A júliust a kalapok és a bonbonok bűvöletében töltöttem, miközben együtt nyomoztam főhőseinkkel egy galád tolvaj után. De hallgattam gondolatokat az élet szeretetéről is, illetve az attól való búcsúzásról is. Próbáltam elröppenő emlékek után kapadozni egy egyre zsugorodó térben, ahol jácintok nőnek a padok alatt. És újra visszatértem pár nap erejéig a gimi falai közé, ami pont ugyanolyan borzalmas volt, mint ahogy emlékeztem.

*Amúgy pedig Bóóódog szülinapot, Herri!*

Egyébként nagyon vicces, hogy szinte mindig konstans három szerzett könyv a havi mérlegem, bármit is csinálok. Ha esetleg egy hónap mégis kimarad, akkor a következő hónapban veszek hatot. Most viszont az történt, hogy nem vettem egy könyvet se. Tényleg. 

Egyet se.

Viszont, volt egy szüli(hó)napom meg részt vettem egy nyereményjátékban is. Így lett három beszerzett könyvem júliusban. 

Neil deGrasse Tyson: Ha felfal egy feketelyuk - ezt a könyvet Mamámtól kaptam. Imádom a csillagászattal, asztrofizikával foglalkozó írásokat, még ha csekély értelmi képességeimnek köszönhetően nagy részüket fel sem fogom. De én mindezek ellenére hűségesen olvasgatok ilyen írásokat meg járok előadásokra, hátha rám ragad valami. Neil daGrasse Tyson könyvét egyik barátom ajánlotta amúgy. 

J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - jaj, hát ugye nem gondoltátok, hogy ilyen ünnepi kiadás nélkül maradok? Mert én nem. És szerencsémre húgcskám se, aki meglepett vele. Természetesen, a Hollóhátas változatot kaptam, mi mást. Csodálatosan gyönyörű kiadvány, tele mindenféle plusz infóval az adott házról. Imádom!

J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve - ezt a csodaszépséges díszkiadást az Animus Kiadó játékán nyertem. Mindenki aláírta a kiadóból, köztük a fordító - Tóth Tamás Boldizsár - is. Ha ezt el tudnám mesélni a tizenhárom éves kori énemnek, valószínűleg sikongatna örömében. Én csak szentimentális felnőtt módjára sírva fakadtam a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy nyertem, és aztán hosszú perceken keresztül nem tudtam abbahagyni. Majd akkor is, amikor a borítékból kivettem a kötetet. 

Ebben a hónapban öt könyvet olvastam el, és mindet eléggé szerettem. Elolvastam a Nyitott Akadémia keretén belül megjelent A lélek dolgait, amiben válogatott írásokat olvashatunk Almási Kittitől, Bagdy Emőkétől, Ranschburgtól, Poppertől és még sokan másoktól. Hasznos kis írások amúgy, szerettem olvasni - annak ellenére hogy majd három hónapig hevert az éjjeliszekrényemen a könyv. 

Elolvastam még Julie Buxbaumtól a Három dolgot mondjot, amit egyébként egy kis laza gimis történetnek gondoltam - és hát valahol amúgy az is, de emellett nekem tetszett még a regényben megjelenő kicsit komolyabb tónus is. Sorra került még az előző hónapban zsákmányolt Backman kötet is, a Hazavezető út minden reggel egyre hosszabb is. Ezzel a kis rövidke írásával is sikerült végigzongoráznia a lelkemen, viszont a történetnek kicsit ülepednie kellett, hogy megszeressem. Illetve befejeztem még egy múlt hónapban zsákmányolt könyvet, Katherine Woodfine regénye személyében. The Clockwork Sparrow egy nagyon aranyos, imádnivaló krimi. Csak még írni nem sikerült róla, de majd pár nap múlva részleteiben is áradozom róla egy sort. És utolsóként pedig elolvastam Jojo Moyestől a Mielőtt megismerteleket, amitől nagyon sokáig ódzkodtam, de végül rájöttem, hogy totál felesleges volt. Nagyon szerethető regény, amit jó volt olvasás után kibeszélni a húgommal egy csésze jegeskávé mellett.

Ezen kívül kifosztottam egy könyvtárat is a nagy nyári bezárása előtt. Azt hiszem, elég csak annyit mondanom, hogy két táskával vittem oda a férjemnek a könyveket, hogy inkább autóval vigye haza őket. A láthatóan lesokkolt állapotára tekintettel, gyorsan megnyugtattam, hogy csak könyvtári könyvekről van szó - s mihelyst ezt kimondtam, egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt hallatott. Amúgy fogalmam sincs, miért vittem ki ennyit, totál pánikba ejtett most ez a bezárás. Eluralkodott rajtam a hörcsögtermészet. 

A többiek zárásai:

Theodora, Nita, PuPilla, Nikkincs , Amadea

A Mielőtt megismertelek az a könyv volt, amiből szinte folyton túl kevés volt a boltunkban, és az a kevés is napok alatt elfogyott. Komoly előjegyzési lista alakult ki rá, és minden második ember, aki bejött hozzánk, tutira ezt a könyvet kereste. Be kell vallanom azonban, hogy ez a nagy kereslet se indította be bennem a kíváncsiságot a könyv irányába, szóval egyáltalán nem volt rajta a várólistámon.

A félfüllel hallott információim alapján egy keményvonalas romantikus történetet képzeltem, és tejóég mekkorát tévedtem. Vagy legalábbis az én olvasatomban Ha húgom nem áradozik róla nekem és nem ajánlja, akkor valószínűleg megmaradtam volna ebben a hitemben. 

"A mi családunkban semmi olyasmi nem történhet, amit ne lehetne megoldani egy csésze teával. Állítólag."

Louisa Clark viszonylag elégedett az életével: egy folyton nyüzsgő kávézóban dolgozik, és bár nem veti fel a pénz, de ettől függetlenül szereti ezt a helyet és a vendégek mögött megbúvó történeteket. Még mindig együtt él szüleivel, nagyapjával és húgával, Treenával, aki valaha a család reménysége volt, ám teherbe esett és ez keresztülhúzta a tanulmányaira vonatkozó számításait. A ház kicsit ugyan zsúfolt és zajos, de mégis árasztja magából az otthon melegét, ahova jó Louisának visszatérni a fárasztó munkanap után. Emellett van egy barátja is, akivel már lassan hét éve együtt vannak - szóval mint mondtam, viszonylag elégedett az életével. 

Ám a főnöke egy nap váratlanul bejelenti, hogy holnaptól bezárja a kávézót, mert vissza kell mennie Ausztráliába. Louisa egyik napról a másikra elveszíti állását, és kénytelen szembenézni vele, hogy az álláskeresés szakképzettség nélkül nem egyszerű dolog. Végül sok sikertelen próbanap és egy csirkefeldolgozó üzemben eltöltött borzalmas idő után, egy hirdetés érkezik a munkaügyre, ahol egy kvadriplégiás beteg mellé keresnének gondozót. Louisa eléggé ódzkodik ettől a dologtól, mert elmondása szerint nem képes a beteg emberekkel bánni, még a saját nagyapját se tudja ápolni.  Ám mivel a munkaügyis kvázi rákényszeríti, hogy elmenjen az interjúra, Louisa kénytelen belemenni. Legnagyobb meglepetésére egy igazán előkelő házba érkezik, ahol mesés fizetést és egy kvázi társalkodónői munkát ajánlanak neki Will Traynor mellé, aki egy végzetes baleset következtében teljesen lebénult, és azóta gyűlöli az életét. 

