persze, azt sem szabad gondolni, hogy mindenféle érzelem nélkül éli meg a tragédiáit vagy mindennapi gondjait, mert ez tévedés lenne. Az olvasó tudtára adja ő is az érzelmeit, egyszerűen csak annyi, hogy nem csinál belőle négy fejezetes litániákat. Deryn Sharp esetében az író olyan hihetetlenül jól megtalálta azt a kényes egyensúlyt a szereplő belső vívódásai és a tettei között, hogy tényleg egy percig se éreztem azt, hogy külön kéne töltenünk egy kis időt, hanem inkább valami olyasmi járt a fejemben végig, hogy "hé, jó lenne vele egyszer összefutni"

Sándor herceg viszont már nem tudott ennyire közel kerülni a szívemhez, s talán pont Deryn karaktere miatt: így hogy felváltva követhettük végig történetüket, s bele-belekukkanthattunk a mindkettőjük fejébe, Sándor az én szememben sokszor alulmaradt - bár hibái, illetve az olykor meghozott rossz döntései nem csak olyan légből kapott dolgok: neveltetése, a palotában élt élete, s hogy ki is ő s mire hivatott mind-mind nagy szerepet játszanak abban, hogy Sándor miért is olyan, amilyen, és hogy miért is kell  - olykor Harry Potter stílusú - hibákat elkövetnie. S én őszintén remélem, hogy majd a következő részekben ezekből mind tanulni fog, s lassan leveti magáról ezt a "burokban-nőttem-fel" életstílust. Szerintem erre minden esély megvan, hiszen az első rész utolsó néhány fejezetében én azt tapasztaltam, hogy igazán ígéretes tettei és monológjai voltak, szóval én abszolúte bizakodó vagyok Sándorral kapcsolatban. 

Maga a világ egyszerűen lenyűgöző! Pedig mielőtt még a kezembe került volna, voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogom otthon érezni magam ebben az alternatív világban, de rögtön kiderült - szinte már az első oldalakon - , hogy ez a félelmem teljesen alaptalan. A Westerfeld fejéből kipattant világ annyira magával ragadó, hogy akárhányszor felnéztem a könyvből, mindig csalódottan konstatáltam hogy a tigrisfogatok és repülő medúzák helyett az emberek autókkal és repülőkkel közlekednek...
A Barkácsok és Darwinisták világa ugyanis nem csupán hátterként szolgál a klasszikus kalandregénybe illő cselekménynek, hanem elég erősen jelen van (de nem megy annak rovására sem). Bár szerintem a további részekben még tovább fog árnyalódni ez a különös világ, egyre több és több réteget fogunk róla lefejteni a kalandok előrehaladtával. Mindenesetre tetszik, hogy nem egyoldalúan láttatja ezt vagy amazt a kultúrát: a két teljesen külön világból származó főszereplők segítségével megismerjük a Barkácsok és a Darwinisták nagyszerűségeit, ugyanakkor  a velük kapcsolatos előítéletekkel és valós hiányosságaikkal is szembekerülünk.

A Leviatán világa: Barkácsok és Darwinisták szembenállása.

Ami mellett még nem tudok szó nélkül elmenni, az a könyv kivitele: a védőborítótól való ódzkodásomat el is feledtették velem a könyvben található csodaszép illusztrációk, melyek egy-egy fontosabb jelenetet  ragadnak ki a cselekményből. Ezek az akár egész oldalakat is elfoglaló fekete-fehér rajzok még inkább ráerősítettek arra az érzésemre, hogy most egy amolyan igazi régimódi ifjúsági kalandregényt olvasok. S hát arról a különleges térképről, amely a fedőlap belső lapján van, ne is beszéljünk... nemcsak hogy könnyen bele lehet feledkezni, hanem ráadásul tök jó segítséget is nyújtott abban, hogy hamar tisztába jöjjek azzal, hogy ebben az alternatív világban melyik ország melyik oldalon áll.

Most pedig ott tartok éppen, mint a bevezetőmben említettem, hogy tűkön ülve várom a trilógia következő részét, ami jövő tavasszal fog megjelenni. Szerintem addig még párszor újraélem majd Sándor és Deryn kalandjait, s találgatok, hogy vajon milyen irányt fog venni a történet. Szerintem, ha tehetitek, ne hagyjátok ki Scott Westerfeld trilógiáját, mert tényleg klassz! Én szívből ajánlom mindenkinek.

Scott Westerfeld: Leviatán
Eredeti cím: Leviathan
Illusztrátor: Keith Thompson
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ad Astra
Oldalszám: 539
Eredeti ár: 3990 Ft

A föld alatt, ahol a csillagok csak mítoszok

WOHOOO - sikítanám hangosan, ha megkérdeznétek hogy tetszett ez a könyv. Minden megvolt benne, amit én egy igazán jó szórakoztató könyvtől várok: kellően beszippantós, ötletes, körömrágósan izgalmas, és ez az egész cucc még egy csipetnyi filozofikus gondolattal is meg van bolondítva. Hmm.. persze, nem kell megijedni, ez utóbbi inkább érdekes, mintsem fárasztó, és abszolút a történet javát szolgálja.
És az abroncsos szoknyákról se feledkezzünk meg...

