Az elmúlt évben a blog egy nagyobb hullámvölgybe került. Olvasási kedvem meglehetősen hektikus volt, de azért szerencsére így is rám találtak a történetek - és bár voltak közte csalódások, azért azt elmondhatom, hogy a legtöbb könyv, amit olvastam valóban hozzám tett valamit. Viszont sajnos a bejegyzésírásra hol időm, hol energiám nem volt, így márciustól kezdve azért nem született egy darab beszámoló sem. Gondolom, felesleges említenem, hogy egy kihívásomat sem sikerült teljesítenem, de az az igazság, hogy egyáltalán nem bánt, alakul így az élet.
Vegyes év volt a 2022. számomra, megvoltak a hegyek és a völgyek is benne. Több szinten is gyakorolnom kellett az elengedést és azt is, hogy többször használjam a "nem" szót, kicsit megtanuljak sodródni az eseményekkel és azt is, hogy hogyan lehetek magam számára saját magam a középpontban olykor - egyik sem volt könnyű, és a legtöbbjét még mindig gyakorolnom kell, de úgy vélem, hogy az életem és saját magam formálása jó irányba halad. A saját magamért tett legnagyobb lépésem az, hogy elindítottam a saját online könyvesboltomat itt, külföldön. Erről azt hiszem, bátran elmondhatom, hogy egész életem során soha sem adtam ekkora ajándékot magamnak. Mintha minden korábbi velem történt esemény vagy tapasztalat értelmet nyert volna ezzel - leírhatatlan érzés ez, és az is, hogy úgy tűnik, van ennek jövője. Tele vagyok tervekkel ezzel kapcsolatban, hogy merre és milyen irányba kéne mozdítani ezt az egészet - őszintén remélem, hogy ad ezekre az élet lehetőséget, hogy mindent megvalósítsak.
A blogot tekintve is vannak persze terveim, bár korántsem olyan nagyszabásúak, csupán annyi, hogy szeretnék rá időt szakítani ismét. Mert az van, hogy hiányzik, hogy kicsit rendszerezzem a gondolataimat az olvasmányélményeimmel kapcsolatban is. Ám ahogy erre gondolok, arra is rájövök, hogy a bookstagram része viszont egyáltalán nem hiányzik, nem érzem magamban azokat a kreatív energiákat, és mi tagadás, kicsit repetitív tevékenységnek is érzem. Szóval nem akarok ezzel nyomást gyakorolni magamra, hogy ez tartson vissza például egy bejegyzés publikálásától, mert nem tudok egy számomra elfogadható képet felmutatni az adott olvasmányomról (így leírva amúgy nagyon nevetségesen hangzik még nekem is, szóval abszolút megengedett a szemforgatás) Úgyhogy ebben az új évben szeretném ezt a belső kényszert elengedni, magasról tenni rá, hogy készítettem-e képet a könyvről vagy ha igen, az megfelel-e a mércémnek. Bejegyzés és gondolat legyen - ez most a lényeg.
Elképzelhető, hogy több gyerekkönyves értékelés is fog idekerülni majd, de csak azokról szeretnék majd írni, amik valóban megérdemlik a figyelmet - és akár felnőttként is élvezhetőek.
De térjünk rá, hogy melyek voltak 2022. legkiemelkedőbb olvasmányai - mert hogy szerencsére jó pár akad közte. Igyekszem egy-egy rövid értékelést is írni hozzájuk, hiszen legtöbbjéről semmiféle említés nem is esett se itt, se molyon, se Instagramon vagy Facebookon.
Egyébként 46 darab könyvet olvastam el a moly szerint - ebből 14 gyerekkönyv (vegyesen saját örömömre vagy éppen a gyerkőcöknek felolvasva és nekem is szerelem lett), a többi pedig képregény, regény és non-fiction vegyesen. Műfajilag ismét csak sikerült változatosan olvasnom, és az angol mellé már bekerült néhány német nyelvű olvasás is - bár ezek még csak egyszerű gyerekkönyvek vagy könnyed ifjúsági regények voltak. Szeretném majd folytatni az idegennyelvű olvasást is, idén az első nagy falat Kerstin Gier Wolkenschloss című regénye (magyarul Felhőszálló néven jelent meg), amit remélem, el fogok majd olvasni valóban, mert az első fejezet után azért világos nekem, hogy a szóismeretem még nincs ezen a szinten.
Ha a 2022. év kiemelkedő olvasmányait kéne megjelölnöm, akkor rögtön Neal Shusterman: Kaszás című disztópikus regénye ugrik be, amit novemberben olvastam és rajongásig megszerettem, bár erre egyáltalán nem számítottam. Izgalmas és elgondolkodtató gondolatkísérlet arról, hogy mi történne velünk, ha nem lenne halál. Mivé lenne így az életünk, ha nem fenyegetne minket a végesség érzése. Őszintén segített úgy elgondolkodni nekem a halállal kapcsolatban, hogy kicsit hozzátett a gyászmunkámhoz, amin még mindig dolgozok, szerintem életem végéig, de hasznos szempontokat kaptam ettől a regénytől, amit nem tudok elégszer megköszönni neki. Valamiért ehhez a címhez tapad hozzá az emlékezetemben még V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete című regénye is, amelynek ugyan nagyon vonakodva kezdtem neki, hiszen az Egy sötétebb mágia című trilógiája csúfos bukása volt a szerzőnek a szememben, de aztán nagyon kellemesen csalódtam a könyvben. Ha jól emlékszem, négy nap alatt fejeztem be, igazán magával ragadó történet volt, még annak ellenére is, hogy azért itt is akadtak ellenérzések bennem, és sokat értetlenkedtem a szerelmi szálak felett már megint. De mindettől függetlenül szép, modern fausti történet ez arról, hogy megéri-e a halandóságunkkal járó sebezhetőségeinkről lemondani a halhatatlanságért cserébe.
Az élet és halál tematikájánál maradva csodálatos, kicsit a mélybe taszító és aztán óvón felemelő élmény volt számomra Maja Lunde: A Nap Őrzője című felnőtteknek írt meséje, amely a csodálatos Lisa Aisato illusztrációival jelent meg. Ez a történet amellett, hogy bizonyos olvasatok szerint a klímaváltozásról szól, számomra egy gyönyörű allegóriája volt a gyászmunkának. Mit visz el magával egy szeretett személy elvesztése, milyen áthatolhatatlan sötétségbe taszítja az embert. Ám a Nap nem szűnt meg, soha sem szűnik meg létezni. Ha újra fényt akarunk az életünkben, ki kell szabadítanunk - el kell engednünk őt a fogságából, hogy tegye a dolgát: süssön, világítson. Teremtsen színeket, szagokat, életet. A hiány nem szűnik meg ugyan soha, de körbenőheti az élet.
Szívembe zártam még A csütörtöki nyomozóklubot is. Ami amellett, hogy egy könnyed, cuki kis krimi egy nyugdíjas otthonban, számomra mégis nagyon hangsúlyos volt az a része is, hogy a szereplők tulajdonképpen napról napra egyre közelebb kerülnek a halálhoz. És ennek árnyékában élik mindennapjaikat, tudva, hogy bármikor eljöhet számukra a vég. A fiatalkori reményteljesség, a sok terv, a nagy család, ami mindig ott zajongott az ember körül már a múlté. Minden, ami előrevitte őket az életben már elmúlt, minden fontos dolog emlékké vált csupán. Ez a fajta melankólia számomra végig ott kullogott a sorok között, és bizony, éppen ezért nehéz is volt olvasni ezt a regényt olykor - mindamellett, hogy nagyon szerettem is.
Nagyon szerettem még olvasni Fehér Klára: Bezzeg az én időmben című, már-már klasszikusnak számító regényét, amely egy csodás új kiadásban jelent meg. Egy kicsit abigéles beütésű történetre számítottam, mást kaptam, de nagyon nem bántam. Felnőttesebb is volt, mint ahogy azt az ifjúsági címkétől gondoltam, szóval azt is mondhatnánk, hogy minden előzetes elképzelésemre nemet mondott, de én így is nagyon szerettem olvasni ezt a nyáron. Hangulatos, szórakoztató, igazán bájos, de emellett azért mégis kellően komoly.
Három képregényt olvastam, és mindegyik felkerült az emlékezetes olvasmányaim közé. Ezek közül az első Shannon Hale: Igaz barátok című története, amely pár évvel ezelőtt a Goodreads -en is közönség díjas lett. Ez a képregény a kisiskolások azon időszakáról szól, amikor igencsak meghatározó mit gondol róluk a környezetük - egy olyan kislány szemén keresztül, akinek nem alakulnak szerencsésen a baráti kapcsolatai. Shannon története kicsit mindannyiunk története szerintem, még akkor is, ha nem voltunk ennyire rossz helyzetben. Mert vannak momentumok ebben a történetben, amik annyira univerzálisak, hogy mindenki talál velük kapcsolódást. Ez a történet, ahogy az utószóban is írja a szerző, igaz történet. És azok számára íródott, akik magányosnak és kívülállóknak érzik magukat. Különösen kisgyerekként. És persze, mindenkinek, aki érezte valaha hasonlóan magát. Szeretem a végén azt a pozitív üzenetet, hogy végül minden jóra fordul.
George Takei: They Called Us Enemy című graphic novelje egy rendkívül fontos memoár, hiszen egy olyan témát választott, amiről csak mostanában kezdődtek diskurzusok a popkultúrában, de alapvetően - legalábbis európaiként úgy látom - még mindig nem annyira köztudott, hogy az USA-ban élő amerikai japánok a II. világháború idején - Pearl Harbor bombázása után - népellenségnek számítottak, és koncentrációs táborokba gyűjtötték őket, hogy nehogy esélyük legyen információkat szolgáltatni a japánoknak. Vagyonuktól, korábbi életvitelüktől kérdés nélkül megfosztottak sok ezer családot, mint az ország ellenségeit. Az egész gyermeki szemszögből van elbeszélve - hiszen a szerző maga ekkor még csak kisgyermek volt - , és pont így éri el talán a legfájdalmasabb hatást. Elgondolkodtató, szomorú, ám mégis megadja a végén a feloldozást.
Dana Simpson: Phoebe and her Unicorn egy nagyon cuki, nagyon vicces, imádnivaló képregény a kisiskolás korosztály számára, de felnőttként is bőven lehet rajta szórakozni. Kár, hogy amúgy nem nagyon lehetett róla hallani, de magyarul is megjelent egyébként a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Sokszor van akcióban, úgyhogy érdemes azért ezt figyelgetni, mert tényleg baromi szórakoztató, főleg ez az önimádó unikornis.
Voltak újraolvasások is, bár korántsem annyi, hogy teljesíthessem Theodora havi egy újraolvasás-kihívását, hiszen szám szerint csak három darab könyvet olvastam újra. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság most sokkal, de sokkal jobban betalált, mint nyolc (?) évvel ezelőtt. Bár akkor is szerettem, de most a kedvenc könyveim listájába is felkerül - úgy tűnik, ehhez érnem kellett. Imádtam A Gyűrűk Urát, szívesen barangoltam Középfölde kalandos világában, olykor félelmetes volt a hasonlóság a való világunkkal is, hiszen pont abban az időben támadta meg Oroszország Ukrajnát. Félelmetes, mennyi történéssel rezonáltak Tolkien gondolatai - azt hiszem, ez az időzítés új olvasási élményt adott nekem, és megmutatta, hogy tényleg mennyi örökérvényűség lakozik ebben a történetben. Márciusban megismerkedtem egy elképesztően művészi mesekönyvvel, Samuel Allo meséivel, amelyeket Szimonédész Hajnalka álomszép festményei illusztrálnak, és azt még decemberben újra is olvastam. Csodálatos mesék vannak benne, amelyek örökérvényűek és tényleg velünk maradnak az olvasása után is. A két csillag egy figyelemre méltó kötet, amiért nem lehetek elég hálás a Kisgombos Kiadónak, hogy elhozták a hazai közönség számára. Felnőttként is bőven megéri belemerülni a világába.
Voltak még ezek mellett is bőven kiemelkedő könyvek, mint például A részegség rövid története, ami az egyik legszórakoztatóbb non-fiction valaha. Vagy az If Walls Could Talk, ami egy szuper kulturtörténeti kötet, és az otthonunk történetéről mesél nagyon érdekes formában. Ha az angol nem akadály, tudom ajánlani ezt is.
Szerencsére az évben kevés csalódás ért, ezek közül a legdühítőbb számomra Az örökösök viadala volt, úgyhogy ez kapja tőlem 2022. Citrom-díját.
S hogy mit hoz a 2023-as év? Nagyon remélem, hogy egy kis aktivitást tőlem itt a blogom felületén, és hogy idén is sok klassz könyv rám találjon. Köszi, ha végigolvastatok - de ha nem, az sem gond, én már annak tökre örülök most, hogy közel két hétnyi gépelgetés után eljutottam oda, hogy meg tudom nyomni a publikálás gombot a jobb felső sarokban.
Mindenkinek boldog, könyves kalandokban gazdag új évet!
