Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.

Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.

Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.

És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.

Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal

A szenvedély

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal

Macskakő

Magassarkúra vadászó nevető macskakövek, vasalásra váró gyűrött csillagok és álmokat horgoló Fátia kisasszony - ez a Mályva utca, ahova aki belép garantáltan elvarázsolódik egy perc alatt. 

A szerzővel még anno a moly.hu indulása után nem sokkal szerveződött szegedi molytalálkozások alkalmával ismerkedtem meg, ahol mindig őszinte csodálattal hallgattam a mesék és a természet iránti vonzódását. Azóta sok minden történt, többek között megnyerte a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát, és már három megjelent mesekönyvet mondhat magáénak.  Ez az első felnőtteknek szóló könyve se szakad el a mesevilágtól, hanem finoman befonja azt a saját valóságába. Fátia kisasszony és a Mályva utca valamint a szigligeti események a maguk időtlenségében léteznek, a rövid kis történetekben ugyan olykor fel-felbukkan egy modernkori találmány (mint például a televízió), de számomra mégis a kortalanság atmoszférája uralkodott itt, akárcsak az igazi mesékben. A rövid kis szösszenetek nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett történetek közé tartoznak: inkább pillanat-, érzés- és hangulatképek ezek, amiket olvasva egy kis varázslatot csempészhetünk bele saját hétköznapjainkba. 

A Mályva utca nem ám olyan akármilyen, poros vagy aszfaltos utcácska. A Mályva utca csupa-csupa macskakő. Az ablakokban bódító illatú petúnia nődögél, kótyagos szenderek röpködnek körülötte. Tavasszal, meg nyáron, ha rájuk süt a nap, nevetnek a macskakövek. És leszedik az arra járó lányok és asszonyok cipősarkait. Nem is hordanak magassarkú cipőt a helyiek, csak a turisták, akik nem tudják, hogy a macskakő cipősarokra vadászik. 

S hogy születtek ezek a laza fűzésű pillanatképek? Júlia a Kulturlényen megjelent interjújában mesélt a kötet születési körülményeiről. Akárcsak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében, itt is régi fotográfiák lódították meg a szerző fantáziáját. A párhuzam egyébként nem véletlen, hiszen anno Ransom Riggs könyvének megjelenésekor a Kossuth Kiadó indított egy ilyen technikán alapuló játékot a moly.hu felületén, és a fentebb linkelt interjúban elárulta, hogy ez volt az első ilyen alkalom, amikor ezt a technikát gyakorolta, és azóta is szívesen játszik ilyesmit. A Macskakő alapjául szolgáló fotókra egy antikváriumban bukkant rá - ezek meg is találhatóak a kötet utolsó oldalán. 

Szerettem ebben a mágikus realizmussal átitatott történetekben kalandozni, mégha csak ilyen rövid időre is sikerült. A Macskakő ugyanis egy kakaóivásnyi hosszúságú, kissé különc világba ajtót nyitó kötet, amelynek az olvasása után már biztosan a mi álmainkat is Fátia kisasszony horgolja. 

Az illusztrációk színvilága nagyon tetszett, jól mentek a történetekhez, és egyik-másik formavilágában is közelített az ízlésemhez - a borítója például tényleg meseszép és hívogató. Ugyanakkor azt a teljesen szubjektív véleményemet is szeretném megosztani, hogy én az illusztrált köteteknél azt szeretem és akkor nyűgöz le igazán, ha az illusztráció és szöveg össze-összefonódik, és együtt alkotnak kerek egészet (például mint Neil Gaiman: Szerencsére, a tej című köteténél) . Ehhez tényleg nagy mértékű összedolgozás szükséges az író és illusztrátor részéről, és sajnos úgy általánosságban véve is ritkán valósul meg ez a dolog - és a Macskakő esetében sem mondható ez el. Talán ez volt az egyetlen szívfájdalmam az egyébként tökéletes könyvvel kapcsolatban. 

Mert amúgy én minden gyermeklelkű felnőttnek javaslom a nevető macskakövekkel kirakott Mályva utca felkeresését, hogy egy kis varázslatot csempésszenek a mindennapjaikba.

Lovranits Júlia Villő: Macskakő - Történetek gyermeklelkű felnőtteknek

Illusztráció: Berecz Krisztina

29 oldal

Átkozott boszorkák

Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.

Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

Óceán az út végén

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...

Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 

S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 

"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192

Minou szigete

 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

Az élet különös szomorúsága

Ez is egy olyan könyv volt, ami már a címével megfogott anno, mikor először hallottam róla. Említettem már azt hiszem, hogy odáig vagyok a nem éppen hagyományos címekért. És végre bent volt a könyvtárban - úgy tűnik, nem csupán az én érdeklődésemet keltette fel, hiszen ahogy visszahoztam már félre is rakta a könyvtáros, mert előjegyzés volt rá. Wow.

Mindenesetre. ahogy a cím is sugallja, ez tényleg fura könyv. Mármint nem olyan posztmodernen fura vagy olyan rosszul fura, hanem inkább megmagyarázhatatlanul fura. Azt hiszem. És pont emiatt nem tudom, hogy mit is gondoljak róla pontosan, mert tényleg nem tudom hova tenni. Még mikor csak vágyakoztam a könyv után, és olvasgattam mások ajánlóit, kialakult egy elképzelésem, hogy mégis mire számíthatok: bevallom némi alice hoffmanos utóízre vártam, annak ellenére, hogy mondták néhányan, hogy nagyon nem az. Végül is nem mondanám, hogy ezt nem kaptam meg, mert az első fejezet abszolút olyan volt, de aztán szépen-lassan elhagyta ezt a vonalat, és átalakult valami teljesen mássá. Valami olyasmivé, ami engem a Fehér, mint a tej, piros, mint a vérre emlékeztetett kissé. Nem teljesen, de szerintem az elbeszélő hangja, stílusa néha kicsit hasonló volt.
No, de még mielőtt kicsit jobban belemerülnék a könyvhöz való viszonyom boncolgatásába, nézzük, egyáltalán miről is szól...

Rose Edelstein a könyv elején éppen kilencedik születésnapját ünnepli, édesanyja ennek örömére egy saját készítésű citromtortával lepi meg kislányát. Ahogy Rose belekóstol, a citrom és a csokoládé mellett megízleli a tortában levő szomorúságot, csalódottságot, kétségbeesést... édesanyja érzéseit.
Rose a hirtelen jött különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tartja, hiszen a legédesebb, legfinomabb falat is elmondhatatlanul keserűvé válhat a készítője hangulatától függően. Olyan dolgokat tudhat meg ennek köszönhetően, amiket mindenki igyekszik elrejteni a világ szeme elől: a kudarcokat, az elégedetlenséget és az élet különös szomorúságát... Eközben az évek egyre múlnak, az ételekből kiérzett sorsok megváltoznak vagy éppen beteljesednek.

Amíg olvastam, nagyon élveztem, olyan történet volt, aminek körbefont a hangulata - s gyanítom a belemerüléshez még nagyban hozzájárult az E/1. elbeszélői mód is. Az első százhúsz oldalt egy ültő helyemben tettem magamévá, képtelen voltam bármi másra figyelni. Aztán már kicsit elvesztettem az érdeklődésem, mert kezdtem látni, hogy nem oda fog kifutni a történet, mint ahová én gondoltam, és a mágikus realizmus fénye is kopni kezdett - de ettől függetlenül még mindig lelkesen olvastam. Miután végeztünk egymással egyszerűen nem hagyott bennem nyomot. S most ahogy írom a bejegyzést, és igyekszem visszagondolni az eseményekre, egyre tisztábban látom, hogy bőven lett volna a történetben potenciál, lehetett volna mélyebb történet is, de nem. Az írónő nem ragadta meg történetének a finomabb szálait, helyette inkább egy sokkal egyszerűbb, sokkal kézenfekvőbb, sokkal semmitmondóbb véget választott. És ráadásul sok mindenre nem kaptam választ, pedig egy-két dologra kíváncsi lennék...

Azért nem mondanám rossz könyvnek, hiszen a megfogalmazása, a stílusa tényleg elvarázsolt, szívesen beleburkolóztam a mondataiba. Egy hétvégi, hétköznapokat feledtető olvasmánynak elment, és nem fogok elzárkózni Aimee Bender többi könyvétől sem. Mindenesetre most nagyon örülök, hogy végül - az eredeti terveimmel ellentétben - mégis csak könyvtári kölcsönzésnek köszönhetően jutottam hozzá. Ennyire és így pont megérte.

Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
The Particular Sadness of Lemon Cake
Fordította: Komló Zoltán
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 296
Eredeti ár: 2490 Ft

A tegnap szigete

A Kísértetház után nem is volt kérdés, hogy mivel folytatom a sort Allende életművében kalandozva. Bár kicsit tartottam tőle, hogy ez is amolyan se-veled-se-nélküled kapcsolat lesz, mint a Kísértetház esetében volt, amivel különben nem volt semmi gond, mert szerettem azt a könyvet, viszont ennyi fura könyvet már nem biztos, hogy jól viseltem volna egyhuzamban. De ez a megérzésem , mint kiderült, nem volt teljesen helyes: a Távoli sziget abszolút magával ragadott, a nyomasztó légkör pedig most elmaradt.

"A zene olyan, akár a szél, elsöpri az éveket, az emlékeket és a félelmet, ezt a bensőmben lapuló vadat. (...) Talpammal verem a földet, s az élet felszökik a lábszáraimban, végigfut a csontjaimban, aztán hatalmába kerít, elűzi a rosszkedvet s megédesíti az emlékezetemet. Beleremeg a világ. A ritmus a tenger mélyén fekvő szigeten születik, megrengeti a földet, villámként cikázik át rajtam, s az ég felé távozva magával ragadja minden bánatomat."

A történet a tőlünk oly' távoli Saint-Domingue szigetén kezdődik 1770-ben. Tolouse Valmorain, a finom ízlésű és előkelő körülmények között élő fiatal férfi kénytelen hátrahagyni kényelmes franciaországi életét, ugyanis hírt kapott arról, hogy édesapja súlyos betegségben szenved saint-domingue-i ültetvényén. Szifilisze már a végső stádiumában van, így a halál már megváltást hoz a férfi számára, "akinek testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak és agyát köd szállta meg." Valmorain apja már egy ideje képtelen volt ellátni rendesen a birtokot, ami így hanyatlásnak indult. A piperkőc fiú így a szigeten marad édesapja halála után, hiszen az ültetvényből származó bevétel nélkül Franciaországban élő családja képtelen megtartani ottani magas társadalmi pozícióját. Az ott töltött évek során kénytelen levedleni magáról európai finomságait, hogy felvirágoztathassa a birtokot, ám ezalatt az idő alatt Valmorain eggyé válik a sziget "primitív, erőszakos világával", amitől odaérkezésének pillanatától kezdve ódzkodott.

A regény másik központi figurája Zarité, akivel csontos, kócos kislányként találkozunk először a regény lapjain, s aki alapos kitaníttatása után Valmorain birtokára kerül háziszolgaként. Zarité maga a szabadság utáni vágy, aki kisgyermekkorától kezdve képtelen beletörődni rabszolga létébe, így többször is szökést kísérel meg. Valmorain birtokára kerülvén sem képes lemondani erről a vágyáról, ám az évek elteltével valami mindig marasztalja: vagy Valmorain pánikbetegségben szenvedő felesége iránt érzett mélységes sajnálata, vagy Maurice – Valmorain egyetlen fia – iránti végtelen szeretete miatt, akire születésétől fogva úgy tekintett, mintha a saját fia volna.
Ám mellettük még rengeteg élet kap helyet ebben a regényben. Sorsuk így vagy úgy, de összefonódik a rabszolgatartással, illetve annak következményeivel – hiszen ebben a világban képtelenség megszabadulni ennek árnyékától.

Ami iszonyatosan érdekes volt számomra ebben a könyvben, az a woodo-vallás, mint olyan. Tudom, hogy ez az én szegénységi bizonyítványomat jelöli, de én kb. eddig annyit tudtam róla, amennyit a hollywoodi filmek (meg a rajzfilmek :-D ) megmutattak: azaz nálam a woodo egyet jelentett a kis viaszfigurákat szurkáló emberekkel. Oké, biztos voltam benne, hogy több van emögött, de nem igazán jártam utána a dolgoknak. Na, itt viszont a woodo teljesen átszövi a rabszolgák életét, és ezáltal kicsit jobban megismerhettem ezt a vallást, és most már tényleg tudom, hogy nemcsak a viaszbabák szurkálgatásáról van itt szó.

A Távoli sziget különben sok elemében hajaz a Kísértetházra: például mindkét regényben megfigyelhető az a történetszál, mely szerint a tönkrement birtokot felvirágoztató városi fiatalember, aki kemény munkával és akarattal eléri célját, ám a földeken töltött évek során vademberré válik, képtelen "civilizált" kapcsolatot létesíteni más emberekkel, és erőszakos, vad ösztöneinek képtelen lesz parancsolni. De ismerősnek tűnhet még a másik világban élő feleség-motívuma is: a Kísértetház Clara de Valle-ja az évek során egyre inkább maga mögött hagyja azt a világot, amelyben férje és gyermekei élnek, s a szellemvilágban éli inkább az életét. Valmorain felesége, Eugenia pedig képzelt félelmeinek rabja: mindent félelmetesnek és ijesztőnek vél, ami körülveszi, míg végül pánikbetegsége annyira elhatalmasodik rajta, hogy természetes önvédelmi mechanizmusként élete utolsó éveiben teljesen kizárja magából a külvilágot, s saját belső világában él, távol minden félelemtől.

A Távoli sziget hangulata viszont sokkal kevésbé nyomasztó: színesebbnek és élettelibbnek mondanám, ami talán annak is köszönhető, hogy az itt felvonuló karakterek között kedvelhetőek, s hovatovább szerethetőek is akadnak szép számmal (oké elismerem, azért unszimpatikusokból sem volt hiány). Ám emellett izgalmas elbeszélői megoldásnak tartottam azt, hogy Zaritét, a fekete rabszolgalányt is narrátorrá tette néhány fejezet erejéig, aki egy teljesen más hangon szólalt meg a mindentudó narrátorhoz képest: s ezalatt nem csupán a nézőpontváltást értem, hanem az események elbeszélésének felépítése is más módon történt, mint ahogy azt egy hagyományos elbeszélőtől megszoktuk. Szerintem ez is egy nagyon fontos momentum a rabszolgaság témájának felkarolásánál: hogy maga a rabszolga is megszólal. S még inkább zseniálissá teszi ezt a regényt a szememben, hogy nagyon alaposan bemutatja a rabszolgák Afrikából hozott kultúráját. Annyira, hogy olvasás közben úgy érezzük, otthonosabban mozgunk az ő világukban, mint a fehér földesurakéban. Hát így van ez.

"Megtanított elmerülni a zenében, akár az álomban. 'Táncolj, táncolj, Zarité, mert a rabszolga, ha táncol, szabad... míg táncol.' S én mindig táncoltam."


Isabel Allende: Távoli sziget
Eredeti cím: La isla bajo el mar
Fordító: Dornbach Mária
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 477
Eredeti ár: 3990 Ft

(alsó kép forrása: http://senaswift.tumblr.com/post/24379809466 )

Kísértetek kora

"Végül is meddig él az ember?
Ezer évet vagy csupán egyet?
Egy hetet él, vagy több évszázadot?
És mennyi időre halunk meg?
Az, hogy örökké, mit jelent?"
/Pablo Neruda/


Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon. Ám ezen kívül nehéz bármit is mondani a történetről, mert szerintem ez tipikusan olyan kategóriába tartozik, amit képtelenség röviden és címszavakban kifejteni, a hosszabb cselekményleírás pedig véleményem szerint egyáltalán nem adja vissza azt, hogy milyen gondolatok, érzések kavarognak az ember fejében olvasás közben, miközben ennek a könyvnek a világában jár.

S visszagondolva a regényre, talán nem is a történet, hanem maguk a szereplők azok, akik szinte beleégnek az emlékezetünkbe. Hiszen ki tudná elfeledni Esteban Trueba-t, aki a nincstelenségből jött, majd erős akaratával és szorgalmával felvirágoztatta a gazokkal benőtt, kopár Tres Marías birtokot, és pár év elteltével igen vagyonos földbirtokossá vált. Ám mindemellett kíméletlensége és erőszakossága folytán nagyon is gyarló, és félelmetesen emberi szereplő, akit egyszer még csodálunk vagy éppen szánunk, majd pár oldallal később szívből gyűlölünk. De ott van még Clara del Valle, Esteban felesége is, aki kisgyermekkorától kezdve a saját kis belső világában él, szinte teljesen kizárva magából a külvilágot. Bár ez a burok olykor meg-megreped bizonyos személyek vagy tragédiák miatt, ám tartósan mégsem képes részt venni abban az életben, ami körülveszi őt. Clara inkább a szellemekkel társalog, miközben a szemével tárgyakat röptet vagy a jövő titkait fürkészi.

A többi szereplő is egytől egyig izgalmas és erős tónusú karakter – ez még a mellékszereplőkre is igaz –, akik rengeteg kiváló háttértörténetet visznek bele a nagy egészbe. S ezekből az apró mozaikokból, melyek hol kiegészítik, hol ellenpontozzák egymást áll össze a család egységesnek ható, szinte végzetszerűnek tűnő története, melyet egyaránt nevezhetünk erőszakosnak, kegyetlennek, szenvedélyesnek és gyönyörűnek is.

Teljesen ambivalens érzések kerítettek hatalmukba a könyv olvasása közben. Allende regényének világa olyan erős atmoszférával rendelkezik, hogy szinte berántja magához az olvasót, és nem ereszti: oldalról oldalra egyre inkább belemerül ebbe a világba, még az olvasások közötti időkben azon kapja magát, hogy Esteban Trueba birtokán lépdel, vagy Clara szellembarátaival társalog. S talán pont emiatt az erős atmoszféra miatt, ami egyben mágikus és nyomasztó, (és a hangsúly leginkább az utolsó szón van) éreztem azt, hogy egyszerre vonz és taszít ez a könyv. Az utolsó oldal elolvasása után folyton azon gondolkodtam, hogy végülis melyik érzésem az erősebb vele kapcsolatban, és egyre inkább hajlok afelé, hogy nem szerettem olvasni ezt a könyvet.
Ám már lassan egy hete, hogy visszaraktam a polcra, de folyton vissza-visszatérnek rá a gondolataim, egyszerűen nem hagy nyugodni. Eszembe jutnak a regényben előforduló apró, végzetszerű események, a generációkon átívelő örök körforgás, és ez az egész kegyetlen-gyönyörű mágikusan realista világ. És arra jutottam, hogy - figyelem! egy teljesen ambivalens kijelentésem következik - szerintem ez egy iszonyatosan jó könyv. Bár továbbra is tartom, hogy nem szerettem olvasni.

Mert hát vannak ezek a fura könyvek, amiknek a világában nem szeretünk létezni, de mégis mély nyomot hagynak bennünk, olykor mélyebbet, mint egy olyan könyv, aminek a világában élvezettel lubickoltunk.

Isabel Allende: Kísértetház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 468
Eredeti ár: 3990 Ft (de a régi kiadása még biztos kapható az antikokban)


kép forrása: http://weheartit.com/entry/25679884

"...valami univerzális gyönyörűség..."

Halász Margit: Éneklő folyó

kiolvastam: 2011. június 26.



Halász Margit regénye elsősorban egy reménytelen szerelem története, ami a Kandicsfalván élő férjezett rajztanárnő és az odakeveredett fiatal cigány festőművész között szövődött, és ami megállíthatatlanul robog a tragikus végkifejletig, miközben számos egyéb történet is elkezdődik és véget ér, valahol a távoli múltban, vagy a regény jelenében. Évtizedek, személyes sorsok tömörülnek össze ebben a rövid regényben, mesés kvintesszenciáját adva az alföldi falusi életnek, elrepítve minket, olvasókat a Tisza fákkal körülölelt, csendes partjára, egy olyan ismerős-ismeretlen világba, ahol az idő kétségkívül másként létezik, akárcsak az emberek.

"Csak lehet ott fenn valaki, aki ezt az egészet csinálta, mondta, egy erőnek, egy akaratnak lennie kell, aki a szitakötőket is kiszínezte."

Igazán mágikus, ám mégis jellegzetesen falusi élet bontakozik ki előttünk, ahol az egészen hétköznapi életet élő, a nagyvárosi élettől elzárt emberek mindennapjait a régi időktől kezdve át- és átszövik a tündérmesék, akárcsak a regény nyelvezetét; ahol a modern kor kifejezései keverednek az igazán ízes beszéddel, s olykor, mint valami drágakövet felcsillantva, gyönyörű, lírai nyelvezet fűződik a sorok közé, miközben a finoman árnyalt humor sem marad el. Ezáltal alakul ki az egész regényre olyannyira jellemző fényesség, ízesség és fanyarság különös keveréke, ami betűről betűre elbűvöli, magához láncolja az olvasót, aki megannyi különböző világ – mese és valóság, modern kor és az időben megrekedt falusi élet – szavainak sűrű levét issza egészen az utolsó sorig.

A tájszavakat sokáig ízlelgettem magamban olvasás közben, legtöbbje mélyen el volt már temetve a passzív szókincsemben, de most újra megpillantva azokat, valami rég elfelejtett otthonosságot éreztem, ami valamikor akkor tűnhetett el, amikor nagyszüleim is hátrahagyták a falut, hogy végérvényesen a városban telepedjenek le. S ekkor nem csak a búbos kemence, a sülő kenyér illata, vagy a végenincsnek tűnő földbirtok tűnt el, hanem egy idő után az ízes szavak nagy része is.

Halász Margit regénye kellemes meglepetést okozott, hiszen én, mint a kortárs magyar szépirodalomtól ódzkodó ember, mindig óvatosan közelítek az ilyen jellegű művek felé. Az Éneklő folyó viszont már az első harmadánál eloszlatta az esetleges kétségeimet: nagy levegőt vettem hát, és úgy merültem alá annak a félig mesés, félig valós világnak, ami a regény lapjain életre kelt, akár ha a Tisza alá merültem volna, rácsodálkozván, hogy a víz alatti világ mennyivel másabb és mégis mennyire ismerős.

Egy szál rózsával emlékezz!

Gabriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején

kiolvastam: 2010. június 13.

A Szerelem a kolera idején egy életen át tartó, reménytelennek tűnő szerelem története, ami egy elhervadhatatlan vörös rózsaként bontogatja szirmait az olvasó szeme előtt, akit egyre csak bódít az illata, minél jobban halad előre a könyv lapjain. Florentino Ariza, a regény főhőse, mikor meglátta fiatalkorában Fermina Dazát, rögtön beleszeretett, s ettől a szerelemtől nem tudott szabadulni élete végéig. Olyan szépnek látta őt, már akkor és olyan vonzónak és a közönséges halandóktól annyira különbözőnek, hogy sohasem értette, mások miért nem részegülnek meg cipősarkának kopogásától, miért nem dobban meg a szívük Fermina ruhafodrainak zizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe az egész világ hajfonatának forgószelétől, kezének röptétől, nevetésének visszhangjától. Mert ő ezt tette, ötvenegy éven keresztül.

Marquez regénye tényleg az olvasó szívéhez szól! Olyan szívekhez, melyek ha nem is olyan kitartóan, de égtek már a plátói szerelem tüzében. Hiszen ők tudják, hogy az ember vágya által teremtett káprázat alól a legnehezebb kiszabadulni, vagy talán nem is lehet teljesen. Valami mozdulatlan várakozás, boldog reménykedés tölti el ilyenkor a szíveket, melynek varázsát csak az a pillanat törheti meg, mikor szembesülnünk kell a valósággal. Ez történt Fermina Dazával is, aki több éven keresztül táplált mély érzéseket a férfi iránt, ám mikor szemtől szembe egyszer Florentino leszólította a piacon, csupán a képzeletében létező férfi árnyalakját látta, s ezután elhalt benne az iránta érzett szerelme.

Így Fermina tovább tudott lépni, élni kezdte az életét. Feleségül ment egy neves doktorhoz, Juvenal Urbinohoz, akinek társa volt élete végéig. S bár adódtak nehézségek házasságukban: olyan akadályok is eléjük gördültek, amiken úgy látszott képtelenek túljutni, de végül rájöttek arra, hogy vagy így élnek együtt vagy sehogy, vagy így szeretik egymást vagy sehogy, hiszen a szerelemnél nincs nehezebb dolog a világon.

Marquez csodálatos képekkel dolgozik: örökre bevésődnek az ember emlékezetébe. Ilyen a titkos szerető a szegénynegyedben, aki egy rózsaszállal a kezében várja a szeretett férfi halálhírét. Vagy az édesanya és a szerető sírján burjánzó rózsabokrok vöröse, melyek végül meghódítják az egész temetőt. Vagy az aszály perzselő hőségébe fulladt utcák, ahol száraz falevelek kavarognak a hirtelen támadt szélben.

A történet és annak alakjai teljesen időtlenek és mégis időben létezők. Időtlen, mert ahogy olvassa, és olvassa az ember, nem érzi sehol sem az idő múlását, mintha minden állandóság és mozdulatlanság lenne (hogy hány év telik el egyes események közt, azt nagyon ritkán hozza tudomásunkra a narrátor). Ezt az érzést talán az is erősíti, hogy a szereplők alig szólalnak meg a regény során. Végig a narrátor meséjét hallgatjuk, melyet csak ritkán tör meg egy-egy szereplő által megfogalmazott mondat. S mégis minden időben létező a regényben, hiszen egy tárgy, egy pillanat, egy alak nem csak abban a momentumban jelenik meg a szemünk előtt, amikor feltűnik a történetben, hanem megtudjuk későbbi sorsát, a jövőben eljövő jelentőségét is.

Juvenal Urbino halálával kezdődik a történet, s hármuk korábbi évei visszatekintésként jelennek meg a lapokon, majd újra visszatérünk a jelenbe és a kezdőkép részletei már jelentésekkel telnek meg számunkra, s Fermina Daza és Florentino Ariza alakjai úgy tűnnek fel a szemünk előtt, mint akiken nem látszódik, hogy öregednének. Inkább egyre áttetszőbbek lettek az idők során, emlékké váltak, egy letűnt kor árnyaivá lettek, míg a folyón el nem mosta őket a feledés.

Fülszöveg: „Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

Összegzés:

Gyönyörű szerelmi történet, ami nem csöpögött, s teljesen belefeledkeztem. Bár vannak benne néha meredek dolgok, de ezt Marquez mégis úgy tálalta, hogy meg se botránkoztatott különösebben. Minden olyan természetesnek tűnt, még az a fanatikus rajongás is, amit Florentino táplált Fermina iránt. S a nyelvezete pedig egyszerűen gyönyörű! Az értékelésemben 9 pontot adok!