Pages

Egy - mindjárt - kétéves kisfiú kedvenc könyvei

2020. december 13., vasárnap

 


Majdnem egy éve, hogy írtam gyerekkönyves témában bejegyzést (ITT), illetve arról, hogy hol is tartunk a Fiatalúrral az olvasóvá nevelés útján. Azóta sok minden változott, leginkább ő maga, hiszen annak az egyéves kisfiúnak az örökmozgósága csak hatványozódott. Egy igazi kis kíváncsi mókamester lett belőle, aki amellett, hogy nagyon sok mozgást igényel, szüksége van az elmélyülésre is. 

A könyvekhez való viszonya most annyit változott, hogy napközben kevésbé vesszük elő a könyveket, mert napközben minden érdekes, mindent fel kell fedezni, menni kell és mozogni, futni, mászni, rohanni, ugrálni. Nincs kedve, se ideje arra, hogy belehelyezkedjen egy történetbe. Persze, azért így is olykor megtalálom az alkalmat rá, hogy napközben is elővegyek neki egy-egy könyvet: például reggelizés közben olvasok neki vagy olyan köteteket veszek elő, amik kicsit interaktívabbak a mesekönyveknél. Erre majd mindjárt mutatok szuper példákat. Illetve a mondókázások, éneklések továbbra is a napi rutinjaink része - most hogy a beszédfejlődése megindult, ezek más szempontból érdekesek már számára, mint korábban. 

A mesélés és a könyvek most leginkább az altatásokhoz kötődnek a mi világunkban. A délutáni altatás konkrétan olyan, hogy egy mesét mesélek végtelenítve neki, amíg el nem alszik. Az elején nagyon figyel, kérdezget, beleszól, aztán szépen, lassan lenyugszik, csendben hallgatja és már alszik is. Az esti olvasások kicsit hosszabbak, ott van hogy félórát, negyven percet is rászánok a mesélésre, és neki is nagyon nagy szüksége van erre az időre. Ő választja ki, hogy mely történetek kerüljenek sorra, és ő bekuckózik az ölembe vagy közben mellettem tologatja a kisautókat, de közben figyel és hallgatja a történetet. Ilyenkor néha három, négy mese is előkerül, de van olyan is, hogy egyetlen könyvet kell többször elmesélni. A mesélés után jönnek a további esti rituáléink, szóval ezek a délutánival ellentétben nem álomba mesélős történetek. 

Mindennek ellenére, én nem érzem úgy, hogy csökkent volna a könyvek iránti szeretete, hanem csak az életkorának megfelelő örökmozgósága jobban előtérbe került. És ez szerintem természetes, jönnek majd még mesélősebb időszakok is biztosan. Ha meg nem, hát én teljesen megelégszem napi ennyi alkalommal is. Viszont az az igazság, hogy még mindig nehéz bevezetni számára új könyveket. Hiába veszem őket, nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy ő maga vegye le a polcról ezeket az új történeteket. Úgyhogy mindig csak egy-egy új könyvet csempészek be a kis olvasósarkunkba, néha kinyitogatom, beszélek róla egy picit neki, de aztán hagyom, hogy a kíváncsisága neki ébredjen fel az új történet iránt. Ez olykor akár két hét is lehet, de érdekes, hogy azért van arra is példa, hogy egy új könyv azonnal nagy kedvenc lett neki, ahogy megmutattam neki. Szóval igazából itt se lehet teljesen általánosítani. 


Na de, következzen a kis válogatásunk az elmúlt egy év kedvenceiből. Sok könyv egyébként még mindig nagy szerelem számára az első bejegyzésemből, azokat most nem tüntetném fel újra. Nyilván az, hogy mit talál meg a történetekben sokat változott azóta, de maguk a címek maradtak. 



Varró Dániel - Agócs Írisz: Nem, nem, hanem ...

Az elmúlt hetek óriási kedvence. Bár a humort még nem mindig érti benne (pedig zseniális), de játékos ismeretterjesztő könyvnek remek, ahol ő is megcsillogtathatja a tudását felém. Például, hogy a zoknit a lábra kell húzni, és nem pedig a fülünkre vagy a kezünkre, ahogy azt a kisfiú teszi a könyvben. A kötet felépítése igazából olyan, hogy van egy kérdés pl. "Hogy jön a nagymama mihozzánk által?" és következnek a válaszlehetőségek: "elefántháton vagy rénszarvasszánnal? Vagy helikopterrel - mivel a gyaloglást nem bírja szusszal? Nem, nem, hanem...." (és akkor a következő oldalon ott a válasz) Busszal. Varró Dániel remek humora mellett Agócs Írisz kedves rajzai illusztrálják a szöveget, akinek a munkájáért mindketten odáig vagyunk. Szerintem bőven még három éves korban is használható kötet, akkor már szerintem a humor is jobban átjön a gyerekeknek. 



Alex Scheffler: Pipp és Polli - A barátságos csiga

A Pipp és Polli sorozat teljesen telitalálat nálunk. Az illusztrációk és a történetek is mind olyanok, amiket teljesen be tud fogadni egy kétéves. A csiga nálunk úgy egyébként is nagyon nagy kedvenc, szóval ez a kötet minden szempontból nyerő: ez volt azon ritka történetek egyike, amik már a kezdet kezdetétől érdekelték őt, és azonnal a szívébe is zárta. A mai napig gyakran előkerül esti meseként. 


 

 


Kisgombos mesegyűjtemény

Az első mesegyűjteményünk, vagyis hogy a kötet nem egyetlen mesét tartalmaz, hanem válogatást. Hat történet található benne különféle francia szerzőktől és illusztrátoroktól, és kifejezetten a legkisebbeknek szólnak ezek a történetek. A mesék között is vannak egyszerűbbek és bonyolultabbak is, szóval szerintem a célcsoport a 2-4 éves korosztály lehet. A történetek változatosak, ahogy az illusztrációk is: sok témát, illetve ábrázolási stílust ölelnek fel. Helyet kap bennük például a dackorszak, a hisztik feldolgozása (Kiscsipisz és Nagycsipisz története), a félelem és annak legyőzése (Bodor a fodrásznál) vagy a baráti összefogás (Foltos csontja) is. Nálunk egyelőre egyébként ez a három mese megy - ezek rövidebb és egyszerűbb szövegűek is, illetve biztos az is, hogy ezek a történetek rendelkeznek egyelőre számára mondanivalóval. De majd idővel biztos a többi mesét is kérni fogja. Nagyon igényes kiadvány, én szülőként is nagyon szeretem ezt a könyvet lapozgatni. 



Julia Donaldson - Alex Schaffler: A graffaló

Alex Schaffler illusztrációit nagyon szeretjük, illetve azokat a történeteket is, amiket az írónővel együtt alkotnak. A graffaló alighanem az egyik leghíresebb meséjük világszerte, és teljesen meg tudom ezt érteni. Ötletes, vicces, szórakoztató történet, ahol a kisegér jól rászedi az erdő ragadozóit, és eléri, hogy mindenki tőle rettegjen. És ehhez csupán az eszét és a képzeletét használta. Én is imádom olvasni ezt a könyvet, ahogy ő is imádja hallgatni. Bár legtöbbször reggelizés közben kerül elő ez a történet, valahogy egyikőnknek sem esti meseszerű. 


 

 


Jönnek a tűzoltók! (Scolar Mini sorozat)

A Scolar kiadó sorozata pontosan ennek a korosztálynak készült, és mindenféle témában találunk itt ismeretterjesztő könyveket. Kihajtható lapocskák és fülek találhatóak minden egyes oldalon, amik kicsit interaktívabbá és érdekesebbé teszik a könyvet, és nem mellesleg a finommotorikát is remekül fejlesztik ezalatt. Nálunk a tűzoltómánia pörög éppen ezres fordulatszámon, minden IS kell, ami tűzoltós. Ez is inkább reggelizős vagy napközben előkerülős olvasmány.  


 

 

 


Hervé Tullet: Press Here (magyarul Pötty Könyv néven jelent meg)

Ez az a könyv, amire én már annyira vártam, hogy megmutathassam a Fiatalúrnak. Amikor gyerekkönyvekkel foglalkoztam sok-sok évvel ezelőtt, akkor tapasztaltam meg a Pötty Könyv varázslatát, ahogy a gyerekeken működött. A legizgőmozgóbb tökmag is tátott szájjal figyelte ezt a könyvet és sose volt elég belőle egy menet senkinek. A francia illusztrátor könyve nem mesekönyv. Nincs benne se történet, és igazából szöveg sem. Instrukciók vannak benne, és az egész azzal kezdődik, hogy a kis delikvensnek meg kell nyomnia a sárga pöttyöt. Amikor lapozunk, a következő oldalon már kettő lesz. A gyerekek ezt úgy gondolják, hogy ők csináltak két pöttyöt azzal, hogy megnyomták. Különféle feladatokon vezeti végig őket, ahol nem csupán nyomkodni kell, hanem tapsolni (hogy a pöttyök egyre nagyobbak legyenek) vagy éppen jól megrázni a könyvet (hogy a pöttyök a helyükre kerüljenek). Csodaklassz móka, ahol a kacagás garantált. És mindeközben játékosan foglalkozunk olyan fogalmakkal, mint a színek ( a pöttyök el is színeződnek), a sorminta, a jobb-bal oldal fogalma stb. Egyszerű és zseniális.

Sajnos magyarul már nem kapható, így én is az angol kiadást szereztem be belőle, de mivel  csak instrukciókról van szó, minimális angol tudással lefordíthatóak. 



Jó éjt, maci! - Varázslámpás könyv

Tesómtól kapta ajándékba, amikor éppen leválasztottam az anyatejes táplálásról a Fiatalurat és eléggé küzdöttünk a sima elalvással. Ez a könyv is rögtön telitalálat lett nála. A szöveg elég kis butácska és szerintem nem is sikerült jól a fordítás - hanyagolni is szoktam, és inkább beszélgetünk arról, mit látunk - , de igazából itt úgysem ez a lényeg. Ez is egy interaktív könyv, amihez tartozik egy papírlámpa is, amit a sötét fóliával beborított lapok közé kell csúsztatni, és így az éjszakai sötétségben máris láthatóak lesznek az ott megbúvó állatok, akiknek jó éjszakát kell kívánni. Imádja az egésznek a működését és kábé lehetetlen megunnia. Tíz-húsz perceket is el tud tölteni az állatok keresgélésével, élvezi, ahogy a sötétből egyszer csak előbukkannak. 

A Pagony Facebook oldalán találtok egy belelapozó videót, hogy lássátok, pontosan miről is beszélek. 



Varró Dániel: A szomjas troll

Ez a könyv valamiért óriási szerelem neki, pedig jóval idősebbeknek szól, és biztos vagyok benne, hogy nem is nagyon érti még, miről is szól a történet. De olyan türelemmel és figyelemmel hallgatja Kalle troll történetét, hogy mindig meglepődök rajta. Valószínűleg a ritmus, a hangsúly és a rímek azok, amik ennyire magával ragadják. 

Egyébként szuper könyv, nagyon tudom ajánlani a nagyobb ovis korosztálynak. 




Rotraut Susanne Berner Évszakos böngészői

A könyvek, amikben egy szemernyi szöveg nincs, csak illusztrációk, méghozzá egy kisvárosról, amit minden kötetben más évszakban mutat meg. Sok-sok apró történet és felfedeznivaló van benne, és amiért nagyon szeretem ezeket a könyveket, hogy nyitott végűek. Azaz arra használjátok a gyerekkel együtt, amire éppen szüksége van. Mi éppen a szótanulás fázisában vagyunk, nagyon sok hétköznapokban használt szót tudok neki így megmutatni, illetve ő is tudja mondani - és közben mutatni - hogy milyen szavakat ismer már. Néha egy-egy figurát követünk nyomon a lapokon keresztül, megnézzük mit csinál, kivel találkozik, néha érzelmeket is belemagyarázunk. Később történeteket is lehet a segítségével mesélni vagy beszélni az évszakok változásáról. 

Ha ilyet vesztek én a nagy alakú kiadást ajánlom, nem pedig a szókereső változatát, ami pont a lényegét, ezt a nyitott végűséget veszi el ettől a kiadványtól. 



Eric Carle: A kelekótya kaméleon

Eric Carle képi világa nagyon távol áll attól, amit eddig mutattam neki a könyvek lapjain. Ezért is lepődtem meg rajta, hogy szinte azonnal vonzotta ez a könyv és nagyon gyorsan megszerette ezt a mindenkihez IS hasonlítani akaró kaméleon történetét. Nagyon szép üzenete van ennek a könyvnek (akkor lehetsz csak boldog, ha önmagad vagy), amit rendkívül viccesen tálalt a szerző. Könyvtári könyv volt, de rengeteget nevettünk rajta sok-sok esti meséléskor. Eric Carle könyveit biztosan be kell szereznem majd magunknak. 




Még ezeken kívül is ismerkedtünk könyvekkel, de ezek azok, amelyek valóban maradandóknak bizonyultak mindkettőnk számára. Bármelyiket szívből tudom ajánlani hasonló korú gyerekeknek, nálunk telitalálatok lettek.

Gyilkosság a paplakban

2020. december 9., szerda


 Ha Agatha Christie műveiről van szó, eléggé a mainstream vonalat képviselem, azt hiszem. Hiszen, ha megkérdeznétek, melyek a kedvenc könyveim tőle, a listában tutira benne lenne a mindenki által unásig emlegetett Gyilkosság az Orient Expresszen, illetve a Tíz kicsi néger is. Plusz a többséghez hasonlóan leginkább a Poirot-os történeteket keresem, mert eléggé bírom ezt a kis belgát. 

Ms. Marple-lel már sok évvel ezelőtt próbáltam összebarátkozni, de az Egy marék rozson kívül nem nagyon szerettem vele nyomozni. Olyannyira nem, hogy pironkodva vallom be, egy-egy regényen el is aludtam, úgyhogy három-négy ilyen eset után fel is adtam a próbálkozást, sikeresen meggyőzve magamat arról, hogy az öreg hölgy esetei nem az enyémek és kész. Pedig ma már egészen másként látom a dolgokat, inkább arról van szó, hogy ugyanazokat a dolgokat vártam Ms. Marple történeteitől, mint Poirot-nál. És hát persze, hogy nem azt kaptam, de ennek talán nem is kéne meglepő dolognak lennie. Ők ketten teljesen más karakterek, más nyomozói stílust képviselnek - és a Gyilkosság a paplakban című regény megmutatta számomra, hogy ettől függetlenül Jane Marple is legalább olyan szórakoztató, mint a kis belga. 

Vagy csak én öregedtem annyit, hogy kiválóan el tudok szórakozni egy minden lében kanál idős hölgyön, akinek a brazil szappanoperák helyett a szomszédok élete szolgáltatja a napi adrenalinbetevőt.

 

Ebben a regényben egy olyan szereplőt tesz el valaki láb alól, akit az egész falu szívből utál. A haláleset a paplakban történik, s mivel egy lőfegyver végzett Protheroe ezredessel, ezért kétség sem fér hozzá, hogy gyilkosság történt. A baj csak az, hogy túl sok a lehetséges gyanúsított, hiszen szinte mindenkinek volt nyomós indoka arra, hogy megölje az ezredest. A rendőrség mellett maga a pap is részt vesz a nyomozásban, akinek nagy szerencséjére Ms. Marple a szomszédja. Az öreg hölgy kedvenc hobbija a kertészkedésen kívül, hogy mindent alaposan megfigyeljen maga körül, így olyan információkkal rendelkezik, amikkel talán még maga a gyilkos sem. 

Kedves fiam, ne becsülje le egy kis falu nyomozóösztönét. St. Mary Meadben minden áldott lélek tisztában van mindenki legbizalmasabb ügyeivel. Egész Angliában nincs olyan mesterdetektív , aki felvehetné a versenyt egy tisztes korú, és fölös ráérő idővel rendelkező öregasszonnyal.

Ms. Marple egyébként olyan ebben a narrációban, mint az életben is. Nem fürdik rivaldafényben, mint a kis belga, nincsenek sztárallűrjei - maga az elbeszélő sem teszi őt középpontba. A vénkisasszony majdnem észrevétlenül meghúzódik a háttérben, ott van a látószögünk perifériáján. Onnan figyel és elemez. És megold. De a regény történései alatt végig azt sugallja nekünk a szöveg, hogy itt az igazi nyomozó maga a pap, aki csak néha szalad információért az idős szomszéd hölgyhöz. De valójában ő adja a kezébe a megoldásokat, az egész logikáját ő fedi fel, és a legvégén egyedül ő képes előrukkolni az igazsággal. 

Ms. Marple nem a logika alapján dolgozik, mint Poirot. Ms. Marple az emberi természet jó ismerője és ennek mentén dolgozik. Mintákat keres és hasonlóságokat. Mert bármennyire is egyedinek tűnik az ember, a természete mind egy-egy sémába könnyen beilleszthető, ha megtaláljuk a megfelelőt. Legalábbis ez Ms. Marple elmélete. És bármennyire is fura dolog egy olyan néninek igazat adni, aki folyton a kerítése mögül leskelődik mások után, mégis kénytelenek vagyunk erre.

És azt kell mondjam, kifejezetten tetszett ez a nyomozás, Ms. Marple karaktere sokszor szórakoztatott. Bevallom, kicsit nagyobb csavarra számítottam a megoldást illetően - már mindenféle nyakatekert elméleteket kitaláltam, de pont a megoldás egyszerűsége volt az, ami miatt erre nem gondoltam és így jól meglepett vele a végén. Ha valaki tud még szuper Ms. Marple történeteket, ne tartsa magában, mert nagyon is elképzelhető, hogy jövő decemberben ismét a leskelődős néni mellett teszem le a voksomat. 


Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban

The Murder at the Vicarage

Fordította: Borbás Mária

Helikon Kiadó

356 oldal

#november

2020. november 30., hétfő

 

 

Hosszú hónapok óta nem írtam ide összegzést, mert az az igazság, hogy vagy nem volt hozzá kedvem vagy éppen időm, de olyan is előfordult, hogy nem is volt miről összegezzek. A nyár óta igazi mélyrepülés volt olvasói életemben, nem nagyon találtak meg a történetek - vagy éppen én nem tudtam, hogy pontosan mire is vágyom. Az az igazság, hogy most is legszívesebben Harry Pottert olvasnék, de mivel a Roxfort Expressz podcast következő felvétele még jóval odébb van, ezért felesleges ennyire előre olvasnom. 

Szóval igen, jól gondoljátok, még mindig nem tudok beszámolni semmiféle befejezett olvasmányról. Félbehagyottakról, pár fejezet után meguntakról, tervezettekről, de aztán ki se nyitottakról annál inkább. De mivel kábé végtelen hosszú lenne ez a lista - azért négy hónap alatt elég sok könyv jutott nálam erre a sorsra -, ezért inkább hagyjuk is ezt a fenébe. Ahogy azt is, hogy szerintem minden olvasási kihívásomat csúfosan elbukom emiatt a pár hónap kimaradás miatt. 

 

* Mondjuk azt legalább el tudom mondani, hogy megnéztem a Netflixes Dash&Lily sorozatot. Kétszer is.*

De inkább arról szeretnék írni, hogy szeretnék végre visszatalálni a könyvekhez, mert ha sokáig elmarad nálam az olvasás, az nem tesz jót a lelkivilágomnak. Egyszerűen érzem, hogy valami fontos hiányzik. Szeretném, ha legalább a decemberem újra a könyvekről szólna, ha megtalálnám azokat a történeteket, amik megfognak maguknak. Tudjátok, azt az érzést keresem most, amikor akkor is a Történet jár a fejedben, ha éppen nem is olvasol. Amikor alig várod, hogy este befekhess az ágyba, magadra húzd a takarót és belemerülj abba a világba. Szeretném izgatottan várni a következő fordulatot, találgatni, merre fut ki a történet... és nemcsak megszokásból vagy mert éppen nincs jobb dolgom, azért kinyitni a könyvet. Ha nincs jobb dolgom, akkor én jelenleg alszom. Vagy sorozatot nézek. Szóval olyan történet kell, amitől azt érzem, hogy ennél tutira nincs fontosabb dolgom most. Nem akarok drámát, nem akarok érfelvágós sztorit, nem akarok sírni a történeten, de semmiségekhez sincs most kedvem. Meg kell találnom ezeket a könyveket!

Jelenleg most egyébként egy Agatha Christie-vel köszöntöm a decembert, ám most rendhagyó módon ez nem egy Poirot történet, hanem egy Ms. Marple-s nyomozás. Azt most nem említem meg, hogy az első két fejezet kimondottan ígéretes, mert az utóbbi hónapokban nem egy könyvvel jártam így. Szóval drukkoljatok - inkább ezt írom. És hogy találjak még magamnak Történeteket!


A többiek novembere:



Az én szigetem - Avagy melyik öt könyv nem hiányozhat onnan?

2020. november 26., csütörtök


 

Ismét nagyot fordult a világ, mióta az utolsó bejegyzésemet írtam ide. S azt hiszem, a jelenlegi helyzetben, amikor a vírus miatt ismét - vagy most még inkább - a négy fal közé kényszerülünk, bezárkózva a saját kis kuckónkba, óhatatlanul belénk hasít az az érzés, hogy egy saját kis szigetet birtoklunk egy olyan világban, ahol éppen összecsapnak a fejünk fölött a hullámok. Őszintén remélem, hogy mindenki szigete alapvetően békét tud hozni, nyugalmat tud adni ezekben a nehéz időkben. Persze, mindig van aggódnivaló, érezhetjük a helyzetet nehéznek, de ha az otthonunk ekkor is bástyaként tud működni számunkra, akkor az egy nagyon jó dolog.


S ebben a kissé robinzonád történetre hajazó helyzetben talán nem is nehéz elképzelni azt, hogy egy lakatlan szigeten mi nem hiányozhat egy könyvmoly túlélési listájáról. Hát persze, hogy a könyvek! Nyilván az egyéb McGuiveres és Bear Gryllses cucc mellett.

Na de mi van akkor, ha csupán öt könyvet birtokolhatnál a saját kis szigeteden? Melyek lennének azok?

 

J. K. Rowling: Harry Potter-sorozata : tudom, ez tökre csalás, hiszen ez már eleve hét könyv, de ha előre megcsináltam volna omnibuszos kiadásban, akkor szerintem ez a válaszom teljesen érvényes lenne. Ahogy most a Roxfort Expressz Podcast miatt ismételten újraolvasom éppen a sorozatot, újra rá kellett jönnöm, hogy ez a történet mennyire fontos számomra, és mennyire jelen van az életem valamennyi területén vagy éppen bele tudom olvasni azt, ami velem történik, és minden kérdésemre választ is ad vagy megoldást kínál. És persze, ezt eddig is tudtam, hogy a kedvenc kedvenc történetem, de azt hiszem, ez a mostani alaposabb kibeszélés alatt csapódik le bennem igazán, hogy pontosan miért is az. És emellett kitartok bármikor és bármi ellenére, hogy életem egyik legfontosabb története, amit bizonyos időközönként újra és újra elő kell vennem. Egy lakatlan szigeten pedig még inkább. 

 

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables : itt már nem akartam kiütni mindenki biztosítékát,  hogy az egész sorozatot mondom - pedig mondhatnám igazán, mert fantasztikus! - , így maradt az első rész, ami vitán felül állóan a legkedvencebb részem, és a Netflix sorozat ezt még inkább felerősítette bennem. Anne a legfantasztikusabb hősnők egyike. Egy olyan pozitív személyiség, aki a legrosszabb körülmények közül jött, a legrosszabb dolgokat élhette át, és mégis továbbra is tudott bízni a világban és önmagában. És Anne-nek ez a fajta világlátása pont az, amire az embernek szüksége van, pláne tök magányosan egy isten háta mögötti szigeten. 


J. R. R. Tolkien: A hobbit - Zsákos Bilbó kalandja is nagy kedvencem. Nem csupán a világ miatt, amit bejár a törpök és Gandalf társaságában, nem csupán azért, mert a könyvet olvasva folyton elkap az az érzés, hogy most jól nyakamba venném a világot, hanem mindezek felett azért is, mert Bilbónak - és hát nekem is -  ez az egész egy lelki utazás is. Ahol a történet végén már nem az a kényelmes, kissé átlagos Bilbó néz vissza ránk, hanem egy világot látott, kalandokat megélt hobbit. Aki bár nem egy tipikus kalandor , mégis szembenéz a sárkánnyal, tőrbe csal trollokat és megmenekül több száz ork elől. S ha Bilbónak sikerült ilyen dolgokat nemcsak túlélnie hanem megélnie; ha győztesen, emelt fővel zárhatta le a végén ezt a történetet, akkor nekem, mint tök átlagos embernek miért ne sikerülne megküzdenem az én életem sárkányával vagy trolljaival? Ezek után nem is kérdés, hogy ott a helye a hátizsákomban!


*... amúgy közben rá kell jönnöm arra is, hogy baromi nehéz nem sorozatot választani ehhez a kérdéshez. De nyilván nem akarom ellőni mindnél az omnibusz kiadást. Hol lenne a kihívás?*


Agatha Christie: Mrs. McGinty halott - Agatha Christie-nek jönni kell velem oda is, ez nem kérdés, hiszen a cozy hangulat olyan jól megtalál minden egyes történeténél. És a Mrs. McGinty halott az egyik legszórakoztatóbb, legmulatságosabb krimije, amin természetesen elképesztően átjön ez a vidéki, angol kisvárosi hangulat, amiért alapjáraton is teljesen odáig vagyok. És azt hiszem, ennyit sose nevettem egy Agatha Christie könyvön sem.


Jane Austen: Értelem és érzelem - nyilván nem gondoltátok, hogy Austen neve nem fog felkerülni ide, ugye? Persze, mondhattam volna a Büszkeség és balítéletet is, de mivel azt pont a nyáron olvastam újra, ezért most legközelebb inkább ezt a regényt olvasnám megint. Itt is nagyon szeretem Austen karaktereit, a sztorit és azt, hogy nem adja tálcán nekünk a szereplők motivációit vagy éppen jellemét. Hogy vicces, ugyanakkor mégis csípősen odaszólogat a társadalmi problémáknak. Bár persze egy lakatlan szigeten kit érdekelne a társadalom, de a nevetés az nagyon kellene oda is.


És neked? Melyik az az öt könyv, ami nem hiányozhatna semmiképpen a saját kis szigetedről?


A többiek is írtak listát:

PuPilla

Cloud Book Atlas

Liliane

Sárga konfetti


Tudatos könyvhörcsögség?

2020. szeptember 28., hétfő


 

Emlékszem, tíz-tizenöt évvel ezelőtt mennyivel másabb hangulata és eredménye volt egy-egy könyvesbolti bóklászásnak. Ami akkoriban sosem volt igazán tervezett, amikor épp arra vitt az utam benyitottam kisvárosunk könyvesboltjába, aminek a bolttere alig volt nagyobb, mint a mostani nappalink. ( kieg. megj.: És nem a mi nappalink az óriási méretű.) A könyveket akkoriban a fülszövegük alapján választottam vagy ha hallottam róla innen-onnan. Hogy ezt mennyire lehet tudatos vásárlásnak nevezni - nem hiszem. Voltak mellényúlások, olyan könyvek kerültek birtokomba, amiket ma már semmi pénzért nem vennék elő újra. Viszont akkoriban mindent elolvastam, szinte abban a minutumban, ahogy megvettem őket. Aznap estére, délutánra így mindig megvolt a biztos programom. Másfelől viszont azt is hozzátenném még, hogy az ízlésem igencsak kialakulóban volt. Nagyon keveset tudtam a szórakoztató irodalomról vagy éppen arról, hogy pontosan mit is keresek egy könyvben. Ez az időszak a felfedezés korszaka volt. Ami másfelől számos örök kedvenc könyvet is hozott az életembe: Harry Potter, A Gyűrűk Ura, Büszkeség és balítélet... ez az időszakom a vég nélküli újraolvasások és rácsodálkozós felfedezések korszaka volt, aminek a hátrányai ellenére megvolt azért a bája és a romantikája. Nem halmoztam ész nélkül a könyveket, mert szinte mindig a nagy kedvenceimet olvastam újra. Majdhogynem azt mondom, hogy három-négy havonta vettem talán egy-egy könyvet magamnak, de az is lehet, hogy még ennél is ritkábban. De ki emlékszik erre már. 

Annál inkább él bennem az, amikor rászabadultam az internetre. Megnyitottam a blogomat, elkezdtem más könyves blogokat is követni, regisztráltam a molyra és megnyílt előttem a könyvek világa életemben másodjára. Információk tömkelege, rajongások egy-egy könyvért, izgatottan várt megjelenések - annyi minden lett hirtelen érdekes, hogy a pénztárcám ezúttal alig győzött lépést tartani a könyvvásárlásaimmal. Mindent IS meg kellett vennem, amiről bármelyik általam olvasott blogger jókat mondott vagy a molyon valamelyik követettem áradozott róla vagy csak úgy állandóan szembejött velem. Vagy csak szembejött velem egyszer. Vagy csak simán hozzám akarták vágni 500 Ft-os darabáron. Nem érdekelt előtte? Meglehet, de hát 500 Ft! Nem lehet csak úgy ott hagyni. És a polcaim teltek és teltek, vettem aztán új polcokat, amiken aztán Tetrist játszva szabadidőmben próbáltam beilleszteni a legújabb 800 Ft-ért vásárolt könyveimet. A töredékét nem olvastam el ezeknek a könyveknek, amiket ebben a kábé négy évben harácsoltam össze magamnak. És az az igazság, hogy már nem is fogom soha. Mert aztán rájöttem, hogy mégse érdekelnek igazán. Vagy mégsem olyan jók, mint amilyenre előzetesen számítottam a sok rajongás miatt. Vagy csak egyszerűen túlléptem már rajtuk. Vajon van a könyveknek lejárati idejük egy-egy olvasó esetében? Az az igazság, ahogy visszagondolok erre a korszakomra, valahogy kiveszett belőle az a jófajta nosztalgiafaktor, hiszen már kábé másfél éve ennek a könyvhörcsögségemnek a levét iszom. Szabadulni kell ezeknek a könyveknek elég nagy részétől, mert nem férek tőlük, és ez csak egy plusz macera az életemben, amivel nem is mindig van kedvem foglalkozni, pedig eléggé szokott idegelni. Nem mondom, hogy nem kerültek hozzám jó és kedvenc könyvek ebből a korszakomból, de több bosszúságot okozott utólag, mint azt vártam volna. 

Ám már tanultam a hibáimból és teljesen tudatos könyvvásárló lettem, aki soha nem bánja meg azóta a vásárlásait és mindig szigorúan annyit vesz, ami szükséges, soha nem többet.

Dehogy! Ne higyjetek nekem. Most is van, hogy néha kicsit megszaladnak a beszerzések vagy hogy nem rögtön a megvételt követően olvasom el őket. De azért sikerült értelmes és feldolgozható keretek közé szorítanom az évente vásárolt könyvek mennyiségét. Mert rájöttem, hogy ahogy másból sem, a könyvekből sem kell mindent birtokolni. Nincs szükségem egyszerolvasós könyvekre a polcaimon. Nem kell felülnöm a hypevonatra egy könyv esetében sem. Mert nem maradok le semmiről. Hiába érezteti néha velem ezt egy-egy könyv, ami végigszalad nyolc-tíz blogon vagy az Insagram-feedem 90% kitölti. Ma már tudok ezekre nemet mondani - vagy türelemre inteni magamat velük kapcsolatban. 

Persze, nincsen baj azzal, ha valaki havi 30-40 könyv beszerzésével érzi magát boldognak vagy teljesnek. Csak én pár éve eljutottam arra a következtetésre, hogy teljesen felesleges halmoznom a dolgokat. Mert egyszerűen az van, hogy nagyon kevés az, ami állandó. Felesleges felhalmoznom húsz pár cipőt vagy harminc táskát, mert mind otthagyhatatlan volt. Vagy a Etsyről rendelt századik Instafotós bizbaszt. Szeretem, hogy az életterem mentes lett minden tárgyi feleslegtől - valahogy tisztábbnak, könnyebbnek és szabadabbnak érzem magam. Nem olvastam soha Marie Kondot, de azt hiszem, valami hasonló dologra jutottam én is az elmúlt évek során. Másfajta örömöket tapasztal meg így az ember - legalábbis én mindenképpen. S ugyanezt próbálom alkalmazni a könyvvásárlásaim során is. Igyekszem azokat a köteteket megvenni, amik elég újraolvasás-gyanúsak. S az, hogy melyik könyv tartozik ebbe a csoportba, én úgy vélem, hogy aki (ön)tudatos és tapasztalt olvasó, az elég jó eséllyel fel tudja már mérni a saját esetében. És persze, tévedések mindig előfordulhatnak - de ezek idővel egyre ritkábbak. A megfontoltság a jelszavam az utóbbi években, ha könyvvásárlás kerül szóba. És én őszintén remélem, hogy ez már így is marad.

Végezetől íme néhány tipp a tudatosabb könyvvásárláshoz:

1. Ne ülj fel sose a hypevonatra. A csapból is egy bizonyos könyv folyik? Mindenki azt mondja, mennyire király és ultraszuper és élete könyve? Oké, ilyenkor kell legalább öt lépést hátralépni, és mondjuk akár egy hónap múlva visszatérni a könyvhöz és megvizsgálni önmagában - elolvasni a fülszövegét még egyszer, ha van lehetőség beleolvasgatni. Aztán várj vele még egy hónapot. Nem hagy nyugodni? Még mindig veszettül akarod? Akkor lehet, hogy tényleg meggyőztek, és nemcsak egy hirtelen fellángolás miatt akarod magadénak azt a könyvet. 

2. Könyvtár! Ez az a varázslatos hely, ahol úgy próbálgathatod kielégíteni könyves szeszélyeidet, ahogy csak akarod - a könyvespolcod és a pénztárcád nem fogja bánni. 

3. Legyen átgondolt a kívánságlistád. Ahova ne hirtelenfelindulásból dobálgasd fel a könyveket, hanem tényleg gondold át, mennyire van rá szükséged, mennyire van rá esély, hogy ezt később is szívesen újraolvasnád. Ez azért is jó, mert ha éppen rád tör a könyvvásárlási láz (mert szar/szuper/szüli vagy bármilyen napod van éppen, amiért nyilván könyv dukál), akkor tök tudatosan tudsz spontán lenni, mert egy átgondolt listáról választasz. 

4. Próbálj ne bedőlni az akcióknak. Tudom, ez a legnehezebb. Nálam is csomószor rezeg a léc, amikor például ezer forintért megkaphatsz egy ötezer forintos kötetet, amiről ráadásul MINDENKI beszélt két hónappal ezelőtt, hogy mennyire király és hiánypótló meg életekönyve. Én ilyenkor egyébként azt szoktam csinálni, hogy megnézem, mennyi könyv kapható abban az akcióban a kívánságlistámon szereplők közül. Ha elég sok és megéri, akkor belevágok, maximum jön még velem haza egy kevésbé átgondolt meglepetéskönyv. De ha nincs rajta kívánságlistás, akkor az esetek többségében sikerül lemondani róla. És még élek, sőt sírni se szoktam miatta. 


És persze, tudom: nem mindig lehet ezeket betartani. Mindannyian emberek vagyunk, vannak rossz napjaink vagy túl szuper napjaink, amikor egyszerűen képtelenség hideg fejjel gondolkodnunk. Nem kell bűntudatot érezni szerintem amiatt, ha olykor megszalad a ló a kedvenc hobbink esetében. Főleg akkor, ha alapvetően törekszünk a tudatosságra. 


A bejegyzés a Témázás kereteiben született. Ha van kedved, írd meg te is, hogy látod a könyves beszerzések kérdéskörét! Neked mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?

Többiek a témában:

PuPilla

Sister

A Szofisztikált Macska

CloudBookAtlas

Anett

Nima

Nita



Sandman - Az Álmok Fejedelme gyűjtemény 1. kötet

2020. szeptember 6., vasárnap

Már többször is kifejtettem itt a blogon, hogy Neil Gaimannel nekem elég ambivalens a viszonyom. Alapvetően nem értem az óriási rajongást a művei körül, mert nekem legtöbbször éppen elérik a közepes élményt. Ám amikor mégis sikerül nálam betalálnia egy-egy történetének, az elrabolja szívemet, lelkemet, és mindig megkövezem múltbéli önmagam, aki értetlenül áll a Gaiman jelenség előtt. De ez egészen ritkán fordul elő.
A Sandman képregényeknek már egyszer nekiugrottam sok évvel ezelőtt, de akkor valahogy félretettem az első kötet után. Őszinte leszek: nehéznek találtam az olvasását. Aztán ahogy a Fumax Kiadó elkezdte megjelentetni ilyen szép, gyűjteményes kiadásban, újra felcsillant bennem az érdeklődés. Szerencsére az egyetemi könyvtárból aztán meg is tudtam szerezni, és ezúttal másképp alakult a viszonyunk.

Sokrétű, baromira összetett és izgalmas - ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt a történetet, amit mellesleg minden olyan személynek a kezébe nyomnék, akik a képregényeket valami gyerekes, egyszerű dolognak gondolják; olyan műfajnak, ami közelébe sem érhet a regények összetettségének. Ugyanis a Sandman egy kiváló cáfolata ezeknek a hiedelmeknek. És persze, tudom, hogy nem tartozik a kedvcsináló mondatok közé az, hogy "ebben a kötetben jó pár szakdolgozatnyi téma benne van", szóval ezt inkább nem is írom, pedig nagyon igaz. 

A történet szerint egy titkos társaság azt a célt tűzte ki maga elé, hogy varázslattal szeretnék fogságba ejteni a Halált. Ám a dologban valami balul sült el, és a Halál helyett annak testvérét, Sandmant, az álmok fejedelmét sikerült elfogniuk. Sok évtizeden keresztül tartották őt fogva egy lezárt pincében, míg végül eljött a napja, hogy kiszabaduljon. Azon túl, hogy bosszút esküdött fogvatartói ellen,arra is rá kell jönnie, hogy fogságának ideje alatt birodalma széthullott és a káosz uralkodik. Teremtményei szétszéledtek a világban, és egyre nagyobb galibákat okoznak. Sandmannek így hát őket is vissza kell terelnie birodalmába.

A történet mellett totálisan elvarázsoltak a fejezetek elején található egész oldalas művészi illusztrációk, amik bár olykor egészen groteszk dolgokat ábrázoltak, ám mindezt is úgy tették, hogy simán megállnák a helyüket bármilyen szépművészeti kiállításon. Magának a sztorinak a képkockái már kevésbé voltak művésziek, nem volt például hasonlítható a Monstress képregények elképesztő részletgazdagságához, de az, amilyen összetett módon a képek mint narrációs eszközök használva voltak, szintén éreztették velem, hogy egy nagyon átgondolt, nagyon megkomponált képregényt olvasok.

És hát persze, mint említettem, ez magára a sztorira is teljesen igaz. Persze, nem olyan lélektelen, hatásvadász módon megkomponált, hanem úgy, hogy az olvasás közben képes teljesen behúzni, bevonni magába. A rengeteg mitológiai utalás mellett a DC univerzum szuperhősei is felbukkannak benne, és hát nem is véletlen, hiszen Sandman is abszolút illeszkedik ebbe az univerzumba. Az Álmok Fejedelme is tulajdonképpen egy szuperhős, annak minden attribútumával és a DC-re jellemző darkos beütéssel.
Többször olvasós történet számomra, úgyhogy biztosan be fogok ruházni egy saját példányra. Első találkozásunkkor szinte csak a zsenialitását voltam képes felfogni, és szerintem még több olvasás szükséges nekem ahhoz, hogy rétegről rétegre lehámozzam magamnak azokat a dolgokat, amik számomra benne vannak, amik mesélnek nekem, megtalálni magamat a történetben. Mert egyelőre csak annyit tudok, hogy ott vagyok én is valahol, hogy nekem is szól ez a történet - ám hogy pontosan hol is vagyok, azt majd egy következő olvasás fogja számomra felfedni. S alig várom, hogy ez megtörténjen.



Neil Gaiman: Sandman - Az Álmok Fejedelme
Fordította: Totth Benedek
Fumax Kiadó
608 oldal

Egyik átkozott dolog a másik után

2020. augusztus 31., hétfő


Van az úgy, hogy egy történet valahogy felkerül az ember radarjára. Nem tolakodóan, de azért ott csücsül kitartóan és várja a sorát, hátha egyszer odajut az olvasó. Jodi Taylor regénysorozata számomra pont ilyen volt. Már a megjelenése után nem sokkal tudtam, hogy el szeretném olvasni, mert időutazást és humort ígért, szóval olyan dolgokat, amik elég komoly hívószavak tudnak lenni nálam, főleg amikor könnyedebb történetre vágyom. Mint például azon az augusztusi délutánon, amikor tanácstalanul nézegettem a könyvtári szerzeményeimet, s végül arra jutottam, miért is ne kezdhetnék bele végre pont ebbe a történetbe. 

Ha elbizonytalanodsz, főzz egy kis teát!


Hogy az Egyik átkozott dolog a másik után beváltotta-e a hozzáfűzött reményeimet? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. Minden szempontból kevés volt számomra még úgyis, hogy semmi műfajformálót vagy éppen komoly agymunkát nem vártam ettől a könyvtől. Én csak a szórakozást kerestem, azt a fajta könnyed belemerülést, ami elfeledteti velem a meleg nyári éjszakákat, amit igazán jól esik elővenni egy-egy hosszabb nap után. És az a helyzet, hogy ezt csak nagyon kevés ideig - kábé a könyv első harmadáig - nyújtotta számomra, aztán valahogy nem is tudom, mi történt. Ellaposodott a sztori vagy túl kiszámítható lett, nem tudom. De azt vettem észre, hogy ahogy haladok egyre beljebb a történetben, nem hogy egyre inkább behúzna magába, hanem pont egyre kevesebb érdeklődést mutatok iránta. 
Pedig maga az alapötlet elképesztően bejött, vagyis az, hogy egy titkos történettudományi intézet munkatársai úgy végeznek kutatásokat, hogy az időutazás segítségével felkeresik a vizsgálni kívánt kort vagy eseményt, és megfigyelőként dokumentálják az ott látottakat. Hát mi ez, ha nem nagy ötlet? Főhősünk, Max pedig igencsak hasonlít egyik kedvenc karakteremre, Thursday Nextre sok tekintetben, szóval tényleg nagyon sok minden adva volt ahhoz, hogy kedveljem ezt a könyvet. 

De hogy mi és miért mehetett mégis félre nálam, pontosan meghatározni nem tudom. A számomra indokolatlan és hirtelen felbukkanó szerelmi szálon mondjuk azért sokat húztam a számat, mert ennek nekem elég beszuszakolós érzete volt. Nem láttam jönni, nem is tűnt fel semmi, a pasi nekem olyan jelentéktelen volt, hogy először azt se tudtam, pontosan kiről van szó, mikor a főhősnek éppen elmondták hogy tetszik neki. Aztán az egész olyan kidolgozatlan, felskiccelt, nem is tudom, milyen kapcsolat volt ez. És ez az egész megmondom, miért volt. Hogy lehessen beleírni egy motorháztetős szexjelenetet. Ami számomra szintén olyan random volt, mint az e heti nyerő lottószámok. Amúgy nem tudom, nevezzetek engem nyugodtan prűdnek, de az indokolatlan szexjelenet, ami csak azért van, mert jó olvasni, de amúgy semmit nem tesz hozzá a történethez semmilyen szempontból, szóval nekem az ilyenek mindig nevetségessé teszik a történetet, és nem tudom komolyan venni. Mármint nem atwoodian komolyan venni, hanem értitek... Ha van szexjelenet, az legyen már valaminek az eredménye, valaminek a beteljesedése, vagy akarjon láttatni vagy érzékeltetni valamit a szerző ezzel, és ne csak azt, hogy tud ő ilyet is írni amúgy vagy mert úgy gondolja, hogy nőknek szóló könyvben ez ilyen kötelező kellék, mert különben mit sem ér az egész. Rövidre zárva inkább csak annyit mondok, hogy én meglettem volna enélkül az egész kapcsolat nélkül, és szerintem a történet is. 

És hát továbbá az is kár, hogy a beígért Douglas Adamset idéző humor nem, vagy csak nagyon  lightosan és ritkán bukkant fel. Amiért alapvetően nem szoktam haragudni egyébként, csak ha már ezzel van reklámozva, akkor mutasson már ebből valamit a narrátor.
Plusz sajnos felejthető is volt nekem az egész, hiányzott ebből az egészből valami olyan, ami megadja azt az extra érzetet, amitől azt érzem, hogy én feltétlenül akarom a következő részt belőle - és nem Jodi, ez nem a szexjelenet. Az ötletes és izgalmas alapötlet szerintem kevés volt, pedig nagyon ígéretesnek hangzott. 

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után
Just One Damned Thing After Another
Fordította: J. Magyar Nelly
Metropolis Media
376 oldal

A hobbit

2020. augusztus 22., szombat

A legenda szerint J. R. R. Tolkien A hobbit ikonikus első mondatát egy vizsgapapírra firkantotta anno, és ebből kerekedett ki végül pár év kiegészítésével, finomítgatásával és tökéletestésével Zsákos Bilbo feledhetetlen kalandja, ami elsősorban gyermekeknek íródott. 
A hobbit jó pár éve a kedvenc Tolkien történetem, pedig tinédzserként nagyon más volt számomra a sorrend. Azonban egy öt évvel ezelőtti újraolvasás mindent megváltoztatott. A hobbit esetében nemcsak a Tolkien által megalkotott világért rajongtam, hanem azért is, ahogy megírta. Számomra akkor valahogy sokkal többet is jelentett ez a történet, sokkal inkább láttam benne önmagamat, mint azelőtt. S a mostani újraolvasásom elhozta számomra azt a felismerést is, hogy én és Zsákos Bilbo bizony igencsak rokonlelkek vagyunk, hiszen bár engem is vonzanak a kalandok és szívesen gondolok vissza rájuk később, de az az igazság, hogy miközben megélem őket, én is arra a szeretett otthonosságra tudok gondolni, ami odahaza körülvesz engem. Nagyon együtt tudtam érezni hát Bilbóval, aki a vadonban töltött ideje során az elmaradt második reggelije és a kandallója előtti nyugodt pipázásai után vágyakozott. 

This is a story of how a Baggins had an adventure, and found himself doing and saying things altogether unexpected.

Zsákos Bilbó otthonának ajtaján egyszer csak maga a kaland kopogtat egy mágus és egy csapatnyi törp személyében. A feladat a lehető legtávolabb áll a nyugalmas hobbit-élettől: a csapat ugyanis nem kisebb vállalkozásra szánta rá magát, mint hogy visszaszerezzék azt, ami az övék volt hajdanán, ám most egy rettenetes sárkány, Smaug birtokában van. Főhősünk az elején bár kétkedve fogadja ezt a megbízást, hiszen ehhez nemcsupán Zsáklakot, jól ismert otthonát kell elhagynia, hanem a Megyét is, és ezzel együtt a kényelmes és kiszámítható életét is. 
Ám a Megyén kívül a sok veszélyes kaland mellett Bilbó előtt megelevenednek a legendák és azok a történetek, amiket eddig csak mesékből hallott.

Bilbo története nekem arról szól, hogy olykor mennyire szükséges elhagyni a komfortzónánkat. Hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott rutinunkból, máshogy éljük meg a napjainkat; hogy vegyük nyakunkba a világot. Még ha nem is feltétlen szó szerint értve ezt. Hogy bár az ismeretlen tele van veszélyekkel és olykor kényelmetlenségekkel, mégis nagyon sokat kaphatunk ezektől a másfajta élményektől. Bilbó is más csomaggal tért haza, mint amivel elindult. Nemcsak a vagyont vagy a Gyűrűt értve ezalatt. Hanem mindaz a kaland, amit megélt, más hobbittá formálta őt. Olyan dolgokat látott, olyasmiket élt meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatta vagy éppen megteremtette. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jött azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

„There is always more about you than anyone expects!”

Ezt a történetet most olvastam el harmadjára, ám életemben először angolul veselkedtem neki. És nem tudom, hogy a magyar kiadásnál miért nem tűnt fel annyira, de eredetiben rá kellett jönnöm, hogy ez a szöveg elképesztően vicces és önironikus. Egyszerűen odáig és vissza voltam a történet narrátoráért, hiszen ennyiszer én nem nevettem sose ezen a regényen. Szerettem azt, ahogy elszórakozott Bilbó hobbitos szenvedésein, amiket a nem-hobbit-kompatibilis kaland miatt élt meg. És hát persze, szerettem Bilbót magát is, akinek a személyében - mint említettem - teljesen rokonlélekre bukkantam. 
A törpöket továbbra se tudom egyébként megkülönböztetni, és különösebben nem is izgatnak - szerintem túl sokan vannak egyébként, és Tolkien se tudott velük sok mindent kezdeni. De ezt bőven kárpótolta Bilbó összetettebb személyisége, aki nem eszményi hős, hanem igenis vannak hibái, és éppen ezért szívesebben is olvastam róla, mint mondjuk Frodóról. 
A történet eredeti nyelven pedig még nagyobb szerelem lett, mint volt egyébként - lehet, A Gyűrűk Urának is nekiesek majd egyszer így.

J. R. R. Tolkien: The Hobbit
HarperCollins Publishers
320 oldal

A neveletlen hercegnő naplója 1-2.

2020. július 16., csütörtök

Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy Mesi húgom sokkal szórakoztatóbb könyveket olvasott kiskamaszként, mint én. Persze nyilvánvalóan ezt akkoriban a világért se ismertem volna be, ahogy dafke azért sem olvastam el akkoriban Meg Cabot egyetlen könyvét sem, pedig ő hatalmas rajongója volt az írónőnek. Jó, igazából nem a húgom rajongása tartott vissza az olvasástól, sokkal inkább a borítók, amikkel megjelentek a könyvei, mert akkoriban nekem azok túlságosan gyerekesnek tűntek, pedig én nagyon komoly és érett  tizennégy éves voltam - bizonyára. 
Mindenesetre A neveletlen hercegnő naplójából készült filmeket azért mégiscsak instant megkedveltem. Anne Hathaway és Julie Andrews feledhetetlen alakítást nyújtottak számomra, és igazából én a filmekkel teljesnek is éreztem a Genovia-élményt. Talán ezért is maradhatott el aztán a könyvek olvasása. 

De így a harmincon túl mégiscsak szerettem volna becsempészni az idei nyárba egy kiskamaszos vakáció-feelinges olvasást, így jött velem haza a könyvtárból Meg Cabot híres sorozatának első három része. 

" Senki nem mer kikezdeni egy Martens-bakancsos csajjal, főleg ha az még vegetáriánus is."

Szóval Mia Thermopolis élete alapjáraton se könnyű, ahogy más kamaszlánynak sem. Plátóian bele van zúgva a gimi legmenőbb és leghelyesebb fiújába, aki észre sem veszi őt. Mindemellett úgy érzi, hogy a normális méretnél jóval magasabb, a mellei viszont a kelleténél jóval kisebbek. És persze, senki sem érti meg őt. Ráadásul mindennek a tetejében az édesanyja elkezdett randizni a matektanárával - mi ez, ha nem ciki? Ja, és utána kiderül, hogy Mia egyébként Genovia trónörököse is. Szóval, innentől kezdve még bonyolultabb az élet.

A sorozatból végül csak az első két kötetig jutottam, pedig eredetileg az egész sorozat tervben volt. De az az igazság, hogy bármennyire is szórakoztató volt olvasni ezt a könnyed kis történetet, ami nem mellesleg remek humorral is rendelkezik, egyszerűen fárasztott. Mia kamaszlányos nyavalygásai, számomra érthetetlen hangulatingadozásai, sok szempontból éretlen hozzáállása néhány dologhoz képes volt villámgyorsan lehozni az életről. Azt hiszem, nem lennék megfelelő hallgatóság egy kamaszos lelkizéshez. Ez a dühös, kamaszos meg nem értettség néha már a könyv humorát is elnyomta számomra. Túlságosan is ki van ehhez simulva az én lelkem, és biztos vagyok benne, hogy a hormonjaim is túlságosan rendezettek már az ilyen monológokhoz.
De végig csak arra tudtam gondolni, hogy tizenkét-tizenhárom éves koromban mennyire egy húron tudtam volna pendülni Miával, és mennyi új és hasznos perspektívát hozhatott volna az akkori életembe. Igazán sajnáltam ezt az elkésett találkozót, amire igazán jó lett volna időben érkezni.

Mivel csak az első két kötetig jutottam, azért maradtak bennem égető kérdések is a folytatásokkal kapcsolatban. Például vajon Mia rájön-e valaha, hogy mennyire nincsenek barátai? Hogy Lily, akit a legjobb barátnőjének hisz, mennyire nem nyújt számára támogató közeget. Szerintem az sose igazi barátság, ha fontos dolgokat fél az ember elmondani a másiknak, mert tudja, hogy az el fogja őt ítélni érte. Persze, nem kell, hogy mindenben megegyezzen az ember a barátaival, de építőjelleggel átbeszélni azokat a problémákat, amik az életben adódnak; elmesélni azokat a hibákat, amiket az ember óhatatlanul is elkövet - szóval mégis kinek mondja el ezeket egy tinédzserlány, ha nem a barátnőjének? Mia rettentő módon magányos szerintem, ami részben persze az ő elzárkózásából is fakad, de valahol azért mégis csak ott van az, hogy nincs a környezetében senki se, akivel megbeszélhetné a fontos kérdéseket. Őszintén remélem, hogy ez a későbbi kötetek folyamán változik, és Mia tényleg szerez egy olyan barátnőt vagy társat maga mellé, akivel ugyanolyan őszintén és fesztelenül megoszthatja titkait és gondjait, mint velünk olvasókkal.

Meg Cabot regényére egyébként mára már szinte modern klasszikusként is tekinthetünk, népszerűsége idehaza és külföldön is máig töretlen. A titkát talán ott kell keresni, hogy Mia hangja abszolút hiteles és a humora még ennyi év után is frissnek hat. Óriási nosztalgiafaktort jelentettek számomra a kilencvenes évekbeli kamaszkorom hívószavai, tinikorom sztárjai és minden olyan dolog felbukkanása, ami az akkori tinédzserek életét meghatárázta. Nem tudom, ezek egy mai fiatalnak mit jelenthetnek - valószínűleg semmit -, de nekem szuperül visszaidézte azokat az éveket, amikor én is gondoltalanul olvasgattam a Százszorszép Magazint, hallgattam a walkmanemen (majd a discmanemen) az 'N Syncet vagy Britney-t, s miközben kerestem önmagam meg a helyem a világban, iszonytatóan bő cuccokkal próbáltam elrejteni egyre nőiesebbé váló testemet, és természetesen sose voltam elégedett magammal semmilyen formában sem.
Szóval, azt hiszem sok-sok évvel ezelőtt igazán jó barátok lettünk volna.

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1-2.
Princess Diaries
Fordította: Merényi Ágnes
Ciceró Könyvstúdió




#június

2020. július 2., csütörtök


Hihetetlen, hogy túl vagyunk ennek az abszurd és furcsa évünknek a felén. Erre gondoltam, amikor magunk mögött hagytuk ezt az esős júniust, ami inkább volt egy szeszélyes tavasz, mint nyár. Mindenesetre a nyári nosztalgia már megcsapott, amikor hosszú hónapok után először tértem vissza a városi könyvtárba. Na, de erről majd picit később mesélek.

Előtte áttekinteném, hogyan is alakult ez a hónap könyves szempontból. Szóval, a júniusi mérlegem:

Elolvasott könyvek száma: 5
Megvett könyvek száma: 0
Blogra kikerült bejegyzések száma: 6

Befejeztem Robin Hobb Bűvős hajóját, ami egy május utolsó napjaiban megkezdett monumentális olvasmány volt, de alig egy hét alatt elolvastam. Fantasztikus könyv, a Delta Vision oldalán pedig éppen fut egy nagyon szimpatikus akció, amellyel tutira élni fogok, hogy a trilógia többi részét is a polcomon tudhassam. 
Robin Stevens sorozatának harmadik része a First Class Murder egyszerűen tökéletes, ezt nem is lehet tovább fokozni, és nyilván hamarosan érkezik hozzám a folytatás, mert erősen függő lettem. Elolvastam Angie Thomastól a The Hate U Give-et, ami egyébként várólistacsökkentős könyv nekem, úgyhogy ezzel a hatodik vcs kötetet pipálhattam ki. 
Volt két újraolvasásom, az egyik a Harry Potter első része (ennek okára remélem hamarosan fény derülhet majd ;) ) , illetve Tolkientól a The Hobbit lett a #haviegyújraolvasáskihívás választott könyve. Most olvastam először angolul, és csodálatos élmény volt számomra. Vicces, eleven és imádnivaló benne Tolkien stílusa, és most már hivatalos lett számomra, hogy Bilbo Baggins és én minden bizonnyal rokonlelkek vagyunk. 

A blogon egy körbeposzt keretében nyilatkoztam a TOP 5 kedvenc női és férfi szerzőimről, illetve a szokásos havi témázás első körös csapatában is benne voltam. Ezúttal a sorozatokról mint olyanokról írtunk, nagyon élveztem ezt is megírni meg persze a többiek szuper posztjait olvasni. 

Ja, és nem vettem könyvet.

És mindemellett a június volt az a hónap, amikor végre visszatérhettem szeretett könyvtáraimba. Alig vártam ezeket a találkozásokat, hiszen számomra a könyvtár elképesztően sokat jelent. Jelenleg három intézménynek vagyok bejegyzett olvasója, köztük a falunk könyvtárába is. Nyilván már a nyitás napján ott toporogtam az ajtóban, ahol a könyvtáros kisasszonnyal régi ismerősként üdvözöltük egymást, és elképesztően jó volt ide visszatérni. Ahogy aztán egy héttel később a városi könyvtárba is. Szinte alig volt valaki, így majdhogynem egyedül bóklásztam az óriási kölcsönző terében a végtelenbe nyúló polcok között, ahol megannyi történet csücsül rajtuk és vár a következő olvasójára. Rögtön eszembe jutottak azok a régi, régi nyarak, amikor egyetemistaként hétköznap délelőttönként jártam ide, és szintén hasonló nyugalom fogadott. 
A könyvtárak egyébként már annyira beépültek az olvasói életembe, hogy kicsit magamra hagyva éreztem magam nélkülük. S hogy mennyire hiányoztak, arra csak akkor jöttem rá, amikor ott álltam a polcaik előtt és akkor valamiféle leírhatatlan elégedettség és nyugalom töltött el. Nem tudnám elképzelni az életem könyvtárak nélkül, azt hiszem. 
Annyira átszellemültem ezektől az élményektől, hogy nyilván sikerült hörcsögségeket alakítanom, és annyi könyvet vettem ki, amennyit csak megkívántam és amennyit a limit engedett. (sokat) Hogy mikor lesz időm őket elolvasni, fogalmam sincs, de úgy éreztem, nem távozhatok egyik helyről sem üres kézzel. 
Éljenek a könyvtárak! - ez a júniusom alighanem legfontosabb mondata könyves életem szempontjából.

Többiek júniusa:


The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál

2020. július 1., szerda


Angie Thomas regényének a témája mindig aktuális, időről időre a nemzetközi sajtó is felkapja a színes bőrűek ellen elkövetett rendőri brutalitást.  Sokan szót emelnek ugyan ilyenkor, de nem tudom, hány ilyen dolognak kell még megtörténnie ahhoz, hogy a felfogásunk valóban változzon azzal kapcsolatban, hogy ne a bőrszínünk, a származásunk határozza meg a társadalmi értékeinket. Ami persze nem (csak) a kisembereken múlik és a mi elhatározásunkon, hogy akkor most már leszámolunk az előítéleteinkkel. Ez egy rendkívül hosszú és bonyolult folyamat szerintem, de fontos elkezdeni, fontos tudatosítani magunkban, hogy a bőrszín különbözősége még ma, a XXI. századi modern társadalmakban is számos negatív megítélést hoz magával.

Szerintem a könyvek például jó lépések lehetnek afelé, hogy tanuljunk, hogy megismerjünk. Hogy megtudjuk, milyen terhet tesz rá a társadalom arra, aki nem fehér bőrűként jön a világra. Ez nemcsak Amerikára igaz, mert ne legyünk álszentek: itt Magyarországon vagy akár Európában is hasonló dolgok mennek. De ha figyelünk, ha hajlandóak vagyunk megismerni, akkor az már egy lépés az elfogadás felé. 
Hogy Angie Thomas kamaszoknak szóló regénye mennyire alkalmas erre a dologra, megoszlanak a vélemények. Mindenesetre én azt mondom, hogy ennek a korosztálynak szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, illetve felnőttként is le lehet szűrni belőle egy-két dolgot.  Mint például azt a tipikus érvelési hibát, amit mostanában  idehaza is egyre többször alkalmaznak a médiában. Amikor a szörnyűséget úgy próbálják eltussolni, hogy személyeskedésbe kezdenek. Például hogy a rendőrök által megölt férfi valójában drogdíler volt. Mintha ez ok-okozati kapcsolat lenne vagy egy megérdemelt büntetés. Vagy a háborús menekülteknek iPhone-juk van és rengeteg pénze. Mintha ez a két dolog kizárná egymást. Mintha háborús menekült csak egy ágról szakadt valaki lehetne. Ha valakinek van pénze, az nem érdemel együttérzést; ha valaki drogdíler, az megérdemli, hogy egy rutinigazoltatás során megfojtsák vagy éppen lelőjék. Legalábbis sok ember tévesen ezt a következtetést vonhatja le.

Mi értelme a szólásszabadságnak, ha csendben maradsz azokban a pillanatokban, amikor nem lenne szabad?

Angie Thomas regényének főszereplője Starr, a tizenhat éves színes bőrű kamaszlány, akinek egyik világa a gettó, ahol családjával él, a másik pedig az az elitgimnázium, ahova szinte csak fehérek járnak - és persze ő. 
A regény egy buliban veszi kezdetét, ahonnan aztán gyerekkori barátjának társaságában távozik. Hazafelé tartva egy rutinigazoltatás során a rendőr lelövi Khalilt, és ennek Starr a szemtanúja lesz. Az ügyet azonban eltussolják, Starr pedig választás elé kerül: vagy hallgat és akkor őt mindenki békén hagyja, vagy pedig elmondja az igazságot a nagy nyilvánosság előtt és ezzel ki tudja, milyen lavinát indít el.

Igazából a történet nagyon behúzott magába már az első fejezetektől kezdve. Ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy a közelmúltban a nemzetközi sajtót és az Instagram/Twitter közösséget is eléggé felbolydította a hasonló körülmények között történt eset George Floyddal. Könnyen olvastatta magát a regény, annak ellenére, hogy Starr viselkedését nem mindig értettem, illetve mint szereplőnek se sikerült közel férkőznie hozzám.
Például nem igazán értettem, hogy a fehér bőrű fiújával miért kell úgy bánnia, mint egy rossz ronggyal. A srác folyton és folyton bizonygatja az elköteleződését a lány irányában, még olyan helyzetekben is, amik már aztán tényleg megalázóak számára, de ő végig kitart, Starr pedig továbbra se értékeli. És oké, nem ez áll a regény középpontjában, hanem a rendőri brutalitás és visszaélések, illetve hogy színes bőrűként milyen hátrányokkal indul az ember az életben. Szóval nyilván a központi témák jóval súlyosabbak és persze hangsúlyosabbak is, de én ezt akkor sem tartottam Starr részéről fair dolognak.

De mindezek mellett persze elképzelésem sincs, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy az ember tizenkét éves korában a szüleinek le kell ülniük beszélgetni arról, hogy hogyan kell viselkedni a rendőrőkkel szemben, hogy ne vegyék úgy, hogy fenyegetést jelent nekik. Kiskamaszként. Hiszen pusztán a bőrszíne miatt ugyanis óriási hátránnyal indul ilyen téren is, főleg a rosszabb környékeken.
Angie Thomas regénye szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, még akkor is, ha vannak benne néha olyan életidegen, túl cukormázas dolgok, amik kábé soha nem fognak megtörténni a valóságban, de itt az üzenet még erőteljesebb átadása miatt mégis megtörténnek. Mert talán egy ifjúsági regényben muszáj azt sugallni, hogy muszáj szót emelni az igazságtalanság ellen. Muszáj közösen fellépni az olyan személy ellen, aki rettegésben tartja a környezetét. Muszáj azt sugallni, hogy ez mindig eléri a célját, hogy az egységben az erő tényleg működik.
Mert nagyon sötét jövö elé néznénk, ha a következő generáció már ezekben sem hinne. De a változást nemcsak tőlük kell várnunk. Velünk kell elkezdődnie. És ebben  a megfelelően kiválasztott könyvek sokat segíthetnek.

Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál
The Hate U Give
Fordította: Benedek Leila
Gabo Kiadó
417 oldal



Sorozat gyilkos? - A sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról [Témázás]

2020. június 26., péntek


Tudom, hogy könyvmolyként mostanában sokszor hördülünk fel, ha valamiről kiderül, hogy sorozat. Mert várni kell a folytatásokra, amiknek a megjelenése itt a magyar könyvpiacon elég sokszor kétséges. És mert valljuk be, komoly elköteleződés lehet ez olvasóként is. Plusz ott van az is, hogy mennyire volt a történet sorozatvolta az eredeti szerzői szándék és mennyire csak a kiadói vagy rajongói nyomásra írt még történeteket hozzá az író, aki lehet, hogy már a harmadik résztől a háta közepére sem kívánja mindenki kedvenc szereplőit. Például azt tudtátok, hogy Sir Arthur Conan Doyle nem igazán volt egy idő után oda Sherlock Holmesért, akit mellesleg sosem tartott élete fő művének? Vagy hogy Agatha Christie merőben utálta mindenki kedvenc belga nyomozóját? El sem tudom képzelni, milyen lehetett így számukra a munka velük. Mintha egy kellemetlen albérlővel kéne együtt élned muszájból. 

Ám hogy a könyvsorozatok mit is képesek adni az embernek, azt a Harry Potter történetekből tanultam meg felső tagozatos koromban. Bár akkor még csak az első négy rész jelent meg, az ötödikről még semmi hír nem volt, de az, hogy több köteten keresztül egy szeretett világban bolyongtam ugyanazokkal a szereplőkkel, elképesztő élmény volt. A történetnek olyan szövedéke rajzolódott ki előttem,olyan mélységben tudtam belehelyezkedni Rowling varázsvilágába, mint addig semmibe.
S pár évvel később ugyancsak Rowling sorozata volt az, aminek a segítségével megtapasztalhattam azt is, hogy milyen igazán várni egy megjelenést. Újraolvasni emiatt az előző részeket, elmenni a könyvesboltba jóval a megjelenés előtt, hogy előjegyezzek magamnak belőle egy példányt, és szinte szó szerint remegve várni azt a bizonyos dátumot, amikor végre a kezembe kaparinthatom a soron következő részt. S az olvasás után alaposan kivesézni a sorstársakkal, hogy milyen is volt, elméleteket gyártani, hogy miképp folytatódik majd.
Ezeket az érzéseket az önálló kötetek - pont önállóságuk folytán - nem képesek kiváltani az olvasóból, csakis a sorozatok sajátjai. A Harry Potter óta számtalan sorozatot olvastam és olvasok, és mindig ezt az érzést keresem. Azt, amikor bejelölöm a naptáramba az újabb rész megjelenését, amikor az aktuális kötet végén elméleteket gyártok magamban a folytatással kapcsolatban, és amikor a világ, amitben a sorozat játszódik, körbevesz, beburkol és még több mindent akarok belőle felfedezni. Bejárni a szereplőkkel a leghalványabb szegletet is, és hosszan követni kedvenc karaktereim sorsát. 
Nekem ezt adja egy jó sorozat. És nektek?

Most a Témázós bloggerekkel karöltve én is összeszedtem néhány olyan sorozatot, amiket szerettem vagy éppen nem. Amiket kezdetben szerettem és azután már nem, vagy amiket csak később szerettem meg vagy még akkor sem. De egy szó mint száz: íme egy kis válogatás az általam olvasott sorozatokról és azok színvonaláról.

Szerettem/szeretem sorozatok

Igen, ők azok, akiknek repesve várom a megjelenését mindig (ha már nem lezártak persze), amik a sokadik résszel is ugyanúgy elvarázsolnak, mint anno az elsővel. Nyilván a Harry Potter ide is alap, de gondoltam, nem ismétlem magam ennyiszer. Ide tartoznak még a komfortsorozataim is, amikről tudom, hogy bármelyik részt is olvasom el, ugyanazt az élményt adják, mint például Wodehouse Jeeves-sorozata vagy éppen Janet Evanovich Stephanie Plumja

Stieg Larsson: Millenium: A trilógiává rövidült sorozatnak a szerző rövid élete vetett véget. Larsson eredetileg több részesre tervezte Lisbeth és Mikael történetét, de sajnos a sors közbeszólt. Ízig-vérig skandináv krimi ez, ami annyira zseniális, hogy még azt is hajlandó vagyok elnézni neki, hogy a harmadik részre Lisbeth képességei már WonderWomant is megszégyenítik. Ha egy izgalmas krimire vágysz komoly társadalmi problémákkal megfűszerezve, és mindemellett bírod a skandináv környezetet is, akkor Larsson sorozatát szívből tudom ajánlani. 

Elena Ferrante: Nápoly-tetralógia: ugyan az utolsó rész még hátravan nekem, mert szeretném kicsi még húzni magamban a felfedezéseket a sorozattal kapcsolatban, de az eddig olvasott három részt zseniálisnak tartom. Ferrante prózája dübög, lüktet és sodor. A két barátnő, Lila és Lénú történetén keresztül olyan sok mindenről szól ez a sorozat: a kitörésekről, az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, a mérgező és építő kapcsolatokról, a nők helyzetéről és az anyaságról. Az eddig olvasott részek mind ugyanazt az élményt adták nekem: hogy ott lehettem ezzel a két lánnyal a napfényes Nápoly szegénytelepén, ami mindig belém ivódott annyira, hogy aztán napokig nem tudtam kimosni magamból. 

Robert Galbraith: Cormoran Strike: Rowling álnéven írt sorozata az egyik legjobb dolog, ami a kortárs brit krimikkel történt mostanában szerintem. Hangulatos, vérbeli angol: minden részben fontos helyszín a pub, ahol Cormorannel és Robinnal közösen tudjuk áttekinteni az ügyet és levonni a konklúziókat, miközben egy pint sört tartunk a kezünkben. Minden ügy nagyon összetett és igazán furmányos, valamint mindemellett a karakterek is elég központi helyet foglalnak el a történetben: személyiségük, múltjuk és jövőjük részről részre bontakozik ki előttünk, ami nem kevésbé izgalmas, mint a megoldandó bűntény. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike: tudom, február óta ez a sorozat mindenféle kontextusban felbukkan nálam, különösen ha valami olyat kell mondanom, amit szeretek. De ha egyszer úgy, ahogy van, zseniális ez a kiskamaszoknak írt krimisorozat? Minden résszel egyre jobban beleszerelmesedem ebbe a történetbe, bár nem tudom, hova lehet még ezt fokozni. Stevens remekül összetett karaktereket alkotott, és mindemelett bár ifjúsági regényről van szó, nem fél komoly témákat behozni a történetbe, mint az idegengyűlölet vagy a bevándorlás. Szeretem a két lány kapcsolatát is, hogy egyenlőek egymás előtt is és hogy mind a ketten elismerik a másik érdemeit. Építik egymást, fejlődnek a másik mellett. Pont olyan, ahogy az igazi barátságoknál ez lenni szokott.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala: Emlékszem, hogy Collins trilógiáját majdhogynem együltő helyemben bedaráltam pár évvel ezelőtt. Katniss hangja vitt magával az úton, egészen a viadalig és tovább. Sokan nem szeretik a harmadik kötetet, de nekem mégis a helyén volt benne minden, kifejezetten örültem a nem cukormázas, hanem inkább a nagyon is realitásokhoz ragaszkodó befejezésnek. Szerintem a hatalom természetéről, az elnyomók és elnyomottak viszonyáról hozzáértően és alaposan mesél ez a trilógia. A három kötet újabb és újabb aspektusokat hoz ezekhez a témákhoz, és együtt egy komoly egészet alkotnak. 

Lesz ez még jobb is!

Vagyis ők, akik a bátortalan kezdet után mégis csak belehúztak, és a második vagy éppen az utána következő résszel képesek voltak azért meggyőzni engem, hogy mégis csak megérdemlik azt, hogy elveszejtsem magam bennük olykor.

Christopher Paolini: Eragon : ez a sorozat leginkább kiskamaszoknak lehet tökéletes, mint első összetett és komoly fantasy sorozat. Az első rész miatt számomra Paolini nagyon Tolkien epigonnak tűnt, és hát szerintem valahol az is. De a második rész után egyre inkább kezdte megtalálni szerintem a saját hangját és a saját történetét. Én abszolút javuló tendenciát láttam a kötetek színvonalában, örülök, hogy nem adtam fel az ismerkedést. 

Jessica Townsend: Nevermoor : Morrigan Crowért mindenki rajong, nekem az első rész nem hozott magával lelkesedést. Ha nem olvastam volna a Harry Pottert, lehet, jobban berántott volna. De az első rész számomra egy közepes élvezeti értékkel bíró, semmi extrát nem tartogató történet volt, ami sokat merített Rowling ötleteiből. A második rész azonban már inkább volt morriganes, mint harrypotteres és ezt úgy eléggé díjaztam. Amúgy a könyv nagyon olvastatja magát, ebben nincs hiba, csak az első rész után mégis csak ott volt a hiányérzet bennem.

Sorozat gyilkosok


Az ígéretes kezdet, a kedvenc könyveket idéző bizsergés, ami hatalmába kerít az első rész(ek) olvasásakor, és a remegve várt folytatás aztán orbitális csalódást okoz.  S hogy mi teszi a sorozat gyilkost? 

Fredrick Backman: Björnstad : Az első rész számomra nagyon a helyén volt, mind témáját, mind pedig kisvárosi hangulatát tekintve. Nekem elég közel volt ahhoz, hogy egy Ove szintű élményt nyújtson, azaz instant kedvenc legyen. Aztán a második rész, mintha csak egy Backman paródia lett volna: erőltetett, klisés életbölcsességek voltak beleerőszakolva a szövegbe majdnem minden oldalon, és maga a történet is kicsit bőrlehúzás volt nekem. Igazából magában Backmanban is megrendült picit a hitem, akkora csalódást okozott.

Christelle Dabos: Tükörjárók :Az első két rész olvasása alatt Dabos világa teljesen beburkolt, és majdnem olyan mértékű rajongást hozott, mint kamaszkoromban Rowling sorozata. Legalábbis azóta nem nagyon volt a kezemben olyan könyv, ami miatt képes lennék sietve szaladni a buszmegállóba csak azért, hogy egy-két oldallal többet tudjak olvasni a várakozás alatt. És aztán jött a harmadik rész, ami bárcsak ne jött volna, mert teljesen felesleges volt, és minden olyasmit nélkülözött, amit szerettem az előző részekben. Tele volt sehova sem vivő epizódokkal, olyan dolgok lettek benne elnyújtva, amik unalmasak voltak és érdektelenek, Ophelie pedig nem tudta egyedül a hátán elvinni a történetet.

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak : Bár már az első rész sokak számára megosztó volt, nekem tetszett. Szerettem ezt a világot és benne kalandozni Kell és az ő különleges köpenye társaságában. A párhuzamos Londonok szerintem egy nagyon izgalmas téma, és alig vártam, hogy a következő részekben jobban bejárjam őket, és fény derüljön Fekete London igazságára is. És a második rész tökéletes iskolapéldája lett annak, amikor a trilógia középső része teljesen felesleges. A második részt egy vagy két fejezetben is meg lehetett volna írni, helyette kapott saját ötszáz oldalt. Maga a kötet is csupán az utolsó ötven oldalában lett érdekes, addig - magam sem hittem volna - egyszerűen unatkoztam.

Ezeken kívül persze vannak még a tarsolyomban hasonló sorozat gyilkos kötetek, de szerettem volna az egy-két éven belül olvasottakra koncentrálni negatív élmények tekintetében, illetve amik tényleg arcul csapásként értek, mert valóban nagyon szerettem az első köteteiket.



*A többiek vallomása a témában*










TOP 5 | Kedvenc női és férfi szerzőim ¤ Körbeposzt

2020. június 19., péntek


Mivel PuPilla, aztán meg többek is írtak egy ilyen listát a kedvenc szerzőikkel kapcsolatban, gondoltam, én is beállok a sorba, hiszen már egészen régen nyilatkoztam ilyesmivel kapcsolatban. Meg az is eszembe jutott még, hogy régebben milyen sokat körbeposztoltunk itt, könyves blogos körökben.  
Szóval a kedvenc szerző különleges faj, mert pontos meghatározása szerintem nem teljesen létezik. Vannak olyanok, akik amilyen könnyen felkerülnek a listára, olyan gyorsan le is kerülnek róla egy félresiklott történettel ( például esetemben Victoria Schwab), de vannak olyanok is, akik bármit csinálhatnak szinte, egyszer már annyira meggyőztek engem az írásukkal, hogy a listámról lekerülniük majdnem egyenlő a lehetetlennel. Mindenesetre talán az a közös keresztmetszete a kedvenceknek, hogy náluk azt érzem, hogy a bevásárlólistájukat is baromi szívesen elolvasnám.  Érdekes, hogy például Elena Ferranténak a Nápoly tetralógiáját nagyon szeretem, sőt: egyik kedvenc történetem, mégse érzek egyelőre ingerenciát arra, hogy a többi művével is megismerkedjek. Persze, ez lehet változni fog majd az idők során, de most jelenleg úgy vagyok, hogy tőle csupán Lila és Lenu kalandja érdekel.


Legkedvesebb női szerzőim


Igazából ennél a válogatásnál jöttem rá, hogy mennyi szeretett női hangot fedeztem fel az utóbbi időben. Nehéz volt őket leredukálni ötre, sokkal többet is írhattam volna, illetve még sokan ott toporognak a kedvenceim kapujában is. Robin Stevens és Robin Hobb (úgy tűnik, a 2020. a Robinok éve nálam) elég esélyesek, hogy megkapják nálam ezt a címet. De itt van a kedvencek közelében még Angela Marsons, Jeanette Winterson, Máté Angi, Szabó Magda vagy éppen Moskát Anita is. Rajta vagyok az ügyön, hogy az elkövetkezendő időkben jobban beleássam magam a könyveikbe.

Kép forrása: ITT

J. K. Rowling a Harry Potter sorozatával olyan kivételes élményt nyújtott az én generációmnak, amit szerintem azóta se tudott szinte senki elérni. A Roxfort azóta is mindig hazavár mindannyiunkat, és ezt az otthon-érzést én szívesen át is élem, amikor csak tehetem. A sorozat sok mindenen átsegített már és szerintem még fog is, így már tulajdonképpen ezzel beírta magát nálam az örökös kedvenceim sorába. 
Az, hogy Rowling átkozottul jó krimikben, nem is volt kérdés nálam sosem, így amikor először jelentkezett a Cormoran Strike-sorozatának első részével, nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Zseniálisat alkotott ismét csak: egy nagyon okosan felépített, karakterközpontú krimit. Az új részeket mindig óriási várakozás előzi meg nálam, és még sosem okozott csalódást. 
Különálló regénye, az Átmeneti üresedés pedig egy szuper társadalomkritika, amely szintén ott van a kedvenc könyveim között. 

Kép forrása: ITT

A krimikirálynő hatalmas életművéből már vagy nyolc éve szinte minden évben előkerül nálam legalább egy, ha nem több. Az utóbbi pár évben leginkább karácsony környékén szoktam Poirot társául szegődni egy-egy bűntény felgöngyölítésében, mert olyan jól hozzák ezeket a történetek azt a jellegzetes brit kisvárosi cozy hangulatot. 
A furmányos bűntények, a szórakoztató kis belga (igen, én Poirot-párti vagyok) és a - jellemzően - angol vidéki élet hangulata mellett még nagyon szeretem a regényeiben azt is, ahogy a bűn témáját olyan alaposan, mindig új és új megvilágításba helyezve körüljárja. 
Mindenféleképpen szeretném elolvasni a teljes életművét, és szerencsére van miből válogatnom. 


Kép forrása: ITT

A kisregénye (Susan) kivételével már mindent olvastam tőle -valamit többször is. Austen fantasztikussága számomra elsősorban a humorában rejlik, és hogy szövegei még ma is nagyon frissnek hatnak. Imádom bennük az iróniát és a bújtatott társadalomkritikát, hogy a karaktereit lehet boncolgatni, olvasásonként másképpen megítélni. S hogy melyik a kedvenc Austen könyvem? Jellemzően éppen az, amit utoljára olvastam. De a Büszkeség és balítélet valamint az Értelem és érzelem mindig ott vannak a dobogósok között.



Kép forrása: ITT

Lucy Strange-től ugyan még csak azt a két könyvét olvastam, ami eddig megjelent a neve alatt, de ezek után már tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bármi jöhet tőle, én szeretni fogom őt ezért a két regényéért. A fülemüleerdő titka és A világítótorony legendája olyan jól idézik a klasszikus lányregények imádott hangulatát, ugyanakkor alakjai, témamegközelítései mégis nagyon modernek. Szeretem a szépirodalmi igényességű szövegeit, amik pont annyira választékosak, amennyire ez egy ifjúsági regénynél még elfogadható: nem megy a történet izgalmasságának rovására, de mégis toronymagasan kiemeli a tucatifjúságik közül. 


Kép forrása: ITT
Margaret Atwoodtól ugyan még csak három regényt olvastam, de igazából már az Alias Grace-szel meggyőzött engem, hogy tőle mindent el kell olvasnom. Nála elsősorban a jellegzetes atwoodos témaválasztásai fognak meg, amikben mindig szerepet kap a nőilét, a nőiség. És ezeket aztán úgy veti papírra, hogy az ember olvasás közben azt érzi, átszáguldott rajta egy úthenger. Sok szempontból megterhelő őt olvasni, mert sose szépít semmit. Ugyanakkor olyan gondolatokat indít el az emberben, olyan új megközelítéseket ad, amire csak kevés szerző képes.



Legkedvesebb férfi szerzőim


Hogy őszinte legyek, nagyon megijedtem az elején, mert az első percekben senki se ugrott be, akire igaz lenne az az állítás, hogy a bevásárlólistáját is elolvasnám azon nyomban. S ahogy elkezdtem átböngészni az olvasmánylistámat még nagyobb lett a kétségbeesésem, mert míg női szerzők már szinte az elejétől fogva röppentek fel erre a listára, addig férfi szerzőknél sokat, igencsak sokat kellett legörgetnem ehhez. Erre valőszínűleg egyébként az a magyarázat, hogy mostanában igencsak a női szerzők vannak nálam túlsúlyban, férfi szerzőket tekintve kevés a friss élmény vagy az, ami igazán megszólítana. De azért persze akadnak ilyenek is, és hát kérem, nem is akármilyenek! 


Kép forrása: ITT


Egyetlen regénye, nevezetesen a Családom és egyéb állatfajták emelte őt a kedvenc férfi szerzőim közé. Imádtam a humorát, a fura és imádnivaló Durrell családot, akit életre keltett a lapjain. A tájleírásaival, természetszeretetével nem tudtam betelni, szerelmes lettem minden egyes sorába. A teljes életmű elolvasása fent van a bakancslistámon, igazi napfény számomra ez a könyv, és biztos vagyok benne, hogy a többivel se lenne ez másként. 

Kép forrása: ITT

James Herriot bácsit idén ismertem meg, és instantszerelem lett számomra, mint szerző. Ahogy ezt Durellnél is említettem, a természet és az állatok szeretete úgy árad minden sorából, hogy tényleg jól esik az ember lelkének az olvasása. Ugyanakkor a yorkshire-i kisvárosban élő emberek portréjait is legalább akkora élvezet olvasni, mint a tehénellést az ő tolmácsolásában. Ilyen szépen és igazan, ugyanakkor minden giccstől mentesen kevés könyv tud szólni az életről és annak igazi értelméről. 

Kép forrása: ITT

Tolkien, a nagy mesélő végigkísérte kamaszkoromat. A Gyűrűk Ura elképesztő élményt nyújtott, és olyan szinten felkeltette az érdeklődésemet a nyelvek iránt, hogy tizenhat éves koromban elolvastam egy komplett Finn-magyar szótárat, és a saját képzeletbeli világom térképeit rajzolgattam azon a nyáron, miközben vagy kétszer is elolvastam a trilógiát. Aztán még jó pár nyáron át kötelező program volt számomra A Gyűrűk Ura újraolvasása. Imádtam végnélkül kalandozni Középfölde vidékein, hogy elvigyem Frodóékkal együtt a Gyűrűt Mordorba. Imádom a tájleírásait, a teremtett világának mitológiájának alaposságát. Bár a karaktereket tekintve sosem voltam mindenkivel maradéktalanul elégedett, de szerintem ezt bőven kárpótolja az, amit a mérleg serpenyőjének másik végébe rakott.
 Érik nagyon egy újraolvasás, jó lenne ismét elmerülni ebben a világban. 

Kép forrása: ITT


A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként született írónak két regényét olvastam: a Montecore-t és a nem régen megjelent Apazáradékot. Stílusukban ugyan eltérőek, de mégis hasonló tematika mentén mozognak: a bevándorló lét, a vegyes házasságok kisebb-nagyobb mértékben mind a két regényben feltűnnek. Szeretem Khemiriben, hogy a komoly témái ellenére könnyen olvashatóak, befogadhatóak a regényei, ugyanakkor ez mégsem megy a minőség rovására, mert bőven elbírják az újraolvasásokat, annyi minden van bennük. Az Apazáradék a 2020-as évem nagy kedvence lesz, ez már biztos.


Kép forrása: ITT
Kazuo Ishiguro 2017-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, de én már előbb szerettem az írásait. A Ne engedj el és a Napok romjai mind máshogy, de nagyon megszólítottak. Szeretném folytatni vele mindenképpen az ismerkedést, mert olyan igazi beszippantós élményt nyújtottak a történetei számomra, napokig velem maradt regényei hangulata. És mert nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem egy komfortszerzővel van dolgom, ha csak a regényei témáit vagy éppen műfaját nézzük. Legalábbis a Ne engedj el és a Napok romjai nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis: valami jellegzetesen ishiguros ott volt a sorok között, ami miatt rögtön a szívembe zártam őt. 

Többiek kedvenc szerzői:

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS