Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

Északfi

Edith Pattou regénye kellemesen felmelegítette a lelkemet északi mesevilágával a február szürkeségében. Szóval, ha olyasfajta könyv után sóvárogsz mostanság, ami hasonló érzéseket gerjeszt benned és még ráadásul az északi népmesékért is odavagy, akkor szerintem ez a te könyved.

"Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el."

Egy norvég babona szerint az az égtáj, amely felé fordulva világrajövünk, meghatározza jellemünk és későbbi sorsunk is. Rose északnak született, és ezzel édesanyja egyik rettegett rémálma (a sok közül) valósággá vált. Az északnak született gyermekek ugyanis folyton újabb és újabb kalandokra vágynak és messzire kerülnek otthonuktól - egyszerűen a vérükben van. Szülei minden óvintézkedése ellenére a kaland egyszer csak bekopogtat a család otthonának ajtaján egy Fehér Medve képében, és magával viszi Rose-t a kastélyába... Ám a kalandok még csak ezután kezdődnek!

Hiába hangzik úgy, de ezek a kalandok korántsem rajzfilmfigurásan cukiságos kalandok, hanem inkább olyan népmeseien sötétek az ősi hiedelemvilág minden komolyságával. S mindez gyermekien egyszerű nyelvezetbe csomagolva. 

Edith Pattou regénye egy norvég népmesén alapszik, amit Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól címen ismerhetünk. Én sajnos nem voltam annyira tájékozott az északi népek meséi terén, így a regény fordulatai nagyrészt meglepetésként értek, maximum csak sejthettem, hogy mire számíthatok. Van valami megfoghatatlan ősiség ebben a történetben, ami egyszerűen megbabonázott, és én meg hagytam magam. 

Azonban, hogy a megtévesztés lehetőségét kizárjam: ne számítsatok Valente meseregényének északi átiratára, mert az Északfi annál sokkal egyszerűbb. Mint egy regény hosszúságúra nyújtott népmese, aki köszöni szépen, nem szeretne regény lenni, még ha a formája, vagy a narrátorok folytonos váltakoztatása azt is sugallja. A Pattou által papírra vetett történet megmarad inkább ebben az egyszerű ősiségben az északi idegenség minden bájával.

Azt hiszem, ilyennek kellett volna lennie Naomi Novik: Rengeteg című regényének. Ez sokszor eszembe jutott amúgy olvasás közben. Egyébként nem véletlen, hiszen nagyon sok ott olvasott vagy már eleve ismert motívum visszaköszönt ebben a történetben.

Szerettem. Nincs mit ezen tovább ragozni. A magyar kiadáshoz készült illusztrációk, amelyek Barcza Dániel tehetségét dicsérik, csodásak! Minimalisták, modernek, ám mégis meseszerűek. Nekem kicsit visszaidézte annak a norvég népmese gyűjteménynek az illusztrációit, ahol a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól megjelent - csak letisztultabb stílusban. Örültem, hogy a történet mellett még ezeket is csodálhattam.

Edith Pattou: Északfi

East

Fordította: Uzsoki Eszter

Illusztrációk: Barcza Dániel 

Kiadó: Ciceró Könyvkiadó

430 oldal

Amerikába jöttem

Régóta tervben volt nálam Gaimantól az Amerikai istenek, igazából nem is tudom már, hogy miért: talán, mert anno tetszett a Csillagpor meg a Sosehol; talán, mert ezt a könyvét sokan dicsérték; de az is lehet, hogy azért, mert az ölni-kell-érte-annyira-kaphatatlan - kategóriába tartozik/tartozott (és mint tudjuk, a vágyakozás mértéke és az elérhetőség valószínűsége nálam szinte kivétel nélkül fordítottan arányos), de persze ki tudja, az is lehet, hogy ez mind egyszerre váltotta ki belőlem azt, hogy én ezt iszonyatosan el akartam olvasni.
S alig két évre rá: lőn.

"Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban."

Az Amerikai istenek cselekménye egy börtönben kezdődik, ahol Árnyék - egyébként igen beszédes névvel rendelkező - főhősünk éppen utolsó napjait tölti. Ám szabadulása előtt nem sokkal közlik vele a hírt, hogy a felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Így Árnyék - a börtönigazgató engedélyével pár nappal hamarabb szabadulván - elindul, hogy részt vegyen a temetésen. A repülőútját egy meglehetősen furcsa alakkal kell megosztania, aki munkát ajánl a számára (miután természetesen, lefestette előtte Árnyék abszolút kilátástalan helyzetét a munkaerőpiacon) : hogy legyen a testőre. Árnyék végül beleegyezik. A fura alakkal - aki különben Szerda névre hallgat - való találkozás után Árnyék különös események közé csöppen: régi és új istenek háborúja közeleg, és Árnyéknak döntenie kell, hogy vajon melyik oldalra áll...

Igazából, nem tudom mit gondoljak pontosan a könyvről. Gaimanról viszont tudom, hogy nagyrészt szeretem. Mármint nem rajongva vagy ilyesmi, de az a két könyve, amit eddig olvastam, kellemes élményt okozott - hú, ez aztán micsoda hivatalos megnevezés... na, mindegy. Szóval, kíváncsisággal vegyes várakozással kezdtem bele az Amerikai istenekbe, és meg kell mondjam, az első száz oldal engem teljesen magába szippantott. Tudjátok, van az úgy, amikor elkezdtek olvasni egy könyvet, és szinte rögtön sikerül kizárni magatokból a külvilágot, annyira körbefon az atmoszférája. Na, velem pont ez volt. Hurrá, hurrá - ujjongtam magamban, és szinte rekord gyorsasággal haladtam a könyvben, hogy húú, na ennek mi lesz a vége, mert annyi potenciált láttam ebben a sztoriban, hogy hihetetlen. Aztán az iszonyatosan jó kezdés után egy mélyrepülés vette kezdetét: nem arra kanyarodott a történet, amerre én számítottam, és egyre kezdtem elveszíteni az érdeklődésem, voltak olyan részek, amiket szinte szabályosan untam. Na - gondoltam - már ebből se lesz semmi jó. És mikor már végképp biztos voltam a csalódásomban, előbukkantak megint olyan részek, amiket iszonyatosan élveztem, és ugyanazt kezdtem érezni, mint az elején. Ekkor pedig már abban voltam biztos, hogy a számomra unalmas részek csak rövid intermezzok voltak. És akkor megint jött a csalódás.... és igazából a kapcsolatom végig ilyen hullámzó maradt egészen az utolsó oldalig.

"- Ez a világ egyetlen országa - törte meg Szerda a csendet - , amely azon rágódik, mi is valójában.
- Micsoda?
- A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák."

Egyet kell értsek Ronenával, aki Gaiman regényének túlírtságára hívta fel a figyelmet (többek között). Valóban sok felesleges kitérő volt (legalábbis én az általam unalmasnak tartott részeket annak titulálom), s ezeknél sokszor indokolatlanul sokat időzött. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is unhattam ezeket a részeket - szeretek ugyanis mindent megindokolni magamnak - , és arra jutottam, hogy azokból a részekből mintha hiányzott volna az a fajta lendület vagy (egészséges mértékű) misztikum, ami jó lett volna, ha a regény egészét jellemzi, nem csupán itt-ott. Bár hogy őszinte legyek, azért itt is akadtak olyan részek, amiket élveztem: például az a tipikus amerikai kisvárosi hangulat szerintem egészen jól átjött. Kár, hogy a regény egészéhez képest elég elhanyagolható hangsúlyt kapott. A másik dolog, ami csöppet zavart engem is - még akkor is, ha megindokolta a végefelé, hogy miért is van ez - , az Árnyék jelleme volt. Nehéz volt így olvasni ezt a könyvet egy olyan főszereplővel, aki tényleg csupán egy árnyék, egy dróton rángatott bábu, és ennél nem több. Az istenek meg egyszerűen annyira titokzatoskodtak folyton, hogy őket meg aztán pláne nem lehetett megismerni. Ők csak simán ott voltak, és titokzatosak voltak... és pont. Hogy őszinte legyek, néha vissza kellett lapoznom pár mellékszereplő istennél, hogy most akkor ez melyik is? Ő felbukkant már egyszer? És ez közel hatszáz oldalon keresztül elég gázos.

"Nem csak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan (...) Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések."

Mondjuk azért ez ne tévesszen meg senkit. Nem volt borzalmas könyv, és a közösen eltöltött jó pillanataink hatására a "szerintem-nem-rossz-könyv" -felé billen a mérlegem. Nemcsak a hangulata miatt, hanem felbukkantak benne egészen érdekes gondolatok, a sztori mögött, a vallásról, mint olyanról. Meg maga az elgondolás is jó szerintem - ebben teljesen pozitívan csalódtam - , én egy ideig abban a hitben voltam, hogy ez is egy olyan könyv, ahol csak egy bizonyos mitológia helyeződik át a modern korba, és erre tessék: igazi multikulturális egyveleg jött össze, mindenféle korból, mindenféle vallásból, felvillantva az egyes istenek mögött húzódó háttértörténeket is.
Hmm-hmm... de azért mégis kár érte.

Neil Gaiman: Amerikai istenek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 647
Eredeti ár: 3980 Ft

Indul a küszöbről az út...

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége


A régi kedvencekről nehéz írni. Nekem legalábbis. A Gyűrűk Ura és én már lassan kilenc éve ismerjük egymást, és a mostani volt a hetedik vagy a nyolcadik újraolvasásom, és hihetetlen, de még mindig, teljes szívből rajongok. Tinédzserként nagyon meghatározó olvasmányom volt, és a Harry Potter után ez volt a második könyv (könyvsorozat), ami teljesen magába szippantott. Gondolatban, álmaimban folyton Középföldén kalandoztam, órákon keresztül bámultam a könyvbe rajzolt térképeket, és elképzeltem azokat a helyeket, tájakat, amikről maximum pár sornyi említés van csupán a trilógiában. Bár fanatizmusom odáig nem terjedt, hogy tündéül megtanuljak, de egy teljes magyar-finn szótárt magamévá tettem, illetve egy rövidke óangol szószedetet is összeszedtem valahonnan (erre már pontosan nem emlékszem, hogy vajon ezt is egy szótárból jegyzeteltem ki vagy máshonnan szedtem...). Tolkien -nak köszönhetően tinédzserkorom utolsó éveit a nyelvek, a szavak és a különböző népek mitológiájának bűvöletében töltöttem, és így visszagondolva erre az egészre azt kell mondjam, hogy jó volt így rajongani - ez az érzés azóta pedig minden egyes újraolvasáskor visszaidéződik bennem. Így A Gyűrűk Ura (akárcsak a Harry Potter-sorozat) tényleg különleges helyet tölt be a kedvenc könyveim között.

Igaz, az újraolvasásaim eddig mindig nyáron történtek, mert a megismerkedésünk is valamelyik nyári hónapban történt - így a fejemben a vakáció és Középfölde teljesen összemosódott. De tavaly elhatároztam Zenka egyik kedvcsináló posztjának a hatására, hogy az idei GYU olvasás másként lesz: nem nyáron, hanem szeptember 22-én, Bilbó és Frodó születésnapján fogom elkezdeni a történetet, akkor amikor elindult a küszöbről az út...

Tolkien 1937-ben fogott hozzá A Gyűrűk Ura megírásához, mely sok utalással kapcsolódik az író korábban megjelent A hobbit című, gyermekeknek íródott regényéhez. Az oxfordi nyelvészprofesszor írás közben rengeteget merített a Kalevala és a Beowulf világából, ezek is nagyban alakították regényvilágának mitológiáját, amelyet hihetetlen és elképesztő részletességgel teremtett meg Középfölde történelmével egyetemben. Tolkien álmodott egy világot: tündékkel, törpökkel és hobbitokkal telit; énekekkel, mondákkal és mesékkel együtt. Egy olyan világot, amely csupán az ő képzeletében létezett - és a könyvek segítségével ezt velünk, Olvasókkal is megosztotta.

A Gyűrűk Urát sokan akarták vagy szerették volna allegóriaként értelmezni, különösen a a '60-as '70 -es évek hippi nemzedékének szemében vált ikonikus jelképpé ez a trilógia. Tolkien az Előszóban ezekre a következőképpen reagált: " Ami a könyv belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részről szívből utálom az allegóriát minden formájában. (...) Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az alkalmazhatóságot az allegóriával, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből."

Igazából bármennyire is szeretem ezt a könyvet, azért bevallom, hogy a mások által is emlegetett hibáit is látom. Tolkien lett légyen bármennyire is fantasztikus mesemondó, regényíróként mégis elkövetett pár hibát, amiket korábban is, most is fel szoktak emlegetni: így például a szereplők egysíkú ábrázolása; a párbeszédek túl műnek hatnak, nem igazán életszerűek: túl fennköltek, s olykor túlcizelláltak; itt van még a szerelem túl leegyszerűsített bemutatása vagy éppen a nőalakok hiánya - akik bár vannak, de olyanok, mintha nem is lennének. S persze, tudom én ezt - s gondolom, a rajongók igen nagy százaléka is tisztában van ezekkel, de mégis hajlandó vagyok elnézni, mert a világ, amit a képzeletével teremtett, egyszerűen lenyűgöz. Újra és újra.

A sokak által, fentebb felsorolt hibái közt egyedül a "túl sok a tájleírás" -részt nem tudom megérteni. Mármint érteni értem, csak éppen felfogni nem vagyok képes - de lehet, hogy igazából nem is akarom. Ahogy most olvastam A Gyűrű Szövetségét, próbáltam erre is odafigyelni, de őszintén megmondom, én ezt egyáltalán nem találtam soknak vagy éppen unalmasnak - bár gondolom ezt is olvasója válogatja. Kinek mi a sok, ugye.
Tolkien tájelírásai jóval elmaradnak Jókaitól - hosszúságukban mindenképpen, bár én Jókai tájleírásait is nagyon szeretem.. - , s úgy érzem, hogy szükségesek is ahhoz, hogy valóban képesek legyünk belépni Tolkien képzeletébe. Enélkül nem megy. Hát hogy a mókusba tudnám elképzelni Völgyzugolyt vagy Lothlórien gyönyörűséges erdejét, ha csak annyit írna, hogy "Szép táj, sok a fa." ? Ez nekem nem elég! Látva látni szeretném a lothlórieni fák ezüst kérgét, az arany levelekből szőtt lombkoronákat tengerét, az Óidők tavaszának zöldjét a bársonygyepen, telehintve csillagforma arany virágocskákkal, megannyi tündöklő csillaggal...

Kedvenc szereplőt nem tudom, hogy tudnék -e mondani egy olyan regényben, amelynél nem a történet előtt, hanem a világ, s annak történelme, mitológiája előtt borulok le legfőképpen. Talán, de tényleg csak talán, Samu fogott meg legjobban ebben a részben a maga egyszerűségével, rettenthetetlen hűségével Frodó iránt, s egyben hihetetlen ragaszkodásával otthonához, a Megyéhez. Egy igazi hobbit, egy igazán szerethető figura.
De emellett még ott van Bombadil Toma is, akit négy vagy öt évvel ezelőtt Édesapámmal kineveztünk az első rész "legjófejebb szereplőjének". S hát persze, hogy az - ez azóta sem változott. Ám hogy ő pontosan kicsoda és micsoda is - ez teljesen homályban marad, csupán halovány utalások vannak kilétére; ha jól emlékszem, még A Gyűrű keresésében (angol címe: The Unfinished Tales) sem kapunk választ erre a kérdésre - de talán pont ettől olyan érdekes és izgalmas. Kilétéről egy nagyon érdekes eszmefuttatást olvashatsz a Könyvvizsgálók blogon ITT .A regény iránt érdeklődőknek a többi, Tolkien világával, mitológiájával foglalkozó posztjaikat is szívből ajánlom.

A fordítással kapcsolatban még annyi megjegyzésem lenne, hogy az első 11 fejezettel, melyet Réz Ádám fordított, olykor akadtak problémáim, néha egészen új szókapcsolatok születtek nála (így például a "tőrbe esett" kifejezés -tőrbe csalt, csapdába esett lenne inkább. A tőrbe esés nagyon fájna.) , és ha nem is ég és föld, de nagy különbséget éreztem az ő és a Göncz Árpád által fordított részek közt - utóbbi valahogy gördülékenyebb. Viszont a Réz Ádám által fordított versek sokkal jobban tetszettek, mint Tandori versfordításai.

És hát igazából ennyi. A lényeg, hogy még mindig imádom ezt a történetet, ennyi év után is.

Eredeti cím: The Lord of the Ring - The Fellowship of the Ring
Fordította: Réz Ádám (1.-11. fejezet), többi: Göncz Árpád
Oldalszám: 540
Kiadó: Európa
Eredeti ár:

Képek forrása:
Lothlórien: fan.theonering.net
Völgyzugoly: arnor.extra.hu - Rodney Matthews illusztrációja

Istenekre hangolva

Marie Phillips: Csintalan istenek
Elolvastam: 2011. május 31.

Az írónő regényére Bridge fantasztikus lelkendező bejegyzése miatt figyeltem fel, és hát ráadásul görög istenek meg modern kor meg miegyéb... rögtön a Percy Jackson kalandjairól szóló (amúgy szerény véleményem szerint hihetetlenül jó ifjúsági) regények jutottak eszembe, és persze rögtön az is, hogy én azokat mennyire imádom. Persze, bármennyire is megszokott a régi történetek, alakok modern korba helyezése, azt azért meg kell hagyni, hogy a görög istenek jófejek voltak. Szóval, engem semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megismerkedjem ezzel a történettel. Mikor végre megkaparinthattam a könyvtárban, mint valami Szent Grált, széles vigyorral elterülve az arcomon rohantam oda a könyvtárosnőhöz, hogy én ezt most kiveszem, ő pedig rá sem hederített a pillanat ünnepélyességére, kicsit unottan pittyegtette be a könyvet az adatbázisba. Nem baj, én vigyorogtam tovább.

Szóval, a történetről röviden annyit mondhatok, hogy ezekről a görög istenekről, akikkel (jó esetben ott is) a Trencsényi-Waldapfel könyv lapozgatása során már megismerkedhettünk, kiderül, nemcsak hogy nem az elmés görögök fantáziájának szüleményei, hanem ráadásul még napjainkban is élnek. Hogy hol? Nem, nem New York - ban... Londonban! (ez volt a második tipped, ugye?) Szóval...azt ahogy gondolhatjuk, kultuszuk már eléggé leáldozóban, vagyis mondhatnánk azt is, hogy gyakorlatilag a nullán van: nincsenek áldozások, imádkozások, könyörgések meg miegyéb... igen, igen, ez tényleg szívás. Szóval, ott élnek Londonban egy leamortizálódott randa nagy házban, és kénytelenek voltak lecserélni isteni szerepüket civil állásokra. Ja... ez már a szívások netovábbja. Aphrodité szextelefont működtet (nem mellesleg élvezi is), Apollónnak jósműsora van a tévében, Dionüsszosznak van egy jó kis kocsmája és a többi.
Aztán egy nap Apollón és Aphrodité közt egy rosszul végződött együttlétnek olyan igazán görög istenes bosszú lesz a következménye.

– De én nem akarok az alvilágba menni.
– Ha itt maradsz, kísértet leszel – válaszolta Hermész. – És attól fogva csak és kizárólag a tévés médiumokkal tudsz majd beszélgetni. Higgy nekem, akkor már inkább az alvilág…

Már lassan három napja elolvastam a könyvet, de még mindig hatalmas kérdőjelek vannak a fejem körül, akárcsak egy képregény-figurának. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e a könyv, és ha igen, akkor mégis mennyire. Tényleg nem tudom hova rakni. Ugyanis maga a történet, mármint a tényleges történet, nem igazán ragadott magával, egy kicsit ütősebbet is össze lehetett volna rittyenteni, és véleményem szerint ráadásul túl sokáig stagnált, csak az utolsó negyede volt annyira pörgős, hogy képtelen voltam lerakni. Apollón és Aphrodité alakja olykor eléggé idegesített, ahogyan a bosszúban felhasznált halandó Alice is, Neil (ő a halandólány barátja) pedig, jaj... néha fájdalmas volt. Meg Alice is. Ők ketten együtt. A többi isten ráadásul nagyon háttérbe volt szorítva mellettük (jó, oké Artemisz nem annyira), pedig én még olyan szívesen olvastam volna Athénéről meg Dionüsszoszról is...

Ez akár jelenthetne rosszat is. De a poénok, a helyzetkomikumok viszont annyira jók voltak, hogy sikeresen ellensúlyozták számomra ezeket a hiányosságokat. Hádész és Perszephóné személyéről pedig ne is beszéljünk. Egyszerűen imádtam őket, (bár Hádész azért szerintem mindig jófej ezekben a görög istenes történetekben, Perszephónét pedig egy nyávogós, buta nőnek elgondolni igazán isteni -haha- és szórakoztató ötlet) és az egész Alvilágban játszódó részt.

A vége... nos, ezt se tudom még hova rakni, akárcsak a könyvet. Mikor elolvastam az volt a benyomásom, hogy túl giccses, túl cukormázas befejezés, és egyáltalán hogy kerül ez ebbe a könyvbe? Aztán végül arra jutottam, hogy miért ne lehetne a bugyuta, klisés befejezések paródiájának gondolni?

Mindent összevetve ez egy jó humorérzékkel megírt, könnyed szórakoztató regény némi pajzánsággal fűszerezve, (ami igazából csak említés szinten van jelen a könyvben, nincs semmi részletezés, és inkább jellemábrázolásként jelenik meg, szóval nem is céltalan, de azért arra mégis figyeljünk oda, hogy milyen korosztálynak adjuk :-) ) és hát görög istenek meg miegyéb... Szóval, nem rossz könyv ez, csak... csak... ha a történet nem lett volna ilyen, akkor nem lennék ennyire bizonytalan.

Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Fordító: Vizi Katalin
Eredeti cím: Gods Behaving Badly

Oldalszám: 397

Ára: 3500 Ft

A szörnyek nagy ébresztőórája - izé, Ébredésének Órája

Rick Riordan: A Titán átka - Precy Jackson és az olimposziak III.
kiolvastam: 2010. december 30.

Hihetetlenül vártam már, hogy mikor jelenik meg a sorozat harmadik része, kíváncsi voltam hogyan folytatódnak az ifjú félisten és szatír barátjának kalandjai. A megjelenés a vártnál kicsit tovább csúszott, de végül karácsony előtt pár nappal már a kezemben tarthattam, s alig vártam, hogy belekezdhessek. Riordan úr apait-anyait beleadott ebbe a részbe, az összes korábbinál izgalmasabb, viccesebb, kalandosabb kötetet engedett ki kezei alól - s én ezt mint olvasó, örömmel fogadtam.

Természetesen, nehéz úgy beszélni erről a részről, hogy esetleg azok előtt, akik nem olvasták az előző részeket, de egyszer bele szeretnének vágni a sorozatba, ne lőjek le semmiféle poént a korábbi kötetek cselekményét illetően. Ezért, akik a fentebb csoportba tartoznak, kérem, ne olvassák tovább a posztot, mert óhatatlanul elmondhatok egy-két dolgot a korábbi kötetekről.

Szóval, Percy, Posszeidón fia, Thália, Zeusz lánya és Annabeth, Athéné gyermeke és persze az elmaradhatatlan patás pajtás, Groover azt a feladatot kapja, hogy keressen meg két félisten porontyot, s hozza el a biztonságot nyújtó Félvér Táborba. Hogy melyik isten gyermekei, pontosan nem tudni, de egyenlőre nem is ez a lényeg, inkább a félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő mantikórral akadnak némi problémák, aki a félvér porontyok elszállítását nem nézi valami jó szemmel. Végül hatalmas mázliknak és persze Artemisz Vadászainak köszönhetően mégis sikerül véghez vinni a tervet, ám egy "apró" hiba csúszik a tervbe: Annabeth eltűnt, s nem sokkal utána Artemisznek is nyoma vész. Nagy valószínűséggel az Ellenség kézre kerítette őket, így egy öt főből álló csapat indul a megmentésükre....

– Ez olyan sirály! – ugrált Nico az első ülésen. – Ez tényleg a Nap? Azt hittem, hogy Héliosz és Szeléné a nap és a hold istene. Hogy van az, hogy néha ők, néha meg ön és Artemisz töltik be a tisztet?
– Megszorító intézkedések, nadrágszíj összehúzás – felelte Apollón. – A rómaiak miatt van az egész. Nem győzték a templomi áldozatokat, erre elbocsátották Hélioszt és Szelénét, és a munkakörüket átadták nekünk. Hugi kapta a holdat, én a Napot. Először elég zavaró volt, de legalább adták hozzá ezt a szuper szolgálati verdát.

Azt hiszem, ebből a rövidebb cselekményvázolásból lehet, látni, hogy izgalmakban ebben a kötetben sem lesz hiány, szinte minden fejezetben akadnak kisebb-nagyobb összecsapások, felbukkannak újabb és újabb titkok, meglepetések: például felbukkan a nemeai oroszlán, pegazusok, Szkítiai Dracénák, az Erümanthoszi Vadkan is megjelenik egy hószánkázás erejéig és persze még sorolhatnám az érdekesebbnél érdekesebb, mitológiaibbnál mitológiaibb lényeket. Persze, aki már egy kicsit is járatos a görög mitológiában, annak nem lesz olyan sok meglepetésben része, mint akinek lövése sincs az Olimposzról meg az istenekről. De ez elsősorban ifjúsági regény, szóval ezzel a szemmel kell rátekinteni: s én úgy gondolom, hogy bőven megállja helyét a műfajában, hiszen nem csupán arról van szó, hogy leköti a gyermek figyelmét, hanem még ráadásul szórakozva tanulhat is belőle - s ez piros pontot érdemel, ismételten.

S nagyon jó dolognak tartom azt is ebben a sorozatban, hogy "uniszex" ifjúsági regény, fiúk és lányok is egyaránt élvezettel vehetik kezükbe - hiszen nincsenek benne csöpögős jelenetek, amik a fiúk idegeire mennének, de ellenben azért a harcok, összecsapások nem kizárólagosak a cselekményben, ami mondjuk egy lányt lehet, hogy elrettentene az olvasástól, hanem vannak egészen hétköznapinak nevezhető, érzelmi problémák is, például a barátság tekintetében vagy szülő-gyermek viszonyában.

Riordan humora már az első kötetben se volt semmi, de ezt minden egyes további kötetnél egyre inkább fokozza: míg a Villámtolvajnál kb. fejezetenként egyszer ha felnevettem, addig itt már sokkal, de sokkal gyakrabban - ez köszönhető a narrátornak és az ő meghökkentő hasonlatainak, illetve az istenek haláli szövegeinek.

– Hová-hová? – tudakolta Mr. D. Lába a levegőben lebegett, vállával a házfalnak támaszkodott. Leopárdmintás melegítője és fekete haja lebegett a szélben. Isten-veszély! Ez a borvirágos ürge! Mr. D. felsóhajtott, szemmel láthatóan zokon vette az eposzi jelzőt: – A következő ember vagy ló, aki borvirágos ürgének mer hívni, egy üveg Merlot-ban végzi.

Szóval, ha jól akarod magad érzeni egy-két délután erejéig, s valami könnyedre vágysz, akkor ajánlom figyelmedbe ismételten Percy Jackson kalandjait. És most várom a következő részt! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Titan's Curse
Fordította: Acsai Roland - szöveget gondozta: Garamvölgyi Ildikó
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 286 oldal
ISBN: 978 963 245 331 6

Percyeia

Rick Riordan: Szörnyek tengere
- Percy Jackson és az olimposziak II. rész-

kiolvastam: 2010. június 16.

A múltkor már meséltem Nektek Percy Jacksonról. Ugye emlékeztek még? Szegény srác átlagos életét tengette a suliban (a ki tudja hányadikban, mert folyton kirúgták mindenhonnan), mikor egyszer csak furcsa, szinte azt is mondhatnám, hogy hihetetlen kalandokba keveredett, s végül kiderült, hogy ő mégsem annyira átlagos, mint ahogy mindenki hitte. Hiszen egy görög isten fia hogyan is lehetne ennek nevezhető?

Igen, jól olvastátok, görög istent írtam. S nem, nem: most nem az Apuka kinézetére gondolok. Hanem a mondabeli istenekre, akik viszálykodnak, háborúznak, szeretnek, borsot törnek egymás orra alá, megviccelik vagy megleckéztetik a halandókat, miközben fent az Olimposzon szürcsölik a finom Nektárt, s jókat szórakoznak.

Habár, az első könyvben nem mindegyik volt ilyen vidám, ugyanis valamelyik pimasz ellopta Zeusz villámát, s mindenki szegény Percy Jacksont vette elő, aki épp frissen csöppent bele a félvér életbe, s még szinte fel se fogta még ekkor a "görög-istenek-valóban-léteznek" gondolatot.

De szerencsére, végül sikerült tisztáznia magát, s így kalandjai tovább tudtak folytatódni. A második könyvben, A szörnyek tengerében már egy kicsit több dolog forog kockán: Percy következő nyáron ismét ellátogat az általa olyannyira szeretett Félvér táborba, ám a tavaly nyáron megszokott dolgok helyett most hatalmas felfordulás várja... Folyton szörnytámadásoktól kell tartani, Percynek egy küklopsszal kell megosztania a bungalóját, Kheirónt mindenki kedvenc tanárát eltanácsolták a táborból, s helyette egy igazán ritka szadista felügyelőt kaptak, aki visszavezette a táboréletébe a korábban sok halálos áldozatot követelő szekérversenyeket... s ha még mindez nem lenne elég: Thalia fája, amely védelmet biztosít a Félvér tábornak, haldoklik ugyanis valaki megmérgezte, s nincs rá gyógymód... Csak egy lehetőség van a tábor megmentésére: valahonnan elő kell keríteni az Aranygyapjút. Csak ez szüntetheti meg a mérgezést, amely Thalia fáját pusztítja.

Percy, barátaival és az Olvasóval együtt, útnak indul a Szörnyek tengerére, ahol igazi odüsszeuszi kalandokkal kell szembenéznie, hogy végül elérhesse hőn áhított célját, s megmentse szatírbarátját, akit egy küklopsz szeretne feleségül venni. Hogy is van ez? Hát, vedd elő a könyvet, és megtudod!

Az izgalmak mellett garantált a sok nevetés is, amely egy másik élvezetes sajátsága a könyvnek. Szóval, búfelejtésre is kiváló orvosság lehet.

Fülszöveg:
Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…

Összegzés:

Továbbra is nagyon jó ifjúsági regénynek tartom, ami gyerekeket, felnőtteket egyaránt képes lekötni. Persze, aki olvasta az Odüsszeiát, annak nem okoznak majd meglepetést a Szörnyek tengerén történő kalandok, de a könyv stílusa és humora mindenért kárpótol. Az értékelésemben 9 pontot adok a könyvnek!

u.i.: Riordan úr, azért írhatna egy picit hosszabb regényt is, mert így mindig olyan hamar befejezem az olvasást!

Az istenek köztünk járnak

Rick Riordan: A villámtolvaj

kiolvastam: 2010. április 26.

Kétkedő voltam abban a tekintetben, hogy a Harry Potter és Az Úr sötét anyagai trilógián kívül akadhat olyan ifjúsági sorozat, ami fokozottabb érdeklődésemre számot tarthat. Nos, mint oly' sokszor, ismét kiderült számomra, hogy bizony tévedtem. Rick Riordan egy olyan író, aki egy igen eredeti ötlettel állt elő, s nem más író sikerhullámát igyekezett meglovagolni mint olyan sokan manapság. Figyelem, a mannát és a nektárt előkészíteni, mert most az olimposzi istenek lesznek a vendégeink!

Persze, itt is a szokásos kezdéssel találkozhatunk: egy átlagos kisfiúval, akiről pár oldal után kiderül, hogy nem is annyira átlagos, hanem egy félisten! S ekkor kezd a görög mitológia megelevenedni a könyv lapjain: köztünk járkálnak a fúriák öreg nyugdíjas nénik alakjában (hmmm.. ebben lehet valami :-) ), az erinnüszök sodorják az élet fonalát több kosár barack mögött a piacon, s néha egy-egy Minótaurusz vagy Gorgó is bekukkant igen szürke hétköznapjainkba, hogy megnöveljék egy kicsit az adrenalin szintünket. Mindez hihetetlennek tűnik? Percy Jackson, az átlagosból félistenné avanzsált kisfiú is így gondolta, mígnem személyesen meg nem tapasztalta gyűlöletes tanárának fúriaként való tombolását... szóval, én a helyedben nem kételkednék! Hacsak nem vagy valóban egy átlagos halandó, mert ebben az esetben mindez csak a képzelet szüleménye!

Ha tudni szeretnéd, hogy hova lettek a görög istenek az ókori Hellász bukása után, vagy hogy mit kell tenned ha esetleg tényleg kiderülne, hogy Zeusz, Árész, Apollón, Artemisz vagy a bájos Aphrodité leszármazottja vagy, akkor ne habozz, kapd elő Percy Jackson fantasztikus kalandjait, s akkor kellően visszarettensz a rád váró feladatoktól. Mert azok nem piskóták!

Persze nem kell megijedni, mert egyszerű földi halandók is találnak benne izgalmat, kalandot dögivel! A regény sodró lendülete garantálja a könyv kézhez való hozzátapadását, illetve a hajnalig tartó olvasásokat. Lehetőség nyílik a fantasztikus görög istenekkel való megismerkedésre, kiragadva őket az eposzok és mítoszok világából, s igazi hús-vér valójukban Hawaii ingben vagy esetleg egy Harley hátán találkozhatunk velük. Csak semmi formaság! Habár, azért velük szemben nem hagynám a gardróbban a jómodoromat... kicsit ingerlékenyek.

Fülszöveg:

A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?
Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.

Összegzés:

Nagyon tetszett a könyv, annak ellenére hogy elkövettem egy hatalmas hibát: megnéztem a filmet, még az elolvasása előtt. Mondjuk nem is volt olyan nagy tévedés, mert a film is nagyon jó volt, s igazából az keltette fel az érdeklődésemet a könyv irányába. De viszont volt egy olyan hátránya a dolognak, hogy így a főbb vonalakat ismertem, a nagy meglepetések nem okoztak döbbenetet, s ez így egy kicsit levett az értékéből. Habár, azért akadtak bőven olyan dolgok, amik nem voltak benne a filmben, s a jellemek is sokkal szimpatikusabbak voltak, az indítékok sokkal komolyabb színezetet kaptak. Igazából nagyon kíváncsi lettem a második részére is, egyrészt azért hogy hogyan folytatódik tovább Percy Jackson élete, másrészt pedig látatlanban is ki szeretném próbálni a könyvet, hogy vajon mennyire kiszámítható, vajon képes-e meglepetéseket okozni? Szerintem, aki szerette a Harry Potter-t , az ezt is fogja. Értékelés: 9 pont!