Bár bevallom, az elején azért voltak kétségeim a könyvet illetően, ugyanis az én ízlésemnek az első pár oldal túlontúl hatásvadász volt. Rögtön belecsapódtunk ugyanis az események közepébe, mint muslicák a szélvédőbe, és miközben ezen a szerencsétlen Finn mármint nem finn, hanem Finn gyereken majdnem keresztülszáguldott egy szekér, én nem azon izgultam, hogy jajtejóúristenmostmegfogemenekülni, hanem azzal voltam elfoglalva, hogy ő most ki? És hol van? És miért van kikötözve az útra? És vajon szereti-e a csokis cookie -t?

De don't worry (be happy), a cselekmény előrehaladtával mindenre fény derül kivéve a csokis cookie-s részre, legnagyobb sajnálatomra. Néhány dolgot pár percen belül megtudunk, párra meg kicsivel később jövünk rá, aztán kiderül, hogy mégsem, aztán hogy mégis, aztán már totálisan elbizonytalanodunk, végül meg húúú....
Na, de legyünk kicsit informatívabbak: a történet szerint valahol a távoli, távoli jövőben, mikor már a tudományos élet a technikai vívmányokkal közrefogva olyan szintet ért el, hogy csak na, akkor az éppen aktuális uralkodó, nevezetesen a derék Endor király rájött, hogy marhára elege van a sok modern ketyeréből, illetve a modern gondolkodásból eredő nyűgökből, így parancsba adta azt, hogy köszöntsön be az örök XVII. század. Modern ketyerék, modern gondolkodás nuku, helyette inkább: paloták, kastélyok, hintók, fűzők, bálok, abroncsos szoknyák és teljesen autentikus pókhálók.

"Kiválasztunk egy Kort, és újrateremtjük a múltat. Olyan világot hozunk létre, amelyben nem lesz se változás, se fejlődés, amelytől félnünk kellene. Ez lesz az édenkert!"

És lőn. Bár ezzel az édenkertes dologgal akadtak némi problémák... mert hát ugyan melyik férfi örülne annak, ha fehér harisnyában és térdnadrágban kellene rohangásznia? No oké, azért akadtak más meg komolyabb problémák is, de ezt majd meglátod, ha elolvasod.
És aztán ott van ez az Incarceron is, ami tulajdonképpen egy börtön. De nem akármilyen ám! Aki csíkos ruhás rabokkal teletömött rácsos ablakos börtöncellákra asszociál az iszonyatosan nagyot téved. Az Incarceronban hegységek magasodnak, tengerek hullámzanak.... Az Incarceron egy külön világ, amelybe a rablókat, gyilkosokat és egyéb nem kívánatos elemeket száműztek (mint anno mondjuk Ausztráliába). De itt nincsenek felügyelők vagy börtönőrök... azoknál egy sokkal inkább mindent látó szem figyeli minden lépésüket. Maga a Börtön...

"Ez igen merész kísérlet, amely előre nem látható kockázatokat rejt magában. Az Incarceron rendkívül komplex, intelligens rendszer lesz. A Bentlakók számára el sem képzelhető nálánál kedvesebb, együtt érzőbb gondviselő."

Persze, ez is egy totális tévedés volt. csodálkozom különben, hogy ennyi félresiklott dolog után miért is próbálkoznak még?
No, és ebben a két világban él két főszereplőnk Finn és Claudia, akik igazából nem is különbözhetnének jobban egymástól, ám útjaik mégis keresztezik egymást.

(kép forrása: http://im.glogster.com/media/9/42/85/46/42854605.jpg )

Azért mindenkit igyekszek megnyugtatni, hogy nincsen semmiféle szerelmi szál: totálisan távol áll ez a könyv a tini románcoktól. Inkább egy steampunkos kalandregényként aposztrofálnám, hiszen itt maguk a fordulatok egyértelműen cselekvésközpontúak, nem pedig érzelmiek. Finn menekülésének története például egy csomószor eszembe juttatta Odüsszeusz kalandjait - mindkettejük útját sorozatos próbatételek és veszélyek keresztezik. Claudia története pedig olyasmi volt, mint egy lovagkori kalandregény egy meglepően önálló főhősnővel.

Fischer könyve a kalandok mellett azért elgondolkodtatni valót is bőven tartogatott számomra. Itt-ott felbukkant a teremtő-teremtett kapcsolatának kérdése, az emberek eredendő gonoszságának igaz vagy éppen hamis volta, a történelmi változás vagy átalakulás szükségének kérdése vagy maga a hit... nem csak Istenben, bármiben.
Például butaság-e hinni abban, hogy van valahol egy olyan világ, amelynek egén esténként csillagok ragyognak... És ezért a hitért vajon mire lennél képes?

Catherine Fischer: Incarceron
Fordította: Zubovics Katalin
Kiadó: Pongrác Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti ár: