2018. május 31., csütörtök


Naomi Alderman regényével kapcsolatban azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy az év egyik legjobban várt megjelenése volt sokunk körében. Én Emma Watson OurSharedShelf nevezetű könyvklubja révén figyeltem fel először erre a kötetre, úgyhogy a magyar megjelenésének híre eléggé felcsigázott. Mindenféle sovinisztaságtól mentesen, engem nagyon tudnak izgatni azok a fajta disztópiák, amik a nemi szerepeket helyezik a középpontba, és ezen keresztül közelítenek egy lehetséges, nem éppen barátságos jövőkép felé. Izgalmas látni a dolgok kifacsarását, felnagyítását, mert legyenek bármennyire is hihetetlenek vagy éppen groteszkek, ott hordozzák magukban az igazság morzsáit, amiktől jobb, ha mindannyian óvakodunk.
A hatalom számomra ilyen szempontból is nagyon erős olvasmány volt, ami bizony egy csepp nyugtot se hagyott nekem még akkor sem, amikor nem olvastam éppen. Hogy a magyar közönség hogyan fogadta Alderman regényét, fogalmam sincs, mert nem olvastam még szinte senkinél se utána, viszont engem nem hagyott hidegen: pofán csapott, sokkolt és nem egyszer undorodtam az egésztől. De mindezek mellett - vagy éppen ellenére - mégis zseniális könyv, hiszen nagyon igazan beszél a hatalom természetéről. Arról, hogy mit tesz azzal, akinek van és mivé válik, akinek nincs. Melyek azok az intézmények vagy szervezetek, akik szinte azonnal alkalmazkodni tudnak a megváltozott környezethez, hogy a hatalom ne csússzon ki a markukból. Kik azok, akik átalakulva, emberek elméjébe beszivárogva kötnek rá lassan, észrevétlenül csomót. És kik azok, akik könyörületet nem ismerve, mohón hörpintenek a hatalom poharából. És mit kezdenek a hatalommal aztán? Vagy pontosabban: a hatalom mit kezd majd velük?

Bizonyos gender témájú beszélgetésekben, írásokban fel szokott merülni a kérdés, hogy milyen lenne az a világ, amelyet a nők uralnának. Talán, szelídebb, barátságosabb - kevesebb háborúval, vagy éppen másfajta harcokkal. Alderman regénye azonban egy jó nagy fityiszt mutat ezeknek a feltételezéseknek: a regény szerint  ugyanis szinte mindegy, hogy éppen melyik nem a domináns, hiszen az erőszak, az uralkodás a másik felett nemtől független. Az emberi természet maga az, amelyet megrészegít a hatalom. Korunk, nemünk, rasszunk nem számít. Ha elnyomott vagy és hatalmat kapsz, bosszút állsz. Lépésenként, de elnyomó leszel végül temagad is.
Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. Hogy férfiakkal estek meg azok az esetek, mint például a szexuális kihasználtság; a fenyegetettség érzése egyedül a sötét utcán a másik nem csoportjával; hogy az író álnéven írjon, mert a neme által művelt irodalom nem komolyan vehető; hogy történelmi szerepe marginális térbe szorul és a többi, és a többi... Hogy Alderman regényében mindezt a férfiak voltak kénytelen átélni, még inkább felerősítette az ilyen dolgok igazságtalanságát és abszurditását. Hogy olyan dolgokban is ott lehet az egyenlőtlenség, amit már nem is látunk, észre sem veszünk, mert megszoktuk vagy mert ez így van.
Azonban a nem csak egy ok a megkülönböztetésre, a másságra: hiszen a csoportok legnagyobb összetartó ereje sosem a hasonlóság, hanem a többiek különbözősége. A közös ellenségkép a legnagyobb csoportszervező erő, sajnos.

Szóval, alapvetően egyetértek Alderman üzenetével, hogy nem a nemünk határoz meg minket, hanem a mohó emberi természetünk, amely mindig a hatalmat szomjazza. Hogy nem attól leszünk jobbak mert nők vagy mert férfiak vagyunk, hanem pont attól, hogy ezen felülemelkedünk. A hatalom című regény mindezt az üzenetet brutális, kegyetlen és olykor igazán gyomorforgató köntösbe csavarta. De érdemes a sorok mögé nézni, és gondolkodni rajta.

Naomi Alderman: A hatalom
The Power
Fordította: Borbély Judit Bernadett
21. Század Kiadó
383 oldal

2018. május 29., kedd

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 
Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?
Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 


Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal


2018. május 13., vasárnap

Sarah Pinborough tinédzserszereplői elég félelmetesek. És ezt most nem az egyikben-másikban meglevő gyilkos hajlamok miatt mondom, hanem úgy egyébként is. Nem biztos, hogy bármelyik szereplőjével szívesen futnék össze egy sötét erdőben - de egy emberekkel teletömött plázában sem. Pinborough olyan plasztikusan ábrázolta szereplőit, hogy szinte mindegyiktől kellő mértékben undorodtam.

Tasha villámgyorsan bekerült a kisvárosa köztudatába úgy, mint a lány, aki tizenhárom percig halott volt. Miután magához tért, nem emlékezett semmire arról az ominózus estéről. Hogy hogy került bele a jéghideg folyóba, miért volt ott, kivel találkozott mind-mind a feledés homályába vész. Tasha igyekszik mihamarabb visszakapni az emlékeit, hiszen aznap este valakitől kapott egy titokzatos sms-t. "Találkozzunk a szokott helyen." De vajon ki küldte? És vajon találkoztak? Tasha még mindig veszélyben van?
Egy biztos: barátnői nagyon furcsán viselkednek vele mióta felébredt. Talán egyedül régi barátnőjében bízhat, Beccában, akivel évekkel ezelőtt széltváltak útjaik.

A történet többféle narráción keresztül bontakozik ki előttünk, újságcikkek, sms beszélgetések, valamint jegyzőkönyvek, naplórészletek is kiveszik a részüket a történet ismertetésében, ám az igazság ennyi nézőpont mellett is ügyesen lavírozik a sorok között, hogy aztán csak a legvégén bukkanjon fel teljes valójában.
A krimi szál mellett a könyv remekül boncolgatja a tinédzserlányok társas kapcsolatait is: a régi barátságok lassú hátrahagyását, amikor a különbözőség az egyik fél részéről már olyan mértékű, hogy a többiek meglátása szerint már túlságosan is kilóg a csoportból. A hasonlóság utáni vágy a tinédzserek világában valahogy fokozottan jelen van - talán az ebben a korban kialakuló új énük, amely hirtelen tele lesz olyan vágyakkal és gondolatokkal, amely gyermeki énüktől korábban teljesen idegen volt, szóval talán ezzel az új énükkel való szembesülés és annak elfogadása fokozottan igényli a másokkal való hasonlóságot. Ilyen szempontból a könyv elején többször is eszembe jutott a Suzy és a medúzák című regény is, amely szintén a barátságok átalakulását, hátrahagyását is központi témájául választotta.
Ám Pinborough regényénél bármennyire is tudjuk vagy sejteni véljük az emögött ott rejlő pszichológiai, csoportdinamikai folyamatokat, mégis kénytelenek vagyunk szembesülni az ezzel járó kegyetlenségekkel és szívtelenségekkel. Amikor bárhogy próbálkozik, igyekszik valaki jó barátnak lenni, az mégse elég a másiknak. A jószándék és a baráti szeretet nem feltétlen elegendő ebben a világban. Valaki a soha el nem érhető, bálványként imádható embereket keresi, és van olyan is, aki a leigázható, majd kontroll alatt tartható társakkal veszi körbe magát. És mindkettő képes a kegyetlenségekre.
A hierarchiától mentes, egyenlő kapcsolat ritka ennek a regénynek a világában, és azt nem is tartják sokra. Mintha majdnem mindenki a függő viszonyok örök harcából akarna kivenni a részét, és az igazi, valódi barátságok egyszerűsége és békessége unalmas lenne számukra. A tisztaság és őszinteség itt eleve halálra ítélt.
Ezt tükrözi az egész történet is. Talán ezért is volt számomra valahol nehéz olvasni ezt a könyvet - annak ellenére, hogy gyorsan pörögtek a kezem alatt a lapok. Viszont Pinborough tinédzsereitől rémálmaim voltak.

Sarah Pinborough: 13 perc
13 Minutes
Fordította: Tomori Gábor
XXI. Század Kiadó
367 oldal

Follow Me @photos_from_anna