Persze, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem romantikus történetről beszélünk, mert az nem lenne igaz. A Mielőtt megismertelek című regény alapvetően egy modern Szépség és a Szörnyeteg átirat. Ám a hangsúly nem a romantika részén van, hanem sokkal inkább az énkeresésen. Louisa sokak szerint többre hivatott, mint ami most, ám ő képtelen megfogalmazni céljait magának, és ahelyett hogy a saját boldogulását tartaná szem előtt, inkább másoknak teszi folyton a szívességeket.
Will úgy látja, Lousia mellett elrohan az élet, és a végtelen sok lehetőségét nem hajlandó észrevenni, inkább kényelemből beskatulyázza magát ebbe a kisvárosi, középszerű életébe, amit valójában még csak nem is élvez. Mert ő is többre vágyna - bár ezt sose merte bevallani magának. Louisának egy olyan ember mutatja meg végül az élet sokszínűségét, aki - saját elképzelése szerint - már csak a fekete és fehér árnyalatát tudja megélni betegsége miatt.

Will helyzetéről nem könnyű beszélni... Fájdalmasan nehéz lehet egy olyan férfinak (vagy egyáltalán bárkinek) másoktól ilyen szinten függeni, aki korábban két kanállal habzsolta az életet. Akinek megvolt a csodaszép, csillogó élete, és most képtelen mozdítani a végtagjait. És úgy kell már élnie, hogy tudja, az állapota nem hogy nem lesz jobb, hanem a fertőzések, betegségek miatt egyre és egyre nehezebb lesz. És persze nem arról van szó, hogy ez az éles kontraszt adná meg a balesetének a tragédiáját, hiszen ez már önmagában is szörnyű, nem kell ehhez csillogó élet... Egyszerűen szar helyzet ez, nincs rá jobb szó. Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy a bénulástól miatti újrakezdéshez is mekkora akaraterő kell, hogy tényleg akard és ne add fel az egészet. De ott van egy kis remény az önállóságra, van rá esély, hogy gondoskodhass egyszer önmagadról, még ha nem is olyan formában, mint régen. De ott, ahol erre még csak remény sincs... Nem tudom, hogy én mit választanék. Nem tudom, hogy én ezt el tudnám-e valaha is fogadni.

Szerettem a könyv humorát, és a mondanivalóját is. Szerettem Louisa Clark fura ruháit, és Will Trainor életszeretetét. Mert ő igenis szerette az életet, talán túlságosan is.
Egyszerűen csak szerettem.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Me Before You
Fordította: Lányi Judit
Cartaphilus Kiadó
484 oldal

Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 

Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal

Mikor már bőven lement a könyvheti megjelenés dömping, sokkal több számomra érdekes könyvet találok. Az ominózus időszakban talán ha két könyv felkeltette valamennyire az érdeklődésemet, ebben az uborkaszezonban pedig hat kötetbe is belefutottam, ami így vagy úgy, de megtetszett. Ki érti ezt...

Vannak köztük már megjelentek illetve megjelenésre várók is. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, íme hát azon könyvek listája, amik mostanában felcsigáztak.

Jodi Picoult: Apró csodák

Régen szerettem Picoult -ot olvasni. Persze, nem arról van szó, hogy már nem szeretném, csak valamiért eltűnt az olvasmányaim közül. PuPillánál láttam ezt a könyvet, és elég érdekesnek tűnt fülszöveg alapján. Mint az írónő minden könyve, ez is egy nehéz kérdést állít a történet középpontjába. 

Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Holly Seddon: Lélegzetvisszafojtva

Oké, ez talán amúgy még könyvheti megjelenés volt. Valamikor június végén jött szembe velem ez a könyv végül, és eléggé bejött a borítója is meg a történet is. Ez a kötet jelenleg a boltunkban vár rám, hogy hazahozhassam magammal. Nem olyan égetően sürgős részemről, de azért elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy elolvassam egyszer csak. 

Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Először a címe miatt figyeltem fel a könyvre, aztán a borítóért is odáig lettem. A fülszöveg egy érdekes disztópiát ígér, ami - hogyha éppen olyan kedvem van - eléggé érdekel. A Goodreadsen eléggé megoszlanak róla a vélemények, valaki ódákat zeng róla, valaki a pokolba kívánja ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, én melyik csoportba fogok tartozni. 

Az író egyébként Nebula-díjat is nyert. 

Több ​sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.

Megjelenés: 2017. augusztus 31.

 Dan Wells: Szellemvárosok

A Partials trilógiáját olvastam ugyan, de nem annyira jött be. Mármint... az első könyv még tök jó volt, aztán bejöttek a YA klisék és én ettől herótot kaptam. Itt a fülszöveg viszont azt ígéri, hogy ez a regénye felnőtteknek szól, szóval reméljük, ez már mentes az említett dolgoktól. Érdekesen hangzik, mindenképp adni fogok neki egy esélyt.

Macskás könyv, persze hogy felfigyeltem rá! Bár azért némi fenntartásokkal fogadom a dolgot. Remélem, azért többet tud majd mondani annál, hogy mit jelent a macskák periszkóp állásba emelt farka vagy ha punkosra igazítják a bundájukat... Olvasgattam már hasonló könyveket, de egy idő után már egyik se tudott sok újat mondani. Meg persze, ha az ember együtt él  ezekkel a csodás kis házi tigrisekkel, és figyel rájuk, már nem érhetik meglepetések az embert. 

Vagyis... mindig így gondolom, aztán a cicáim rögtön megcáfolnak. 

A ​macskák, ezek a rejtélyes, titokzatos lények, az ezredfordulóra az ember talán legnépszerűbb háziállatai lettek, akik előszeretettel szegődnek mellénk lakótársul. A tudomány egyre több mindent tár fel arról, hogy vonzó külsejük mögött valójában milyen belső világ lakozik. Milyen érzelmeket táplálnak irántunk és egymás iránt? Mit akarnak közölni velünk? Mi húzódik meg hibbantnak tűnő és néha kiszámíthatatlan viselkedésük mögött? Mit várnak tőlünk, mit tehetünk azért, hogy jobb életük legyen?
A macskák lelki élete című könyvben Thomas McNamee nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a legújabb kutatások mélyére ásva kifürkéssze, milyen ösztönzőerők mozgatják ezeket a gyakran kiismerhetetlen teremtményeket. McNamee szakértőkkel konzultál, és keres magyarázatokat a macskák rejtélyes viselkedésére, például arra, hogy egy emberekkel teli szobában hogyan szúrják ki az egyetlen személyt, aki nem szereti őket.
A macskák lelki élete című kötetben McNamee saját személyes történetét is olvashatjuk: Augusta nevet viselő, örökbe fogadott fekete kismacskájáról, aki nélkül már el sem tudná képzelni az életét. A könyvet olvasgatva egyre tisztább képet kapunk arról, vajon miként foglalhattak el a macskák ilyen kiemelt helyet az emberek világában és szívében. Így aztán egyre jobb társai lehetünk doromboló kedvenceinknek, és felismerhetjük, milyen sok mindent tehetünk értük, ha valóban odafigyelünk arra, mit kommunikálnak felénk.

És persze, itt se lehet megúszni a Harry Potter kontentet! Az Animus Kiadó ugyanis új borítóval jelentette meg a Bogár bárd meséit, A kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük című kiegészítő kötetet, amelyek pont a mai napon jöttek ki a nyomdából. Csak gondoltam, erről is szólok.

Múlt hónapban ünnepeltük, hogy a Harry Potter első kötete, a Bölcsek köve pontosan húsz éve jelent meg először nyomtatásban. Húsz év alatt rengeteg minden történt, és Rowling könyvsorozata igazi kultusszá nőtte ki magát, amely elképesztően sok rajongót tarthat számon a világ minden táján, és minden évben újabb és újabb olvasók csatlakoznak be a rajongók táborába. Ennek alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nosztalgiázom picit és elmesélem, nekem mit jelent ez a történet.

* Sajnálom, a blogom az egyetlen hely, ahol maradéktalanul ki tudom élni a rajongásomat. *

2000. szeptemberét írtuk, amikor a suliban az egyik osztálytársam egy szuper könyvsorozatról mesélt nekem, amit még a nyáron olvasott. Elmondása alapján annyira eltért ez a sztori az eddigi olvasmányaimtól, hogy úgy éreztem, ezt muszáj nekem is elolvasnom. Mikor hazaértem, rögtön mondtam is Anyukámnak, hogy ezt a négy könyvet szeretném kérni karácsonyra. Akkoriban elég nehéz körülmények között éltünk - Anyukám egyedül nevelt engem és a húgomat -, így októbertől aztán minden hónapban beszerzett egy-egy kötetet, amit a munkahelyén rejtett el előlünk. Elmondása szerint aztán decemberben csak beleolvasott az első részbe, hogy mégis mit vett meg nekünk - és nem bírta letenni. Elmesélte azt is, hogy mindig nézte az órát, mikor érünk haza, hogy még idejében el tudja tenni a könyvet. 

Aztán elérkezett a karácsony, és ott volt mind a négy kötet a fa alatt. Rögtön el is kezdtem olvasni az elsőt, és aztán nem volt megállás. Már előtte is szerettem olvasni, de olyan könyvvel még nem találkoztam a Harry Potter előtt, hogy képes legyek érte átolvasni az éjszakát, folytonosan alkudozva magammal az újabb és újabb fejezetért. Pár nap alatt elolvastam mindet - Anyu is végre nyugodtan be tudta fejezni a Tűz serlegét, nem kellett már azon aggódnia, hogy lebukik előttünk. Húgomnál se volt megállás, ő is amint megkaparintotta a Bölcsek kövét tőlem, késő estig fent volt. Olvasott az egész család - ha meg éppen nem, akkor vagy beszéltünk róla vagy mindannyian arra vártunk, mikor kerülhetünk végre a könyvek közelébe. Az egyik legszuperebb karácsonyunk volt szerintem, szívesen emlékszem vissza rá. És bár biztos csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, még a mai napig is, ha kinyitom a Bölcsek kövét, megcsap a fenyő- és szaloncukorillat.
Sőt, valójában ez tutira képzelgés részemről, hiszen amikor egyetemista lettem, újra kellett gyűjtenem a sorozatot. Úgy voltam vele, hogy nem élhetek még albérletben sem a kedvenc könyvsorozatom nélkül - és mivel tesóm ragaszkodott az együtt kigyűjtötthöz, így "kénytelen" voltam hónapról hónapra megvenni az ösztöndíjamból az addig megjelent köteteket, ami szintén egy remek alkalmat adott egy újraolvasáshoz.

Nagyon csalódott voltam azon a karácsonyon, hogy a negyedik kötet nem zárta le a történetet. És ráadásul mekkora cliffhangerrel ért véget! Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hány részesre tervezte az írónő vagy egyáltalán tervezi-e folytatni. Miután mind a hárman a végére értünk és alaposan kiveséztük a dolgokat, emlékszem, hogy azonnal újrakezdtem az olvasását. És aztán még jó párszor. Ez így ment jó ideig. Most rákerestem gyors, hogy pontosan mikor is jelent meg a Főnix rendje, és annyira meglepődtem, hogy "csupán" három évvel később.... Számomra végtelen hosszú időként él ez a félbehagyás. 

A többi részről az az igazság, hogy már csupán emlékképek villannak fel bennem. Például, ahogy húgom sírva fakadt az ötödik résznél Sirius miatt, és meg kellett vigasztalnom. Vagy amikor a párommal - aki azóta a férjem lett - izgatottan mentünk a könyvesboltba az előjegyzett hatodik részért, és én már hazafelé a trolin elkezdtem olvasni, mert nem bírtam vele várni. Vagy amikor már rákerült a sor az olvasásban, és kinyitotta a könyvet a vonaton, én a vállára hajtottam a fejem és vele együtt olvastam - pedig talán két napja fejeztem be. Emlékszem a végével kapcsolatos teóriáinkra, amikről órákon keresztül képesek voltunk beszélgetni, majd ezek miatt újraolvasni a teljes sorozatot. Vagy arra is, amikor az utolsó részt először fogtam a kezembe... ahogy perceken keresztül csak bámultam a borítóra, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy itt a vége. Hogy ez a rész az utolsó... és ezután már nem lesznek soha új kalandjaim Harryvel. Aztán emlékszem még a párommal átbeszélt estéinkre, amikor egy üveg bor mellett szinte vérre menő vitákat folytattunk, hogy vajon jó lett-e a befejezése a sorozatnak. Annyi, annyi emlék és megannyi újraolvasás. 

Azt szeretem leginkább Rowling sorozatában, hogy minden egyes olvasáskor mást mond nekem és más-más dolgokat veszek észre benne. Lehet, hogy nem tökéletes; hogy vannak hibái, vagy úgy egyáltalán nem egy művészi posztmodern valami, de tudjátok mit? Az van, hogy nem érdekel.
Ez a sorozat nagyon sokat adott nekem, és a lapjai között rengeteg emlékem bújik meg. Mert Harry Potter és a világa 2000. karácsonyától kezdve velem van, és még lesz is. Számtalan szuperséges, nagyszerű, megindító, elgondolkodtató, varázslatos, beszippantós, falhoz vágós, bölcs, szívhez szóló, rokonlélek könyvvel találkoztam már életem során, amit imádtam, de egy se jelent számomra annyit, mint ez a sorozat. Rowling egy igazi csodavilágot alkotott, és kimondhatatlanul örülök, hogy Harryt az évek során végigkísérhettem az útján, és ennyi emléket és élményt adott.

 

(1.) valójában totálisan elkerült a megjelenésének a híre, így igazából tervben sem volt. Aztán mikor megérkezett a boltunkba, csak úgy kíváncsiságból beleolvastam az első oldalába, és rögtön megfogott. Nyilván muszáj volt velem hazajönnie. (2.) eléggé utálom ezt az agyoncsépelt 'rögtön megfogott/magával ragadott' kifejezést, de néha tényleg tökre ez történik velem bizonyos könyvek esetében. és ezt nagyon utálom leírni. kicsit fintorgok is olyankor a monitor előtt. (3.) ennek a könyvnek a többi, boltban maradt példányát szinte mindegyik vevőmnek ajánlottam, aki megkérdezte, mégis mit ajánlanék. kábé 3 nap alatt elfogyott az összes. csak ennyire vagyok lelkes ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Jessie édesanyja két éve meghalt, édesapja pedig egyszer csak váratlanul feleségül vesz egy nőt, akit a gyászfeldolgozó csoportból ismert meg. Jessie kénytelen követni apukáját a napfényes Los Angelesbe, hogy újdonsült mostohaanyjával és mostohabátyjával éljen. Ez a világ nagyon más, mint amit Jessie eddig ismert. Magániskolába íratják, és az első hetekben nagyon nehezen igazodik ki ezen az új helyen. Egyszer csak Jessie önsajnáltatós estéjén egy e-mail érkezik egy Valaki/Senki (VS) nevű sráctól, aki felajánlja, hogy segít neki eligazodni a Wood Valley Gimi dzsungelében. A lány végül vonakodva ugyan, de elfogadja VS segítségét, és hamarosan jó barátokká is válnak. Ám a srác továbbra is szeretné megőrizni az anonimitását, ami Jessie-t egyre inkább zavarja.

Persze, nem tagadom, az is bőven benne van a pakliban, hogy csak jókor talált meg és jó helyen ez a történet. Amikor ezt a bejegyzést írom, éppen 212 nap telt el az én anyukám halála óta, és nem lett könnyebb azóta sem. Még mindig számolom a napokat, és minden nap gondolok rá - így vagy úgy. Amikor az első oldalon elolvastam azt a mondatot, miszerint a főhősnő is számolja, onnantól kezdve tudtam, hogy ezt tényleg el kell olvasnom. Pontosabban, nem akartam letenni.

Olyan igazi és komoly gyászfeldolgozós könyvet még nem mertem elolvasni, néha ebbe az állapotba is beleroppanok picit, bár lehet inkább már az kellene. Nem tudom. De bennem van a késztetés, hogy azért csak kéne róla olvasni valamilyen formában, jó lenne néha szavakká formálni magamban ezt az elmondhatatlanságot; ezt a valamit, amit ha formátlanul szabadjára engednék magamban - érzem -, elsöpörne és kő kövön nem maradna. Így jött hát szembe velem ez a YA regény - úgy véltem, ezzel talán most megbirkózom. 

Őszintén és átélhetően beszélt számomra a gyászról, sok olyan dolgot mondott, amit valamilyen formában már nekem is sikerült megfogalmaznom magamnak, és jól esett őket viszontlátni, ugyanakkor bizonyos érzéseimnek, gondolataimnak formát adott, amiket éreztem, hogy érzek illetve gondolok, de még nem annyira figyeltem rájuk. És plusz jó számomra, hogy a komoly tónusa ellenére azért mégiscsak megmarad egy viszonylag könnyed ifjúságinak, amiből a "szerelem, pasik, barátnők, suli" életbevágóan fontos és örök kérdései sem maradnak ki, és így nekem emészthető maradt, nem temetett magam alá. Ezt úgy eléggé értékeltem. Nem ajánlanám ezt mindenkinek hasonló célokra, de nekem segített.

 "Ha valamit megtanultam az elmúlt két évben, hát azt mindenképpen, hogy az emlékek bizonytalanok. Amikor Harryt olvasom, már nem hallom anyu hangját, de elképzelem, hogy ott van mellettem (...)

Szerettem az anyukámat, mert az enyém volt.

Én meg az övé.

Ezt a tökéletes összetartozás-érzést már sosem élhetem át többé. 

A tökéletes napok azoknak valók, akiknek kicsi, valóra váltható álmaik vannak. Vagy talán mindenkinek, csak éppen a múltba révedve születnek – csak azért tökéletesek, mert van bennük valami, ami azóta visszavonhatatlanul, menthetetlenül elveszett."

Julie Buxbaum stílusa egyébként igazán üdítő színfolt a YA regények rengetegében, legalábbis nekem nagyon bejött. Tetszett, ahogy a gyász témáját kezelte, és hogy olyan ügyesen lavírozott a komoly téma és a kis semmiségek között  - szerintem jól megtalálta a kényes egyensúlyt e két dolognál. Persze, azért korántse gondoljuk azt, hogy ez valami igazán egyedi, formabontó ifjúsági lenne, mert ez elég nagy csalódásokhoz vezethet. Itt is megvannak a gimis regényekre, filmekre jellemző klisék, szinte majdnem minden kérdésnek tudjuk a kimenetelét, ha már ismerjük egy kicsit is ezt a műfajt, de számomra ettől függetlenül mégis csak különleges könyv.
Meg amúgy kis aranyos történet, de tényleg. Sajnálom viszont, hogy a vége kicsit összecsapott lett meg olyan semmilyen - igazából meglepődtem, hogy azután a bizonyos fejezet után már a köszönetnyilvánítást olvasom. Aztán persze, ahogy jobban elgondolkodtam, végülis tényleg ez volt az egésznek a lényege, hogy ki lehet az a titokzatos virtuális barát - csak nekem tolódott el a hangsúly -, és mivel ez az utolsó fejezetben meglesz rá a válasz, innentől kezdve már tényleg nincs kérdés a történet folytatásával kapcsolatban. 

Bár azt azért jó lenne tudni, hogy mikor lett a főhősnek végre egy kicsit könnyebb. Erre szeretnék rájönni.

"Túl fogjuk élni, túl fogom élni ezt az állandó, lélekölő gyászt, de akkor sem lesz rendben soha, hogy nincs itt az anyukám."

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

Tell Me Three Things

Fordította: Szabó Luca

Gabo Kiadó

355 oldal