Vajon milyen lehetett nőként élni a XIX. - XX. század fordulóján? Mi volt akkoriban egy lány legfőbb értéke? Milyen volt a nők viszonya a munkához vagy éppen a sporthoz? Hogyan tudtak érvényesülni az egyetemet végzett nők? Hogyan festett női szempontból a házas élet? Szécsi Noémi kultúrtörténeti könyve ezeket és ezer más hasonló kérdést válaszol meg elképesztő alapossággal és rettentően élvezetes stílusban.  

A könyv alapvetően dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő hagyatékában fennmaradt rendelési naplóin alapul. Ezek a feljegyzések számos korabeli levéllel, naplórészlettel, orvosi és ismeretterjesztő forrásokkal valamint irodalmi művekkel kiegészítve azt mutatják be, hogy hogyan is tekintettek akkoriban a nők testére, és hogyan tekintettek ők önmagukra egy olyan korban, ahol éppen minden változóban volt a kibontakozó emancipáció miatt. 

A doktornő betegei között szinte minden társadalmi osztályból találunk példát: a gyermekágyas bárónőtől a nőgyógyászati betegségben szenvedő szakácsnőig szinte minden osztály képviselteti magát. Érdekes volt emellett magáról a doktornőről olvasni a bevezetőben, hogy milyen élete volt, milyen utat is járt be mire végre honosíthatta idehaza a Svájcban megszerzett diplomáját és praktizálni kezdhetett. 

Szécsi Noémi könyvében a könnyedebb témáktól (mint például a szépségideál a századfordulón vagy a fűzőviselés) eljutunk a jóval komolyabb és komorabb témákig. Mint például, hogy mennyire tiltott dolog volt a nők számára a szexuális felvilágosítás, hogy egészen a nászéjszakáig a jómódú lányoknak fogalmuk sem volt, hogy mi fog ott pontosan történni. Mindemellett viszont a cselédek teste szinte használati tárgy volt, amihez a ház ura illetve annak fia(i) bármikor hozzáférhettek, ha úgy tartotta kedvük. S ehhez nem volt szükség a cselédek beleegyezésére. Vagy hogy míg a lányok legnagyobb kincse szüzességük volt - s erre leendő uraik nem átallottak olykor orvosi igazolást is kérni - , addig a férfiak kedvükre kalandozhattak, aminek persze meg is lett az eredménye: a nászéjszakáig érintetlen nők igen nagy többsége a nagy múltú férjükkel való első együttlét után szinte biztos, hogy elkapott valami nemi betegséget, ami igen nagy fájdalmakat, súlyos esetben akár meddőséget is eredményezhetett. 

Nagyon érdekes volt a terhességet taglaló fejezete a könyvnek, hogy akkoriban mennyire másként fogták fel az áldott állapotot. Mivel a várandósság számukra erősen kötődött a szexualitáshoz, ezért a terhes nők, amint áldott állapotukra fény derült (ez akkoriban igen későn kb. 4-5 hónapos terhesen történt általában), el is vonultak a társadalomtól. A terhességet, a gyermekvárást még mindig misztikum övezte, hiszen kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan volt a végkimenetelét tekintve. S talán maguk a nők is érezhettek valamiféle viszolygást saját testüktől, hiszen mint azt ahogy Szécsi Noémi könyvéből megtudhatjuk, nem igazán örökítették meg képeken ezt az állapotot. Az akkori fényképészet elvétve mutat csak terhes nőket. A XIX. században a terhesség inkább abnormális, titkolandó állapotnak számított, nem pedig a büszkeség tárgyának mint manapság. 

Rettentő sok érdekességet megtudtam ebből a könyvből, hiánypótló szempontból dolgozta fel a szerző ezt a korszakot szerintem. Persze az érdekességek mellett számos elborzasztó dologgal is találkoztam az olvasásom közben (például a csecsemők korabeli táplálásával kapcsolatos tévhitek vagy hogy a szoptatódajkák, akik jómódú házakhoz szegődtek, kénytelenek voltak saját gyerekeiket anyatej nélkül hagyni, és nagyon sok újszülött emésztőrendszere nem bírta elviselni a higított tehéntejet, így sokan közülük hamar elhaláloztak stb.), és őszintén bevallom, a magzatelhajtásos fejezetet csak felületesen futottam át, mert mióta anya lettem, képtelen vagyok bizonyos témáknál elvonatkoztatni a gyerekemtől, képtelen vagyok bármilyen általános gyerekes témával kapcsolatban nem őt látni bele a feltételes helyzetekbe. Igazán itt értem tetten, hogy valóban változott bennem valami fontos ezalatt a több mint egy év alatt. 

Mindenesetre Szécsi Noémi újabb könyve is tiszteletet érdemel. Végre valaki érdemben megírja a női szemszögű hazai társadalom- és kultúrtörténetet. Érződik mögötte az alapos kutatómunka, a rengeteg forrás és a szerző kompetenciája a témában. Igazán ideje lenne már elolvasnom a budapesti úrinős könyvét is, már évek óta a polcomon csücsül.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó
384 oldal

Mandragóra utca 7.

Szécsi Noémitől még semmit sem olvastam ezelőtt, de a Mandragóra utca 7. igen jó kezdetnek bizonyult az ismerkedésünket tekintve. Még tavaly ajándékoztam meg magam ezzel a kötettel a nagy Európa Kiadó-akció keretein belül, mert megint valami jó kis paplanba burkolózós, kakaó szürcsölgetős ifjúsági regényre vágytam. Úgy tűnik, mostanában egyre többször van ilyesmire igényem. És hát hozzá kell tennem, hogy még szerencse, hogy ilyen időszakokban is van miből válogatnom.

A két barátnővel, Idával és Tamarával meglehetősen furcsa dolgok történnek: először is, mintha a jelzőlámpa mindig kiszagolná, hogy mikor odaérnek a zebrához, és akkor gyorsan pirosra vált, majd olyan hosszú ideig várakoztatja ott a két barátnőt, hogy emiatt folyton elkésnek az iskolából. Aztán arról a különös, fekete kabátos  idegenről meg ne is beszéljünk, aki mindig ott sündörög Ida anyukája körül; valamint arról a furcsán viselkedő kutyáról, aki ott lohol Ida és Tamara nyomában, s a lányoknak az az érzésük támad, mintha az állat kihallgatná a beszélgetéseiket. S ha a sok titokból még mindig nem lenne elég, még ott van a háztömb földszinten levő 1. lakása, amelyben nem lakik senki... elméletileg. A két barátnő nem hagyhatja csak úgy ezt a rengeteg rejtélyt. Szörnyű kíváncsiságtól hajtva, igen komoly kutatómunkába kezdenek, hogy végre a végére járjanak mindennek. Mert határozottan nincs minden rendben. 

Ismét csak kimondhatatlanul jól esik azt írnom,  hogy a regény mindenféle izgalmán, rejtélyén felül képes volt valami sajátságosan hazai atmoszférát teremtenie. Tényleg azt éreztem olvasáskor, hogy ez csakis itt, Magyarországon játszódhat és nem máshol. Nem azért mert a szereplők magyar nevet viselnek meg Budapest a helyszín vagy ilyesmik, én ezekben nem hiszek - mármint hogy az ilyen dolgok idéznék meg egy-egy ország vagy térség atmoszféráját. Szerintem ez sokkal összetettebb dolog a nevesítésnél. Igazából, ez a regény olyan jól hozta ezt az egészet, hogy én olvasás közben tényleg el tudtam hinni, hogy valahol Budapesten van egy Mandragóra utca, ahol ilyen különös dolgok történnek. S emellett még valami kis nosztalgiázós hangulat is megcsapott: eszembe jutottak az általános iskolás szakkörök; vagy ahogy hazafelé úton húztam magam után a tornazsákomat; ahogy kicsit meggörnyedt a hátam a nehéz iskolatáskától; és egy régi, ismerős érzés kerített hatalmába, mikor az osztálytársak titkos, egymás közti karácsonyi ajándékozásáról olvastam vagy éppen a félévi lezárás izgalmairól. 

Maga a történet mindemellett szerintem épp' eléggé titokzatos és izgalmas, szóval biztos vagyok benne, hogy a célközönség is (10-14 éves korosztály) csak nagy nehézségek árán lesz képes letenni a kezéből a könyvet. Legalábbis velem ez volt. Imádtam ezeket a rejtélyeket, a nyomozást meg a kalandokat - őszintén megmondom nektek, ha nem lettek volna benne a mai kor popkultúrájára tett utalások, én amolyan tipikus retros (abszolút jó értelemben mondom) ifjúsági regénynek tituláltam volna, mert hangulatában engem az Égigérő fűre emlékeztetett kicsit. Meg nem tudom mondani miért... talán a társasház meg a gyerekek önálló akciója miatt... de csak talán. 

Az illusztrációk néha nekem se voltak a szívem csücskei - azt hiszem, erről már mások is panaszkodtak. Nem csupán arról van szó, hogy az én ízlésemtől tényleg nagyon távol álltak, hanem véleményem szerint nem is egy olyan volt, aminek igazából értelmét se láttam a helyfoglaláson kívül (pl. a mobilt tartó kéz a 82. oldalon). Szegény Ida anyukáját sajnáltam a legjobban, aki inkább egy drogos macára emlékeztetett, mint egy fáradt anyukára. Mindenesetre azért volt egy vagy két illusztráció, amire azt mondtam, hogy oké. Mondjuk, a képi világ is - akárcsak az olvasmányok esetében -  nyilván ízlés dolga, szóval én nem szállok vitába senkivel, aki azt mondja, hogy neki igenis tetszik. 

Mindent összevetve kellemes élmény volt, örülök, hogy levadásztam. Minden előzetes elvárásomnak megfelelt a regény, és hát őszintén remélem, hogy a célközönséget is éppúgy rabul képes ejteni, mint engem. S azt hiszem, ezek után óvatosabb leszek a házmesternőkkel... elvégre ki tudja.

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.

Kiadó: Európa

Oldalszám: 288

Eredeti ár: 2900 Ft