Pages

Nevermoor - Morrigan Crow négy próbája

2019. május 29., szerda

Morrigan Crowról tudni kell, hogy el van átkozva, ugyanis Napszálltakor született. Ezek a gyermekek okoznak aztán minden rosszat a világban és az emberek életében. Akaratlanul is. Ha szívrohamot kap a kertész, vagy ha valaki mégsem nyeri meg a betűző versenyt, akkor tudható, hogy Morrigan Crowt kell érte okolni.
Morrigan Crowról még emellett azt is tudni kell, hogy csupán tizenegy éves koráig fog élni. Mert pontban Napszálltakor meg kell halnia.
Azonban mielőtt ez bekövetkezne, mielőtt éppen éjfélt ütne az óra egy különös alak jelenik meg a Crow család birtokán, és életet ajánl Morrigannek. A lány, mivel egyáltalán nincs kedve meghalni, kíváncsian követi őt Nevermoorba. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Egy mesterséges család. Életre szóló testvérek.
    Most már értette. Jupiter azért viselkedett úgy, mintha király lenne, mintha láthatatlan buborék venné körül, ami megvédi minden rossztól az életben: mert tudta, hogy vannak emberek a világban – valahol odakint –, akik szeretik. Akik mindig szeretni fogják. Akármi történjék is.
    Ezt ajánlotta fel neki. Mintha csak egy tál forró húslevest nyújtana tálcán az éhezőnek – hiszen Morrigan semmire sem vágyott jobban.

Elképzelhető, hogy párszor említettem mindenféle platformon, hogy mennyire odáig vagyok a jó ifjúsági regényekért, és hogy ezeknek a felkutatása egyik szent célkitűzésem olvasói létemben. Ha esetleg erről lemaradtál volna, hát akkor most neked írom, hogy ez bizony így van.
Jessica Townsend könyve pedig egyszer csak berobbant a könyvpiacra, és mindenki róla beszélt. Arról ment a suttogás, hogy megvan Harry Potter méltó utódja Morrigan Crow kisasszony személyében. Persze, ezt már sokan ígérték sok könyv esetében. Olyanoknál is, amelyeknél még csak a célközönség sem egyezett. A Rowling által írt regények valahogy mindig felmerülnek, ha egy ifjúsági sorozat sikeres lesz - de még akkor is, ha csak szeretne az lenni. A radaromra végül nem a sokak által emlegetett párhuzam miatt került fel, hanem sokkal inkább a rengeteg elismerő vélemény adta meg számomra a végső lökést.
De vajon tényleg olyan, mint a Harry Potter? Igen is meg nem is. Nem tagadható és eléggé szembetűnő a hasonlóság sok tekintetben, gondolok itt például a történet szerkezetére, valamint bizonyos karakterek mintha valóban egy kicsit átgyúrt másai lennének Rowling alakjainak. Hawthorne Swiftben a humoros és hamar hűségessé váló, valódi barátban én folyton Ron Weasley-t láttam, igaz egy kicsit talpraesettebb és magabiztosabb kiadásban. A kissé kívülálló, morcos, olykor kissé kioktató és folyton a könyvei felett görnyedő Jackről pedig egy-egy pillanatban beugrott Hermione, akit az első könyvben egy jó ideig csupán egy kis idegesítő, mindenlébenkanál stréberként láttak Harry-ék.
Bár ezek miatt nem gondolnám a könyvet se szolgai másolatnak, se egy új Harry Potternek. De Townsend kétségtelenül merített Rowling regényéből, viszont ez kétségtelenül előnyére vált.

Morrigan egyébként egy nagyon szerethető karakter, akit már az első fejezetek után legszívesebben megölelgettem volna. Nagyon szomorú volt látni, ahogy egy ilyen kislányt hibáztatnak minden rossz dologért, és az a rövid kis élete másról sem szól, csupán a bocsánatkérésekről. Mellesleg ez az átok dolog nagyon jól leképezi a kissé eleven, ám alapvetően jószándékú gyerekek lelkivilágát valamint azt, hogyan is érezhetik magukat, amikor a szokásosnál gyakrabban előfordul esetükben, hogy valami balül üt ki. Biztosan sokan vannak, akik lelki rokonságban állnak Morrigannel, és könnyen azonosulnak ezzel az elátkozott gyermek titulussal.

Mindemellett sajnos azt kell mondanom, hogy engem a világ felépítése korántsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Talán, ez betudható annak, hogy kevésbé volt itt kibontva, szinte csak skicceket láttunk - de mivel egy sorozat első kötetéről van szó, ezért én úgy vélem, hogy megbocsátható. Mindenesetre így is volt pár dolog, amit zseniálisnak tartok, mint az, hogy Jupiter North által birtokolt hotelben a szobák az ott élők jellemének függvényében rendeződnek be és alakulnak ki. Legkedvesebb szereplőm Morrigan mellett pedig természetesen Fenestra, a macskarizma volt, aki minden macskaságot magán hordozott és ezáltal nekem még szerethetőbbé tette a történetet. Oké, macskákkal nekem mindent el lehet adni, ezt vállalom.

Fenestra hallgatott egy ideig. Morrigan azt hitte, állva elaludt, de akkor egy meleg, nedves és smirglis valami végignyalta a jobb orcáját. Megint szipogott, mire Fen szeretettel hozzádörgölte nagy, szürke fejét a vállához.
    – Kösz, Fen – mondta halkan. Hallotta, hogy a macska az ajtó felé caplat. – Fen?
    – Mm?
    – A nyálad szardíniaszagú.
    – Ja, hát macska vagyok.
    – Most szardíniaszagú az arcom.
    – Nem érdekel. Macska vagyok.
    – Jóccakát, Fen.
    – Jó éjt, Morrigan.
Szóval, Jessica Townsend regénye egy ígéretes kezdet egy fantáziadús middle-grade sorozathoz. A stílusa igazán remek, a cselekménye pedig fordulatokkal teli, és sok jó ötletet valamint izgalmat tartogat. Biztos vagyok benne, hogy a célközönséget könnyen magával ragadja. Úgyhogy ha 10-14 évesnek keresnétek könyvet, a Nevermoort mindenképpen vegyétek fel a listátokra.



Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája 
Nevermoor - The Trials of Morrigan Crow
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
380 oldal

A körző titka | Időfutár 1.

2019. május 23., csütörtök

A kortárs magyar ifjúsági irodalom elég meghatározó sorozata a Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István nevével fémjelzett Időfutár. A sorozat 2012-ben indult rádiójáték formájában, majd ezt követően alig egy évre rá a Pozsonyi Pagony Kiadó könyvformájában is megjelentette. Nagyon régóta kíváncsi voltam rá, hiszen a célközönség (12-14 éves korosztály) körében elég nagy sikere van, plusz ez a többszerzős dolog is foglalkoztat, hogy vajon mennyire tud érződni az ilyesmi egy regény esetében.

Elárulom már itt az elején: nem érződött.

*

És most, hogy nem rágjátok emiatt tovább a körmötöket, inkább térjünk át a történetre:
Szóval, ott kezdődik, hogy Hanna és családja (ismét) egy új helyre költözik. Ezúttal Szegedről Budapestre. Hannának hátra kellett hagynia legjobb barátnőjét, hogy ismét egy új suliban kezdje előlről a beilleszkedést. Minden új, mindent meg kell szokni, de Hannának nem igazán van ehhez kedve.
Aztán talál egy rozsdás körzőt az utcán, és attól kezdve elkezdődnek a furábbnál furább események. Úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik és a számítógépe is megbolondul. És mi köze mindehhez Bécshez, egy vén ócskáshoz, a Sakkozó Törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?

Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem: Pesten mindenki idióta. Van például három lány, képtelenség őket megkülönböztetni, és valami olyan frekvencián visítanak, hogy én olyat még nem hallottam. Előző életükben nyilván denevérek voltak. 

Hanna... szóval Hannát eléggé utáltam. Nyafogós, hisztis, akaratos és bosszantóan előítéletes mindenkivel. Kezdek egyébként egyre inkább megharagudni az ilyen ifjúsági regényekre, amelyek nem hogy rávilágítanának az ilyen viselkedés hibáira, hanem még rá is erősítenek a főszereplőn keresztül, viccesnek álcázva az észrevételeit. Például, ahogy kineveti a félénk fiút az osztályában; ahogy gúnyolódik az eminens tanulón; ahogy lenézi a szép osztálytársnőit - és mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán hozzászóltak volna. És tudom, hogy mindenkiben - főleg a tinédzserekben - sokfajta előítélet van másokkal szemben, de könyörgöm, ne ez legyen már a humorforrás egy történetben, főleg úgy ne, hogy ennek semmifajta előzménye nincs. Hanem csak simán az van, hogy Hanna mindenkinél felsőbbrendűnek gondolja magát már az első másodperctől kezdve.
Mivel egy sorozat első részéről van szó, ezért eléggé remélem, hogy azért fejlődni fog ilyen tekintetben (is) a későbbi részekben, és nem lesz ennyire kis gonosz és idegesítő.

– Szakkör vagy egylet, tök mindegy! Most meg kell tanulnom csipketerítőt hímezni! – fakadt ki Hanna. Sándor nyögve feltápászkodott.
– Remek. Akkor hát első óra: a csipkét azt nem hímezzük…

Mert egyébként neki köszönhetően eléggé nagy hátránnyal indult nálam a történet, és csak nagy nehezen sikerült túllendülnöm rajta. De abszolút vállalom, hogy talán azért is viseltem őt nehezen, mert már sok-sok évvel elhagytam a célközönség korosztályát. Mindenesetre amikor végre sikerült egy időre elnyomnom magamban a tömény Hanna-utálatot, akkor meglepően élvezni kezdtem a történetet. Szerettem az ötletességét, a humorát, az izgalmakat és azt is, hogy egy csomó történelmi érdekességet adtak a sztorihoz, és ezek egyáltalán nem fárasztó magyarázósan vagy didaktikusan voltak belefűzve, hanem nagyon szépen bele voltak simulva az egészbe.
Valahol ott tudatosult bennem, hogy mégis csak megszerettem ezt a könyvet, amikor azon kaptam magam, hogy Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépéről olvasok a neten. Sajnáltam is kicsit, hogy ez az egész rejtélyesdi leginkább a végére csúcsosodott ki, mert ez viszont tök jól ellensúlyozni tudta Hannát és az ellenszenvemet iránta. Plusz hangulatában is sokkal jobban tudta hozni a regény ezt a vonalat, mint a gimiben játszódóakat. Nekem - mint nagyon régóta nemgimisnek - borzasztóan mesterkéltnek, klisésnek és hát ebből fakadóan kicsit unalmasnak is tűntek azok a részek, számomra egyáltalán nem hozta azt a feelinget, amit a gimis történetektől elvárnék. Jön az új lány, vannak klikkek, az osztálytársak mind egysíkúak és durván karikírozottak ( a stréber, a laza, a szép stb. - és igen, pont úgy viselkednek, ahogy a klisék megkívánják) - röviden ez Hanna új iskolája.

Meglepő egyébként, ahogy most utánagondolok a dolgoknak, mennyi negatívum jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, pedig alapvetően azért kellemes olvasmányélményként gondoltam rá. Talán azért, mert a végére mégis csak felhozta nálam magát. Mindenesetre, most hogy így átgondoltam, kicsit vegyes lett nálam a végeredmény. Az biztos, hogy a folytatást is ki fogom kölcsönözni a könyvtárból, mert hát végre élvezni kezdtem és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Hanna továbbra is ennyire idegesítő marad vagy azért változik a történet során. Őszintén remélem, hogy az utóbbi.
Mindettől függetlenül én azért maradok annál, hogy inkább ajánlom a célkorosztálynak, mint nem. Hiszen tényleg sok izgalmat és érdekességet tartogat a történet, biztosan lehetne velük miről beszélni olvasás után. És abban is biztos vagyok, hogy jobban csúszna mint egy Légy jó mindhalálig vagy egy A kőszívű ember fiai.

De a kalandot ki kell élvezni, nem csak úgy túlesni rajta! Az életben olyan ritka, szép, sűrű pillanatok ezek!

Gimesi Dóra - Jeli Viktória - Tasnádi István: A körző titka
Tilos Az Á Könyvek
399 oldal

Six of Crows

2019. május 21., kedd


A könyves világ jelenlegi nagy szupersztárja a Six of Crows (magyarul a Hat varjú címen jelent meg). Ez a könyv szembejön az emberrel szinte mindenütt, ahol olvasók megfordulnak, és mindenki megőrül érte. És ráadásul nemzetközi vizeken évek óta tartja ezt a státusát, és elég nagy esélye van rá, hogy ez a magyar piacon se legyen másként. Azt hiszem.
S bár a fantasy/urban fantasy vonalon mozgó young adult regények egyre kevésbé keltik fel az érdeklődésemet, Leigh Bardugonak ez a duológiájának mégis sikerült még a magyar megjelenés előtt, azon egyszerű oknál fogva, mert a fülszöveg elolvasása után Ocean's Eleven utánérzésem támadt. És mivel eléggé szeretem az ilyesfajta történeteket még Brad Pitt és George Clooney nélkül is, ezért a radaromon jó sokáig rajta volt.

„I'm a business man,” he'd told her. „No more, no less.”
„You're a thief, Kaz.”
„Isn't that what I just said?”

Kaz Brekker és bandája ugyan nem egy kaszinó kirablását vette a fejébe, csupán egy nagyon értékes és az egész világra veszélyes tudás birtokában levő ember kimenekítését a valaha volt legszigorúbban őrzött börtönből. Megbízója a lehető legnagyobb diszkréciót kérte tőle, és az akció sikeressége esetén pedig mesés gazdagságot ajánlott neki.
Kaz tisztában van vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, sőt: annak az esélye, hogy ép bőrrel megússzák, szinte a nullához konvergál. De mégis úgy dönt, hogy belevág, és ehhez megpróbálja a lehető legjobb csapatot összehozni az akcióhoz, mégha ez azt is jelenti, hogy nem csupán a külső veszélyektől kell tartaniuk, hanem a csapaton belüli feszültségek is problémát okozhatnak. 

Leigh Bardugo könyve zseniális. Ötletes. Izgalmas. És minden olyan tulajdonságot magán hordoz, ami egy könnyed, kalandos fantasy regénytől elvárható. Szóval, igen - én is csak megerősíteni tudom a rajongó olvasókat: a Six of Crows olyan könyv, ami megérdemli a figyelmet. A váltott nézőpontokon keresztül elmesélt történeten kívül amik igazán addiktívvá teszik ezt a könyvet, azok a főbb karakterek, akiknek háttértörténete fejezetről fejezetre rajzolódik ki előttünk, és kivétel nélkül elég érdekesek mindannyian ahhoz, hogy még többet akarjunk megtudni róluk.
Azonban kétségkívül Kaz Brekker alakja a legeredetibb és legmegragadóbb mind közül, aki valóban képes a könyörtelenségre és alapvetően semmiféle munkától nem riad vissza, ha az jól fizet - legyen az bármennyire is tisztességtelen. Ám Kaz csak a legutolsó esetben folyamodik saját maga a fizikai bántalmazáshoz. Ő sokkal inkább az emberek elméjével szeret játszadozni. Meggyőző képessége páratlan, ügyesen képes manipulálni bárkit. Jól tudja, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja - csak ezt kell megtalálni, és bárki rávehető bármire. Ő a XXI. század (anti)hőse, aki nem fizikai főlényével, hanem az intellektusával kerül ki győztesen a csatából.

Kedveltem, hogy a young adult regényekben ritkán használt témák, problémafelvetések is helyet kaptak ebben a kalandos rablósztoriban. Ilyen volt például, hogy hősei közül nem mindenki volt fehérbőrű - Inej fekete hajával és olajbarna bőrével, karavánban élő családjával egy óriási hiátust tölt be főszereplőként a young adult irodalomban. Mert szerintem igenis fontos, hogy más népcsoportok is reprezentálva legyenek ezekben a regényekben, hiszen az olvasók se csupán a fehérbőrűek közül kerülnek ki.

“I’ve never sent a Grisha to the pyre. Grisha are given a fair trial—”
She turned on him, goggles up, tears frozen on her cheeks.
“Then why has a Grisha never been found innocent at the end of your supposedly fair trials?”
“I—”
“Because our crime is existing. Our crime is what we are.”

A különböző népcsoportoknál maradva a fajgyűlölet valamint az ezen való felülemelkedés is rettentően fontos szerepet kap Matthias és Nina kapcsolatában. Matthias ugyanis úgy élte le az életét fjerdai katonaként, hogy a grishák iránti mérhetetlen gyűlölet határozta meg alapvető érzéseit. Mert a grishák könyörtelenek. Félelmetesek. Mások. Kiirtásuk minden fjerdai érdeke. Aztán jött Nina, és a Matthiasba belenevelt előítéletek lassan kezdtek megkérdőjeleződni. Érdekes volt látni, ahogy a grishák Ninának köszönhetően egyre inkább arcot kaptak és megszemélyesültek Matthias előtt, hogy épült le benne a sok éven keresztül belétáplált harag. Hiszen a fajgyűlölet pontosan így működik: csak az arctalan, ismeretlen tömegeket lehet zsigeri módon utálni. Amint arcuk lesz és történetük, amint már nem csupán tömegként, hanem egyénként léteznek, meglátjuk bennük a hasonlóságot önmagunkkal, s így már képtelenek leszünk gyűlölni.

Leigh Bardugo regénye emellett persze még sok mindenről szól, úgymint a múltbeli tragédiák jelenre való hatásairól, a fogyatékossággal való együttélésről, és hat teljesen különböző ember közötti kapcsolati dinamikákról.  Igazi minőségi kikapcsolódást képes nyújtani, hiszen a remek karakterek, a fontos témák mellett rendkívül olvasmányosan megírt történet, amit képtelenség letenni és óhatatlanul is bevonja még a legszkeptikusabb olvasóját is a világába. Egyedüli kifogásom talán az volt, hogy nem is értem, miért kellett ezt a regényt young adultnak kikiáltani, hiszen bár a szereplők hivatalosan tinédzserek, de valójában nagyon nem úgy viselkednek, ahogy nem is olyan problémákkal szembesülnek a történet során, ami erre a korosztályra jellemző lenne. Mindannyian kiforrott személyiségek, akik nem igazán az önkereséssel vannak elfoglalva, sokkal inkább a múlt traumatikus élményeit próbálják túlélni, beépíteni a jelenükbe. Ezek pedig nem igazán tinédzser problémák. De a young adult irodalom kerülőknek ez bizonyára jó pontként aposztrofálódik.
S hogy kiknek ajánlanám ezt a duológiát? Az olyan könnyed fantasy fogyasztóknak, akik különösen szeretik a karakterközpontú történeteket, biztosan nem fog csalódást okozni.



Leigh Bardugo: Six of Crows
Orion Press
493 oldal

Halálos fehér

2019. május 13., hétfő


Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.  
A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul. 

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.
Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben. 

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke  633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal

#április

2019. május 9., csütörtök


Az április posztokban szegényen telt, mert nagyon máshol járt egész végig az eszem, és egyszerűen képtelen voltam leülni és összefonni koherens szöveggé az olvasmányélményeimet. De azt hiszem, kellenek az ilyen időszakok is, amikor az ember minden tekintetben csak a pillanatban szeretne élni, mindenféle utólagos gondolkodás nélkül. Ez az olvasásaimra nagyon igaz volt most: mindenféle gondolatok vagy megfogalmazott vélemény nélkül szabadon és önfeledten lubickoltam a könyvek által nyújtott élményekben, miközben ámultam és bámultam azon, ahogy egyre inkább nyiladozik a Fiatalúr értelme, alakul a személyisége és a világgal való kommunikációja is egyre árnyalódik. Úgyhogy áprilisban nem csoda, hogy szinte semmit sem írtam a blogra, azt hiszem. 

Olvasás ügyileg se tudok sok mindent felmutatni, csupán három darabot, viszont azok a könyvek mind szuper olvasmánynak bizonyultak. Befejeztem egy újabb várólista csökkentős könyvet Anita Diamanttól A vörös sátort. Nem lett annyira felemelő és nagyszerű élmény, mint vártam és amilyen lehetett volna számomra, de azért sok mindent tudtam benne értékelni.  Utána jött Leigh Bardugo idehaza is nagysikerű könyve, a Six of Crows, amiért eléggé odáig voltam. Hasonlóan éreztem magam olvasás közben mint Christelle Dabos könyveinél, hogy mindig alig vártam hogy olvashassam, ugyanakkor nem is akartam sose a végére érni, mert úgy hozzámnőttek a karakterek, ahogy a világ is. Megoldhatatlan könyvmoly probléma. 
S miután megérkezett az online könyvrendelésem, rögtön rá is vetettem magamat az idei év egyik legjobban várt megjelenésére, az új Cormoran Strike regényre, amit végül a hét elején sikerült elolvasnom. Kicsit ugyan lassan haladtam vele, de egyáltalán nem okozott csalódást, szuper rész lett ez is. 
Meg volt még ezeken kívül pár gyerekkönyv is, de azokat inkább nem számolom ide. Majd májusban tervezek írni róluk azért egy összegző posztot meg úgy arról is, hogy minek is olvasok még egy alig három hónapos babának. 

Beszerzések tekintetében is szintén három könyv landolt áprilisban a polcaimon. Érkezett ugye a Halálos fehér, és ha már neten keresztül rendeltem, gondoltam, akkor még hozzácsapok pár könyvet, hogy a postaköltséget megússzam. Így lett még az enyém Madeline Millertől a Kirké valamint Naomi Novik Ezüstfonása, amit bár nem terveztem megvenni, mert a Rengeteg nekem oltári nagy csalódás volt anno, de Amadea meggyőzött arról, hogy ez igenis tetszene nekem is.
Könyvfesztiválra idén nem jutottam ki, úgyhogy csak olvasgattam mások szuper beszámolóit róla, és közben azért landolt az újabb megjelenések közül pár a kívánságlistámra. Naiv, aki azt hiszi, hogy meg lehet úszni a Könyvfesztiválos megjelenéseket vásárlás nélkül. 

A májusi terveimre rátérve, mindenképpen szeretném behozni a lemaradásomat, és kisajtolni magamból értelmes mondatokat az áprilisi olvasmányaimról. Mert mindegyik mindenképpen megérdemli, hogy beszéljek róla, és tudom - ismervén magam - utólag nagyon bánnám, ha nem írnék róluk. Úgyhogy majd nekiveselkedem. Olvasmányokra nézve is vannak terveim, de aztán majd kiderül mi lesz belőle. De könyvtárból végre sikerült megszereznem a Nevermoort, úgyhogy az tutira mindenképpen sorra fog kerülni. 
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS