A sok-sok évvel ezelőtt olvasott vélemények alapján azt gondoltam, hogy kicsit elemibb erővel fog rám hatni a történet. Még ha nem is kerül fel a Legkedvencebb könyveim valaha nevezetű listámra, de minimum be akarok szerezni majd magamnak egy saját példányt - vagy valami ilyesmi hatást vártam. Nos, várakozásaimmal ellentétben inkább csupán egy szombat esti romantikus film megnézéséhez tudnám hasonlítani az élményt: jó, hogy megtörtént meg minden, de ennyi. 

Mondjuk nincs baj ezzel sem, mert kellenek az ilyen olvasmányok is, amik jól esnek akkor és ott az olvasónak - és ezt viszont maximális teljesítette is. Úgy tűnik, hogy erre az évre inkább az ilyen regények jutnak most nekem egyébként, de van ilyen. De azért Brockmole regényével kapcsolatban ne képzeljetek ide semmiféle negatív felhangot részemről vagy ilyesmi. Jó volt olvasni.

Különösen azért, mert szeretem az ízig-vérig levélregényeket. Tudjátok, amik nem csak hazudják magukról, hogy azok, közben meg nem is, mert oldalakon keresztül röpködnek a párbeszédek és egyebek, hanem szóval amik tényleg úgy vannak megírva, mint a levelek. Brockmole regénye pedig pont ilyen igazi levélregény volt. 

Plusz néha amúgy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy jobban közelebb kerültem a történethez, mint általában. Ilyen volt az a jelenet, amikor Elspeth bevallotta, hogy mennyire retteg a tengeri utazástól, és számtalanszor lemaradt élete lehetőségeiről és találkozásairól csupán amiatt, mert nem mert hajóra szállni. Ahogy ott állt a kikötőben, útra készen, de mégsem mert fellépni a hajóra. Olykor én is ezt érzem, hogy visszatartanak dolgoktól a saját félelmeim és kisebbségi komplexusaim, és képtelen vagyok felszállni a hajóra, ami az új lehetőségek felé vinne. Vajon hogy lehet megtalálni azt a belső erőt, hogy végül megtegyük az első lépéseket és ne forduljunk vissza? Hogy lehet a bizonytalankodások ellenére is megtartani magunkban az elhatározást? Számomra ez volt a legerőteljesebb jelenete az egész regénynek: Elspeth szavain keresztül átélni, hogy milyen az, amikor átlépünk a saját árnyékunkon, és sikerül felülemelkednünk a félelmeinken. Drukkoltam, hogy végül sikerüljön neki. 

S hogy miről szól maga a könyv? Egymásra találásokról és elvesztésekről. A befalazott, elfeledni kívánt múltról, ami az önmagát ismétlő történelem viharában újra felszínre kerül.

"Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az èleted, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy."

Jessica Brockmole: Levelek Skye-szigetéről
Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis
238 oldal

Fülszöveg:

Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.

Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal