Pages

2017. olvasmányai és a TOP 5

2017. december 31., vasárnap



Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy a 2017. évi olvasásaimról számot adjak, és megosszam veletek, hogy melyek is lettek a legkedvesebbek az ideiek közül. 
Olvasás szempontjából most egészen jó évet zárok, mennyiségileg és minőséget tekintve is elégedett vagyok. Az olvasási kedvem lehetőségeimhez képest visszatért, és a történetek igazi menedéket nyújtottak számomra most is. Sok szuper könyvvel hozott össze a sors ebben az évben: a Tolvajok tele, A szél neve vagy akár a Szikomorfán születtem is eszembe jut, ha a legjobb olvasmányélményeimre gondolok. Backman és Rowling természetesen most is tiszteletüket tették nálam könyv formájában, és ezek az újbóli találkozások ismét megerősítették abbéli hitemet, hogy nem hiába vannak benne a kedvenc íróim panoptikumában.

Egy kis uncsi statisztika, amit imádok írogatni meg olvasgatni mások bejegyzéseinél
A Goodreads szerint ebben az évben 54 könyvet sikerült elolvasnom, és ezzel túl is teljesítettem a tavalyi elhatározásomat, miszerint ebben az évben 50 könyvet fogok elolvasni. Már régen lemondtam a sok évvel ezelőtti 90 darabos meg 110 darabos olvasásaimról. Nem mintha számítana a mennyiség - ezzel a célkitűzésemmel inkább az volt a célom, hogy az olvasás ismét nagyobb teret kapjon az életemben. A számhoz persze nem ragaszkodtam foggal-körömmel, hiszen érhetik az embert olyan dolgok az életben, hogy nem tud az olvasásra gondolni vagy más veszi el az időt ettől. Most - legalább - ebből a szempontból szerencsés évet zárhattam, és így jött össze ennyi könyv. Ezek közül hétről nem írtam bejegyzést, többnyire megfelelő mennyiségű gondolat híján. Ezek pedig a következők:
- Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika - egy hosszabb várakozás alkalmával olvastam el a könyvtárunkban, nagyon aranyos meseregény, imádtam. Tervezek még olvasni Lázár Ervintől, és akkor majd egy összesített posztban megírom az élményeimet.
- Roald Dahl: Boszorkányok - Roald Dahltól is tervezek még olvasni például a Matildát meg A barátságos óriást, szóval szerintem Dahl könyveiről is lehet számítani a jövőben egy összesített írásra.
- J. K. Rowling: The Tales of Beedle the Bard - ez is aranyos volt, de nem volt annyi gondolatom róla, hogy egy egész bejegyzést neki szenteljek.
- Sarah Andersen: Puha boldog puffancs - ebédszüneteimben vettem elő. Akárcsak az első részt, ezt is nagyon bírtam. Tetszettek benne a hosszabb lélegzetvételű kockái is.
- Meik Wiking: Hygge, a dán életérzés - ez is olyan volt, amit ebédszüneteimben lapozgattam fel. Mit mondjak, szerintem design könyv. Gyönyörűséges a kivitelezése, tényleg nyálcsorgató (ezért is lettem rá kíváncsi amúgy), de olyan dolgok vannak benne, amikre szerintem némi kreativitással rá lehet jönni. Nem mondanám, hogy sok pluszt adott azon kívül, hogy szívesen olvasok más népek szokásairól.
- Esti mesék lázadó lányoknak - Szerintem fontos kiadvány egyébként, bár az illusztrációk eléggé változó minőségűek. Maguk az életrajzok rövidek, alig 5-10 perc alatt felolvashatóak, viszont az ismertebb nevek mellett sok olyan is előfordult, akiről én korábban nem nagyon hallottam, és ez például jó kezdő löket lehet a további utánajárásoknak. Az élettörténetek inspirálóak, és nagyon örülök, hogy ez a kiadvány idehaza is megjelent, mert szerintem a korosztálya számára (5-10 éves) igazán hiánypótló kötet. 
- Erich Kastner: A repülő osztály - erről majd januárban lesz várható bejegyzés.

A legrövidebb könyv, amit ebben az évben olvastam, az Coralie Bickford-Smith: The Fox and the Star című mesekönyve volt, ami amellett, hogy gyönyörű történet, kész vizuális kánaán is. A leghosszabb könyv természetesen Patrick Rothfusstól A szél neve volt, aminek a folytatását reményeim szerint a következő évben olvasni fogom. Az ötvennégy darab elolvasott könyvem mellett ezzel együtt 80 bejegyzés született a blogon, eggyel több, mint 2012-ben. Az értékelős bejegyzéseken kívül majdnem minden hónapban volt egy összegzésem is, ahol számot adtam az olvasott könyveimről és a vásároltakról is. Jövőre is lesznek ilyen bejegyzések, mert írni is szeretem őket meg olvasgatni is a többiekét. Sőt, lehet még a macskáim outfitjeinek is szentelek külön posztokat, sose lehet tudni. Mert szerintem nem ilyenektől függ a blog értéke, hanem a mögötte levő embertől.

Az idei év leglátogatottabb posztjai viszont a következők voltak:
Nyáry Krisztián: Merész magyarok
Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
Sarah Waters: A szobalány


A 2017. év nem szűkölködött komoly és megrázó könyvekben. Szívesen olvastam énkereséssel kapcsolatos könyveket, amelyben a főhős megpróbálja megtalálni helyét a világban. Néha gyakran én is kicsit elveszettnek érzem magam, van úgy, hogy nem látom a megoldást, és bár nagyrészt már tudom ki vagyok, mégis adódnak olyan élethelyzetek, amikben kénytelen vagyok újradefiniálni önmagam. Ez az év leginkább arról szólt, hogy megtanuljam, milyen Anya nélkül élni. Milyen érzés az anyai bensőséges, semmi mással össze nem hasonlítható lelki támogatása nélkül boldogulni, és hogy lehet ezzel a hiánnyal együttélni. Természetesen, ez még mindig kidolgozás alatt van, még mindig gyakrabban érzem azt, hogy nem megy, mint hogy igen. És annyit elárulhatok, hogy baromi nehéz.
Emellett az év második felében elkezdtem olyan könyveket is a kezembe venni, amelyek a halállal és a gyász feldolgozásával kapcsolatosak. Amelyekben a főhős szintén elvesztett egy számára fontos személyt, és azon igyekszik, hogy az életét visszaterelje ha nem is a megszokott, de valamilyen mederbe. Nem olvastam még igazán komolyakat ebben a témában, sőt... de egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van erre mégis. Hogy végre formát kapjon az érzelemmasszám, hogy valamennyire megszelídíthessem. 
Viszonylag gyakori téma volt még az olvasmányaimban a szülő-gyermek, illetve maguk a női kapcsolatok is. Úgy tűnik, a tavaly történt veszteséget igazán sokféleképp próbáltam kiolvasni magamból, és erre most, pontosan ebben a pillanatban döbbenek csak rá. 
De hogy ne csak feszengős témákat írjak, az emigrációval, újrakezdéssel kapcsolatos könyvek is még nagyobb teret kaptak maguknak nálam ebben az évben. A Persepolis (Gyermekkorom Iránban , A visszatérés ) óta egyre inkább keresem ezeket a könyveket. Érdekel ennek a lelki oldala: a hátrahagyás, az újrakezdés nehézségei, a kívülállóság érzése. A főhősök előtt álló új lehetőségek és a nosztalgiáik a régi otthon iránt. 
A zárt közösségek dinamikája már régóta érdekel, és ebben az évben több olyan könyv is szembejött velem, aminek ez állt a középpontjában. Egytől egyig mind zseniális regények, másként fogták meg ezt a témát, de nagyon hatásosan tették, és mind emlékezetes regény maradt számomra. Jövőre még több ilyesmit szeretnék majd olvasni. Ötleteket szívesen fogadok erre vonatkozóan!

És akkor, ha már így áttekintettem az idei témáimat, nézzük, melyek lettek az olvasmányaim legjava. Sok könyvet ideírhattam volna még, de úgy döntöttem, hogy nagyon szigorú leszek (képzeljétek, hogy az vagyok), és csak ötöt emelek ki. Sokat vacilláltam bizonyos könyveknél, de végül - hosszas gondolkodás és átgondolás után - ők helyezkednek el a képzeletbeli dobogómon:


Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék 
"Backman nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel ebben a könyvében, és olyan backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla."

 

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
"Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok."

 

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
"Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna."


Khaled Hosseini: Papírsárkányok
"Hosseini könyve kifacsart, ugyanakkor mégis szerelembe ejtett. Furcsa kettősség volt bennem az olvasásakor, mert egyszerre szerettem volna magam mögött hagyni ezt a sok bánatot, ugyanakkor mégis szerettem elmerülni a szavaiban. 

A kék papírsárkány, Haszan önfeledt mosolya, a földre dobott nadrág, a szégyen, a barátságba költöző csend, a megbocsátás és meg nem bocsátás - ezek a képek pörögnek folyton a fejemben, ahogy ránézek a borítóra, még ennyi idő után is.  És még folytatódik persze tovább is, mert belém költözött ez a történet, és nem akar innen távozni. Határozottan olyan könyv lesz, amire sokáig fogok emlékezni."
Markus Zusak: A könyvtolvaj
"A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. "

Sok pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam a blogommal kapcsolatban kommentekben, e-mailekben és Facebook-üzenetekben is, amiket itt is nagyon szépen köszönök még egyszer mindenkinek! Ezek mind hihetetlenül jól esnek, és nem egyszer volt, hogy egy nehéz nap után felvidítottak. A jövőre nézve tele vagyok tervekkel (ezekről majd nyilatkozok később egy másik bejegyzésben), már csak a megvalósításukra kellene időt szakítanom - remélem, sikerül. Igazából, ha már a fele meglesz, én akkor is boldog leszek. Meg hát vagyok is, persze. Köszönöm ennek az évnek ezt a rengeteg szuperséges könyvet, és persze azoknak is, akik elvezettek hozzájuk. Vannak könyvek, amiknek érniük kell bennem hónapokat, akár éveket is, de mindig tudom, hogy kinek a lelkes ajánlására vagy rajongó véleménye hatására olvasom azt, amit. Kívánok mindenkinek sok fantasztikus könyves és nemkönyves élményt a következő évre, és a lehető legkevesebb csalódást. És hozza el mindenkinek 2018. azt, amire vágyik. 

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! Találkozunk 2018.-ban!



u.i. Jah, és Amadeának meg PuPillának szeretettel küldök egy kis szilveszteri fokhagymás-bazsalikomos grissinit, meg annak, aki szereti!
A recept amúgy ITT elérhető. Nálam annyi különbség volt, hogy csak fehérkenyér lisztből csináltam, és szárított bazsalikomot tettem bele - nyilván, az intenzitása más így, de szerintem ettől még finom. Egyszerű amúgy, és viszonylag gyorsan készen van és ami plusz jó, hogy nem úgy kezdődik a recept, hogy végy egy kiló rájahúst... vagy ilyesmi. 



 

#december


Direkt megvártam még a tegnapi napot a zárással, mert egyik barátnőmmel könyvesbolt közelébe mentünk, de végül nem vettem ott semmit. Így a decembert három darab beszerzett könyvvel zárom, amik egyébként karácsonyi ajándékok voltak a férjemtől. Ügyesen elejtett félmondatoknak, rafinált utalásoknak és a szolid sóhajtozásoknak végül az lett az eredménye, hogy a fám alatt landolt a Fantastic Beasts and Where To Find Them illusztrált kiadása (elképesztően meseszép!), a Harry Potter: A History of Magic című könyv, ami a British Library-ben futó időszaki Harry Potter kiállítás anyagát dolgozza fel, és Jennifer Niventől a Holding Up the Universe.  

Ebben a hónapban hat könyvet olvastam el, amelyek közül csupán a Caraval című volt a felejtős, de az nagyon. Úgyhogy erről ne is beszéljünk... Megismerkedtem emellett még Joanne Harris darkosabb oldalával, valamint elolvastam az Esti mesék lázadó lányoknak című mesekönyvet is. Utóbbiról nem született bejegyzés, mert nincs annyi gondolatom róla, mindenesetre azt elmondhatom, hogy szerintem fontos kiadvány egyébként, bár az illusztrációk eléggé változó minőségűek. Maguk az életrajzok rövidek, alig 5-10 perc alatt felolvashatóak, viszont az ismertebb nevek mellett sok olyan is előfordult, akiről én korábban nem nagyon hallottam, és ez például jó kezdő löket lehet a további utánajárásoknak. Az élettörténetek inspirálóak, és nagyon örülök, hogy ez a kiadvány idehaza is megjelent, mert szerintem a korosztálya számára (5-10 éves) igazán hiánypótló kötet. 
Ebben a hónapban olvastam el az utolsó várólista csökkentős könyvemet, A titokzatos stylesi esetet is. Büszke vagyok, hogy minden a terv szerint haladt, és decemberre tényleg már csak Agatha Christie várt a sorára. Megvolt a nyár óta tervezett Harry Potter újraolvasás is. A további részekkel majd folytatni fogom a dolgot jövőre. Karácsonyi történetként elolvastam még A repülő osztályt is, ami Brigi barátnőm legkedvesebb karácsonyi története valaha, szóval éppen ideje volt, hogy megismerkedjek vele. Poszt majd januárban fog érkezni a kötetről, mert így is, hozzám képest, rekordmennyiségű bejegyzés született (vagy születni fog) decemberben, hiszen még késő délután/estefele várható nálam ma egy könyves éves zárás is. 

Most amúgy összeszámoltam, és a Book Journalem szerint ebben az évben 36 darab könyv landolt a könyvtárszobám polcain. Persze, ebbe a számba a szülinapi és karácsonyi ajándékokat meg a kettő darab nyereménykönyvemet is beleszámolom. Szerintem ez egészen elfogadható mennyiség, bár nem mondanám mindre, hogy teljesen átgondolt vásárlás volt (khm... Caraval.. khm). Nyilván, ez nálam egyébként is nehezen menne, mivel könyvek között dolgozom, ezért nekem minden nap egy kísértéssel ér fel. Főleg, ha hatalmas dobozokkal érkeznek az új könyvek. Most mondjátok meg, ezeknek mégis ki tudna csak úgy ellenállni??

És most pedig megyek fokhagymás-bazsalikomos grissinit sütni, amit terveim szerint majd az éves zárós posztok olvasása közben fogok rágcsálni. Nyami!

A többiek idei utolsó havi beszámolója:


Csökkentsd a várólistádat 2018.

2017. december 30., szombat


A 2017. várólista csökkentés sikerétől megrészegülve úgy döntöttem, idén is vállalom ezt a fajta kihívást, miszerint olvassak el a várólistámon legalább 1 éve porosodó könyveket - pontosabban tizenkettőt. Lobo játékára 2017. december 31-ig tudsz jelentkezni, méghozzá ITT, és a játékszabályokat is ott tudod elolvasni. 

Napok óta egyébként a választandó könyveimen gondolkodtam, képzeletben írogattam magamban a könyvcímeket, és azon tanakodtam, vajon mennyire lenne kedvem hozzá jövőre. Voltak, amiket mindenképpen szerettem volna, és voltak olyanok is, amik eleinte mégsem tűntek annyira sürgősnek, de aztán mégis bekerültek a listába. Igyekeztem változatos listát összeállítani ismét, és persze, azon voltam, hogy megint legalább annyi szuper élményem legyen a játék által, mint 2017.-ben. Remélem, sikerül. Én drukkolok magamnak e tekintetben. 


De nem is húzom tovább a bejegyzést, íme a Tizenkettek 2018.-ra:
1. Michael Cunningham: Az órák
2. Agatha Christie: Találkozás a halállal
3. Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért
4. Kenneth Grahame: Szél lengeti a fűzfákat
5. Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
6. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
7. Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
8. Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
9. Eleanor H. Porter: Az élet játéka
10. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
11. Paula McClain: A párizsi feleség
12. Philip Pullman: Rubin és füst

Agatha Christie-t mindenféleképp szerettem volna beletenni a jövő évibe is, mert az életműve tekintetében még mindig sok elmaradásom van, és ezt pótolni szeretném szépen lassan. Amikor láttam a tavalyi listákban másoknál Muriel Barbery regényét, azt gondoltam, hogy nálam hogy maradhatott ki? (még egy homlokcsapást is vizualizáljatok ehhez a mondathoz) Hiszen évek óta tervben van már, és szerintem tetszene is nekem. Úgyhogy idén én is bevettem. A szolgálólány meséjét is nagy elmaradásomnak tartom, már nem is tudom, hány éve porosodik a polcomon olvasatlanul ez a régi kiadás, amit ha jól emlékszem, közvetlenül a Lazisoktól vettem meg anno potompénzért. A nagy Gatsby szintén régóta esedékes lenne, mondjuk ki: egyetem óta... Cunningham regénye is régóta a radaromon volt, hogy majd kiveszem egyszer könyvtárból, de aztán Amadea bejegyzése miatt rögtön beruháztam egy saját példányra is még januárban. Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában a Napkeringő 2016.-os olvasása után lett musthave könyv, ami aztán szépen betokosodott az olvasatlan könyveim közé. A párizsi feleség meg... öt éve várja az olvasást. Az élet játéka is valami hasonló idő óta van ott, a Rubin és füstöt pedig még az Úr Sötét Anyagai-rajongásom közepette vettem meg, aztán a lelkesedés el is tűnt. Az Egy különc srác feljegyzései és a Rekviem egy gyilkos asszonyért nem olyan régiek, hogy szégyenkeznem kelljen miattuk, de úgy döntöttem velük kapcsolatban, hogy inkább nem várom meg azt az időt. 

Ismét csináltam egy rövidebb alternatív listát is, hogyha kell, azért mégis csak tudjak cserélni - ez a 2017-esben is jól jött, kétszer éltem vele.


Alternatív lista:
Tracy Chevalier: Hulló angyalok
Beth Hoffman: Déli álmok
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Edith Wharton: A vigasság háza


Akkor hajrá mindenkinek!

Listába mondva | Harry Potter és a bölcsek köve

2017. december 29., péntek

Mivel a Harry Potter-sorozatot tavaly is olvastam már, meg pár évvel ezelőtt is írtam róla a blogomban bejegyzéseket az egyes kötetekről (az első részről ITT ), úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.
A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:
  1.   Amikor elolvasom az első bekezdést, olyan érzés, mintha kinyitnám a szülői ház ajtaját. Otthonos és egyben nosztalgikus. Szeretem, ahogy megszokottan és kényelmesen elhelyezkedem a sorok között.
  2. Imádom itt (is) Rowling humorát, ami annyira gyermeki, ugyanakkor mégsem butácska. Gyerekként is és még most is élvezni tudom. 
  3. Hogy ebben a - látszólag - egyszerű ifjúsági regényben is már annyi utalást és nyomot megtalálhatunk a későbbi történésekre nézve lényegtelennek tűnő félmondatokban elrejtve. Az alapokat itt kezdi elhelyezni észrevétlenül.
  4. Harry első látogatása az Abszol úton, ahol minden furcsa és meghökkentő és zsivajlik. Ez az első igazi találkozás a varázsvilággal, és tele van eredetibbnél eredetibb ötletekkel.
  5. A roxfortos beosztási ceremónia izgalma, ahol Harry ugyanúgy reagál, mint én az ismeretlen vagy új helyzetekre. Bár sose értettem, hogy a Griffendél miért ennyire menő, és szegény Mardekárosokat miért utálja mindenki.
  6.  A roxforti karácsonyról szóló rész a legkarácsonyosabb karácsony valaha.
  7. Szeretem a három barát kapcsolatának dinamikáját, és hogy barátságuk valóban építőjellegű mindhármuk számára. Ez már az első részben is erőteljesen érezhető. 


Ikonikus idézetek számomra:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltétlezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől."

"Mert én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz – egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti?"

 " -Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm.
Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta. Harry nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem.
- Ő egy... egy kicsit bolond? - kérdezte bizonytalanul Percyt.
- Bolond? - vonta fel a szemöldökét a fiú.  - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?"

"Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket."

"Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet."

"– Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában… Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem is él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi."




Csökkentsd a várólistádat 2017. - Az összesítés

2017. december 28., csütörtök

Nem olvastam végül Dickenst. Pedig sokszor tervben volt, de aztán mindig visszatáncoltam. Az év során háromszor is levettem a polcomról, és ezekből az alkalmakból kétszer még az első oldalt is elolvastam. Az eredeti tizenkettes listámról még Harper Lee regénye, a Menj, állíts őrt! is lemaradt végül, pedig méretéből adódóan nem éppen úgy definiálnám, mint azt a könyvet, amit még gyilkos fegyverként is használhatnék. Egyszerűen csak ingerencia nem volt most.



Mindenesetre azt kijelenthetem, hogy nagyon sok felejthetetlen, fantasztikus és oltári könyvet adott ez a játék nekem. Vagyis pontosabban a listám. Tolvajok tele, Papírsárkányok, Szikomorfán születtem, A könyvtolvaj, Családom és egyéb állatfajták, Átmeneti üresedés... atyaég, ezek mind-mind benne lettek az idei toptop olvasmányaim között, és ezek tették ki a várólistacsökkentéses Tizenkettek felét! Hát kérem, mi ez, ha nem egy fenomenálisan szuperségesen összeállított lista?! Azt hiszem, az életben nem álltam még ennyire közel a tökéletesség nirvánájához. 
Egészen jó volt még a Vörös lázadás is meg a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, a Merész magyarok színvonalas volt, ahogy A titokzatos stylesi eset is hozta a megszokott Agatha Christie színvonalat. A London folyói viszont nem hozta még meg a kedvemet a folytatáshoz, de nem elképzelhetetlen, hogy folytassam a sorozatot majd.
Mellényúlást én nem is nagyon emlegetnék az idénre választottjaim között. Az Utas és holdvilágért ugyan nem rajongtam, és alapítani se fogok mostanában Mihály Fan Clubot, de ettől függetlenül én azt mondom, hogy nem volt rossz könyv - csak most nem feltétlen tudott úgy megszólítani, ahogy kellett volna. Ez pedig nem feltétlen csak a könyv hibája. Kicsit sajnálom még, hogy Kenneth Graham meseregénye, A szél lengeti a fűzfákat kimaradt idén, pedig nagyon terveztem, hogy ez mindenképp benne lesz, hiába került az alternatív listámra. 

A jövő évin is biztosan indulni fogok, nagy löketet adott most az idei teljesítésem. Szerettem volna én is kicsit többet olvasni a minimum teljesítésnél, legalább egy vagy két könyvvel (meg Dickenst!!) , de aztán nem úgy hozta az élet meg az olvasási kedvem sem. Elképzelhető, hogy lesznek könyvek, amik átcsúsznak jövőre, de ezt majd a napokban jobban átgondolom, mikor a vércukorszintem már kevésbé hat ki a választásaimra.

A titokzatos stylesi eset

2017. december 27., szerda

A titokzatos stylesi eset Agatha Christie első regénye, amely a megírása után csak négy évvel később jelent meg, mert a kiadók folyton visszautasították a kéziratát. Azonban a megjelenése után rögtön siker lett belőle, és nem csupán a kritikusok, hanem a gyógyszerész szakmabeliek is elismerően nyilatkoztak róla, mert a történetben megjelenő mérgek hatásai és reakciói mind tudományos megalapozottsággal lettek bemutatva. A regény ötlete egyébként akkor született meg az írónő fejében, amikor az I. világháború alatt egy kórház gyógyszertárában dolgozott, úgyhogy a hozzáértése valóban nem a véletlen műve.


Hercule Poirot ebben a regényben lépett először az olvasók elé teljes életnagyságban segítőtársaival, a kis szürke agysejtjeivel és Hastings kapitánnyal egyetemben. A történet Essexben játszódik, egy vidéki angol kúriában, ahol Mrs. Inglethorpe, a kastély tulajdonosa, egyik éjjel titokzatos körülmények között elhalálozik. Mérgezésre gyanakodnak, ám a nyomozás már az elején megfeneklik. Még szerencse, hogy Hercule Poirot, a Belgiumból menekült, valaha igen híres mesterdetektív éppen a faluban tartózkodik, így Hastings kapitány kérésére és Mrs. Inglethorpe iránti tiszteletből elkezdi felgombolyítani a bűntény kusza fonalát. Gyanúsított persze rengeteg van, a gyilkosság kivitelezése sem szokványos, de mindenki kedvenc bajszos detektívjét semmi és senki sem tántoríthatja el attól, hogy végül rájöjjön a megoldásra. 

Ugyan a két legkedvencebb Agatha Christie regényemet sem összetettségével, sem csavarjával nem tudta felülmúlni, mégis azt mondom, hogy ez egy iszonyatosan jól összerakott, klasszikus krimi, amely minden klasszikusságát elegánsan viseli magán. Zárt térben történik a gyilkosság, a lehetséges gyanúsítottak egy viszonylag jól körülhatárolt körével. A krimi királynője itt is szereti abba a hitbe ringatni olvasóját, hogy együtt nyomoz kedvenc belga detektívjével, hiszen betekintést enged nekünk a helyszínekbe, meghallgathatjuk a beszélgetéseket, és eközben mi is munkára foghatjuk saját kis szürke agysejtjeinket: kereshetjük a mögöttes motivációkat, megjegyezhetjük a gyanús dolgokat, amik persze mindenkinél vannak dögivel. Ám a végén jövünk csak rá igazán, hogy mennyire az orrunknál fogva vezetett, és nem láttuk a fától az erdőt. 
A titokzatos stylesi esetben azt szerettem még igazán - mert a bűntény csavarossága szinte borítékolható volt, mint a többi krimijénél -, ahogy ezt a világháború alatti vidéki Angliát láttatta, és bepillantást engedett a korabeli arisztokrácia világába. A távolabbi vidéken dúló háború hatásai ebbe az elsőre idillinek tűnő környezetbe is be-betörnek, nyomot hagynak olykor egy félmondat vagy mondat erejéig, ami által belebetonozódik ez az egész történet ebbe a korszakba, és kiszakíthatatlanná válik onnan. 
Érdekes, izgalmas és nem utolsósorban hangulatos krimi ez: igazi bekuckózós történet és emellett pedig igazi mérföldkő is az Agatha Christie életműben. Hiszen innen, Stylesból indult el nemcsak Poirot, hanem maga a krimikirálynő is hódítóútjára. Ez a történet kezdete.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset
The Mysterious Affair at Styles
Fordította: Dezsényi Katalin
Európa Kiadó
258 oldal

Urak és játékosok

2017. december 12., kedd

Ha van valami, akkor például Joanne Harris könyveit nagy hiányosságomnak érzem, ugyanis a Rúnajeleken kívül nem olvastam még tőle semmit sem. Pedig sok-sok évvel ezelőtt begyűjtöttem a könyveinek nagy részét potom pénzért egy majdnem ingyen-is-hozzádvágom-csak-vigyed akció keretében. Az Urak és játékosok ugyan pont nincs meg saját birtokomban, szóval nyilván ezzel folytattam az ismerkedést. Logikus gondolkodás level 1000. 

Ha egy szóval kéne jellemeznem Harris regényét, azt mondanám rá, hogy csavaros. Ugyanis a gyilkosunk valódi kilétét csak a regény végén fedi fel az olvasója előtt. Hiába ő az egyik narrátor, hiába tudunk meg rengeteg konkrétumot a múltjából, a jelen idejű elbeszélésben mégis elrejti őt a szemünk elől: fogalmunk sincs, hogy a tanári kar mely tagja az, aki bosszút esküdött a St. Oswald iskola ellen. Méghozzá olyanfajtát, amibe a gyilkosság is simán belefér. Joanne Harris regényében ugyanis egy szociopata elméjébe nyerünk részletes betekintést. 

Gyilkosunk számára a St. Oswald Fiúgimnázium minden általa gyűlölt dolgot megtestesít: egy olyan helyet, ami kiemelkedik a társadalmi átlagból, ugyanis ez a született kiváltságosok helye. A kékvérű, de minimum gazdag és eszes tanulók elit gimnáziuma ez, ahová megfelelő családi háttér nélkül bekerülni lehetetlenség - gyilkosunk hiába becsvágyó, hiába rendelkezik különleges intelligenciával, a St. Oswald kerítései mögött csak sokszorosan alávetettként járkálhat. Olyan elit hely ez, ahova bekerülés tekintetében minden logika és egyéni érdem csődöt mond. Kiváltságok, beleszületés - az individuum nem sok szerepet játszik itt. És ez az iskola gyilkosunk számára minden, amit ő sohasem érhet el, bármennyire is szeretné és bármennyire is igazságtalannak érzi ezt a tényt. Ám amíg a társadalom nagy része ezt képes elfogadni, hogy vannak bizonyos kiváltságos csoportok, addig narrátorunk ebbe képtelen beletörődni, így már gyerekként megtalálja a módját, hogy hogyan hekkelhetné meg a kasztszerű rendszert. 

Az egyén és a csoport izgalmas kapcsolata mellett a regény még nagy hangsúlyt fektet a személyiség kialakulására: milyen körülmények, milyen behatások azok, amelyek szociopatát képeznek a gyerekből. A családot elhagyó anya, az alkoholizmusba menekülő apa, a családon belüli erőszak, bensőséges kapcsolatok hiánya és az otthon melege nélküli gyermekkor bizonyára mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy narrátorunk végül azzá lett, aki. A kívülállóság érzete, a magány fájdalma pedig még taposott ezen a formálódáson.  A láthatatlanságba menekülés lett narrátorunk választott útja, amin később már nem a szégyen vagy a bántalmazások miatt maradt, hanem igazi személyiségének, önmaga valójának elrejtése miatt. 

Anno, a Rúnajelek olvasása vagy a Csokoládé című film nézése közben - igen, tudom... majd el fogom azt is olvasni -  nem is gondoltam, hogy Joanne Harris a pszichothrillerek irányába is képes mozdulni. De úgy tűnik, nagyon is, és nekem ez nagyon bejött. 

Joanne Harris: Urak és játékosok
Players and Gentlemen
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Ulpius-ház
466 oldal

Decemberi böngészgető

2017. december 10., vasárnap

A kiadók nem tétlenkednek az év utolsó hónapjában: az őszi megjelenés dömping után itt van a karácsonyi is, én meg nem győzöm listákba írogatni, hogy melyek azok a könyvek, amiket nem szeretnék veszni hagyni a feledés homályába. Nagy szerencsémre a férjemet érdeklő könyvek is most jelennek meg vagy már kint is vannak, szóval nem kell heteket afölötti dilemmában töltenem, hogy mivel lepjem meg őt karácsonykor.
Gondoltam, ha már így összeírogattam magamnak, akkor ide is felvésem a mostanában megjelent, engem érdeklő könyveket.







Mark Lawrence: Vörös Nővér - Az Ős könyve 1.
Megjelent!

Na, ennek például a férjem tutira örülni fog. Nagyon szerette Mark Lawrence eddig megjelent könyveit, úgyhogy ez nyilván oda fog kerülni a fa alá. Igazából, még az is lehet, hogy ez még engem is érdekelne.. talán.
A Kegyes Irgalom Kolostorában fiatal lányokat képeznek gyilkosokká. Némelyik gyermekben kiütközik az ősi vér, ritka képességekkel ruházza fel őket, amelyeket halálos vagy misztikus erejűvé csiszolnak-edzenek. Ám még a kard és az árnyak mesternői sem fogják fel igazán, milyen kincsre bukkantak, amikor Nona Grey a csarnokaikba került. A vérfoltos ruhájú, kilencéves Nonát a bitófa árnyékából ragadják el. Gyilkossággal vádolják, ám ő valami sokkal rosszabbat követett el. Tíz év szükséges ahhoz, hogy a penge és az ököl használatára kitanítsanak egy vörös nővért, ám Üveg apátnő szárnyai alatt sokkal többet el lehet sajátítani pusztán a halál művészeténél. Osztályában Nona új családra - és új ellenségekre - lel. Bármily biztonságos és elszigetelt is legyen a kolostor, Nona számára nincs menekvés titka és erőszakos múltja elől, amely ezer szállal kötődik a hanyatló birodalom összes sötétségéhez. Érkezése régi viszályokat hív újra életre, kegyetlen küzdelmeket szít az egyházon belül, és még a császár figyelmét is magára vonja. Miközben haldoklik a nap, és a jég egyre előbbre nyomul, Nona Greynek úrrá kell lennie belső démonain, hogy azokra szabadíthassa őket, akik az útjába állnak.

Anthony Ryan: A láng légiója - Draconis Memoria-trilógia 2.
Megjelenés: 2017. december 12.

Anthony Ryan könyvei is elég bejövősek voltak a férjem számára. Bár Hollóárnyék trilógiából csak az első rész tetszett neki igazán, a többivel már akadtak problémái, ennek ellenére alapvetően pozitívan nyilatkozik róla. És a sárkányos sorozatának első része, Az ébredő tűz, úgy sejtem eléggé tetszett neki, mert emlékeim szerint egy szombat alatt befalta. 
Az ébredő tűz folytatása, a varázslattal és kalandokkal átszőtt Draconis memoria-trilógia második része, A vér éneke New York Times-bestseller szerzőjétől! A hatalmas Vashajó Kereskedelmi Szindikátus birodalma működtetéséhez és védelméhez évszázadokon keresztül a sárkányok véréből nyert elixírekre és a véráldottak különleges képességeire támaszkodott. Egy korábban legendának hitt elsöprő erő váratlanul felébredt korokon átívelő álmából, és legmohóbb vágya, hogy az emberek világát egyszer s mindenkorra a lángok martalékává tegye. Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkosügynöke a generációkkal ezelőtt élt Őrült Feltaláló nyomában járva egy olyan kegyetlen börtönvárosba épül be, ahol már minden egyes túlélt nap jelentős eredménynek számít. Eközben Claydon Torcreek, a lajstromozatlan véráldott és Corrick Hilemore, a Vashajó tengeri kapitánya maroknyi csapatukkal egy, a végtelen déltengeri jégpáncél alá temetett, ősi titok megfejtése után kutat. Rajtuk áll vagy bukik nemcsak a kereskedőbirodalom, hanem az egész emberi civilizáció jövője is.

Caleb Carr: A Halál angyala
megjelenés: 2018. január 16.

Caleb Carr regénye már megjelent korábban, anno írtam is erről az olvasásomról. Most új borítóval adják ki, és innen tudtam meg, hogy ebből a könyvből sorozatot is forgattak. Hogywhaaaaat? Nyilván ennek mindjárt utánanézek. Visszagondolva egy alapvetően érdekes és izgalmas regényként maradt meg bennem, bár tény, hogy akkoriban még nem sok krimit olvastam - szóval, nem tudom, hogy most hova sorolnám. Mindenesetre a sorozatnak utána fogok nézni, elég kíváncsi lettem rá. Úgyis hamarosan a Mindhunter és a How to Get Away with Murder végére érek, és kell valami utánpótlás, ez meg eléggé témába illőnek tűnik.
1896, ​New York. A város egyik legnevesebb lélekbúvára a magyar származású Laszlo Kreizler. Amikor a rendőrséget vezető Theodore Roosevelt tudomást szerez egy borzalmas gyilkosságsorozatról – amelynek áldozatai fiatal gyerekek, főleg prostituáltak –, a város hatalmas urainak akarata ellenére Kreizler segítségével megindítja a nyomozást. De nem hivatalosan, hiszen azt sokan nem néznék jó szemmel, főleg Kreizler botrányosan modern felfogása miatt, mely szerint az ember személyiségét és tetteit csak összefüggéseiben lehet megismerni. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a New York Times újságírója, Sara Howard, a metropolisz rendőrségének első női alkalmazottja, valamint két detektív is, az Isaacson testvérpár. A csapat nyomozni kezd, a gyilkos azonban egyre-másra szedi áldozatait, akiket brutálisan gyilkol és csonkít meg. Csak Laszlo Kreizler képes megállítani őt, de a doktor ellenségei és a gyilkos semmit és senkit sem kímélnek.

Kai Meyer: A betű mágusa
Megjelenés: 2017. december 11.

Ezzel a könyvvel kapcsolatban jók az előérzeteim, a fülszöveg kicsit olyan tintaszíves történet benyomását kelti. De tanulva a Caravalos hibámból, a megrendelése előtt megvárok pár általam megbízhatónak vélt véleményt róla. 
Furia Faerfax apjával és öccsével él egy vidéki birtokon, ahol mindent átjár a varázslat. Tiberius Faerfax könyvmágus, és küldetése az Üres Könyvek felkutatása és megsemmisítése. Furia ideje nagy részét a ház végtelennek tűnő könyvtárában tölti. Évek óta várja lélekkönyvének felbukkanását, amely segítségével szabadjára engedheti a szavak varázslatát. Egy nap különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen halálos veszedelem fenyegeti a családját.
Egy balul elsült útja során Tiberiust meglövik, és bár sikerül visszatérnie a birtokra, már nem lehet rajta segíteni. Furiának azonban nem marad ideje a gyászra, mert a hírhedt könyvmágus, a Fekete özvegy és lovagjai megtámadják őket. Öccsét túszul ejtik, Furiának pedig menekülnie kell. Apja utolsó kéréseként Libropoliszba indul, hogy megkeresse Isis Nimmernist. Itt találkozik a csavargó Cattel és Finniannal, a felkelővel. Közös céljaik csapattá kovácsolják őket, és ezzel megkezdődik a harc a könyvmágia urai és az összes könyvet fenyegető betűhalál ellen.

L. J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója - A teljes történet
megjelenés: 2017. december 16.

Most hogy Andy Weir új regényét olvasom, nyilván ez a könyv is felkerült a radaromra. Bár így első blikkre nincs sok összefüggés a két könyv között az űrbéli helyszínen kívül, de ez is olyan szórakoztató, könnyed sci-finek tűnik.  Nem az a rohanok-rögtön-érte-a-boltba fajta könyv, de elkezdett érdekelni. 
Az életem unalmas és kiszámítható volt a BB65XQ űrállomáson. Aztán megérkezett Lydia, és én egyik hajmeresztő kalandból kerültem a másikba. Polgárháború a Xendonon, egy őrült csempész barátsága, és vágy egy nyugalmas, békés életre.
A nevem Max, ez pedig a kezedben a naplóm.








Marie Louise von Wallersee-Larisch: Sisi udvarában
Megjelent!

Mióta tavasszal megjártuk Sisi és Ferenc József Bad Ischl-ben található villáját, hihetetlenül elkezdett érdekelni a császárné élete és a korabeli császári udvar. Miután hazaértünk, azonnal neki is estem a Brigitte Hamann által írt rendkívül alapos életrajznak. Onnan rendkívül sok mindent megtudtam, de ez a könyv is érdekesnek ígérkezik, hiszen egy friss szemszögön keresztül bővítheti az eddigi ismereteimet.
Wallersee-Larisch ​grófnéról az újságolvasó közönség számontartotta, hogy nem csupán a világszép és extravagáns osztrák császárné és magyar királyné, Erzsébet unokahúga, de egyben az 1889 januárjában lejátszódó mayerlingi tragédiának, Rudolf trónörökös és Mary von Vetsera bárónő rejtélyes öngyilkosságának is egyik koronatanúja.
A tragédia után kegyvesztett lett, és a bécsi előkelő társaság kiközösítette.  A sokféle közvetett adatot összegereblyéző kutatók egy része súlyosan elmarasztalja őt, kerítőnek tekinti, aki romlott, pszichésen is beteg unokaöccse cinkosaként visszaélt a benne őszintén megbízó, fiatal bárókisasszony naivságával és szerelmi bódulatával. Mások szerint azonban ő csupán akaratlan közreműködő, sőt maga is áldozat volt, akit Rudolf manipulált, és semmiképp sem tekinthető felelősnek azért, amit Mary von Vetsera a maga felnőtt akaratából és elhatározásából végül megtett. Ha az előbbi igaz, akkor Marie Louise megérdemelte, hogy a társaság kitaszítsa köreiből – ám ha az utóbbi, akkor ez a büntetés túlzó volt és igazságtalan. 

Nyáry Krisztián: Fölébredett a hold
Megjelent!

Szerintem ehhez nem kell sok magyarázat.
Nyáry Krisztián legújabb könyvében 1848-49-ben született levelek segítségével meséli újra a forradalom és szabadságharc történetét. Az ismert szereplők személyes hangú magánlevelei mellett az utca embereinek üzenetei alulnézetből mutatják be a tankönyvekből ismert történelmi eseményeket és a mindennapok küzdelmeit. Hiszen a 170 évvel ezelőtti emberek mást és másképp tartottak fontosnak, örömeik és fájdalmaik, reményeik és félelmeik emberközelibbé teszik a két esztendő krónikáját. A kötetben szereplő 163 levél mindegyikéhez egy-egy rövid történet is társul a Nyáry Krisztiántól megszokott stílusban.






Helen Rappaport: A négy nővér
Megjelent!

A Romanov család és úgy egyáltalán a cári Oroszország története is megmagyarázhatatlanul vonz magához. Bár általában dokumentumfilmeken keresztül szoktam tájékozódni velük kapcsolatban, de nyilván nem mondanék nemet egy jól összeszedett életrajzra sem. 
1918. ​július 17.
Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai.

Helen Rappaport, a jeles életrajzíró az eddigi leghitelesebb beszámolót tárja elénk e könyvében Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnőkről. A lányok saját leveleiből és naplóiból merített, eleven képet fest életükről a Romanov-dinasztia végnapjaiban. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük életútjukat a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával.
Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat.

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő
Megjelent!

A budapesti úrinő magánélete című könyvet még tavaly (vagy talán azelőtt?) vettem meg magamnak karácsonyra, és bár még nem olvastam el az egészet, de olykor-olykor beleolvasgattam, és eléggé tetszettek az írások. A Halcsontos Fűző blogot, amit Szécsi Noémi vezet, egyenesen imádom! Órákat tudok ott eltölteni. Szóval, nem kérdés, ez a könyve is kelleni fog, még akkor is, ha több évembe kerül elolvasnom.
A "haladó vagy korszerű", "érdekes", "a hagyományt nem követő", "szokatlan", "divatos" vagy "praktikus" jelentéssel bíró "modern" jelzőt a háború után egyre nagyobb kedvvel alkalmazták magukra a nők, ha azt akarták kifejezni, hogy haladnak a korral, divatosak, fiatal(os)ak, szakítanak a tradíciókkal, dinamikusak, észszerűen gondolkodnak... A modern lány magától értetődőnek érezte, hogy középiskolába jár, még ha nem is feltétlenül szeretne továbbtanulni, a modern nő rúzsozta magát és nyáron fürdőtrikóban evezett a Dunán, hogy lebarnuljon, a modern anya akkor érezte magát biztonságban, ha kórházban szült, a modern úriasszony porszívót vett cselédjének... A korszellemhez igazodó, magát modernnek tartó asszony tehát hitt az önérvényesítésben, a társadalmi fejlődésben, az orvostudományban és a technikában - azaz a modern lét vívmányaiban.
A modern budapesti úrinő (1914-1939) két nézőpontot - a város- és művelődéstörténészét, valamint a nőtörténet iránt elkötelezett íróét - alkalmazva arra vállalkozik, hogy korabeli naplók, memoárok és levelezések, egykorú újságcikkek és irodalmi művek segítségével, olykor statisztikákra és tudományos feldolgozásokra támaszkodva felvázolja az egyik háború kitörésétől a másikig azokat a történéseket, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták az adott korszakban a fővárosban élő középosztálybeli nők hétköznapjaira. Ismerteti a kor női sorsainak sajátos tendenciáit, a magánélet jellegzetes szokásait, azzal a szándékkal, hogy felkeltse a kutatók érdeklődését a számos, még feldolgozásra váró történelmi fehér folt iránt, legfőképpen pedig, hogy ráébressze az olvasót, hogy az életmódtörténetnek kijáró figyelemmel kezdje el magában felidézni közvetlen felmenői életét, hiszen az itt következő történetekben néha szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sorsára is ráismerhetünk.

* És felétek mi a helyzet? Milyen titeket érdeklő megjelenések vannak még a listátokon? *

Caraval

2017. december 7., csütörtök

A Caraval akár egy érdekes, újszerű regény is lehetett volna, de nem lett. Úgy tűnik, bőven kinőttem már az olyan YA-kból, ahol ahelyett, hogy az írónő a világfelépítéssel vagy a kalandokkal foglalkozna, leragad a főhősnő oldalakon keresztüli picsogásánál arról, hogy miért-ilyen-kihívó-a-ruhája-ő-nem-szeret-így-öltözködni (#kitérdekel) vagy hogy úristen-milyen-jól-esik-ha-a-srác-átöleli (#kitérdekel2). 
Szomorú vagyok, hogy bedőltem az érdekesnek tűnő fülszövegnek - pedig azt hittem, vagyok annyira gyakorlott, hogy felismerjem, mi az, ami nekem való és mi nem. De néha vannak ilyen kakukktojás könyvek, amik átcsúsznak a radaromon. De ez persze nyilván az én hibám, vállalom érte a felelősséget. Viszont azt is tökre elfogadom, hogy valakinek tetszett a könyv, és tudom azt is, hogy nagyon sokak odáig voltak érte. Aki pozitív meg kedvcsináló véleményeket akar olvasni erről a könyvről, nézzen szét a molyon, ott dögivel van ilyen. És nincs ezzel semmi gond,

de az én könyvtáram tudott volna létezni enélkül is, úgy érzem.



Most felejtsük el a téves prekoncepcióimat, amik bár megvoltak, de ettől még simán lehetett volna egy kis könnyed, izgalmas regény némi eredetiséggel. Mert nyilván nem vártam mélységeket ettől a könyvtől, csak egy laza kikapcsolódást. Lehetett volna egy titkolt guilty pleasure belőle vagy nem annyira titkolt is, és most akkor zenghetnék róla ódákat és izgatottan várnám a következő kötetet. Nyilván, ezt jobban szerettem volna.  Mert sokkal jobb érzés rajongani - én legalábbis így vagyok ezzel.  Nem célom a dühöngés, mert nincs hozzá se kedvem, se energiám, de leírom mi az, ami nálam félrement ennél a könyvnél.
Avagy nézzük meg, mi a gond a Caravallal: 

A túlzott színpadiasság. Mintha ebben a könyvben minden szereplő csak ripacskodna, még akkor is, ha nem a Caravalban vannak. Árnyékból hirtelen előbújó hallgatózók; nagy sóhajok közepette haldoklók, akik az utolsó kulcsmondatukat még éppen el tudják mondani és még sorolhatnám... komolyan már csak az olvasó felé forduló bajuszpödrések hiányoztak a cselszövőktől.

Scarlett egy buta liba. Sajnálom, ezt ennél szebben lehetetlenség megfogalmazni. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.

Ha a szereplőkről kéne nyilatkoznom, egyszerűen semmi nem jut eszembe. Mármint tényleg, semmi. Mindenki papírmasé szereplő, nincsenek mélységeik, és még ha eszembe is jut valakiről valamilyen dolog, az kábé egy - nem túl izgalmas - szóval leírható.

A könyv közepéig nem értettem, hova akar futni a történet. Mert nem volt semmi iránya a sztorinak nagyon sokáig, csak azt hallgattam, hogy 1. Julian így, Julian úgy 2. jajj, most túl szexis a ruhája 3. néha még siránkozott a húga miatt is de igazából nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli.
Ennyi. Aztán gondolom, a közepénél észbe kapott Garber, hogy itt valahova vezetnie is kéne a sztorinak, így gyorsan rittyentett egy Ready Player One -ra hajazó questet, ami valamennyire elkezdte irányba állítani a történetet.

A fura szinesztéziák. Mármint alapvetően én azt mondom, hogy szeretem az ilyesmit. Szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.

Banális párbeszédek. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben.

Mindenesetre, hogy mondjak valami pozitívat is, a kivitelezése nagyon igényes - ezt kár tagadni, és hát miért is tenném. Tényleg gyönyörű kiadvány illusztrációkkal és hasonló nyalánkságokkal. A kiadó igazán odatette magát, csak az a kár, hogy szerintem Stephanie Garber viszont egyáltalán nem.

Stephanie Garber: Caraval
Caraval
Fordította: Falcsik Mari
Insomnia Kiadó
470 oldal

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

2017. december 5., kedd

Egy délután. Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy Benjamin Alire Sáenz regényével szerelembe essek. Annyira bájos, ugyanakkor mégis annyira komoly. Igazi spleenes modorú tiniregény, de határozottan a jobbik fajtából. Iszonyatosan örülök neki, hogy bizalmat szavazva neki leemeltem a könyvtár polcáról.


A kamaszkori önkeresés regénye ez. Aristotle még bizonytalan önmagában. Nem tudja, hogy kicsoda ő, sokkal inkább azt, hogy ki nem. Tagadásai és félelmei határozzák meg létezését egészen addig, amíg Dante fel nem bukkan az életében. A változás, amit a fiú hoz Ari személyiségében ugyan lassan érik be, de a hatása már szinte a kezdetektől érzékelhető. Dante vezeti rá azokra dolgokra, amiket Ari hiányol a saját életéből, csak eddig éppen megfogalmazni nem tudta magának. Dante adja Arinak a szavakat. 

A felszabadulás regénye ez. Ari családjában vannak tabutémák, amikre még csak gondolni sem szabad, mégis ott sűrűsödik az otthonuk levegőjében, az egymás között levő csendjeikben, óvatos távolságtartásukban. Az édesapa képtelen kiheverni a háború borzalmait, s miközben saját démonaival vívja a harcot, egyre távolabb kerül fiától és feleségétől. Ari börtönbe került bátyja is tabutémává vált a családban, még csak beszélni se lehet róla. Minden emlék, fénykép eltűnt róla a házból, mintha sose létezett volna. De Ari emlékezni szeretne. Csak egyedül erre képtelen. Dante családja ezzel széles kontrasztot alkot, hiszen ott a szeretet hangos és vidám. Színes és napfényízű. Közvetlen és titkoktól mentes. Ez a felszabadult légkör hozza el végül Ari családjának a feloldozást, és rájönnek, hogy a beszélgetés micsoda felszabadító erővel bír. 

A szeretet regénye ez. Aminek sose lenne szabad tiltottnak lennie. Amit nem lenne szabad nemhez, valláshoz, bőrszínhez vagy társadalmi státuszhoz kötni. Az igaz szeretetnek szabadnak, nyíltnak és mindentől függetlennek kell lennie. Amiért nem szégyenkezünk, amiért nem büntethetnek minket erőszakkal. 

Szerettem Aristotle és Dante történetét. Gyors olvasás volt, ugyanakkor annyi mindenről szólt, és annyira másképpen mint a megszokott ifjúsági regények. Még a tini spleen is elviselhető volt benne, és hát valahol érthető is. Szerettem ezt a két srácot a szüleikkel együtt. Mert bár ugyan voltak családi problémák Ariéknál, de a szülei mégis szerető és törődő szülők voltak, akik ott voltak mindig, amikor szüksége volt rájuk. Valamiért szeretem, ha a főszereplők mögött egy szerető család áll, akik nem hagyják magukra a gyermekeiket. 
Fontos könyv ez sok szempontból, és nagyon örülök, hogy az író kitartott elhatározása mellett és megírta végül. 

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában
Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Fordította: Benedek Dorottya
Könyvmolyképző Kiadó
380 oldal

Merész magyarok

2017. december 2., szombat

Az utóbbi pár hétben Nyáry Krisztián kötetének történeteiből szemezgettem magamnak elalvás előtt, ha nem volt már annyi erőm, hogy az aktuális regényemből egy komplett fejezetet elolvassak. És szerintem ez a kötet pont erre való: mármint a tömény fogyasztását én nem nagyon tudom elképzelni. Olyan ez inkább, mint egy doboz bonbon, amiből jártadban-keltedben szemezgetsz magadnak egy-egy történetet. 


A Merész magyarok valamennyire az előző kötet, az Igazi hősök tematikáját folytatja. Harminc olyan ember történetét gyűjtötte össze, akiket úgy ítéltek meg kortársaik és az utókor is, hogy szembementek az elvárásokkal, és még a legszélsőségesebb történelmi vagy éppen politikai helyzet sem tántorította vissza őket, hogy azt cselekedjék, amit ők helyesnek gondolnak. Még akkor sem, ha végül saját életükkel kellett fizetniük érte. Sokféle élettörténet vonul végig a lapokon, ám a közös pont mindegyikben, hogy ezek az emberek azt tették, amiben hittek és soha nem adták fel céljaikat. Ahogy önmagukat sem.  

Bár élettörténeteket nem szokásom értékelni, hiszen milyen jogon is tenném, azonban kár tagadnom azt a tényt, hogy bizony voltak köztük - számomra -  maradandóbbak, akiknek az élete valamilyen okból kifolyólag jobban magával ragadtak, mint a többieké. Ilyen volt például a kicsit kakukktojásnak mondható Gudbrand Gregersen,  aki származását tekintve ugyan nem magyar, hanem norvég, de végül magyar nemesként halt meg, aki rengeteget tett az országért. A fiatal norvég ácsmester, egy véletlennek köszönhetően került Magyarországra, ahol aztán hatvanhárom évig maradt. Volt ő honvédtiszt a szabadságharc alatt, és aztán az ország legnagyobb vállalkozója lett, aki szinte az összes jelentős építési beruházásban részt vett. Ám amivel igazi hírnevet szerzett magának, azzal szinte egy fillért sem keresett. Amikor Szeged városát elárasztotta a nagy árvíz, Gregersen önként jelentkezett a mentési munkálatokra: ő vízmentesítette a belvárost pumpái segítségével, és háromezer embert alkalmazott azért, hogy segítségükkel feltöltse a mélyen fekvő részeket és körtöltéseket emeljenek a város köré. Igazi tündérmese az élete, hiszen a szegény norvég parasztfiúból sok-sok évnyi újrakezdés után végül az ország legnagyobb adófizetője lett, cégbirodalma pedig az egész Monarchiát behálózta. Becsületességéről legendák keringtek. Egyszerre volt magyar nemes és norvég paraszt - ez a kettősség kísérte végig hátralevő életét. 
De ott volt még a szüfrazsett Bédy-Schwimmer Rózsa is, a meggyőződéses pacifista, akinek nem kisebb ötlete volt arra nézve, hogy befejezzék a világháborút. A Békehajó gondolatának még magát Henry Fordot is megnyerte. Ő volt a világ első női nagykövete, akit később Nobel-békedíjra is jelöltek. 

Különleges történetek ezek egytől-egyig, és a korábbiakban már megszokott olvasmányos stílusban vannak bemutatva ebben a fényképekkel gazdagon illusztrált kötetben. Merészek voltak ők és magyarok, akik emberek tudtak maradni minden körülmények között, és sosem adták fel a hitüket önmagukban. Igazi hősök voltak ők is.

Nyáry Krisztián: Merész magyarok - 30 emberi történet
Corvina Kiadó
272 oldal

#november

2017. november 30., csütörtök

A november az a hónap volt, amikor elkapott a könyvláz mindenféle értelemben. A boltunk netes felületén vadul nyomkodtam kétnaponta a "megrendelem" -gombot, délutánokat töltöttem azzal, hogy listákat írtam a könyvtárból kikölcsönzendő könyveimről, és a boltunkba beérkezett könyvekből is bőven akadtak olyanok, amiket félretettem magamnak. Igen, elég őrült nő üzemmódba kapcsoltam, pedig koránt sem így terveztem. Valami olyasmi elhatározást érleltem magamban még október végén, hogy csak ésszel költök meg minden, mert közeledik a karácsony, és kell a pénz még itthoni dekorokra meg másoknak ajándékokra. De hát... c'est la vie.


Az első, amit ebben a hónapban megvettem az a Harry Potter és az azkabani fogoly illusztrált változata volt. Mérhetetlen önuralmamról tanúbizonyságot téve még mindig nem bontottam ki a nejlon csomagolásából, mert azt Mikuláskor tervezem, ahogy az előző években is tettem. Ugyanezen a napon landolt még a táskámban Margaret Atwoodtól az Alias Grace is, amit kezdetben nem terveztem megvenni, de aztán  érkezett belőle a boltba, és úgy voltam vele, hogy ez simán belefér még. Aztán Philip Pullman: A Por könyve is egy régóta várt megjelenés volt részemről, már tavasz óta lázban égtem miatta. Erre majd hamarosan sort fogok egyébként keríteni, de pont ma reggel ötlött fel bennem az a gondolat, hogy lehet jó lenne újraolvasni Az Úr Sötét Anyagai trilógiát is, mert úgy szerettem anno. Aztán annyian írtak dicsérő posztokat Ali Benjamin: Suzy és a medúzák című könyvéről, hogy nyilván muszáj volt ezt is megrendelnem magamnak. Remélem, ezzel nem járok úgy mint Stephanie Garber: Caraval című regényével, amit szintén megvettem már nem is tudom milyen indíttatásból (máig sem értem.... talán a szép borítója?) , de most jelenleg úgy vagyok vele, hogy ezt eléggé megszívtam. A közepénél tartok, de semmi jót nem tudok róla mondani, úgyhogy most egy kényszerpihenő állt be a kapcsolatunkban. Valószínűleg el fogom majd olvasni, mert dühít, hogy ennyi pénzt kiadtam érte (oké, amúgy van csodálatos dolgozói kedvezményem, amivel azért elég barátságosak a könyvárak, de hát azért mégis..) . Aztán majd jól elajándékozom valaki olyannak, akinek talán tetszene. Andy Weir: Artemis című regényét szintén nyilván muszáj volt megvennem a megjelenés napján, mert én és a férjem is eléggé szerettük A marsit. És még itt van Ferrantétól Az új név története is, de ez még jelenleg bent van a munkahelyemen, én meg kényszerpihenőn idehaza.

Ebben a hónapban hat könyvet sikerült elolvasnom, de legalább kétszer ennyit szerettem volna. (mint mindig) Az Átmeneti üresedés és a Mi vagyunk a medvék jelentették a toptop olvasásaimat, talán kedvenc könyvekké is váltak. Ezt még pontosan nem tudom, majd az idő eldönti. Shaun Tan: The Arrival című képregényét még októberben zsákmányoltam, és ezzel egy nagyon régi vágyam teljesült. Ebben sem csalódtam, elképesztő könyv ez és gyönyörű, mindenféle értelemben. Olvastam még egy ifjúságit is az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában képében, amit nagyon megszerettem, mert kicsit más, mint a YA irodalom nagy része. És nem csak a meleg téma miatt. A hónap folyamán továbbá elolvastam még Nyáry Krisztián: Merész magyarok című könyvét is, ami hozta a megszokott színvonalat szerintem. Szép kiadvány, érdekes történetekkel. És végül ott volt még a nálam kissé mostoha sorsra jutott Utas és holdvilág. Talán korábban kellett volna olvasnom, talán a bölcsészesebb vagy mihályosabb korszakomban. 
Mindezek mellett még azt is elmondhatom, hogy novemberben három várólistacsökkentéses könyvet is teljesítettem, így a játékszabályok szerint már csak egy könyv van hátra. Bár a listámról még ezenkívül egyet biztosan el szeretnék olvasni, illetve nagyon kacsingatni kezdtem mégis Dickens bácsi felé, akit már május környékén feladtam. Majd meglátjuk, mi lesz. Ami biztos, hogy Harry Potter olvasás tutira lesz decemberben. 
Igen, már megint.

Többiek és a november:
Amadea, Theodora, NikkincsPuPilla

The Arrival

2017. november 27., hétfő

Egy szavak nélküli képregény a migrációról. Shaun Tan The Arrival című kötete különleges és egyedülálló alkotás, ami mindig aktuális lesz. Alig félóra alatt átlapozható, ám a hatása annál tovább tart.


A történet elején egy férfi kénytelen hátrahagyni családját a szörnyek árnyékától kísértett országukban, hogy egy új otthont találjon maguknak a tenger túloldalán. Különös helyre érkezik sok más, szerencsét próbáló társával egyetemben: egy idegen világba, ahol minden más, mint amit eddig megszokott; ahol furcsa élőlények élnek, soha nem látott ételeket esznek az emberek, és számára érthetetlen nyelven kommunikálnak. Minden különös itt és idegen, és hiányzik neki a családja. Ám szerencsére hamar segítségekre talál: hazájukat korábban elhagyó bevándorlók segítenek neki eligazodni ebben az idegen világban, és közben megosztják vele saját történetüket is. 

A könyv olvasása közben eszembe jutottak Marjane Satrapi szavai, aki arra a kérdésre, hogy miért választotta a képregény műfaját azt felelte: azért, mert a képek egyetemesek. A nyelv félreértések forrása lehet, hiszen sokféleképpen értelmezhetőek a szavak, a mondatok. De a kép ugyanazt mondja mindenkinek. Talán, ez igaz a The Arrivalra is. Illetve ezzel még jobban kifejezésre tudta juttatni az idegen világ és az odaérkező migráns közötti némaságot is. A szemlélődő csend és a sok furcsaság - ezek azok az érzések, amik rögtön eszembe jutnak, ha a The Arrivalra gondolok. Amikor az ember nem szólalhat meg a saját anyanyelvén, mert úgysem értik, az rettentően magányossá teheti őt. 

Shan Tan illusztrációi pedig egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal. A történet, mivel szavak nélküli, bármely korosztálynak ajánlható, szerintem mindenki a neki való információkat szűri le Shaun Tan könyvéből. 


Shaun Tan: The Arrival
Hodder Children's Books
128 oldal

Mi vagyunk a medvék

2017. november 25., szombat

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.























Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

Utas és holdvilág

2017. november 16., csütörtök

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.


Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.
Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS